My boy - 29. fejezet

29. fejezet

2021. április 19.

Van egy játék.

Egy játék, amit mindenki játszik, mert játszani kell. Egy játék, amit valaki szeret, és valaki nem. Egy játék, ami valakinek hihetetlen sikereket tart, valakinek csak nyomort. Egy játék, amibe, ha egyszer belekezdesz, akkor csak nehezen állhatsz le vele.
És, mint minden játékban itt is van cél. Mindenki be akar érni a célba, de van, akinek nem sikerül. Sőt, olyan is van, aki direkt száll ki a játékból. Feladja, és otthagyja az egészet, mert már nem bírja.
De, akik maradnak, azok küzdenek. Küzdenek, mert másképp nem játszhatnak. Mert ennek a játéknak a lényege maga a küzdés. Más játékokkal ellentétben, itt nem az, hogy célba érj... Nem az a fontos, hogy hanyadik vagy, nem az, hogy ott vagy. Hanem, hogy egyáltalán célba értél.
Akik soha nem adják fel a küzdelmet, azok állandóan, minden nap harcolnak... Lehet, hogy beleunnak a harcba, lehet, hogy már elegük van... De akkor is csinálják.
És van valami, amitől ez a játék hihetetlenül nehéz lesz. Akadályok ezek, amiket nehéz átugorni, és lehetetlen kikerülni. De, amit leküzdted, máris jobban érzed magad.
A játék nehéz, kibírni fájdalmas... És mégis megéri. Mert a játék közben hihetetlen élményekkel gazdagodhatsz. Mert a játék közben válsz azzá, aki vagy...

A játék neve, élet. És nincs még egy ilyen játék, ami több örömet és fájdalmat okozna... Nem tudsz még egyet mondani...

Az első ami feltűnt, hogy jó illat van... Fanyar, de jó illat.
A másik, hogy ölelnek. Szorosan, és birtoklóan.
Aztán rögtön bevillant a tegnap éjszaka minden egyes perce. És értettem, miért van jó illat, és, miért ölelnek. Mosoly kúszott az arcomra, majd Robhoz simultam. Jól esett. Annyira jól esett, hogy ott van. Aztán éreztem, hogy karjai szorosabban fognak. Mintha álmában se akarna elengedni.
Megint mosolyogtam, és mit a szerelmes tini, legszívesebben a tenyerembe temettem volna az arcom, és felnevettem volna.
Boldognak éreztem magam. Igazán nagyon boldognak. Most nem féltem, nem rettegtem, egyszerűen élveztem a pillanatot.
Legszívesebben megfordultam volna, hogy a karjaimat a nyaka köré fonjam, és még szorosabban öleljem. Akartam, és nem éreztem elégnek, azt amit kaptam... Egyetlen éjszaka alatt egy mohó és mindet akaró kis nőszemély lettem...
Megint mosolyogtam, és legszívesebben felnevettem volna. Semmi nem volt elég, ha Robról volt szó. Mindig csak többet... Többet. Többet!
Éreztem, hogy nyakamra puszik kerülnek, majd az is, hogy a keze elindul a hasamon felfelé.
- Rob... - szóltam félig nevetve, félig sóvárogva, majd elkaptam a kezét mielőtt megérinthette volna a mellemet. - Viselkedj!
- Én viselkedek... - jött egy álmos hang mögülem, majd meghazudtolva álmos hangját Rob hirtelen felém kerekedett és lefogta mindkét kezemet. - De ha rólad van szó, akkor nem felelek a tetteimért – mondta, majd csókot nyomott a számra, majd a nyakamra, egyre lejjebb...
- Rob! - szóltam megint, és megkíséreltem kiszabadítani a kezemet... Nem éppen sok sikerrel. - Le kell zuhanyoznom!
- Remek ötlet... - mondta, majd továbbra is a matrachoz szegezve folytatta tevékenységét.
Én éppen ott voltam, hogy engedek. Mert miért ne engednék? De aztán győzött a józan ész, és kicsúsztam alóla.
Rob erre felnyögött, és utánam kapott, de én elhajoltam előle.
- Most megfürdök – mondtam vigyorogva, és beszaladtam a fürdőbe.
Hát ez hihetetlen... Komolyan mondom, hogy hihetetlen. Egyszerűen... Talán fel se fogtam, hogy most mi is történt. Tudtam. De nem biztos, hogy felfogtam. Mosollyal az arcomon szálltam be a kabinba, és nyitottam meg a csapot.

Tulajdonképpen én mit csináltam? Semmit, ami rossz, nem? Együtt voltam Robbal. Azzal a Robbal, akit szeretek. És valahogy... másabb volt, mint eddig bármikor. Mert tudtam, hogy szeretem, és nem csak az alkohol miatt volt. Mert józanak voltunk. És most nem lehet arra ráfogni, hogy egyszerűen berúgtunk, és elveszítettük a fejünket. Most.. azért csináltuk, mert akartuk, és mert szerettük volna.
Én azért, mert szerettem... De ő?
Ő miért akarta, és miért nem engedett? Tudni akartam. Egyszerűen vágytam arra, hogy tudjam miért kellettem neki. Miért kérdezte, hogy megbánom-e. Tudni akartam. Egyszerűen tudni akartam.
Kiléptem a zuhanykabinból, és megtörölköztem.
Beszélnem kell vele. Jeff milyen büszke lenne rám! Végre belátom a dolgokat és még beszélek is vele... Elalélna a gyönyörtől...
Beszélni akarok vele...
Felvettem a szálloda fürdőköpenyét, majd megálltam az ajtó előtt.
És mi van, ha azt fogja mondni, csak azért feküdt le velem, mert kedve volt? Mi van, ha ő nem úgy érez, ahogy én? Mi van... akkor?
De akkor is tudni akarom! Tudnom kell, nem? Muszáj, mert még a rossz is jobb a semminél. Kezem megmerevedett a kilincsen. És csak voltam...
Féltem lehetséges rossztól. De mi van, ha a jót mondja? Akkor? Ez a legnagyobb baj, nem? Előtérbe helyezzük a lehetséges rosszat a lehetséges jóval szemben. Azt fogja mondani, hogy ő is szeret, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Edyvel együtt, és minden rendben lesz.
Mosoly kúszott az arcomra, majd kinyitottam az ajtót.
- Rob! - szólítottam meg, majd kiléptem.
De nem volt ott... Nem volt a hálóban. Szemöldököm összehúztam, és nem értettem hirtelen. Elment.
Egyszerűen elment. Egyszerűbb volt így, hogy nem kell magyarázkodni, nem? Nem kell elköszönni, nem kell semmit se mondani. Csak elmenni.
Hát tényleg nem szeret. De miért is szeretne? Semmi értelme nem lenne...
Keserű mosoly kúszott az arcomra, és leültem az ágyra. Nem szeret. De miért is feltételeztem, hogy szeret. Én csak Kris vagyok... Soha nem lehetek több. Csak Kris.
Meredt dermedtséget éreztem. Mintha megfagyott volna az idő, és én benne ragadtam volna. Mintha... megállt volna minden.
Némán meredtem előre...
Miért van itt Rob inge? Ing nélkül ment el? Felkeltem, és felvettem a földről a ruhadarabot. Enélkül nem mehetett el...

Kimentem a nappaliba.
Rob éppen a reggelit rakta az asztalra. Amikor meghallotta, hogy kinyílik az ajtó felém fordult, és elmosolyodott.
- Szia, szívem! - mondta, és féloldalasan rám mosolygott.
Nem ment el! Itt maradt, és reggelit kért! Nem ment el! Nem ment el! Itt van velem, gyönyörűen és félmeztelenül, és engem várva! Itt van!
Szinte felé szaladtam, és öleltem át a nyakát, hogy az ajkaira tapadjak.
Azonnal hevesen viszonozta csókomat, és szorított magához. Észveszejtően csókolt, és legszívesebben itt az asztalnak dőlve folytattam volna, amit elkezdtünk.
Lassan mégis elszakadtam tőle, és Rob csak mosolygott rám.
- Azt hittem elmentél – mondtam, és megpusziltam.
- Miért mentem volna el? - kérdezte, majd keze a csípőmre csúszott.
- Nem tudom – mondtam, majd kezemet a mellkasának támasztottam, és csak az figyeltem.
- Inkább szokj meg, Kristen! - mondta, majd átölelt, és magához vont.
Annyi ígéret volt a hangjában! Annyi remény és várakozás! Annyi... hit! Nem akar elmenni. Velem akar lenni. És ez elég volt. Mert velem akar lenni!
- Rob... - kezdtem és elszakadtam tőle.
Szerettem, akartam, vele akartam lenni. Azt akartam, hogy hozzám költözzön. Hogy ne csak a hétvégi apa legyen, hogy tényleg velünk legyen! Azt akartam! Minden egyes percben, mindig és állandóan. Akartam, hogy velem legyen!
- Eszünk? - kérdeztem végül, és elszakadtam tőle. Az asztal felé fordultam, majd leültem.
- Eszünk – mondta, majd ő is leült velem szembe.
De miért nem kérdezem meg? Miért nem mondom ki egyszerűen, elvégre az előbb is tévedtem? Mi van, ha ő is akarja? Mi van, ha velem akar lenni?
- Rob... - kezdtem megint, és rá néztem. - Mi lenne, ha... Ha hozzánk költöznél? - kérdeztem, és reménykedve néztem rá.
- Oké – mondta és szélesen rám mosolygott.

Már egy ideje ettünk, csendben és elégedetten, amikor megcsörrent a telefonom.
Felkeltem, és a táskám keresésére indultam. Kellett nekünk út közben vetkőzni! Lassan meglett a táskám, a telefonom még mindig csörgött.
- Halló – szóltam bele teljesen nyugodtan.
- Szia, Kris! - mondta Jeff komolyan, és talán kicsit aggódva... De miért aggódik?
- Szia, Jeff! Hogy vagytok? - kérdeztem, és már előre örültem, hogy elmondhatom Edynek, hogy Rob hozzánk költözik. Ő is ezt akarja! Olyanok leszünk, mint egy család... Egy boldog család...
Hallottam, hogy Rob kitolja a széket maga alatt, és azt is, hogy lassan felém lép.
- Jól vagyunk... - mondta Jeff, de valahogy nem hittem neki... Túlságosan feszült volt a hangja.
Rob közben mögém lépett, és átölelte a derekamat. Én neki dőltem, és akaratlanul mosolyodtam el.
- Ez biztos? - kérdeztem egy kicsit gyanakodva... Elvégre Jeffnek nem ilyen szokott a hangja lenni. Biztos eltörtek velemi, és nem szívesen vallja be...
Éreztem, hogy Rob a nyakamba csókol, és elég nagy erőfeszítésembe került nem felnyögni.
- Nem, nem vagyunk jól! - tört ki Jeff szinte kiabálva.
Rob elhajolt tőlem, és meg aggódni kezdtem...
- Mi történt? - kérdeztem szinte pánikolva és még jobban szorítottam a telefont.
- Nem találom Edyt – mondta Jeff hisztériásan.
- Mi? - kérdeztem, és majdnem felnevettem. Nem tudom miért, nem tudom, hogy... De majdnem nevetni kezdtem.
- Edy eltűnt! - kiáltotta Jeff a készülékbe.
- Az lehetetlen – mondtam, és megint majdnem nevetni kezdtem. - Edy nem tűnhet el...
Rob összeráncolta a szemöldökét és úgy figyelt engem, hogy most mi is van... A kezét lassan a telefonomért nyújtotta, és meg mereven adtam neki oda a kis készüléket.
Ez nevetséges. Edy biztos csak... elbújt vagy valami. Egy gyerek nem tűnhet el csak úgy!
Rob mereven és határozottan faggatta ki Jeffet mindenről. Kérdései egyenesek és pontosak voltak.
- Azonnal indulunk – mondta, majd lerakta a telefont. Arcán már nyoma se volt az eddigi könnyűségnek. Merev volt, és aggódó.
És ha már ő aggódik... Nem. Ez nem lehet igaz! NEM! Edy nem tűnhetett el! Edy otthon van, biztonságban, és semmi baja nincs!
Szinte bénultam rogytam le a kanapéra és csak meredtem magam elé. Nem tűnhetett el... Miért tűnt volna el?
- Kris... - kezdte Rob, majd éreztem, hogy mellém ül. Sokkal inkább éreztem, mint láttam, mert csak előre néztem. Tudatában voltam, hogy lassan átfogja a vállamat, és szólongat. De nem tudtam válaszolni...
- Megtaláljuk! - mondta, majd felpattant és megkereste a telefonját. Határozottan adott ki utasításokat, nem tudtam kivel beszél. Egyáltalán nem tudtam.
Megdermedtem. Edy... Ő csak egy kisfiú. Hogy tűnhetett el? Biztos csak elbújt Jeff elől! Csak elbújt! Ennyi. Semmi több. Mindjárt megcsörren a telefon, és Jeff mondja majd, hogy megtalálta, bocsi az aggodalomért. Biztos így lesz!
- Kris – szólt megint Rob, és mellém ült. Még mindig félmeztelen volt. Lassan megfogta a kezemet, én meg felé fordultam. - Mennünk kell – mondta, majd arcomat két tenyerébe fogta. - Ne aggódj, amíg nem kell – mondta még, majd mélyen a szemembe nézett.
Ne aggódjak... Ne aggódjak, amíg nem kell. Darabosan indultam a háló felé, majd öltöztem fel. Még nem kell aggódni. Nincs rá szükség. Nincs rá szükség! Nem kell! NEM KELL!

Akkor mégis miért aggódom? Miért érzem azt, hogy baj van? Miért tudom a lelkem mélyén, hogy nem elbújt, csak hinni akarom, hogy ezt csinálta? Miért nem tudom elhinni, hogy meglesz nemsokára? Miért tudom, hogy baj van? Baj van! Nagyon nagy baj van...
De ez lehetetlen, ugye? Ez annyira, nem lehet igaz! Már minden, rendbe fog jönni! Most kell mindennek rendbe jönni. Hisz végre Robbal megoldódott minden. Semminek nem kéne történnie! Egyszerűen semminek!

- Kris, indulnunk kell – szólt ne Rob már felöltözve.
Én felé mentem, és kiléptem mellette az ajtón. Nem érdekelnek a ruháim. Csak az kell, ami rajtam van meg a telefonom. Semmi más nem kell. Semmi.
- Kris... - mondta megint Rob, majd megfogta a karomat, és maga felé húzott. Csak néztem a karjára, ahogy az enyémre fonódott, és nem tudtam elszakítani onnan a tekintetem.
- Minden rendben lesz... - mondta, majd kezével az állam alá nyúlt, hogy a szemembe tudjon nézni. - Minden rendben lesz! - mondta megint, majd megölelt.
Felsóhajtottam, és hozzá simultam.
- Megígéred? - kérdeztem a mellkasába temetve az arcom.
- Megígérem – mondta, majd éreztem, hogy puszit nyom a fejemre.

Alig egy óra múlva már repülőn ültünk, egyenesen Sacramento felé.
Szorosan fogtam Rob kezét, nem elengedve. Mintha így valamivel jobb lenne a dolog... Mintha egy ígéret lenne, hogy tényleg nem lesz semmi baj. Kell, hogy higgyek. Főleg most.
De nem hiszem, hogy Edy eltűnt. Nem tűnhetett el! Egyszerűen lehetetlen! Nem hiszem, amíg én nem látom. Nem hiszem el, amíg saját szememmel nem láttam, hogy sehol nincs. Muszáj látnom. Mert lehet, hogy ott van! Ott kell lennie! Nem tűnhet el! Nem!
Rob megsimogatta a csuklóm, erre rá néztem.
Félt.
Ő is félt! Aggodalom, ijedség volt a szemében. Nem aggódhat! Muszáj, hogy ne aggódjon!
A repülőtéren már vért minket egy kocsi, és Rob a sebességkorlátozásra oda se figyelve száguldott egyenesen haza.
Fogta a kezemet. Egyszerűen nem tudtuk elengedni egymást, mintha ez bármit is biztosítana. Pedig semmit nem biztosít. Még a sebességváltóra is odahúzta a kezemet... Nem engedett.
Amint felhajtottunk a beállóra pattantunk ki mind a ketten, és szaladtunk az ajtó felé. Jeff már nyitotta az ajtót.
- Hol van? - kérdeztem, majd elindultam fel a szobája felé.
- Nem tudom... - mondta Jeff panaszosan, és láttam, hogy egy doboz cigi van az egyik kezében.
Kinyitottam Edy szobáját. AZ ágya érintetlen volt, mintha bele se feküdtek volna.
- Este még lefektettem, aztán mentem aludni. Reggel már nem találtam – mondta Jeff, és követett végig a szobákon át, ahogy én sorba néztem mindegyiket.
- Miért nem figyeltél rá? - kérdeztem üvöltve, ahogy leszaladtam a lépcsőn.
- Nem alhattam az ágya mellett! - kiáltotta Jeff szorosan utánam.
- Mondott valamit? - kérdeztem és kicsaptam a dolgozóm ajtaját.
- Semmit... - válaszolt Jeff, majd láttam, hogy kihúz egy cigit a dobozból.
- Arról ne is álmodj! - kiáltottam, majd kivettem a kezéből a szálat.
Visszamentünk a nappaliba, és megdermedtem. Nincs itt. Sehol nincs... Egyszerűen eltűnt... Eltűnt a fiam.

- Elrabolták – jött egy hang az emeletről. Akaratlanul fordítottam oda fejemet. Rob mereven állt Edy szobája ajtajában. - Soha nem rakja el az ágyneműjét – mondta, és felém nézett.
Felszaladtam a lépcsőn, és meredtem én is az ágyára. Tényleg nem szokta elrakni, most mégis úgy volt. Elrabolták.
- Bassza meg! - szólt lentről Jeff, majd hallottam, hogy tárcsáz egy számot, majd valakivel beszél.
Csak álltam mereven Edy szobája előtt, és néztem a bevetett ágyat. De valahogy nem fogtam fel... Nem értettem úgy igazán. Edy csak egy kisfiú. És mi meg csak... Mi vagyunk. Ennek így semmi értelme! Egyáltalán nincs semmi értelme!
Mi csak színészek vagyunk. Csak színészek!
- Nem... - nyögtem fel, majd leszaladtam a lépcsőn. Én se tudtam miért, nem értettem, hogy mit csinálok, semmi értelme nem volt annak, amit csináltam.
Kimentem az udvarra, majd bementem a garázsba is. Nem volt ott.
Milyen... könnyű lenne, ha előugrana valahonnan. És csak annyit mondana, hogy meglepetés. Ha csak azért csinálta volna, hogy hamarabb hazajöjjünk...

- Nincs kint se – mondtam, amint beértem. Rob a nappaliban állt egyenes háttal, a karjai a teste mellett voltak. Csak állt.
- Hívtam a rendőrséget. Kiküldenek valakit – mondta Jeff, majd elfordult tőlem, és bement a konyhába.
- Nincs semmi baja. Biztos, hogy nincs semmi baja – mondta Rob, és rám nézett. Hangja szilárd volt, és magabiztos. De mintha még magát is győzködni kéne, hogy ez tényleg így van. Vagy csak azért mondta ki, hogy hallja, és ezzel is jobb legyen.
Csak néztünk egymás szemébe, és hirtelen nem értettem, hogy történhetett... Reggel még... Minden rendben volt. Annyira tökéletes volt minden. Egyszerűen boldog voltam! Most meg... Bármit odaadnék, hogy Edy itt legyen. Csak egy kicsit. Hogy tudjam, jól van, semmi baja nincs. Hogy lássam. Mindenem odaadnám, hogy biztonságban legyen. Egyszerűen mindenemet!
Robbal továbbra is csak néztük egymást, és próbáltuk a másikat biztatni. Ha valamikor, akkor most kell a támasz. Kell, hogy higgyem, nincs semmi baj.
- Nincs semmi baja – mondtam én is Robot nézve. Ha csak ennyitől jobb lesz, akkor... Én szívesen kimondom. Bárcsak hinném is, hogy így van! Bárcsak tudnám!
A mobil fémes csipogása törte meg a csendet. Mind a ketten a hang irányába fordultunk, majd léptünk a készülék felé. Remegő kézzel nyúltam a mobil után.
Ismeretlen szám...
- Halló – szóltam bele a mobilba, és a fülemhez emeltem. Rob közelebb hajolt, hogy mindent halljon.
- Száz milliót kérek! - jött egy undorítóan torz hang a vonal végéről. - Vagy a fiad meghal!
- Hol van? - kérdeztem rögtön, nem törődve az előbbi mondattal. - Azonnal mondja meg, hogy...
- Az egyetlen dolog, amit azonnal csinálsz az az, hogy a bankba mész, aranyom – mondta szarkasztikusan.
- HA BÁNTANI MERI A FIAMAT, ÉN ESKÜSZÖM...
- Anya! - jött Edy hangja a vonal végéről.
- … Edy – nyögtem fel, és egyszerre ijedtem meg és könnyebbültem meg.
- Száz milliót! - mondta megint a férfi, majd lerakta a telefont.

Robbal egymásra néztünk, én meg csak tartottam a telefont a kezembe.
- Edy... - suttogtam, és továbbra is meredten álltam.
- Főztem kávét, ha kérnétek... - Jött be Jeff a szobába gondterhelt arccal. - Mi történt? - kérdezte, ahogy meglátott minket.
- Felhívott egy férfi... Száz milliót kér – mondta Rob, majd előkapta a telefonját.
- Fenébe! - nyögött fel Jeff, majd ő is elővette a mobilját.
Ők ketten hevesen gesztikuláltak és magyaráztak a telefonba. Én csak álltam. A telefonomat magamhoz szorítottam.
Hogy félhet most Edy... Mennyire... megijedhetett. Nem tudom elképzelni, nem tudom megérteni. Nem érdekel mibe kerül. Csak adja vissza nekem. Adja vissza a fiamat!
Akaratlanul jutott eszembe, hogy tegnap, hogy váltunk el... Hogy nem akart velem beszélni... Hogy veszekedtünk...
Lerogytam a kanapéra továbbra is a mellkasomhoz szorítva a telefont.
Nem tudtam mit tenni. Egyszerűen... Képtelen voltam bármit is tenni. Bénultan ültem, és próbáltam felfogni az egészet. A fiam...
A mi fiunkat... elrabolták. Elraboltak, és most pénzt kérnek érte... valahogy annyira nevetséges volt az egész. Ez röhejes, nem? Egyszerűen... nevetséges.

- Nincs annyi pénzem... Le van kötve mind, és nem tudom kivenni – mondta Rob, ahogy lerakta a telefonját, majd leült mellém.
- Kijön az FBI... - mondta Jeff, majd ő is leült.
Némán ültünk... Csak... voltunk. Egymás mellett ültünk, mint a szerencsétlenek, és próbáltam felfogni, megérteni, értelmezni a dolgokat. De nem ment. Egyszerűen... Nem ment.
Talán órákig ültünk csöndben és bénultan, amikor csöngettek az ajtón.
Jeff ajtót nyitott, Rob bemutatkozott, és azonnal beszélni kezdett mindenki. Én meg csak tovább ültem... Mert nem értettem. Nem bírtam felfogni...
Felálltam, és megfordultam, kezemet magam mellé ejtettem. Nyüzsgés. Rengeteg ember volt mindenhol, készülékeket hoztak, faggatták Jeffet, Robot... De nem értettem... Egyszerűen nem értettem...

- DE MI CSAK SZÍNÉSZEK VAGYUNK! - kiáltottam fel, és újra magamhoz szorítottam a telefont. - CSAK SZÍNÉSZEK! - üvöltöttem megint, és legszívesebben hadonászni és csapkodni kezdtem volna. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és most még arra se volt erőm, hogy visszatartsam a sírást.
Rob azonnal felém lépett, magához húzott és szorosan átkarolt. Arcomat a mellkasába temettem, és felzokogtam.
- Csak színészek... - zokogtam és megállíthatatlanul folytak a könnyeim, mintha megnyitottak volna egy csapot. Görcsösen kapaszkodtam Rob nyakába, és szorítottam, ahogy csak tudtam.
- Megtalálják... Meg fogják találni! – mondta Rob, és ő is szorított.
- Maguk gazdag színészek! - jött egy idegen hang valahonnan a tömegből. - Semmi különös nincs ebben, rengeteg eset van, csak nem hozzák nyilvánosságra. - A hang elhalt, én meg tovább kapaszkodtam Robba.
Zokogásom lassan elhalt, elcsitultam, és nem éreztem szükségesnek a sírást. Valahogy... Már nem tudtam...
- Gyere velem – mondta Rob, majd kézen fogott, mint egy gyereket, és bevitt a konyhába. Egy bögre kávét rakott elém, majd ő is megivott eggyel. Azonnal odarakott egy másikat, és a pultnak támaszkodott.
Megittam a kávét, majd a mosogatóhoz léptem, és megmostam az arcom. Most valahogy nem voltam többre képes.
- Jobb? - kérdezte Rob, és rám nézett.
- Nem – mondtam, majd elé léptem, és átkaroltam a derekát. Ő is rögtön körém fonta a karját, és úgy tartott. Egyszerűen csak tartott, nem csinált semmit. Egyszerűen szükségem volt erre a közelségre. Nem lett jobb... De talán pillanatokig elhittem, hogy semmi baj nincs. Csak egy kicsit.
- A nyomozóknak szüksége van a telefonodra, kicsim – mondta, a mobil felé intve. - Megint hívni fog... - mondta, és nem kellett kimondania, hogy ki fog hívni. Nagyon is tisztában voltam vele.
- Rendben – mondtam és kiléptem az öleléséből. - Akkor menjünk – mondtam, és elindultam kifelé.

Számtalan kérdésre válaszoltam. A mobilomat rákötötték valami rendszerre, és a nyomozók már otthonosan mozogtak a házamba...
De nem hívott megint. Mindenki csak ült, és szuggerálta az mobilt, hogy végre csörögjön... De nem csörgött.
- És most? - kérdeztem egy idő után, amikor már nagyon untam az egészet... Megölt a tehetetlenség, a várakozás...
- Várunk – mondta a nyomozó, majd tovább ütögette a számítógépe billentyűzetét.
- Ennyi? Várunk? - kérdeztem, és felhúzott szemöldökkel néztem rá. - VÁRUNK? - kiáltottam megint jóval hangosabban, mint kellett volna.
- Igen. Várunk – mondta a nyomozó egyenesen a szemembe nézve.

A percekből órák lettek, az órákból meg napok. A házam egy átjáróház lett, váltották egymást a nyomozók, a kávéfőző szinte állandóan működött.
- Kristen – szólt egy hang a hátam mögött, és Rob megérintette a vállamat. - Enned kell valamit... - mondta, és a kezét felém nyújtotta.
- Nem vagyok éhes – válaszoltam és visszafordultam a telefonom felé. Nem csörgött. Már napok óta nem csörgött...
- Attól Edy nem fog előkerülni, hogy te semmit nem eszel – mondta, majd szabályosan felemelt a székről. Bevezetett a konyhába, majd ételt rakott elém.
Én csak ültem egy bárszéken, és meredtem előre.
Szörnyen nézett ki Rob... A szeme alja fekete és karikás volt, az arca nyúzott. A járása lassabb és darabosabb.
És ha ő így néz ki, akkor én is valami ilyesmi lehetek... Nem aludtunk. Egyszerűen nem tudtunk elaludni, csak... voltunk. Léteztünk egy olyan világban, ami már nem normális. Egy olyan házban, ami már nem az otthonom.
- Egyél, kicsim – mondta megint, és az étel felé intett.
Kábán emeltem fel a kanalat, majd ettem meg a leves felét. Rob árgus szemekkel nézett, követte minden mozdulatomat. Lassan emeltem a szendvicset is a számhoz, majd ettem meg azt is félig. De nem esett jól. Egyáltalán nem...
- Jött a váltás! - szólt be egy nyomozó a konyhába. - Egy ember marad, de nem hinnénk, hogy éjszaka fog hívni...- mondta, majd kiment, és pár perc múlva hallottuk az ajtó záródását.

Újabb nap telt el. Egy új nap a semmi nélkül, bármilyen értelem nélkül. Semmi... haszon nem volt ebben a napban. Már nem is számoltam, hány napnál tartottunk. Egyszerűen nem számoltam...
Megfullasztott a tehetetlenség, a semmi. Hogy semmit nem tudok csinálni.
Nehezen álltam fel a székről, majd fordultam ki a konyhából. Még hallottam, hogy Rob felsóhajt.
A lépcső felé fordultam, és felmentem Edy szobájához. Megálltam az ajtajánál és csak néztem...
Szinte hallottam a hangját, ahogy beszél. A fülembe csengett a nevetése... Szinte láttam magam előtt... Pedig nem volt itt. Egyáltalán nem volt itt. Csak emlékként.
Kezemmel átkaroltam magamat, és nekidőltem az ajtófélfának.
Percekig csak néztem a szobáját, majd beléptem, és az ágya felé léptem. Bevetette... Bevetette az ágyát.
Lefeküdtem rá, de el se fértem rendesen. Térdemet felhúztam, és úgy szorítottam magamhoz Edy párnáját. Éreztem rajta az illatát...
Miért tűnt el? Miért mellett elvinni? Mi értelme volt?
Hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn, majd megállt az ajtóban és sóhajt egyet.
Pillanatokon belül éreztem, hogy Rob teste simul hozzám hátulról, és szorít magához.
- Ide akarom... Ide a karomba – mondtam, és éreztem, hogy a könnyeim hullani kezdenek.
- Tudom, kicsim... Tudom... - mondta, és magához szorított.
Rob a karomat cirógatta, és tartott. Tartott, szorított, fogott.
Hogy legyen még értelme ennek az egésznek. Hogy legyen még ok erre...
Lassan hunytam le a szememet, éreztem, hogy egy utolsó könnycsepp végigfolyik az arcomon.
Majd elaludtam.

Van egy játék.
A játék neve élet, és mindenki játssza, aki egyszer megszületett. Mindenki, akit erre a világra hoztak. Vannak olyanok, akik direkt hagyják abba a játékot. Abba hagyják, mert annyira fáj. Mert bíznak benne, hogy bármi is van az élet után az jobb, mint maga a játék.
Kiszállnak... Feladják és eldobják maguktól a lehetőséget...

És most valahogy mégse tudom őket elítélni...