Süllyedő valóság - Prológus

Prológus

Anglia, 2017.

Egy teljesen átlagos ház lehetett volna.

Hangos zene dübörgött ki belőle, az ablaküvegek ütemesen kopogtak. Néha kitántorgott az ajtón valaki, csak hogy négykézláb essen, és kiadja gyomrából, amit nem bírt.
Hangzavar volt, egyszerre lehetett hallani lányok visítozását, pasik röhögését és kiáltozását. Néha a medence vize is csobbant. Macska nyávogott valahol, és volt, amikor egy kutya ugatott fel. Sziréna szólalt messziről, de senki nem vette észre.
A lakás körül rengeteg kocsi parkolt, sötét volt, de mégis színes volt az egész, a millió lámpától, ami megvilágította a házat, hogy a szivárvány színeiben pompázzon.
A fákra vécépapír volt tekerve, mint valami bizarr májusfára. A ház falára graffiti volt mázolva, egy alak éppen egy másikat csinált nagy lelkesedéssel.
Hirtelen tört ki az ablak üvege és esett egy férfi a fűre.
- Kis taknyos, vissza ne gyere! - ordította egy másik, majd röhögve visszafordult a lakásba.
A fiú, aki kidobtak felkelt, majd elnevette magát. Vérző homlokához nyúlt, kezére vér tapadt. Szeme elé emelte a kezét, és újra nevetni kezdett, mintha valami nagyon nevetséges dolgot látott volna.
Lassan feltápászkodott, majd dülöngélve elindult az egyik irányba, néha lelépve a járdáról az útra.
A házban nevetés hallatszott, testek simultak egymáshoz, mindenki extázisban vonaglott, vagy épp hangosan üvöltözött.

Egyetlen szoba volt ahol semmit nem hallottak ezekből.
Lent a pincében egy kulcsra zárt ajtó mögött Robert Pattinson éppen egy bankkártyával igazította el a fehér port, hogy aztán egy tízdollárossal felszippantsa az egészet.
Szipogott, majd hátradőlt a fotelban, és csak várt.
Várt, hogy végre ne lásson, és ne érezzen. Ne tudjon, ne halljon. Hogy csak legyen abban a világban, ahova már annyiszor elment.
Megváltozott. Haja lenőtt és zsíros volt. Szemei vörösek voltak, alatt meg fekete karikák. Többnapos borosta volt az állán, ruhája végtelenül koszos volt. Lefogyott, szinte csont és bőr volt. Ajkai kiszáradtak és elvékonyodtak, az egész lénye elveszítette azt a sugárzást, ami eddig benne volt. Most tompa volt, sápadt és elesett.
- Látom a szememet... - nyögött fel egy alak, majd maga elé emelte a kezét. - Itt van... - mondta, és megérintette a tenyerét.
- Kiszúrod a saját szemed? - kérdezte egy harmadik ember, aki kicsit sem volt magánál.

Fényeket látott. Rengeteg apró fénygömböt, ami az összes ismerhető színben játszott. A kis gömbök táncot jártak, mintha meg lenne szervezve az egész. Szinte koreográfia volt.
A kis gömbök csak táncoltak, de valahogy nőni kezdtek...
Egyesültek, és a kicsikből nagyobb gömbök lettek. De még így is táncoltak.
Rob kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az egyik gömböt, de az eltávolodott. Rob elmosolyodott, majd felült, és közelebb hajol a képzelt gömbhöz.
- Gyere ide – mondta, és dőlt tovább előre.
Csak hajolt, majd nekiütődött a feje az asztalnak...
- Au... - nyögött fel, majd kezét a fejéhez emelte, és visszadőlt a fotelban. - Menj arrébb, te köcsög! - nyögte még, majd lábával az asztalba rúgott.
Az arrébb csúszott, Rob meg csak dörzsölte a fejét, hogy kevésbé fájjon.
Becsukta a szemét, és csak várt.

A gömbök újra megjelentek, és megint táncoltak, ugyanarra a koreográfiára. Lassan minden egyes pici gömb naggyá vált, és már rengeteg nagy gömb táncolt Rob szeme előtt.
Az egész mindenség hirtelen megindult felé.
- Hagyjatok! - mondta, majd hadonászni kezdett maga előtt, hogy elűzze a nem is létező gömböket.
De a kényszeredett film nem állt meg, tovább repült minden Rob felé, ő meg csak egyre hadonászott maga előtt.

- Hééé! Te vagy az! - kiáltott egy férfi, majd a hadonászó Robhoz mászott. Megfogta a kezeit és Rob arcához hajolt. - Te vagy Edward – nyögte, majd nevetni kezdett. Rob a nevetésre kinyitotta a szemét, és a gömbök eltűntek.
- Igen, én vagyok – mondta csak nézve a másik férfit. Ő is nevetni kezdett, de nem tudta min. - Én vagyok – mondta megint, majd kezét a férfi nyakára tette.
- Mindig is tudni akartam, hogy tényleg hideg vagy-e – mondta a férfi, majd szemérmetlenül Rob ajkára hajolt.
Rob nem akarta, kedve se volt hozzá, valamilyen késztetés miatt mégis viszonozta a csókot. Nem volt hosszú, igazán mély sem, és messze volt az izgatótól. De mégis viszonozta.
- Nem. Te meleg vagy – mondta a pasi és megint nevetni kezdett. Rob is vele nevetett, majd a pasi ügyetlenül felmászott Rob mellé.
- Van valamim – mondta a férfi, majd elővett a zsebéből néhány apró bogyót. - Tutira kiüt... - mondta, majd Rob kezébe nyomott vagy ötöt. - Bepisiltem – mondta a férfi, majd fölállt, és elment valamerre.
Rob csak nézett a kezébe nyomott bogyókra.

- Rémisztő, nem? - kérdezte egy hang, ami túlságosan ismerős volt neki.
- Mi van? - kérdezte és forgatni kezdte a fejét.
- Így kezdődött három éve... Akkor is bogyókat néztél, Rob... - mondta még mindig a hang. Rob csak kapkodta a fejét, nem értette, hogy ki szól, és azt sem, hogy ha valaki beszél hozzá, akkor miért nem látja.
- Ki a fene vagy? - kérdezte, majd felkelt a fotelből.
- Akit ismersz.. Ismertél valamikor régen... - mondta a hang továbbra is, teljesen nyugodtan, töretlenül.
- Régen...?
- Három éve ismertél – mondta a hang, és Robnak úgy tűnt, mintha közelebb jött volna. Sokkal élesebben hallotta, mint eddig.
- KI VAGY? - kiáltotta Rob, majd hevesen forgolódni kezdett maga körül. Tényleg nem értette... Ki a fene beszél hozzá? És mi a fenének jöttek vissza a gömbök!?
- Te vagyok... - mondta a hang halálos nyugalommal.
- Én? - kérdezte Rob, majd hirtelen torpant meg a forgolódásban.
A sarokban állt egy alak.
Arca sima volt, ruhája bár nem elegáns öltöny, de tiszta volt. Haja rövidre vágva, a szeme tiszta volt, és alatta alig voltak karikák.
- Én, te vagyok – mondta a hang, és az alaknak mozgott a szája.
Akkor ő beszélt, állapította meg Rob, majd elindult felé.
- Nem lehetsz én... Te nem vagy én... - mondta, és nevetni kezdett, hogy ez milyen vicces így. A kezében lévő pirulákat a szájához emelte, majd mindet lenyelte egyszerre.
- Szánalmas vagy – mondta az alak.
Rob csak meredt rá, de nem érdekelte, hogy mit beszél. Kit érdekel, hogy mit beszél... Nevetni kezdett teljes szívéből. A gömbök ugrálni kezdtek szeme előtt, és ő is velük együtt.
- Ugrálj te is! - kiáltott Rob, és oda nézett, ahol az előbb az alak volt.
De ott nem volt senki. Helyette most az alak közvetlenül mellette áll.
- Hagyd abba! Józanodj ki! - kiáltotta, majd megragadt Rob vállát.
Erre Rob megtántorodott és elesett. Feje a padlón koppant, kezei természetellenes szögben estek, a lábai meg egymásba gabalyodtak.
- Józanodj ki! - kiáltotta a hang.
- Vérzek... - nyögte Rob a gömböknek, akik hirtelen mind vörössé váltak.
Elveszítette az eszméletét.

Amerika, 2017.

Imádta az életet.

Kristen eldöntötte, hogy igenis szereti az életet, minden egyes percét élvezi, még akkor is, ha éppen nincs ideje aludni a rengeteg forgatástól. Szerette, úgy, ahogy volt minden rosszal és jóval együtt.
És azt sem tagadta, hogy neki az élet alaposan kedvezett.
Természetesen a Twilight után még sokáig volt Bella. De elfogadt, és soha nem utált meg, hogy így nevezik. Annak köszönhette a hírnevét, így nem tudta utálni a szerepet, amit még annak idején eljátszott.
De már egyre többször volt Kristen, mint Bella. És ennek nagyon örült. Olyan volt, mint Leonardo Di Caprio. Ő is sokáig volt Jack a Titanicból. És utána mégis elismert lett.
Bár Tudta, hogy ő még messze van attól a hírnévtől, és még sokat kell dolgoznia, de szerette elhinni, hogy egyszer tényleg olyan lesz, mint ő. Szerette...
Nem tartotta magát nagyképűnek, nem volt egoista. Egészséges önbizalma volt, amit szükségesnek érzett ehhez a szakmához.

Sóhajtott egyet, majd ledobta a forgatókönyvet, amit a kezében tartott.
Ó igen, nagyon is szerette volna. De még mennyire!De nem fogja megkapni. Valahogy tudta, hogy nem kapja meg ezt a szerepet. Az író túlságosan éretlennek fogja tartani hozzá, a rendező meg még mindig Bellázza...
Pedig igazán jó szerep...
Maga elé húzta a telefont, és tárcsázni kezdett. Beszélnie kell az ügynökével.
- Paul.
- Itt meg Kris – mondta, majd hátradőlt a fotelben.
- Elolvastad? - kérdezte az ügynöke, és Kris hirtelen biztos volt benne, hogy mosolyog. Száz százalékig.
- El... De nem fogom megkapni – mondta Kris, és maga is meglepődött azon a furcsa érzésen, ami hirtelen rátört. Ez a tehetetlen akarat. Amikor hiába akarja, nem lesz az övé.
- Megadom az író számát... Hívd fel, és beszélj vele – mondta az ügynöke, és Kris hallotta a motozást.
- És szerinted egy kis rábeszéléstől majd ragaszkodni fog hozzám...
- Vagy ajánl neki fel valamit...
- Nem veszteget meg senkit! - mondta Kris dühösen. Ezt nem szerette az ügynökében. Egy kis lekenyerezést várt mindenkitől, és ő se vetette meg a zsarolást. Bár inkább lefizetést, nem zsarolást. Egy ajándék ide, egy hízelgés oda, és már meg is van...
Ez volt az ő alapja...
- Túlságosan becsületes vagy – nyögött fel Paul, majd belesóhajtott a telefonba. - Megvan a szám! Olvasom, írd! - mondta, majd beolvasott egy telefonszámot.
Kris leírta egy kis papírra, majd elköszönt az ügynökétől.
Csak nézte a telefonszámot, és nem volt benne biztos, hogy fel kéne hívnia.
Mis segít magán, ha az írót zaklatja, és csak beszél és beszél.
Végül is csak egy szerep. Csak az a baj, hogy nagyon jó szerep, amit nagyon szeretne.
Felkapta a cetlit, és forgatni kezdte a kezében.

És mit mondana, bocs Kristen Stewart vagyok és akarom a szerepedet? Nah akkor nézne ki igazán idiótának!
Felkelt, hogy csináljon valamit, majd mégis visszaült. És ha felhívná? Kinek ártana azzal? Csak megkérdezi, hogyan képzelte el a dolgokat, vagy valami hasonló... csak egy hívás lenne.
Felemelte a kagylót, majd tárcsázni kezdett.
De megint meggondolta magát. Az utolsó számnál lerakta a kagylót, majd keresztbe tette a lábát.
Nem, nem. Mit kéne egy forgatókönyvírónak mondania? Kell a szerep ezért mond meg a producerednek, hogy csak engem választhat? Rázni kezdte a lábát, hintáztatni, mint egy kisgyerek.
Ideges volt, és ő se tudta, hogy mitől.
De mit árthat ezzel? Ez csak egy hívás!

Felkapta a számot, a kagylót, majd tárcsázott.
Kicsöngött és csak visszafojtott lélegzettel várt.
- Halló – szólt bele a telefonba egy kellemes női hang.
A fenébe! Minek hívta fel? Ez nem igaz, és most mit mondjon?
- Halló? Ki van ott? - szólt megint a nő egy kicsit türelmetlenebbül.
Nem igaz... Most majd hülyének fogja nézni...
- Kristen Stewart – szólt végül bele, és kifújta a bent tartott levegőt.
- Áh! - jött az egyszerű sóhaj. De ez az a fajta volt, hogy jah már vártam, hogy mikor keresel meg... Ez nem az a meglepődött volt... - Segíthetek? - kérdezte a nő tartózkodó hangon.
- Igazából... igen – mondta Kristen, és csak várt.
- Neked is a szerep kell ugye? - kérdezte a nő, és hangján hallani lehetett a gúnyolódást. - Nem te vagy az első, aki felhív – mondta, majd színpadias sóhajt hallatott. - Te mit ajánlasz érte? Hagy halljam, bár a korzikai úton nem biztos, hogy túlteszel...
Kris megdöbbent. Tágra nyílt szemmel hallgatta a nőt, a nyájas hangját és a lekezelését. Nem volt... tisztességes.
- Én semmit nem akartam ajánlani – mondta Kris megtalálva a hangját. - Csupán kérdéseim lettek volna, hogy miként képzeled el a karaktert, és esetleg bátorkodtam volna megkérdezni, hogy engem alkalmasnak találnál-e a szerepre. De azt hiszem, jobb, ha nem kérdezek semmit. Én nem ajánlok se utazást, és hízelegni se fogok... - mondta, majd lerakta a telefont.

Ennyit a szerepéről. De nem baj. Még ezernyi másik van, amit eljátszhat, ha akar.


A forgatókönyvíró csendesen ült a fotelben, ahol kényelmesen elhelyezkedett azt várva, hogy Kristen Stewart majd az egekig magasztalja a filmet, és, hogy ajándékok ezreivel árassz el.
Ezt várta. De bizony megdöbbent. És tetszett neki, hogy megdöbbent.
Felhívta a producert. Az felvette, és köszöntek egymásnak.

- Kristen Stewartot akarom!

Egy kis meglepetés minden egyes olvasónak!:) A diziért hálás köszönet Nadeennak!:)