Sziasztok!
Nos még egy utolsó kis bejegyzés mielőtt az oldal eltűnne az éterben.:)
Emléket állítunk egyetlen befejezett robsten történetünknek a My boynak, mely a mai naptól megtalálható a következő linkeken:
http://data.hu/get/4856343/My_boy.odt
- Azoknak, akik OpenOffice.orggal rendelkeznek.:)
http://data.hu/get/4856346/My_boy.doc
- Azoknak, akik Office 2003-mal rendelkeznek.:)
Jó letöltögetést kívánunk!
Szeretettel: Iccsi és Nee^^
2012. március 15., csütörtök
2012. március 5., hétfő
Süllyedő valóság - Fejezetterv
Kedves mindenki!
Nos megtörtént, aminek nem kellett volna. Nem akarok hazudni nektek, ezért bevallom, hogy nem tudom folytatni a történetet. Pedig hányszor olvastam a fejezettervet, és jónak találtam, megírhatónak, szerethetőnek. Sokszor voltam úgy, hogy ültem a laptop felett, és csak néztem a képernyőt. Csodát vártam, hogy a történet elkezdi saját magát gépelni.
De sajnos nem tudom folytatni, így itt a fejezetterv.
Szeretném, ha nem utálnátok nagyon, amiért felébe hagyom a történeteket. A My boyt szerencsére ismeritek, ezt pedig nem kellett volna elkezdeni. Mármint a Süllyedő valóságot.
Tudom, hogy nem nagyon vigasztal, de legalább megismeritek a történetet, és nem csak hagyom, hogy függjön.
U.I.: Tudnotok kell, hogy fejezetterv írásánál eléggé más a stílusom. Tulajdonképpen saját magammal beszélgetek, szóval azt nézzétek el nekem.:)
U.U.I.: Mennyire vagytok érdekeltek egy olyan történt iránt, aminek még a fejezetterve sincs meg csak a történt alapja? Vagy két éve találtam ki.:)
Nee^^
1. fejezet
Angliai jelenet, ahol Rob éppen bevesz valamilyen drogot. Kiüti magát, és veszekedni kezd magával, skizofrén jelenet. Az egyik maga azt akarja, hogy normálosodjon ki, a hülye, kokós Rob, meg erősködik, hogy jó neki így. Visszatekintés a Twilight-ra, hogy semmi nem jött össze, hogy kicsit összeomlott... Majd elájul.
Amerikai jelenet, Kris élete, és fényűzése. Teljesen normális, klassz élete van, gondolkodása, hogy szereti is ezt csinálni. Nem foglalkozik senkivel a régi stábból, nem tartják a kapcsolatot, barátai nincsenek, családját alig látogatja a sok munka miatt. Ügynökét utálja, de jól dolgozik, ezért megtartja. Elmélkedés a bizonyos filmről, amit szeretne, de még ő is kételkedik benne, hogy megkapja.
2. fejezet
Rob egy kórházban ébred, túladagolta magát, és épphogy csak túlélte a dolgokat... Az ügynöke felette áll, kezei le vannak kötve, éppen egyik józanabb pillanatát éli, de csak a szeren jár az esze. Újra veszekszik skizofrén énjével, hogy mit tett magával, és skizofrén énje megemlíti a kislányát. Csak a nevét, annyit, hogy Alyssa. Mondjuk megkérdezi, hogy, hogy van... Erre Rob ordítozni kezd, nyugtatók ezerrel... Az ügynöke azonnal intézkedik, és hívja az amerikai elvonót, hogy van-e hely.
Kris döbbenten veszi tudomásul, hogy megkapta a szerepet, nagyon hálás a forgatókönyv írónak, hogy ennyire megbízik benne, és a tehetségében. Az ügynöke rögtön mondja, hogy érdemes lenne meglátogatni néhány elvonót, és megérteni, hogy miért is lesz nehéz eljátszani a szerepet... Kris rögtön mondja, hogy ez egyáltalán nem probléma. Az ügynök mondja, hogy már hívott is kórházakat, de Kris mondja, hogy nem kér belőle, állami helyre akar menni, hogy a legalját lássa a dolgoknak. A forgatókönyv író beszél Krisszel, a végén megkéri, hogy teljes titokban tartsa a tényt, hogy ő játssza a főszerepet, ezért Kris dönt, és magánklinikára megy.
3. fejezet
Kris feszengve áll a magánklinika ajtaja előtt, kedves kis nővérkék jönnek is, beengedik, az igazgató körbevezeti meg minden. Aztán megpillantja a totál elzárt szobát a többitől. Közlés, miszerint nehéz eset, két hete kapták meg, még teljesen kába, alig tudnak vele mit kezdeni, a leszokás nehéz fájdalmas, a pasi meg különösen kemény dió. Kris rögtön mondja, hogy látni akarja...
És beengedik Robhoz. Döbbenet, sóhaj, sírás, hogy hova jutott. Persze csak egy könnycsepp, mégis csak a barátja volt, ha nem is tartották a kapcsolatot. Beszélgetnek, Rob hadovál és néha vitatkozik skizofrén énjével. Megint szóba kerül a gyerek, Rob hangosan kiáltja, vagyis ordibál:
- SOHA TÖBBET NE MERJ Alyssáról KÉRDEZNI!!!
Kris szíve összeszorul és kérdi, hogy ki az a Alyssa, akinek a nevét folyamatosan emlegetni... Rob előbb zavart, kérdez vissza, hogy kicsoda, majd elmondja Krisnek:
- A lányom...
4. fejezet
Kris pillanat alatt hagyja el a klinikát. Elmélkedés, hogy ez hogy történhetett, mi is van tulajdonképpen... Sajnálja Robot, még jobban a gyereket. Hirtelen cselekedik, és máris egy Angliába tartó gépen találja magát, ő se tudja miért megy, csak a tény van, hogy nem tud másra gondolni csak a gyerekre. Odaér, szobát vesz ki, és magánnyomozót hív. Teljes diszkréciót követel, majd vázolja a helyzetet...
Újabb skizofrén jelenet Robbal, megtudunk mindent, hogy ki a gyerek anyja, hogy fogant és mindent mást. A nő csak a pletykáért feküdt le Robbal, nem akarta a gyereket, és csak Rob pénze miatt tartotta meg, remélte a busás kis gyerektartást.
Jelent, ahol a nő kb. hét hónapos terhes, és bejelenti Robnak, hogy utálja a gyereket, még jobban magát Robot, majd valahogy elhangzik az is, hogy a gyerek neve Alyssa Pattinson lesz, hogy mindenki megtudja, hogy a nagy Rob Pattinson felcsinálta őt...
5. fejezet
Kris áll a szálloda szobában, és néz ki az ablakon. Egy hónap keresés után semmi nincs. Egyszerűen semmi... Aggódik a gyerekért, nagyon meg akarja találni, már feltételezi, hogy Rob normálisabb, ha nem is teljesen tiszta. Ügynöke folyamatosan hívogatja, mert menni kéne Amerikába, de nem akar a gyerek nélkül. Az ügynök felhívja; reménykedés, hogy ma azt mondja megvan, de csak a szomorú nemet hallja. Fájó szívvel repülőre száll.
Amerikába érve újságok címlapjain látja Robot, és a nagy szalagcímet miszerint kokós. Kicsit megdöbben, és megijed, hogy ez kiderült, de nem tud mit csinálni, ez az igazság. És örül, hogy erről legalább Rob nem tud meg semmit, hisz teljesen el van zárva a környezettől.
Forgatni kezdi a kokós filmet, hetek telnek el. Egy szünetében megcsörren a mobilja, megint a nyomozó, már fáradtan veszi fel, hogy megint nem lesz semmi, és csak a napi semmi miatt hívja.
- Igen?
- Megvan a gyerek.
6. fejezet
Kris abban a pillanatban pattan fel, majd rohan ki a kocsijából a kocsijáig. Címet kér, intézkedik és két óra múlva egy gépen van Anglia felé.
Fáradtan érkezik meg, de nem pihen, azonnal megy a gyerekhez. Meglátja, megszereti, egyáltalán nem kételkedik... Alyssa tipikus Pattinson, szőke haj, kék szem. Megtudja az anyjáról, hogy belehalt a szülésbe: placenta acreta... (A méhlepény rendellenesen tapad a méh falához. Súlyos vérveszteséget eredményez, ami halálhoz vezethet. Túl sok Grace klinikát nézel!!!)
Azonnal kérdi, hogy hogyan tudja megához venni a gyereket, az igazgató felvilágosítja, hogy ez egy kicsit se könnyű, mivel az apja életben van, de felvilágosítják a dolgokról...
Ügynök ordítozva, hogy hogy mehetett el a forgatásról, Krisnek azonnal vissza kell mennie... Kéri az igazgatót, hogy mindennek járjon utána, és maradjanak napi kapcsolatban Alyssa miatt.
Rob jelenet, ahol beszél magával, normálisabb, és már nem néz ki nagyon durván. Ő is Alyssa kutatásába kezd, de ő hamarabb találja meg. És mivel ugye ő az apja... Három héten belül "kiadják" neki a gyereket és Rob hazamegy Alyssával, természetesen felügyelettel, meg korlátokkal, de megkapja a gyerekét.
7. fejezet
Kris megtudja, hogy Alyssa már nincs az otthonban, így teljesen lehetetlenné válik, hogy valaha ő vigyázzon rá. Kicsit elkeseredik, és a munkába veti magát, hogy elterelje a figyelmét az ismeretlen és idegen gyerekről, akit valami furcsa dolog folytán mégis szeret.
Rob jelenet. Alyssa csak sír az ágyában, Rob meg bekokózva fekszik a szőnyegen. Szomszédok bejönnek, rendőrséget hívnak, Rob bíróság elé kerül kiskorú veszélyeztetése miatt, kényszergyógykezelés, Alyssát végleg elveszik tőle, a gyerek újra árvaházba kerül.
8. fejezet
Az árvaház igazgatója felhívja Krist, hogy Alyssát behozták, értesül mindenről, pillanat kell neki, megint repülőn van. Hosszadalmas rész, és három hónap, és Alyssa gyámja lesz. A gyerekkel együtt átmegy Amerikába, és úgy neveli mint a sajátját.
Rob már tisztább, vádolja magát, amiért ezt tette a gyerekével, nagyon nagyon szarul érzi magát, de van is miért. Szeretné megint megtalálni a gyerekét, de tisztában van vele, hogy ez lehetetlen, és azzal is, hogy örökre elveszítette mindenét, ő már csaj egy csődtömeg. Depis jelent, menni fog ez!
9. fejezet
Rob végre kijut, totál tiszta, másképp látja a világot. Akarja a gyerekét, és ha már nem lehet az övé, legalább látni szeretné. Lefizeti az árvaház igazgatóját, de a nő nem hajlandó elmondani, hogy ki a gyám, csak a címet adja meg.
Rob megdöbben, hogy a gyereke Amerikában van, de rögtön megy is, mert akarja látni Alyssát. A bizonyos jelenet, melyben Kris ajtót nyit, Alyssával a derekán, és Rob egy szó nélkül nyomul be a házba, majd az a bizonyos mondat:
- Beszélgessünk!
10. fejezet
Krist nem nagyon zaklatja fel Rob jelenléte, tovább foglalkozik Alyssával, mint a rendes anya. Rob ezt elismeri, Krist meg nem érdekli Rob. Nem érti és haragszik rá, hogy hogy tudta a gyerekét ennyire semmibe venni, hogy hogy volt képes ezt tenni magával. De Alyssa kicsi, szóval egyszer elalszik, és Rob kifaggatja Krist. Kioktatás, magyarázás, és kicsi veszekedés. Okkeresés, hibáztatás, és vádolás is, majd beismerés, hogy Krisnek igaza van...
Kéri, hogy láthassa a gyerekét legalább hetente, mert ha rossz apa is, akkor is ő az apja Kris alapos feltételei, amibe Robnak ha tetszik, ha nem bele kell mennie.
11. fejezet
Hónapok telnek el a hétvégi apás szerepben, Rob egyáltalán nem örül neki... Utálja, hogy csak akkor láthatja a lányát, ha előtte megcsináltatja a drogtesztet, és soha nem lehet vele egyedül, valaki mindig mellette van. Szerepet kap egy filmben, és valami új kezdetnek fogja fel a dolgot, nagyon szeretne kimászni a gödörből, amibe belekerült.
Krisnek kijön a drogos filmje, van is visszhangja, nagyon dicsérik, de Krist totál hidegen hagyja. Semmit nem vállal, és szabályosan visszavonul, hogy Alyssával lehessen. Kris látja Robon, hogy nagyon elégedetlen, de nem keresi neki a mentségeket, amit tett az megbocsáthatatlan a szemében.
Rob megjelenik náluk egy este, Kris nem akarja beengedni, mert egyáltalán nincs itt a látogatás napja. Érzékeny jelenet miszerint Kris én vagyok... Még akkor is, ha hibáztam. Kris végül beengedi, beszélgetnek úgy igazából. Rob elpanaszolja, hogy utálja, hogy hétvégi apa, hogy mennyire megbánta a dolgot, majd mondja, hogy szerepet kapott. Fejezet végén elmegy. Krisben valami belül megváltozott, nem bocsátott meg Robnak, de kicsit jobb színben látja.
12. fejezet
Rob játszik, bár nagyon nehezen megy neki a dolog. Valahogy az esti látogatások állandóak lesznek, beszélgetnek, Kris biztatja. Kris még mindig csak Alyssával törődik, már semmi más nem fontos neki, majd észreveszi, hogy várja az estéket, amikor beszélhet Robbal. Persze nem engedi neki, hogy ott aludjon, de beszélgetni jó. Pár hónappal később, Rob újra mondja, hogy utálja a hétvégi apaságot, és nem elég a lányából csak két óra. Kris meg mondja, teljesen hidegen és normálisan, minden érzelem nélkül, hogy akkor vegye el. Így Alyssa is Pattinson lesz, Rob a gyerekével lehet, Krisnek meg végre nem kell az idióta sajtósokat hűtögetni. Számít rá, hogy legfeljebb két hétig lesznek hihetetlenül érdekesek, majd elül az újdonság. Rob belemegy, szóval végtelenül hidegen, és úgy, mintha csak egy szerződést írnának megegyeznek, hogy összeházasodnak.
13. fejezet
Városházán megházasodnak mindenféle érzelem nélkül, csak egy igen igen majd egy puszi a szájra, és ennyi volt. Kris és Alyssa is Pattinson lesz, Rob meg Alyssa hivatalos gyámja. Nem kis visszhangot kavarnak, hogy megházasodtak, Robnak azonnal jobb a sajtója Kris miatt.
Kris elszámította magát, hónapokig érdekesek lesznek. És mivel ugye a paparazzik ott vannak mindenhol, és nem akarják, hogy megtudják, hogy csak a gyerek miatt házasodtak össze, mert ha ez kiderül érvényteleníthetik... Mert ugye ez majdnem zöldkártya csak gyerekkel. Szóval játsszák a boldog párt, rendesen Rob hozzájuk költözik meg minden. Csókolóznak is, meg ölelgetik egymást, de Krist ez teljesen "hidegen" hagyja. Oké, felizgatja meg minden, mert ő is nőből van, Rob meg egy helyes pasi. De nem nagyon érdekli.
14. fejezet
Az ügynöke hívja Krist, hogy van egy nagyon jó szerep, amit szeretne, ha elvállalna. Kris szinte gondolkodás nélkül utasítja vissza és mondja, hogy Alyssával foglalkozik, nem érdekli a színészet. Rob ezt hallja, és rábeszéli Krist, hogy vállalja el az egészet. Kris nem érti, Robnak ez miért fontos, Rob nem érti, hogy Kris miért akar teljesen visszavonulni.
Végül mégis elvállalja az egészet csak Rob kedvéért, hogy hagyja békén. Rob is újabb és újabb szerepeket vállal, de mindegyik kritikánál ott van az él, hogy a kis drogos. Hát igen, nem nagyon megy neki a dolog, teljesen kétségbe is esik, hogy ebből nem fog kimászni.
Kris biztatja. Néhány hét múlva Krisnek el kell utaznia az új szerepe miatt. Összevesznek Robbal, mert Rob azt akarja, hogy hagyja otthon Alyssát, Kris meg hallani sem akar arról, hogy itt hagyja, természetesen magával viszi, és majd felfogad valami felvigyázót, amíg ő terepen van. Hatalmas vita, majd Kris kiviharzik a gyerekekkel együtt.
15. fejezet
Kris forgat, Alyssa mindig vele van, amikor csak lehet. Azóta nem beszéltek Robbal, Krist ez zavarja is, de úgy gondolja, hogy neki van igaza, a másiknak nincs rá joga, főleg azok után, amit tett.
Rob meg úgy gondolja, hogy ha a felesége sem bízik benne, akkor hogy a fenébe várhat bármit is. Kris után megy, hogy beszéljék meg a dolgot, Kris fogadja is, és beszélnek egy szünetben. Rob ugye nem érti, Kris meg magyaráz, hogy miért nem engedi. Rob megérti, majd elmagyarázza az ő okait. Kris megérti, de nem enged. Nem hagyja egyedül a gyerekkel, egyszerűen nem bírja egyedül hagyni vele Robot. Rob továbbra is tiszta, elvileg semmi baja, teljesen... tiszta.
16. fejezet
Kris befejezi a jelenetet, és meglepetésére Rob ott várja az öltözője előtt. Kérdi, hogy nincs-e valami programja, Rob meg közli, hogy semmi és látni akarja a gyerekét, és mivel Kris nem engedi, hogy nélküle lássa, ezért hát megvárta. Semmi nincs velük rendben, néma csendben mennek tovább, egyáltalán nem beszélnek. Krisnek nem tetszik, hogy nem érti meg, Rob utálja, hogy nem bízik benne. Alyssa örül a papájának, elé szalad, kis aranyos. Rob is nagyon örül Alyssának, totál családi jelenet.
17. fejezet
Kris még mindig nem enged Robnak, egyszerűen képtelen rá. Rob megérti Krist, de nem tetszik neki ez az egész, amit csinál... vele. Este mennek haza a forgatásról, és Rob mondja, hogy a következő két hete szabad, szóval itt marad a családjával. Kris kicsit megdöbben nem így tervezte a dolgokat, de nem szól egy szót sem, így is elég ingatag lábakon áll a kapcsolatuk. Szóval szépen egy lakosztályba költöznek, Rob meg a kanapén alszik. Egyáltalán nem panaszkodik, de Kris látja, hogy reggelente állandóan a hátát fájlalja. Nem ajánlja fel neki, hogy aludjon mellette, egyáltalán nem akarja. Persze megkívánja, de a józan esze nem enged. Eltelik a két hétből másfél, és Krisnek elege van, hogy Rob állandóan a hátát cseszteti, ezért este megmasszírozza a kanapén. (Hűű de filmes, na jó, majd valamit finomítok rajta...)
Vágy mind a kettőjükben, de nagyon. De végül semmi nem történik, csak egy zavart felállás majd szobába menekülés.
18. fejezet
Vége a két hétnek, még mindig nem szólnak egymáshoz, és szépen haza mennek Kris lakásába. A sajtó továbbra is érdekesnek találja őket, ezért még mindig játszanak, ha nyílt területen vannak. Egyébként meg tettetik, hogy semmit nem éreznek, amikor igen. (Kis idióták húzzák itt egymás agyát...)
Szépen visszaérnek, és Rob Alyssával kezd el játszani. Nagyon cukin, nagyon aranyosan.
Beszélgetnek Krisszel, nem sokat, csak annyit, hogy hogy megváltozott... Esetleg Kris csak beszól, hogy rá se ismer arra a Robra, aki azért is panaszkodott, mert a salátája túl meleg volt. Most meg a kanapén alszik, és egy kisgyerekkel játszik. Kis keserű megjegyzés, hogy az elvonó sok mindent megváltoztat, de a szemével jelez, hogy az elvonóról nem óhajt beszélni. Kicsi beszélgetés, kicsi változás.
Szépen lefekszik mindeki a saját ágyába, de Kris nem tud aludni, ezért lemegy, és fényképeket nézeget, meg a régi felvételeket a Twilight-ról. És tényleg nem érti, hogy Rob, hogy lett ilyen.
19. fejezet
Rob reggel felkel, Krist meg ott találja a kanapén a rakat fénykép között, a videóban meg még mindig a film van. (Nem a Twilight. Hanem mondjuk egy olyan felvétel, ami az utolsó forgatási napnak a videóját tartalmazza. A nagy hülyülés, boldogság, rózsaszín unikornis, pillangók és csillámpor...) Felébreszti Krist, és megint mondja Kris, hogy hogy megváltozott. És Rob, amióta kijött először mesél az elvonóról meg arról, hogy milyen kokósnak lenni. A következményeiről, és minden másról.
Kris csak végig hallgatja, nem szól közben, még mindig nem bírja megérteni, de már tudja...
20. fejezet
Lassan közeledik Alyssa szülinapja, és nagy nagy készülődés van rá. Asszem már ez a második szülinapja...:) Szóval az első, amin Rob is ott van, és családként lehetnek ott. A kis Alyssa ma először mondja majd azt, hogy papa Robnak. Rob határtalanul boldog lesz, de nem az a fajta, amikor ölelget mindenkit. Ez a csendes boldogság lesz, a sokkal mélyebb fajta.
A buli kellős közepén megjelennek az ellenőrök, hogy megfigyeljék Robot és a családot. Kisebb pánik, Kris félrehívása, aztán meg szépen játsszák a szerelmespárt és a boldog szülőket. Mondjuk a boldog szülőket nem kell játszani. Csak a szerelmeseket. És kicsit furcsa lesz nekik, mert mintha már jobban menne, mint eddig...
21. fejezet
A buli végén az ellenőr odamegy, és ugye kérdezgetés meg minden. Gyanítja, hogy csak a gyerek miatt házasodtak össze, amit persze nem közöl velük. Csak annyit mond, hogy akkor majd jön legközelebb is...
Rob kicsit megijed, hogy akkor most valamit rosszul csinált vagy mi van, de Kris megnyugtatja, hogy ez normális, hozzá is jártak ellenőrzésre az első évben végig, amíg nem voltak benne biztosak, hogy jó anyja Alyssának. Rob kicsit megnyugszik, majd szépen elalszanak.
22. fejezet
És itt most valahogy le fognak feküdni, de még nem találtam ki, hogy hogyan. Azt hiszem nem lesz se berúgás, se elérzékenyülés. Ez azért lesz, mert akarják mind a ketten.
23. fejezet
Szépen felébrednek reggel, minden totál rendben van, és úgy viselkednek majd, mint, amikor játszaniuk kellett a szerelmes párt. Rob vigyorog, Kris vigyorog és teljesen boldogok. Olyan igazi családi hangulat. (Meg egy kis szirup is.)
24. fejezet
Rob kap egy nagy szerepet, amit feltétlenül szeretne. Csak az nem tetszik neki, hogy drogost kell alakítania. De Kris szépen rábeszéli, hogy nála jobb nem is lehetne, meg, hogy így legalább mindenki tudná, hogy igen, már nem szégyelli, leszokott, felvállalja. És így élő példa lehet. Kris nyomására Rob elvállalja a filmet, bár nem szívesen, és repül. Cuki elköszönés mind a kettőjüktől, majd pápá.
25. fejezet
Robot a forgatáson állandóan csesztetik, hogy ilyen jó szerepet még életében nem kaphat, meg milyen jó a szerepe, teljesen neki való. Nem foglalkozik vele, legalábbis igyekszik, több kevesebb sikerrel. Alig várja, hogy leteljen a hat hét és mehessen haza, állandóan hívja Krist is, és beszélgetnek. Nagyon nagyon sokat beszélnek.
26. fejezet
Robnak végre vége a forgatásának, és örömmel megy el. Kris kimegy elé a reptérre Alyssával együtt, cuki nyakba borulás, majd otthon ágyba borulás.
27. fejezet
Kris reggel hányva ébred, Rob is utána megy, és mind a ketten arra gondolnak... Hogy Kris terhes. Vesznek is egy tesztet, valahogy vegyes érzelmek mind a kettőjükben, nem tudják, hogy ez most hogy is. Megcsinálják semmi... Kris nem terhes. A sajtó persze lehozz az egészet, hogy úton a követező drogos baba...
Rob megint megilletődik, hogy már lassan egy éve tiszta és még mindig ilyen kis köcsögök...
Kris meg beperli a lapot rágalmazásért.
28. fejezet
Miután a teszt negatív lett mind a ketten a gyomorrontásra szavaznak, de miután egy hét után is Kris állandóan hány, és már el is ájul néha, Robnak elege van, és beviszi a kórházba.
Krist befektetik, klassz kis csövek meg minden, ami durva. Robnak azonnal jutnak eszébe a régi emlékek, amikor ő feküdt ott, de persze más okból. Mert ő ugye elvonón volt, Kris meg beteg. Ugye nem hívnak dadát, ezért Rob teljesen egyedül marad Alyssával... És meglepetés! Minden rendben megy, semmivel nincs gond. Persze a nap nagy részét Krisszel töltik a kórházban, mert nem értik, hogy mi a baja.
(Hogy ha drámai akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy AIDSes, amit Robtól kapott el... Hát igen...) De nem az lesz, hanem valami nem tom mi. Valami más, és ha még nézek egy kis Dr. House-t, akkor meg is mondom, hogy mi.
29. fejezet
Két hét múlva Krist kiengedik, nem tudják mi a baja, de már nincs tünete, szóval kiengedik. Robnak meg el kell mennie forgatni a beltéri jeleneteket. Utálja, hogy mennie kell főleg most, hogy Kris beteg, de megy, mert nem akar a drogos mellett még megbízhatatlan is lenni.
Elmegy, de végig aggódja az egészet. Egy telefonhívás kellős közepén Kris elájul, Alyssa meg egyedül van odahaza. Rob baromira aggódik, és egy perc se kell neki, hogy lelépjen a forgatásról. A gyártásvezető és mindenki más a pokolba kívánja, de őt ez nem érdekli, azonnal hazamegy.
Amint megérkezik, Alyssa a járókában sír, Kris meg a földön fekszik. Mentők, és megint kórház.
30. fejezet
Robot nagyon szidják a filmkészítők, de őt ez most kicsit sem izgatja, még perrel is fenyegetőznek. Kris egyre rosszabbul van, és senki nem tudja, hogy mi a baja...(Szóval hívják Dr. House-t...XD) Kris felébred, nem tudja mi történt, hol van. Robnak viszont vissza kell mennie a forgatásra. És mivel nem hagyhatja ott a kórházban, sem otthon, egyedül viszi magával Alyssát is.
A női szereplőket azonnal megnyeri magának, hogy milyen gondoskodó. A férfiak meg puffognak, hogy mi a fenének hoz ide egy gyereket. Rob nem kicsit, de kiosztja őket. Eléggé, hogy elszégyelljék magukat.
A forgatás rendesen megy, Alyssa jó kislány, Rob meg még mindig jó apuka. És megtörik a jég... Mivel eddig egyedül evett mindig most mellé ül az egyik munkatársa, és beszélgetnek.
31. fejezet
Rob állandóan hívja Krist, hogy hogy van, folyamatos kapcsolatban vannak természetesen. Meséli, hogy már a munkatársai sem annyira szemetek vele, és néha már beszélgetnek is. Kris meg mondja, hogy ennek mennyire örül.
Lassan egyre jobban van, bár még mindig nem tudják, hogy mi a baja.
Robnak véget ér a forgatása, és szépen haza is megy Alyssával együtt. Krist megint kiengedik, mert a tünetei elmúltak, de még nem tudják mi a baja...
Közben Krisnek kijön az a filmje, amire Rob beszélte rá még a legelején. Kris el is megy a vetítésre, és bejelenti, hogy ez volt az utolsó szereplése. Soha többet nem áll kamera elé, se színpadra...
32. fejezet
Rob kicsit meglepődik, hogy Kris ezt akarja, de Kris csak mosolyogva mondja, hogy a jövője Alyssáé és a jövendőbeli gyerekeiké. Rob megdöbben, hogy Kris akar tőle gyereket, de teljesen boldoggá teszi.
Krist ünneplik, nagyon jó film lett, de semmilyen díjra nem jelölik... Ami nem is olyan nagy baj.
Rob még mindig nagyon aggódik Krisért, aki majdnem olyan, mint egy időzített bomba, hisz a múltkor is jól volt elvileg most meg megint... Nagyon félti, de boldog is vele.
Felhívja egy volt kollégája, hogy mi újság vele, csak elbeszélgetnek, semmi érdekes... Rob éppen beszél, Kris meg rohamot kap.
33. fejezet
Az orvosok végre rájönnek, hogy mi a baja Krisnek, valami örökletes szösz, amire gyógyszert kell szednie, és kontrollra járnia. De mindketten örülnek, hogy végre tudják, hogy mi a baj. Kris meg ugye kérdezi az orvostól, hogy ennek ellenére lehet-e gyereke. Az orvos meg kijelenti, hogy nem tanácsolja. Ha vállalja, akkor az életével játszik.
Rob hazaviszi Krist, Kris kicsit szomorú, hogy soha az életben nem lehet gyereke, amikor pont ezért vonult vissza, hogy nevelhesse őket. Hogy velük lehessen...
Rob meg megvigasztalja, majd, hogy én így is szeretlek... Döbbenet, hogy kimondta az "sz" betűs szót, majd ezer wattos vigyor, és én is szeretlek.
Finite incantatem!:D:D
Nos megtörtént, aminek nem kellett volna. Nem akarok hazudni nektek, ezért bevallom, hogy nem tudom folytatni a történetet. Pedig hányszor olvastam a fejezettervet, és jónak találtam, megírhatónak, szerethetőnek. Sokszor voltam úgy, hogy ültem a laptop felett, és csak néztem a képernyőt. Csodát vártam, hogy a történet elkezdi saját magát gépelni.
De sajnos nem tudom folytatni, így itt a fejezetterv.
Szeretném, ha nem utálnátok nagyon, amiért felébe hagyom a történeteket. A My boyt szerencsére ismeritek, ezt pedig nem kellett volna elkezdeni. Mármint a Süllyedő valóságot.
Tudom, hogy nem nagyon vigasztal, de legalább megismeritek a történetet, és nem csak hagyom, hogy függjön.
U.I.: Tudnotok kell, hogy fejezetterv írásánál eléggé más a stílusom. Tulajdonképpen saját magammal beszélgetek, szóval azt nézzétek el nekem.:)
U.U.I.: Mennyire vagytok érdekeltek egy olyan történt iránt, aminek még a fejezetterve sincs meg csak a történt alapja? Vagy két éve találtam ki.:)
Nee^^
1. fejezet
Angliai jelenet, ahol Rob éppen bevesz valamilyen drogot. Kiüti magát, és veszekedni kezd magával, skizofrén jelenet. Az egyik maga azt akarja, hogy normálosodjon ki, a hülye, kokós Rob, meg erősködik, hogy jó neki így. Visszatekintés a Twilight-ra, hogy semmi nem jött össze, hogy kicsit összeomlott... Majd elájul.
Amerikai jelenet, Kris élete, és fényűzése. Teljesen normális, klassz élete van, gondolkodása, hogy szereti is ezt csinálni. Nem foglalkozik senkivel a régi stábból, nem tartják a kapcsolatot, barátai nincsenek, családját alig látogatja a sok munka miatt. Ügynökét utálja, de jól dolgozik, ezért megtartja. Elmélkedés a bizonyos filmről, amit szeretne, de még ő is kételkedik benne, hogy megkapja.
2. fejezet
Rob egy kórházban ébred, túladagolta magát, és épphogy csak túlélte a dolgokat... Az ügynöke felette áll, kezei le vannak kötve, éppen egyik józanabb pillanatát éli, de csak a szeren jár az esze. Újra veszekszik skizofrén énjével, hogy mit tett magával, és skizofrén énje megemlíti a kislányát. Csak a nevét, annyit, hogy Alyssa. Mondjuk megkérdezi, hogy, hogy van... Erre Rob ordítozni kezd, nyugtatók ezerrel... Az ügynöke azonnal intézkedik, és hívja az amerikai elvonót, hogy van-e hely.
Kris döbbenten veszi tudomásul, hogy megkapta a szerepet, nagyon hálás a forgatókönyv írónak, hogy ennyire megbízik benne, és a tehetségében. Az ügynöke rögtön mondja, hogy érdemes lenne meglátogatni néhány elvonót, és megérteni, hogy miért is lesz nehéz eljátszani a szerepet... Kris rögtön mondja, hogy ez egyáltalán nem probléma. Az ügynök mondja, hogy már hívott is kórházakat, de Kris mondja, hogy nem kér belőle, állami helyre akar menni, hogy a legalját lássa a dolgoknak. A forgatókönyv író beszél Krisszel, a végén megkéri, hogy teljes titokban tartsa a tényt, hogy ő játssza a főszerepet, ezért Kris dönt, és magánklinikára megy.
3. fejezet
Kris feszengve áll a magánklinika ajtaja előtt, kedves kis nővérkék jönnek is, beengedik, az igazgató körbevezeti meg minden. Aztán megpillantja a totál elzárt szobát a többitől. Közlés, miszerint nehéz eset, két hete kapták meg, még teljesen kába, alig tudnak vele mit kezdeni, a leszokás nehéz fájdalmas, a pasi meg különösen kemény dió. Kris rögtön mondja, hogy látni akarja...
És beengedik Robhoz. Döbbenet, sóhaj, sírás, hogy hova jutott. Persze csak egy könnycsepp, mégis csak a barátja volt, ha nem is tartották a kapcsolatot. Beszélgetnek, Rob hadovál és néha vitatkozik skizofrén énjével. Megint szóba kerül a gyerek, Rob hangosan kiáltja, vagyis ordibál:
- SOHA TÖBBET NE MERJ Alyssáról KÉRDEZNI!!!
Kris szíve összeszorul és kérdi, hogy ki az a Alyssa, akinek a nevét folyamatosan emlegetni... Rob előbb zavart, kérdez vissza, hogy kicsoda, majd elmondja Krisnek:
- A lányom...
4. fejezet
Kris pillanat alatt hagyja el a klinikát. Elmélkedés, hogy ez hogy történhetett, mi is van tulajdonképpen... Sajnálja Robot, még jobban a gyereket. Hirtelen cselekedik, és máris egy Angliába tartó gépen találja magát, ő se tudja miért megy, csak a tény van, hogy nem tud másra gondolni csak a gyerekre. Odaér, szobát vesz ki, és magánnyomozót hív. Teljes diszkréciót követel, majd vázolja a helyzetet...
Újabb skizofrén jelenet Robbal, megtudunk mindent, hogy ki a gyerek anyja, hogy fogant és mindent mást. A nő csak a pletykáért feküdt le Robbal, nem akarta a gyereket, és csak Rob pénze miatt tartotta meg, remélte a busás kis gyerektartást.
Jelent, ahol a nő kb. hét hónapos terhes, és bejelenti Robnak, hogy utálja a gyereket, még jobban magát Robot, majd valahogy elhangzik az is, hogy a gyerek neve Alyssa Pattinson lesz, hogy mindenki megtudja, hogy a nagy Rob Pattinson felcsinálta őt...
5. fejezet
Kris áll a szálloda szobában, és néz ki az ablakon. Egy hónap keresés után semmi nincs. Egyszerűen semmi... Aggódik a gyerekért, nagyon meg akarja találni, már feltételezi, hogy Rob normálisabb, ha nem is teljesen tiszta. Ügynöke folyamatosan hívogatja, mert menni kéne Amerikába, de nem akar a gyerek nélkül. Az ügynök felhívja; reménykedés, hogy ma azt mondja megvan, de csak a szomorú nemet hallja. Fájó szívvel repülőre száll.
Amerikába érve újságok címlapjain látja Robot, és a nagy szalagcímet miszerint kokós. Kicsit megdöbben, és megijed, hogy ez kiderült, de nem tud mit csinálni, ez az igazság. És örül, hogy erről legalább Rob nem tud meg semmit, hisz teljesen el van zárva a környezettől.
Forgatni kezdi a kokós filmet, hetek telnek el. Egy szünetében megcsörren a mobilja, megint a nyomozó, már fáradtan veszi fel, hogy megint nem lesz semmi, és csak a napi semmi miatt hívja.
- Igen?
- Megvan a gyerek.
6. fejezet
Kris abban a pillanatban pattan fel, majd rohan ki a kocsijából a kocsijáig. Címet kér, intézkedik és két óra múlva egy gépen van Anglia felé.
Fáradtan érkezik meg, de nem pihen, azonnal megy a gyerekhez. Meglátja, megszereti, egyáltalán nem kételkedik... Alyssa tipikus Pattinson, szőke haj, kék szem. Megtudja az anyjáról, hogy belehalt a szülésbe: placenta acreta... (A méhlepény rendellenesen tapad a méh falához. Súlyos vérveszteséget eredményez, ami halálhoz vezethet. Túl sok Grace klinikát nézel!!!)
Azonnal kérdi, hogy hogyan tudja megához venni a gyereket, az igazgató felvilágosítja, hogy ez egy kicsit se könnyű, mivel az apja életben van, de felvilágosítják a dolgokról...
Ügynök ordítozva, hogy hogy mehetett el a forgatásról, Krisnek azonnal vissza kell mennie... Kéri az igazgatót, hogy mindennek járjon utána, és maradjanak napi kapcsolatban Alyssa miatt.
Rob jelenet, ahol beszél magával, normálisabb, és már nem néz ki nagyon durván. Ő is Alyssa kutatásába kezd, de ő hamarabb találja meg. És mivel ugye ő az apja... Három héten belül "kiadják" neki a gyereket és Rob hazamegy Alyssával, természetesen felügyelettel, meg korlátokkal, de megkapja a gyerekét.
7. fejezet
Kris megtudja, hogy Alyssa már nincs az otthonban, így teljesen lehetetlenné válik, hogy valaha ő vigyázzon rá. Kicsit elkeseredik, és a munkába veti magát, hogy elterelje a figyelmét az ismeretlen és idegen gyerekről, akit valami furcsa dolog folytán mégis szeret.
Rob jelenet. Alyssa csak sír az ágyában, Rob meg bekokózva fekszik a szőnyegen. Szomszédok bejönnek, rendőrséget hívnak, Rob bíróság elé kerül kiskorú veszélyeztetése miatt, kényszergyógykezelés, Alyssát végleg elveszik tőle, a gyerek újra árvaházba kerül.
8. fejezet
Az árvaház igazgatója felhívja Krist, hogy Alyssát behozták, értesül mindenről, pillanat kell neki, megint repülőn van. Hosszadalmas rész, és három hónap, és Alyssa gyámja lesz. A gyerekkel együtt átmegy Amerikába, és úgy neveli mint a sajátját.
Rob már tisztább, vádolja magát, amiért ezt tette a gyerekével, nagyon nagyon szarul érzi magát, de van is miért. Szeretné megint megtalálni a gyerekét, de tisztában van vele, hogy ez lehetetlen, és azzal is, hogy örökre elveszítette mindenét, ő már csaj egy csődtömeg. Depis jelent, menni fog ez!
9. fejezet
Rob végre kijut, totál tiszta, másképp látja a világot. Akarja a gyerekét, és ha már nem lehet az övé, legalább látni szeretné. Lefizeti az árvaház igazgatóját, de a nő nem hajlandó elmondani, hogy ki a gyám, csak a címet adja meg.
Rob megdöbben, hogy a gyereke Amerikában van, de rögtön megy is, mert akarja látni Alyssát. A bizonyos jelenet, melyben Kris ajtót nyit, Alyssával a derekán, és Rob egy szó nélkül nyomul be a házba, majd az a bizonyos mondat:
- Beszélgessünk!
10. fejezet
Krist nem nagyon zaklatja fel Rob jelenléte, tovább foglalkozik Alyssával, mint a rendes anya. Rob ezt elismeri, Krist meg nem érdekli Rob. Nem érti és haragszik rá, hogy hogy tudta a gyerekét ennyire semmibe venni, hogy hogy volt képes ezt tenni magával. De Alyssa kicsi, szóval egyszer elalszik, és Rob kifaggatja Krist. Kioktatás, magyarázás, és kicsi veszekedés. Okkeresés, hibáztatás, és vádolás is, majd beismerés, hogy Krisnek igaza van...
Kéri, hogy láthassa a gyerekét legalább hetente, mert ha rossz apa is, akkor is ő az apja Kris alapos feltételei, amibe Robnak ha tetszik, ha nem bele kell mennie.
11. fejezet
Hónapok telnek el a hétvégi apás szerepben, Rob egyáltalán nem örül neki... Utálja, hogy csak akkor láthatja a lányát, ha előtte megcsináltatja a drogtesztet, és soha nem lehet vele egyedül, valaki mindig mellette van. Szerepet kap egy filmben, és valami új kezdetnek fogja fel a dolgot, nagyon szeretne kimászni a gödörből, amibe belekerült.
Krisnek kijön a drogos filmje, van is visszhangja, nagyon dicsérik, de Krist totál hidegen hagyja. Semmit nem vállal, és szabályosan visszavonul, hogy Alyssával lehessen. Kris látja Robon, hogy nagyon elégedetlen, de nem keresi neki a mentségeket, amit tett az megbocsáthatatlan a szemében.
Rob megjelenik náluk egy este, Kris nem akarja beengedni, mert egyáltalán nincs itt a látogatás napja. Érzékeny jelenet miszerint Kris én vagyok... Még akkor is, ha hibáztam. Kris végül beengedi, beszélgetnek úgy igazából. Rob elpanaszolja, hogy utálja, hogy hétvégi apa, hogy mennyire megbánta a dolgot, majd mondja, hogy szerepet kapott. Fejezet végén elmegy. Krisben valami belül megváltozott, nem bocsátott meg Robnak, de kicsit jobb színben látja.
12. fejezet
Rob játszik, bár nagyon nehezen megy neki a dolog. Valahogy az esti látogatások állandóak lesznek, beszélgetnek, Kris biztatja. Kris még mindig csak Alyssával törődik, már semmi más nem fontos neki, majd észreveszi, hogy várja az estéket, amikor beszélhet Robbal. Persze nem engedi neki, hogy ott aludjon, de beszélgetni jó. Pár hónappal később, Rob újra mondja, hogy utálja a hétvégi apaságot, és nem elég a lányából csak két óra. Kris meg mondja, teljesen hidegen és normálisan, minden érzelem nélkül, hogy akkor vegye el. Így Alyssa is Pattinson lesz, Rob a gyerekével lehet, Krisnek meg végre nem kell az idióta sajtósokat hűtögetni. Számít rá, hogy legfeljebb két hétig lesznek hihetetlenül érdekesek, majd elül az újdonság. Rob belemegy, szóval végtelenül hidegen, és úgy, mintha csak egy szerződést írnának megegyeznek, hogy összeházasodnak.
13. fejezet
Városházán megházasodnak mindenféle érzelem nélkül, csak egy igen igen majd egy puszi a szájra, és ennyi volt. Kris és Alyssa is Pattinson lesz, Rob meg Alyssa hivatalos gyámja. Nem kis visszhangot kavarnak, hogy megházasodtak, Robnak azonnal jobb a sajtója Kris miatt.
Kris elszámította magát, hónapokig érdekesek lesznek. És mivel ugye a paparazzik ott vannak mindenhol, és nem akarják, hogy megtudják, hogy csak a gyerek miatt házasodtak össze, mert ha ez kiderül érvényteleníthetik... Mert ugye ez majdnem zöldkártya csak gyerekkel. Szóval játsszák a boldog párt, rendesen Rob hozzájuk költözik meg minden. Csókolóznak is, meg ölelgetik egymást, de Krist ez teljesen "hidegen" hagyja. Oké, felizgatja meg minden, mert ő is nőből van, Rob meg egy helyes pasi. De nem nagyon érdekli.
14. fejezet
Az ügynöke hívja Krist, hogy van egy nagyon jó szerep, amit szeretne, ha elvállalna. Kris szinte gondolkodás nélkül utasítja vissza és mondja, hogy Alyssával foglalkozik, nem érdekli a színészet. Rob ezt hallja, és rábeszéli Krist, hogy vállalja el az egészet. Kris nem érti, Robnak ez miért fontos, Rob nem érti, hogy Kris miért akar teljesen visszavonulni.
Végül mégis elvállalja az egészet csak Rob kedvéért, hogy hagyja békén. Rob is újabb és újabb szerepeket vállal, de mindegyik kritikánál ott van az él, hogy a kis drogos. Hát igen, nem nagyon megy neki a dolog, teljesen kétségbe is esik, hogy ebből nem fog kimászni.
Kris biztatja. Néhány hét múlva Krisnek el kell utaznia az új szerepe miatt. Összevesznek Robbal, mert Rob azt akarja, hogy hagyja otthon Alyssát, Kris meg hallani sem akar arról, hogy itt hagyja, természetesen magával viszi, és majd felfogad valami felvigyázót, amíg ő terepen van. Hatalmas vita, majd Kris kiviharzik a gyerekekkel együtt.
15. fejezet
Kris forgat, Alyssa mindig vele van, amikor csak lehet. Azóta nem beszéltek Robbal, Krist ez zavarja is, de úgy gondolja, hogy neki van igaza, a másiknak nincs rá joga, főleg azok után, amit tett.
Rob meg úgy gondolja, hogy ha a felesége sem bízik benne, akkor hogy a fenébe várhat bármit is. Kris után megy, hogy beszéljék meg a dolgot, Kris fogadja is, és beszélnek egy szünetben. Rob ugye nem érti, Kris meg magyaráz, hogy miért nem engedi. Rob megérti, majd elmagyarázza az ő okait. Kris megérti, de nem enged. Nem hagyja egyedül a gyerekkel, egyszerűen nem bírja egyedül hagyni vele Robot. Rob továbbra is tiszta, elvileg semmi baja, teljesen... tiszta.
16. fejezet
Kris befejezi a jelenetet, és meglepetésére Rob ott várja az öltözője előtt. Kérdi, hogy nincs-e valami programja, Rob meg közli, hogy semmi és látni akarja a gyerekét, és mivel Kris nem engedi, hogy nélküle lássa, ezért hát megvárta. Semmi nincs velük rendben, néma csendben mennek tovább, egyáltalán nem beszélnek. Krisnek nem tetszik, hogy nem érti meg, Rob utálja, hogy nem bízik benne. Alyssa örül a papájának, elé szalad, kis aranyos. Rob is nagyon örül Alyssának, totál családi jelenet.
17. fejezet
Kris még mindig nem enged Robnak, egyszerűen képtelen rá. Rob megérti Krist, de nem tetszik neki ez az egész, amit csinál... vele. Este mennek haza a forgatásról, és Rob mondja, hogy a következő két hete szabad, szóval itt marad a családjával. Kris kicsit megdöbben nem így tervezte a dolgokat, de nem szól egy szót sem, így is elég ingatag lábakon áll a kapcsolatuk. Szóval szépen egy lakosztályba költöznek, Rob meg a kanapén alszik. Egyáltalán nem panaszkodik, de Kris látja, hogy reggelente állandóan a hátát fájlalja. Nem ajánlja fel neki, hogy aludjon mellette, egyáltalán nem akarja. Persze megkívánja, de a józan esze nem enged. Eltelik a két hétből másfél, és Krisnek elege van, hogy Rob állandóan a hátát cseszteti, ezért este megmasszírozza a kanapén. (Hűű de filmes, na jó, majd valamit finomítok rajta...)
Vágy mind a kettőjükben, de nagyon. De végül semmi nem történik, csak egy zavart felállás majd szobába menekülés.
18. fejezet
Vége a két hétnek, még mindig nem szólnak egymáshoz, és szépen haza mennek Kris lakásába. A sajtó továbbra is érdekesnek találja őket, ezért még mindig játszanak, ha nyílt területen vannak. Egyébként meg tettetik, hogy semmit nem éreznek, amikor igen. (Kis idióták húzzák itt egymás agyát...)
Szépen visszaérnek, és Rob Alyssával kezd el játszani. Nagyon cukin, nagyon aranyosan.
Beszélgetnek Krisszel, nem sokat, csak annyit, hogy hogy megváltozott... Esetleg Kris csak beszól, hogy rá se ismer arra a Robra, aki azért is panaszkodott, mert a salátája túl meleg volt. Most meg a kanapén alszik, és egy kisgyerekkel játszik. Kis keserű megjegyzés, hogy az elvonó sok mindent megváltoztat, de a szemével jelez, hogy az elvonóról nem óhajt beszélni. Kicsi beszélgetés, kicsi változás.
Szépen lefekszik mindeki a saját ágyába, de Kris nem tud aludni, ezért lemegy, és fényképeket nézeget, meg a régi felvételeket a Twilight-ról. És tényleg nem érti, hogy Rob, hogy lett ilyen.
19. fejezet
Rob reggel felkel, Krist meg ott találja a kanapén a rakat fénykép között, a videóban meg még mindig a film van. (Nem a Twilight. Hanem mondjuk egy olyan felvétel, ami az utolsó forgatási napnak a videóját tartalmazza. A nagy hülyülés, boldogság, rózsaszín unikornis, pillangók és csillámpor...) Felébreszti Krist, és megint mondja Kris, hogy hogy megváltozott. És Rob, amióta kijött először mesél az elvonóról meg arról, hogy milyen kokósnak lenni. A következményeiről, és minden másról.
Kris csak végig hallgatja, nem szól közben, még mindig nem bírja megérteni, de már tudja...
20. fejezet
Lassan közeledik Alyssa szülinapja, és nagy nagy készülődés van rá. Asszem már ez a második szülinapja...:) Szóval az első, amin Rob is ott van, és családként lehetnek ott. A kis Alyssa ma először mondja majd azt, hogy papa Robnak. Rob határtalanul boldog lesz, de nem az a fajta, amikor ölelget mindenkit. Ez a csendes boldogság lesz, a sokkal mélyebb fajta.
A buli kellős közepén megjelennek az ellenőrök, hogy megfigyeljék Robot és a családot. Kisebb pánik, Kris félrehívása, aztán meg szépen játsszák a szerelmespárt és a boldog szülőket. Mondjuk a boldog szülőket nem kell játszani. Csak a szerelmeseket. És kicsit furcsa lesz nekik, mert mintha már jobban menne, mint eddig...
21. fejezet
A buli végén az ellenőr odamegy, és ugye kérdezgetés meg minden. Gyanítja, hogy csak a gyerek miatt házasodtak össze, amit persze nem közöl velük. Csak annyit mond, hogy akkor majd jön legközelebb is...
Rob kicsit megijed, hogy akkor most valamit rosszul csinált vagy mi van, de Kris megnyugtatja, hogy ez normális, hozzá is jártak ellenőrzésre az első évben végig, amíg nem voltak benne biztosak, hogy jó anyja Alyssának. Rob kicsit megnyugszik, majd szépen elalszanak.
22. fejezet
És itt most valahogy le fognak feküdni, de még nem találtam ki, hogy hogyan. Azt hiszem nem lesz se berúgás, se elérzékenyülés. Ez azért lesz, mert akarják mind a ketten.
23. fejezet
Szépen felébrednek reggel, minden totál rendben van, és úgy viselkednek majd, mint, amikor játszaniuk kellett a szerelmes párt. Rob vigyorog, Kris vigyorog és teljesen boldogok. Olyan igazi családi hangulat. (Meg egy kis szirup is.)
24. fejezet
Rob kap egy nagy szerepet, amit feltétlenül szeretne. Csak az nem tetszik neki, hogy drogost kell alakítania. De Kris szépen rábeszéli, hogy nála jobb nem is lehetne, meg, hogy így legalább mindenki tudná, hogy igen, már nem szégyelli, leszokott, felvállalja. És így élő példa lehet. Kris nyomására Rob elvállalja a filmet, bár nem szívesen, és repül. Cuki elköszönés mind a kettőjüktől, majd pápá.
25. fejezet
Robot a forgatáson állandóan csesztetik, hogy ilyen jó szerepet még életében nem kaphat, meg milyen jó a szerepe, teljesen neki való. Nem foglalkozik vele, legalábbis igyekszik, több kevesebb sikerrel. Alig várja, hogy leteljen a hat hét és mehessen haza, állandóan hívja Krist is, és beszélgetnek. Nagyon nagyon sokat beszélnek.
26. fejezet
Robnak végre vége a forgatásának, és örömmel megy el. Kris kimegy elé a reptérre Alyssával együtt, cuki nyakba borulás, majd otthon ágyba borulás.
27. fejezet
Kris reggel hányva ébred, Rob is utána megy, és mind a ketten arra gondolnak... Hogy Kris terhes. Vesznek is egy tesztet, valahogy vegyes érzelmek mind a kettőjükben, nem tudják, hogy ez most hogy is. Megcsinálják semmi... Kris nem terhes. A sajtó persze lehozz az egészet, hogy úton a követező drogos baba...
Rob megint megilletődik, hogy már lassan egy éve tiszta és még mindig ilyen kis köcsögök...
Kris meg beperli a lapot rágalmazásért.
28. fejezet
Miután a teszt negatív lett mind a ketten a gyomorrontásra szavaznak, de miután egy hét után is Kris állandóan hány, és már el is ájul néha, Robnak elege van, és beviszi a kórházba.
Krist befektetik, klassz kis csövek meg minden, ami durva. Robnak azonnal jutnak eszébe a régi emlékek, amikor ő feküdt ott, de persze más okból. Mert ő ugye elvonón volt, Kris meg beteg. Ugye nem hívnak dadát, ezért Rob teljesen egyedül marad Alyssával... És meglepetés! Minden rendben megy, semmivel nincs gond. Persze a nap nagy részét Krisszel töltik a kórházban, mert nem értik, hogy mi a baja.
(Hogy ha drámai akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy AIDSes, amit Robtól kapott el... Hát igen...) De nem az lesz, hanem valami nem tom mi. Valami más, és ha még nézek egy kis Dr. House-t, akkor meg is mondom, hogy mi.
29. fejezet
Két hét múlva Krist kiengedik, nem tudják mi a baja, de már nincs tünete, szóval kiengedik. Robnak meg el kell mennie forgatni a beltéri jeleneteket. Utálja, hogy mennie kell főleg most, hogy Kris beteg, de megy, mert nem akar a drogos mellett még megbízhatatlan is lenni.
Elmegy, de végig aggódja az egészet. Egy telefonhívás kellős közepén Kris elájul, Alyssa meg egyedül van odahaza. Rob baromira aggódik, és egy perc se kell neki, hogy lelépjen a forgatásról. A gyártásvezető és mindenki más a pokolba kívánja, de őt ez nem érdekli, azonnal hazamegy.
Amint megérkezik, Alyssa a járókában sír, Kris meg a földön fekszik. Mentők, és megint kórház.
30. fejezet
Robot nagyon szidják a filmkészítők, de őt ez most kicsit sem izgatja, még perrel is fenyegetőznek. Kris egyre rosszabbul van, és senki nem tudja, hogy mi a baja...(Szóval hívják Dr. House-t...XD) Kris felébred, nem tudja mi történt, hol van. Robnak viszont vissza kell mennie a forgatásra. És mivel nem hagyhatja ott a kórházban, sem otthon, egyedül viszi magával Alyssát is.
A női szereplőket azonnal megnyeri magának, hogy milyen gondoskodó. A férfiak meg puffognak, hogy mi a fenének hoz ide egy gyereket. Rob nem kicsit, de kiosztja őket. Eléggé, hogy elszégyelljék magukat.
A forgatás rendesen megy, Alyssa jó kislány, Rob meg még mindig jó apuka. És megtörik a jég... Mivel eddig egyedül evett mindig most mellé ül az egyik munkatársa, és beszélgetnek.
31. fejezet
Rob állandóan hívja Krist, hogy hogy van, folyamatos kapcsolatban vannak természetesen. Meséli, hogy már a munkatársai sem annyira szemetek vele, és néha már beszélgetnek is. Kris meg mondja, hogy ennek mennyire örül.
Lassan egyre jobban van, bár még mindig nem tudják, hogy mi a baja.
Robnak véget ér a forgatása, és szépen haza is megy Alyssával együtt. Krist megint kiengedik, mert a tünetei elmúltak, de még nem tudják mi a baja...
Közben Krisnek kijön az a filmje, amire Rob beszélte rá még a legelején. Kris el is megy a vetítésre, és bejelenti, hogy ez volt az utolsó szereplése. Soha többet nem áll kamera elé, se színpadra...
32. fejezet
Rob kicsit meglepődik, hogy Kris ezt akarja, de Kris csak mosolyogva mondja, hogy a jövője Alyssáé és a jövendőbeli gyerekeiké. Rob megdöbben, hogy Kris akar tőle gyereket, de teljesen boldoggá teszi.
Krist ünneplik, nagyon jó film lett, de semmilyen díjra nem jelölik... Ami nem is olyan nagy baj.
Rob még mindig nagyon aggódik Krisért, aki majdnem olyan, mint egy időzített bomba, hisz a múltkor is jól volt elvileg most meg megint... Nagyon félti, de boldog is vele.
Felhívja egy volt kollégája, hogy mi újság vele, csak elbeszélgetnek, semmi érdekes... Rob éppen beszél, Kris meg rohamot kap.
33. fejezet
Az orvosok végre rájönnek, hogy mi a baja Krisnek, valami örökletes szösz, amire gyógyszert kell szednie, és kontrollra járnia. De mindketten örülnek, hogy végre tudják, hogy mi a baj. Kris meg ugye kérdezi az orvostól, hogy ennek ellenére lehet-e gyereke. Az orvos meg kijelenti, hogy nem tanácsolja. Ha vállalja, akkor az életével játszik.
Rob hazaviszi Krist, Kris kicsit szomorú, hogy soha az életben nem lehet gyereke, amikor pont ezért vonult vissza, hogy nevelhesse őket. Hogy velük lehessen...
Rob meg megvigasztalja, majd, hogy én így is szeretlek... Döbbenet, hogy kimondta az "sz" betűs szót, majd ezer wattos vigyor, és én is szeretlek.
Finite incantatem!:D:D
2011. november 22., kedd
Süllyedő valóság - 3. fejezet
3. fejezet
Amerika, 2017.
- Ki az az Alyssa? - kérdeztem megint Robtól, és rászorítottam a kezére. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ezzel tisztában volt.
- A lányom – suttogta, majd elaludt.
Egy percig dermedten néztem Rob arcát. Szeme beesett, arca hófehér. Most akár Edward szerepét is eljátszhatta volna smink nélkül. Amennyire vicces volt, annyira rémes is. Hogy képes valaki ennyire tönkre tenni magát, amikor annyira sikeres volt?
Drogozott.
Hogy lehet, hogy nem tudtam róla? Hogy lehet, hogy megtette egyáltalán? A régi Rob, akit én ismertem, ő soha nem nyúlt volna ilyen szerekhez. Rendben cigizett. De ki ne cigizett volna a színészvilágban? Mindenki ezzel volt elfoglalva. Vagy ez nem jó kifejezés. Mindenki ennek a szokásnak hódolt. Hiába volt káros.
Egyszerre éreztem valami megvetést, és szánalmat. Sajnáltam, és megvetettem. Miért süllyedt le, és miért nem kért segítséget? Miért nem segített neki senki? És miért kell ilyen állapotba látnom?
Kifordultam a szobából rá se néztem az ápolóra és egyenesen a kijárat felé indultam.
El kell mennem. Elmenni, és talán vissza se jönni. Nem értettem semmit, nem akartam elfogadni, hogy ilyen lett. Túl sok volt a kérdés, és egyetlen választ se kaphatok. Robon kívül senki nem tudott volna válaszolni, ő meg most nem volt olyan állapotba, hogy válaszoljon.
De Rob nem tehet róla! Ő csak egy színész volt, aki rossz helyre keveredett! Nem lehet igaz! Hogy a fenébe keveredett ebbe bele?
Kiértem a parkolóba, majd a kocsikulcsomért nyúltam. Haza kell mennem. Rendesen, és nem csak ide a szállodába. Haza kell mennem!
Miért pont Rob? Ő ennél sokkal erősebb volt! És olyan sokan támogattál! Hogy lehet, hogy mindenki elfordult tőle? Vagy ő fordult el mindenkitől? Akkor a többiek miért hagyták? Nem értettem! Teljesen és száz százalékosan semmit nem értettem.
Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ez lett belőle!
Régen mindig mesélt a terveiről, az álmairól, mindenről csak arról nem, hogy drogozni fog. Ez soha nem volt a tervei között. De van-e valaki, aki eldönti, hogy akkor drogozni fog?
És miért keveredett bele?
Bármennyire is próbáltam másra gondolni... De nem is próbáltam másra gondolni, és mindig oda jutottam, hogy miért keveredett bele? Miért? MIÉRT?
Miért nem hagyta az egészet, miért nem mondott nemet?
Mentségeket akartam neki. Rengeteget, hogy nem az ő hibája. Akartam, hogy ne ő legyen a felelős.
De akkor ki más? Ő volt ott! És ő...
Teherbe ejtett valakit. Van egy lánya!
Jobban a gázra léptem, és hajtottam, szlalomoztam a többi kocsi között, és csak mentem. Vagy talán menekültem minden elől, hogy semmiről ne kelljen tudnom. Nem akartam!
De van egy lánya. Robnak van egy kislánya, aki... Hány éves lehet? Kicsi. Még kisgyerek. Egy vagy kétéves.
És miért nem vigyázott rá Rob? Miért nem figyelt rá?
Hol van a gyerek? Az anyjánál? Vagy Rob anyjánál? Hol van a gyerek?
De nekem nem is kéne vele törődnöm. Nem az én gyerekem.
Akkor mégis miért nem hagy nyugodni a gondolat, hogy bajban van Alyssa. Lelki szemeim előtt Alyssa egy árvaház kiságyában sírt egyedül, és senki nem figyelt rá. Rosszul volt, senki nem törődött vele. Senki nem akart vele törődni.
De biztos nem így van!
Biztos ott van az édesanyjánál, aki nagyon kedves, aranyos és törődő! Biztos így van.
Megráztam a fejem, és kicsit lelassítottam, mert már túl gyorsan mentem. A baba jól van. Az anyja is jól van. És Rob is jól lesz. És egyszer együtt lesz a családjuk úgy, ahogy kell.
De miért kellett ezt csinálnia? Robert.
Felsóhajtottam, lemondóan, keserűen, úgy, ahogy csak egy csalódott ember tud. Mert csalódtam benne.
Jobban nem is lehetett volna. Vajon miért fordult el tőle mindenki, amikor a legnagyobb szüksége lett volna barátokra? És miért hagyták a barátok, hogy elmenjen? Elsétáljon, mintha nem is érdekelné az egész. Mintha a barátokat nem érdekelné az egész.
Most Rob a hibás, vagy mindenki más? Vagy csak én keresek valaki mást, hogy Rob áldozat legyen?
Talán inkább a második. Rob áldozat, de saját maga miatt lett az. Nem más miatt hibázott akkorát, hanem saját magát sodorta ilyen helyzetbe!
És most leépült, valahol van egy babája, és olyanokat pletykálnak róla! Ami végül is igaz lett. Bárcsak nem lenne az!
A reptéren leadtam a kölcsönautót, majd megindultam megvenni a jegyemet.
Van egy lánya. Mi van, ha rosszul van a kislány? Ha tényleg az a rémkép az igazi, amit nem akartam elfogadni? Mi van, ha... Ez az eredeti?
- Kisasszony? - kérdezte a mosolygós eladó.
- Londonba egy jegyet – mondtam határozottan.
Több óra repülőút után fáradtan szálltam le a gépről.
De mégis tettre késznek éreztem magam. Az egész út alatt Alyssán gondolkodtam, és kész tervvel álltam elő
Keresek egy hotelt, hívok egy magánnyomozót és megkeresem Alyssát. Ha az édesanyjával él, és jól van, akkor hazamegyek; ha nem akkor valami mást kitalálok. Feltétlenül, és gyorsan.
A baj csak az volt, hogy semmit nem tudtam kislányról.
Annyit, hogy Alyssa a keresztneve, és, hogy Rob az édesapja. Nem lehet minden Alyssa nevű gyereket rávenni az apasági tesztre. De ez majd a nyomozó dolga. Ő biztos, hogy tudja, hogy kell megkeresni egy kislányt. Ha legalább még a korát tudnám! De még abban sem vagyok biztos.
De nem baj.
Megtalálom!
Anglia, 2016.
- Rob Pattinson? - üvöltött fel egy lány, majd abban a pillanatban akaszkodott a nyakamba.
- Igen, én lennék! - mondtam kicsit kábán.
- Ugye hívhatlak Edwardnak! Én olyan szerelmes voltam beléd! Annyira szerettem a kőkemény Edwardot! - mondtaa lány, majd szemérmetlenül kezdte el simogatni midnenemet.
- Állj le! - mondtam erőtlenül, és megfogtam a kezét.
Szédülni kezdtem, és semmi nem volt biztos. Talán nem kellett volna bevenni azt az utolsó tablettát.
- Ó, szóval te az a régimódi fajta vagy... - kuncogott a lány, majd hozzám dörgölőzött. - Akkor hát legyen. Mary Allison vagyok – mondta, majd két puszit nyomott az arcomra. - Szeretem a filmeket, a zenét, és színésznő leszek – hadarta, majd húzni kezdett magával. - És már ismersz, szóval, ez egy ragyogó lehetőség... erre – mondta a lány, és behúzott egy sötét szobába.
A szobában nők simultak férfiak csípőjére. Nem kevés férfiasságot és meztelen mellet látott. Akaratlanul moccant meg bennem is valami, és hagytam, hogy Mary a falnak döntsön majd lerángassa rólam a nadrágom.
Akkor rendben, nekem végül is mindegy.
Mary Allison állítja: Lefeküdtem Rob Pattinsonnal!
A szalagcím csak úgy világított, ahogy ott álltam az újságosbódé előtt. Akaratlanul néztem egy kicsit körül, majd húztam magasabbra a kabátom, hogy ne nagyon vegyenek észre.
Az a kis boszorkány! A fenébe, hogy nem volt jobb dolga, mint kitálalni! De már egyáltalán nem vagyok olyan fontos személy, hogy bárki is felfigyeljen erre. Végül is kit érdekelnék?
Terhes vagyok! A gyerek apja Rob Pattinson!
Hogy mi van?
U.I.: Bocsi a nagyon rövid fejezetét, de a következő már tényleg hosszabb lesz. Kicsi zsúfoltabb a napom/hetem, mint szeretném.
Ettő függetlenül holnap My boy - Rob szemszög!:D
- Ki az az Alyssa? - kérdeztem megint Robtól, és rászorítottam a kezére. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ezzel tisztában volt.
- A lányom – suttogta, majd elaludt.
Egy percig dermedten néztem Rob arcát. Szeme beesett, arca hófehér. Most akár Edward szerepét is eljátszhatta volna smink nélkül. Amennyire vicces volt, annyira rémes is. Hogy képes valaki ennyire tönkre tenni magát, amikor annyira sikeres volt?
Drogozott.
Hogy lehet, hogy nem tudtam róla? Hogy lehet, hogy megtette egyáltalán? A régi Rob, akit én ismertem, ő soha nem nyúlt volna ilyen szerekhez. Rendben cigizett. De ki ne cigizett volna a színészvilágban? Mindenki ezzel volt elfoglalva. Vagy ez nem jó kifejezés. Mindenki ennek a szokásnak hódolt. Hiába volt káros.
Egyszerre éreztem valami megvetést, és szánalmat. Sajnáltam, és megvetettem. Miért süllyedt le, és miért nem kért segítséget? Miért nem segített neki senki? És miért kell ilyen állapotba látnom?
Kifordultam a szobából rá se néztem az ápolóra és egyenesen a kijárat felé indultam.
El kell mennem. Elmenni, és talán vissza se jönni. Nem értettem semmit, nem akartam elfogadni, hogy ilyen lett. Túl sok volt a kérdés, és egyetlen választ se kaphatok. Robon kívül senki nem tudott volna válaszolni, ő meg most nem volt olyan állapotba, hogy válaszoljon.
De Rob nem tehet róla! Ő csak egy színész volt, aki rossz helyre keveredett! Nem lehet igaz! Hogy a fenébe keveredett ebbe bele?
Kiértem a parkolóba, majd a kocsikulcsomért nyúltam. Haza kell mennem. Rendesen, és nem csak ide a szállodába. Haza kell mennem!
Miért pont Rob? Ő ennél sokkal erősebb volt! És olyan sokan támogattál! Hogy lehet, hogy mindenki elfordult tőle? Vagy ő fordult el mindenkitől? Akkor a többiek miért hagyták? Nem értettem! Teljesen és száz százalékosan semmit nem értettem.
Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ez lett belőle!
Régen mindig mesélt a terveiről, az álmairól, mindenről csak arról nem, hogy drogozni fog. Ez soha nem volt a tervei között. De van-e valaki, aki eldönti, hogy akkor drogozni fog?
És miért keveredett bele?
Bármennyire is próbáltam másra gondolni... De nem is próbáltam másra gondolni, és mindig oda jutottam, hogy miért keveredett bele? Miért? MIÉRT?
Miért nem hagyta az egészet, miért nem mondott nemet?
Mentségeket akartam neki. Rengeteget, hogy nem az ő hibája. Akartam, hogy ne ő legyen a felelős.
De akkor ki más? Ő volt ott! És ő...
Teherbe ejtett valakit. Van egy lánya!
Jobban a gázra léptem, és hajtottam, szlalomoztam a többi kocsi között, és csak mentem. Vagy talán menekültem minden elől, hogy semmiről ne kelljen tudnom. Nem akartam!
De van egy lánya. Robnak van egy kislánya, aki... Hány éves lehet? Kicsi. Még kisgyerek. Egy vagy kétéves.
És miért nem vigyázott rá Rob? Miért nem figyelt rá?
Hol van a gyerek? Az anyjánál? Vagy Rob anyjánál? Hol van a gyerek?
De nekem nem is kéne vele törődnöm. Nem az én gyerekem.
Akkor mégis miért nem hagy nyugodni a gondolat, hogy bajban van Alyssa. Lelki szemeim előtt Alyssa egy árvaház kiságyában sírt egyedül, és senki nem figyelt rá. Rosszul volt, senki nem törődött vele. Senki nem akart vele törődni.
De biztos nem így van!
Biztos ott van az édesanyjánál, aki nagyon kedves, aranyos és törődő! Biztos így van.
Megráztam a fejem, és kicsit lelassítottam, mert már túl gyorsan mentem. A baba jól van. Az anyja is jól van. És Rob is jól lesz. És egyszer együtt lesz a családjuk úgy, ahogy kell.
De miért kellett ezt csinálnia? Robert.
Felsóhajtottam, lemondóan, keserűen, úgy, ahogy csak egy csalódott ember tud. Mert csalódtam benne.
Jobban nem is lehetett volna. Vajon miért fordult el tőle mindenki, amikor a legnagyobb szüksége lett volna barátokra? És miért hagyták a barátok, hogy elmenjen? Elsétáljon, mintha nem is érdekelné az egész. Mintha a barátokat nem érdekelné az egész.
Most Rob a hibás, vagy mindenki más? Vagy csak én keresek valaki mást, hogy Rob áldozat legyen?
Talán inkább a második. Rob áldozat, de saját maga miatt lett az. Nem más miatt hibázott akkorát, hanem saját magát sodorta ilyen helyzetbe!
És most leépült, valahol van egy babája, és olyanokat pletykálnak róla! Ami végül is igaz lett. Bárcsak nem lenne az!
A reptéren leadtam a kölcsönautót, majd megindultam megvenni a jegyemet.
Van egy lánya. Mi van, ha rosszul van a kislány? Ha tényleg az a rémkép az igazi, amit nem akartam elfogadni? Mi van, ha... Ez az eredeti?
- Kisasszony? - kérdezte a mosolygós eladó.
- Londonba egy jegyet – mondtam határozottan.
Több óra repülőút után fáradtan szálltam le a gépről.
De mégis tettre késznek éreztem magam. Az egész út alatt Alyssán gondolkodtam, és kész tervvel álltam elő
Keresek egy hotelt, hívok egy magánnyomozót és megkeresem Alyssát. Ha az édesanyjával él, és jól van, akkor hazamegyek; ha nem akkor valami mást kitalálok. Feltétlenül, és gyorsan.
A baj csak az volt, hogy semmit nem tudtam kislányról.
Annyit, hogy Alyssa a keresztneve, és, hogy Rob az édesapja. Nem lehet minden Alyssa nevű gyereket rávenni az apasági tesztre. De ez majd a nyomozó dolga. Ő biztos, hogy tudja, hogy kell megkeresni egy kislányt. Ha legalább még a korát tudnám! De még abban sem vagyok biztos.
De nem baj.
Megtalálom!
Anglia, 2016.
- Rob Pattinson? - üvöltött fel egy lány, majd abban a pillanatban akaszkodott a nyakamba.
- Igen, én lennék! - mondtam kicsit kábán.
- Ugye hívhatlak Edwardnak! Én olyan szerelmes voltam beléd! Annyira szerettem a kőkemény Edwardot! - mondtaa lány, majd szemérmetlenül kezdte el simogatni midnenemet.
- Állj le! - mondtam erőtlenül, és megfogtam a kezét.
Szédülni kezdtem, és semmi nem volt biztos. Talán nem kellett volna bevenni azt az utolsó tablettát.
- Ó, szóval te az a régimódi fajta vagy... - kuncogott a lány, majd hozzám dörgölőzött. - Akkor hát legyen. Mary Allison vagyok – mondta, majd két puszit nyomott az arcomra. - Szeretem a filmeket, a zenét, és színésznő leszek – hadarta, majd húzni kezdett magával. - És már ismersz, szóval, ez egy ragyogó lehetőség... erre – mondta a lány, és behúzott egy sötét szobába.
A szobában nők simultak férfiak csípőjére. Nem kevés férfiasságot és meztelen mellet látott. Akaratlanul moccant meg bennem is valami, és hagytam, hogy Mary a falnak döntsön majd lerángassa rólam a nadrágom.
Akkor rendben, nekem végül is mindegy.
Mary Allison állítja: Lefeküdtem Rob Pattinsonnal!
A szalagcím csak úgy világított, ahogy ott álltam az újságosbódé előtt. Akaratlanul néztem egy kicsit körül, majd húztam magasabbra a kabátom, hogy ne nagyon vegyenek észre.
Az a kis boszorkány! A fenébe, hogy nem volt jobb dolga, mint kitálalni! De már egyáltalán nem vagyok olyan fontos személy, hogy bárki is felfigyeljen erre. Végül is kit érdekelnék?
Terhes vagyok! A gyerek apja Rob Pattinson!
Hogy mi van?
U.I.: Bocsi a nagyon rövid fejezetét, de a következő már tényleg hosszabb lesz. Kicsi zsúfoltabb a napom/hetem, mint szeretném.
Ettő függetlenül holnap My boy - Rob szemszög!:D
2011. november 6., vasárnap
Süllyedő valóság - 2. fejezet
2. fejezet
Amerika, 2017.
Kitartás.
Az egyetlen egy dolog, amire szükség van, akkor ha valamit nagyon akarsz. Nem kell a legtehetségesebbnek lenned, ha kitartó vagy és szorgalmas, akkor minden elérhetsz. Lehet, hogy az iskolában, egyetemen nem te leszel a legjobb, de ha gyakorolsz szorgalmasan, kitartóan, akkor te leszel a legjobb.
Minden tanulmány ezt támasztja alá a sportolóktól kezdve egészen az orvosokig. Egy sportoló lehet a legtehetségesebb évtizedek óta, ha egy idő után megunja, amit csinál és abbahagyja. De ha mindennél jobban akarja azt a dolgot, akkor sikerülni fog, és a legjobb lesz.
Ez nem jelenti azt, hogy az út nem lenne nehéz. Nagyon nehéz, és annyival könnyebb lenne abbahagyni. Igazából ezért nem tudom megvetni azokat, akik tényleg abbahagyják. Megértem őket, mert nehéz. És a súlyát csak az érezheti, aki megpróbálta végigcsinálni.
Ráadásul annyi buktató van az úton. És túl sok lehetőség arra, hogy valaki tényleg feladja. Ezért nehéz. Ezért fájdalmas... Ezért adják fel. Megértem, de nem fogadom el.
Én nem voltam a legjobb, nem voltam a legtehetségesebb sem. De kitartó voltam, és a legjobb akartam lenni. De a cél messze van, és én nem akartam feladni.
Most mégis, ahogy ott álltam a hófehér folyosón. Rám tört a késztetés, hogy otthagyjam. De mi lehet odabent, ami ennyire fájna? Semmi. Csak tönkrement embereket, összetört álmokat fogok látni, hallani, érzékelni. Egyeztettem az igazgatóval, majd be kell mennem egy csoportmegbeszélésre. Itt már olyan függők lesznek, akik már fél éve tiszták, így nem ártalmasak. De nehéz lesz végighallgatni, mit adtak fel, mit veszítettek el csak azért, hogy a szenvedélyüknek hódoljanak. Remélem egyszer majd megértem azt a késztetést, ami arra veszi rá őket, hogy drogozzanak. Meg akarom érteni, de nem tudom, hogy sikerülni fog-e.
Az igazgatónő mosolyogva jött felém, amint elém ért a kezét nyújtotta.
- Ms. Stewart örülök, hogy intézményünkben köszönthetem – mondta és megszorongatta a kezemet.
- Én köszönöm, hogy fogadnak – mondtam, majd követtem a nőt, aki határozottan megindult az irodája felé.
- Paul Jensen egy bizonyos szerződést emlegetett, amikor szót váltottunk – folytatta, és egy kényelmes karosszék felé intett, hogy üljek le. Én elő is vettem a bizonyos lapot.
- Igen. Titoktartási szerződés, miszerint nem adhatják ki egyik újságnak sem, hogy itt jártam, sem azt, hogy mit csináltam is. Ez vonatkozik az épület minden dolgozójára, kezeltjére, és a kezeltek családtagjaira.
- Ez megoldható. Cserébe ön is aláír egy szerződést, ami megvédi a betegeket. Intézményünk olyan betegeket is kezel, akik egykor a média szereplői voltak. Nem óhajtjuk a paparazzikat a kerítésünk előtt látni – tette hozzá, majd elővett egy hasonló szerződést, mint amilyen az enyém volt.
Titoktartást és hallgatást követel. Gondolkodás nélkül aláírtam a lapot, az igazgatónő átfutotta a sajátját példányát, majd ő is aláírta az enyémet.
- Most, hogy átestünk a formaságokon, azt hiszem itt az ideje, hogy körbevezessem – mondta Mrs. Lawrence, és a kijárat felé intett.
Én a táskámba rejtettem a megállapodásokat és követtem a nőt.
- Alapjába véve minden elvonókúra ugyanarra épül. Teljes megvonás, hasznos tevékenység és szigorú napi- és étrend. Az intézmény húsz éve létezik, és főleg a drogproblémákra szakosodott, de van AA részlegünk is.
- Anonim alkoholista – tette hozzá mosolyogva, amikor kicsit felhúztam a szemöldököm. - Ez főleg mentor beteg kapcsolaton alapul és csoportterápián. A függők elvonásuk első három hónapjában a legkezelhetetlenebbek, a hatodik hónapra mondhatjuk őket tisztának, de további két és fél év alatt bármikor visszaeshetnek. Akkora akaraterőre van szükség, ami nem mindenkinek adatik meg. Kezeltjeink 80%-át vissza nem esőnek nevezhetjük, ezzel az egyik legjobb eredménnyel az államokban...
És a nő csak mondta és mondta, mik az érdemei a kórháznak. Közben beértünk az ebédlőbe, ahol betegek és ápolónők ettek.
Fontos a kapcsolat.
Hogy a függő érezze, akkor is mellette áll valaki, amikor azt hiszi, már semmit nem ér. Kell a támasz, ami véd és meghallgat. Ez az ápolónő. Egy támasz, amikor más már nincs; aki biztat, hogy ne hagyd abba, ne ess vissza, mert egy értékes ember vagy. A forgatókönyv szerint is az ápolóm áll hozzám a legközelebb.
- A délelőtt a csoportterápiák, egyeseknek az egyéni foglalkozás ideje, ami másfél órán át tart. Majd munka, és egytől ebéd. Utána egy órás családlátogatás, majd munka, vacsora, takarítás és utána takarodó. A szoros napirend segít visszailleszkedni a társadalomba, és elfogadni, hogy egy rendszer szerint kell élni – mondta a nő, majd továbbvezetett egy folyosón.
- Egy csoportterápiára szeretne látogatni vagy egyéni foglalkozásra?
- Csoportra – mondtam, majd a nő biccentve elkísért egy szobába. Ott körben állt vagy harminc szék, és vagy a felén ült már valaki. Nők és férfiak vegyesen foglaltak helyet, néhányan felé fordultak, de én csak csendben leültem a fal mellett. Az igazgató közben odament a kezeltekhez, és mindenkitől egyesével megkérdezte, hogy hogy érzi magát. Ezután felém biccentett, majd elment.
A terem lassan megtelt; volt olyan, aki kísérettel érkezett. Vajon milyenek lehetek ezek az emberek, amikor még nem volt semmi bajuk? Amikor még nem csak egy szellemképek voltak a régi önmaguknak, hanem olyan emberek, akik tele voltak álmokkal.
És mi vitte őket arra, hogy a droghoz nyúljanak? Mi volt a... késztetés, miért volt fontos? Vagy akaratukon kívül lettek függők? És csak egy rossz bulizás eredménye lett az egész? Szerettem volna tudni a válaszokat, de nem biztos, hogy elviseltem volna.
Itt van harminc ember. Harminc ember élete ment tönkre egyetlen egy dolog miatt. Harminc embert bélyegzett meg az állam a függő jelzővel. Harminc ember családja reménykedik otthon, hogy egyszer ez még lesz jobb is. Harminc élet lett más emiatt.
- Eliza vagyok, kilenc hónapja tiszta.
- Szia Eliza! - köszönt mindenki skandálva.
- Csak annyit akarok mondani, hogy a kislányom ma bejön hozzám. Több mint egy éve nem láttam, és örülök, hogy megélhettem ezt a napot – mondta mosolyogva, majd leült a helyére a többiek meg megtapsolták.
- Én Zender vagyok – szólalt meg egy nagyon fiatal fi. Talán, ha tizennyolc éves lehetett. - És három hónapja tiszta. Minden pillanat nehéz. És legszívesebben feladnám... - a hangja elcsuklott, nem tudtam elszakítani róla a tekintetem. - De nem fogom feladni. Nem akarom – mondta, majd egyik karjával átölelte magát. - Segítsetek maradni – fejezte be, majd gyorsan visszaült. A lába továbbra is járt folyamatosan fel és le, megállíthatatlanul, türelmetlenül.
Biztos fájt neki. Biztos nagyon nehéz volt nem felpattanni, vagy valamikor kiszökni innen, amikor senki nem figyelt. De maradt, és ezt tisztelem benne. Kitartott.
Történeteket hallgattam végig. Volt aki unalomból szokott rá. Mert nem volt mit csinálnia, a férje dolgozott, a gyerekei meg már máshol éltek. Pénze meg sok volt. A végére elhagyta a férje, a gyerekei megtagadták, pénze meg nem maradt. És most nem tudja miért, de ki akar józanodni.
Ez a legnehezebb, amikor a semmiért kell kijózanodni. Amikor nem tudod miért, de nem akarod azt, ami volt. De ilyenkor, mintha a semmiért gyógyulnál meg. Amikor a legjobban lenne szüksége támogatókra, akkor otthagyták. És ha senki nincs mellette, akkor miért józanodjon ki? De akarta. Talán az ő helyzetét lenne a legjobb végigkövetni. Megnézni, hogy tart ki valaki, amikor nincs miért csak a saját érdekéért.
Figyeltem, és próbáltam mindent magamba szívni, mint a szivacs. Annyival könnyebb lett volna csak figyelni, és hallgatni a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket. De nem feledhettem el, hogy okkal vagyok itt, nem azért, hogy hallgassak. Meg kell jegyeznem mindent. Hogy felhasználhassam majd később. Ezért vagyok itt. Hogy megértsem.
Az egyetlen, ami zavart, hogy csak olyanokat láttam, akik már leszoktak... Vagyis olyanokat, akik már kijöttek a legrosszabból. Ha beszélek az igazgatóval, akkor remélhetőleg mutatnak valaki olyat, aki még a három hónapon belül van.
- Lehetőség lenne rá, tegnap kaptunk meg egy beteget, de nem vagyok benne biztos, hogy látni akarja.
- Biztos vagyok benne, hogy látni akarom – mondtam határozottan, és fel is álltam, hogy vigyenek hozzá.
- De abban az esetben, ha a beteg...
- Ha zavarom a beteget, akkor eljövök.
- Inkább amiatt aggódom, hogy...
- Mrs. Lawrence! Itt vannak a tizenegy órásak!
Az igazgatónő először rám nézett féltve, majd az ajtó felé, mert tudta, hogy sietni kell.
- Ms. Stewart. Tudnia kell, hogy a beteg...
- Elnézést a zavarásért, de nem tudok várni! - mondta egy sovány kék szemű nő, és benyitott. - Már jobban van? Ó... - mondta, majd döbbenten nézett rám, majd rögtön az igazgatónőre.
- Ms. Stewart, az ápolónő majd elkíséri önt a beteghez – mondta, a titkárnő meg már hívott is valakit.
- Syta, kérem foglaljon helyet – hallottam még félfüllel, hogy az igazgató hellyel kínálja a nőt.
- Jöjjön velem – mondta egy ápolónő, és kísérni kezdett folyosók százain keresztül.
Odaértünk egy lezárt folyosószakaszhoz, majd egy ajtóhoz, ami három zárral volt védve. Az ápoló lassan nyitogatni kezdte a zárakat.
- Ugye az igazgatónő megmondta, ki a beteg? - kérdezte a nő, majd kinyitotta az ajtót.
- Nem, de...
- Robert Pattinson.
A fejemet felé kaptam, és ő volt, de mégse ő.
- Ez nem ő – mondtam, majd közelebb mentem. Az alaknak fehér arca volt, nyakig érő haja, és olyan sovány volt, hogy azt láttam, ahogy dobog a szíve a takarón keresztül.
- Higgye el, hogy ő az – mondta a nővér majd beljebb ment, és a kórlappal kezdett foglalkozni.
Közelítettem én is, és egyre biztosabb voltam abba, amiben nem akartam.
- Robert... - suttogtam, és felé hajoltam. - Ez hogy...? És miért...? És mikor...? - dadogtam, majd megérintettem Rob kezét. Féltem hozzáérni, féltem, hogy a bőre leomlik róla. Olyan papírvékonynak tűnt a bőre. Ez még csak rosszabb volt attól, hogy le volt kötözve a keze, hogy még véletlenül se tegyen kárt magában.
Lassan fogtam fel, hogy mi is ez tulajdonképpen.
- Úristen! - nyögtem fel, és kezemet a szám elé kaptam. Robert... drogozott. És nem is olyan egyszeri alkalommal, ha elvonón van. És a haja hosszából ítélve évek óta... Én miért nem tudtam erről?
Lehet, hogy nem beszéltünk a Twilight óta, de jóban voltunk még akkor. A legjobb barátok voltunk, és most erről se tudtam.
- Robert! - suttogtam, és kicsit megszorítottam a kezét, hogy felkeljen.
Mintha megérezte volna Rob elfordított a fejét, majd lassan kinyitotta a szemét.
Tekintete zavaros és homályos volt, mintha nem is látna semmit.
Amerika, 2017.
A sötét sziszegett és átölelt, a világos meg taszított és beszélt.
Ami furcsa volt, hogy értettem, ami mondott a világos, és tudtam, hogy most fel kell kelnem. Fájni kezdett mindenem... Kiabálni akartam, de nem tudtam kinyitni a szám. Fájt megmozdulni. Megmozdítottam a fejem, az meg esett, mintha a nyakam elengedte volna.
Hirtelen rándult meg a nyakam majd nyitottam ki a szemem.
- Áu... - nyögtem fel, majd megpróbáltam felemelni a kezem, de valami megakadályozott. Pislogtam néhányat, majd lenéztem a kezemre. Ki volt kötve.
Emelgetni kezdtem, remélve, hogy valamikor enged. Oldalra rángattam minden erőmet beleadva. Aztán valamiért ismerős lett a helyzet. Ez már megtörtént, így lassan abbahagytam az övvel való csatát.
A fejem őrült erővel kezdett el lüktetni, mindenem elzsibbadt, és olyan volt, mintha testem minden felületét papírral vágtam volna el.
- Robert – szólított meg egy hang, majd egy női arcra emeltem a tekintetem. - Szia – suttogta, és megérintette az arcomat.- Mi történt? - kérdezte kedvesen.
A keze puha volt és meleg. Nem tudtam volna megmondania, hogy ki az a nő, de tudtam, hogy ismerem.
- Kristen az, te idióta! - szólt hirtelen egy erőszakos hang, és a másik irányba kaptam a fejem.
- Megint itt vagy... - suttogtam fáradtan, és elfordultam tőle.
- Most vagyok itt először – mondta a nő, majd elhúzta a kezét.
- Nem te, hanem ő – mondtam és a másik alak felé intettem.
- Hallucinál – szólalt meg egy harmadik alak.
- Mióta vagyok itt? - kérdeztem és Kristen felé fordultam.
- Nem tudom – mondta, és megint megszorította a kezemet.
- Két napja – mondta a durva hang, és megindult felém. - Vajon mit szólna hozzá anyád, ha így látna? - kérdezte, és az arcom felé hajolt.
- Semmit – mondtam hangosabban, és a másik felé fordultam, hogy lássam az arcát.
Három évvel ezelőtti énem dühös volt. Végtelenül dühös.
- Megvetlek és szánalmas vagy! - köpte, és sértetten nézett rém. - Mit tettél velem?
- Semmit... - nyögtem, és megpróbáltam elfordítani a fejem.
- Mindent tönkre tettél! A életedet, a karriered, a testedet! Mindent!
- Nem igaz... - mondtam fáradtan.
- Mondj egy valamit, ami még ép rajtad!
Csak hallgattam, mert semmit nem tudtam mondani. Talán igaza van.
- Mesélj egy kicsit Alyssáról! - mondta erőszakosan fiatalabb énem.
- Nincs mit! - mondtam és éreztem, hogy a harag kezd előtörni.
- Azt se tudod hol van! Nem is tudsz róla semmit! Legalább rá lennél tekintettel!
- Hagyj békén!
- Már megint... - suttogta az egyik nő, majd szapora lépteket hallottam.
- Annyit mondj, hogy mennyi idős!
- Nem tudom...
- Nem érdemled meg Alyssát!
- ALYSSÁRÓL EGY SZÓT SEM!
- Ki az az Alyssa? - kérdezte egy nő megdöbbenve.
- Nem tudom... - nyögtem fel, majd elfordítottam a fejem.
- Ki az az Alyssa? - kérdezte megint, majd a nő maga felé fordította a fejem.
- A lányom – suttogtam, majd lecsukódott a szemem.
Kedves Olvasók!
Nos lehet, hogy hihetetlen, mégis igaz, ez ugyanis egy fejezet, bár elég rövidke.:)
Tudom, hogy sokat kellett várni rá, elnézést is érte, de azt hiszem rájöttem, mi hiányzott eddig az életemből. És az nem más, mint az írás. És mivel hiányzott, ezért folytatni fogom, remélem még vannak olyanok, akik ennek örülnek.:)
Friss belátható időn belül!;)
Puszil mindenkit: Nee^^ (aki nem tűnik el többet...)
Az egyetlen egy dolog, amire szükség van, akkor ha valamit nagyon akarsz. Nem kell a legtehetségesebbnek lenned, ha kitartó vagy és szorgalmas, akkor minden elérhetsz. Lehet, hogy az iskolában, egyetemen nem te leszel a legjobb, de ha gyakorolsz szorgalmasan, kitartóan, akkor te leszel a legjobb.
Minden tanulmány ezt támasztja alá a sportolóktól kezdve egészen az orvosokig. Egy sportoló lehet a legtehetségesebb évtizedek óta, ha egy idő után megunja, amit csinál és abbahagyja. De ha mindennél jobban akarja azt a dolgot, akkor sikerülni fog, és a legjobb lesz.
Ez nem jelenti azt, hogy az út nem lenne nehéz. Nagyon nehéz, és annyival könnyebb lenne abbahagyni. Igazából ezért nem tudom megvetni azokat, akik tényleg abbahagyják. Megértem őket, mert nehéz. És a súlyát csak az érezheti, aki megpróbálta végigcsinálni.
Ráadásul annyi buktató van az úton. És túl sok lehetőség arra, hogy valaki tényleg feladja. Ezért nehéz. Ezért fájdalmas... Ezért adják fel. Megértem, de nem fogadom el.
Én nem voltam a legjobb, nem voltam a legtehetségesebb sem. De kitartó voltam, és a legjobb akartam lenni. De a cél messze van, és én nem akartam feladni.
Most mégis, ahogy ott álltam a hófehér folyosón. Rám tört a késztetés, hogy otthagyjam. De mi lehet odabent, ami ennyire fájna? Semmi. Csak tönkrement embereket, összetört álmokat fogok látni, hallani, érzékelni. Egyeztettem az igazgatóval, majd be kell mennem egy csoportmegbeszélésre. Itt már olyan függők lesznek, akik már fél éve tiszták, így nem ártalmasak. De nehéz lesz végighallgatni, mit adtak fel, mit veszítettek el csak azért, hogy a szenvedélyüknek hódoljanak. Remélem egyszer majd megértem azt a késztetést, ami arra veszi rá őket, hogy drogozzanak. Meg akarom érteni, de nem tudom, hogy sikerülni fog-e.
Az igazgatónő mosolyogva jött felém, amint elém ért a kezét nyújtotta.
- Ms. Stewart örülök, hogy intézményünkben köszönthetem – mondta és megszorongatta a kezemet.
- Én köszönöm, hogy fogadnak – mondtam, majd követtem a nőt, aki határozottan megindult az irodája felé.
- Paul Jensen egy bizonyos szerződést emlegetett, amikor szót váltottunk – folytatta, és egy kényelmes karosszék felé intett, hogy üljek le. Én elő is vettem a bizonyos lapot.
- Igen. Titoktartási szerződés, miszerint nem adhatják ki egyik újságnak sem, hogy itt jártam, sem azt, hogy mit csináltam is. Ez vonatkozik az épület minden dolgozójára, kezeltjére, és a kezeltek családtagjaira.
- Ez megoldható. Cserébe ön is aláír egy szerződést, ami megvédi a betegeket. Intézményünk olyan betegeket is kezel, akik egykor a média szereplői voltak. Nem óhajtjuk a paparazzikat a kerítésünk előtt látni – tette hozzá, majd elővett egy hasonló szerződést, mint amilyen az enyém volt.
Titoktartást és hallgatást követel. Gondolkodás nélkül aláírtam a lapot, az igazgatónő átfutotta a sajátját példányát, majd ő is aláírta az enyémet.
- Most, hogy átestünk a formaságokon, azt hiszem itt az ideje, hogy körbevezessem – mondta Mrs. Lawrence, és a kijárat felé intett.
Én a táskámba rejtettem a megállapodásokat és követtem a nőt.
- Alapjába véve minden elvonókúra ugyanarra épül. Teljes megvonás, hasznos tevékenység és szigorú napi- és étrend. Az intézmény húsz éve létezik, és főleg a drogproblémákra szakosodott, de van AA részlegünk is.
- Anonim alkoholista – tette hozzá mosolyogva, amikor kicsit felhúztam a szemöldököm. - Ez főleg mentor beteg kapcsolaton alapul és csoportterápián. A függők elvonásuk első három hónapjában a legkezelhetetlenebbek, a hatodik hónapra mondhatjuk őket tisztának, de további két és fél év alatt bármikor visszaeshetnek. Akkora akaraterőre van szükség, ami nem mindenkinek adatik meg. Kezeltjeink 80%-át vissza nem esőnek nevezhetjük, ezzel az egyik legjobb eredménnyel az államokban...
És a nő csak mondta és mondta, mik az érdemei a kórháznak. Közben beértünk az ebédlőbe, ahol betegek és ápolónők ettek.
Fontos a kapcsolat.
Hogy a függő érezze, akkor is mellette áll valaki, amikor azt hiszi, már semmit nem ér. Kell a támasz, ami véd és meghallgat. Ez az ápolónő. Egy támasz, amikor más már nincs; aki biztat, hogy ne hagyd abba, ne ess vissza, mert egy értékes ember vagy. A forgatókönyv szerint is az ápolóm áll hozzám a legközelebb.
- A délelőtt a csoportterápiák, egyeseknek az egyéni foglalkozás ideje, ami másfél órán át tart. Majd munka, és egytől ebéd. Utána egy órás családlátogatás, majd munka, vacsora, takarítás és utána takarodó. A szoros napirend segít visszailleszkedni a társadalomba, és elfogadni, hogy egy rendszer szerint kell élni – mondta a nő, majd továbbvezetett egy folyosón.
- Egy csoportterápiára szeretne látogatni vagy egyéni foglalkozásra?
- Csoportra – mondtam, majd a nő biccentve elkísért egy szobába. Ott körben állt vagy harminc szék, és vagy a felén ült már valaki. Nők és férfiak vegyesen foglaltak helyet, néhányan felé fordultak, de én csak csendben leültem a fal mellett. Az igazgató közben odament a kezeltekhez, és mindenkitől egyesével megkérdezte, hogy hogy érzi magát. Ezután felém biccentett, majd elment.
A terem lassan megtelt; volt olyan, aki kísérettel érkezett. Vajon milyenek lehetek ezek az emberek, amikor még nem volt semmi bajuk? Amikor még nem csak egy szellemképek voltak a régi önmaguknak, hanem olyan emberek, akik tele voltak álmokkal.
És mi vitte őket arra, hogy a droghoz nyúljanak? Mi volt a... késztetés, miért volt fontos? Vagy akaratukon kívül lettek függők? És csak egy rossz bulizás eredménye lett az egész? Szerettem volna tudni a válaszokat, de nem biztos, hogy elviseltem volna.
Itt van harminc ember. Harminc ember élete ment tönkre egyetlen egy dolog miatt. Harminc embert bélyegzett meg az állam a függő jelzővel. Harminc ember családja reménykedik otthon, hogy egyszer ez még lesz jobb is. Harminc élet lett más emiatt.
- Eliza vagyok, kilenc hónapja tiszta.
- Szia Eliza! - köszönt mindenki skandálva.
- Csak annyit akarok mondani, hogy a kislányom ma bejön hozzám. Több mint egy éve nem láttam, és örülök, hogy megélhettem ezt a napot – mondta mosolyogva, majd leült a helyére a többiek meg megtapsolták.
- Én Zender vagyok – szólalt meg egy nagyon fiatal fi. Talán, ha tizennyolc éves lehetett. - És három hónapja tiszta. Minden pillanat nehéz. És legszívesebben feladnám... - a hangja elcsuklott, nem tudtam elszakítani róla a tekintetem. - De nem fogom feladni. Nem akarom – mondta, majd egyik karjával átölelte magát. - Segítsetek maradni – fejezte be, majd gyorsan visszaült. A lába továbbra is járt folyamatosan fel és le, megállíthatatlanul, türelmetlenül.
Biztos fájt neki. Biztos nagyon nehéz volt nem felpattanni, vagy valamikor kiszökni innen, amikor senki nem figyelt. De maradt, és ezt tisztelem benne. Kitartott.
Történeteket hallgattam végig. Volt aki unalomból szokott rá. Mert nem volt mit csinálnia, a férje dolgozott, a gyerekei meg már máshol éltek. Pénze meg sok volt. A végére elhagyta a férje, a gyerekei megtagadták, pénze meg nem maradt. És most nem tudja miért, de ki akar józanodni.
Ez a legnehezebb, amikor a semmiért kell kijózanodni. Amikor nem tudod miért, de nem akarod azt, ami volt. De ilyenkor, mintha a semmiért gyógyulnál meg. Amikor a legjobban lenne szüksége támogatókra, akkor otthagyták. És ha senki nincs mellette, akkor miért józanodjon ki? De akarta. Talán az ő helyzetét lenne a legjobb végigkövetni. Megnézni, hogy tart ki valaki, amikor nincs miért csak a saját érdekéért.
Figyeltem, és próbáltam mindent magamba szívni, mint a szivacs. Annyival könnyebb lett volna csak figyelni, és hallgatni a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket. De nem feledhettem el, hogy okkal vagyok itt, nem azért, hogy hallgassak. Meg kell jegyeznem mindent. Hogy felhasználhassam majd később. Ezért vagyok itt. Hogy megértsem.
Az egyetlen, ami zavart, hogy csak olyanokat láttam, akik már leszoktak... Vagyis olyanokat, akik már kijöttek a legrosszabból. Ha beszélek az igazgatóval, akkor remélhetőleg mutatnak valaki olyat, aki még a három hónapon belül van.
- Lehetőség lenne rá, tegnap kaptunk meg egy beteget, de nem vagyok benne biztos, hogy látni akarja.
- Biztos vagyok benne, hogy látni akarom – mondtam határozottan, és fel is álltam, hogy vigyenek hozzá.
- De abban az esetben, ha a beteg...
- Ha zavarom a beteget, akkor eljövök.
- Inkább amiatt aggódom, hogy...
- Mrs. Lawrence! Itt vannak a tizenegy órásak!
Az igazgatónő először rám nézett féltve, majd az ajtó felé, mert tudta, hogy sietni kell.
- Ms. Stewart. Tudnia kell, hogy a beteg...
- Elnézést a zavarásért, de nem tudok várni! - mondta egy sovány kék szemű nő, és benyitott. - Már jobban van? Ó... - mondta, majd döbbenten nézett rám, majd rögtön az igazgatónőre.
- Ms. Stewart, az ápolónő majd elkíséri önt a beteghez – mondta, a titkárnő meg már hívott is valakit.
- Syta, kérem foglaljon helyet – hallottam még félfüllel, hogy az igazgató hellyel kínálja a nőt.
- Jöjjön velem – mondta egy ápolónő, és kísérni kezdett folyosók százain keresztül.
Odaértünk egy lezárt folyosószakaszhoz, majd egy ajtóhoz, ami három zárral volt védve. Az ápoló lassan nyitogatni kezdte a zárakat.
- Ugye az igazgatónő megmondta, ki a beteg? - kérdezte a nő, majd kinyitotta az ajtót.
- Nem, de...
- Robert Pattinson.
A fejemet felé kaptam, és ő volt, de mégse ő.
- Ez nem ő – mondtam, majd közelebb mentem. Az alaknak fehér arca volt, nyakig érő haja, és olyan sovány volt, hogy azt láttam, ahogy dobog a szíve a takarón keresztül.
- Higgye el, hogy ő az – mondta a nővér majd beljebb ment, és a kórlappal kezdett foglalkozni.
Közelítettem én is, és egyre biztosabb voltam abba, amiben nem akartam.
- Robert... - suttogtam, és felé hajoltam. - Ez hogy...? És miért...? És mikor...? - dadogtam, majd megérintettem Rob kezét. Féltem hozzáérni, féltem, hogy a bőre leomlik róla. Olyan papírvékonynak tűnt a bőre. Ez még csak rosszabb volt attól, hogy le volt kötözve a keze, hogy még véletlenül se tegyen kárt magában.
Lassan fogtam fel, hogy mi is ez tulajdonképpen.
- Úristen! - nyögtem fel, és kezemet a szám elé kaptam. Robert... drogozott. És nem is olyan egyszeri alkalommal, ha elvonón van. És a haja hosszából ítélve évek óta... Én miért nem tudtam erről?
Lehet, hogy nem beszéltünk a Twilight óta, de jóban voltunk még akkor. A legjobb barátok voltunk, és most erről se tudtam.
- Robert! - suttogtam, és kicsit megszorítottam a kezét, hogy felkeljen.
Mintha megérezte volna Rob elfordított a fejét, majd lassan kinyitotta a szemét.
Tekintete zavaros és homályos volt, mintha nem is látna semmit.
Amerika, 2017.
A sötét sziszegett és átölelt, a világos meg taszított és beszélt.
Ami furcsa volt, hogy értettem, ami mondott a világos, és tudtam, hogy most fel kell kelnem. Fájni kezdett mindenem... Kiabálni akartam, de nem tudtam kinyitni a szám. Fájt megmozdulni. Megmozdítottam a fejem, az meg esett, mintha a nyakam elengedte volna.
Hirtelen rándult meg a nyakam majd nyitottam ki a szemem.
- Áu... - nyögtem fel, majd megpróbáltam felemelni a kezem, de valami megakadályozott. Pislogtam néhányat, majd lenéztem a kezemre. Ki volt kötve.
Emelgetni kezdtem, remélve, hogy valamikor enged. Oldalra rángattam minden erőmet beleadva. Aztán valamiért ismerős lett a helyzet. Ez már megtörtént, így lassan abbahagytam az övvel való csatát.
A fejem őrült erővel kezdett el lüktetni, mindenem elzsibbadt, és olyan volt, mintha testem minden felületét papírral vágtam volna el.
- Robert – szólított meg egy hang, majd egy női arcra emeltem a tekintetem. - Szia – suttogta, és megérintette az arcomat.- Mi történt? - kérdezte kedvesen.
A keze puha volt és meleg. Nem tudtam volna megmondania, hogy ki az a nő, de tudtam, hogy ismerem.
- Kristen az, te idióta! - szólt hirtelen egy erőszakos hang, és a másik irányba kaptam a fejem.
- Megint itt vagy... - suttogtam fáradtan, és elfordultam tőle.
- Most vagyok itt először – mondta a nő, majd elhúzta a kezét.
- Nem te, hanem ő – mondtam és a másik alak felé intettem.
- Hallucinál – szólalt meg egy harmadik alak.
- Mióta vagyok itt? - kérdeztem és Kristen felé fordultam.
- Nem tudom – mondta, és megint megszorította a kezemet.
- Két napja – mondta a durva hang, és megindult felém. - Vajon mit szólna hozzá anyád, ha így látna? - kérdezte, és az arcom felé hajolt.
- Semmit – mondtam hangosabban, és a másik felé fordultam, hogy lássam az arcát.
Három évvel ezelőtti énem dühös volt. Végtelenül dühös.
- Megvetlek és szánalmas vagy! - köpte, és sértetten nézett rém. - Mit tettél velem?
- Semmit... - nyögtem, és megpróbáltam elfordítani a fejem.
- Mindent tönkre tettél! A életedet, a karriered, a testedet! Mindent!
- Nem igaz... - mondtam fáradtan.
- Mondj egy valamit, ami még ép rajtad!
Csak hallgattam, mert semmit nem tudtam mondani. Talán igaza van.
- Mesélj egy kicsit Alyssáról! - mondta erőszakosan fiatalabb énem.
- Nincs mit! - mondtam és éreztem, hogy a harag kezd előtörni.
- Azt se tudod hol van! Nem is tudsz róla semmit! Legalább rá lennél tekintettel!
- Hagyj békén!
- Már megint... - suttogta az egyik nő, majd szapora lépteket hallottam.
- Annyit mondj, hogy mennyi idős!
- Nem tudom...
- Nem érdemled meg Alyssát!
- ALYSSÁRÓL EGY SZÓT SEM!
- Ki az az Alyssa? - kérdezte egy nő megdöbbenve.
- Nem tudom... - nyögtem fel, majd elfordítottam a fejem.
- Ki az az Alyssa? - kérdezte megint, majd a nő maga felé fordította a fejem.
- A lányom – suttogtam, majd lecsukódott a szemem.
Kedves Olvasók!
Nos lehet, hogy hihetetlen, mégis igaz, ez ugyanis egy fejezet, bár elég rövidke.:)
Tudom, hogy sokat kellett várni rá, elnézést is érte, de azt hiszem rájöttem, mi hiányzott eddig az életemből. És az nem más, mint az írás. És mivel hiányzott, ezért folytatni fogom, remélem még vannak olyanok, akik ennek örülnek.:)
Friss belátható időn belül!;)
Puszil mindenkit: Nee^^ (aki nem tűnik el többet...)
2011. július 7., csütörtök
Van egy ötletem...
Kedves hű olvasók, akik még inaktív módban is látogatjátok a blogot!:)
Nos először is van egy hírem... Az elmúlt hetek durván durvák voltak, ugyanis indulok haza szeretett Magyarországunkra, hajnali négykor indulok, szombaton délre megérkezem.:)
Emiatt is meglehetősen elfoglalt voltam mostanság.
De van egy ajánlatom, mivel hazatérek egyértelműen több időm lesz, és teszünk egy kísérletet, ha szeretnétek...:)
A lényege a következő:
Két héten belül, ha nem töltök fel fejezetet, akkor átadom a blogot, ha mégis, akkor megtartom, de akkor sajnos "el kell fogadnotok", hogy a feltöltés igen lassú lesz...:)
A döntés a ti kezetekben van, ahogy gondoljátok!
Ha jobban szeretnétek gyors folytatást, akkor vasárnap át is adom a blogot valakinek...:)
Puszillak titeket, és legközelebb találkozunk OTTHON!!!:D:D
Nee^^
Nos először is van egy hírem... Az elmúlt hetek durván durvák voltak, ugyanis indulok haza szeretett Magyarországunkra, hajnali négykor indulok, szombaton délre megérkezem.:)
Emiatt is meglehetősen elfoglalt voltam mostanság.
De van egy ajánlatom, mivel hazatérek egyértelműen több időm lesz, és teszünk egy kísérletet, ha szeretnétek...:)
A lényege a következő:
Két héten belül, ha nem töltök fel fejezetet, akkor átadom a blogot, ha mégis, akkor megtartom, de akkor sajnos "el kell fogadnotok", hogy a feltöltés igen lassú lesz...:)
A döntés a ti kezetekben van, ahogy gondoljátok!
Ha jobban szeretnétek gyors folytatást, akkor vasárnap át is adom a blogot valakinek...:)
Puszillak titeket, és legközelebb találkozunk OTTHON!!!:D:D
Nee^^
2011. június 17., péntek
Felhívásos bocsánat
Kedves olvasók!
Először is, a sokadik elnézés kérésem következik. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt, legalábbis nekem annak tűnt, és egyszerűen eltűnt az idő... De mindegy, erről nem szeretnék írni.
Többször leültem a gépem elé, hogy én most megírom nektek a fejezetet, nem tudom megszámolni a két kezemen, hogy mennyi alkalommal ültem a billentyűzetet bámulva, és várva az ihletet, az indíttatást. De az egyszerűen nem jött el. Valahogy... eltűnt, akárcsak az idő.
Nem tudok többé írni, és én se tudom, hogy miért van így. Ezért nem is jelentkeztem. Mert mit írjak ki? Nem megy, sajnálom, de amint kész feltöltöm? Hát lehet, hogy az is jobb lett volna...
De már semmit nem tudok csinálni.
Szóval rossz hírt kell közölnöm.
Mivel nem megy az írás, ezért abbahagyom az egészet. Nem tudom, hogy valaha vissza jövök-e. Nagyon sajnálom, igazán nagyon. De nem megy.
Abban az esetben, ha valaki szeretné, akkor lenne egy másik megoldás is, mint elvágni minden egyes történetet most rögtön.
Ha valaki szeretné, akkor átadom a történeteket. Ghostwriterként működhetne, ha szeretné, ha szeretné nem. Használhatná az IccsiNee nevet a publikáláshoz, de nem tudom, hogy van-e rá igény...
Én minden esetre elmondtam, amit már rég el kellett volna. Egyszerűen... nem megy.
Bocsánat százszor is ezerszer is. Bocsánat!
Nee
Először is, a sokadik elnézés kérésem következik. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt, legalábbis nekem annak tűnt, és egyszerűen eltűnt az idő... De mindegy, erről nem szeretnék írni.
Többször leültem a gépem elé, hogy én most megírom nektek a fejezetet, nem tudom megszámolni a két kezemen, hogy mennyi alkalommal ültem a billentyűzetet bámulva, és várva az ihletet, az indíttatást. De az egyszerűen nem jött el. Valahogy... eltűnt, akárcsak az idő.
Nem tudok többé írni, és én se tudom, hogy miért van így. Ezért nem is jelentkeztem. Mert mit írjak ki? Nem megy, sajnálom, de amint kész feltöltöm? Hát lehet, hogy az is jobb lett volna...
De már semmit nem tudok csinálni.
Szóval rossz hírt kell közölnöm.
Mivel nem megy az írás, ezért abbahagyom az egészet. Nem tudom, hogy valaha vissza jövök-e. Nagyon sajnálom, igazán nagyon. De nem megy.
Abban az esetben, ha valaki szeretné, akkor lenne egy másik megoldás is, mint elvágni minden egyes történetet most rögtön.
Ha valaki szeretné, akkor átadom a történeteket. Ghostwriterként működhetne, ha szeretné, ha szeretné nem. Használhatná az IccsiNee nevet a publikáláshoz, de nem tudom, hogy van-e rá igény...
Én minden esetre elmondtam, amit már rég el kellett volna. Egyszerűen... nem megy.
Bocsánat százszor is ezerszer is. Bocsánat!
Nee
2011. május 16., hétfő
Süllyedő valóság - 1. fejezet
1. fejezet
Anglia, 2017.
- Felébredt... - suttogta egy hang.
De az is túl soknak tűnt. Fájt a feje. Nagyon fájt. És hányingere volt, és legszívesebben sikított volna, Érezte, hogy valami nincs rendben, de még nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Valami... fájt. Igen fájt. Határozottan fájt mindene.
Bizsergett, és zsibbadt. Rossz volt, de nem ez volt a legjobb szó. Nem találta a helyes kifejezést, de annak tudatában volt, hogy valami nem jó. Nagyon nem jó.
- Rob... Nyisd ki a szemed! - suttogta egy hang, majd nyirkos kezek érintették meg az arcát.
Fájt, ahogy hozzá ért, és kellemetlennek érezte. Elfordította a fejét, majd kinyitotta a szemét.
Nagyon világos volt. És nagyon fájt! Fájt! Valami nagyon nincs rendben! Valami nagyon rossz...
- Rob... - A hang tulajdonosa újból megérintette, és most a hangja sokkal lazábban csengett. Most... mintha örülne valaminek. - Élsz... - suttogta, majd Rob érezte, hogy a fejét erőszakosan elfordítják. Fájt, de hagyta. Úgyse hagyja békén, amíg nem fordítja oda a fejét.
- Nézz rám, Rob! - mondta a hang, majd Rob kinyitotta a szemét.
Egyszerre szúr minden. Túl fényes volt minden, fel sem fogta a rengeteg mindent, ami itt volt, és fájt a szeme. Nagyon fájt.
Fel akarta emelni a kezét, de nem tudta... Még egyszer próbálkozott, de valami megakadályozta ebben. Odanézett... Le volt kötve. Mind a két keze, le volt szíjazva.
- Rob... Mondj valamit... - suttogta megint a nő. Egyértelműen egy nő volt, abban biztos volt.
Nem mondott semmit, csak nézte a lekötött kezeit. Miért kötötték le? Feszegetni kezdte a szíjakat, emelgette a kezeit De azok nem engedtek. Egyre dühösebb lett, legszívesebben, már felkiáltott volna. Érezte, hogy szája elferdül.
- Rob... Hagyd békén! - mondta a hang, de nem hallgatott rá. Tovább küzdött a szíjakkal, de azok csak nem engedtek. Fanatikus módjára meredt a kezét leszorító csatokra, és csak azokkal tudott foglalkozni.
- Rob! - kiáltott rá a hang, majd két kézzel fogta meg a fejét.
Egy szempárt látott.
Hatalmas volt, kék és könnycseppek voltak benne. Rengeteg, apró kis könnycsepp. Az arcán egy vízcsík is volt, jeléül, hogy egy már ki is buggyant.
- Hagyd abba, kérlek – mondta a nő, és tovább tartotta Rob arcát. - Kérlek, nyugodj meg... - mondta továbbra is mélyen a szemébe nézve. Lassan közelebb hajolt hozzá, majd az arcára egy puszit nyomott.
Aztán valahogy minden kivilágosodott. Hirtelen emlékezett vissza mindenre, minden bevillant.
Egy terem, majd bogyók, táncoló körök, és másik Rob, és esés. Majd szirénák. Szirénákra is emlékezett. Próbált megszólalni, de nagyon száraz volt a torka, ezért köhögés lett a vége.
A nő egy pohár vizet nyújtott felé szívószállal, és ivott egy kicsit. Érezte, ahogy lecsúszik a torkán a folyadék, és már jobban érezte magát.
De nem túl jól. Hiányzik neki valami. Nagyon de nagyon hiányzik...
Drog.
Az kell neki. Már tudta, hogy miért volt minden olyan fontos. Nincs drog... A valóságban van, amit utált! Hagyják, hogy elmenjen innen messzire, senki nem szabályozza! Akarja!
- Hol vagyok? - nyögte ki, majd a nő felé fordult. Az ügynöke... Biztos benne, hogy ő, de nem tudott visszaemlékezni, hogy hogy hívják.
- Kórházban – mondta a nő és mosolyogni kezdett. Azzal a fájdalmas örömteli mosolygással, hogy bár itt van, de nem az igazi...
- Mi történt? - kérdezte Rob, mert bár valamennyire emlékezett, de nem mindenre... És talán el sem hiszi addig, amíg nem hallja mástól.
- Túladagolás... - nyögte a nő, de nem nézett Robra. Szinte csak suttogott, talán reménykedett benne, hogy Rob meg se hallja.
- Szégyelld magad! - mondta egy férfi hang.
Rob fordítgatni kezdte a fejét, mert nem értette, hogy honnan jön a hang. Nem is kellett sokáig keresgélni. A fotelben ott ült... ő.
- Mit keresel itt? - kérdezte Rob a fotelba meredve.
- Aggódtam érted... - mondta az ügynöke, majd megfogta a kezét. - Tudom, hogy már nem dolgozol velem... De aggódtam.
- Nem kell Einsteinnek lenni, hogy ezt kitaláld! - mondta a másik Rob a fotelból, majd elmosolyodott, és felállt.
- Karen... - nyögte Rob, és az ügynöke felé fordult.
- Sytának hívják... - mondta a másik Rob, és fintorra húzta a száját.
- Mit szeretnél? - kérdezte a nő egy apró mosollyal, fel sem említve, hogy nem az a neve, ami...
- Syta... - javította ki magát Rob, majd ő is megfogta a nő kezét.
- Igen... - mondta a nő, és ha lehet még jobban mosolygott.
De egyik mosolya sem volt őszinte. Mindegyikben ott volt az a fájdalmas beletörődés. Az aggódás, és a félelem. Egyik sem a boldogság mosolya volt, hanem a szomorúságé. Amikor már annyira reménytelen valami, hogy csak nevetni tudsz rajta. Amikor annyira boldog vagy, hogy elsírod magad. Amikor a bánat helyett, inkább már mosolyogsz, mert minden mindegy. Ez az a fajta mosoly volt.
- Itt van... - mondta Rob, és az ágy másik feléhez intett, ahol még mindig ott állt a másik Rob. - Zavard el! - mondta, majd elfordította a fejét.
- Nem lát – mondta Rob egyszerűen. - Ő nem hallucinál.
- Rob... Ott nincs senki – mondta Syta, és összeráncolta a szemöldökét.
- De ott van! - mondta Rob, majd újra megpróbálta felemelni a kezét.
Újra meglepve nézte a kezét, mintha elfelejtette volna, hogy le van kötve. Felemelte egyik kezét, de az nem engedett.
- Rob... Hagyd – mondta Syta, és megfogta a kezét nyugtatólag.
De Rob még egyszer és még egyszer emelte majd eresztette le a kezét, egyre durvábban.
- Miért vagyok lekötve? - kiáltotta természetellenes hangerővel, majd még dühösebben kezdett csapkodni. - La vagyok kötve! - kiáltott, és olyan erővel kezdte rángatni, ami nem volt ésszerű. Az ágy beleremegett, és csak nem hagyta abba.
- Logikus viselkedésed van neked... - jött a nyugodt hang már pár lépéssel arrébb a másik Rob szájából.
- Te csak fogd be! - kiáltotta, és tovább feszegette a szíjakat. - Eresszetek el!
- Túladagoltad magad, nem tudom, mit vártál... Csoda még, hogy élsz! - mondta Rob, majd még jobban hátrált, és kényelmesen nekitámaszkodott az ablakpárkánynak.
- Nyugodj meg, Rob! - kiáltott Syta, ahogy csak tudott, és megpróbálta lefogni a kezét. De nem ment. Már túl volt azon a ponton, amikor rendesen tudott gondolkodni.
- Elegem van! - üvöltött, és már az egész ágy rázkódott alatta.
Szinte döbbenetes volt, hogy ennyire lefogyva is képes ilyen erő kifejtésére.
- Tönkretetted magad! - vádolta őt Rob, majd keresztbe fonta a kezét.
- Neeem! - kiáltott a másik, és még mindig rázkódott.
- Segítsenek! - kiáltott Syta, majd felrántotta az ajtót, és kiüvöltött rajta.
- Csak azért, mert tönkrement a karriered, te nem harcoltál, hanem az egészet feladtad! Idióta vagy! Ahelyett, hogy küzdöttél volna simán hagytad, hogy vigyen az ár! Mindent elhittél, amit írtak! Harcolnod kellett volna!
- Fogd be! - kiáltott, és már a fejét is forgatta. Olyan volt, mint egy őrült...
- Akkor nem tetted, de akkor tedd most! Harcolj, Rob! Józanodj ki! Légy normális! Hozz helyre mindent! - mondta tovább, megállás nélkül. - Ha nem magadért, akkor tedd meg Alyssáért!
Rob erre a mondatra ledermedt. Szemei kikerekedtek, és dühösen nézett az ablakpárkány felé.
- FOGD BE! - ordította, majd még jobban kezdett el rángani. A műszerek hangosan pittyegtek maga mellett, és végtelenül gyorsan.
- Ne merd még egyszer ezt a nevet kimondani! - kiáltotta, majd egyszerre sokan jöttek be a szobába. Rob semmit nem fogott fel belőle...
- Mr. Pattinson – mondta valaki hűvösen, és a kezébe vette a kórlapját...
- Drogok és alkohol... - motyogta az orvos, és mintha egy mosoly jelent volna meg az ajkai körül.
- Alyssát nem! Alyssát soha TÖBBÉ! - kiáltotta Rob, és fel sem fogta mi van körülötte.
- Oké, akkor legyen tíz milligramm lorazepham, és kössünk be sóoldatot – mondta az orvos, majd rohangálni kezdtek a többiek.
Rob perceken belül abbahagyta a kiabálást és a rángatózást, majd lehanyatlott az ágyára.
- Talán jobb lenne, ha elaltatnánk, Mr. Pattinson? - kérdezte az orvos, és Rob felé fordult. Ő nem válaszolt, csak nézte a másik Robot, aki még mindig ott volt, és kajánul vigyorgott.
- Józanodj ki! - mondta, amikor észrevette, hogy figyeli.
- Háromszáz milligramm trioxazint óránként, tíz órán át. És valaki figyelje a szívritmusát – mondta az orvos fáradtan, majd feljegyzett valamit a kórlapra és kiment a szobából.
Rob már csak feküdt, nézte az ablakpárkányt, de már nem látta ott másik Robot. Pedig... Még jó is volt nézni. Mármint egészséges volt. És jó volt tudni, hogy volt, amikor nem volt ennyire... Ilyen...
Aztán elaludt...
Syta már rég kiment a kórteremből...
Nem bírta felfogni, hogy hogy történhetett ez. Miért tette ezt Rob? Alig ismerte fel, amikor meglátta az ágyban. Arca beesett, bőre halálsápadt. És komolyan azt hitte, hogy meghalt. Hogy már nem él, és csak azért hívják, hogy elbúcsúzzon. Tényleg hitte, hogy csak ezért. De aztán kinyitotta a szemét. És egy pár másodpercig józan is volt...
Syta térdét felhúzva ült a folyosó falának dőlve, és meredt előre. Nem tudott sírni, pedig akart. Lebénult, hogy ez megtörtént.
Segíteni akart Robnak, de tudta, hogy ő ehhez kevés, csak ő nem tud neki segíteni. Valakit meg kell kérnie, hogy segítsen.
Fogta a telefonját, és tárcsázott.
Amerika, 2017.
- Hogy... micsoda? - kérdezte Kris döbbenten.
- Tiéd a szerep – mondta megint a forgatókönyvíró, és Kristen hirtelen biztos volt benne, hogy mosolyog a nő, és nem sok választja el attól, hogy nevessen. - De lenne néhány kérésem...
- Oké, nem probléma – mondta Kris rögtön azzal a buzgó örömmel, amit utánozni nem lehet. Csak érezni.
- A hajadat le kéne vágni... Persze a kopasz jeleneteknél majd sapkát használunk... De nem is értem miért most mondom ezeket... A szerződésedben minden benne lesz – mondta a nő komolyan, de mégis nevetve.
- Rendben. Minden meglesz.
- Szeretném, ha kutatásba kezdenél. Meg kell értened miért lesz nagyon nehéz eljátszanod ezt a szerepet... Ha jól tudom, soha nem voltál elvonón – mondta a nő, és nevetni kezdett.
- Se páciensként, se látogatóba – mondta Kris, és ő is elmosolyodott.
Az igazság az volt, hogy kicsit rettegett ezektől az emberektől. Igen, tudta, hogy ők is emberek. Épp olyanok, mint a többiek, de volt bennük valami rémisztő és taszító.
Nem bírta felfogni, hogy tud valaki ilyet tenni saját magával. Soha senkit nem kényszerítenek arra, hogy drogot szedjen! Saját döntés, teljes egészében. És, hogy nem tud megállni az az akaraterő hiánya. És csak árnyéka marad az embernek az a lenyomat, ami itt marad. Felgyógyulhat...
És Kristen tisztelte azokat, akik meggyógyultak, akik képesek rá! Bár nem tudta igazán értékelni. Fogalma sincs, hogy milyen lehet drogosnak, kigyógyultnak, majd megbélyegezettnek lenni. Nem tudta... De az igazat megvallva, nem is akarta megtudni. Soha nem akar droghoz nyúlni.
- Rendben, akkor kezdetnek ellátogathatnál pár intézetbe. Hogy lásd a legalját, és a végét is... Így legalább valamennyire fel tudsz készülni.
- Semmi baj, szerintem csak egy telefonba kerül – mondta Kris, majd forogni kezdett a telefon mellett, hogy megkeresse a telefonkönyvet. Biztos van pár klinika, ahova elmehet.
Bár nem tudta... Egy drogelvonó szokott hirdetni? Vagy csak tudja valaki, hogy van, és ezért megy oda?
Kristen hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán semmit nem tud a drogosokról. Se azokról, akik már kigyógyultak, se azokról, akik drogoznak. Senkiről, semmit. Hacsak a filmeket, amiket esetleg látott, azokat nem számítja be. De az se valami sok, általában egyáltalán nincs ideje. Nehéz lesz eljátszani, nehéz lesz alakítani, de nem érdekelte. Akarta ezt a szerepet, így mindent meg fog tenni érte.
- Oké. Akkor sok sikert, Kristen. Hamarosan találkozunk! - köszönt el az író, majd egyenletes búgás hangzott a telefonba.
Megkapta.
Kris ajkain egy mosoly szélesedett ki, méghozzá olyan hatalmas, ami ritkán. Sikerült neki! Tényleg sikerült!
Legszívesebben táncolni kezdett volna, méghozzá úgy, ahogy egyáltalán nem szokott. Tapsolni kezdett, és ugrálni egy helyben, mint egy kisgyerek, mindezt mosolyogva, és boldogan. Mert olyan sikerült, amiről már lemondott, és most mégis! Itt van, és igaz, és az övé! Csak az övé!
Valahogy most csodálatosnak találta az életet. Hisz olyan... szép, amikor valamiről lemondasz, és biztos vagy benne, hogy nem a tiéd. De aztán kiderül, hogy mégis... Hogy megkaphatod, és tényleg a tiéd lehet. Szerette. Imádta most ezt az egészet.
Örömét a telefonja csörgése szakította félbe. Csak nézte a pittyegő szerkezetet, és komolyan fontolóra vette, hogy nem veszi fel a telefonját.
Mi lenne, ha most nem tenné meg? Állandóan ott volt, kéznél volt, hát akkor most milyen tragédia származhatna belőle, ha nem venné fel a telefonját? Általában úgyis csak az ügynöke keresi, akit nem nagyon kedvelt.
Mégis magához vette a telefont, csak hogy sejtése bizonyságot nyerjen. Ott villogott Paul neve, kegyetlenül és megmásíthatatlanul.
És bármennyire is akart, nem tudott menekülni.
- Mondjad – szólt bele kicsit jobban elkeseredve, mint azt a helyzet elvárta volna.
- Megkaptad a szerepet! - mondta Paul, és hangja sokkal vidámabb volt, mint általában.
- Tudom, már beszéltem az íróval – mondta Kris, és egy halvány mosoly futott át az arcán.
A vonal végén csend támadt. Néma csend, és az előbbi jókedv valahogy eltűnt.
- Te beszéltél az íróval? - kérdezte Paul csendesen.
- Felhívott – mondta Kris egyszerűen, és teljesen hidegen hagyta az ügynöke rossz kedve.
- Akkor én minek vagyok, ha mindent másodikként tudok meg? - kérdezte Paul.
- Dísznek – motyogta Kris, és remélte, hogy Paul ebből semmit nem hallott. Bár, ha hallotta is volna, akkor se nagyon érdekelné. Ő csak az ügynöke, és még ezer másik van, aki még jobban is dolgozik, mint ő...
- Nah jó. Ebbe most ne menjünk bele – mondta Paul társalgási hangnemben. - Felhívtam néhány magánklinikát. Ashville-ben szívesen várnak, bár én jobban örülnék, ha valami nagyobb városba mennél. Ott nem akkor sztori egy híresség megjelenése.
- Állami intézménybe akarok menni – mondta Kris, és kezdte unni ezt a beszélgetést. Nagyon, nagyon.
Újra elcsendesedtek mind a ketten. Állandóan ez volt. Minden apróságon vitáztak, és ezt... utálta. Kris nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem jó az ügynöke, de nem merte kirúgni. Vagy lehet, hogy nem is akarta, mert nagyon is jól tudta, hogy mi lesz azután, ha kirúgja...
- Az író külön kérte, hogy magánintézménybe menj. Csak akkor garantált a diszkréció.
- Egy magánklinikán erősen kétlem, hogy azt látnám, amit el kell játszanom.
- A drogos az drogos, Kris. Teljesen mindegy, hogy ő fizeti ki a felgyógyulását, vagy az állam szponzorálja. Akkor is drogos.
Drogos... milyen furcsa ez az egész. És mégis. Lehet, hogy igaza van Paulnak. Végül is, kit érdeke, hogy ki fizeti ki a terápiát? Csak annyi a lényeg, hogy szenvedélybetegek legyenek azok, akiket megfigyel. Csak ennyi!
- Talán még jobb is a magánklinika. Azt jelenti, hogy pénzesek. Valamikor gazdagok voltak, így még jobban láthatod a süllyedést. Talán még híres emberrel is találkozhatsz! Na akkor lenne teljes a siker!
- Mostanában nem sok ismerősömre találtak rá bekokózva... - mondta Kris, de már félig megadva magát. Igaza van az ügynökének. Ha tetszik, ha nem... Igaza van.
- Vagy csak te nem tudsz róla – mondta Paul, majd Kris hallotta, hogy valamit lapozgat a kezében.
- Jó – egyezett bele kelletlenül Kris az egészbe. - Akkor kérj nekem időpontot valahol, kérlek! De ne kelljen sokat utazni...
- Visszahívlak – mondta Paul, majd megszakította a vonal.
Kris is lerakta a telefont, majd csak nézett maga elé. Hova tűnt a jókedv és az öröm. Azt ő se tudta. Hogy miért nem boldog még most is? Arra nem tudott választ adni. Nem volt rá képes, vagy ha akart is, egyszerűen nem találta a válaszokat.
Kinézett az ablakon, és csak meredt a fára, ami előtte állt.
Egy telefon, egy kijelentés, és egy lényegtelen vita, és máris... rossz kedve lett. Túlságosan emocionális beállítottságú. Változtatni kéne rajta, ő is nagyon jól tudta. De valahogy ez sokkal lassabban megy, mint illene.
Megtanulta a színészvilágban nincsenek barátok, se rendes szerelmek. Nincsen helye a hisztinek, a gyűlöletnek, a szeretetnek. Nem lehet helye, egyszerűen nem szabad, nem illik, nincs rá idő, nem érdemes.
Egyszerűen fölösleges.
Tapasztalata is van erről elég, hisz mi volt a Twilight után?
Megszerette őket, de csak a forgatás alatt voltak barátok. A saga alatt még mentek is valahova, ha kellett, ha kedvük volt. De utána megszakadt a kapcsolat, és semmit nem tud... senkiről. Pedig Robbal jóban volt. Talán vele a legjobban....
Valami hirtelen ötlettől vezetve felkapta a telefonját, és kikereste Rob számát. Ha még ugyan az, akkor eléri... Nem érdekelte, hogy mit fog neki mondani, hogy milyen okból hívja fel. Valami ellenállhatatlan kényszer hívta, hogy hívja fel Robot. Akkor is tudott vele beszélgetni, akkor most is.
Reménykedni kezdett, hogy ott fogják folytatni, hogy három éve abbahagyták.
Szeretett volna vele beszélni, akart.
Tárcsázott majd várt. Még gyorsabban kezdett dobogni a szíve, amint meghallotta, hogy a telefon kicsöng. Akkor még ugyanez a száma. Akkor még beszélhetnek.
A telefon csak csöngött, és csöngött, de senki nem vette fel.
Kris a sokadik csöngés után lerakta a telefont. Fintorra húzta a száját, majd utána mégis elmosolyodott.
Majd később felhívja. Lehet, hogy más dolga volt.
Alig rakta le a telefonját, már csörgött is rögtön.
- Mondjad – szólt bele egyszerűen.
- Ashville-be holnap után mehetsz reggelre. Lefoglaltam a repjegyedet is.
- Köszi – mondta Kris, majd lerakta a telefont.
Ashville...
A szerző utószava:
Tudom... Még csak mondani se kell...
Egy szemét ígérgetős eltűnős idióta hárpia vagyok...
És bocsánat, hogy ilyen vagyok. És tudom, hogy elvesztettétek a bizalmatokat, mert mindig írom, hogy "mostantól", meg majd a "következő"... De mostantól rendszeres lesz a friss és az intervallum nem csak dísznek lesz. Kicsi bonyolultabb volt az elmúlt egy hónap, mint kellett volna. Ezer bocsánat érte, és remélem tetszett a fejezet!:) A bonyodalom most kezdődik... Vagyis a következő fejezetben...:)
Köszönöm azoknak, akik elolvasták, és hűségesen látogatják az oldalt!:)
Szeretettel és megbánással: Nee^^
De az is túl soknak tűnt. Fájt a feje. Nagyon fájt. És hányingere volt, és legszívesebben sikított volna, Érezte, hogy valami nincs rendben, de még nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Valami... fájt. Igen fájt. Határozottan fájt mindene.
Bizsergett, és zsibbadt. Rossz volt, de nem ez volt a legjobb szó. Nem találta a helyes kifejezést, de annak tudatában volt, hogy valami nem jó. Nagyon nem jó.
- Rob... Nyisd ki a szemed! - suttogta egy hang, majd nyirkos kezek érintették meg az arcát.
Fájt, ahogy hozzá ért, és kellemetlennek érezte. Elfordította a fejét, majd kinyitotta a szemét.
Nagyon világos volt. És nagyon fájt! Fájt! Valami nagyon nincs rendben! Valami nagyon rossz...
- Rob... - A hang tulajdonosa újból megérintette, és most a hangja sokkal lazábban csengett. Most... mintha örülne valaminek. - Élsz... - suttogta, majd Rob érezte, hogy a fejét erőszakosan elfordítják. Fájt, de hagyta. Úgyse hagyja békén, amíg nem fordítja oda a fejét.
- Nézz rám, Rob! - mondta a hang, majd Rob kinyitotta a szemét.
Egyszerre szúr minden. Túl fényes volt minden, fel sem fogta a rengeteg mindent, ami itt volt, és fájt a szeme. Nagyon fájt.
Fel akarta emelni a kezét, de nem tudta... Még egyszer próbálkozott, de valami megakadályozta ebben. Odanézett... Le volt kötve. Mind a két keze, le volt szíjazva.
- Rob... Mondj valamit... - suttogta megint a nő. Egyértelműen egy nő volt, abban biztos volt.
Nem mondott semmit, csak nézte a lekötött kezeit. Miért kötötték le? Feszegetni kezdte a szíjakat, emelgette a kezeit De azok nem engedtek. Egyre dühösebb lett, legszívesebben, már felkiáltott volna. Érezte, hogy szája elferdül.
- Rob... Hagyd békén! - mondta a hang, de nem hallgatott rá. Tovább küzdött a szíjakkal, de azok csak nem engedtek. Fanatikus módjára meredt a kezét leszorító csatokra, és csak azokkal tudott foglalkozni.
- Rob! - kiáltott rá a hang, majd két kézzel fogta meg a fejét.
Egy szempárt látott.
Hatalmas volt, kék és könnycseppek voltak benne. Rengeteg, apró kis könnycsepp. Az arcán egy vízcsík is volt, jeléül, hogy egy már ki is buggyant.
- Hagyd abba, kérlek – mondta a nő, és tovább tartotta Rob arcát. - Kérlek, nyugodj meg... - mondta továbbra is mélyen a szemébe nézve. Lassan közelebb hajolt hozzá, majd az arcára egy puszit nyomott.
Aztán valahogy minden kivilágosodott. Hirtelen emlékezett vissza mindenre, minden bevillant.
Egy terem, majd bogyók, táncoló körök, és másik Rob, és esés. Majd szirénák. Szirénákra is emlékezett. Próbált megszólalni, de nagyon száraz volt a torka, ezért köhögés lett a vége.
A nő egy pohár vizet nyújtott felé szívószállal, és ivott egy kicsit. Érezte, ahogy lecsúszik a torkán a folyadék, és már jobban érezte magát.
De nem túl jól. Hiányzik neki valami. Nagyon de nagyon hiányzik...
Drog.
Az kell neki. Már tudta, hogy miért volt minden olyan fontos. Nincs drog... A valóságban van, amit utált! Hagyják, hogy elmenjen innen messzire, senki nem szabályozza! Akarja!
- Hol vagyok? - nyögte ki, majd a nő felé fordult. Az ügynöke... Biztos benne, hogy ő, de nem tudott visszaemlékezni, hogy hogy hívják.
- Kórházban – mondta a nő és mosolyogni kezdett. Azzal a fájdalmas örömteli mosolygással, hogy bár itt van, de nem az igazi...
- Mi történt? - kérdezte Rob, mert bár valamennyire emlékezett, de nem mindenre... És talán el sem hiszi addig, amíg nem hallja mástól.
- Túladagolás... - nyögte a nő, de nem nézett Robra. Szinte csak suttogott, talán reménykedett benne, hogy Rob meg se hallja.
- Szégyelld magad! - mondta egy férfi hang.
Rob fordítgatni kezdte a fejét, mert nem értette, hogy honnan jön a hang. Nem is kellett sokáig keresgélni. A fotelben ott ült... ő.
- Mit keresel itt? - kérdezte Rob a fotelba meredve.
- Aggódtam érted... - mondta az ügynöke, majd megfogta a kezét. - Tudom, hogy már nem dolgozol velem... De aggódtam.
- Nem kell Einsteinnek lenni, hogy ezt kitaláld! - mondta a másik Rob a fotelból, majd elmosolyodott, és felállt.
- Karen... - nyögte Rob, és az ügynöke felé fordult.
- Sytának hívják... - mondta a másik Rob, és fintorra húzta a száját.
- Mit szeretnél? - kérdezte a nő egy apró mosollyal, fel sem említve, hogy nem az a neve, ami...
- Syta... - javította ki magát Rob, majd ő is megfogta a nő kezét.
- Igen... - mondta a nő, és ha lehet még jobban mosolygott.
De egyik mosolya sem volt őszinte. Mindegyikben ott volt az a fájdalmas beletörődés. Az aggódás, és a félelem. Egyik sem a boldogság mosolya volt, hanem a szomorúságé. Amikor már annyira reménytelen valami, hogy csak nevetni tudsz rajta. Amikor annyira boldog vagy, hogy elsírod magad. Amikor a bánat helyett, inkább már mosolyogsz, mert minden mindegy. Ez az a fajta mosoly volt.
- Itt van... - mondta Rob, és az ágy másik feléhez intett, ahol még mindig ott állt a másik Rob. - Zavard el! - mondta, majd elfordította a fejét.
- Nem lát – mondta Rob egyszerűen. - Ő nem hallucinál.
- Rob... Ott nincs senki – mondta Syta, és összeráncolta a szemöldökét.
- De ott van! - mondta Rob, majd újra megpróbálta felemelni a kezét.
Újra meglepve nézte a kezét, mintha elfelejtette volna, hogy le van kötve. Felemelte egyik kezét, de az nem engedett.
- Rob... Hagyd – mondta Syta, és megfogta a kezét nyugtatólag.
De Rob még egyszer és még egyszer emelte majd eresztette le a kezét, egyre durvábban.
- Miért vagyok lekötve? - kiáltotta természetellenes hangerővel, majd még dühösebben kezdett csapkodni. - La vagyok kötve! - kiáltott, és olyan erővel kezdte rángatni, ami nem volt ésszerű. Az ágy beleremegett, és csak nem hagyta abba.
- Logikus viselkedésed van neked... - jött a nyugodt hang már pár lépéssel arrébb a másik Rob szájából.
- Te csak fogd be! - kiáltotta, és tovább feszegette a szíjakat. - Eresszetek el!
- Túladagoltad magad, nem tudom, mit vártál... Csoda még, hogy élsz! - mondta Rob, majd még jobban hátrált, és kényelmesen nekitámaszkodott az ablakpárkánynak.
- Nyugodj meg, Rob! - kiáltott Syta, ahogy csak tudott, és megpróbálta lefogni a kezét. De nem ment. Már túl volt azon a ponton, amikor rendesen tudott gondolkodni.
- Elegem van! - üvöltött, és már az egész ágy rázkódott alatta.
Szinte döbbenetes volt, hogy ennyire lefogyva is képes ilyen erő kifejtésére.
- Tönkretetted magad! - vádolta őt Rob, majd keresztbe fonta a kezét.
- Neeem! - kiáltott a másik, és még mindig rázkódott.
- Segítsenek! - kiáltott Syta, majd felrántotta az ajtót, és kiüvöltött rajta.
- Csak azért, mert tönkrement a karriered, te nem harcoltál, hanem az egészet feladtad! Idióta vagy! Ahelyett, hogy küzdöttél volna simán hagytad, hogy vigyen az ár! Mindent elhittél, amit írtak! Harcolnod kellett volna!
- Fogd be! - kiáltott, és már a fejét is forgatta. Olyan volt, mint egy őrült...
- Akkor nem tetted, de akkor tedd most! Harcolj, Rob! Józanodj ki! Légy normális! Hozz helyre mindent! - mondta tovább, megállás nélkül. - Ha nem magadért, akkor tedd meg Alyssáért!
Rob erre a mondatra ledermedt. Szemei kikerekedtek, és dühösen nézett az ablakpárkány felé.
- FOGD BE! - ordította, majd még jobban kezdett el rángani. A műszerek hangosan pittyegtek maga mellett, és végtelenül gyorsan.
- Ne merd még egyszer ezt a nevet kimondani! - kiáltotta, majd egyszerre sokan jöttek be a szobába. Rob semmit nem fogott fel belőle...
- Mr. Pattinson – mondta valaki hűvösen, és a kezébe vette a kórlapját...
- Drogok és alkohol... - motyogta az orvos, és mintha egy mosoly jelent volna meg az ajkai körül.
- Alyssát nem! Alyssát soha TÖBBÉ! - kiáltotta Rob, és fel sem fogta mi van körülötte.
- Oké, akkor legyen tíz milligramm lorazepham, és kössünk be sóoldatot – mondta az orvos, majd rohangálni kezdtek a többiek.
Rob perceken belül abbahagyta a kiabálást és a rángatózást, majd lehanyatlott az ágyára.
- Talán jobb lenne, ha elaltatnánk, Mr. Pattinson? - kérdezte az orvos, és Rob felé fordult. Ő nem válaszolt, csak nézte a másik Robot, aki még mindig ott volt, és kajánul vigyorgott.
- Józanodj ki! - mondta, amikor észrevette, hogy figyeli.
- Háromszáz milligramm trioxazint óránként, tíz órán át. És valaki figyelje a szívritmusát – mondta az orvos fáradtan, majd feljegyzett valamit a kórlapra és kiment a szobából.
Rob már csak feküdt, nézte az ablakpárkányt, de már nem látta ott másik Robot. Pedig... Még jó is volt nézni. Mármint egészséges volt. És jó volt tudni, hogy volt, amikor nem volt ennyire... Ilyen...
Aztán elaludt...
Syta már rég kiment a kórteremből...
Nem bírta felfogni, hogy hogy történhetett ez. Miért tette ezt Rob? Alig ismerte fel, amikor meglátta az ágyban. Arca beesett, bőre halálsápadt. És komolyan azt hitte, hogy meghalt. Hogy már nem él, és csak azért hívják, hogy elbúcsúzzon. Tényleg hitte, hogy csak ezért. De aztán kinyitotta a szemét. És egy pár másodpercig józan is volt...
Syta térdét felhúzva ült a folyosó falának dőlve, és meredt előre. Nem tudott sírni, pedig akart. Lebénult, hogy ez megtörtént.
Segíteni akart Robnak, de tudta, hogy ő ehhez kevés, csak ő nem tud neki segíteni. Valakit meg kell kérnie, hogy segítsen.
Fogta a telefonját, és tárcsázott.
Amerika, 2017.
- Hogy... micsoda? - kérdezte Kris döbbenten.
- Tiéd a szerep – mondta megint a forgatókönyvíró, és Kristen hirtelen biztos volt benne, hogy mosolyog a nő, és nem sok választja el attól, hogy nevessen. - De lenne néhány kérésem...
- Oké, nem probléma – mondta Kris rögtön azzal a buzgó örömmel, amit utánozni nem lehet. Csak érezni.
- A hajadat le kéne vágni... Persze a kopasz jeleneteknél majd sapkát használunk... De nem is értem miért most mondom ezeket... A szerződésedben minden benne lesz – mondta a nő komolyan, de mégis nevetve.
- Rendben. Minden meglesz.
- Szeretném, ha kutatásba kezdenél. Meg kell értened miért lesz nagyon nehéz eljátszanod ezt a szerepet... Ha jól tudom, soha nem voltál elvonón – mondta a nő, és nevetni kezdett.
- Se páciensként, se látogatóba – mondta Kris, és ő is elmosolyodott.
Az igazság az volt, hogy kicsit rettegett ezektől az emberektől. Igen, tudta, hogy ők is emberek. Épp olyanok, mint a többiek, de volt bennük valami rémisztő és taszító.
Nem bírta felfogni, hogy tud valaki ilyet tenni saját magával. Soha senkit nem kényszerítenek arra, hogy drogot szedjen! Saját döntés, teljes egészében. És, hogy nem tud megállni az az akaraterő hiánya. És csak árnyéka marad az embernek az a lenyomat, ami itt marad. Felgyógyulhat...
És Kristen tisztelte azokat, akik meggyógyultak, akik képesek rá! Bár nem tudta igazán értékelni. Fogalma sincs, hogy milyen lehet drogosnak, kigyógyultnak, majd megbélyegezettnek lenni. Nem tudta... De az igazat megvallva, nem is akarta megtudni. Soha nem akar droghoz nyúlni.
- Rendben, akkor kezdetnek ellátogathatnál pár intézetbe. Hogy lásd a legalját, és a végét is... Így legalább valamennyire fel tudsz készülni.
- Semmi baj, szerintem csak egy telefonba kerül – mondta Kris, majd forogni kezdett a telefon mellett, hogy megkeresse a telefonkönyvet. Biztos van pár klinika, ahova elmehet.
Bár nem tudta... Egy drogelvonó szokott hirdetni? Vagy csak tudja valaki, hogy van, és ezért megy oda?
Kristen hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán semmit nem tud a drogosokról. Se azokról, akik már kigyógyultak, se azokról, akik drogoznak. Senkiről, semmit. Hacsak a filmeket, amiket esetleg látott, azokat nem számítja be. De az se valami sok, általában egyáltalán nincs ideje. Nehéz lesz eljátszani, nehéz lesz alakítani, de nem érdekelte. Akarta ezt a szerepet, így mindent meg fog tenni érte.
- Oké. Akkor sok sikert, Kristen. Hamarosan találkozunk! - köszönt el az író, majd egyenletes búgás hangzott a telefonba.
Megkapta.
Kris ajkain egy mosoly szélesedett ki, méghozzá olyan hatalmas, ami ritkán. Sikerült neki! Tényleg sikerült!
Legszívesebben táncolni kezdett volna, méghozzá úgy, ahogy egyáltalán nem szokott. Tapsolni kezdett, és ugrálni egy helyben, mint egy kisgyerek, mindezt mosolyogva, és boldogan. Mert olyan sikerült, amiről már lemondott, és most mégis! Itt van, és igaz, és az övé! Csak az övé!
Valahogy most csodálatosnak találta az életet. Hisz olyan... szép, amikor valamiről lemondasz, és biztos vagy benne, hogy nem a tiéd. De aztán kiderül, hogy mégis... Hogy megkaphatod, és tényleg a tiéd lehet. Szerette. Imádta most ezt az egészet.
Örömét a telefonja csörgése szakította félbe. Csak nézte a pittyegő szerkezetet, és komolyan fontolóra vette, hogy nem veszi fel a telefonját.
Mi lenne, ha most nem tenné meg? Állandóan ott volt, kéznél volt, hát akkor most milyen tragédia származhatna belőle, ha nem venné fel a telefonját? Általában úgyis csak az ügynöke keresi, akit nem nagyon kedvelt.
Mégis magához vette a telefont, csak hogy sejtése bizonyságot nyerjen. Ott villogott Paul neve, kegyetlenül és megmásíthatatlanul.
És bármennyire is akart, nem tudott menekülni.
- Mondjad – szólt bele kicsit jobban elkeseredve, mint azt a helyzet elvárta volna.
- Megkaptad a szerepet! - mondta Paul, és hangja sokkal vidámabb volt, mint általában.
- Tudom, már beszéltem az íróval – mondta Kris, és egy halvány mosoly futott át az arcán.
A vonal végén csend támadt. Néma csend, és az előbbi jókedv valahogy eltűnt.
- Te beszéltél az íróval? - kérdezte Paul csendesen.
- Felhívott – mondta Kris egyszerűen, és teljesen hidegen hagyta az ügynöke rossz kedve.
- Akkor én minek vagyok, ha mindent másodikként tudok meg? - kérdezte Paul.
- Dísznek – motyogta Kris, és remélte, hogy Paul ebből semmit nem hallott. Bár, ha hallotta is volna, akkor se nagyon érdekelné. Ő csak az ügynöke, és még ezer másik van, aki még jobban is dolgozik, mint ő...
- Nah jó. Ebbe most ne menjünk bele – mondta Paul társalgási hangnemben. - Felhívtam néhány magánklinikát. Ashville-ben szívesen várnak, bár én jobban örülnék, ha valami nagyobb városba mennél. Ott nem akkor sztori egy híresség megjelenése.
- Állami intézménybe akarok menni – mondta Kris, és kezdte unni ezt a beszélgetést. Nagyon, nagyon.
Újra elcsendesedtek mind a ketten. Állandóan ez volt. Minden apróságon vitáztak, és ezt... utálta. Kris nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem jó az ügynöke, de nem merte kirúgni. Vagy lehet, hogy nem is akarta, mert nagyon is jól tudta, hogy mi lesz azután, ha kirúgja...
- Az író külön kérte, hogy magánintézménybe menj. Csak akkor garantált a diszkréció.
- Egy magánklinikán erősen kétlem, hogy azt látnám, amit el kell játszanom.
- A drogos az drogos, Kris. Teljesen mindegy, hogy ő fizeti ki a felgyógyulását, vagy az állam szponzorálja. Akkor is drogos.
Drogos... milyen furcsa ez az egész. És mégis. Lehet, hogy igaza van Paulnak. Végül is, kit érdeke, hogy ki fizeti ki a terápiát? Csak annyi a lényeg, hogy szenvedélybetegek legyenek azok, akiket megfigyel. Csak ennyi!
- Talán még jobb is a magánklinika. Azt jelenti, hogy pénzesek. Valamikor gazdagok voltak, így még jobban láthatod a süllyedést. Talán még híres emberrel is találkozhatsz! Na akkor lenne teljes a siker!
- Mostanában nem sok ismerősömre találtak rá bekokózva... - mondta Kris, de már félig megadva magát. Igaza van az ügynökének. Ha tetszik, ha nem... Igaza van.
- Vagy csak te nem tudsz róla – mondta Paul, majd Kris hallotta, hogy valamit lapozgat a kezében.
- Jó – egyezett bele kelletlenül Kris az egészbe. - Akkor kérj nekem időpontot valahol, kérlek! De ne kelljen sokat utazni...
- Visszahívlak – mondta Paul, majd megszakította a vonal.
Kris is lerakta a telefont, majd csak nézett maga elé. Hova tűnt a jókedv és az öröm. Azt ő se tudta. Hogy miért nem boldog még most is? Arra nem tudott választ adni. Nem volt rá képes, vagy ha akart is, egyszerűen nem találta a válaszokat.
Kinézett az ablakon, és csak meredt a fára, ami előtte állt.
Egy telefon, egy kijelentés, és egy lényegtelen vita, és máris... rossz kedve lett. Túlságosan emocionális beállítottságú. Változtatni kéne rajta, ő is nagyon jól tudta. De valahogy ez sokkal lassabban megy, mint illene.
Megtanulta a színészvilágban nincsenek barátok, se rendes szerelmek. Nincsen helye a hisztinek, a gyűlöletnek, a szeretetnek. Nem lehet helye, egyszerűen nem szabad, nem illik, nincs rá idő, nem érdemes.
Egyszerűen fölösleges.
Tapasztalata is van erről elég, hisz mi volt a Twilight után?
Megszerette őket, de csak a forgatás alatt voltak barátok. A saga alatt még mentek is valahova, ha kellett, ha kedvük volt. De utána megszakadt a kapcsolat, és semmit nem tud... senkiről. Pedig Robbal jóban volt. Talán vele a legjobban....
Valami hirtelen ötlettől vezetve felkapta a telefonját, és kikereste Rob számát. Ha még ugyan az, akkor eléri... Nem érdekelte, hogy mit fog neki mondani, hogy milyen okból hívja fel. Valami ellenállhatatlan kényszer hívta, hogy hívja fel Robot. Akkor is tudott vele beszélgetni, akkor most is.
Reménykedni kezdett, hogy ott fogják folytatni, hogy három éve abbahagyták.
Szeretett volna vele beszélni, akart.
Tárcsázott majd várt. Még gyorsabban kezdett dobogni a szíve, amint meghallotta, hogy a telefon kicsöng. Akkor még ugyanez a száma. Akkor még beszélhetnek.
A telefon csak csöngött, és csöngött, de senki nem vette fel.
Kris a sokadik csöngés után lerakta a telefont. Fintorra húzta a száját, majd utána mégis elmosolyodott.
Majd később felhívja. Lehet, hogy más dolga volt.
Alig rakta le a telefonját, már csörgött is rögtön.
- Mondjad – szólt bele egyszerűen.
- Ashville-be holnap után mehetsz reggelre. Lefoglaltam a repjegyedet is.
- Köszi – mondta Kris, majd lerakta a telefont.
Ashville...
A szerző utószava:
Tudom... Még csak mondani se kell...
Egy szemét ígérgetős eltűnős idióta hárpia vagyok...
És bocsánat, hogy ilyen vagyok. És tudom, hogy elvesztettétek a bizalmatokat, mert mindig írom, hogy "mostantól", meg majd a "következő"... De mostantól rendszeres lesz a friss és az intervallum nem csak dísznek lesz. Kicsi bonyolultabb volt az elmúlt egy hónap, mint kellett volna. Ezer bocsánat érte, és remélem tetszett a fejezet!:) A bonyodalom most kezdődik... Vagyis a következő fejezetben...:)
Köszönöm azoknak, akik elolvasták, és hűségesen látogatják az oldalt!:)
Szeretettel és megbánással: Nee^^
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)