My boy - Epilógus

Az Epilógus legszívesebben százfelé osztanám.
Annyira közhelyes, amikor valaki azt írja: „És ajánlom minden olvasómnak, aki végigkövette a történetet”. De azt hiszem itt nincsen jobb mondat, ami kifejezné a hálámat, és a törődésemet...
Ajánlom minden olvasómnak, sok-sok szeretettel, és fenntartás nélkül.:)

Epilógus

2021. május 22.

A tündérmese vége mindig ugyanaz.
A gonosz meghal, a jó boldogan él, amíg meg nem hal; a szerelem legyőzi a haragot, az igazság kiderül, és minden rossz gondolat, és rossz dolog eltűnik.
A tündérmesék erről szólnak. Ez a légyegük, ezt olvassuk a gyerekeknek. Azért olvassuk, mert ez a szokás, és nekünk is ezt olvassák, vagy van valami oka? Én azt hiszem, hogy oka van. Biztos van valami lényege, amiért pont ezt olvassuk nekik.
Talán útmutató, hogy soha nem szabad feladni, talán egy kis erő, hogy a legrosszabb helyzetekből is ki lehet keveredni. Talán egy kis remény, hogy ha nekik sikerült, akkor nekünk miért ne...
Erről szól a tündérmese. Erőről, reményről, szeretetről és győzelemről. Amikor a hercegek, hősök még akkor sem adják fel, amikor a leglogikusabb lenne. Még akkor is küzdenek, és a végén nyernek. Mindig nyernek, ezért elhisszük, hogy mi is tudunk nyerni, ezért mi sem adjuk fel.
Logikus. A gyerekeknek ez viszont még nem valami magasröptű, mély gondolatokkal teli világ. Nekik a tündér az tündér, a hercegnő az hercegnő a gonosznak meg minden esetben meg kell halnia.
Ma felnőtt fejjel már mindenki másképp látja a tündérmeséket. Valakinek csak nevetni támad rajta kedve, valaki pedig az egész életét benne látja...

Én az életemet látom a tündérmesékben... Főleg most.

- Edy! Miattad fogunk elkésni! - kiáltottam el magam az ajtó előtt állva.
- Nem Edy miatt, hanem miattam – mondta Rob, és kigombolt inggel, a kezében két nyakkendővel megállt a szoba előtt. - Melyik legyen? - kérdezte és huncut mosollyal felemelte a két kezét.
Mosoly kúszott az arcomra, ahogy néztem őt. Majdnem nevetséges...
- A bal – mondtam lemondóan, majd inkább visszazártam az ajtót. Azt hiszem már tudom, Edy miért késik állandóan... Volt kitől örökölnie...
A szoba elé álltam, hogy megnézzem, hogy állnak a fiúk. Ha ilyen tempóban haladnak, akkor nem biztos, hogy még ma odaérünk...
- Oké! Ki vette el a cipőmet? - tört ki Edy az ideiglenes szobájából gondterhelt arccal... - Az előbb még az ágyam előtt volt...
- Én vettem fel... - mondtam neki, és rá vigyorogtam. - Jól megy a kisestélyimhez...
- Anya! Ez most nem vicces! - mondta Edy, de láttam, hogy erősen próbálja nem elnevetni magát. - Apa!
- Igen? - jött ki Rob a hálóból, ahogy éppen az ingét gombolta be. - Mi a baj?
- Nem láttad a cipőm?
- De... A fürdőben van, de hogy hogy került oda, azt én se tudom... - mondta Rob, majd behúzta az inget a nadrágjába...
- Jah tényleg... Vécézés közben akartam felvenni... - mondta Edy, majd bement a fürdőben.
- Ti Pattinsonok képtelenek vagytok időben elkészülni? - kérdeztem hol az egyikre, hol a másikra nézve...
- Természetesen, képtelenek vagyunk – mondta Rob, majd egy puszit nyomott a számra. - Még két perc... - kiáltotta ki a szobából, és a zakójáért nyúlt.
- Egy! - mondtam, csak, hogy még beszéljek vele...
- Másfél! - mondta, majd elnevette magát.
- Reménytelen... Komolyan mondom, hogy reménytelen... - nyögte Edy a fürdő ajtajából.

Reménytelen...
Alig egy hónappal ezelőtt teljesen más értelme volt a reménytelennek. Akkor tényleg reménytelen volt a helyzet. Nincs rá jobb szó, nincsen rá megfelelőbb. Csak ez... Reménytelen.
És most más értelemben mégis jó volt hallani. Teljesen más jelentése van így. Valahogy így... jó. Nem tudom elmondani, miért. Így jó.
Mintha az ég kárpótolni akarna a sok idegeskedésért, az életem egy csapásra lett mesefényes. Mintha minden egy pillanat alatt javult volna meg. És nem tudom, hogy, de sikerült. Minden, egyszerűen minden jó volt.
Edynek elmondtuk az egész történetet. Persze becsomagolva valami szép csomagolópapírba, szalaggal átkötve. Tudta, hogy mi történt, de egyáltalán nem érdekelte. Amit azért kicsit furcsálltam... De véleménye szerint; most, hogy mindennek utána van, már fölösleges miatta idegeskedni...
Valahogy furcsa volt ez az érettsége egy kisfiútól. De jó volt, hegy nem zuhant meg tőle.
Rob hozzánk költözött. Valahogy meglepően könnyen hagyta ott Angliát és az eddigi életét. És az még meglepőbb volt, hogy egyáltalán nem okozott nehézséget az együtt élés. Lehajtotta maga után a vécédeszkát, és nem hagyta szanaszét a büdös zoknijait sem. Valóban döbbenetesen jól éltünk együtt. És bár gipszben volt a lába, mert eltört; és szép zúzódásokat, véraláfutásokat szerzett, teljesen jól volt. Vagyis jobban.
És én... Én teljesen meggyógyultam. Azt hiszem a sokkon kívül más bajom nem volt. De amint a kórházban megértettem, hogy mi történt minden a helyére állt. Felfogtam, hogy tényleg egyikük se halt meg, hogy Edyt visszakaptam. Megértettem. Kicsit több időbe telt, de sikerült. És van egy olyan sejtésem, hogy nagyon sokat segített a gyógyulásban a családom.

- Szívem, mehetünk? - kérdezte Rob az ajtó előtt állva.
- Persze – mosolyodtam el, majd elindultam feléjük. Szinte azonnal megfogtam Rob kezét. Valahogy természetes volt, hogy állandóan érintkezzen testünk valamelyik pontja. Szinte már megkövetelt volt.
- Utálom a nyakkendőt – nyögött fel Edy, majd meghúzta az említett ruhadarabot. - Megfulladok tőle!
- Hozzá fogsz szokni! - mondta Rob, majd belépett a liftbe. Vagy inkább a bebicegett jobb kifejezés a gipsz miatt. Azt hiszem nem is egy film forgatását kellett elhalasztani, amiért nem tudott rendesen járni. De azt mondta, hogy egyáltalán nem bánja, sőt még örül is ennek a kényszerszabadságnak.
Félig... hihetetlen volt, hogy ennyi minden megtörtént velünk, és csak egy gipszet kell „elviselni”. Csak ennyi maradt emlékbe...

A templomi esküvő szerencsére már megvolt délelőtt.
Olyan szép volt Ashley a nagy fehér ruhájában, ahogy sétált a padok között. Mindig is szerettem az esküvőket. És, ha valaki olyan ment férjhez, akit ismertem, akkor meg főleg.
- Ha itt bulizni fogunk, akkor minek kellett megint kiöltözni? - kérdezte Edy, és a nagyterem felé mentünk
- Nem bulizni fogunk... Hanem kajálni – mondta Rob, majd mind a hárman beléptünk a terembe.
- Ennél azért jelenthetne egy kicsit többet Ashley és Kellan esküvője! - mondtam, a majd szemeimmel őket kezdtem keresni. Gratulálni szeretnék nekik, és az ajándékot is oda szeretném adni.
- Megkeresem a helyünket – mondta Edy, majd elindult a nagy tábla felé, hogy megkeresse a nevét.
- Mész vele? - kérdeztem és Rob felé fordultam...
- Nem. Egyedül is megy neki – mondta, majd közelebb hajolt hozzám. - És nekem is van ajándékom Kellannak... - mondta, majd huncut mosoly húzódott az arcára.
- Rob... Ugye nem vettél valami hülyeséget? - kérdeztem kicsit rosszat sejtve.
- Dehogy... - mondta, de láttam, hogy dehogynem...
- Oké, de csak akkor adhatod oda, ha én nem vagyok ott – mondtam, majd észrevettem Ashley-t. És ha Ashley ott van, akkor Kellan is.

Pár óra múlva már mindenki a helyén ült, és evett.
- Anya, kérsz halat? - kérdezte Edy, majd felém tolta az ételt.
- Igen – mosolyogtam felé, és elvettem tőle a tálat. - Inkább mégse kérek... - mondtam, majd gyorsan továbbadtam a tálat. Túl... halszagú volt. Túlságosan...
- Kristen... Jól vagy? - kérdezte Rob, és gyanakodva nézett rám.
- Persze, csak nem kérek halat – mondtam, majd a csirkéért nyúltam. - Mondod a beszédet? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét.
- Persze... - mondta, majd elkezdte kopogtatni a poharat...

- Szóval, amikor megismertem ezt az idegesítő nőszemélyt itt mellettem, aki már a feleségem... - mondta Kellan a mikrofonba. Az egész terem őt nézte, ő meg inkább Ashley-t, mint a termet... - Nem nagyon akartam megismerni, mert túl sokat beszélt, és túl sokat nevetett... De aztán megtudtam, hogy vannak meztelen fotói, amire gyorsan rákerestem a neten, és nem volt semmi... - A terem elnevette magát, Kellen és Ashley meg csak mosolygott.
- Viccet félre téve... Nem szerettem rögtön beléd. - Egyenesen Ashley szemébe nézett, és valamiért, hirtelen teljesen fölöslegesnek éreztem magam ebbe a terembe. - Ez nem a villámcsapás szerelem volt, amikor meglátod, akarod, megszerzed, és elmúlik egy idő után... Ez kialakult, és mélyebb mindennél. Megismertelek, megszerettelek, majd beléd szerettem. Szeretem minden erényedet, és hibádat... Bár az utóbbiból kevesebb volt. De te szeretheted az én hibáimat, ha már hozzám jöttél... - mondta és elnevette magát.
- Úgy szeretlek, ahogy vagy, és érted bármit megtennék. Mert ez olyan szerelem, ami nem múlik el.
Ashley felállt, és megcsókolta Kellant. A terem meg tapsolni kezdett.
Hirtelen kedvem támadt sírni. Annyira szeretik egymást, annyira megérdemlik a boldogságot... Olyan jó látni, hogy kitart a szerelmük szinte mindenen át...
- Kris, jól vagy? - kérdezte Rob mellőlem. Én erre szipogtam egyet, majd megtöröltem az orrom.
- Persze... Csak ez olyan szép volt... - mondtam, majd feléjük intettem.

Éppen mind a ketten felálltak, és a terem közepére sétáltak, hogy eltáncolják az első keringőjüket.
Néma csönd lett, a zenekar játszani kezdett, ők meg ringatózni.
Azt hiszem a szerelem teljesen más, mint eddig hittem. Hiszem, hogy van szerelem első látásra.
Ez volt velem és Robbal is. Tagadhattuk, amennyire csak akartuk... Már Catherine kanapéján szerettük egymást... Csak nem vallottuk be, nem akartuk észrevenni, vagy ki tudja? Mert én már nem tudom. Tényleg nem tudom, hogy miért kellett játszani, és titkolózni, tiltakozni és tagadni. És örülök, hogy vége, és végre látok. Mert már nem csak nézek, hanem látok is... Látom, hogy szeret, és látom, hogy szeretem. És hiszem, hogy ez életünk végéig fog tartani.
Hiszem, hogy van olyan szerelem, ami csak lassan az idő folyamával alakul ki.
Mert ez volt Ashley-vel és Kellannal. És jó volt nézni, ahogy kialakul a szerelmük...
Hiszem, hogy mind a két szerelem lehet hosszú, boldog és pótolhatatlan. Hiszem, hogy bármelyiket is érezzük az életünkben, ha érezzük, akkor meg kell ragadni és soha el nem engedni.
Hiszem, hogy a szerelem elszalasztható, ha nem figyelsz oda. És hiszem, hogy a szerelem mindent megér...

Kellan hirtelen integetni kezdett a kezével a tömeg felé.
De nem úgy, ahogy szokás volt. Olyan... kellanosan; azt hiszem erre nincs jobb szó. Csak az, hogy kellanosan. Voltak, akik felálltak, majd megindultak a parkett felé, hogy ők is táncoljanak.
- Szabad? - kérdezte Rob, és felém nyújtotta a kezét. Rá emeltem a tekintetem, ő huncutul mosolygott. - Ha persze elviseled, hogy a gipszes lábam miatt én egy helyben forgok – tette még hozzá majd rám kacsintott.
Én elvigyorodtam, és kezemet a kezébe helyeztem.
Felálltam, és pár lépés után Rob maga felé fordított. Én hozzá simultam, és öleltem. Lassan ringatóztunk a zene ütemére, és szinte csak őrá tudtam figyelni.
- Kérdezhetek valamit? - hajolt a fülemhez Rob, és úgy suttogott, hogy beleborzongtam.
- Persze – mondtam, majd felemeltem a fejem, hogy rá nézhessek.
- Eredetileg le akartam térdelni... - mondta, és elmosolyodott -, de ezt sajnos most nem tudom megtenni...
Az ábrándos mosoly szinte egy pillanat alatt tűnt el az arcomról, hogy valami döbbent boldogságnak adja át a helyét. Nem tudtam, mit érzek, nem tudtam, hogy most meg kéne-e szólalnom vagy sem...
- Kristen... Hozzám jössz? - suttogta újra a fülemhez hajolva.
Szavaira hatalmas mosoly terült szét az arcomon, és valahogy minden leegyszerűsödött. Minden egyszerű lett...
- Igen – mondtam, majd rá mosolyogtam. Mosolyomat az ő arcán láttam tükröződni, majd közelebb hajolt hozzám...
- Akkor két hónap múlva meg is tarthatjuk az esküvőt – mondtam, és elhajoltam tőle egy kicsit.
- Miért ilyen hamar? - kérdezte és a tekintetemet kereste.
- Nem szeretnék gömbölyű lenni az esküvőnkön... - mondtam, és mosolyogva a szemébe néztem.
- Miért lennél gömbölyű? - kérdezte értetlenül, felhúzott szemöldökkel.

- Találd ki... - mondtam, majd fogtam az egyik kezét, és még lapos hasamra helyeztem.

Vége

Kedves olvasók!

Bár hihetetlen, de mégis igaz... Vége a történetnek. Így kijelentő mondatban.
Ez volt az utolsó pont, amit kiraktam, és azt hiszem, nem csak én szakadok el tőle vegyes érzelmekkel.
Egyrészt örülök. Hisz ez egy nagyröptű írás volt. És elárulom nektek, hogy eddig ez a leghosszabb IccsiNee történet.:) Ebbe a történetben sok mindent szem előtt kellett tartani:
A kezdetektől ott lévő szerelmet, amit állandóan elhomályosít a harag, a dac, a büszkeség vagy épp az aggódás; a tényt, hogy egyik szereplőnek sincs igaza, és mégis mind a kettőnek nyernie kell; Edy folyamatos jelenlétét, és a mellékszereplők fontosságát... Közben szem előtt tartva a célt, vagyis az epilógus tartalmát.
Szóval egy részt azt hiszem végtelenül boldog vagyok. Ezzel a történettel azt hiszem, nem keveset sikerült alakulnom.:)
Másrészt viszont... Lezárni egy olyan történetet, ami lassan egy éve a mindennapjaim része volt... Annyira fájdalmas. Szóval a másik részem végtelenül... szomorú.
Tudom, hogy az első fejezetet áprilisban publikáltuk. A My boy átélte velem az érettségit, a nyári szenvedéseket a munkahelyemen. Velem volt a szoláglatom alatt, a kórházban is, és egészen máig... Minden nap itt volt Franciaországban.
A My boy átsegített egy pár hullámvölgyön, amikor sikítva akartam hazamenekülni. Ekkor születtek a legdepressziósabb fejezetek... :)
Segített az unalom elűzésében; vagy épp, amikor hullámhegyeimet éltem, ezen töltöttem ki az örömömet, boldogságot írva és adva az olvasóknak.
Szerettem ezt a történetet, bár azt hiszem szó szerint nem mondanám, hogy bánom, miszerint vége...
Hisz Rob és Kris már eleget szenvedett... Hagyjuk őket boldogan élni, amíg meg nem halnak.:)

Szeretettel: Iccsi és Nee

U.I.: Hamarosan felkerül a Süllyedő valóság első fejezete.:) Addig is itt a tartalom:
Híres és hírhedt.
Ez a két szó jellemzi a Twilight-sztárokat, amióta abbahagyták a saga forgatását, és kiléptek a nagybetűs életbe.
Kristennek sikerült kiharcolnia az elismerést, komoly színésznő lett Amerikában, és már nem emlegetik Bellaként. Robot viszont végleg beskatulyázták, örökké Edwardként emlegetik, ennek hatására szerepeket sem kap.
Nem sok idő kellett, hogy Robert belekeveredjen abba a világba, amitől eddig óvta saját magát. Szex, alkohol, drog és lopás.
És vajon ennek mi lesz a vége?