My boy - 2. fejezet

Figyelmeztetés! Ez a fejezet kicsit olyan kirakó-szerű, de ne essetek kétségbe, minden a helyére kerül a legvégén.:)

My boy - Ahogy Rob élte meg

2. fejezet

2020. március 03.

Az embernek van egy olyan idegesítő tulajdonsága, hogy mindenben értelmet akar találni.

Vagy ha nem értelmet, akkor magyarázatot keres arra, amire talán nincs is. De mi annyira fájdalmasan racionálisak akarunk lenni, hogy biztosak vagyunk benne, mindenre van logikus magyarázat. Ezt alátámasszuk szép monológokkal, beszédeket tartunk, érvelünk még vitázunk is, ha kell, mert akkor is nekünk van igazunk. Nem lehet, egyszerűen képtelenség, hogy valamire nem lenne logikus magyarázat.
Mert ha valamire nem tudunk választ adni, akkor az a valami... felfoghatatlan. Megérinthetetlen, elfogadhatatlan, elviselhetetlen. Magyarázatot akarunk. Meg akarjuk érteni, hogy egy kis értelme legyen a semminek, hogy valami lényege legyen az ürességnek. Akarjuk, mert emberek vagyunk.
Mindenben logikát keresünk. Minden egyes dologban.
Fölösleges dolgokról szövünk történeteket, és magyarázatot adunk arra, amire senki nem kért. Talán először csak magunkban csináljuk ezt, de utána annyira akarjuk, hogy a másik is elhiggye, hogy a másik is megértse, vagy csak egyszerűen alátámassza az elméletet, hogy elmondjuk, felvázoljuk, és biztosítást kérünk tőlük. Mert biztosak akarunk lenni benne.
Mi lenne, ha valami csak úgy lenne, magyarázat és mindenféle értelem nélkül. Ha csak úgy... létezne.
Akkor valaki gyorsan valami értelmet keresne rajta, és elmondaná a többieknek, hogy ez ezért van. Biztos vagyok benne. Az ember túlságosan racionális, hogy valahogy másképp működjön.
Ennek teljes ellentéteként viszont vannak olyan dolog, amiket képtelenség felfogni. Nem lehet megérteni, és bárki beszélhet róla, akárki megpróbálhatja elmagyarázni, egyszerűen nem fogod megérteni, hogy mégis mit akar ezzel, mi volt az értelme vagy éppen miért.
Százszor elmondhatja, ezerszer megmagyarázhatja. De nem fogod megérteni. Nem, mert nem tudod, vagy nem akarod.

Vagy épp a kettő együtt...

- Kristen, de örülök, hogy látlak! - kiáltottam, amint megláttam az egyetlen személy, aki miatt idejöttem.
Beszélnem kell vele, és nem fog elmenekülni. Még ha akar se fog. Egyszerűen túlságosan régóta várok erre, hogy most futni hagyjam; hogy csak úgy elmenjen. Nem fogom hagyni. Nem mehet el!
- Robert! - kiáltott fel Kristen, majd felém fordult Mióta vagyok neki Robert? Mint valami ismerős a szomszédból. Bár régen mennyit adtam volna azért, hogy ne csak Rob legyek... Én mindig csak Rob voltam neki. Ennyi és semmi más.

Dühösen kaptam fel a kabátomat, és csak meredtem a becsapott ajtóra.
Nem tudok így elmenni. Egyszerűen nem hiszem el...
- Azt hiszed, nekem könnyű? – kiáltottam dühösen, és csak meredtem Krisre, ahogy magatehetetlenül nézte a lábát. Minden kijött. Minden, amit több évig hagytam, hogy forrjon. Minden, egyszerre. - Azt hiszed, hogy könnyű úgy tenni, mintha élvezném az ismétlődő idióta kérdéseket az interjún? Azt hiszed könnyű századszorra is elmondani, hogy csak barátok vagyunk? Azt hiszed könnyű volt téged tegnap megszöktetni? Azt hiszed könnyű Rob Pattinsonnak lenni, IGAZ? Azt hiszed, nem jönnek utánam mindenhova? Tudod, talán azt is tudják, mikor húzom le a vécét!
Valahogy most sokkal inkább keserűséget éreztem, mint diadalt. Egyszerűen nem érti meg... Nem fogja fel. Miért nem érti? Miért kell egy nőnek ennyire nőnek lennie? Miért nem érti meg, hogy nem akarom az interjúkon azt mondani, hogy csak barátok vagyunk. Hogy nem akarok csak mosolyogni, ránézni és fogni a kezét, amikor én meg akarom ölelni, és azt akarom mondania, hogy nem nem vagyunk barátok! Én ezt akarom mondani!
Miért nem érti meg? Miért, egyszerűen miért? Nem látja, vagy nem akarja látni. De miért nem?
- Persze, mert a nagy Robert Pattinson ANNYIRA fontos ember… - mondta gúnyosan, és felém fordult.
Nem hiszem el... Miért csak ennyit tud megérteni. Megérti a mondat végét, de az elejét nem. Miért nem tud figyelni?

- Azt hiszed könnyű a te barátodnak lenni, igaz? - kérdeztem és próbáltam a mérhetetlen fájdalmat gúnyolódásba rejteni. Soha nem fogja megérteni. Nem akarja megérteni... - Hallgatni, hogy mennyire nem jól játszol. Hallgatni a nyávogásod, hallgatni a panaszkodásod! Azt, hogy mennyire rosszul vagy! KRISTEN! Hányszor kérdezted meg az elmúlt egy évben, hogy hogy vagyok? Vagy mit érzek? Hányszor érdekeltelek… ÉN? Neked csak valaki kellett, aki meghallgat, és én véletlenül ÉPP KÉZNÉL VOLTAM!
Már nem tudott érdekelni. Fájt, és bántott, hogy bántom. Elhallgattam mindent. Életének egy bizonyos pontjában szüksége volt rám; használt, ahogy kedve tartotta, de nem voltam több. Nem lehettem több soha a szemében, mert én nem vagyok neki semmi. Csak használt, mint egy papírzsepit, majd eldobott. Talán soha nem érdekeltem, én az ember. Csak magával foglalkozott, és most bárhogy próbáltam, nem tudtam elrejteni a keserűséget.

- Rákos az anyám, TE SZEMÉT! Ha ez nem elég ok arra, hogy figyelmetlen vagyok, akkor nem tudom, mi… - ordította, és láttam, hogy könnyezni kezd.
De már ez sem hatott meg. Az elmúlt évek során százszor láttam ezt... Így mindent megszerez... Mint egy öregember úgy húztam mosolyra a számat, és hagytam, hogy jöjjenek a szavak, amit annyira takargattam. Amit soha nem akartam kimondani. Csak jöjjenek... Már mindegy.
- Mert mindent könnyű az anyukádra kenni, igaz? TÉDEG nem érdekellek! Te nem foglalkozol VELEM! Talán már az is csoda, ha megmondod, hányadikán van a szülinapom… És még csodálkozol, hogy nem akarok veled mutatkozni… - Én mondom az igazat. És fájt, hogy ez az igazság. Annyira szerettem volna, ha ez nem így van. Ha egyszerűen rám kiabálna, hogy nem igaz, és megölelne... Annyira szerettem volna!
- Ne is mutatkozz velem, mert a végén még CSORBA ESIK A HÍREDEN! - kiáltotta dühösen, rám meredve. Nem engem látott. Nem engem, hanem Robert Pattinsont, a színészt. Nem látta az embert, talán nem is érdekelte...

- Tudod mit… nem is fogok! – mondtam lemondóan, tudva, hogy itt most elveszítettem valamit. Valamit, ami nekem nagyon fontos volt, de neki talán semmi.
Csak azt érteném meg, neki hogy lehetett semmi! Annyira szeretném megérteni... miért semmi az egész? Miért nem lehetek én, én a szemében? Miért nem lehetek az ember, és nem a színész? És miért nem lát engem? Azt akarom, hogy engem lásson... Engem, ne a csillogást. Engem szeressen. Ne a fényeket. De nem lát, így nem szerethet.
Nem volt villámcsapás. Nem volt olyan a felismerés, mint egy mennykő. Egyszerűen megértettem. Soha nem jelentettem neki semmit, minden csak a média kedvéért volt. Egyszerűen minden.
- Bárcsak ne jöttél volna el értem tegnap este! Bárcsak ne csókoltál volna meg! Bárcsak NE FEKTETTÉL VOLNA LE! - ordította hisztériásan, és lehajtott fejjel néztem a rongycsomót, ami a hátam mögé hullt.
Kristen... Bárcsak értenéd, hogy mit, miért tettem. Bárcsak ne lennél vak.. Bárcsak érdekelnélek... Bárcsak megértenéd...

- Mert mindenben én vagyok a hibás, igaz? - kérdeztem csöndesen, és csak hallgattam Kristen szipogását. - Bármit csinálok vagy teszek, akkor is csak egy lelki szemetesláda leszek, ugye? Akkor is én leszek a hibás… Szánalmas vagy, Kristen! Annyira szánalmas… - mondtam megvetőnek szánt hangon.
Csak remélni mertem, hogy annyira fáj neki, amennyire nekem. De nem fájhat annyira. Egyszerűen nem érezheti azt, amit én...
- Te meg EGY SZEMÉTLÁDA VAGY! Egy barom, KÖCSÖG, ROHADÉK! Csak tettetted, hogy a barátom vagy! Egy SZEMÉT vagy!
- Tudod mit, Kristen? – kérdeztem, és felé fordultam. - Csak egy lyuk vagy! - mondtam, majd kifordultam a szobából.
Oda üss, ahol a legjobban fáj. Oda üss, ahol a legnagyobb sérülést okozod. Legalább a felét érezze, annak, amit én...

- Már vagy hét éve nem láttalak! - gúnyolódott, majd egymáshoz hajoltunk.
Kezem a derekára siklott, legszívesebben megráztam volna, és magyarázatot követeltem volna mindenért. Mindenért, amit csak mondott, és tett!
Elhajoltam tőle, láttam, hogy elpirult... Kristen, kedves! Te semmit nem változol...

- Basszus, jég hideg vagy, Kris! – kiáltottam fel, amit megérintettem Kris ujjait.
- Miért nem szóltál? – kérdeztem kicsit dühösen, majd szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy teljes felsőtestével hozzám simul. Hegyes kis mellbimbói a mellkasomhoz préselődtek, és egy jó párat nyelnem kellett. Kris... Csak tudnám, miért csinálod ezt...
Hirtelen jött a jéghideg, ahogy kicsi kezeit a hátamra csúsztatta. Bárcsak annyit éreztem volna, hogy hideg a keze! De simogatni kezdett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Elhúztam a számat és igyekeztem nem felnyögni, amitől már egyáltalán nem voltam messze. Mély levegőt vettem, és próbáltam magam lenyugtatni. Mert kellett.

- Nem maradhatunk kint – mondtam, és próbáltam arra a tényre koncentrálni, hogy Kris mindjárt megfagy. - Két háztömbnyire van az ügynököm lakása. Tudom, hogy nem akarsz odamenni… De nincs más ötletem. Vagy visszamehetünk a szállodába… Hátul be tudunk menni, és az sincs messze.
- Kris! Szét fogsz fagyni! – mondtam dühösen, mert éreztem, hogy mellkasomnak támasztott fejét ingatja. - Tulajdonképpen nem nagyon érdekel, hogy mit mondasz – mondtam, és kézen fogva húzni kezdtem. - Ha nem jössz, akkor felkaplak. Akkor lesz okod aggódni a média miatt – mondtam szarkasztikusan.
- E-e-ez csa-csa-csalás!
- Tudom… de szerelemben és háborúban mindent szabad. - A szavak csak jöttek anélkül, hogy felfogtam volna, mit is mondok ki éppen. De nem érdekelt. Most kimondhatom, mert nem fog rá emlékezni. Bárcsak rendesen is kimondhatnám, hogy értse, és válaszolni is tudjon... Annyira szeretném! De most nem lehet. Nem lehet, mert a mamája beteg, mert a karrierje nem éppen a legfényesebb, Most nem kellek neki én is...
Láttam, hogy a homlokát ráncolja. Szinte kívántam, hogy megértse ezt az egészet. Hogy felfogja, és akkor, nem lesz semmi baj... Vagy túl sokat ivott, ahhoz, hogy most ezt megértse.
Pár perc múlva már a szállodában voltunk, és Krist bevezettem a fürdőbe. Csak remélni mertem, hogy a zuhanyzóban nem fullad meg... Bár annyira részeg, hogy az sem lenne meglepő. Benyitottam hozzá, hogy azonnal megbánjam az egészet. Fehérneműben állt a zuhanyzóban, és csak folyt rá a víz. Hátának íve tökéletesen rajzolódott ki, kezemet szinte öntudatlanul nyújtottam felé, hogy azonnal meg is bánjam. Mély levegőt vettem, és próbáltam az egészet fel se fogni.
- Öltözz fel – mondtam, és a száraz ruhákat a radiátorra raktam. Még közelebb léptem, és a csaphoz nyúltam. - Most, hogy megmentettelek a megfagyástól ideje kijózanodnod!
Kristen levegő után kapott, kezét a mellkasához emelte, majd úgy nézett rám, mint egy durcás kislány. Ha nem kötötte volna le a figyelmem Kris dekoltázsa, akkor még viccesnek is találtam volna a jelenetet. A csaphoz nyúlt, és langyosra tekerte, majd kezét hátra nyújtotta.
Szemét becsukta, és a zuhanyrózsa alá tartotta arcát, majd ledobta a melltartóját.
Én csak meredten néztem rá, és megint gondjaim adódtak saját magammal. Még az idegbajba kerget ezen az estén, az egyszer biztos!
Megbabonázva néztem, majd láttam, hogy nyugodtan az alsójához nyúl.
Nyeltem egy nagyot, és csak néztem. A normális énem sikított belül, hogy azonnal menjek innen. De a másik maradni akart. Maradni, belépni a zuhanyzóba, és megölelni. Maradni akartam.
Elkezdte letolni az apró selyemcsodát, én meg hátrálni kezdtem. Nem maradhatok itt...
Becsaptam az ajtót. Majd idegesen a hajamba túrtam. Meg fog őrjíteni... Az egyszer biztos!
Miért van az, hogy ilyen közel van, és mégse lehetne távolabb? Ennél messzebb nem is lehetne tőlem, és én nem ezt akartam... Annyira nem ezt akartam!

- Igazán gyönyörű vagy, Kristen – mondtam, de nem néztem végig rajta. Tudtam, hogy gyönyörű, de nem tudtam olyannak látni, amilyennek megszoktam. Az egészet elrontotta a tény, hogy hazudott nekem, és már nem láttam mást, csak azt a nőt, aki becsapott, és átvert.
Az egész szépet elrontotta egy rossz, és nem tudtam másnak látni, mert ott volt a tudat. Nem tudtam elfelejteni.
Mégis végignéztem az egész lényén, és éreztem, hogy valami megmozdul bennem...
Hiába, én is férfi vagyok. És ezen nem tudok változtatni...

Türelmetlenül álltam az ajtó előtt, és az ujjamat szinte a csengőre tapasztottam. Nyisd már ki, Kristen...
Végre kijött, én meg csak néztem rá, ahogy elegánsan, és piszkosul szexin áll az ajtó előtt.
- Nem mondom, csini, de azért ne ebbe gyere a parkba! – mondtam, és rá mosolyogtam, majd gyorsan beléptem, és magunkra zártam az ajtót.
- Mit keresel itt? – kérdezte, és furcsán nézett egyáltalán nem ünnepi ruházatomon. Közel hajoltam hozzá, bár utólag kicsit megbántam, mert a parfümje az orromba kúszott... De most nem foglalkozhatok ezzel. Nem ezért vagyok itt.
- Elrabollak – mondtam, és mosolyogva néztem rá.
- És mennyi lesz a váltságdíj? – kérdezte ironikusan, és melle előtt karba fonta a kezét. De bár ne tette volna! Akaratlanul tapadtak szemeim a dekoltázsára...
- Azt még nem döntöttem el – mondtam, majd gyorsan a szobája felé kezdtem tolni, hogy ne kelljen látnom. Fenébe, miért ennyire csábító...?
A szobájába érve a lehető legrongyosabb ruhákat vettem elő, és reméltem, hogy ezekben kevésbé fog jól kinézni.
- Öltözz már! – kiáltottam rá, amikor csak dermedten állt a hálója közepén.
- Rob! Nekem mennem kell a díjátadóra! A sofőr is mindjárt itt lesz…
- A sofőr nem fog jönni. Lefizettem – mondtam, majd rá kacsintottam. Kívántam, hogy most csak a barátot lássam benne... Akartam! Gyorsan hozzá léptem, és egy határozott mozdulattal széthúztam a ruháján a cipzárt. Erősen ügyeltem rá, hogy ne érjen a kezem a bőréhez, de a látványtól így se kímélhettem meg magam. - Nem hagyom, hogy elmenj oda – mondtam, majd gyorsan kifordultam a szobából, mielőtt tényleg levette volna a ruhát. Azt még nem bírnám ki....

Türelmetlenül doboltam az ajtón, és próbáltam elhessegetni a képeket, amiket a fejem vetített. Csak jöttek, pedig nem akartam.
Miért nem lehet már Kris csak barát, én se tudom. Csak a tény van meg, hogy nem úgy nézek rá, mint egy barátra. Mert ő nem az, és ha tetszik, ha nem sokkal több. Mennyit tagadtam, hogy nem... Mennyire hitegettem magam, hogy ez nem így van... De csak a puszta igazság maradt. A tény, hogy nem barát. Sokkal több...
- Bemenjek segíteni, Kris? Kicsit lassú vagy!
- Ha le akarod venni a harisnyám, akkor gyere! – kiáltotta vissza, nekem meg akaratlanul jöttek a képek, ahogy tényleg leveszem a harisnyáját. Jó! Vagyis nem jó...
- Hú! Rohanok, kedvesem! – mondtam, és én is felnevettem. Reméltem, hogy csak én érzékeltem, hogy ez inkább keserű és feszengő nevetés volt...
Ha tetszik, ha nem ez sokáig fog tartani. Eljöttem az ajtótól, mielőtt bementem volna, és inkább leültem a kanapéra.

- Kész vagyok! – mondta Kris, ahogy kilépett a szobából.
Legalább így rosszul nézne ki! De nem, még így is remekül kell festeni! Összekötött hajjal, smink nélkül, szakadt ruhában... Melltartó nélkül... Szemeim akaratlanul tapadtak az említett testrészre, majd gyorsan el is fordítottam a tekintetem.
- Már kezdtem aggódni – mondtam, majd Kris kezét megragadva húzni kezdtem kifelé.
Bárhol jobb, csak ne maradjunk ágy közelben!

- Én nem mondom, hogy gyönyörű vagy! - mondta, majd nevetni kezdett. Azon a csilingelő kacagáson, amit annyira megszoktam tőle.
Most ezt a nevetést szabályosan kihívásnak láttam. Mintha rajtam nevetne. Nem tetszett, és egyenesen rosszul voltam tőle. De színház, akkor örülj!
Vele együtt nevettem, és mélyen a szemébe néztem. Nem volt kétség, hogy utáljuk egymást. Csak ránk kellett nézni, a szemében gyűlölet volt, és én is tudtam, hogy nem éppen jó szívvel vagyok vele. Utáltam a hazudozást és az egész cirkuszt, amit a fiam körül rendezett. Jobban nem is utálhatnám...

- Csak saláta van itthon…- kezdtem, és Kristen felé lépkedtem.
- Kristen Stewart!

Na igen! Ennek aztán sok értelme volt! Gratulálok, Rob! Szuper, Kristen! Ennél jobb nem is lehetne! Pár lépéssel Kris előtt álltam, majd kikaptam a kezéből a távirányítót, és kinyomtam a tévét. Mintha bármit is ért volna, amikor már tudja... Tudja, amit mind a ketten sejtettünk.
- Mi a fenének kellett megnézned? – kérdeztem és próbáltam Krisre úgy nézni, minta aki nem tudja, hogy épp most omlott össze. Tudtam, nem kellett mondani. Ettől félt. Annyira félt tőle, hogy talán el se lehet mondani, és most megtörtént.
Híres volt. És most mégis... Nem tudtam megmondani, hogy ő mit érez. Nem tudtam volna felfogni, elmagyarázni, ez milyen. Nem tudtam volna. Én ezt nem érthetem. A legtöbb, amit tehetek, hogy vele vagyok. Csak vele kell lennem...
Kris lassan felállt, mint akit hipnotizáltak kiment a fürdőbe, majd visszajött, és a kezét nyújtotta felém. Követtem minden egyes mozdulatát. Annyira szerettem volna valamit mondani, amitől jobb lesz. Amitől meg tud vigasztalódni. Valami, amitől... jobb.
De talán én is tudtam, hogy ez nem lesz jobb. Egyáltalán nem.
Némán nyúltam a farzsebemhez, majd adtam a kezébe a doboz cigit. Kezét ha csak egy pillanatig is, de kezembe zártam, és próbáltam neki megmutatni... Csak tudatni vele, hogy itt vagyok, ha kell. És beszéljen, ha akar.
Ezt csinálja évek óta. Beszél hozzám... Tudtam, hogy most is fog, csak idő kérdése. Ki fog törni, csapkodni fog maga körül. Mert ő ilyen.
Tovább figyeltem, ahogy kimegy a teraszra, majd egyszerűen lekuporodik a fal tövébe, és egymás után nyújt rá a cigikre.
Talán ez a legrosszabb, nem? Ez a tehetetlen üresség, amikor valamit tenni akarsz, de tudod, hogy nem tudsz. Amikor talán még azt is szégyelled, hogy te híres vagy. Ez az a pillanat, amikor nem kéne Pattinsonnak lennem, csak... valakinek. Csak egy barátnak.
Bár neki én csak egy barát vagyok. Csak Rob. És akármennyire akartam, hogy ez ne így legyen, tudtam, hogy így marad. Így, mert muszáj, hogy maradjon...
Lassan indultam felé. Tudtam, hogy a legkisebb megmozdulásra robbanni fog. Ismertem már. Tudtam, hogy ez lesz...
Letérdeltem elé, kezemet a térdére raktam, és a tekintetét kerestem.
- Gyere be, Kris! Tényleg megfázol…
Szinte csak suttogtam, de úgy kapta fel a fejét, és nézett rám, mintha ordítottam volna. Csak nézett, majd felpattant, és beviharzott a szobába.

- Ne sajnálj, Rob! – kiáltotta magához képes nagyon hangosan, és felém intett kezével. - Ne merészelj szánni engem!
Ezt vártam. Pontosan ezt vártam. Kiabál, hadonászik utána sír, ordítozik, majd megnyugszik és bocsánatot kér. Ez megy évek óta. Már ismertem. Annyira ismertem.
- Nincs szükségem arra, hogy a nagy Robert Pattinson sajnáljon engem. Hogy valaha megessen rajtam a szíve, hogy segédkezet nyújtson! Nincs rád szükségem! - ordította, és mintha dühöt láttam volna megcsillanni a szemében. Dühös rám? Megmondaná, hogy miért? Mit is tettem, amivel megérdemlem a haragját? Lassan indultam el felé, jól tudva, hogy elszalad, ha most odaugrok. Tudtam...
- Dehogynem! Most van rám a legnagyobb szükséged! – mondtam egyszerűen, normális hangerővel.
- Nem! Soha nem is volt, és nem is lesz! - ordította, majd hátrált egy pár lépést. Nem lesz rám szüksége... Csak a harag beszél belőle. Biztos vagyok benne. Csak a tény, hogy Arany Málnát kapott. Nem utálhat. Muszáj, hogy kelljek neki... - És jobb, ha nem találkozunk többet! A végén még csorbul a hírneved, Rob…
- Hülyeségeket beszélsz! – mondtam, és legszívesebben elnevettem volna magam. Ekkora idiótaságot is csak ő tud kitalálni...
- A végén még lehozza a sajtó, hogy az Arany Málnás színésznővel kavarsz!
- Nem érdekel…
- Könnyű neked! Nem te vagy a legrosszabb! Hagyj békén! - közel hajolt hozzám, és szikrázó szemekkel ordított. Hagyjam békén... Ez az egyetlen, amit igazából nem is akar. Nem akarja. Ha most elmennék, akkor tovább hisztizne. Csak én tudom megnyugtatni. Senki más. Nekem kell megnyugtatni.
- Nem hagylak… - mondtam, és átfogtam a derekát, majd magamhoz szorítottam.
- Engedj el! – Kristen csapkodni kezdett apró kis ökleivel. Forgolódott és folyamatosan mozgott. Akaratlanul vettem tudomásul mennyire közel van hozzám, és mennyire jobb lenne, ha ezt ő is észrevenné.
- Nem – mondtam szilárdan, és kezem feljebb csúszott hátán.
- Nem akarom! Engedj! Nem akarom! Nem…! - Keveivel hátra nyúlt, és megpróbálta ellökni az enyémet, de szorosan fogtam, és semmit nem ért el vele.
- Nem engedlek - mondtam, majd kezem lassan felcsúszott a vállán, hogy megnyugodjon.
- Eressz! – kiáltotta még utoljára, és hallottam, ahogy a hangja elcsuklik. Sírt... És ennek talán így kellett lennie. Sírjon, utána talán jobb lesz. Ereje elfogyott, talán ő se volt vele tisztában, de karjai a hátamra fonódtak és magához szorítottak.
- Engedj…! – suttogta, majd arcát a vállgödrömbe temette.
- Engedj…
- Nem engedlek – mondtam halkan, majd megpusziltam.

- Mennyire hiányoztál! - mondtam cinikusan, és kitárt karokkal léptem felé. Mintha tényleg jó barátok lettünk volna...
- Te is! - mosolygott rám, és közelebb lépett.
Megöleltem, pedig legszívesebben messzire taszítottam volna. Rá se akartam nézni. És most mégis ölelem. Éreztem, hogy teste megremeg, én meg gúnyosan elmosolyodtam.
Nem kell értelmező szótár, ahhoz, hogy tudjam, mit jelent. Szándékosan a füléhez hajoltam, és direkt suttogtam... Hagy borzongjon bele. Hagy érezzen valami kínt...
- Hol van a lovagod, drágám? Csak nem eltűnt? És Edy előtt is azt csináljátok, amint az elővacsorán?
- És az ügynököd, hogy van, kedvesem? - suttogott vissza, majd keze hátra nyúlt, és lefejtette az enyémet a derekáról. Fel se tűnt, hogy szorítom...
De hogy jön ide az ügynököm?

- Elnézést… Szabad lesz? – kérdeztem előre furakodva a rengeteg ember között. Mintha megint az iskolában lennék és szaladni kéne előre a sorban. Csak itt most egy rakat híresség van. Nah meg ez az Oscar elővacsorája, és nem az iskola. És, hogy miért kell szaladni, azt én se tudtam... Csak azt, hogy beszélnem kell Kristennel. Muszáj!
- Michael, akkor hozzád megyünk, ugye? Vagy hozzám menjünk? - Kristen hangja áttört a tömegen, és én megálltam. Nem tudtam tovább menni...
Kristennek van valakije...
- Nem is tudom, drágám. Azt hiszem nem bírom ki a te házadig… – A tuskó birtoklóan átölelte Kristen, ő meg a pasihoz simult. Hozzásimult...
- Akkor siessünk – suttogta Kristen, és még el is pirult.
Megdermedtem és csak álltam ott egy helyben. Van valakije... És elég egyértelmű, hogy mit fognak most csinálni. Valahogy fel se fogtam mi van körülöttem. És nem értettem magam... Most ez miért fáj ennyire? Miért ráz ki a hideg arra a gondolatra, hogy az a tuskó hozzá ér... Látja, és beszél hozzá. Miért kell nekem féltékenynek lennem, amikor egyáltalán nem akarok semmit... Semmit, csak magyarázatot. És mégis zavart, hogy hozzá ér. Jobban, mint kellett volna.

- Kristen – szólt a tuskó, és elengedtem Kristen. Nem akarok hozzáérni, csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges. Most valahogy nem...
- Michael! Ő itt Rob... Biztos ismered te is. Régi ismerősöm. - Kristen a tuskó szemébe nézett, annyira utalóan, hogy még egy vaknak is feltűnt volna. Annyira egyértelmű volt a nézése, hogy rémes volt. És még ő színésznő, aki el tudja rejteni az érzelmeit...
- Michael Watherby – mondta a féreg és a kezét nyújtotta nekem. Most komolyan kezet kell vele ráznom?
- Rob Pattinson – köptem ki saját nevem, mintha azt utálnám, pedig csak a pasit. Vagy nem is utálom, csak felfordul tőle a gyomrom...
- Még beszélünk, Kristen! - mondtam és újból kitártam a karom. - Arra akár mérget is vehetsz – suttogtam újra a fülébe, és örömmel konstatáltam, hogy megint megremeg. Örültem neki... Ha másnak nem, hát ennek. Szinte rögtön jött a válasz, és megint suttogva.
- Vegyél te, te rohadék! - suttogta, majd mintha felnyögött volna.
Nem akarok semmit érezni! Nem akarok!
- Viszlát – mondta mosolyogva, amint elszakadt tőlem.
- Hamarosan... - mondtam majd egyenesen a szemébe néztem mosolytanul, hogy nagyon is értse... Beszélni fogunk, ha kell még ma.

Elmenekült. Annyira kristentelen volt az egész. Bár ha jobban belegondoltam mégis rá illett, állandóan ezt csinálja.
Elmenekül minden elől, semmivel nem néz szembe, nem megy neki az árnak. Mert nem akar. Mert fél, vagy mert óvja magát.
Valahol belül egy hang azt suttogta, hogy mi van, ha nem is magát óvja, hanem a fiamat... fiunkat. Majdnem fájt kimondani, hogy nem a fiunk. Tisztában voltam a ténnyel. Nagyon is. De nem tudtam elfogadni Kristent mint anyát. Nem így viselkedik egy anya. Nem... Így nem viselkedhet. El kellett volna mondania. És, amikor megtudtam legalább az esélyt meg kellett volna adnia, hogy megismerjem a fiamat.
Hónapok óta rejtegeti. De ma este nem fog elmenekülni. Beszélni fogunk, ha akar, ha nem. Mert beszélnünk kell! Látnom kell a fiam, akit nem ismerek. Nem érdekel milyen áron! Muszáj!
Majdnem elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, hogy ma este akkor is beszélni fog, ha nem akar. Mert együtt leszünk. Nem kellett sok minden, csak egy telefon, és már el is volt intézve. És ha az az ára, hogy bájolognom kell egy kicsit vele, akkor rendben. Nem sajnálom. De látnom kell Edyt. Már tényleg.
Kiléptem a szállodai szobából, és próbáltam nem arra koncentrálni, hogy mindenhol vakuk fognak villogni. Tudtam, hogy ez lesz, és mennyire utáltam az egészet! Gyűlöltem...
De ez az ára. Csak tudnám, hogy megéri-e...

Pár perc múlva a limuzin leparkolt a vörös szőnyeg előtt, ahol a korai óra ellenére olyan tömeg volt, mint normálisan. Na ebből címlap lesz, hogy egyedül jöttem... Felsóhajtottam, majd kinyitották az ajtót, én meg kiléptem. Csak mosolyogni kell, meg válaszolni néhány kérdésre, és akkor minden rendben is van. Csak mosolyogni kell...
Bájologtam egy sort egy rakat másik színésszel, mosolyogtam és válaszoltam. Amit kell. Ez csak egy szakma a sok közül. Miért látják annyira fényesen mások? Valahogy nem tudtam megérteni.
Egyenesen a kis terem felé mentem jól tudva, hogy ott kell lennem. És ha szerencsém van, akkor már Kristen is itt van, és végre beszélhetünk. Ha szerencsém van, akkor minden rendben lesz!
- Mr. Pattinson! Remek! Alá kell írnia a dokumentumokat, reméljük Miss. Stewart is hamarosan itt lesz! Önök az elsők, szóval, tényleg remek lenne, ha már itt lenne – mondta egy férfi előttem haladva, és idegesen az ajtó felé nézett.
Én csak követtem, de nem néztem hátra. Igen, én is örülnék, ha már itt lenne. De nem vágyom annyira a társaságára...
- Itt írja alá, meg itt... És ez nem a maga mobilja? - kérdezte a férfi, és a rezgő zakómra nézett.
- De – mondtam félvállról, majd elővettem a készüléket.

- Mondjad, Kate!
- Te NORMÁLIS vagy? - kérdezte rögtön, és éreztem, hogy erősen próbál nem kiabálni. Nem sok sikerrel, mert még telefonon keresztül is érzékeltem a dühét.
- Nem vagyok az – mondtam teljesen nyugodtan, jól tudva, hogy most miért is tajtékzik.
- Emiatt nem kapsz díjakat, Rob! - mondta megint, de most sokkal inkább vádló volt a hangja, mint dühös. - Komolyan mondom neked!
- Már megbeszéltük egyszer, hogy a magánéletem neked tabu – mondtam nyugodtan, és félrevonultam, hogy senki ne hallja, mit beszélünk.
- Nah persze... Kristen óta... De Rob, ez már nem normális! - mondta megint idegesen.
- Igen, Kristen óta. Ne szólj bele mit csinálok, Kate!
- De bele kell szólnom, mert teljesen tönkreteszed magad!
- Neked nem ez a dolgod! És ne hívj még egyszer ilyen dolog miatt, mert jól tudod, hogy nem érdekel a véleményed!
- Tönkreteszed magad, és észre se veszed... - suttogta Kate, már inkább csak magának, mint nekem.
- Akkor se szólhatsz bele! Aláírtad a szerződést. Tartsd magad hozzá! - mondtam, majd leraktam a telefont.

Semmi köze hozzá. Egyáltalán semmi...
A terem lassan telni kezdett, csak az nem jött, akit én vártam. De már itt lehetne. A szervező egyre idegesebb lett, lassan már a körmét rágta. Egészen vicces figura. Komolyan még nevetni is jó lenne rajta!
Az ajtó nyílt, az ajtó csukódott. És ott volt ő. Bárcsak örültem volna neki! Tényleg akartam, hogy örüljek, de nem tudtam. Egyszerűen csak ő volt, és a rengeteg hazugság. Nem tudott más lenni.
- Kristen Stewart! Rendben. Jöjjön ide, Mr. Pattinson mellé, kérem. Önök az elsők...
Kristen lassan felém lépkedett, arcán sokkal inkább szenvedés jelei látszódtak, mint örömé. Legalább ebben egyet értünk. De nem fog menekülni. Akkor is meghallgat. Több hónapja játssza ezt velem. Most nincs hova menekülni, nincs kihez futni. Meg fog hallgatni.
- Kristen!
Cinikusan elmosolyodtam a biztos siker tudatában, majd az arcához hajoltam és megpusziltam.
- Mi van lefoglalt a drága Michael-öd? - suttogtam megint a fülébe, és vártam, hogy megremegjen. De nem remegett. Most egyszerűen csak volt.
- Nem annyira, mint a szőke macáid – mondta vissza tömény indulattal.
Látta a képeket. Elhajoltam tőle, és csak néztem rá. Most mi van? Látta a képeket... Ezért mondja, csak ennyi. És neki egyébként sincs joga felemlegetni mit csinálok szabadidőmben... Az én dolgom.
Rá mosolyogtam, pedig semmi örömet nem éreztem.

- Féltékenység? - kérdeztem gúnyosan.
- Inkább hányinger – mondta határozottan és elhúzta a száját.
Csak tudnám kit akar becsapni... És én kit akarok becsapni? Túl jól ismertem már magam, hogy tudjam, mit miért csinálok. Tisztában voltam vele, mint mindenki más. De nem akartam róla tudni... Még nem, amíg van esély az ellenkezőjére. Addig nem akarom tudomásul venni. Csak megérteném, hogy Kristen mit miért csinál! Mennyivel könnyebb lenne minden! Ha érteném őt valahogy minden légiesen könnyed lenne...

- Beszélnünk kell – hajoltam hozzá újra közelebb, és végre láttam, hogy megremeg. Mégse veszett el a varázs! Mosolyra húztam a szám, hogy legalább ebben nekem van igazam.
Abban a pillanatban húzódott el, majd szikrázó szemekkel rám nézett.
- Nem itt fogunk beszélgetni – mondta határozottan, és láttam, hogy el akar menni.
Pár lépést eloldalazott, én meg rögtön utána nyúltam. Nem fogsz elmenni! Most nem, amikor már ilyen közel a cél...
- De itt fogunk! - mondtam, és átfogtam a derekát, majd magamhoz húztam.
- Engedj el! - mondta, és dühösen meredt a szemembe.
- Ugyan, szívem! Ne nevettesd ki magad! - mondtam gúnyosan, majd még közelebb húztam. Azt lesheted, hogy mikor engedlek el, amikor végre beszélni tudunk!
- Tudod, azt még megértettem, hogy nem keresel… Talán azt is, hogy nem veszed fel, ha hív az ügynököm. De egy ilyen dolgot eltitkolni… - Kristenre néztem, hogy lássam mit érez. Csak a szemébe kell nézni, akkor mindent tudni fogok. De dacosan elfordította a fejét, még csak véletlenül sem akart rám nézni.
- Megfosztottál a fiamtól, Kristen! – mondtam, és csak néztem, ahogy döbbenten mered rám. Meglepődött... De min?

- Miss. Stewart, Mr. Pattinson! - A férfi integetni kezdett, én meg erősen tartva Kristent, hogy véletlenül se menekülhessen el, a szervező felé mentem.
- Önök kezdenek rögtön a házigazdák után. Utána fáradjanak a helyükre, kérem – mondta a férfi, és a függöny felé intett, ami elválasztotta a színfalat a teremtől.
Lassan a függöny felé lépkedtünk, majd Kris hirtelen rám kapta a tekintetét.
Nem értettem, felvont szemöldökkel néztem rá, de lehajtotta a fejét. Arca pirosodni kezdett, és tekintete a derekát fogó kezemre tévedt.
Eszébe jutott... Minden eszébe jutott, csak ez lehet a magyarázat. Át tudom érezni a helyzetét.
Még a szememet se kell becsukni, hogy minden egyes mozdulatra emlékezzem. Minden apró rezdülésre, érintésre, simításra. Mindenre emlékszem... Bárcsak ne emlékeznék! Bárcsak az egészet ki lehetne törölni az emlékezetemből...
Nem tudok rá úgy nézni, ahogy szeretnék. Akit én öleltem, az a féreg is ölelte. És ezen nem változtat semmi... Elvették tőlem, a maró féltékenység csak úgy izzott bennem...
Csak azt nem értem, hogy miért voltam féltékeny. Semmit nem adhat nekem Kristen a fiamon kívül, aki kell nekem. Ő már nem az az ember, akit szerettem. Akit szerettem, ő nem viselkedett volna így.
Nem tudom szeretni ezt a Kristent. Képtelen vagyok rá.
Éreztem, hogy izmaim megfeszülnek, és vissza kellett fognom magam, nehogy megint megszorítsam Kristent. Túl kicsi a végén még nyomot hagyok rajta...

- Látni akarom a fiam – mondtam mereven a függönyt bámulva. - Jogom van látni – tettem hozzá majd a szemébe néztem.
De ő nem a szememet nézte, hanem az ajkaimat. Kristen...
Miért csinálod ezt?
- …a Twilight sztárjai…
- Nem. Nincs jogod hozzá – mondta természetellenes határozottsággal, és elfordította a fejét. Mosolyt rendezett az arcára, erre én is követtem a példáját, majd kivezettem a színpadra.

- Hát nem vicces, Kristen, hogy még mindig Twilight-sztárok vagyunk? - kérdeztem a mikrofont tartva, hatalmas mosollyal az arcomon.
- Te beszélsz, Robert Pattinson? - kérdezte Kristen nevetve. - Egymást érik a kasszasiker filmjeid!
A közönség is felnevetett, bár én ezen semmi vicceset nem találtam.
- Te se panaszkodhatsz, Kristen! Elég szépen befutottál! - mondtam negédesen, és csak nevetett mindenki.
Nem értettem, hogy min, de én is mosolyogtam. Mert kellett. Itt van a helye és ideje a mosolygásnak, nevetésnek, viccelődésnek. Mert kell.
Átadtuk a díjat, majd mosolyogva indultunk lefelé a színpadról.

- Kristen! – szólítottam meg komolyan, amikor már biztos voltam benne, hogy egyetlen kamera se követ.
- Ne szólj hozzám, Rob! – vágott a szavamba, majd a helyére ment.

Bárcsak érteném! Bárcsak felfognám! Érteni akarom Kristent, de nem tudom. Miért nem tudom?
Némán a helyemre mentem, majd csak voltam. Tapsoltam, amikor kellett, de igazából fel se fogtam, hogy mi történt. Nem sikerült. Pedig annyira bíztam ebben az egészben, hogy most mindent megbeszélünk. De nem ment.
Nem számítottam rá, hogy ennyire... ellenem legyen. Ennyire nem akarja, hogy lássam a fiamat, vagy csak egyszerűen ennyire utál? Vagy mind a kettő egyszerre? Nem tudtam.
Csak a tény volt meg, hogy egy kicsit se vagyok előrébb, mint kéne.

És ha még tovább játssza ezt az idióta játékot, akkor nem tudom, hogy mit fogok csinálni.

Bizalmatlansági indítványokat az iccsinee@gmail.com címre fogadunk el. Valamint, ha még nem utálsz minket, akkor dobj meg egy kritikával.:)