My boy - 27. fejezet

2021. március 04.

Titkok.

Mindenkinek vannak titkai. Még egy kisgyereknek is, aki esetleg csak annyit hallgat el a szüleitől, hogy ő dobta a gumikacsát a medencében. Ez persze hazugság is. De titok... Csak a gyerek tudja, hogy ő volt. És talán a szülő sejti... De nem tudja. Sejtheti, de nem tudhatja biztosan egészen addig, amíg meg nem mondja a gyerek. Hazudik, nem mondja meg az igazat, és őrzi a titkát egészen addig, amíg le nem bukik, be nem vallja, vagy a szülők rá nem kényszerítik az igazságra, vagyis, hogy ő volt.
Aztán nagyobbak leszünk, serdülünk és már az a titok, hogy ki kivel csókolózott a bálon. Ki kivel jár... Ki kivel kamatyol. Van, aki imádja tudni. Bármilyen apró kis titkot, kis dolgot akar. Csak, hogy beszéljen róla. Tudni akarja, mert hatalmasabbnak érzi magát. Neki senki nem mond olyat, ami meglepő, ő mindent tud... Az információ hatalommá válik. Mert ő mindent tud...
Végül felnövünk, és már a titkok annyira természetesek az életünkben, hogy fel se fogjuk jelentőségét. Itt már komoly dolgokat hallgatunk el. Itt nem annyiról van szó, hogy mi történt a bálon, és nem is annyiról, hogy ki dobta a medencébe a gumikacsát. Ezek a titkok sokkal súlyosabbak, sokkal nagyobb erővel bírnak. A titkok nagysága velünk együtt nő... Ahogy mi felnövünk, úgy azok a dolgok is hatalmasabbak lesznek, amiről senkinek nem akarunk beszélni.
Talán nincs is a világon még egy olyan foglalkozás, ami annyira kötődne a titkokhoz, mint a színészet. A nap minden percében játszunk, elrejtjük az igazi arcunkat... Titkolózunk. Menekülünk a paparazzik elől, hazudunk, eljátsszuk, hogy kedvelünk valakit, nehogy kiderüljön, hogy valójában mik az igazi érzéseink. Nem áruljuk el, hogy ki a párunk, mert akkor vége a magánéletünknek...
Nem áruljuk el a címünket, hogy kik a családtagjaink, mert féltjük őket, nem akarjuk, hogy bajuk essen.
Titkolózunk, mert muszáj titkolózni.

Csak álltam a gyönyörű ruhámban a tükör előtt, és néztem magam. Nem bírom... Nem bírom ezt az egészet, nem akarom ezt az egészet. Nem bírom a feszültséget a hazudozást, a hallgatást. Nem bírom...
Minél tovább várunk, a paparazzi annál többet akar. A levelei egyre fenyegetőbbek, egyre komolyabbak... És félek. Félek a saját lakásomba, az autóba. Félek elmenni Edyvel bevásárolni. Félek itt lenni a szállodában, mert Edy egyedül van otthon Jeffel. Annyira félek!
Kezemmel a tükör szélének támaszkodtam, és vártam. Vártam, mert várni kellett. Vártam... Robra. Hogy együtt menjünk az Oscarra. Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni a biztos tudattal, hogy ez lehetetlen. Nem megy a nyugalom, nem megy a normális viselkedés... Nem... Megy...
Csengettek az ajtón, én meg egy sóhaj kíséretében felegyenesedtem. Mosoly... Csak mosolyogj. Milyen egyszerű dolog és mégis mennyi mindent rejt el.
Magassarkúmban odasétáltam az ajtóhoz... Rob lesz ott. Elegánsan, és szexin... Igazán robosan.

Kinyitottam az ajtót, majd Robra néztem.
Igazam volt... Túl jól néz ki. Én meg túlságosan idióta vagyok! Idióta!
- Szia... - mondtam csendesen, majd el is fordultam az ajtóból, hogy Rob be tudjon jönni. Elvégre még van egy tíz percünk indulásig, szóval...
De nem jött be. Nem hallottam, hogy az ajtó becsukódott volna. Zavartan fordultam vissza. Rob mereven állt az ajtóban, és láttam, hogy nagyot nyel. Feszengve fordítottam el a tekintetem, majd kezdtem el keresni a táskám. Túlságosan emlékeztetett arra, amikor utoljára megjelentünk valahol együtt... Annyira régen volt... És mégis ugyan ez történt...
- Nem jössz be? - kérdeztem, majd újra felé fordultam.
- Jobb, ha nem megyek be – mondta, és az ajtófélfának támaszkodott.
- De még van tíz percünk... - mondtam és újra az órára néztem. Nem. Nincs tíz percünk. Abból már csak öt van, vagy annyi se... - Hozom a táskám és mehetünk – mondtam, majd visszamentem a hálóba.
Senki nem mondta, hogy könnyű lesz... Senki nem mondta, hogy ez könnyű. Senki. Hát akkor miért várom azt, hogy az legyen? Fölösleges... Nem kell várni, mert nem az. És nem is lesz az. Hát, akkor már a reménykedést is érdemes lenne feladni. Mármint az abban való reménykedést, hogy könnyű lesz. Nem kell, mert tudom, hogy nem lesz az...
Visszamentem a nappaliba, Rob még mindig az ajtókeretet támasztotta, és valahogy csodálni kezdtem, hogy hogy nem gyűrődik össze a zakója... Persze, ha én leülök a ruhámban azonnal összegyűrődik. De ez lényegtelen... Egyáltalán nem fontos. Nem is értem, miért beszélek róla...
- A paparazzi még mindig zaklat – mondtam halkan, majd kiléptem Rob mellé a folyosóra.
- Levél? - kérdezte, majd előre tessékelt.
- Igen... Tíz milliót követel vagy kitálal...
- Ismerős – mondta Rob nyugodtan, majd megnyomta a lift hívóját.
- Fenyeget – mondtam megint, és próbáltam nem rá nézni. Mert féltem... Én féltem, őt meg egyáltalán nem érdekelte a dolog. Talán baj, hogy irigyeltem egy kicsit?
- Általános – mondta, majd ismét előre engedett a liftben.
Nem érdemes tovább folytatni. Őt nem érdekli... Akkor engem miért kéne? Talán ő csinálja jól és egyáltalán nem kéne vele foglalkozni. Hagyni, hogy csak írogassa az idiótaságait, és nem törődni vele...

- Szabad? - kérdezte Rob szinte hanyagul. Én felé fordultam, és csak néztem rá... Mi szabad? Nem értem... Aztán feltűnt, hogy Rob a karját nyújtja felém...
- Persze – mondtam, majd belé karoltam. Éreztem, hogy Rob közelebb húz magához. Oldalunk összeér, és csak ennyitől már a pokolba kívántam... Talán nem is őt, hanem a tényt, hogy egy liftben vagyunk. Hogy jelenésünk van... Hogy nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy most rögtön rá másszak... Talán csak ezt utáltam...
Meg persze magamat, amiért így érzek... De ez már annyira általános volt hogy fel se tűnt...
Kiléptünk a hatalmas előcsarnokba, ami még szerencsére mentes volt a fényképészektől. Rob határozott léptekkel vezetett, és hirtelen imádni kezdtem a tényt, hogy valaki vezet...
Milyen könnyű csak menni valaki mellett, aki vezet. Mert ő tudja, hogy hova kell menni, nem kérdez, és ha megbízol benne, akkor tudod, hogy jó helyre vezet. Valahogy jó volt a tudat... Rob úgyse vinne rossz helyre, ráadásul ugyanoda megyünk.
Milyen kényelmes lenne, ha ezt az életemre is ki tudnám vetíteni. Ha valaki mindig megmondaná, hogy mit csináljak, mit mondjak, mit vállaljak el... Mennyire kényelmes lenne! Sokkal jobb, mint most...
Amikor még attól is rettegek, hogy egy kimondott szónak milyen következményei lesznek.
Közben szinte észrevétlenül kerültem a limuzinba, hogy aztán ott csak üljek.

- Utálom – hallottam Rob suttogását, majd láttam, hogy meglazítja a nyakkendőjét.
- Te legalább kapsz levegőt – mondtam, és hátat fordítottam neki. - Ezt egy év lenne szétszedni – mondtam és a rakat kapocsra mutattam a hátamon, ami az utolsó lehetőségig zárva volt.
Rob csak feszülten nézte a hátamat, és hirtelen nem értettem mitől lett megint ilyen a hangulata... A szemébe néztem, és bár ne tettem volna! Túl jól ismertem ezt a tekintetet... Annyira jól... És amikor ezt láttam, utána mindig egy helyen kötöttünk ki...
Elkaptam a fejem, és gyorsan hátradőltem az ülésen. Tükör nélkül is tudtam, hogy piros az arcom, és éreztem, hogy jobban zavarban vagyok, mint kéne...
- Igen, valami olyasmi... - mondta Rob, majd hallottam, hogy halkan felkuncog.
Kinéztem az ablakon, és úgy tettem, mintha nagyon érdekes lenne az üzletek sora... Pedig nem volt az...

- Hazudtál nekem – mondtam egy idő után, még mindig kibámulva az ablakon.
- Te is – hallottam Rob hangját. Odafordítottam a tekintetem, Rob mereven nézett az én szemembe.
- De te előbb! - mondtam megint kicsit hangosabban, mint kellett volna...
- Miért mondtad, hogy van valakid? - kérdezte és csak nézett. Mereven és szilárdan, mintha igazából ez nem is érdekelte volna. Hipnotizálva éreztem magam, mintha késztetne valamire... Pedig semmire nem késztet... Egyáltalán nem erősködik... Csak néz. És mégis úgy néz...
- Mert te azt mondtad! - nyögtem ki, majd megint az utcának szenteltem a figyelmem...
Feladtam. Feladtam a küzdelmet. Most már tényleg... Fegyvertelen vagyok, amim volt az ellenállásra az már csak játékfegyvernek tűnik vele szembe. Használhatatlanok... Mind az, ha ő az ellenfelem.
Hallottam, hogy Rob felsóhajt, majd az ablak üvegéből láttam, hogy lehajtja a fejét.
- Megérkeztünk – búgott fel hirtelen egy hang a semmiből... A sofőr... Ott vagyunk.
- Mosoly – mondtam, majd Rob felé fordultam.
- Ezer wattos – tette hozzá, majd ő is rám mosolygott.
A sofőr kinyitotta az ajtót, majd Rob kiszállt. Talán csak ezért utáltam a limuzint meg azt, hogy nem egyedül jöttem. Most csúszhatok a másik oldalra...
Rob behajolt az autóba, én meg a segítségével kimásztam.
Mosolyogtunk mind a ketten, mintha mindig is ennyire jóban lettünk volna. Mintha nem is lenne millió plusz egy titkunk. Mintha minden rendben lenne köztünk.
Éreztem, hogy Rob újra magához húz, majd elindultunk a szőnyegen... Csillogás és vakuk ezrei... Az elején tetszett, de már fárasztónak és unalmasnak találtam...
Vajon Edy ezt is nézi? Nézi, ahogy unalmasan végigmegyünk, és mosolygunk, mintha boldogok lennénk? Vagy csak a gálát nézi majd meg? Ami még unalmasabb mint ez?
- Elárulnák miért jöttek együtt?
- Csak nem egy párt alkotnak?
- A "Twilight" óta együtt vannak?
- Elárulná végre ki az a kisfiú? Talán a fia?
- Ajánlom, hogy csak a munkánkkal kapcsolatos kérdést tegyenek fel, ha választ is akarnak kapni... - mondta Rob jéghidegen, de mosolyogva, majd tovább vezetett a szőnyegen. Tényleg egyszerű volt... Csak menni, és hagyni, hogy ő vezessen.
És megijedtem, mert nagyon is tetszett a tény, hogy vezet... A tény, hogy ő vezet, az meg csak még jobban tetszett...

- Már azt hittem soha nem érünk be! - sóhajtottam fel, majd követtem tovább Robot.
- A szőnyeg évről évre hosszabb - mondta Rob ironikusan, majd előre ment. Megállt a sorok előtt, majd megint előre tessékelt, én meg beültem a helyemre.
- Egymás mellett ülünk? - kérdeztem, amikor Rob helyet foglalt mellettem...
- Együtt jöttünk, ne mondd, hogy nem számítottál rá... - mondta, majd rám mosolygott. - Most úgy aludnék egyet! - sóhajtott fel, majd kezébe temette az arcát.
- Gondolj arra, hogy amikor megint lefekszel már lehet, hogy Oscar díjas színész leszel.
- Nem igazán izgatna, ha nem lennék az... - mondta, majd hátra dőlt.
- Miért? - kérdeztem és érdeklődve néztem rá... - Minden színésznek ez az álma.
- Igen... De én első sorban ember vagyok, és csak utána színész. És emberként az álmom már teljesült... - mondta, és komolyan a szemembe nézett.
- Mi? - kérdeztem jóval halkabban, mint a helyzet igényelte volna.
Rob csak elmosolyodott, majd a fülemhez hajolt.
- Van egy fiam – mondta, majd elhajolt tőlem és a szemembe nézett. - Mindig is erre vágytam.

Mindig is erre vágyott. Leforrázva éreztem magam. Mint akit nyakon öntöttek tűzforró vagy éppen jéghideg vízzel. Mindig ezt akarta... Rob családot akart...
- Még mindig haragszol? - kérdeztem, és a színpad felé fordultam.
- Már nincs miért – mondta, és mindegy végszóra a fények sötétedni kezdtek. Egyszerre örültem, hogy végre elkezdődik, és utáltam, hogy pont most kell abbahagyni a beszélgetést.
- Edy is nézi? - kérdezte Rob, és éreztem, hogy közel van hozzám... Nagyon közel...
- Jeffel együtt – mondtam, majd a fények újból állítódtak, és a nézőtér félig megvilágított lett. - Utálja a gálát – tettem még hozzá Rob felé fordulva.
- Valahogy megértem – nevette el magát, majd visszadőlt a székre.
- Mit mondasz amikor megkapod az Oscart? - kérdeztem és felé fordultam.
- Megkérdezem, hogy biztos-e... - mondta Rob, és láttam, hogy mosolyog. - És te?
- Bocsánatot kérek Edytől... - mondtam, és én is rá mosolyogtam... - Hogy csak két percért nézte végig a három órát... Vagyis négyért, bocsánat...

- Elmondod, hogy Edy a fiunk? - kérdezte Rob felhúzott szemöldökkel.
- Nem! - tiltakoztam hevesen, és észre se vettem mi folyik a színpadon... Nem tudott érdekelni. - Nem hagynák békén...
- Pedig lassan ideje lenne elmondani az igazat. Akkor a paparazzinak nincs miért zaklatnia, és a sajtónál minden csoda három napig tart, te is tudod – mondta, és tapsolni kezdett, mert mindenki más tapsolt.
Minden csoda három napig tart... Ez igaz. Tény. Úgyis jönne valami más nagy idiótaság, ami jobban érdekelne mindenkit... Igaz. De Edy akkor is túl kicsi ehhez. Még csak hét éves! Nem érdemli ezt...

- Tisztába vagy vele, ha mind a ketten megnyerjük, akkor még tovább kell maradni a közös interjú miatt? - kérdezte Rob pár perc múlva újból hozzám hajolva.
- Igen... És per pillanat utálom ezt a tényt, mert szorít a cipőm – mondtam közömbösen, majd tapsolni kezdtem. - Na végre! Te jössz! - mondtam és gyorsan mosolyogni kezdtem, mert tudtam, hogy a kamera veszi minden esélyes arcát. Láttam, hogy Rob is felölti a mosolygós, de jéghideg arcát, és csak nézi a színpadot.
Fontos neki. Tudom, hogy az... Mert ha ezt megnyerné, akkor nem csak Rob lenne, aki egykor Edward volt... Akkor elismert... komoly színész lenne. Tényleg akarja, és meg is érdemli, nem? Hirtelen azon kaptam magam, hogy szorítok neki. Hogy szurkolok, hogy ő nyerjen, mert akarom, hogy ő nyerjen. Igazából ritkán akartam valamit ennyire, mint most a tényt, hogy Rob nyerjen...
- A legjobb férfi főszereplő díját kapja...
- Robert Pattinson! - kiáltotta Sandra Bullock, és láttam, hogy Rob mellettem őszintén és szívből elmosolyodik.
Átnyúltam, és mielőtt felállt volna megfogtam a kezét.
- Gratulálok! - suttogtam, majd el is engedtem, és reméltem, hogy ezt a kamera nem nagyon látta...
Rob csak mosolygott, és felment a színpadra, hogy átvegye a díját. Igazán megérdemelte... Még ha azt se tudom, hogy miért kapja, akkor is megérdemelte.
Pár perc múlva visszaült mellém a kis szoborral együtt. Még egyszer rá mosolyogtam, majd a színpad felé fordultam.
- Te is megnyered – mondta Rob, és éreztem, hogy megfogja a kezem.
- Nem tudhatod – mondtam, és már feszültebben néztem az emelvényt.
- De igen, tudhatom – mondta határozottan, és egy utolsó kézszorítás után elengedett. - És akkor mehetünk együtt arra a pocsék interjúra...

- A legjobb női főszereplő díját kapja...
- "Kristen Stewart" – kiáltott George Cloony, én meg felsóhajtottam.
- Úristen... - suttogtam, majd Robra vigyorogtam.
- Én mondtam, szívem – suttogta, hogy csak én halljam, majd behúzta a lábát, hogy ki tudjak menni.
Ruhámat felemeltem, hogy ne essek el benne, és mosolyogva mentem a színpadra... Megkaptam...
Nem vagyok többet Bella... Soha többet nem leszek Bella. Kristen Stewart vagyok. Oscar díjas és Oscar jelölt színész és producer. Oscar díjas vagyok... Hirtelen mindennél jobban a tudatában lettem, hogy ennek mi is a jelentősége. Hogy mit vonz maga után. Hogy mennyit jelent, nem csak nekem, hanem a családomnak, a környezetemnek. Mindennél többet.
Nem az Arany Málnás Kristen vagyok... Az Oscar díjas... Átvettem a díjat, majd mondtam valamit, amire nem is emlékszem... Oscar díjas vagyok...
Oscar díj...
- Gratulálok, szívem – mondta megint Rob, amint leültem a helyemre. - És akkor mehetünk arra a gagyira...
- Mehetünk – suttogtam, és csak néztem magam elé...
Jeff. Ezt neked köszönhetem. Neked, meg Edynek... Meg Robnak. Csak nektek.

- Ms. Stewart, Önt két kategóriában is jelölték. Milyen érzés csak az egyiket megkapni? - kérdezte egy firkász erőszakosan, és csak úgy meredt rám kiguvadt szemmel.
Egy asztal mögött ültük, és a sokadik kérdésre válaszoltunk Robbal együtt. Már nagyon fájt a lábam, a ruhám szorított és minden álmom az ágyam volt.
- Épp olyan felemelő, mintha mind a kettőt megnyertem volna – mondtam bájosan, majd elfordítottam a tekintetem jelezve, hogy nem akarok erről többet mondani.
- Mr. Pattinson, milyen kapcsolat fűzi Ms. Stewarthoz? Köztudomású, hogy van önök közt valami.
- Csak munkával kapcsolatos kérdésre vagyok hajlandó felelni – mondta Rob, és szúrósan nézett az újságíróra.
- Már a "Twilight" óta tart a kapcsolatuk? - kérdezte megint ugyanaz a firkász, és erőszakosan nézett hol rám, hol Robra.
- Ez nem kapcsolódik a témához... - mondtam, és haragosan néztem a pasira... Hogy én hogy utálom az ilyeneket!
Hangzavar támadt. Mindenki egyszerre beszélt, és tett fel kérdést. A gépek kattogtak...
- Ms. Stewart elárulná végre ki az a kisfiú, akivel több mint egy éve lefotózták? Vagy erre Mr. Pattinson is tud felelni? - kiáltott át a hangzavaron az egyikük, és erre néma csend lett.
Robra néztem, ő meg rám. Egy hosszú pillanatig csak egymást néztük, majd elfordítottam a tekintetem, és lehajtottam a fejem
- Ez magánéleti kérdés... - mondta Rob
- Szóval beismeri, hogy van valami köze van ahhoz a gyerekhez! - kapott rá egy másik újságíró, és hevesen jegyzetelni kezdett.
- Én ilyet nem állítottam... - mondta Rob mereven, majd nevetni próbált.
Egyre kínosabbnak éreztem a helyzetet, és egyre feszesebbnek azt a bizonyos hurkot.
Nem titkolózhatok örökké. Nem tudom állandóan megvédeni mindentől... Képtelen vagyok rá...

- Ms. Stewart, Önről évekig nem hallottunk semmit, majd hirtelen feltűnik egy kisfiúval... - mondta az egyik, és rám nézett, - És Ön, Mr. Pattinson bizonyosan tudja, hogy mi is történt! - intett a firkász Rob felé.
- Ez merő feltevés!
- Mindenki tisztában van vele, hogy Maguk már évekkel ezelőtt is együtt voltak!
- Ezt már akkor sem volt igaz, most mi értelme felhozni?
- Maga és Ms. Stewart a legjobb barátok voltak. Egyértelmű, hogy Ön mindent tud róla...
- Eddig nem hazudtam, nem most fogom elkezdeni - mondta Rob, majd megint általános hangzavar kerekedett.
- Szóval Ön mindenről tud, csak nem akarja elmondani... Vagyis védi a gyereket!
- Egy gyereket ki ne védene?
- De magának esetleg személyes indíttatása is van ebben a témában, nem de bár?
- Nem értem mire akar kilyukadni...
- Mr. Pattinson... nem lehet, hogy...
- Edward Stewart a mi fiunk! - kiáltottam fel, majd néma csend lett a teremben.

Talán a titkok igazából fölöslegesek. Hisz ha titkolózunk, akkor hazudunk is. Hazudunk, mert nem tudunk mást csinálni. Mert óvni akarjuk a titkot. Mindent megteszünk, hogy ne derüljön ki, egészen a végsőkig is elmegyünk, ha kell. Mert a titoknak titoknak kell maradni.
De mi vagyunk vele a legjobban tisztában, hogy soha semmi nem marad örökké titok. Tisztában vagyunk vele, tudjuk, felfogjuk; mégse mondjuk el a legelején. Őrizzük, vigyázunk rá... féltjük.
Akkor mégis miért őrzünk titkokat?

Mert olyan hihetetlen jó érzés, amikor kiderülnek...