My boy - Ahogy Rob élte meg - 3. fejezet

3. fejezet

2020. március 04.

Van egy pont, amikor az mondjuk, hogy elég.

Egy pont, amikor már nem kell minden, egy pont, amikor az a teli pohár már nagyon teli van. Egy pont, ahol kicsordul, és egy másik, ahol kiömlik. Rengeteg pont van, ami megváltoztathatja az életet. Pontok, amik egyszerűen átformálják, átváltoztatják az életet.
Ezek a pontok... Ezek igazából a választóvonalak. Ezek a pontok az igazán lényegesek, és fontosak. Nem féltétlenül hatalmasak. Lehet, egy egészen kis dolog is sorsdöntő. De akkor is a te életedben megváltozik tőle valami végérvényesen, és teljesen. Ezek a pontok a legjobbak, amik csak történhetnek. Ezek a pontok váratlanok, és felülmúlhatatlanok.
Csak az a baj, hogy több olyan pont van, amikor azt mondjuk, hogy hagyjatok, mint amikor tényleg változik valami.
Azok a pontok, amikor elegünk van valamiből, sokszor csak úgy elmúlnak, eltűnnek, és egyáltalán nem lényegesek. Ezeknél a pontoknál hirtelen kitörünk, vagy meggondolatlant cselekszünk, de hamar elfeledjük őket. Jobb esetben...
Rosszabb esetben ott marad a mardosó bűntudat, ami soha ne múlik el, a lelkiismeret furdalás, hogy valamit nem kellett volna.
Sok-sok pont van az életben, ami megváltoztatja az életünket, ha csak egy rövid ideig is, vagy huzamosabbra. Esetenként örökre.
Sok-sok pont van...

És nekem most elegem lett, és elérkeztem egy ponthoz, ami tudtam, hogy meg fogja változtatni az életem. Biztos voltam benne. Mert elmegyek Kristenhez, és beszélek a fiammal. Nem érdekel, hogy nem akarja engedni. Talán több jogom van látni a fiamat, mint neki. Hét évet kihagytam, legszívesebben minden nap mellette lennék, hogy lássam ahogy nő. Hogy még azt is figyeljem, hogy levegőt vesz. Hogy mindent lássak rajta.
A telefonom csörgött, én meg bosszúsan vettem fel.
- Kate! Most nem érek rá! - mondtam, és dühösen fordultam ki a repülő ablakán.
- Hol vagy? - kérdezte szinte nem is hallva, hogy én mit mondtam.
- Repülőn – mondtam, hogy legalább ne kelljen hazudnom, Igazam van, repülőn vagyok.
- Ami ugye Angliába tart, és véletlenül se San Franciscóba vagy esetleg Sacramentóba? - kérdezte és hallottam a hangján, hogy dühös.
- Kate! Utoljára mondom el, hogy ne szólj bele a magánéletembe, különben beperellek szerződés szegésért...
- Kedves vagy, Rob! Épp egy katasztrófától próbállak megmenteni, te meg itt perrel fenyegetőzöl.
- Ismered a szerződést – mondta Rob, és most már sokkal inkább untatta a dolog, mint dühítette...
- Állandóan azzal a szerződéssel jössz...
- Okkal kötöttük meg, Kate.

Hét évvel korábban

- Hívtad Kristent, Kate? - kérdezte Rob, amint éppen a kabátjába bújt bele.
- Igen épp az előbb, de nem veszi fel – mondta Kate, és nem mert Rob szemébe nézni. Félt, hogy meglátja ott mindazt, amit olyan jól sikerült eddig eltitkolni előle... - Már négy hónapja nem válaszol a hívásomra... Talán jobb lenne abbahagyni – mondta Kate, és beletemetkezett egy papírlapba.
- Nem! - válaszolt határozottan Rob, és megindult az ügynöke felé. - Szeretem, és akarom, hogy ezt tudja. Muszáj vele beszélnem. Derítsd ki a címét, és elmegyek hozzá – mondta, és megállt a nő előtt.
- Rob... - kezdte Kate, és lehajtotta a fejét, hogy ne kellejen Rob szemébe néznie.
- Megbízhatok benned, ugye? - kérdezte, és Kate álla alá nyúlt.
- Hát persze – mondta Kate, és egy mosollyal felnézett Robra.
- Azért még utoljára megpróbálhatnánk felhívni... - gondolkodott hangosan Rob, majd felemelte az ügynöke mobilját a kis asztalról.
- Miért az én telefonommal? - kérdezte Kate rémülten, és próbálta elvenni Robtól a telefont.
- Lemerült az enyém – mondta Rob, és kicsit furcsán nézett a nőre. Eddig sose csinált belőle problémát, ha az ő telefonját használta...
- Akkor hívd vezetékesen – mondta Kate, és felkapta a telefont az asztalról. - Tessék – mondta, és Rob felé nyújtotta a kagylót.
- Nem tudom fejből a számát... - mondta Rob mosolyogva, majd keresgélni kezdett ügynöki híváslistájában.
De mosolya kicsit lefagyott, ahogy egyre többet nyomogatta a gombokat. Lassan már semmi nem volt a helyén. Rob arcáról egyértelműen le lehetett olvasni az értetlenséget, és a felfoghatatlan űrt.
- Kate... Hol a száma? - kérdezte Rob, amit végzett a telefonnal, és még a memóriában se találta Kristent.

- Soha nem hívtam... - nyögött fel Kate, és tudta, hogy ha valamikor, akkor most Rob meg fogja utálni. - Egyetlen egyszer sem.
Rob csak állt leforrázottan, és próbálta felfogni az egésznek az értelmét.
Soha nem hívta. Négy hónapja egyetlen egyszer sem hívta fel Kristent, pedig minden nap kérte... Néha többször is. Egyszer sem hívta fel. Egyetlen egyszer sem.
Megfordult, meredten nézett Kate-ra. Közelebb ment hozzá, kezébe nyomta a telefont, majd eltávolodott tőle.
- Soha Nem hívtad? - kérdezte, előre tudva a választ.
- Rob! Tönkretetté a karriered, ha most vele kezdenél! - mondta Kate kétségbeesetten, és könyörgően nézett a férfira. - Most kapott Arany Málnát, te meg egyre jobb bagy! Olyan szerepeket kapsz, amiről álmodni sem szabadott volna! És mégis! Ha most vele kezdenél... Robert, ugye megértesz?
Rob meg csak meredten állt. Becsapott, hazudott, és hitegetett. Megdöbbentő. Nem sok emberben bízott ennyire, amennyire Kate-ben. És hazudott neki. Valami dermedt döbbentség áramlott végig rajta, aminek nem tudott parancsolni, de egy idő után döbbenten vette észre, hogy talán nem is akart. Hagyta, hogy megbénítsa, hogy legalább ne érezzen semmit. De tudta, hogy hiába vágyik a semmire, nem fogja megkapni. Egyszerre volt olyan fájdalom, mint amilyet Kris okozott neki, és teljesen más.
Akkor is csalódott, most is. Ráadásul egy olyan emberben, akiben megbízott, végtelenül és feltételek nélkül. De Krist, őt nem úgy szerette, mint Kate-et. Kate, ő az volt, aki mindig segített neki, ha bajban volt, kihúzta a bajból, meghallgatta, ha kellett. Az ügynöke volt. Kris viszont. Ő volt a mindene.
- Ki vagy rúgva, Kate – mondta higgadtan, és meredten nézett a nőre. Hazudott neki. Mindenki hazudik neki. Senkiben nem bízhat. Egyszerűen senkiben.

- Csinálj, amit akarsz! De na várd, hogy állandóan takarítsak utánad! - mondta Kate fáradtan, majd megszakította a vonalat.
Én is kinyomta a telefont, majd erősen nem próbáltam arra gondolni, hogy alig egy óra múlva ott leszek Kristennél. Be fogok rontani, mint egy... vadember. Erre nem tudok jobb szót. Berontok, hívás nélkül megjelenek, és még követelőzni is fogok. A vendégek mintaképe leszek... De persze most ironikus voltam. Senki nem vágyik egy olyan vendégre, aki csak úgy beállít.

Kifelé bámultam az ablakon, és kerestem az okokat. Azokat, amiket nem tudtam, nem is ismertem, és amiket csak Kristen tud. De nem akarja elmondani. De miért nem akarja elmondani?
Újra bebizonyosodott számomra, hogy akárhogy is próbálom megérteni a női elmét, mindig rossz úton járok. Ez egyszerűen képtelenség! Ha azt mondja valaki, hogy nem, akkor az nemet jelent. Nem igent, és nem talánt... Nemet! Én így tudom, az értelmező kéziszótárban is így van. Határozott nem. Csak hogy a nőknek van valami kódnyelvük, hogy, amikor nemet mondanak, akkor sokszor igent gondolnak, és elvárják tőlünk, hogy mi férfiak ezt tudjuk.
Egy furcsa némasági fal van a két nyelv között, ami egyszerűen nem akar eltűnni. A nők nem értik meg, hogy nem minden férfi képes olvasni a gesztusokból. A férfiaknak meg semmi kedvük ezt a másik... női nyelvet megtanulniuk.
Talán jobb lenne, ha mindenki azt mondaná, amit gondol. Nő is, és férfi is. Ha nem, akkor nem, ha igen, akkor igen.
Kimondanánk, hogy ebben a nadrágban nagy a feneked, édesem... A nők meg elmondhatnák, hogy utálják a focit, és nem tesznek úgy, mintha kedvelnék a férfiak kedvéért. De ez rossz példa.
Ha mindent kimondanánk, akkor talán jobb lenne az egész? Vagy csak örökös veszekedések léteznének, annyira utáljuk az őszinteséget? És mivel utáljuk a veszekedést ezért hazudunk, és nem mondjuk ki, amit gondolunk. Ördögi körforgalom...
Gondolkodásomból a telefonom csörgése ébresztett fel.
Ismeretlen szám... Nah már most jól kezdődik! De ezt a számot nem sokan ismerik, csak a legfontosabb emberek. De leginkább Kate szokott rajta keresni...
Mégis megnyomtam a zöld gombot, majd beleszóltam.
- Halló! - Semmi. Végül is egyszer ennek a számomnak is ki kellett derülnie, mint a többinek. Nem is értem, miért reménykedtem, hogy megtarthatom...
- Halló! - mondtam dühösebben, és biztos voltam benne, hogy valaki szórakozik velem. De ki árulta el a számom? - Ki keres? - tettem egy utolsó kísérletet, de tisztában voltam vele, hogy senki nem fog megszólalni.
De mégis hallottam valamit... Valaki zihált a vonal másik végéről. Igen ezzel már találkoztam... Rajongók szokták ezt csinálni, mert milyen vicces.
- Kristen vagyok – suttogott bele hirtelen egy vékony hang.
Én meg furcsán megkönnyebbültem. Az a fajta, amikor megijedsz, majd kiderül, hogy nincs miért.
- Úristen! - Felhívott. Megvan neki még a számom. Emlékszik rám... És felhívott. Ami azt jelenti, hogy valamit csak haladtunk a mai nap is, még akkor is, ha még nem találkoztunk. Végre valahára! - Tényleg te vagy?
- Igen, én vagyok – mondta, és hallottam a zavart a hangjában Hát van miért Kristen... Ezt a telefonhívást egy kicsit előbb kellett volna lebonyolítani, nem most...
- Örülök, hogy hívtál! - Így legalább nem kell betörnöm hozzád, de ezt csak magamban raktam hozzá.
- Azt hittem már nincs meg a számom – csúszott ki ajkaim közül a mondat, amit ki sem akartam mondani. És mégis. Tényleg érdekes volt, hogy látni nem akart, szinte mindent kiirtott az életéből, ami én voltam, a számomat mégis megtartotta... De valahogy örültem neki.
- Én is örülök... - mondta kábán. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen hall engem. Szerintem sokkot kapott. Mosolyogni kezdtem Kristenen. Igen, ez rá jellemző! Megtesz valamit, mert úgyse hiszi, hogy megvalósul, és utána meg nem tudja, mit csináljon, amikor mégis igaz lesz az egész. Teljesen Kristen! Mégse változott annyira, mint hittem...
- Beszélnünk kell – nyögte ki végül, és sóhajtott egyet.
Én is ezt mondom már hónapok óta! De nem leszek annyira szemét, hogy az orra alá dörgölöm... Inkább csak elmosolyodtam, és meg is könnyebbültem, hogy végre megért engem is! Végre valahára!
- Szerintem is... Fél óra múlva nálatok vagyok! - mondtam, és mosolyogtam. Haladunk... Bár lehet, hogy lassan, de legalább haladunk!
- Micsoda? - kiáltott bele hirtelen a telefonba felfogva, hogy mit is mondtam. Igen, Kristen... Hozzád indultam... Vagyis hozzátok.

- Fél óra múlva nálatok vagyok. Éppen a repülőgépen ülök, hozzátok indultam – mondtam szép lassan, hogy a sokkot közben leplezni tudja. De úgysem sikerül majd neki, szerintem egy kisebb szívrohamot okoztam most... De így érhetem el a célom. - Én is beszélni szeretnék veled – tettem hozzá, majd eltakartam a kagylót.
- Maga meg tegye meg azt szívességet, hogy a saját dolgával foglalkozik! - mondtam mézédesen egy utaskísérőnek, aki nagyon lelkesen pillantgatott felém. A megszokott társam sajnos nyugdíjba ment, és az új hölgy kicsit még lelkes volt, és mindent túlságosan érdekesnek talált...
Visszatértem a beszélgetéshez, és épp elkaptam Kris mondata végét.
- … most?
- Kristen! - sóhajtottam bele a telefonba. Halogatni akarja a dolgokat... Hát az most nem fog menni Kris. Most nem engedem. - Ennél jobb alkalom úgyse lesz! - mondtam határozottan.
Meg kell engednie, hogy odamenjek, és, hogy beszéljünk! Csak egy pár percre, vagy egy kicsit többre. Csak egy kicsit.
- Megengeded? - kérdeztem végül, és belesóhajtottam a telefonba. Mert meg kell engednie!
- Várlak – mondta, és hangjából eltűnt valami. Valami, ami eddig ott volt...
- Köszönöm, Kristen – mondtam, és meglepődtem, hogy tényleg ezt érzem. Hogy örülök, hogy mehetek. Hogy köszönöm...
Hallottam, ahogy lerakja a készülékéket, és csak az egyenletes búgás marad utána. Én is kinyomtam a telefont, majd bekapcsoltam a biztonsági övemet.
Pár perc múlva látom a fiamat! Tényleg látom!
Furcsa és megmagyarázhatatlan öröm töltött el, és bizsergett végig rajtam. Örültem, és valahogy feldobott ez az egész.
Siettetni akartam az időt, hogy minél előbb odaérjek. De tudtam, hogy azt nem tudom. Ezt a dolgot senki nem tudja megtenni. Mármint felgyorsítani az időt lehetetlen...
Lassan mégis leszállt a gép, a légikisasszony kacéran rám mosolygott, majd még kacsintott is egyet.
Nem reagáltam semmit, csak magamban nyugtáztam, hogy ha ez nem változik hamarosan, akkor jobb lesz új lány után nézni. Nem szerettem az ilyet.

A gépből egyenesen egy kocsiba szálltam, de most sofőr nélkül. Nem volt kedvem hozzá.
Hamarabb odaértem, mint kellett volna. Az ajtóhoz mentem, majd bekopogtam. Várakozás és izgalom, na meg kíváncsiság...
Mindezt egyszerre éreztem, de egyiket se akartam elfojtani. Mindet akartam. Látni Edyt, tudni, hogy milyen, és azt is, hogy egyáltalán beenged-e.
- Anya kopogtak! - szólt egy hang, de semmi nem történt. A fiam lesz. Akaratlanul mosolyodtam el, ahogy meghallottam a hangját. Az én fiam.
- Anya, nem hallod? - kérdezte megint, majd hallottam, hogy kikapcsolják a tévét, és léptek közelednek.
Az ajtó kinyílt és ott állt a fiam.
- Szia, Edy! - mondtam neki, és csak mosolyogtam.
- Már láttalak valahol... - mondta, majd még jobban kinyitotta az ajtót. - Rob bácsi, igaz? - kérdezte és a kezét nyújtotta.
- Igen – mondtam, egyszerre elbűvölve és csalódottan. Emlékszik rám. De nem úgy hív, ahogy kéne...
- Anya a fülén ül, éppen főz. Velünk eszel? - kérdezte Edy, majd bezárta utánam az ajtót. - A cipődet jobb ha lecseréled arra allergiás anya... - mondta, majd elém rakott egy házi papucsot.
- Nem tudom, szerintem meg kéne kérdezni a mamádat. Hogy vagy, Edy? - kérdeztem, csakhogy tovább beszéljen.
- Én? Remekül! Éppen...

- Edy! Gyere enni! - szólt hirtelen Kris, és mind a ketten a konyha felé rántottuk a fejünket.
- Gyere! - intett nekem Edy, majd elindult, én meg követtem.
- Anya! Nem baj, ha Rob bácsi is velünk eszik? - kérdezte, majd mind a ketten beléptünk a konyhába.
Azonnal találkozott a tekintetünk, bár én se tudtam volna megmondani, hogy miért.
És ez egy olyan pillanat volt, amikor elfelejtettem, hogy mit tett. Nem érdekelt, és hidegen hagyott ,talán fel se fogtam. Mert szerettem. Régen szerettem, mindennél jobban. És most feltörtek az emlékek akaratlanul, nem tudtam őket megállítani, talán nem is akartam. És most itt volt ő, itt volt Edy, és én is... Család lehettünk volna.
Eltűnt a boldog fantáziálgatás és rögtön helyébe lépett az ellenszenv. Család lehetnénk, ha felhív. Ha hét évvel ezelőtt hív fel. Ha az ügynököm felhívja! Akkor most nem itt tartanánk. Egyáltalán nem.
- Persze, hogy nem – nyögte ki Kris, majd Edyre mosolygott. Azonnal el is fordult, majd az edényekkel kezdett zörögni.
Elindultam Kris felé, mert ha már itt eszek, akkor segítek is. Így illik.
Kris hirtelen fordult meg, és belém ütközött a tányérokkal együtt.
- Szia Kristen! - köszöntem rendesen, majd erősen próbáltam nem tudomásul venni, hogy mennyire ugyanolyan mint régen. Annyira ugyanaz! - Köszönöm – suttogtam, majd kivettem a kezéből a dolgokat. Mert tényleg köszöntem.
- Szia – suttogta ő is, majd megint elfordult tőlem.

- Köszönöm, finom volt! – mondta Edy, és a mosogatóba rakta a tányérját.
- Te főzted, Kristen? – kérdeztem őszinte csodálattal. Akaratlanul állítottam párhozamot a régi és a mostani Kristen között. Végtelenül egyforma, és mégse lehetne másabb. - Régen nem tudtál főzn – mondtam, és felálltam.
- Az régen volt. Közbeszólt a természet, és nem tehettem ellene semmit… Muszáj volt főzni – mondta Kris, és ábrándos tekintettel Edyre nézett.
Irigyeltem. Azért mert ő megtehetett olyanokat, amit én nem. Ő megváltoztathatta az életét teljes egészében. Bár meg is kellett. De valahogy mégis jó volt neki. Az anyaság nagyon jól állt neki, és csak az előnyére változott. Bár ugyanolyan makacs, mint régen. Erre a gondolatra egy kis futó mosolyjelent meg a szám szélén. Van, ami nem tud változni.
- Kávét? – kérdezte Kristen csörömpöléssel megtarkítva.
- Igen, köszönöm – mondtam, és mentem utána a konyhába.
Ha már itt ettem, akkor ezt valahogy kompenzálni kell.A koszos edényekre néztem, majd erőt vettem magam, és megfogtam a szivacsot. Az idejét se tudom, mikor mosogattam utoljára. De biztos vicces lesz.
Feltűnt, hogy már Kristen se zörög a bögréivel, így felé fordultam.
- Te most komolyan mosogatsz? – kérdezte, és furcsa félmosolyt küldött felém. Talán fintort vagy csak egy hitetlenkedő arckifejezést.
- Hát… gondolom igen – mondtam, és erősen igyekeztem nem elnevetni magam.
A mosogatáshoz víz kell. Szóval nyissuk meg a csapot. Az elméletet gondolatba ültettem át, és meleg vizet zúdítottam az edényekre.
- Edy előtt nem beszélgethetünk – mondtam és valahova Edy felé intettem a fejemmel.
- De beszélhetünk, ugyanis bement a szobájába – mondta Kris, majd közel jött, és rácsapott a csapra, hogy ne folyjon tovább a víz.
- Meghallhatja – mondtam megint, és újra kinyitottam a csapot.
Rob! - sóhajtott fel Kristen, majd reménytelenül leeresztette karjait maga mellé. - Mi a fenét csinálsz? – kérdezte, és felsóhajtott.

Ne kérdezd, Kris... Fogalmam sincs.
Nem akartam tudomást venni semmiről, amit hirtelen érezni kezdtem. De nagyon is ismerősek voltak, és félő volt, hogy megint beleszeretek Krisbe. Ha ez így megy tovább... Akkor igen.
Az új Kristen minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami a régiből hiányzott. Remek nő lett! És ha már a régibe is beleszerettem, akkor ebbe z újba... Nem nem akarok!
Csak emlékezni kéne, hogy mit tett, akkor nem leszek szerelmes! Akkor megmarad az, hogy hazudott becsapott, és titkolózott! Ennek kéne megmaradnia! Csak ennyinek.
- Elmosogatok – mondtam, és újra az edényeknek szenteltem a figyelmemet Jobb volt mint csak nézni Kris szemeibe... - Te meg kávét csinálsz – intettem a bögrék felé.
- Nem így értettem! – mondta, éa hangja kicsit pánikkal volt tele. Mintha megijedt volna.
- Tudom.
Tudom, hogy nem így értetted. De amíg ezt érzem, addig nem jó, hogy beszélünk. Nem biztos, hogy megéri... Haragudni akartam méghozzá végtelenül, de nem ment, És nem tudom miért nem voltam képes dühöngeni...
- Két cukor? – kérdezte Kris, de már belerakta két cukrot a kávéba.
- Emlékszel? – kérdeztem őszintén meglepve, és rá mosolyogtam.
Rob! Semmi mosoly! Te haragszol, Kristenre, nem?
- Mindenre – mondta, és láttam, hogy megvillan a szeme.
Hát ez vicces lesz! Ha így folytatja, akkor biztos, hogy nagyon vicces lesz...

- Anya! Átmehetek Josh-hoz? – kérdezte hirtelen Edy megtörve a kettőnk csöndjét. Felé fordultam, és a pultnak támaszkodtam.
- Persze. Hatra legyél itthon – mondta Kris.
- Hét? – kérdezte Edy, és megeresztett egy vigyort. Féloldalasat, és édeset! Beleszerettem a faimba! Véglegesen, és megváltoztathatatlanul!
- Fél hét – mondta Kris, majd nevetni kezdett. Azzal, amivel régen is nevetett.
Lehet, hogy jobb lenne, ha elmennék, mert a végén nem csak a fiamba szeretek bele...
- Szia Rob bácsi, szia anya! - kiáltott Edy, majd intett nekünk.
- Nem Rob bácsi… - suttogtam, és megint éreztem azt a furcsa markolást. - Apa… - mondtam ki hangosan...
Furcsa volt. Még nem mondtam ki tényleg. Így már annyira végérvényes volt. Olyan biztos dolog. Tényleg apa vagyok.
De ha tényleg az akarok lenni, akkor nem egy hétvégi apa akarok lenni, aki tényleg csak akkor jön, amikor ideje van. A rendes apja akarok lenni, aki mindig ott van. Hozzám kell költözniük! Muszáj!
Kris közelebb jött, és a kezembe nyomott egy nagy bögrét.
- Most már beszélhetünk – mondta kényelmesen, de egyben egy kicsit feszülten is, majd leült a pulthoz.

Én leraktam a bögrét, majd újra a mosogatóhoz fordultam. Nem akartam félmunkát csinálni.
- Úgy igazából csak az érdekelne, hogy mikor költözik hozzám Edy – mondtam fesztelenül, és csak rakosgattam a tányérokat.
- Micsoda? – kiáltott fel Kris, és hallottam, hogy most haragszik. De mégis min? Szerintem teljesen logikus a kérésem! Újra elzártam a csapot, majd Kris felé fordultam. Mivel sejtettem, hogy ez egy hosszú beszélgetés lesz, ezét a bögrét is a kezembe vettem.
- Edy. Mikor költözik hozzám? – kérdeztem egyszerűen és csak néztem Kris szemeibe.
- Nem költözik hozzád! – mondta harciasan majd felpattant a helyéről.
- Pedig ez lenne a legegyszerűbb – mondtam, és belekortyoltam a kávéba.
- Minek költözne hozzád? – kérdezte Kris szinte megvetően. Mintha ez olyan nagy hülyeség lenne.

- Mert ha nem… Akkor legfeljebb Rob bácsi maradok, aki meglátogatja őt, és játszik meg beszélget vele. De ha mindig mellettem lenne… lehetnék az, aki vagyok. Az apja – mondtam teljesen logikusan, majd kiittam a bögrében lébő kávét.
- Nem gondolhatod komolyan, hogy csak így elveszed tőlem! - kiáltott Kris, és ha lehet még dühösebben nézett rám. - Ő az én fiam is, Rob! És eszem ágában sincs megengedni, hogy hozzád költözzön! Azt hiszed, hogy csak, mert hét évig nem tudtál róla, mindenhez jogod van? Hát meg fogsz lepődni, de ehhez nincs! Ő az én fiam! – kiáltotta, majd felemelt állal lépett hozzám közelebb.

- És az én fiam is Kristen, de valamilyen véletlen folytán nem tudtam róla… - mondtam, és a szemébe néztem. - És tudod, hogy kellett megtudnom, hogy egy hétéves kisfiú apja vagyok? Az ügynököm szólt! Érted ezt? Egy teljesen idegen szólt, hogy apa vagyok! Fel tudod ezt fogni, Kristen? Meg tudod érteni, hogy miért fáj ez ennyire, főleg tőled?
- Még csodálkozol, hogy nem szóltam róla, amikor… azt csináltad!? - kiáltott vissza, majd összefonta a karját.
- Ez nem elég ok, arra, hogy eltitkold őt!
- Meg foglak lepni, de több, mint elég! Ha rajtam múlik, soha az életben nem tudod meg, hogy Edy létezik!
- És te nevezed magad anyának? Amikor még arra se vagy képes, hogy szólj az apának, hogy bocsi, de gyerekünk lesz!
- Ez nem befolyásolja azt, hogy jó anya vagyok-e!
- Nem is kicsit, Kristen! Amikor az apjával se tudsz őszinte lenni, akkor kivel vagy az?
- Sajnálatos módon a fiam apja egy ÉRZÉKETLEN BUNKÓ! - kiáltotta Kristen. Oké, témánál vagyunk, ha már sérteget. Akkor már eléggé el van borulva...
- A fiunk, Kristen! - hangsúlyoztam, hogy nem csak az övé. - És ezen nem változtathatsz!
- Pedig szívesen megtenném! - mondta, és szikrázó szemmel nézett rám.

- Hét évig nem kellettem neked Rob… Most miért? – kérdezte, de már úgy láttam nyugodtabban. Talán még szomorú is volt az egésztől. És megint meg kellett döbbennem saját magamon. Meg akartam vigasztalni, Át akartam ölelni, és megpuszilni, hogy megnyugodjon...
Nem maradhatok itt! Túl közel van...
- Hét éve is kellettél… – suttogtam, és elindultam kifelé a konyhából. - Mindig is kellettél volna… De tönkrement minden.
- Jól elcsesztük, nem? – kérdezte Kristen, majd egy zavart kis nevetést hallatott.
Hirtelen jutott eszembe minden, amit elrontottunk. Minden annyira shakespeare-i volt. Bosszúálló, és rémes. És tele véletlenekkel. Talán mér nevetséges is volt!
- A lehető legjobban – mondtam egyszerűen, és mégis felé fordultam. Látni akartam... És akaratlanul mosolyodtam el...

- Üljünk le a nappaliba – mondta, és elment mellettem.
Én csak néztem, ahogy leül, majd megpaskolja maga mellett a kanapét jelezve, hogy én is üljek le. Leültem, majd fészkelődni kezdett, és arrébb ült. Elfojtottam mosolyomat, mert ez azért elég nevetséges volt...
- Nem költözik hozzád Edy – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. - Bármikor meglátogathatod, szívesen látunk. De nem engedem, hogy Edy hozzád költözzön!
- Ki beszélt itt csak Edyről? – kérdeztem, és megértettem, hogy miért ellenkezett annyira hevesen. Döbbenten néztem rá, és próbáltam feleleveníteni a mondatot, hogy mit mondhattam. Ő értette félre, vagy én nem fogalmaztam világosan?
Azt hitte el akarom tőle venni Edy! Akkor ezért veszekedtünk már megint... Eszem ágában sincs elvenni tőle a gyerekét, főleg, hogy tudom milyen érzés, ha van egy gyereked, de semmi mást nem tudsz róla, csak azt, hogy van. Jó pár hónapig éltem így...
- Akkor…

- Mind a ketten hozzám költöztök – jelentettem ki egyszerűen.