My boy - 2. fejezet

Figyelmeztetés! Ez a fejezet kicsit olyan kirakó-szerű, de ne essetek kétségbe, minden a helyére kerül a legvégén.:)

My boy - Ahogy Rob élte meg

2. fejezet

2020. március 03.

Az embernek van egy olyan idegesítő tulajdonsága, hogy mindenben értelmet akar találni.

Vagy ha nem értelmet, akkor magyarázatot keres arra, amire talán nincs is. De mi annyira fájdalmasan racionálisak akarunk lenni, hogy biztosak vagyunk benne, mindenre van logikus magyarázat. Ezt alátámasszuk szép monológokkal, beszédeket tartunk, érvelünk még vitázunk is, ha kell, mert akkor is nekünk van igazunk. Nem lehet, egyszerűen képtelenség, hogy valamire nem lenne logikus magyarázat.
Mert ha valamire nem tudunk választ adni, akkor az a valami... felfoghatatlan. Megérinthetetlen, elfogadhatatlan, elviselhetetlen. Magyarázatot akarunk. Meg akarjuk érteni, hogy egy kis értelme legyen a semminek, hogy valami lényege legyen az ürességnek. Akarjuk, mert emberek vagyunk.
Mindenben logikát keresünk. Minden egyes dologban.
Fölösleges dolgokról szövünk történeteket, és magyarázatot adunk arra, amire senki nem kért. Talán először csak magunkban csináljuk ezt, de utána annyira akarjuk, hogy a másik is elhiggye, hogy a másik is megértse, vagy csak egyszerűen alátámassza az elméletet, hogy elmondjuk, felvázoljuk, és biztosítást kérünk tőlük. Mert biztosak akarunk lenni benne.
Mi lenne, ha valami csak úgy lenne, magyarázat és mindenféle értelem nélkül. Ha csak úgy... létezne.
Akkor valaki gyorsan valami értelmet keresne rajta, és elmondaná a többieknek, hogy ez ezért van. Biztos vagyok benne. Az ember túlságosan racionális, hogy valahogy másképp működjön.
Ennek teljes ellentéteként viszont vannak olyan dolog, amiket képtelenség felfogni. Nem lehet megérteni, és bárki beszélhet róla, akárki megpróbálhatja elmagyarázni, egyszerűen nem fogod megérteni, hogy mégis mit akar ezzel, mi volt az értelme vagy éppen miért.
Százszor elmondhatja, ezerszer megmagyarázhatja. De nem fogod megérteni. Nem, mert nem tudod, vagy nem akarod.

Vagy épp a kettő együtt...

- Kristen, de örülök, hogy látlak! - kiáltottam, amint megláttam az egyetlen személy, aki miatt idejöttem.
Beszélnem kell vele, és nem fog elmenekülni. Még ha akar se fog. Egyszerűen túlságosan régóta várok erre, hogy most futni hagyjam; hogy csak úgy elmenjen. Nem fogom hagyni. Nem mehet el!
- Robert! - kiáltott fel Kristen, majd felém fordult Mióta vagyok neki Robert? Mint valami ismerős a szomszédból. Bár régen mennyit adtam volna azért, hogy ne csak Rob legyek... Én mindig csak Rob voltam neki. Ennyi és semmi más.

Dühösen kaptam fel a kabátomat, és csak meredtem a becsapott ajtóra.
Nem tudok így elmenni. Egyszerűen nem hiszem el...
- Azt hiszed, nekem könnyű? – kiáltottam dühösen, és csak meredtem Krisre, ahogy magatehetetlenül nézte a lábát. Minden kijött. Minden, amit több évig hagytam, hogy forrjon. Minden, egyszerre. - Azt hiszed, hogy könnyű úgy tenni, mintha élvezném az ismétlődő idióta kérdéseket az interjún? Azt hiszed könnyű századszorra is elmondani, hogy csak barátok vagyunk? Azt hiszed könnyű volt téged tegnap megszöktetni? Azt hiszed könnyű Rob Pattinsonnak lenni, IGAZ? Azt hiszed, nem jönnek utánam mindenhova? Tudod, talán azt is tudják, mikor húzom le a vécét!
Valahogy most sokkal inkább keserűséget éreztem, mint diadalt. Egyszerűen nem érti meg... Nem fogja fel. Miért nem érti? Miért kell egy nőnek ennyire nőnek lennie? Miért nem érti meg, hogy nem akarom az interjúkon azt mondani, hogy csak barátok vagyunk. Hogy nem akarok csak mosolyogni, ránézni és fogni a kezét, amikor én meg akarom ölelni, és azt akarom mondania, hogy nem nem vagyunk barátok! Én ezt akarom mondani!
Miért nem érti meg? Miért, egyszerűen miért? Nem látja, vagy nem akarja látni. De miért nem?
- Persze, mert a nagy Robert Pattinson ANNYIRA fontos ember… - mondta gúnyosan, és felém fordult.
Nem hiszem el... Miért csak ennyit tud megérteni. Megérti a mondat végét, de az elejét nem. Miért nem tud figyelni?

- Azt hiszed könnyű a te barátodnak lenni, igaz? - kérdeztem és próbáltam a mérhetetlen fájdalmat gúnyolódásba rejteni. Soha nem fogja megérteni. Nem akarja megérteni... - Hallgatni, hogy mennyire nem jól játszol. Hallgatni a nyávogásod, hallgatni a panaszkodásod! Azt, hogy mennyire rosszul vagy! KRISTEN! Hányszor kérdezted meg az elmúlt egy évben, hogy hogy vagyok? Vagy mit érzek? Hányszor érdekeltelek… ÉN? Neked csak valaki kellett, aki meghallgat, és én véletlenül ÉPP KÉZNÉL VOLTAM!
Már nem tudott érdekelni. Fájt, és bántott, hogy bántom. Elhallgattam mindent. Életének egy bizonyos pontjában szüksége volt rám; használt, ahogy kedve tartotta, de nem voltam több. Nem lehettem több soha a szemében, mert én nem vagyok neki semmi. Csak használt, mint egy papírzsepit, majd eldobott. Talán soha nem érdekeltem, én az ember. Csak magával foglalkozott, és most bárhogy próbáltam, nem tudtam elrejteni a keserűséget.

- Rákos az anyám, TE SZEMÉT! Ha ez nem elég ok arra, hogy figyelmetlen vagyok, akkor nem tudom, mi… - ordította, és láttam, hogy könnyezni kezd.
De már ez sem hatott meg. Az elmúlt évek során százszor láttam ezt... Így mindent megszerez... Mint egy öregember úgy húztam mosolyra a számat, és hagytam, hogy jöjjenek a szavak, amit annyira takargattam. Amit soha nem akartam kimondani. Csak jöjjenek... Már mindegy.
- Mert mindent könnyű az anyukádra kenni, igaz? TÉDEG nem érdekellek! Te nem foglalkozol VELEM! Talán már az is csoda, ha megmondod, hányadikán van a szülinapom… És még csodálkozol, hogy nem akarok veled mutatkozni… - Én mondom az igazat. És fájt, hogy ez az igazság. Annyira szerettem volna, ha ez nem így van. Ha egyszerűen rám kiabálna, hogy nem igaz, és megölelne... Annyira szerettem volna!
- Ne is mutatkozz velem, mert a végén még CSORBA ESIK A HÍREDEN! - kiáltotta dühösen, rám meredve. Nem engem látott. Nem engem, hanem Robert Pattinsont, a színészt. Nem látta az embert, talán nem is érdekelte...

- Tudod mit… nem is fogok! – mondtam lemondóan, tudva, hogy itt most elveszítettem valamit. Valamit, ami nekem nagyon fontos volt, de neki talán semmi.
Csak azt érteném meg, neki hogy lehetett semmi! Annyira szeretném megérteni... miért semmi az egész? Miért nem lehetek én, én a szemében? Miért nem lehetek az ember, és nem a színész? És miért nem lát engem? Azt akarom, hogy engem lásson... Engem, ne a csillogást. Engem szeressen. Ne a fényeket. De nem lát, így nem szerethet.
Nem volt villámcsapás. Nem volt olyan a felismerés, mint egy mennykő. Egyszerűen megértettem. Soha nem jelentettem neki semmit, minden csak a média kedvéért volt. Egyszerűen minden.
- Bárcsak ne jöttél volna el értem tegnap este! Bárcsak ne csókoltál volna meg! Bárcsak NE FEKTETTÉL VOLNA LE! - ordította hisztériásan, és lehajtott fejjel néztem a rongycsomót, ami a hátam mögé hullt.
Kristen... Bárcsak értenéd, hogy mit, miért tettem. Bárcsak ne lennél vak.. Bárcsak érdekelnélek... Bárcsak megértenéd...

- Mert mindenben én vagyok a hibás, igaz? - kérdeztem csöndesen, és csak hallgattam Kristen szipogását. - Bármit csinálok vagy teszek, akkor is csak egy lelki szemetesláda leszek, ugye? Akkor is én leszek a hibás… Szánalmas vagy, Kristen! Annyira szánalmas… - mondtam megvetőnek szánt hangon.
Csak remélni mertem, hogy annyira fáj neki, amennyire nekem. De nem fájhat annyira. Egyszerűen nem érezheti azt, amit én...
- Te meg EGY SZEMÉTLÁDA VAGY! Egy barom, KÖCSÖG, ROHADÉK! Csak tettetted, hogy a barátom vagy! Egy SZEMÉT vagy!
- Tudod mit, Kristen? – kérdeztem, és felé fordultam. - Csak egy lyuk vagy! - mondtam, majd kifordultam a szobából.
Oda üss, ahol a legjobban fáj. Oda üss, ahol a legnagyobb sérülést okozod. Legalább a felét érezze, annak, amit én...

- Már vagy hét éve nem láttalak! - gúnyolódott, majd egymáshoz hajoltunk.
Kezem a derekára siklott, legszívesebben megráztam volna, és magyarázatot követeltem volna mindenért. Mindenért, amit csak mondott, és tett!
Elhajoltam tőle, láttam, hogy elpirult... Kristen, kedves! Te semmit nem változol...

- Basszus, jég hideg vagy, Kris! – kiáltottam fel, amit megérintettem Kris ujjait.
- Miért nem szóltál? – kérdeztem kicsit dühösen, majd szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy teljes felsőtestével hozzám simul. Hegyes kis mellbimbói a mellkasomhoz préselődtek, és egy jó párat nyelnem kellett. Kris... Csak tudnám, miért csinálod ezt...
Hirtelen jött a jéghideg, ahogy kicsi kezeit a hátamra csúsztatta. Bárcsak annyit éreztem volna, hogy hideg a keze! De simogatni kezdett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Elhúztam a számat és igyekeztem nem felnyögni, amitől már egyáltalán nem voltam messze. Mély levegőt vettem, és próbáltam magam lenyugtatni. Mert kellett.

- Nem maradhatunk kint – mondtam, és próbáltam arra a tényre koncentrálni, hogy Kris mindjárt megfagy. - Két háztömbnyire van az ügynököm lakása. Tudom, hogy nem akarsz odamenni… De nincs más ötletem. Vagy visszamehetünk a szállodába… Hátul be tudunk menni, és az sincs messze.
- Kris! Szét fogsz fagyni! – mondtam dühösen, mert éreztem, hogy mellkasomnak támasztott fejét ingatja. - Tulajdonképpen nem nagyon érdekel, hogy mit mondasz – mondtam, és kézen fogva húzni kezdtem. - Ha nem jössz, akkor felkaplak. Akkor lesz okod aggódni a média miatt – mondtam szarkasztikusan.
- E-e-ez csa-csa-csalás!
- Tudom… de szerelemben és háborúban mindent szabad. - A szavak csak jöttek anélkül, hogy felfogtam volna, mit is mondok ki éppen. De nem érdekelt. Most kimondhatom, mert nem fog rá emlékezni. Bárcsak rendesen is kimondhatnám, hogy értse, és válaszolni is tudjon... Annyira szeretném! De most nem lehet. Nem lehet, mert a mamája beteg, mert a karrierje nem éppen a legfényesebb, Most nem kellek neki én is...
Láttam, hogy a homlokát ráncolja. Szinte kívántam, hogy megértse ezt az egészet. Hogy felfogja, és akkor, nem lesz semmi baj... Vagy túl sokat ivott, ahhoz, hogy most ezt megértse.
Pár perc múlva már a szállodában voltunk, és Krist bevezettem a fürdőbe. Csak remélni mertem, hogy a zuhanyzóban nem fullad meg... Bár annyira részeg, hogy az sem lenne meglepő. Benyitottam hozzá, hogy azonnal megbánjam az egészet. Fehérneműben állt a zuhanyzóban, és csak folyt rá a víz. Hátának íve tökéletesen rajzolódott ki, kezemet szinte öntudatlanul nyújtottam felé, hogy azonnal meg is bánjam. Mély levegőt vettem, és próbáltam az egészet fel se fogni.
- Öltözz fel – mondtam, és a száraz ruhákat a radiátorra raktam. Még közelebb léptem, és a csaphoz nyúltam. - Most, hogy megmentettelek a megfagyástól ideje kijózanodnod!
Kristen levegő után kapott, kezét a mellkasához emelte, majd úgy nézett rám, mint egy durcás kislány. Ha nem kötötte volna le a figyelmem Kris dekoltázsa, akkor még viccesnek is találtam volna a jelenetet. A csaphoz nyúlt, és langyosra tekerte, majd kezét hátra nyújtotta.
Szemét becsukta, és a zuhanyrózsa alá tartotta arcát, majd ledobta a melltartóját.
Én csak meredten néztem rá, és megint gondjaim adódtak saját magammal. Még az idegbajba kerget ezen az estén, az egyszer biztos!
Megbabonázva néztem, majd láttam, hogy nyugodtan az alsójához nyúl.
Nyeltem egy nagyot, és csak néztem. A normális énem sikított belül, hogy azonnal menjek innen. De a másik maradni akart. Maradni, belépni a zuhanyzóba, és megölelni. Maradni akartam.
Elkezdte letolni az apró selyemcsodát, én meg hátrálni kezdtem. Nem maradhatok itt...
Becsaptam az ajtót. Majd idegesen a hajamba túrtam. Meg fog őrjíteni... Az egyszer biztos!
Miért van az, hogy ilyen közel van, és mégse lehetne távolabb? Ennél messzebb nem is lehetne tőlem, és én nem ezt akartam... Annyira nem ezt akartam!

- Igazán gyönyörű vagy, Kristen – mondtam, de nem néztem végig rajta. Tudtam, hogy gyönyörű, de nem tudtam olyannak látni, amilyennek megszoktam. Az egészet elrontotta a tény, hogy hazudott nekem, és már nem láttam mást, csak azt a nőt, aki becsapott, és átvert.
Az egész szépet elrontotta egy rossz, és nem tudtam másnak látni, mert ott volt a tudat. Nem tudtam elfelejteni.
Mégis végignéztem az egész lényén, és éreztem, hogy valami megmozdul bennem...
Hiába, én is férfi vagyok. És ezen nem tudok változtatni...

Türelmetlenül álltam az ajtó előtt, és az ujjamat szinte a csengőre tapasztottam. Nyisd már ki, Kristen...
Végre kijött, én meg csak néztem rá, ahogy elegánsan, és piszkosul szexin áll az ajtó előtt.
- Nem mondom, csini, de azért ne ebbe gyere a parkba! – mondtam, és rá mosolyogtam, majd gyorsan beléptem, és magunkra zártam az ajtót.
- Mit keresel itt? – kérdezte, és furcsán nézett egyáltalán nem ünnepi ruházatomon. Közel hajoltam hozzá, bár utólag kicsit megbántam, mert a parfümje az orromba kúszott... De most nem foglalkozhatok ezzel. Nem ezért vagyok itt.
- Elrabollak – mondtam, és mosolyogva néztem rá.
- És mennyi lesz a váltságdíj? – kérdezte ironikusan, és melle előtt karba fonta a kezét. De bár ne tette volna! Akaratlanul tapadtak szemeim a dekoltázsára...
- Azt még nem döntöttem el – mondtam, majd gyorsan a szobája felé kezdtem tolni, hogy ne kelljen látnom. Fenébe, miért ennyire csábító...?
A szobájába érve a lehető legrongyosabb ruhákat vettem elő, és reméltem, hogy ezekben kevésbé fog jól kinézni.
- Öltözz már! – kiáltottam rá, amikor csak dermedten állt a hálója közepén.
- Rob! Nekem mennem kell a díjátadóra! A sofőr is mindjárt itt lesz…
- A sofőr nem fog jönni. Lefizettem – mondtam, majd rá kacsintottam. Kívántam, hogy most csak a barátot lássam benne... Akartam! Gyorsan hozzá léptem, és egy határozott mozdulattal széthúztam a ruháján a cipzárt. Erősen ügyeltem rá, hogy ne érjen a kezem a bőréhez, de a látványtól így se kímélhettem meg magam. - Nem hagyom, hogy elmenj oda – mondtam, majd gyorsan kifordultam a szobából, mielőtt tényleg levette volna a ruhát. Azt még nem bírnám ki....

Türelmetlenül doboltam az ajtón, és próbáltam elhessegetni a képeket, amiket a fejem vetített. Csak jöttek, pedig nem akartam.
Miért nem lehet már Kris csak barát, én se tudom. Csak a tény van meg, hogy nem úgy nézek rá, mint egy barátra. Mert ő nem az, és ha tetszik, ha nem sokkal több. Mennyit tagadtam, hogy nem... Mennyire hitegettem magam, hogy ez nem így van... De csak a puszta igazság maradt. A tény, hogy nem barát. Sokkal több...
- Bemenjek segíteni, Kris? Kicsit lassú vagy!
- Ha le akarod venni a harisnyám, akkor gyere! – kiáltotta vissza, nekem meg akaratlanul jöttek a képek, ahogy tényleg leveszem a harisnyáját. Jó! Vagyis nem jó...
- Hú! Rohanok, kedvesem! – mondtam, és én is felnevettem. Reméltem, hogy csak én érzékeltem, hogy ez inkább keserű és feszengő nevetés volt...
Ha tetszik, ha nem ez sokáig fog tartani. Eljöttem az ajtótól, mielőtt bementem volna, és inkább leültem a kanapéra.

- Kész vagyok! – mondta Kris, ahogy kilépett a szobából.
Legalább így rosszul nézne ki! De nem, még így is remekül kell festeni! Összekötött hajjal, smink nélkül, szakadt ruhában... Melltartó nélkül... Szemeim akaratlanul tapadtak az említett testrészre, majd gyorsan el is fordítottam a tekintetem.
- Már kezdtem aggódni – mondtam, majd Kris kezét megragadva húzni kezdtem kifelé.
Bárhol jobb, csak ne maradjunk ágy közelben!

- Én nem mondom, hogy gyönyörű vagy! - mondta, majd nevetni kezdett. Azon a csilingelő kacagáson, amit annyira megszoktam tőle.
Most ezt a nevetést szabályosan kihívásnak láttam. Mintha rajtam nevetne. Nem tetszett, és egyenesen rosszul voltam tőle. De színház, akkor örülj!
Vele együtt nevettem, és mélyen a szemébe néztem. Nem volt kétség, hogy utáljuk egymást. Csak ránk kellett nézni, a szemében gyűlölet volt, és én is tudtam, hogy nem éppen jó szívvel vagyok vele. Utáltam a hazudozást és az egész cirkuszt, amit a fiam körül rendezett. Jobban nem is utálhatnám...

- Csak saláta van itthon…- kezdtem, és Kristen felé lépkedtem.
- Kristen Stewart!

Na igen! Ennek aztán sok értelme volt! Gratulálok, Rob! Szuper, Kristen! Ennél jobb nem is lehetne! Pár lépéssel Kris előtt álltam, majd kikaptam a kezéből a távirányítót, és kinyomtam a tévét. Mintha bármit is ért volna, amikor már tudja... Tudja, amit mind a ketten sejtettünk.
- Mi a fenének kellett megnézned? – kérdeztem és próbáltam Krisre úgy nézni, minta aki nem tudja, hogy épp most omlott össze. Tudtam, nem kellett mondani. Ettől félt. Annyira félt tőle, hogy talán el se lehet mondani, és most megtörtént.
Híres volt. És most mégis... Nem tudtam megmondani, hogy ő mit érez. Nem tudtam volna felfogni, elmagyarázni, ez milyen. Nem tudtam volna. Én ezt nem érthetem. A legtöbb, amit tehetek, hogy vele vagyok. Csak vele kell lennem...
Kris lassan felállt, mint akit hipnotizáltak kiment a fürdőbe, majd visszajött, és a kezét nyújtotta felém. Követtem minden egyes mozdulatát. Annyira szerettem volna valamit mondani, amitől jobb lesz. Amitől meg tud vigasztalódni. Valami, amitől... jobb.
De talán én is tudtam, hogy ez nem lesz jobb. Egyáltalán nem.
Némán nyúltam a farzsebemhez, majd adtam a kezébe a doboz cigit. Kezét ha csak egy pillanatig is, de kezembe zártam, és próbáltam neki megmutatni... Csak tudatni vele, hogy itt vagyok, ha kell. És beszéljen, ha akar.
Ezt csinálja évek óta. Beszél hozzám... Tudtam, hogy most is fog, csak idő kérdése. Ki fog törni, csapkodni fog maga körül. Mert ő ilyen.
Tovább figyeltem, ahogy kimegy a teraszra, majd egyszerűen lekuporodik a fal tövébe, és egymás után nyújt rá a cigikre.
Talán ez a legrosszabb, nem? Ez a tehetetlen üresség, amikor valamit tenni akarsz, de tudod, hogy nem tudsz. Amikor talán még azt is szégyelled, hogy te híres vagy. Ez az a pillanat, amikor nem kéne Pattinsonnak lennem, csak... valakinek. Csak egy barátnak.
Bár neki én csak egy barát vagyok. Csak Rob. És akármennyire akartam, hogy ez ne így legyen, tudtam, hogy így marad. Így, mert muszáj, hogy maradjon...
Lassan indultam felé. Tudtam, hogy a legkisebb megmozdulásra robbanni fog. Ismertem már. Tudtam, hogy ez lesz...
Letérdeltem elé, kezemet a térdére raktam, és a tekintetét kerestem.
- Gyere be, Kris! Tényleg megfázol…
Szinte csak suttogtam, de úgy kapta fel a fejét, és nézett rám, mintha ordítottam volna. Csak nézett, majd felpattant, és beviharzott a szobába.

- Ne sajnálj, Rob! – kiáltotta magához képes nagyon hangosan, és felém intett kezével. - Ne merészelj szánni engem!
Ezt vártam. Pontosan ezt vártam. Kiabál, hadonászik utána sír, ordítozik, majd megnyugszik és bocsánatot kér. Ez megy évek óta. Már ismertem. Annyira ismertem.
- Nincs szükségem arra, hogy a nagy Robert Pattinson sajnáljon engem. Hogy valaha megessen rajtam a szíve, hogy segédkezet nyújtson! Nincs rád szükségem! - ordította, és mintha dühöt láttam volna megcsillanni a szemében. Dühös rám? Megmondaná, hogy miért? Mit is tettem, amivel megérdemlem a haragját? Lassan indultam el felé, jól tudva, hogy elszalad, ha most odaugrok. Tudtam...
- Dehogynem! Most van rám a legnagyobb szükséged! – mondtam egyszerűen, normális hangerővel.
- Nem! Soha nem is volt, és nem is lesz! - ordította, majd hátrált egy pár lépést. Nem lesz rám szüksége... Csak a harag beszél belőle. Biztos vagyok benne. Csak a tény, hogy Arany Málnát kapott. Nem utálhat. Muszáj, hogy kelljek neki... - És jobb, ha nem találkozunk többet! A végén még csorbul a hírneved, Rob…
- Hülyeségeket beszélsz! – mondtam, és legszívesebben elnevettem volna magam. Ekkora idiótaságot is csak ő tud kitalálni...
- A végén még lehozza a sajtó, hogy az Arany Málnás színésznővel kavarsz!
- Nem érdekel…
- Könnyű neked! Nem te vagy a legrosszabb! Hagyj békén! - közel hajolt hozzám, és szikrázó szemekkel ordított. Hagyjam békén... Ez az egyetlen, amit igazából nem is akar. Nem akarja. Ha most elmennék, akkor tovább hisztizne. Csak én tudom megnyugtatni. Senki más. Nekem kell megnyugtatni.
- Nem hagylak… - mondtam, és átfogtam a derekát, majd magamhoz szorítottam.
- Engedj el! – Kristen csapkodni kezdett apró kis ökleivel. Forgolódott és folyamatosan mozgott. Akaratlanul vettem tudomásul mennyire közel van hozzám, és mennyire jobb lenne, ha ezt ő is észrevenné.
- Nem – mondtam szilárdan, és kezem feljebb csúszott hátán.
- Nem akarom! Engedj! Nem akarom! Nem…! - Keveivel hátra nyúlt, és megpróbálta ellökni az enyémet, de szorosan fogtam, és semmit nem ért el vele.
- Nem engedlek - mondtam, majd kezem lassan felcsúszott a vállán, hogy megnyugodjon.
- Eressz! – kiáltotta még utoljára, és hallottam, ahogy a hangja elcsuklik. Sírt... És ennek talán így kellett lennie. Sírjon, utána talán jobb lesz. Ereje elfogyott, talán ő se volt vele tisztában, de karjai a hátamra fonódtak és magához szorítottak.
- Engedj…! – suttogta, majd arcát a vállgödrömbe temette.
- Engedj…
- Nem engedlek – mondtam halkan, majd megpusziltam.

- Mennyire hiányoztál! - mondtam cinikusan, és kitárt karokkal léptem felé. Mintha tényleg jó barátok lettünk volna...
- Te is! - mosolygott rám, és közelebb lépett.
Megöleltem, pedig legszívesebben messzire taszítottam volna. Rá se akartam nézni. És most mégis ölelem. Éreztem, hogy teste megremeg, én meg gúnyosan elmosolyodtam.
Nem kell értelmező szótár, ahhoz, hogy tudjam, mit jelent. Szándékosan a füléhez hajoltam, és direkt suttogtam... Hagy borzongjon bele. Hagy érezzen valami kínt...
- Hol van a lovagod, drágám? Csak nem eltűnt? És Edy előtt is azt csináljátok, amint az elővacsorán?
- És az ügynököd, hogy van, kedvesem? - suttogott vissza, majd keze hátra nyúlt, és lefejtette az enyémet a derekáról. Fel se tűnt, hogy szorítom...
De hogy jön ide az ügynököm?

- Elnézést… Szabad lesz? – kérdeztem előre furakodva a rengeteg ember között. Mintha megint az iskolában lennék és szaladni kéne előre a sorban. Csak itt most egy rakat híresség van. Nah meg ez az Oscar elővacsorája, és nem az iskola. És, hogy miért kell szaladni, azt én se tudtam... Csak azt, hogy beszélnem kell Kristennel. Muszáj!
- Michael, akkor hozzád megyünk, ugye? Vagy hozzám menjünk? - Kristen hangja áttört a tömegen, és én megálltam. Nem tudtam tovább menni...
Kristennek van valakije...
- Nem is tudom, drágám. Azt hiszem nem bírom ki a te házadig… – A tuskó birtoklóan átölelte Kristen, ő meg a pasihoz simult. Hozzásimult...
- Akkor siessünk – suttogta Kristen, és még el is pirult.
Megdermedtem és csak álltam ott egy helyben. Van valakije... És elég egyértelmű, hogy mit fognak most csinálni. Valahogy fel se fogtam mi van körülöttem. És nem értettem magam... Most ez miért fáj ennyire? Miért ráz ki a hideg arra a gondolatra, hogy az a tuskó hozzá ér... Látja, és beszél hozzá. Miért kell nekem féltékenynek lennem, amikor egyáltalán nem akarok semmit... Semmit, csak magyarázatot. És mégis zavart, hogy hozzá ér. Jobban, mint kellett volna.

- Kristen – szólt a tuskó, és elengedtem Kristen. Nem akarok hozzáérni, csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges. Most valahogy nem...
- Michael! Ő itt Rob... Biztos ismered te is. Régi ismerősöm. - Kristen a tuskó szemébe nézett, annyira utalóan, hogy még egy vaknak is feltűnt volna. Annyira egyértelmű volt a nézése, hogy rémes volt. És még ő színésznő, aki el tudja rejteni az érzelmeit...
- Michael Watherby – mondta a féreg és a kezét nyújtotta nekem. Most komolyan kezet kell vele ráznom?
- Rob Pattinson – köptem ki saját nevem, mintha azt utálnám, pedig csak a pasit. Vagy nem is utálom, csak felfordul tőle a gyomrom...
- Még beszélünk, Kristen! - mondtam és újból kitártam a karom. - Arra akár mérget is vehetsz – suttogtam újra a fülébe, és örömmel konstatáltam, hogy megint megremeg. Örültem neki... Ha másnak nem, hát ennek. Szinte rögtön jött a válasz, és megint suttogva.
- Vegyél te, te rohadék! - suttogta, majd mintha felnyögött volna.
Nem akarok semmit érezni! Nem akarok!
- Viszlát – mondta mosolyogva, amint elszakadt tőlem.
- Hamarosan... - mondtam majd egyenesen a szemébe néztem mosolytanul, hogy nagyon is értse... Beszélni fogunk, ha kell még ma.

Elmenekült. Annyira kristentelen volt az egész. Bár ha jobban belegondoltam mégis rá illett, állandóan ezt csinálja.
Elmenekül minden elől, semmivel nem néz szembe, nem megy neki az árnak. Mert nem akar. Mert fél, vagy mert óvja magát.
Valahol belül egy hang azt suttogta, hogy mi van, ha nem is magát óvja, hanem a fiamat... fiunkat. Majdnem fájt kimondani, hogy nem a fiunk. Tisztában voltam a ténnyel. Nagyon is. De nem tudtam elfogadni Kristent mint anyát. Nem így viselkedik egy anya. Nem... Így nem viselkedhet. El kellett volna mondania. És, amikor megtudtam legalább az esélyt meg kellett volna adnia, hogy megismerjem a fiamat.
Hónapok óta rejtegeti. De ma este nem fog elmenekülni. Beszélni fogunk, ha akar, ha nem. Mert beszélnünk kell! Látnom kell a fiam, akit nem ismerek. Nem érdekel milyen áron! Muszáj!
Majdnem elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, hogy ma este akkor is beszélni fog, ha nem akar. Mert együtt leszünk. Nem kellett sok minden, csak egy telefon, és már el is volt intézve. És ha az az ára, hogy bájolognom kell egy kicsit vele, akkor rendben. Nem sajnálom. De látnom kell Edyt. Már tényleg.
Kiléptem a szállodai szobából, és próbáltam nem arra koncentrálni, hogy mindenhol vakuk fognak villogni. Tudtam, hogy ez lesz, és mennyire utáltam az egészet! Gyűlöltem...
De ez az ára. Csak tudnám, hogy megéri-e...

Pár perc múlva a limuzin leparkolt a vörös szőnyeg előtt, ahol a korai óra ellenére olyan tömeg volt, mint normálisan. Na ebből címlap lesz, hogy egyedül jöttem... Felsóhajtottam, majd kinyitották az ajtót, én meg kiléptem. Csak mosolyogni kell, meg válaszolni néhány kérdésre, és akkor minden rendben is van. Csak mosolyogni kell...
Bájologtam egy sort egy rakat másik színésszel, mosolyogtam és válaszoltam. Amit kell. Ez csak egy szakma a sok közül. Miért látják annyira fényesen mások? Valahogy nem tudtam megérteni.
Egyenesen a kis terem felé mentem jól tudva, hogy ott kell lennem. És ha szerencsém van, akkor már Kristen is itt van, és végre beszélhetünk. Ha szerencsém van, akkor minden rendben lesz!
- Mr. Pattinson! Remek! Alá kell írnia a dokumentumokat, reméljük Miss. Stewart is hamarosan itt lesz! Önök az elsők, szóval, tényleg remek lenne, ha már itt lenne – mondta egy férfi előttem haladva, és idegesen az ajtó felé nézett.
Én csak követtem, de nem néztem hátra. Igen, én is örülnék, ha már itt lenne. De nem vágyom annyira a társaságára...
- Itt írja alá, meg itt... És ez nem a maga mobilja? - kérdezte a férfi, és a rezgő zakómra nézett.
- De – mondtam félvállról, majd elővettem a készüléket.

- Mondjad, Kate!
- Te NORMÁLIS vagy? - kérdezte rögtön, és éreztem, hogy erősen próbál nem kiabálni. Nem sok sikerrel, mert még telefonon keresztül is érzékeltem a dühét.
- Nem vagyok az – mondtam teljesen nyugodtan, jól tudva, hogy most miért is tajtékzik.
- Emiatt nem kapsz díjakat, Rob! - mondta megint, de most sokkal inkább vádló volt a hangja, mint dühös. - Komolyan mondom neked!
- Már megbeszéltük egyszer, hogy a magánéletem neked tabu – mondtam nyugodtan, és félrevonultam, hogy senki ne hallja, mit beszélünk.
- Nah persze... Kristen óta... De Rob, ez már nem normális! - mondta megint idegesen.
- Igen, Kristen óta. Ne szólj bele mit csinálok, Kate!
- De bele kell szólnom, mert teljesen tönkreteszed magad!
- Neked nem ez a dolgod! És ne hívj még egyszer ilyen dolog miatt, mert jól tudod, hogy nem érdekel a véleményed!
- Tönkreteszed magad, és észre se veszed... - suttogta Kate, már inkább csak magának, mint nekem.
- Akkor se szólhatsz bele! Aláírtad a szerződést. Tartsd magad hozzá! - mondtam, majd leraktam a telefont.

Semmi köze hozzá. Egyáltalán semmi...
A terem lassan telni kezdett, csak az nem jött, akit én vártam. De már itt lehetne. A szervező egyre idegesebb lett, lassan már a körmét rágta. Egészen vicces figura. Komolyan még nevetni is jó lenne rajta!
Az ajtó nyílt, az ajtó csukódott. És ott volt ő. Bárcsak örültem volna neki! Tényleg akartam, hogy örüljek, de nem tudtam. Egyszerűen csak ő volt, és a rengeteg hazugság. Nem tudott más lenni.
- Kristen Stewart! Rendben. Jöjjön ide, Mr. Pattinson mellé, kérem. Önök az elsők...
Kristen lassan felém lépkedett, arcán sokkal inkább szenvedés jelei látszódtak, mint örömé. Legalább ebben egyet értünk. De nem fog menekülni. Akkor is meghallgat. Több hónapja játssza ezt velem. Most nincs hova menekülni, nincs kihez futni. Meg fog hallgatni.
- Kristen!
Cinikusan elmosolyodtam a biztos siker tudatában, majd az arcához hajoltam és megpusziltam.
- Mi van lefoglalt a drága Michael-öd? - suttogtam megint a fülébe, és vártam, hogy megremegjen. De nem remegett. Most egyszerűen csak volt.
- Nem annyira, mint a szőke macáid – mondta vissza tömény indulattal.
Látta a képeket. Elhajoltam tőle, és csak néztem rá. Most mi van? Látta a képeket... Ezért mondja, csak ennyi. És neki egyébként sincs joga felemlegetni mit csinálok szabadidőmben... Az én dolgom.
Rá mosolyogtam, pedig semmi örömet nem éreztem.

- Féltékenység? - kérdeztem gúnyosan.
- Inkább hányinger – mondta határozottan és elhúzta a száját.
Csak tudnám kit akar becsapni... És én kit akarok becsapni? Túl jól ismertem már magam, hogy tudjam, mit miért csinálok. Tisztában voltam vele, mint mindenki más. De nem akartam róla tudni... Még nem, amíg van esély az ellenkezőjére. Addig nem akarom tudomásul venni. Csak megérteném, hogy Kristen mit miért csinál! Mennyivel könnyebb lenne minden! Ha érteném őt valahogy minden légiesen könnyed lenne...

- Beszélnünk kell – hajoltam hozzá újra közelebb, és végre láttam, hogy megremeg. Mégse veszett el a varázs! Mosolyra húztam a szám, hogy legalább ebben nekem van igazam.
Abban a pillanatban húzódott el, majd szikrázó szemekkel rám nézett.
- Nem itt fogunk beszélgetni – mondta határozottan, és láttam, hogy el akar menni.
Pár lépést eloldalazott, én meg rögtön utána nyúltam. Nem fogsz elmenni! Most nem, amikor már ilyen közel a cél...
- De itt fogunk! - mondtam, és átfogtam a derekát, majd magamhoz húztam.
- Engedj el! - mondta, és dühösen meredt a szemembe.
- Ugyan, szívem! Ne nevettesd ki magad! - mondtam gúnyosan, majd még közelebb húztam. Azt lesheted, hogy mikor engedlek el, amikor végre beszélni tudunk!
- Tudod, azt még megértettem, hogy nem keresel… Talán azt is, hogy nem veszed fel, ha hív az ügynököm. De egy ilyen dolgot eltitkolni… - Kristenre néztem, hogy lássam mit érez. Csak a szemébe kell nézni, akkor mindent tudni fogok. De dacosan elfordította a fejét, még csak véletlenül sem akart rám nézni.
- Megfosztottál a fiamtól, Kristen! – mondtam, és csak néztem, ahogy döbbenten mered rám. Meglepődött... De min?

- Miss. Stewart, Mr. Pattinson! - A férfi integetni kezdett, én meg erősen tartva Kristent, hogy véletlenül se menekülhessen el, a szervező felé mentem.
- Önök kezdenek rögtön a házigazdák után. Utána fáradjanak a helyükre, kérem – mondta a férfi, és a függöny felé intett, ami elválasztotta a színfalat a teremtől.
Lassan a függöny felé lépkedtünk, majd Kris hirtelen rám kapta a tekintetét.
Nem értettem, felvont szemöldökkel néztem rá, de lehajtotta a fejét. Arca pirosodni kezdett, és tekintete a derekát fogó kezemre tévedt.
Eszébe jutott... Minden eszébe jutott, csak ez lehet a magyarázat. Át tudom érezni a helyzetét.
Még a szememet se kell becsukni, hogy minden egyes mozdulatra emlékezzem. Minden apró rezdülésre, érintésre, simításra. Mindenre emlékszem... Bárcsak ne emlékeznék! Bárcsak az egészet ki lehetne törölni az emlékezetemből...
Nem tudok rá úgy nézni, ahogy szeretnék. Akit én öleltem, az a féreg is ölelte. És ezen nem változtat semmi... Elvették tőlem, a maró féltékenység csak úgy izzott bennem...
Csak azt nem értem, hogy miért voltam féltékeny. Semmit nem adhat nekem Kristen a fiamon kívül, aki kell nekem. Ő már nem az az ember, akit szerettem. Akit szerettem, ő nem viselkedett volna így.
Nem tudom szeretni ezt a Kristent. Képtelen vagyok rá.
Éreztem, hogy izmaim megfeszülnek, és vissza kellett fognom magam, nehogy megint megszorítsam Kristent. Túl kicsi a végén még nyomot hagyok rajta...

- Látni akarom a fiam – mondtam mereven a függönyt bámulva. - Jogom van látni – tettem hozzá majd a szemébe néztem.
De ő nem a szememet nézte, hanem az ajkaimat. Kristen...
Miért csinálod ezt?
- …a Twilight sztárjai…
- Nem. Nincs jogod hozzá – mondta természetellenes határozottsággal, és elfordította a fejét. Mosolyt rendezett az arcára, erre én is követtem a példáját, majd kivezettem a színpadra.

- Hát nem vicces, Kristen, hogy még mindig Twilight-sztárok vagyunk? - kérdeztem a mikrofont tartva, hatalmas mosollyal az arcomon.
- Te beszélsz, Robert Pattinson? - kérdezte Kristen nevetve. - Egymást érik a kasszasiker filmjeid!
A közönség is felnevetett, bár én ezen semmi vicceset nem találtam.
- Te se panaszkodhatsz, Kristen! Elég szépen befutottál! - mondtam negédesen, és csak nevetett mindenki.
Nem értettem, hogy min, de én is mosolyogtam. Mert kellett. Itt van a helye és ideje a mosolygásnak, nevetésnek, viccelődésnek. Mert kell.
Átadtuk a díjat, majd mosolyogva indultunk lefelé a színpadról.

- Kristen! – szólítottam meg komolyan, amikor már biztos voltam benne, hogy egyetlen kamera se követ.
- Ne szólj hozzám, Rob! – vágott a szavamba, majd a helyére ment.

Bárcsak érteném! Bárcsak felfognám! Érteni akarom Kristent, de nem tudom. Miért nem tudom?
Némán a helyemre mentem, majd csak voltam. Tapsoltam, amikor kellett, de igazából fel se fogtam, hogy mi történt. Nem sikerült. Pedig annyira bíztam ebben az egészben, hogy most mindent megbeszélünk. De nem ment.
Nem számítottam rá, hogy ennyire... ellenem legyen. Ennyire nem akarja, hogy lássam a fiamat, vagy csak egyszerűen ennyire utál? Vagy mind a kettő egyszerre? Nem tudtam.
Csak a tény volt meg, hogy egy kicsit se vagyok előrébb, mint kéne.

És ha még tovább játssza ezt az idióta játékot, akkor nem tudom, hogy mit fogok csinálni.

Bizalmatlansági indítványokat az iccsinee@gmail.com címre fogadunk el. Valamint, ha még nem utálsz minket, akkor dobj meg egy kritikával.:)

My boy - 1. fejezet

My boy - Ahogy Rob élte meg

1. fejezet

2020. január 04.


Volt egy álmom.

Nem olyan, mint Martin Luther Kingnek. Nem volt nagyszabású, nem volt világot megváltoztató. De hatalmas volt. Mi több... óriási. Talán el se tudom mondani, hogy mennyire nagyra vágytam. A furcsa csak az volt, hogy meg is kaptam...
Híres lettem, az maradtam. Mindenki szeretett, és szinte senki nem tudta, hogy mikor mit gondolok igazából.
Amit azért bántam. Néha ordítani akartam. Azt, amit csak én tudok, ami igazából a szívem nyomja. Bármily közhelyes is ez az egész. Kikiabálni mindenkinek, hogy mennyire szánalmas ez az egész. Hogy mennyire hidegen hagy néhány dolog. Csak ordítani, és kiabálni, nem abbahagyni, még ha le is akarnak állítani. Csak folytatni, hogy utána ne maradjon más csak a csend.
A csend, ami egyszerre megdöbbent, és örvendező. Ne maradjon más csak ez... Csak a néma, meredt csend. A csend, amiért ki mertem mondani, amit akartam. A csend, ami nem akarja elhinni, hogy ez mind igaz, amit mondtam. Csak ezt a csendet akartam.
De mindenkinél jobban tudtam, hogy én soha nem fogom kikiabálni, amit tényleg akarok. Nem mert... nem szabad.
Gyűlöltem a tényt, hogy nem szabad. Mintha egy gyerek lennék, akinek meg tudnak tiltani bármit. De néha gyereknek hittem magam, mert minden, ami... igazán jól esett volna, az tilos volt. Soha nem tehettem és mondhattam azt, amit tényleg akartam. És Robert Pattinson vagyok.
Túl sokan figyelnek rám, és túl sokan hallgatnak meg...

Ezért nem lehetek az, aki akarok lenni.

- Robert! - nyávogott egy hang, majd pillanatokon belül egy vékony kar fogta át hátulról a mellkasom. - Robert, szívem, miért bújsz el előlem mindig? - nyavalygott tovább, majd az irritáló hang gazdája csókolgatni kezdte a nyakam.
- Nem bújtam el – mondtam közömbösen, mindenféle érzelem nélkül, majd lefejtettem magamról a kezeket. - Már menned kell, nem? - kérdeztem, és a nő felé fordultam.
A viselkedése alapján hölgynek nem nevezhető nő lebiggyesztette az ajkait és kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Most ugye csak viccelsz, Robert? - kérdezte, és még egy mosolyt is megengedett magának.
- Nem viccelek. Öltözz fel, és menj! - mondtam, majd elfordultam meztelen testétől, és elindultam a konyha felé.
- Köcsög... - suttogta, majd elindult a háló felé.
Én a konyhában nyugodtan ittam a kávémat, és hallgattam a dühös hangokat. Amik alapján épp most törte össze az ágyamat a nőszemély. De nem érdekelt... Valahogy egyszerre volt nevetséges és fájdalmas az egész.

Én nem voltam ilyen. Egyáltalán nem voltam... ilyen, amilyen.
De nem találom. Bármennyire fáj, egyszerűen nem találom meg, amit keresek. És, ami még rosszabb, hogy azt se tudom, hogy mit keresek.
Csak a tény volt meg, hogy egyik lányt se tudtam szeretni. Egyik lány se... Egyik se volt...
Fenébe! Lecsaptam a bögrémet, majd tehetetlenül túrtam bele a hajamba. Mintha valami jobb lenne ettől.
- Elena! - kiáltottam, majd a lány után mentem a hálóba.
Éppen a táskáját próbálta kivenni az ágy alól, a feneke az plafon felé meredt. Amint felállt leporolta a ruháját, és dacosan a szemembe nézett.
A haja szanaszét állt, a ruháján teljesen egyértelműen látni lehetett, azt, amit titkolni kéne... Túl egyértelmű volt minden.
- Ne haragudj... - mondtam, majd hátamat neki vetettem az ajtófélfának.
- Cseszd meg, te szemét! - kiáltotta, majd elindult felém. - Két hónapja játszod ezt velem! Én nem leszek tovább a lábtörlőd! Keress valaki mást te idióta, szemét! - ordította, majd a nyomatékosítás kedvéért a táskáját a mellkasomnak verte.
- UTÁLLAK! - kiáltotta még, majd megindult a bejárati ajtó felé, hogy pillanatokon belül hangosan becsapódjon.

Talán így még jobb is.
Legalább nem nekem kellett megmondani, hogy hagyjon békén. Határozottan így sokkal jobb.
Talán fölöslegesen titkoltam magam előtt, de én is tisztában voltam vele, hogy mi a bajom.
Egy szóban el tudtam mondani: Kristen.
És máris többet mondtam, mint kellett volna. Felsóhajtottam, majd fejemet az ajtónak döntöttem.
Több mint hat éve nem is gondoltam rá... Most meg... Nem megint hazudtam. Gondoltam rá. De nem úgy, mint egy kedves ismerősre, vagy mint egy rég elfeledett kalandra. Dühvel és utálattal gondoltam rá. A sok év, amíg barátok voltunk szinte semminek tűnt az utolsó beszélgetésünk óta. Szinte... semmi volt.
Nem tudtam rá úgy gondolni, ahogy akartam. Csak haraggal... Utálattal.
Viszont nem jutott eszembe minden nap. Most meg elkerülhetetlen, mert még itt Angliában is nagy hírverést kapott a filmje. Az Arany Málnája után azt hittem elfelejthetem. Most meg az egekig dicsérik az új filmje miatt. Talán bántam, hogy most megint híres lett.
Nem irigyeltem. Nekem nem kell a sajtója, semmije nem kell. Csak a tény zavar, hogy minden második plakáton az ő arcát látom. Csak ez zavar...
Ahogy a vörös selymen fekszik meztelenül... Az zavart.
Mert ha akartam, ha nem jöttek az emlékek, jöttek az érzelmek, és nem tudtam elfojtani. Pedig akartam, pedig próbáltam, de nem tudtam.
És ezért talán saját magamat kéne hibáztatnom. Talán az én hibám...
Az órára emeltem a tekintetem. Este fél nyolc. És még el kell olvasnom egy forgatókönyvet...
Ezt a részét nem nagyon kedveltem a színészlétnek. A forgatókönyvek töménysége és sürgetése. Határozottan nem szerettem.

Olvasni szerettem, nem azzal volt a bajom, sokkal inkább azzal, hogy nem volt időm. Soha nem volt rá időm, ezért utáltam. Mert nem volt időm szeretni.
Talán ez is csak valami idióta színész dolog... De, ha már benne van valaki, akkor jobban megérti, mintha kívülről néz mindent. Sokkal jobban meg lehet érteni.
Újabb sóhaj kíséretében elrugaszkodtam az ajtótól majd a telefonhoz mentem.
- Recepció – szólt bele unottan a női hang -, miben segíthetek?
- Rob Pattinson a … Fogalmam sincs melyik szobából. Takarítást szeretnék – mondtam, majd elindultam a dolgozó felé.
A kisasszony elkezdett rötyögni a gépében, majd újra megszólalt.
- Rendeben Uram, küldöm a takarítót. Kellemes estét!
- Jah... - nyögtem bele a készülékbe, majd kinyomtam.
Kellemes estét... Az már el van rontva, semmi jó nem lesz ebben.
Felkaptam a több száz oldalas forgatókönyvet, majd beültem az egyik fotelbe a sok közül.
Pár perc múlva a takarító elnézést kérve beoldalazott, és kitakarított. Elenának még a nyoma sem maradt itt... Kicsit vicces, hogy nagyjából fél órába telt, hogy teljesen eltűnjön az életemből.
De az még viccesebb volt, hogy egyáltalán nem bántam. Majdnem örültem neki...
Keserűen elmosolyodtam csak úgy, majd teljesen a forgatókönyve temetkeztem.

Jó pár óra múlva határozottan tudtam, hogy tetszik a film. Csak azt nem tudtam, hogy el tudom-e játszani. Talán... De nem biztos. Túl sok minden kell hozzá, amit nem biztos, hogy időben meg tudok csinálni.
Vívás... Hát igen, az ügynököm próbált rábeszélni már évekkel ezelőtt is, hogy hasznos lehet. Meg a lovaglás és az úszás. Mindez hiányzik ahhoz, hogy én eljátsszam ezt a szerepet.
Kár érte... Pedig tetszett...
Csak akkor az ügynököm minek küld ilyet, ha tudja, hogy a fele sincs meg ahhoz, ami kell? Nem értem. Pedig már több min tíz év alatt illett volna összeszoknunk.
Ledobtam a papírhalmot, és hátradőltem a fotelben...
Pedig jó...
Felsóhajtottam, majd újra felvettem a könyvet. Tetszik, és talán még azt is bevallhatom, hogy akarom. Akarom ezt a szerepet, csak nem biztos, hogy jogosan.
A telefonom csörögni kezdett, én meg automatikusan a zsebembe nyúltam.
Tetszik a karakter. Sokkal több mint egy elkényeztetett gazdag ficsúr. A telefon nem volt ott, és tovább csörgött. Levettem a szememet a sorokról, majd a fotelből is felálltam. Valakinek nagyon fontos, hogy elérjen...

Az asztalon ott villogott a telefonom, felkaptam, és a kijelzőt meglátva nem is csalódtam.

- Mondjad Kate! - szóltam bele, majd vártam, hogy az ügynököm adathalmazzal árasszon el.
- Azonnal beszélnünk kell! - mondta, és a hangjában hallottam a sürgetést. De talán ez még több is volt, mint puszta sürgetés. Rémület, aggódás és talán még idegesség is... - Most rögtön! Tíz perc múlva nálad leszek!
- Ha a könyvről van szó most olvastam végig, de nem tudom, hogy...
- NEM a könyv! Azonnal ott vagyok, ne aludj el! - mondta, majd hallottam, hogy csapódik egy ajtó, majd a vonal is megszakad.
Nem a könyv... Hát akkor mi a fenének keres? Elena ilyen gyors lett volna és máris kitálalt? De ezen miért húzná fel magát az ügynököm? Semmi köze nincs a magánéletemhez. Azóta az eset óta, ezzel ő is tisztában van, és én se engedem neki, hogy csak úgy bele mászkáljon, és kedvére rendezgessen. Azóta nem...
Megpróbáltam újra a könyve koncentrálni, de nem sok sikerrel. Folyamatosan eszembe jutott Kate, és, hogy mennyire izgatott.
Baj van. Bajnak kell lennie, ha ennyire... ha ennyire... sürgető a dolog. Biztos történt valami. Csak még én nem tudtam, hogy mi.

Fel-alá kezdtem járkálni a lakosztályban, és vártam, hogy végre megcsörrenjen a telefon, vagy Kate berontson. Vártam, mert mást nem tudtam csinálni. Semmi mást.
Be kellett vallanom, hogy ideges voltam. És talán magam se értettem, hogy miért. Van rá okom, van értelme? Van... ésszerűsége most az idegességnek? Mert nem tudtam. Tényleg nem tudtam. Mint mondhat Kate, ami ennyire felkavaró? Semmi érdekeset, nem?
Biztos csak ő kapta fel a vizet... Csak ő kerekít valaminek túl nagy feneket, és igazából nem is történt semmi...
Újabb percek teltek el feszültségben, majd hallottam, hogy a magassarkú cipők kopognak a folyosón.
Meg se vártam, hogy kopogjon, előre mentem, és kinyitottam az ajtót.
Kate zilált volt, földig érő kabátja alatt a pizsamája volt magassarkúval.
Ha nem lett volna annyira kétségbe esett az arca, akkor még nevetni is kezdtem volna azon, ahogy kinézett.
- Azonnal csukd be! - mondta köszönés helyett, és beviharzott a szobába. Egy rakás kinyomtatott színes lapot dobott az asztalra, és csak várt, hogy én is közelebb menjek.
- Mi a baj? - kérdeztem, majd csöndesen csuktam be az ajtót.
- Van egy fiad – mondta egyszerűen, majd halálos komolysággal a szemembe nézett.
Csak nézett, és én nem értettem. Szilárdságot láttam a szemében, és rémületet is.
Valahogy nem értettem... Felfogtam a szavak értelmét, de valahogy megakadtak út közben. Érettem a mondatot, nem kellett megismételni... És mégse tudtam megemészteni. Vagy nem is ez a jó szó. Hogy lenne nekem fiam? Ez nevetséges!
El is mosolyodtam hitetlenül, majd nevetni kezdtem.
Vártam, hogy Kate velem együtt nevetni kezdjem, majd április elsejét kiáltson. Meg azt, hogy bevetted. Vártam, hogy ezt csinálja.
Így csak nevettem, majd amikor felfogtam Kate rémülettől izzó tekintetét abbahagytam a nevetést. A mosolyomat viszont nem tudtam eltüntetni. Hogy lehetne nekem fiam?
- És ezért rohantál ide, Kate? - kérdeztem még mindig mosolyogva mulatva az egész szituáción.
- Felfogtad, amit mondtam, te idióta? - kérdezte, majd turkálni kezdett a rakat lap között. - VAN EGY FIAD! - kiáltotta, majd elkezdett felém lépdelni.
- Nincs fiam... Arról tudnék, ha valakinek az apja lennék, Kate... Inkább menj szépen haza... És aludd ki... - megakadtam a mondat közepén.
Egyszerűen megakadtam.
Mert Kate egy színes fotót tartott a kezében. Azt hiszem erre mondják, hogy leolvad az ember arcáról a mosoly. Úgy tűnt el, ahogy jött. Talán ott se volt. Most sokkal inkább... Kételkedő voltam.
- Ez én vagyok... - mondtam, majd Kate arcára néztem.
- Ha Kristen Stewart járt érted iskolába, akkor tényleg te vagy – mondta majd egy másik képet nyomott a kezembe.

Kristen Stewart...
És egy kisfiú. Együtt álltak egy iskola előtt. És mosolyogtak...
Következő képet csúsztatott Kate a kezembe, ahol Kristen egyenesen a kamerába néz, majd egy újabbon éppen az autójába menekült.
A gyerek...
Én voltam. Erre nem lehet jobb szót találni. Ez én voltam.
Hallottam, hogy Kate motoszkál valamit, majd újra mellém lép.
- Ez meg te vagy hatévesen – mondta, és egy fényképet nyomott a kezembe. Megismertem, ezt tartja édesanyám is magánál.
De kép nélkül is tudtam, hogy teljesen egyformák vagyunk... Mintha csak klónoztak volna. Teljesen... ugyanolyanok vagyunk.
Hatéves... Ha most hatéves... Vagy hét... Akkor...
Nem tudtam utána számolni, de talán nem is kellett... Nem sok éjszaka volt, amit Kristennel töltöttem együtt. Nem kellett sokáig kutatni az emlékezetemben. Akkor fogant. Csak akkor történhetett meg...
- Nem tudtam megszerezni a születési anyakönyvi kivonatot... De van egy tippem, hogy ki áll az apa nevénél – mondta Kate suttogva. Én dermedtem emeltem rá a tekintetem.
- De beszéltem a kórházzal, ahol született... - mondta, majd felém lépett, és a karomra tette a kezét. - Átfaxoltak mindent – mondta, csak nézett rám, majd a rakat papírra intett.
Dermedtség.
Nem találtam jobb szót a viselkedésemre. Egyszerűen lefagytam.
- Van egy fiam... - mondtam, hogy halljam is, ne csak gondoljam. Hogy tudjam ez tényleg így van... De olyan hihetetlen volt...
- Van egy fiam – mondtam ki megint, majd a papírhalom felé kezdtem lépkedni, amit Kate hozott.
Egyszerre volt a dolog végtelenül nevetséges, félelmetes, undorító, nyugtalanító és nagyszerű.
- Apa vagyok? - kérdeztem még mindig alig felfogva a dolgot és Kate felé fordultam.
- Lassan hét éve, Rob! - sóhajtott fel, és csak nézett rám részvétteljesen. Erre nem tudtam jobb szót találni. Így nézett rám.

Apa vagyok!
Van egy hatéves fiam! Ez nem lehet igaz! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Hogy lehetséges? Hogy történhetett meg? Nem kell magyarázat, tudom, hogy hogy történt. De az, hogy történhetett meg, hogy Kristen nem szólt? Ez hogy történhetett meg?
Egyetlen egy éjszakát voltunk együtt! Egyetlen egyet! Terhes lett... Miért nem szólt nekem? Miért titkolta el? Hogy tehette ezt? Egyszerűen...
Nem értem. Nem tudom felfogni. Hat éve az apukája vagyok egy olyan kisfiúnak, akit nem ismerek.
- Azonnal repülök. Intézz el mindent, kérlek! – mondtam és Kate felé fordultam. - És tudd meg, hogy hova jár iskolába a fiam... - mondtam furcsán ízlelgetve a szavakat... Fiam... - És hívj utána! - mondtam, majd felkaptam a kabátom.
- Elintézem – mondta Kate, majd rögtön a telefonjáért nyúlt.
- Köszönöm – mondtam még gyorsan majd rohanni kezdtem. Még ha csak a folyosón is, és csak a liftig...

Van egy fiam!
Minden, amit eddig tudtam, minden, amit eddig hittem... Megváltozott. Mert van egy fiam, akit nem ismerek. Mert van valaki, akinek az apja vagyok. Mert valaki azt mondhatja rám mutatva, hogy ő az apukám... Mert ő belőlem van...
Ez nem lehet igaz!
Terhes lett... Nem tudom felfogni.
Rácsaptam a lift hívó gombjára, majd még egyszer és még egyszer. Egyre dühösebben csak csapkodtam, mert nem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam, mit csinálni...
Az ajtó végre kinyílt, én meg csak bementem.
Nem mondta el... Pedig biztos rájött... Két vagy három hónappal azután. Ehhez nem kellett nagy tudomány. Tudta! Tudta, hogy én vagyok az apa! Tudta, hogy tőlem van a gyerek! Tudta, hogy a miénk... De eltitkolta...
Nem szólt. Elrejtette... Nem szólt... Hogy bírta ezt megtenni? Hogy volt erre képes?
Legszívesebben bevertem volna a lift falát. Dobáltam volna mindent, ami csak az utamba kerül, mert nem bírtam felfogni.
Végtelenül dühös voltam. Van egy fiam! Apa vagyok, és nem tudok róla...
A lift végre megállt, én meg nagy léptekkel mentem kifelé.
- Taxit – mondtam a portásnak, aki csak rám nézett, majd azonnal tárcsázni kezdett. Nem kérdezett, nem mondott semmit.
Hirtelen kíváncsi lettem, hogy milyen lehet az arckifejezésem. De nem is érdekelt igazából... Nem tudott érdekelni. Nem bírtam megérteni...

Eltitkolta!
Hogy tehette ezt? A válasz valahogy csak jött, és annyi volt, hogy azért, mert utál. Azért titkolta el, hogy apa vagyok, mert utál. Mert gyűlöl, mert nem akar az életében.
De itt nem az a lényeg, hogy ő mit akar! Apa vagyok, és nem tudtam róla! Nem tudok róla! Ez, hogy lehet? Hogy a fenébe történhetett meg?
Hogy utálhat ennyire, hogy eltitkolja, hogy van egy közös gyerekünk? Hogy utálhat ennyire? Hogy volt erre képes?

- Itt a taxi, uram – mondta a portás, és kinyitotta előttem az ajtót.
Én csak biccentettem. Féltem, ha kinyitom a szám, akkor ordítani kezdek. De a kiabálást Kristent illeti. Rá fogok kiabálni. Előre tudtam, hogy ordítani fogok, ha kell. Nem tudom megakadályozni, kiáltani fogok, okolni őt mindenért, és igazam lesz! Van egy fiam!
Féltem, hogy robbanni fogok. Hogy nem arra fogok kiabálni, aki megérdemli... Féltem, hogy üvölteni kezdek...
Mély levegőt vettem, majd beszálltam a taxiba... Csak nyugalom... Nyugalom még legalább egy pár óráig. Utána kiabálhatok...

Van egy fiam... Milyen lett volna ha tudok róla? Ha Kristen nem titkolja el? Milyen lett volna? Ott lettem volna, amikor felnő. Vele lehettem volna. Vele akarok lenni. De ezt már semmi nem hozza helyre. Semmi nem fog ezen változtatni. Hat évről lemaradtam. Nem láttam, ahogy felnő. Nem láttam. Nem láthattam...
Újra dühös lettem. Lemaradtam róla... és már soha nem tudom visszahozni! Kristen ellopta tőlem a gyerekem! Ez nem igaz!
Gyűlölni kezdtem őt. Talán mindennél jobban. Mert most nem arról van szó, hogy mit mondtunk egymásnak... A szavak annyiszor hazudnak! Most arról van szó, amit tett. És nem tudom megérteni, hogy tudta elvenni tőlem a gyerekemet!? Hogy tudta ezt megtenni?
Nem bírtam se megérteni, se elfogadni. Csak a tény volt, hogy én... apa vagyok.
De fogalmam sincs, hogy mit jelent apának lenni. Nem tudom, hogy kell, nem tudom mi a lényege. Nem tudom mi az... Apa vagyok, és fogalmam sincs róla, hogy az micsoda.
Tudom, hogy mit jelent. Valakinek én vagyok az apja. És Kristen miatt csak az apja, és nem az apukája. Mert nem lehettem az. Nem tudtam róla! Eltitkolta az egészet!

- Megérkeztünk – mondta a sofőr, majd leparkolt a reptér mellé.
- Köszönöm – mondtam semleges hangon, majd kipattantam a kocsiból. Fel kell szállnom a repülőre. Fel kell szállnia annak a repülőnek minél hamarabb. És ott kell lennem. Hogy Kristen szemébe nézhessek és megkérdezhessem miért csinálta. Mi értelme volt az egésznek? Miért nem tudhattam arról, hogy apa vagyok? Miért nem tudhatta a gyerek, hogy én vagyok az apja? Miért?
A gondolataim csak ismételték önmagukat, nem volt se lényege, se eleje se vége. Csak annyi volt, hogy miért. Mindig ehhez tértem vissza. Miért nem tudok arról, hogy apa vagyok, és miért csinálta ezt?
Tudni akartam, de egyszerűen... Semmit nem tudok.
Semmit nem tudtam. Csak voltam. És semmit... Semmit nem tudtam.
Egy mosolygós légiutas kísérő előre vezetett. A helyemre mutatott, majd ott hagyott. Én csak bevágódtam a fotelbe, és vártam. Vártam, mert nem tudtam mit csinálni.
- Hozhatok önnek valamit? - jött vissza a mosolygós nő.
- Nem – mondtam rá se nézve, és kinéztem az ablakon.
Éjszaka volt. Sötét volt minden, szinte semmi nem lehetett látni.
Általában szerettem az estét. Szerettem, mert akkor Rob voltam. Nem Pattinson, akitől mindenki valami nagyot és rendeset vár. Akkor az voltam, akit édesanyám felnevelt. Rob...
Hogy mondom el az anyukámnak?
A gondolat csak úgy bevillant, és rögtön felsóhajtottam. Fenébe! Van egy unokája hat éve, és nem tud róla! Képtelennek tűnt az egész. És mégis igaz volt. Egyszerűen igaz. És nem tudtam ellene semmit tenni, mert igaz volt. És, ha valami igaz, azon nem tudsz változtatni. Nem lehet.
Nem voltam az az anyukás fiú. Nem voltam anyuci kisfia, soha nem bújtam mögé... Nem volt rá szükség. És most mégis aggódtam az egész miatt. Évek óra rágja a fülemet, hogy unokát akar. Mit fog szólni, ha megtudja, hogy van, csak nem tudtam róla... Még én se, aki pedig az apja! Még én se tudtam róla...
- Mr. Pattinson. Megkaptuk a felszállási engedélyt. Perceken belül indulunk – mondta a mosolygós lány, én meg biccentettem. Rendben. Csak induljunk el. Csak menjünk.
És legyek ott. És majd ott kitalálom, hogy mit is mondok Kristennek. Mert nem tudom.
Egyelőre csak annyi van a fejemben, hogy miért. Csak ennyi. Ezt akarom tőle megkérdezni, csak ennyit! Miért nem tudtam erről a kisgyerekről.
Milyen ironikus... Van egy fiam, és a nevét se tudom...
Keserűen elmosolyodtam, mert ebben semmi vicces nem volt. És mégis mosolyognom kellett. Mégis nevetni támadt kedvem ezen az abszurd helyzeten. Nem tudom a saját fiam nevét. Fogalmam sincs, hogy hogy hívják...

- A felszállást megkezdjük – jött a gépi hang, majd éreztem, hogy lassan gurulni kezd a gép.
Csak szálljunk fel, és akkor telefonálhatok. Amerikában reggel van. Remélem odaérek még mielőtt kiengedik őket az iskolából. Nem akarom, hogy a fiam annyit lásson, hogy épp az anyjával vitatkozok. Pedig fogok. Ez egyszer biztos. Ha valami, akkor ez biztos.
- Elértük a repülési magasságot – szólt megint a gépi hang, én meg kikapcsoltam az övemet, majd járkálni kezdtem a folyosón.
Megint csapkodni akartam. Megint ütni valamit, amíg az tönkre nem megy. Semmi értelme nem volt, még gondolatban sem, és mégis ezt akartam. Nevetséges. Egyszerűen nevetséges.

- Mi lehet a baja? Nem szokása az éjszaka közepén Amerikába repülni...
- Nem tudom, de ennyire feszült elég ritkán szokott lenni...
- Én szívesen enyhítenék a kínjain...
- Nektek nincs jobb dolgotok, mint engem kibeszélni? - kiáltottam hirtelen a két vihorászó nő felé. Erre lesütötték a szemüket, és eltűntek a szemem előtt.
Feszült vagyok. Remek felfedezés hölgyeim! Feszült vagyok! Talán azért, mert van egy fiam! De én nem tudtam róla hat évig! Talán ezért vagyok feszült? De várjatok, nem biztos...
De ez nem jó kifejezés, hogy feszült vagyok, ez nem a helyes, nem az igazi. Ez nem jó szó... Nem feszült vagyok, hanem végtelenül dühös. Megöl a méreg, annyira dühöngök! Kiáltani kéne, talán attól jobb lesz minden. De nem kiálthattam. Itt én most nem... Nem még nem. De majd, ha ott leszek. Ha Kristen előttem áll, akkor kiabálni fogok. Ez egyszer biztos...
A telefon csörögni kezdett, én meg rögtön felkaptam.

- Rob – szóltam bele a készülékbe.
- Szia. Van egy pár érdekes hírem... - mondta Kate a kagylóba, én meg leültem, hogy jobban halljak. - Állami iskolába jár a fiad, most első osztályos – mondta, és hallottam, ahogy a lapok között keresgél. - Az is biztos, hogy Stewart a neve, és nem Pattinson. AZ osztályban két Stewart is van, így nem tudom, hogy hívják a te fiadat... Az egyik David a másik meg Thomas... Nem várj az a középső neve... Az első, az...
- Hát biztos nem így hívják, mert az az én középső nevem is! - kiáltottam hirtelen ak agylóba magamat is meglepve. - Erősen kétlem, hogy rólam nevezte volna el a drágalátos anyuka...
- Rob nyugodj meg! - szólt Kate, és hallottam, hogy megáll a mozdulatsorban. - Biztos van valami magyarázat...
- Persze, hogy van... - mondtam megint, majd újra kinéztem az ablakon, és mély levegőt vettem,
- Az anyádnak már elmondtad? - kérdezte Kate hirtelen.
- Hogy a fenébe, ne? - kiáltottam fel hirtelen, és kínomban felnevettem. - Érdekes beszélgetés lenne... Szia anya! Mondtam már, hogy van egy fiad, aki hat éves... Jah, hogy miért nem szóltam róla, hát mert én se tudtam... De ne aggódj, minden rendben, bár még a fiam nevét se tudom... Nem Kate nem mondtam meg neki!
- Szerintem nem velem akarsz kiabálni... - mondta teljesen nyugodtan, és újra hallottam a motoszkálást a vonal végéről.
Bűntudatom támadt. Nem nem vele akarok kiabálni. De ezt eddig is tudtam... Akkor miért nem tudok végre leállni?
- Bocs – mondtam, majd megint mély levegőt vettem.
- Semmi gond. Több mint tíz éve vagyok veled, már megszoktam... Várni fog a kocsi a reptéren. A címét nem tudom, de az iskolát kiderítettem. Imádkozz, hogy odaérj – mondta Kate, és hallottam, hogy nevet a hangja. Mintha valamit viccesnek tartana.
- Rendben – mondtam, majd megint felálltam a fotelból. - Kösz, Kate – tettem még hozzá, és most tényleg úgy éreztem, hogy hálás vagyok.
- Szívesen, Rob – mondta, majd megszakadt a vonal.

Ma reggel felkeltem. Úgy mint mindig. Rob Pattinson voltam az ünnepelt színész a híres sztár. És lefekszem, mint egy apa... Egy apa, aki semmit nem tud... Semmit.
Valahogy semmit nem ér a hírnév, ha egy ilyen dologról van szó. A sors fintora viszont az, hogy csak azért tudtam me,g egyáltalán, hogy apa vagyok, mert Kristen megint ismert lett. Csak ezért. Ha nem kezd megint ismerté válni, és semmit nem tudok meg. Nem követik a paparazzik, nem fotózzák le őt. Nem jelennek meg a képek, és én semmit nem tudok meg. Talán ha Kristenen múlik soha az életben nem tudom meg, hogy apa vagyok. Ha rajta múlik...
Utáltam a sajtót. Általában gyűlöltem. Most mégis hálás volta neki. Mert csak így tudhattam meg, hogy apa vagyok. Csak így.

- Perceken belül leszállunk Sacramentóban. Kérjük kapcsolja be a biztonsági övet. Reméljük kellemesen utazott – mondta a gépi hang. Én tettem, amit mondott, majd vártam.
Négy óra... Nem tudom mikor végeznek... Nem tudtam, és csak remélni mertem, hogy fél ötkor van vége az iskolának. Csak reméltem, hogy látom a fiamat és Kristent...
- A gép földet ért, én meg türelmetlen lettem. Ha ironizálni akartam volna, akkor azt mondtam volna, hogy fogalmam sincs, hogy miért. Talán ezért, mert életemben először fogom látni a gyerekemet. Mert életemben először... Látom a fiamat. És nem csak egy fényképen.
Az utaskísérő kinyitotta az ajtót, én meg felpattantam a helyemről.
- Kellemes itt-tartózkodást Mr. Pattinson – mondta mosolyogva nő, én meg szóra se méltattam.
Az egész fedélzet hallotta, hogy miért jövök ide. Mindenki tudja, hogy a fiam miatt.
- És tegyék meg azt a szívességet, hogy amit hallottak magukban tartják! Hacsak nem akarják elveszíteni a munkájukat... - kiáltottam be a gépbe, majd lelépdeltem a lépcsőn.
Nem szokásom fenyegetőzni. De ha a fiamról van szó, akkor az lesz. Mert érte megéri. Mert érte kell.

Közvetlenül a gép mellett egy hatalmas limuzin parkolt. Egy egyszerű kocsi is megtette volna, de most nem érdekel. Csak menjen már! Nem vártam meg a sofőrt beszálltam, és rögtön indultunk.
Oda kell érnünk.
A sofőr tudhatta az utat, mert meg se kérdezte, hogy hova megyünk, csak elindult. Ment, és nyomta a gázt, ahogy tudta. Talán ezért is jobb lett volna a kisebb kocsi. Gyorsabban haladtunk volna az egyszer biztos.
Kifelé bámultam az ablakon, és néztem a várost. Értem, hogy miért itt laknak...
Csendes, kicsi és tiszta. Kertváros a kertvárost érinti. Olyan, mintha díszlet lenne. Mintha csak valaki idefestette volna, de jól tudtam, hogy senki nem festett ide semmit. Ez tényleg így van. Hirtelen vágyni kezdtem erre az életre. Erre a nyugalomra, amikor annyi a fontos, hogy elfogyott a tej, és nem az, hogy hat évig nem tudtam a fiamról.

Talán túl sok idő telt el. Talán már megnyugodtam. De már jobban érdekelt az, hogy mi van a fiammal, hogy milyen, hogy hogy hívják egyáltalán, mint az, hogy ordítsak Kristennel. Már jobban érdekel a fiam. Sokkal jobban.
- Megérkeztünk – hallottam hirtelen a sofőr hangját én, én meg kinéztem az ablakon. Állami iskola. Szülők gyülekeztek mindenhol, gyerekek mentek feléjük mosolyogva. És zajos volt minden.
Nem vártam meg, hogy a sofőr kiszálljon, sem azt, hogy rendesen leparkoljon. Kinyitottam az ajtót, és megláttam...
Kristen.

Az eddigi harag teljesen újult erővel ébredt fel. Eltitkolta a gyerekem! Hogy merte megtenni! Majdnem undorodtam a viselkedésétől, majdnem szánalmas volt. Milyen jogon tette ezt? Miért?
Tekintetem a mellette lévő kisfiúra tévedt.
Én voltam. Én voltam, és mégsem... Benne volt valami komolyság. Benne volt egyfajta felnőtt okosság. Engem ilyenkor nem érdekelt semmi, csak az, hogy hogy idegesíthetem fel a szüleimet. De ő okos volt. Látszott rajta. Okos fiam van...
Hogy foszthatott meg a fiamtól? Visszanéztem Kristenre, ő éppen végigmért.
Meg tudom érteni, én is bátorkodtam meresztgetni a szemem. Nem csak én voltam képes a változásra a hét év alatt az egyszer biztos.
Kristen szinte hanyagul nézett ki. Csak farmer volt rajta, trikó és egy felső. Még melltartó se volt rajta, az is biztos. Más volt és mégis teljesen ugyanaz a Kristen. Egyszerűen ugyan az. És, ami furcsa volt, hogy még így is jól nézett ki. Jól állt neki az anyaság, amin nem kicsit lepődtem meg. Ő soha nem volt az az anyás nő... És most mégis az lett.
Megindultam feléjük nem érdekelve, hogy hányan néznek ránk.
Mintha útközben a harag is elpárolgott volna. Utáltam a tényt, hogy Kristen eltitkolta előlem a fiamat. Gyűlöltem... De biztos van magyarázata, nem? Biztos van valami oka.
Ahogy jött szinte, úgy tűnt el ez a gondolat. Milyen ok lehet az, ami miatt nem tudhatok a fiamról? Miért?
Mentséget kerestem neki, még akkor is, ha tudtam, hogy nincs. És nem értettem magam, hogy miért akarok én neki mentséget találni. Nincs olyan ok, ami miatt ez elviselhető... Nincs megfelelő, elfogadható indok. Nincs.

- Szervusz, Kris – mondtam, és megpróbáltam rá mosolyogni.
De nem ment. Nincs mentség arra, amit tett. Egyszerűen nincs!
Leguggoltam a fiam mellé. A fiam mellé, aki nem tudja, hogy a fiam. Csak mosolyogtam rá, és tudtam. Eddig is biztos voltam benne, hogy az enyém. Hogy lehet valami ennyire fájdalmas és örömmel teli? Egyszerre lettem végtelenül boldog. Hisz van egy fiam! Itt van előttem, és még milyen fiú! Csak rá kellett nézni...
És szörnyű volt, mert csak most látom. Miért nem láthattam előbb? Miért nem lehettem vele mindig? Miért?
- Szia! Én Rob Pattinson vagyok – mondtam és a kezemet nyújtottam a fiamnak... Az én fiam...
A fiam belecsapott a kezembe, mint egy igazi felnőtt. Erősen megszorította a kezem, ahhoz képest, hogy még csak gyerek volt. Valami hihetetlen!
- Helló! Edward Stewart! De szólíts csak Edynek – mondta, és a szemembe nézett. Én meg nem tudtam mást csinálni csak mosolyogni. Nem tudtam mást.
Mert a fiam egy remek gyerek. Tudom. Tudom, hogy az, ez nem kérdés. És nem csak azért, mert az én fiam...
Edy. A fiamat Edynek hívják. Valahogy nem is tudtam elképzelni neki jobb nevet.
Nézni akartam addig, amíg csak lehet. Talán még napokig, és csak várni, hogy végre megértsem, hogy elképzeljem vajon milyen volt kisebbként. Milyen lehetett babaként? Milyen volt? Állandóan sírt, mint én, vagy rendes baba volt? Tudni akartam!

- Edy! Mi lenne, ha beülnél a kocsiba? Mindjárt megyek én is – szólalt meg Kristen. Hangjából hallottam, hogy végtelenül dühös. Még palástolni se tudja. De bárcsak megérteném, hogy milyen jogon az, amikor itt nekem van okom a dühre! Csak nekem! Eltitkolta a fiamat! Eltitkolta... Ellopta...
Felálltam, és a mosoly eltűnt az arcomról. Nem tudtam rá mosolyogni. Egyszerűen képtelen voltam Krisre mosolyogva nézni. Pedig valamikor annyira természetesen ment. És most mégse. Aki ilyet tesz... Arra nem tudok mosolyogni. Nem megy.
- Beszélnünk kell – mondtam határozottan és Kris szemébe néztem. Ha itt valakinek joga van a beszédhez, akkor az én vagyok. Nem tagadhatja meg tőlem se a fiamat se a magyarázatot. Kell mind a kettő, hogy legalább egy kicsit megértsem a megérthetetlent. Mert ebben nincs magyarázat, ennek nincsen logikus oka! Nincsen!
- Oké. Kezdhetem én? - kérdezte édesen és rám mosolygott.

Ismertem eléggé. Nem rendesen mosolygott...
A gondolat végére sem értem, és éreztem, hogy apró ökle állon talált. A fejem oldalra mozdult, majd rögtön vissza.
Megütött...
Kristen megütött. Megmondaná valaki, hogy miért? Hogy mi jogon, mi okból? Semmi értelmét nem találtam. Nem ütök nőket, de most nagyon is helyénvalónak éreztem, hogy Kristen felkapjam és megrázzam. Hogy végre mondjon valami ésszerűt is! Mert semelyik cselekedetét nem tudom felfogni! Miért ütött meg, miért dühös? Miért titkolta el a gyerekem?
Szinte öntudatlanul emeltem kezem az államhoz, és néztem, ahogy Kristen a kocsijába menekül. Csak ment, majd azonnal indított.

Megütött.
Megütött Kristen! Hát ez nem lehet igaz! A limuzin felé fordultam, majd beültem a vezető mellé. Minek kellett limuzint hívni? Nem értettem... Ez csak akkor jó, ha valami felvonulásra kell menni... Minta valami különleges lények lennénk, pedig mi is csak emberek vagyunk. Csak híresek.
- Kövesse azt az autót! - mondtam a sofőrnek, majd láttam, hogy indít.
Nem tudtam megmondani, hogy most mit is érzek. Láttam a fiamat! És hihetetlen volt. Egyrészt ott volt még a kételkedés, hogy én apa vagyok. De ott volt a tény, hogy tudom, ez igaz. Egyáltalán nem álmodom. És ott volt a csodálkozás, hogy milyen nagyszerű fiam van. Ott volt a düh, hogy csak most tudtom, hogy egyáltalán van. És ott van a végtelen harag. Amit ha akarok se tudom eltüntetni...
Mert hazudott, becsapott, eltitkolta előlem... Sok minden éreztem most Kristen iránt, és egyik sem volt jóindulatú... Egyetlen egy érzés sem.
Kristen gyorsan vezetett, biztos voltam benne, hogy le akar rázni.
De ebből nem fog enni! Beszélnünk kell, és nem érdekel, hogy mi az éra. Nem kevés dolgot kell átrendezni most az életemben a fiunk miatt és miatta is.
Ha előbb tudom... Ha elmondja, akkor most egyáltalán semmit nem kéne átrendezni! Ha nem titkolózik... Akkor egyáltalán nem kéne ez az egész. Szükségtelen az egész jelenet, értelmetlen!
Dühömbe a műszerfalra csaptam, a sofőr egy pillanatra rám emelte a tekintetét, majd ismét az útra nézett.
- Bizony nehéz megemészteni a tényeket... - dörmögött az orra alatt, rém se nézve. - Az a maga fia volt? - kérdezte, és rám nézett, mintha állandóan beszélgetnénk...
Én megdöbbentem, majd a sofőrre néztem. Ő csak vezetett, nem figyelt rám.
- Az én fiam volt, és igazán boldoggá tenne, ha ezt nem látnám holnap az újságok címlapján! - mondtam és meredten néztem rá, remélve, hogy megérti a célzást.
- Igen, különben az állásommal játszom... Hallottam, Mister... - mondta a sofőr, majd megállt egy ház előtt. - Ez az – mondta, és elmutatott mellettem.

Fejemet elfordítottam, és nem hittem a szememnek. Kristen mikor költözött ide? Mindig is utálta a kertes családi házakat... Most meg egy az övé. Edy miatt tehette. Csak miatta. És még mennyi minden lehet, ami megváltozott... Megváltozott a gyerekért. A gyerekünkért.
Vagy megváltoztatta a gyerek.
A düh újra feltört bennem, és nem tudtam megállítani. Megváltoztatta a fiunk. És el se tudom képzelni, hogy én mennyi mindenről maradtam le, mert nem tudtam Edyről. Lemaradtam hat évről az életéből! Hat éve vele kéne lennem!
Megint gyűlölni kezdtem Krist, és nem bírtam felfogni... Lehet, hogy ehhez én kevés vagyok. Hogy utálhat ennyire? Mit tettem, ami miatt ezt érdemlem?
Kipattantam a kocsiból, majd ruganyos léptekkel mentem a bejáratig.
Semmit nem értek! Magyarázat kell!
Legszívesebben dörömbölni kezdtem volna az ajtón, de csak becsöngettem. A másodpercek óráknak tűntek, amíg Kristen ki nem nyitotta az ajtót. Még ránézni is nehezemre esett... Miért csinálta?
- Komolyan mondtam, hogy beszélnünk kell! - mondtam hangosabban, mint szerettem volna, majd a lábam az az ajtórésbe tettem, hogy ne tudja rám vágni azt. Látnom kell a fiamat, beszélnünk kell, és magyarázatot akarok! Méghozzá most!
- Ne most, Rob! - sóhajtotta Kristen, majd rám emelte a tekintetét.

Aztán már nem haragudtam...
Könnyes volt a szeme, és szinte már könyörgő volt, hogy ne mondjak semmit, és ne kérdezzek. Baj van. Biztos, hogy baj van. És nem is kicsi, ha Kristen sír...
Nem tudtam elfelejteni mit tett, ezt nem lehet csak úgy elfelejteni... És mégis féltettem őt. Mert biztos, hogy történt valami.
Kristen soha életében nem volt egy erős nő. Mindig legyőzték az érzelmei. Az is lehet, hogy csak valami jelentéktelen dolog miatt sír... Régen is csinálta. De mégse tudtam elhinni, hogy most csak a semmiért sír. Túlságosan szenvedő volt a tekintete, hogy csak úgy könnyezzen... Baj van. Biztos, hogy baj van.
- Mi történt? - kérdeztem, és automatikusan léptem hozzá közelebb, hogy átöleljem. Ettől régen is mindig megnyugodott.
De abban a pillanatban ő is hátra lépett. Nem akarja, hogy megérintsem. Nem akarja a vigasztalásom! Hát jó... Ha ő így, akkor én is! Ha tőlem még a vigasz se jó, akkor semmit nem kell adnom...
- Menj el, Rob! - szólt, majd apró kezét megéreztem mellkasomon... De ahogy megérintett, abban a pillanatban rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna.
De rég volt... Rég éreztem az érintését magamon. És valahogy teljesen más volt, mint vártam Hisz ez csak egy érintés... Miért lenne más, mint a többi? Mégis más volt... És valahogy annyira helyénvalónak éreztem...
Elkábultam, és észre se vettem, hogy Kristen közben az ajtót próbálja meg rám zárni. A kilincsért nyúltam, hogy még véletlenül se tudjon kizárni.
- Kristen! Mi a baj? - kérdeztem, tekintetemmel a szemét kerestem, hogy végre lássa, hogy érdekel mi történt. Tudnom kell...
De nem nézett rám, fejét elfordította és kínosan ügyelt rá, hogy ne nézzen rám.
- Nem mindegy? Menj már el! - mondta, majd hangja elfúlt, és kezét a szája elé kapta.
Zokog.
Valahogy annyira szerettem volna megvigasztalni. Most még az se érdekelt, hogy mit tett. Csak, engedje, hogy átöleljem, és, hogy meghallgassam. Én csak meg akarom érteni... Megvigasztalni. Csak ennyit akarok...

- Mami... - jött egy apró hang Kristen derekától.
Azonnal kizökkentem, és Edyre néztem. Értetlen szemekkel nézett Kristenre, olyan borzalommal, amivel csak egy gyerek tud. És a borzalom melett mégis ott volt az a feltétlen bizalom, hogy nem lesz semmi baj... Mert a mama megoldja...
Ezt vette el tőlem! Rám senki nem néz így! Mert még a lehetőséget se adta meg, hogy ez megtörténjen...
- Semmi baj, kicsim... Mindjárt megyek utánad, menj be a szobádba, jó?
De szinte fel se fogtam, csak néztem Edyt. Figyeltem minden egyes lépését, és beittam egész lényét. Az én fiam. Az én fiam, akit nem ismerek!
- Muszáj beszélnünk! - mondtam meredten nézve Edyt, ahogy bemegy a szobájába, majd egy utolsó pillantást vet Krisre, és bezárja az ajtót.
- Ne most, Rob! - suttogta megint, és könnyes szemeivel rám nézett.
De most mégse tudott meghatni. Tisztázni kell a dolgokat, mert semmit nem értek. Egyszerűen minden homályos és érthetetlen... Muszáj tudnom!
- Máskor miért lesz alkalmasabb, Kristen? - kérdeztem dühösen, teljes bizonyossággal, hogy nekem van igazam. - Nem kevés dolgot titkoltál el előlem! - kiáltottam, és legszívesebben berontottam volna a házába. Hogy esélye se legyen nemet mondani, és semmit mást ne tudjon mondani csak az okot, hogy miért... Mert nem bírtam megérteni... Egyszerűen előtört belőlem, amit eddig elfojtottam, és még ha akartam volna, se tudtam volna szabályozni a hangerőmet. Nem ment. Nem most... - Mikor, ha nem most?
- Amikor nem az anyukám temetését rendezem! - zokogott fel Kristen, és kezét újra a szája elé emelte.

Temetést rendez...
Meghalt az anyukája...
Újra elöntött az aggodalom, de már most ott volt a részvét is. Hát ezért sírt... Nem csodálom. Én is ismertem az anyukáját. Biztos megint beteg lett... Fájt így látni. És még jobban, hogy nem tudtam neki segíteni. Most semmiben nem tudok neki segíteni.
Most fontosabb az ő gondja. Nem az enyém a lényeg. Bármennyire is szívesen faggattam volna, tudtam, hogy most nem. Most csak egy olyan valakire van szüksége, aki mellette van. Senki és semmi másra...
Közelebb léptem, majd megérintettem a vállát. Meg akartam vigasztalni. Tényleg akartam.
Elfordult tőlem, csak a hátát láttam.
Hát ennyi.
Semmit nem akar tőlem. Ténylegesen és végérvényesen semmit. Mintha valami undorító dolog lennék, vagy fertőző betegségem lenne. Hogy utálhat ennyire, hogy még a vigasz se kell tőlem? Hogy tud ennyire gyűlölni? Nem értettem a viselkedését, nem értettem semmit.
Én már semmit nem értek...
- Sajnálom, Kristen - mondtam, majd kifordultam a házból, és becsuktam az ajtót.

Megálltam, és csak felnéztem az égre. Kék volt. Gyönyörű kék, olyan, amikor mindenki kint van a szabadban, szaladgál, játszik, ugrál vagy csak sétál. Ez az az idő, ami mindenki szeret.
Mégse tudtam tőle megnyugodni. Nem tudtam úgy nézni erre a napra, mint más. Mert tudtam, ha valamikor, akkor most megváltozott az életem.
És nem azért, mert apa vagyok. Azért is.
Gyökeresen változtak meg a dolgok. Minden, amit hittem eltűnt. Én azt hittem, Kristen csak azért nem szól hozzám, mert szégyelli magát. Vagy valami ilyesmi...
De nem. Fel nem tudom fogni, hogy mi történt, hogy miért történt...
De meg kell értenem.
És addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom. Meg kell tudnom egyszerűen. És ez egyáltalán nem nagy kérés egy apának, aki hat évig nem tudott a fiáról...

Tudnom kell!

Akit érdekel...

Hali mindeki!:)

Nos ez sajnos még nem az első fejezet, amire mindeki nagyon vár, de remélem ennek ellenére örülni fogtok annak, amit modnok, mert bizony nem semmi dolgot mondok. Mondjuk nekem nem nagy dolog, mert nekem... Nah szóval a lényeg:

A My boyt teljes egészében, aki igényli, annak elküldjük.

Nem tudom, hogy van-e olyan, aki szeretné az egészet, de bizony letölteni innen kicsit fárasztó lehet, mert sok-sok fejezetes, és bemásolni folyamatosan nagyon nagyon fárasztó. Így, aki szeretné, annak elküldjük az eredeti 183 oldalas változatot.:)

Az iromány elérhető office.orgban és Office 2003-ban.:) Ahogy akarjátok.:)

Akit érdekel a dolog az írjon az iccsinee@gmail.comra, és továbbítjuk neki a My boyt.:):)

Szeretettel: Iccsi és Nee^^

My boy - Epilógus

Az Epilógus legszívesebben százfelé osztanám.
Annyira közhelyes, amikor valaki azt írja: „És ajánlom minden olvasómnak, aki végigkövette a történetet”. De azt hiszem itt nincsen jobb mondat, ami kifejezné a hálámat, és a törődésemet...
Ajánlom minden olvasómnak, sok-sok szeretettel, és fenntartás nélkül.:)

Epilógus

2021. május 22.

A tündérmese vége mindig ugyanaz.
A gonosz meghal, a jó boldogan él, amíg meg nem hal; a szerelem legyőzi a haragot, az igazság kiderül, és minden rossz gondolat, és rossz dolog eltűnik.
A tündérmesék erről szólnak. Ez a légyegük, ezt olvassuk a gyerekeknek. Azért olvassuk, mert ez a szokás, és nekünk is ezt olvassák, vagy van valami oka? Én azt hiszem, hogy oka van. Biztos van valami lényege, amiért pont ezt olvassuk nekik.
Talán útmutató, hogy soha nem szabad feladni, talán egy kis erő, hogy a legrosszabb helyzetekből is ki lehet keveredni. Talán egy kis remény, hogy ha nekik sikerült, akkor nekünk miért ne...
Erről szól a tündérmese. Erőről, reményről, szeretetről és győzelemről. Amikor a hercegek, hősök még akkor sem adják fel, amikor a leglogikusabb lenne. Még akkor is küzdenek, és a végén nyernek. Mindig nyernek, ezért elhisszük, hogy mi is tudunk nyerni, ezért mi sem adjuk fel.
Logikus. A gyerekeknek ez viszont még nem valami magasröptű, mély gondolatokkal teli világ. Nekik a tündér az tündér, a hercegnő az hercegnő a gonosznak meg minden esetben meg kell halnia.
Ma felnőtt fejjel már mindenki másképp látja a tündérmeséket. Valakinek csak nevetni támad rajta kedve, valaki pedig az egész életét benne látja...

Én az életemet látom a tündérmesékben... Főleg most.

- Edy! Miattad fogunk elkésni! - kiáltottam el magam az ajtó előtt állva.
- Nem Edy miatt, hanem miattam – mondta Rob, és kigombolt inggel, a kezében két nyakkendővel megállt a szoba előtt. - Melyik legyen? - kérdezte és huncut mosollyal felemelte a két kezét.
Mosoly kúszott az arcomra, ahogy néztem őt. Majdnem nevetséges...
- A bal – mondtam lemondóan, majd inkább visszazártam az ajtót. Azt hiszem már tudom, Edy miért késik állandóan... Volt kitől örökölnie...
A szoba elé álltam, hogy megnézzem, hogy állnak a fiúk. Ha ilyen tempóban haladnak, akkor nem biztos, hogy még ma odaérünk...
- Oké! Ki vette el a cipőmet? - tört ki Edy az ideiglenes szobájából gondterhelt arccal... - Az előbb még az ágyam előtt volt...
- Én vettem fel... - mondtam neki, és rá vigyorogtam. - Jól megy a kisestélyimhez...
- Anya! Ez most nem vicces! - mondta Edy, de láttam, hogy erősen próbálja nem elnevetni magát. - Apa!
- Igen? - jött ki Rob a hálóból, ahogy éppen az ingét gombolta be. - Mi a baj?
- Nem láttad a cipőm?
- De... A fürdőben van, de hogy hogy került oda, azt én se tudom... - mondta Rob, majd behúzta az inget a nadrágjába...
- Jah tényleg... Vécézés közben akartam felvenni... - mondta Edy, majd bement a fürdőben.
- Ti Pattinsonok képtelenek vagytok időben elkészülni? - kérdeztem hol az egyikre, hol a másikra nézve...
- Természetesen, képtelenek vagyunk – mondta Rob, majd egy puszit nyomott a számra. - Még két perc... - kiáltotta ki a szobából, és a zakójáért nyúlt.
- Egy! - mondtam, csak, hogy még beszéljek vele...
- Másfél! - mondta, majd elnevette magát.
- Reménytelen... Komolyan mondom, hogy reménytelen... - nyögte Edy a fürdő ajtajából.

Reménytelen...
Alig egy hónappal ezelőtt teljesen más értelme volt a reménytelennek. Akkor tényleg reménytelen volt a helyzet. Nincs rá jobb szó, nincsen rá megfelelőbb. Csak ez... Reménytelen.
És most más értelemben mégis jó volt hallani. Teljesen más jelentése van így. Valahogy így... jó. Nem tudom elmondani, miért. Így jó.
Mintha az ég kárpótolni akarna a sok idegeskedésért, az életem egy csapásra lett mesefényes. Mintha minden egy pillanat alatt javult volna meg. És nem tudom, hogy, de sikerült. Minden, egyszerűen minden jó volt.
Edynek elmondtuk az egész történetet. Persze becsomagolva valami szép csomagolópapírba, szalaggal átkötve. Tudta, hogy mi történt, de egyáltalán nem érdekelte. Amit azért kicsit furcsálltam... De véleménye szerint; most, hogy mindennek utána van, már fölösleges miatta idegeskedni...
Valahogy furcsa volt ez az érettsége egy kisfiútól. De jó volt, hegy nem zuhant meg tőle.
Rob hozzánk költözött. Valahogy meglepően könnyen hagyta ott Angliát és az eddigi életét. És az még meglepőbb volt, hogy egyáltalán nem okozott nehézséget az együtt élés. Lehajtotta maga után a vécédeszkát, és nem hagyta szanaszét a büdös zoknijait sem. Valóban döbbenetesen jól éltünk együtt. És bár gipszben volt a lába, mert eltört; és szép zúzódásokat, véraláfutásokat szerzett, teljesen jól volt. Vagyis jobban.
És én... Én teljesen meggyógyultam. Azt hiszem a sokkon kívül más bajom nem volt. De amint a kórházban megértettem, hogy mi történt minden a helyére állt. Felfogtam, hogy tényleg egyikük se halt meg, hogy Edyt visszakaptam. Megértettem. Kicsit több időbe telt, de sikerült. És van egy olyan sejtésem, hogy nagyon sokat segített a gyógyulásban a családom.

- Szívem, mehetünk? - kérdezte Rob az ajtó előtt állva.
- Persze – mosolyodtam el, majd elindultam feléjük. Szinte azonnal megfogtam Rob kezét. Valahogy természetes volt, hogy állandóan érintkezzen testünk valamelyik pontja. Szinte már megkövetelt volt.
- Utálom a nyakkendőt – nyögött fel Edy, majd meghúzta az említett ruhadarabot. - Megfulladok tőle!
- Hozzá fogsz szokni! - mondta Rob, majd belépett a liftbe. Vagy inkább a bebicegett jobb kifejezés a gipsz miatt. Azt hiszem nem is egy film forgatását kellett elhalasztani, amiért nem tudott rendesen járni. De azt mondta, hogy egyáltalán nem bánja, sőt még örül is ennek a kényszerszabadságnak.
Félig... hihetetlen volt, hogy ennyi minden megtörtént velünk, és csak egy gipszet kell „elviselni”. Csak ennyi maradt emlékbe...

A templomi esküvő szerencsére már megvolt délelőtt.
Olyan szép volt Ashley a nagy fehér ruhájában, ahogy sétált a padok között. Mindig is szerettem az esküvőket. És, ha valaki olyan ment férjhez, akit ismertem, akkor meg főleg.
- Ha itt bulizni fogunk, akkor minek kellett megint kiöltözni? - kérdezte Edy, és a nagyterem felé mentünk
- Nem bulizni fogunk... Hanem kajálni – mondta Rob, majd mind a hárman beléptünk a terembe.
- Ennél azért jelenthetne egy kicsit többet Ashley és Kellan esküvője! - mondtam, a majd szemeimmel őket kezdtem keresni. Gratulálni szeretnék nekik, és az ajándékot is oda szeretném adni.
- Megkeresem a helyünket – mondta Edy, majd elindult a nagy tábla felé, hogy megkeresse a nevét.
- Mész vele? - kérdeztem és Rob felé fordultam...
- Nem. Egyedül is megy neki – mondta, majd közelebb hajolt hozzám. - És nekem is van ajándékom Kellannak... - mondta, majd huncut mosoly húzódott az arcára.
- Rob... Ugye nem vettél valami hülyeséget? - kérdeztem kicsit rosszat sejtve.
- Dehogy... - mondta, de láttam, hogy dehogynem...
- Oké, de csak akkor adhatod oda, ha én nem vagyok ott – mondtam, majd észrevettem Ashley-t. És ha Ashley ott van, akkor Kellan is.

Pár óra múlva már mindenki a helyén ült, és evett.
- Anya, kérsz halat? - kérdezte Edy, majd felém tolta az ételt.
- Igen – mosolyogtam felé, és elvettem tőle a tálat. - Inkább mégse kérek... - mondtam, majd gyorsan továbbadtam a tálat. Túl... halszagú volt. Túlságosan...
- Kristen... Jól vagy? - kérdezte Rob, és gyanakodva nézett rám.
- Persze, csak nem kérek halat – mondtam, majd a csirkéért nyúltam. - Mondod a beszédet? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét.
- Persze... - mondta, majd elkezdte kopogtatni a poharat...

- Szóval, amikor megismertem ezt az idegesítő nőszemélyt itt mellettem, aki már a feleségem... - mondta Kellan a mikrofonba. Az egész terem őt nézte, ő meg inkább Ashley-t, mint a termet... - Nem nagyon akartam megismerni, mert túl sokat beszélt, és túl sokat nevetett... De aztán megtudtam, hogy vannak meztelen fotói, amire gyorsan rákerestem a neten, és nem volt semmi... - A terem elnevette magát, Kellen és Ashley meg csak mosolygott.
- Viccet félre téve... Nem szerettem rögtön beléd. - Egyenesen Ashley szemébe nézett, és valamiért, hirtelen teljesen fölöslegesnek éreztem magam ebbe a terembe. - Ez nem a villámcsapás szerelem volt, amikor meglátod, akarod, megszerzed, és elmúlik egy idő után... Ez kialakult, és mélyebb mindennél. Megismertelek, megszerettelek, majd beléd szerettem. Szeretem minden erényedet, és hibádat... Bár az utóbbiból kevesebb volt. De te szeretheted az én hibáimat, ha már hozzám jöttél... - mondta és elnevette magát.
- Úgy szeretlek, ahogy vagy, és érted bármit megtennék. Mert ez olyan szerelem, ami nem múlik el.
Ashley felállt, és megcsókolta Kellant. A terem meg tapsolni kezdett.
Hirtelen kedvem támadt sírni. Annyira szeretik egymást, annyira megérdemlik a boldogságot... Olyan jó látni, hogy kitart a szerelmük szinte mindenen át...
- Kris, jól vagy? - kérdezte Rob mellőlem. Én erre szipogtam egyet, majd megtöröltem az orrom.
- Persze... Csak ez olyan szép volt... - mondtam, majd feléjük intettem.

Éppen mind a ketten felálltak, és a terem közepére sétáltak, hogy eltáncolják az első keringőjüket.
Néma csönd lett, a zenekar játszani kezdett, ők meg ringatózni.
Azt hiszem a szerelem teljesen más, mint eddig hittem. Hiszem, hogy van szerelem első látásra.
Ez volt velem és Robbal is. Tagadhattuk, amennyire csak akartuk... Már Catherine kanapéján szerettük egymást... Csak nem vallottuk be, nem akartuk észrevenni, vagy ki tudja? Mert én már nem tudom. Tényleg nem tudom, hogy miért kellett játszani, és titkolózni, tiltakozni és tagadni. És örülök, hogy vége, és végre látok. Mert már nem csak nézek, hanem látok is... Látom, hogy szeret, és látom, hogy szeretem. És hiszem, hogy ez életünk végéig fog tartani.
Hiszem, hogy van olyan szerelem, ami csak lassan az idő folyamával alakul ki.
Mert ez volt Ashley-vel és Kellannal. És jó volt nézni, ahogy kialakul a szerelmük...
Hiszem, hogy mind a két szerelem lehet hosszú, boldog és pótolhatatlan. Hiszem, hogy bármelyiket is érezzük az életünkben, ha érezzük, akkor meg kell ragadni és soha el nem engedni.
Hiszem, hogy a szerelem elszalasztható, ha nem figyelsz oda. És hiszem, hogy a szerelem mindent megér...

Kellan hirtelen integetni kezdett a kezével a tömeg felé.
De nem úgy, ahogy szokás volt. Olyan... kellanosan; azt hiszem erre nincs jobb szó. Csak az, hogy kellanosan. Voltak, akik felálltak, majd megindultak a parkett felé, hogy ők is táncoljanak.
- Szabad? - kérdezte Rob, és felém nyújtotta a kezét. Rá emeltem a tekintetem, ő huncutul mosolygott. - Ha persze elviseled, hogy a gipszes lábam miatt én egy helyben forgok – tette még hozzá majd rám kacsintott.
Én elvigyorodtam, és kezemet a kezébe helyeztem.
Felálltam, és pár lépés után Rob maga felé fordított. Én hozzá simultam, és öleltem. Lassan ringatóztunk a zene ütemére, és szinte csak őrá tudtam figyelni.
- Kérdezhetek valamit? - hajolt a fülemhez Rob, és úgy suttogott, hogy beleborzongtam.
- Persze – mondtam, majd felemeltem a fejem, hogy rá nézhessek.
- Eredetileg le akartam térdelni... - mondta, és elmosolyodott -, de ezt sajnos most nem tudom megtenni...
Az ábrándos mosoly szinte egy pillanat alatt tűnt el az arcomról, hogy valami döbbent boldogságnak adja át a helyét. Nem tudtam, mit érzek, nem tudtam, hogy most meg kéne-e szólalnom vagy sem...
- Kristen... Hozzám jössz? - suttogta újra a fülemhez hajolva.
Szavaira hatalmas mosoly terült szét az arcomon, és valahogy minden leegyszerűsödött. Minden egyszerű lett...
- Igen – mondtam, majd rá mosolyogtam. Mosolyomat az ő arcán láttam tükröződni, majd közelebb hajolt hozzám...
- Akkor két hónap múlva meg is tarthatjuk az esküvőt – mondtam, és elhajoltam tőle egy kicsit.
- Miért ilyen hamar? - kérdezte és a tekintetemet kereste.
- Nem szeretnék gömbölyű lenni az esküvőnkön... - mondtam, és mosolyogva a szemébe néztem.
- Miért lennél gömbölyű? - kérdezte értetlenül, felhúzott szemöldökkel.

- Találd ki... - mondtam, majd fogtam az egyik kezét, és még lapos hasamra helyeztem.

Vége

Kedves olvasók!

Bár hihetetlen, de mégis igaz... Vége a történetnek. Így kijelentő mondatban.
Ez volt az utolsó pont, amit kiraktam, és azt hiszem, nem csak én szakadok el tőle vegyes érzelmekkel.
Egyrészt örülök. Hisz ez egy nagyröptű írás volt. És elárulom nektek, hogy eddig ez a leghosszabb IccsiNee történet.:) Ebbe a történetben sok mindent szem előtt kellett tartani:
A kezdetektől ott lévő szerelmet, amit állandóan elhomályosít a harag, a dac, a büszkeség vagy épp az aggódás; a tényt, hogy egyik szereplőnek sincs igaza, és mégis mind a kettőnek nyernie kell; Edy folyamatos jelenlétét, és a mellékszereplők fontosságát... Közben szem előtt tartva a célt, vagyis az epilógus tartalmát.
Szóval egy részt azt hiszem végtelenül boldog vagyok. Ezzel a történettel azt hiszem, nem keveset sikerült alakulnom.:)
Másrészt viszont... Lezárni egy olyan történetet, ami lassan egy éve a mindennapjaim része volt... Annyira fájdalmas. Szóval a másik részem végtelenül... szomorú.
Tudom, hogy az első fejezetet áprilisban publikáltuk. A My boy átélte velem az érettségit, a nyári szenvedéseket a munkahelyemen. Velem volt a szoláglatom alatt, a kórházban is, és egészen máig... Minden nap itt volt Franciaországban.
A My boy átsegített egy pár hullámvölgyön, amikor sikítva akartam hazamenekülni. Ekkor születtek a legdepressziósabb fejezetek... :)
Segített az unalom elűzésében; vagy épp, amikor hullámhegyeimet éltem, ezen töltöttem ki az örömömet, boldogságot írva és adva az olvasóknak.
Szerettem ezt a történetet, bár azt hiszem szó szerint nem mondanám, hogy bánom, miszerint vége...
Hisz Rob és Kris már eleget szenvedett... Hagyjuk őket boldogan élni, amíg meg nem halnak.:)

Szeretettel: Iccsi és Nee

U.I.: Hamarosan felkerül a Süllyedő valóság első fejezete.:) Addig is itt a tartalom:
Híres és hírhedt.
Ez a két szó jellemzi a Twilight-sztárokat, amióta abbahagyták a saga forgatását, és kiléptek a nagybetűs életbe.
Kristennek sikerült kiharcolnia az elismerést, komoly színésznő lett Amerikában, és már nem emlegetik Bellaként. Robot viszont végleg beskatulyázták, örökké Edwardként emlegetik, ennek hatására szerepeket sem kap.
Nem sok idő kellett, hogy Robert belekeveredjen abba a világba, amitől eddig óvta saját magát. Szex, alkohol, drog és lopás.
És vajon ennek mi lesz a vége?

My boy - 30. fejezet

30. fejezet

2021. április 24.

Eltűnhet-e valaki csak úgy?

Lehetséges, hogy valaki egyik pillanatban még ott van, aztán a következőben már sehol? El lehet tűnni ténylegesen? Lehet láthatatlanná válni, és megszűnni a világ számára? El lehet tűnni?
Sokan mondták, hogy nem. Régen. Még régebben. Hogy ez egy nagy hülyeség, egyszerűen lehetetlen úgy eltűnni, hogy senki nem tud rólad. Pedig sokan próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. Rendőrök, forgatókönyvírók, orvosok. De nem hittem nekik. Hiába mondták, hogy tumorok szívódnak fel csak úgy, hogy a megírt történet csak úgy eltűnt, hogy emberek ezreiről nem tudnak semmit. Mert eltűntek.
Egyszerűen... eltűntek.
De nem hittem nekik. Ez hülyeség, nem? Ha valaki létezik, ha valaki él gondolkodik és lélegzik, akkor legalább egy valakinek kell lennie a világon, aki tudja, hogy hol van, hogy mit csinál. Legalább egyetlen valaki van, akit tudja, hogy hova tűnt az ember, miért szívódott fel a daganat, hova tűnt a megírt forgatókönyv.
Mindre van magyarázat. Logikus és értelmes. A forgatókönyv esetében valaki biztos ellopta... A tumor esetében orvosi műhibát szoktak emlegetni.
De az embernél? Az ember nem tűnhet el csak úgy. Valakinek muszáj tudnia, hogy hol van az eltűnt személy. Valakinek muszáj tudnia, mi történt vele.
És most mégis...
Edy eltűnt. Felszívódott, mintha soha nem is lett volna, pedig nagyon is tudom, hogy van, hogy létezik. És mégse tudok róla semmit...

Eltűnt.

- Mindannyian tudjuk, hogy ez egy nehéz helyzet, de ne aggódjanak. Valamikor úgyis előkerül a gyerek! - mondta egy nyomozó és biztatóan rám mosolygott.
Én először fel se fogtam, hogy mit mondott. Aztán leesett. Mosolyra húztam a szám, amiben semmi öröm nem volt.
- Hallod, Rob? Ne aggódjunk! - idéztem ironikusan, és felé fordultam. - Ne aggódjunk, mert valamikor úgyis előkerül! Hátha évek múlva szembe jön velünk az utcán! FÖLÖSLEGES AGGÓDNI! REMEK HÍR, NEM? - üvöltöttem, és a végére a nyomozó felé fordultam, hadonásztam a kezemmel és feldöntöttem a székem, amin ültem.
A férfi csak elhűlten nézett rám, majd kifordult a konyhából.
- Kris... - suttogta Rob, és felállt a helyéről. - Ezzel csak magadat idegesíted – mondta, majd éreztem, hogy a kezét a vállamra rakja.
Szembe fordultam vele, és csak néztem rá értetlen szemekkel. Nem fogtam fel. Nem tudtam megérteni.
- Már hat napja nem történt semmi – mondtam, és csak néztem rá. - Hat napja nem csinálnak semmit!
- Nem tudnak mit csinálni! - mondta Rob egyenesen a szemebe nézve.
- De én igen – mondtam, majd kimentem a konyhából.
- Kristen! - Rob szinte lemondó hangja követett, és jött utánam, ahogy bementem a dolgozóba. - Mit akarsz csinálni? - kérdezte, majd a hátát neki vetette az ajtófélfának.

Fáradtan, nyúzottan és szinte lemondóan nézett rám. Mintha már úgyse tudna mit csinálni, hát hagyja, hogy csináljam, amit akarok. Hagy csináljam, és jöjjek rá én magam, hogy mekkora kárt okozok...
- Eladom a házat... - mondtam, és keresni kezdtem az ingatlanos címét. Már többször meg akarta venni a házam, de nem adtam. Hát most adom.
- Miért adnád el? - kérdezte Rob, majd kezét a mellkasa elé fonta.
- A száz millióért – mondtam, majd végre megtaláltam a telefonszámot. - És a kocsikat meg a céget is eladom. Úgy lesz elég pénzem – mondtam, majd tárcsázni kezdtem. - Judith biztos megérti majd...
Rob hirtelen lépett mellém, majd kapta ki a kezemből a telefont.
- Megtennéd, hogy gondolkozol mielőtt cselekszel? - kérdezte, egyenesen rám nézve.
- Miért honnan akarsz pénzt szerezni? - kérdeztem, majd a kezem nyújtottam a telefonért.
- És te hol akarsz lakni miután megvan Edy, és semmid nincs?
- Majd nálad – mondtam egyszerűen, és újra a telefon után nyúltam. - Úgyis most akartál ide költözni.
Rob megdöbbent, karját maga mellé ejtette. Nem tudtam, hogy miért döbbent meg. Eddig is úgy volt, hogy összeköltözünk, és amint meglesz Edy, akkor is össze fogunk. Csak legyen meg!
Döbbenetét a telefonja csörgése szakította meg. Odakapott a zsebéhez, majd elővette a mobilját. Másik kezében még mindig az én telefonom volt, így elég viccesen nézett ki, bár eszem ágában se volt nevetni.
- Pattinson – mondta a telefonba, majd figyelmesen hallgatott. - Rendben. Köszönöm – mondta, majd lerakta a telefont.
- Megvan a pénz – mondta egyenesen rám nézve, majd elindult kifelé.

- Megvan a pénz – ismételte most a tömérdek rendőrnek és nyomozónak, aki a nappaliban tolongott. - Délután megyek érte.
- Köszönjük a fáradozását, de erre az esetre megvan az állam tartaléka – mondta az egyik nyomozó, majd felállt a helyéről.
- A fiamra bármikor van pénzem – mondta Rob egyenesen a nyomozónak.
- Nem vihet majd be igazi pénzt. Az FBI-nak remek hamisítványai vannak, így teljesen fölöslegesen fáradozott – mondta a férfi és a végére már majdnem nevetett.
Nem értettem, hogy ezen a helyzeten mi annyira nevetséges. Hogy miért kell nevetni csak azért, mert Rob megtette az egyetlen dolgot, amit meg tudott tenni.
Valahogy és hirtelen szánalmasnak éreztem magam. Egy gyereknek több kell a pénznél. Nem csak ennyire van szüksége. És most még pénzt se tudunk neki adni. Szánalmas. Haszontalannak éreztem magam, tehetetlennek. Mintha csak lennék a semmiért.
Rob felém fordult, én meg csak halványan bólintottam. Hallgassunk. Ez az egyik, amit megtanultam ezalatt az egy hét alatt. Hallgassunk a nyomozókra, mert azok tudják, mit csinálnak. Nagy átlagban... Jutott hirtelen eszembe az előbbi eset. Még, hogy ne aggódjunk...
Leültem a telefon mellé, és vártam. Hívnia kell megint. A nyomozók szerint úgyis hívni fog, hogy mikor és hova kell vinnem a pénzt. Szóval várok. Egyszerűen vártam.
Rob felsóhajtott, majd leült mellém és megfogta a kezem. Amikor már csak ennyi vigaszom van, az már majdnem szánalmas.
Kifejezéstelen arccal néztem körbe a nyomozókon.

Nekik ez semmi más csak munka. Nekik ez... egy feladat, amit meg kell oldani, akár a matekpéldát az iskolában. Csak itt nem az a veszély fenyeget, hogy a tanár rajta kap, hogy valójában amőbázol a padtársaddal, hanem az, hogy meghal valaki.
Meghalhat valaki...
Az én fiam.
Azt hiszem könnyű volt az iskolában.
Csak körök és ikszek. Ennyi volt a lényeg. Aztán ha veszítettél, akkor kezdjük elölről, semmi gond.
Talán, ha le lehetne egyszerűsíteni az életet körökre és ikszekre, akkor minden jobban menne. De az élet nem ennyi. Nem lehet betanulni a szövegeket, nem lehet mindenre reakciónk. Egyszerűen... Nem lehet minden rendben.

Túl tökéletes volt. Már tudom, hogy ez volt a baj. Túl tökéletes volt az életem egy héttel ezelőtt. Túl hibátlan és remek. Túlságosan... boldog.
Talán, ha megint összevesznék Robbal, akkor visszakapnám Edyt.
Azt hiszem nem vagyok normális.
- Kris...
- Igen – kaptam a fejem Rob felé. Elbambultam. Nem figyeltem és kizártam mindent, ami talán most nem is baj. Nem akarok tudni a külvilágról, a világ se akar tudomást venni rólam.
- Jól vagy? - kérdezte és vállamnál fogva maga felé fordított.
- Nem – mondtam, és fejemet elfordítottam tőle. Idióta kérdés. Hogy lennék jól, amikor a fiunk ki tudja hol van, és ki tudja mit csinál vele az az idióta? - Te jól vagy? - kérdeztem vissza kis éllel a hangomban utalva arra, hogy mekkora idiótaságot kérdezett.
- Nem – mondtam, és elmosolyodott jelezve, hogy megértette a célzást. - Tényleg hozzám költöznétek? - kérdezte, majd elfordította a fejét, és hirtelen nagyon érdekes lett a cipője. Mint a gyerek, aki zavarban van.
- Jobb lenne, ha te költöznél – mondtam, és rá emeltem tekintetem. - Edy szeret itt lenni – tettem hozzá, és elmosolyodtam. - És én is.
- Nem most akartam elmondani, de talán jobb ha kimondom... – kezdte, és felemelte a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
Komoly volt. Komoly. Elszánt, és egyszerűen... aranyos.
És hirtelen érdekelni kezdett, hogy mit is akar mondani. Napok óta először valami más is érdekelt nem csak az, hogy hol van Edy.

De nem tudta kimondani, mert csörögni kezdett a telefonom.
Csettintésre lett néma csönd az egész házban, és meredt mindenki a telefonra.
- Beszéltesse – mondta a nyomozó, majd a telefon felé intett, hogy vegyem fel.
Remegő kézzel nyúltam a kagylóért, és erősen bíztam benne, hogy tényleg a rabló az... Nem tudom miért. De akartam, hogy ő legyen, és nem az apukám vagy a bátyám, hogy érdeklődjön felőlünk...
- Halló – szóltam bele, és riadtan vettem tudomásul, hogy a hangom is remeg.
- Megvan a pénz? - kérdezte az erőszakos hang.
Én majdnem megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy vége a várakozásnak.
- Százdolláros bankókban jó lesz? - kérdeztem majdnem cinikusan. Nem tudtam honnan jön ez az egész, nem tudtam, miért jön... Csak jött. - Vagy legyen ezres?
- Szarok rá, aranyom – mondta a pasi, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Ha engem kérdez, akkor a százdolláros a jobb... Sokkal kevésbé feltűnő, mint az ezres. De mondja csak, maga mit is dolgozik? Mert tudja nem mindegy, hogy mi a szakmája. Ha mondjuk valami nagy fejes, akkor tényleg rendben van az ezres. De ha valami kis munkája van, akkor adunk inkább tízdollárosokat, ha...
- FOGJA BE! - ordította a pasi idegesen. Felidegesítettem.
Hirtelen egyáltalán nem tűnt jó ötletnek ez az egész. Mi van, ha most csak azért, mert én hülye voltam bántja Edyt, hogy levezesse a feszültséget. Hülye vagyok! Annyira hülye!
- Beszélni akarok a fiammal – mondtam, és a hangom megint remegni kezdett.
- A pénzt San Franciscóba kérem. Ma este tizenegykor a Ford régi gyárába.
- A fiammal akarok beszélni! - mondtam erőszakosabban.
- Kölyök! Nyögj valamit az anyádnak! - kiáltott a férfi, majd hallottam, hogy lépked.
- Anya! Jól vagy? - kérdezte Edy vékony hangján.
Én szám elé kaptam a kezem, és éreztem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon.
- Jól vagy, Edy? - kérdeztem vissza, és próbáltam nem sírni. EZ most nem segítene.
- Jól, de... - megszakadt a vonal.
- Edy... Edy! - És már hiába kiáltoztam a kagylót markolva senki nem szólt bele, senkit nem érdekelt, hogy én kiáltozom... - EDY!

- Hallottad, Edyt, Kirs... Jól van – mondta Rob, majd kivette a kezemből a telefont.
- Azt mondta, jól de... Van egy de, Rob! Van egy DE! - kiáltottam, majd felálltam a helymről.
- Nem volt elég hosszú a hívás – lépett oda a nyomozó mind a kettőnkhöz. - De azt tudjuk, hogy este hol lesznek... San Francisco, Ford gyár. Hogy semmi újat nem tudnak ezek a rablók kitalálni... Mindig csak gyárak... - motyogott a nyomozó, és elfordult tőlünk.
- Oké, induljunk – mondtam, majd az ajtó felé fordultam.
- Miss. Stewart! - szólt utánam az egyik nyomozó, és megtorpantam. - Délelőtt tíz óra van. A gép egy óra alatt San Franciscóban van, és még egy óra autóút. A rabló, ha jól emlékszem este tizenegyet mondott. Elárulná, mit csinálna a maradék tizenegy órában? - kérdezte szarkasztikusan, és felém lépett.
Én csak álltam ott, és hirtelen semmit nem tudtam. Most... mi van?
Azt kéri, hogy üljek, mint eddig, amikor már tudjuk, hogy hol lesznek este. Azt kéri, hogy csak legyek...
- Magának nincsen gyereke, ugye? - kérdeztem, és közömbösen néztem a nyomozó szemébe. - Biztosan nincs, mert fogalma sincs, milyen érzés csak ülni, nem tudni a gyermekéről semmit, és elfogadni azt, amit mások mondanak. Magának fogalma sincs, milyen érzés az egyetlen dolgot elveszíteni, amiért még az életét is feláldozná. Az ÉN fiamról van szó! - mondtam már sokkal hangosabban, mint kezdtem.
Megijedtem magamtól. Féltem az érzéseimtől, nem tudtam irányítani, nem tudtam, hogy mikor mi fog történni. És ha én nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, akkor kinek kéne tudnia? Irányíthatatlan vagyok. Egyszerűen irányíthatatlan.
- Az én fiammal - aki csak hétéves - egy idióta szórakozik, és fenyegetőzik, hogy megöli! Az ÉN fiamat, csak azért, mert pénz kell neki. Az ÉN fiamat! Maga azt nem értheti meg, hogy milyen érzés megesküdni, hogy mindentől megvédi az életben; hogy milyen érzés ébren feküdni, arra gondolni, hogy mit rontott el; és milyen érzés elveszíteni. Úgyhogy ne merjen kioktatni azért, mert tenni akarok valamit, és nem csak ülni, mint egy szobor, aki nem fogja fel, mi történik körülötte, világos? - kiáltottam, majd mély levegőt vettem.

- Kicsim... Gyere velem – mondta Rob, majd kézen fogott, és mint egy kisgyereket felvitt az emeletre.
- Nem értik, Rob... Senki nem érti... - suttogtam, és hagytam, hogy Rob a fürdőbe vigyen.
- Tudom. De meg kell nyugodnod! Holnap ilyenkorra Edy itthon lesz – mondta egy kis mosoly kíséretében, majd kibújtatott a felsőmből.
- Megígéred, ugye? - kérdeztem, és a vállába kapaszkodtam, ahogy levette rólam a nadrágot.
- Megígérem – mondta, majd betolt a zuhany alá, és ő is utánam jött.
Csak rajta... Rajta volt a ruha...

- Rendben, szóval az épületnek három kijárata van. Itt, itt és itt – mutatott egy tervrajzot a férfi, és intett a lap felé.
- Maga bemegy a pénzzel együtt ezen az ajtón, és majd itt is jön ki – intett Rob felé a rendőr.
- Mi az, hogy ő megy be? - vágtam közbe értetlenül. - Engem hívogatott az az idióta, miért ő menne be?
- Maga nem stabil érzelmileg. És mivel Mr. Pattinson az apa, elég logikus, hogy szólt neki – oktatott ki a nyomozó, majd visszahajolt a tervrajzhoz. - Természetesen mindennel felszereljük, amivel csak lehet. Kap még egy távirányítót, ha úgy érezné, hogy veszélyben van ön vagy a gyerek, akkor jelez és a mesterlövészek kilövik. Bemegy, kéri a gyereket. Egyszerre kell cserélniük, nehogy bántson valakit. Maga azonnal kijön az épületből a fiával együtt, és várjuk, hogy az emberünk melyik ajtót válassza... És egyenesen a karunkba fut. Tervtől eltérni tilos! Nincs magánakció Mr. Pattinson!
A nyomozó hátrébb ment, én meg csak álltam, és meredtem Robra.
- Te mész be? - kérdeztem kihangsúlyozva minden egyes szót.
- Kristen... - mondta Rob, és közelebb jött. - Nem akarom, hogy valami bajod essen. Nem akarom, hogy te menj be...
- És szerinted én akarom, hogy neked legyen bajod? - kérdeztem éles hangon, ami már majdnem átcsapott hisztériába.
- Szívem! - Rob elém lépett, és a vállamnál fogva magához húzott. Szorosan tartott, én meg görcsösen kapaszkodtam a hátába.
A pólóját összegyűrtem, és már megint sírni kezdtem. Pedig nem akartam.
- Nem mehetsz be... Te nem... - mondtam, majd éreztem, hogy puszit ad a homlokomra.
Talán igaza van... Igaza lehet a nyomozónak. Nem vagyok stabil érzelmileg. Zokogok, hisztizek, kiabálok, majd olyan vagyok, mint akit semmi nem érdekel. Talán igaza van, és tényleg nem vagyok stabil.
Tönkre mentem. Már nem vagyok... normális.
De én az akartam lenni. Akartam a biztonságot, a nyugalmat. De amíg Edyt nem kapjuk vissza, addig erre képtelen vagyok. Kell a nyugalom! Annyira kell!

- Vigyázol magadra, ugye? - kérdeztem, amit kicsit megnyugodtam, és felemeltem a tekintetem.
- Persze – mondta Rob, majd rám mosolygott. - És Edy is velem lesz! Még pár óra, és elfelejthetjük ezt az egészet – mondta, majd megint megölelt.
Pár óra. Csak pár óra.
Mégis idegtépően lassan telt az idő. Nem normális. Az idő nem normális. Túl lassan mozog. Nem lehet, hogy még csak este tíz van. Lehetetlen. Ez azt jelenti, hogy még több mint egy órát kell várni. Túl soknak tűnt.
De ha a másik szögből nézzük, hogy már egy hete erre a napra várunk, akkor az egy óra már semmi, nem igaz? Az már nem annyira sok. Egyáltalán nem.
Egy óra múlva Edy itt lesz. Egy óra múlva Rob bemegy, és beszélni fog azzal az idiótával. Egy óra múlva...
- Mr. Pattinson! - szólt az egyik férfi, majd Rob felállt mellőlem, és elment. Én is utána mentem, nem akartam egyedül maradni. Félelmetes volt a kamionnak a belseje, ahogy teljesen át van alakítva. Még ha csak hátra is mennek, akkor se akartam egyedül maradni.

- Vetkőzzön le! - mondta a férfi.
- Ha nem tudnám, hogy miért kéri, eléggé félreérthető lenne a parancsa – mondta Rob cinikusan, majd kibújt a felsőjéből.
- Vetkőzzön le, hogy magára aggathassuk a karácsonyfa díszeket – mondta ugyanaz a férfi, és most Rob felé mosolygott egy cseppnyi öröm nélkül.
- Ez se sokkal jobb – mondta Rob, és a nadrágját is levette.
A nyomozó fáradtan sóhajtott, majd intett egy másik alaknak.
Robra idióta baromságot aggattak. Golyóálló mellényt, mikrofont, kamerát és még egy rakat kütyüt, aminek én nem tudtam a nevét.
- A távirányító – mondta a vezető, és Rob kezébe nyomott egy pecsétgyűrűt. - Csak megnyomja, és kész – mondta, majd elővett egy kisebb pisztolyt. Ezt meg tényleg csak vészhelyzetre – mondta a férfi, majd Robra erősítette a fegyvert.
Mire végeztek Rob egészen úgy nézett ki, mintha semmit nem csináltak volna vele. Én legalábbis nem láttam különbséget.
- Nincs magánakció! - mondta megint a férfi, majd Rob kezébe adta a táskát tele pénzzel.
- Nem lesz – mondta Rob, majd felém fordult.
Én meg mintha csak erre vártam volna felé indultam, és a nyakába borultam. Szorítottam, és igyekeztem nem tudomásul venni, hogy most éppen hova megy. Hogy miért megy. Ő is erősen szorított, és éreztem, ahogy a kütyük egyike a mellkasomhoz nyomódik. De nem érdekelt. Most nem.
- Még pár perc... - mondta Rob majd a szemembe nézett.
- Pár perc – ismételtem én is, és elmosolyodtam. Pedig egyáltalán nem akartam.

Pár perc múlva véget ér a rémálom. Mintha csak felébredtem volna. Végre felkelek, minden rendben lesz, Rob velem lesz, Edy is. És minden csodálatosan szép lesz. Ezt akartam. Hogy végre minden rendben legyen.
Éreztem, hogy Rob az ajkamra hajol és egy csókot nyom rá. Ha csak pillanatokra is, de elhittem, hogy minden rendben van, és, hogy ez az egész meg se történt. Csak pillanatokra, de elhittem És jó volt hinni.
Közelebb húztam Robot magamhoz, hogy még erősebben csókoljam. De eltolt magától, majd homlokát az enyémnek támasztotta.
- A másik felét, majd ha kijöttem megkapod – mondta, majd kilépett a kamionból, és a kocsi felé ment.
Felét. Csak a felét. Van miért visszajönnie. Muszáj visszajönnie.
Ez nem búcsú volt. Ha búcsú lett volna, akkor nem mond semmit, és csak elmegy. Tudom. Ezért csinálta, hogy tudjam, visszajönnek.
Mégis aggódtam. Nagyon aggódtam.

Kapkodva ültem a rengeteg monitor elé, és kerestem meg azt, ahol Rob éppen vezetett. Csak az utat lehetett látni, semmit nem lehetett hallani. Semmi érdekes nem volt rajta. Mégse tudtam elszakítani a tekintetem erről a képernyőről. Csak néztem, ahogy vezet, és halad a fiunk felé.
Amikor visszajön, akkor már mind a ketten itt lesznek és semmi baj nem lesz. Semmi baj nem lesz. Semmi baj nem lesz!
Percekig vezetett még, aztán kanyarodott. Gyár. Elhagyatott hatalmas épület. Valamiért félni kezdtem tőle. Ez nem normális. Az életem hirtelen túlságosan hasonlítani kezdett egy filmre, aminek valamiért a forgatókönyvét nagyon elcseszték. Én nem akarok sok mindent. Csak nyugalmat, és csöndet. Mindenki hagyjon békén. Én csak ennyit akarok...
Rob leállította a kocsit, láttam, hogy a táskáért hajol, majd, hogy kiszáll. Bárcsak telne gyorsabban az idő. Látni akarom Edyt! Meg akarom ölelni, azt akarom, hogy mind a ketten itt legyenek!
Tördeltem a kezemet, és feszülten néztem, hogy teszi meg a lépéseket a bejárat felé.
Lehet, hogy jobb lenne, ha nem nézném. Nem biztos, hogy végig tudom nézni. Ez egyáltalán nem biztos.
De ha nem nézném, akkor meg abba őrülnék bele. Én ezt nem értem. Nem akarom a fenébe is! Nem akarom!

Rob benyitott, majd haladt tovább előre.
Három lámpa világította meg a nagy teret, és nem volt sehol senki.
- Nincsenek ott – suttogtam magam elé, és néztem tovább a monitort, hátha észre veszek valamit, ami érdekes. Vagy Edyt. Edyt akarom látni.
- Várjunk... - mondta a nyomozó, és a kamera Rob testéve együtt leereszkedett a földre, majd rögtön fel is kelt. Letette a táskát a földre.
- De nincsenek ott – mondtam megint, és tovább néztem pislogás nélkül a képernyőt. Ott kéne lenniük. Ott kell lenniük!

- Miért nem a tyúk jött? - hallatszott hirtelen a hang a nagy semmiből. De nem a kamionból szólt, hanem a monitorból. Ott vannak!
Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben csak azért, hogy rögtön tovább aggódjam. Hol van az a valaki? És miért csak a hangját lehet hallani?
- Kicsit rosszul van – mondta Rob a nagy semmibe.
- Persze... Rosszul... - jött a groteszk hang, majd lépések hallatszottak. - Nektek fogalmatok sincs arról, hogy mi a rossz! - köpte a hang, majd lassan egy test kezdett kibontakozni a sötétből. - Nektek mindenetek megvan. Soha semmiben nem szenvedtek hiányt. Hát, hogy lehettek rosszul? - kérdezte a férfi, majd teljesen belépett a fénybe.
- A paparazzi – suttogtam, ahogy felismertem az alakot. És így utólag annyira logikus az egész.
- Most nem a színésznő van rosszul, hanem az anya... - mondta Rob merev testtartással. - Hol van a fiam? - kérdezte megkeményítve a hangját.
- Szóltatok a zsaruknak? - kérdezte a férfi, és mint egy paranoiás elkezdte forgatni a fejét, mintha kamerát akarna találni.
- Nem. A pénz itt van – intett Rob a táska felé. - Hol a fiam? - kérdezte megint, és a férfi felé lépett.
Erre a másik rögtön hátrált vagy két lépést, és kezét felemelte. Az egyikben egy távirányító volt.
- Rendben. Edy a 134-es szobában van ebben a motelben – mondta a pasi, és egy borítékot tett le a földre maga mellé. - A kulcs is benne van – mondta, majd ellépett a borítéktól. - És azt hiszem jobb, ha szólok, hogy a motelbe bomba van. Ha bárki követne robbantom a kócerájt, és szarok a tetves kölyködre! - kiabálta a pasi, majd kézfejével megtörölte a száját.
- És ha nincs ott Edy? - kérdezte Rob, és lehajolt a táskáért.
- Ebben az esetben kénytelen vagy bennem bízni – mondta, majd nevetésbe kezdett. Mintha ebben tényleg valami vicces lenne.
- Rendben – mondta Rob, majd elindult a férfi felé.
- Állj meg! - kiáltott a pasi, és megint hátrálni kezdett. - A táskát leteszed! - mondta, és felemelte a távirányítót, mintha robbantani akarna. Rob abban a pillanatban torpant meg, én meg kaptam levegő után.
Rob letette a táskát, majd a férfi közelebb ment.
- Kezeket fel, vagy lövök! - mondta a paparazzi elvékonyítva a hangját. Rob felemelte a kezét, majd hátrálni kezdett.
- Te szépen teszel balra egy kört, én meg jobbra. És félúton felszedjük, ami nekünk kell... - mondta a pasi, majd röhögni kezdett. Rob is elindult és a férfi is.

Félúton tényleg ott volt a boríték. Rob azonnal kinyitotta, egy kulcs esett ki belőle és egy cím. Rob felsóhajtott, majd felemelte a fejét. A férfi éppen a pénz szagolgatta és ölelte magához. Olyan boldog volt az arca, mintha egész életében erre várt volna.

- Rendben – mondta Rob, majd elrakta a borítékot. Erre a férfi is, mint akit ámulatból keltenek fel, úgy kezdte el pakolni a pénzt, majd kapta fel a táskát. - Akkor remélem soha többé nem találkozunk.
- Ha elfogy a pénz jelentkezem – mondta a férfi, és vigyorogni kezdett.
- Ajánlom, hogy a szállodában legyen a fiam, különben megtalálom! - mondta Rob, majd határozottan elindult a férfi felé. Alapos távolságot megtartva kikerülte, majd futni kezdett a kocsi felé.

Amint beszállt, rögtön indított, majd kilőtt a parkolóból.
- Rendben kövessétek a férfit. Ne támadjatok! - kiáltott az egyik nyomozó a telefonba. A hajába túrt, majd újabb utasításokat adott. - Messziről, te idióta! Ne tapadj rá! Maradj kapcsolatban a többiekkel, és megbeszélitek, hogy mikor váltotok!
De engem nem érdekelt a pasi. Nem érdekel, hogy mi van vele. Engem Edy érdekel...
Rob közben előszedte a címet.
- PalMotel – olvasta be, majd láttam, hogy a sebességmutatója vészesen növekedni kezd.
- Indulás emberek, nyomás, gyerünk!
Körülöttem mindenki nyüzsgött. Mindenki csinált valamit. Telefonált, pakolt, vagy éppen üvöltözött. Szaladgált térképekkel a kezében. Mindenki csinált valamit...
Én meg csak ültem, és néztem, ahogy Rob vezet.
- Indulunk! - kiáltott egy hang majd az egész kamion meglódult.
Leültem, és tovább néztem az utat, ahol Rob haladt el.
Percek teltek el, kiáltozva, én meg még mindig csak ültem, és néztem.
Percek múlva Edy megint itt lesz. Percek kellenek. Csak percek...
Nem vert át a férfi, nem adott hamis címet. Edy ott lesz. Megkapta, amit akart. Edy ott lesz. Biztos vagyok benne, hogy Edy ott lesz.

Nem tudtam megmondani, hogy mit érzek. Talán türelmetlen voltam. Türelmetlen, hogy végre Edy itt legyen. Féltem, hogy nincs ott. Aggódtam, hogy Robnak valami baja lesz. És Edy teljesen egyedül van egy motelszobában... Ez nem igaz... Mindjárt vége. Vége a rémálomnak, csak ennyi volt. Ennyi volt.
Újabb percek múlva Rob lefékezett egy külvárosi motelnél. Kipattant a kocsiból, majd szinte szaladt felfelé a lépcsőn.
- Idióta! Azt mondtam, hogy hagyd békén! - üvöltött az egyik nyomozó! - Megmondtam, hogy beszélj! Azonnal kanyarodj le, te barom!
A szobát kereste. 134-es szoba... Már nem sok, és vége. Vége van! Szaladt végig a folyosón, minden egyes szoba ajtaját megnézve, hogy ő azt keresi-e vagy sem.
A szívem gyorsabban dobogott, nem kaptam levegőt.
131... Meredten bámultam, ahogy a monitoron suhannak a képek, az ajtók, ahogy Rob fut.
132...
Pislogni nem tudtam, megmozdulni sem. Semmire nem voltam képes, csak a nézésre. Hallottam, ahogy a vérnyomásom az egekbe szökik. Hallottam a vér dobogását a fülemben.
133...
Közelebb hajoltam a képernyőhöz, hogy egyetlen egy pillanatot se szalasszak el. Látnom kell. Egyszerűen látnom kell!
- Megmondtam, hogy figyelj oda, NEM? Idefigyelj, ha itt valami történik, akkor...
134...
Nyelni próbáltam, de nem tudtam. A torkom kiszáradt, semmire nem voltam képes. Rob a kulcsot a zárba helyezte, majd kinyitotta az ajtót.

- Apa! - kiáltott fel Edy, majd felpattant az ágyra, ahol éppen hason feküdt és rajzfilmet nézett.
Felnyögtem, majd kifújtam a levegőt, ami eddig bennszorult.
Mert ott volt Edy. Rob hozzá szaladt, és láttam, ahogy megöleli. Ott van. Edy itt van.
Örömömben felnevettem, és mosolyogtam, ahogy már régen nem.
Nem bántották. Mosolyog, mint régen, nevet, mint régen. Él és egészséges és senki nem bántotta. Kiáltozni akartam örömömben, táncolni vagy sikoltozni.
Vagy mind a hármat. A hát alatt felgyűlt feszültség egy pillanat alatt repült el, mintha tényleg ott se lett volna.
Felpattantam a székből, hatalmas mosoly volt az arcomon, és szívem szerint tapsolni kezdtem volna. Mégse tapsoltam, csak néztem a képernyőt. Hagy lássam Edyt... Túl rég nem láttam...

- Mondta a bácsi, hogy valamelyikőtök jön értem! Azt mondta ő a bébiszitterem, de én nem nagyon hittem neki... Ugye, hogy nem volt a dadám?
- Nem nem volt a dadád – mondta Rob, hallottam, hogy mosolyog, és még mindig ölelte Edyt.
- Meg ha a dadám lett volna, akkor maradhattunk volna a házban, és nem itt kell lenni egész nap... Azt mondta elutaztatok. De én nem nagyon hittem neki, mert...
- AZONNAL TŰNJENEK ONNAN! - kiáltott a nyomozó a mikrofonba, ami Robhoz volt szerelve.
Rob elengedte Edyt, majd pillanat alatt kapta a kezébe, és kezdett el rohanni.
Arcomról leolvadt a mosoly, hirtelen nem is értettem, hogy mi történik. Láttam, ahogy Rob szalad, hallottam, hogy a nyomozó kiáltozik.

Majd robbant...

- Nem... - nyögtem, és csak néztem, ahogy a eltűnik Rob, eltűnik Edy és csak fekete-fehér pöttyök maradnak meg zúgás.
- Nem... - mondtam megint, és közelebb léptem az egész berendezéshez.
- Nem. Nem! NEM! - üvöltöttem, majd csapkodni kezdtem magam körül. - NEM! - ordítottam, ahogy csak tudtam, és éreztem, ahogy a könnycseppek csak úgy záporoznak a szememből.
- NEM! - ordítottam megint, és éreztem, hogy valaki megpróbált átfogni. Kiszakítottam magam a kezéből és a hátsó ajtóhoz mentem. Ütni kezdtem a kezemmel, hogy végre kinyissa valaki.
- NEM! - üvöltöttem, és belerúgtam. Csapkodtam, és ütöttem...
Ez nem történt meg... Ez nem történt meg...
A kamion megállt, és nyílt az ajtó.
- Nem... - mondtam megint, majd kiszaladtam a kamionból.

Nem volt sötét...
Hatalmas lángcsóvák csaptak fel a motel egyik emeletéről, és világította meg a sötétséget.
- Nem – nyögtem megint, majd szaladni kezdtem.
Hallottam, hogy rögtön utánam jönnek a következő léptek, majd éreztem, hogy elkapnak a derekamnál fogva.
- Megőrült? - kérdezte egy férfi, majd elkezdett húzni a másik irányba.
- NEM! - kiáltottam, és ütni kezdtem a férfit, ahol csak tudtam. - Engedjen el! - ordítoztam. - Engedjen el! Engedjen el!
- Valaki azonnal hívja a tűzoltókat! És a mentőket is!
- NEM! - kiáltottam megint, és tovább csapkodtam a férfit... Majd elájultam...

Ez nem történt meg. Nem történhetett meg... Még hogy Rob és Edy bennragadt egy tűz közepén... Nevetséges...
Ez nem történt meg.
Edyt el se rabolták. Ilyen butaságot... Ez nem történt meg. Egyszerűen nem történhetett meg...
Ilyen nem létezik...
Mindjárt felkelek otthon leszek az otthonomban, Edy jön majd ugrálni az ágyamon, Rob is megjelenik. Jeff odalent szitkozódik, mert nincs csoki müzli...
Minden így lesz. Biztos vagyok benne. Nem történt semmi. Ez nem történt meg.
Ez egy nagy... hülyeség!

- Magához tért... - mondta valaki, akinek nem ismertem fel a hangját. Gépek pittyegtek. Mindenhol dobozok voltak, és kötszerek...
- Nem... - nyögtem, majd felkeltem.
- Feküdjön vissza, kisasszony! Sokkot kapott! - mondta egy nő, és megpróbált visszatolni az ágyra.
Sokkot kaptam... Nem kaphattam sokkot... Lehetetlen...
Lekaptam a fejemről az oxigénmaszkot, majd fellöktem az ápolót. Kiszaladtam a mentőautóból.
Kiáltoztak... Sikítoztak... Ordítoztak...
Mindenhol szaladgáló tűzoltósok voltak. A mentősök az emberekkel foglalkoztak, akik éppen kijöttek a motelből. Pokrócokat osztogattak, és mindenkire azonnal oxigénmaszkot adtak.
- Hol van Rob? - kérdeztem bele a semmibe, pedig tudtam, hogy senki nem fog válaszolni. - Hol van Rob és a fiam? Hol van Edy?
Senki nem válaszolt. Talán észre se vették, hogy ott vagyok. Egyre közelebb mentem a tűzhöz. Fel kell mennem Edyékhez. Muszáj látnom őket! Muszáj!
- Itt van valaki! - kiáltott az egyik tűzoltó.
Odakaptam a fejemet. Az első emeletről kiáltott. Van ott valaki... Edy az. Biztos, hogy Edy az, és semmi baja nincs. És Rob is ott van, és neki sincs semmi baja! Én tudom.
- Kisasszony maga nem lehet itt! Menjen az egyik mentőautóhoz! - mondta az egyik tűzoltó, majd tolni kezdett kifelé.
- Bent vannak... - suttogtam, és tisztában voltam vele, hogy úgyse hallgat meg, úgyse érdekli, hogy mit mondok. Tudtam. - Látnom kell.
A férfi megjelent a lépcsőn. Karjában egy kicsi kis testet tartott, ami nem mozdult...
Nem... Ez nem velem történik...
- Kislány, csúnya égések a felkarján... - mondta a tűzoltó, aki lejött az első emeletről, majd futott vissza.

Nincsenek...
Eltűntek... Hol vannak? Itt kéne lenniük! Annyira itt kéne lenniük! Kétségbeesetten néztem fölfelé. Élniük kell. Biztos, hogy élnek. Nem halhatnak meg...
De mi van, ha meghaltak? Ha... már nem élnek? De élniük kell! Muszáj élniük!
Nem tudok nélkülük élni. Nincs nélkülük világ. Egyszerűen nincs...
Én vagyok a hibás. Azért, mert hagytam, hogy ő menjen be. Mert összevesztem Edyvel... Én vagyok a hibás. Ha most meghalnak, én leszek a hibás. Csakis én és senki más. Csak én...
- A fenébe! - üvöltött valaki az emeletről. - Itt még vannak emberek!
Vannak... Nekik kell lenniük. Egyszerűen muszáj, hogy ők legyenek.
Reménykedni akartam, amikor már nem is bíztam. Közel voltak a robbanáshoz... Tudom, hogy közel voltak hozzá...
De nincs semmi bajuk, ugye? Nem történhetett nagy baj...
- Egy férfi... - mondta a tűzoltó, és egy égett testet tartott a kezében... - Nem élte túl – mondta, majd visszafordult.

Nem élte túl...
Meghalt... Odamentem, és csak néztem a testet, ami már kicsit sem hasonlított ahhoz, amit ismertem. Meghalt az egyetlen. Meghalt anélkül, hogy mondtam volna, hogy szeretem.
Csak nyeltem a könnyeimet, de így is homályosan láttam tőlük.
Meghalt Rob...
Én vagyok a hibás. Csakis én...
Ordítson a világ, forduljon ki a helyéről... Mert az egyedüli halt meg. Az egyetlen, aki valaha is jelentett valamit.
És ha Rob nem élte túl, akkor... Edy sem...
Egy héttel ezelőtt boldog voltam, mindenem megvolt... Most csak én vagyok... Megöltem a családomat...
Meg akarok halni. Nincs értelme az életemnek! Nincs értelme ennek az egésznek!
- Meghalt! - kiáltottam, majd zokogni kezdtem.
Nem bírtam ott maradni, és várni, hogy mikor hozzák ki Edyt is... Nem akartam... Tönkretettem a családom, már nincs is családom.
Megöltem őket. Csakis én vagyok a hibás.
Elveszítettem, és már nem is kerülnek elő többet. El lehet veszíteni valamit egyik pillanatról a másikra. Én elveszítettem az egész családomat... Az én hibámból. Csakis az enyémből.
Azt hittem menni fog, és, hogy minden rendben lesz... Annyira rosszul hittem! Annyira!

- Anya, gyere gyorsan! Apának valami baja van!
- Ne most, Edy... Hagyj...
- Edy...
A fejemet oldalra kaptam. Edy rángatta a felsőmet.
- Gyere már anya! - mondta megint, és húzni kezdett.
- EDY! - kiáltottam, majd letérdeltem és megöleltem. Él! Edy él! Életben van! - Semmi bajod nincs? Úristen! Edy! - puszilgatni kezdtem az arcát. Mindenhol, ahol csak értem.
Életben van! Életben van! ÉL! Él a fiam! Sírni kezdtem megint, de most már inkább az örömtől. Lemondtam a családomról, majd visszakaptam a fiamat!
- Anya! Na puszilgass! Gyere, majd apa...
- Rob... - nyögtem, majd kicsit eltoltam magamtól Edyt.
- Szerintem eltörte a lábát... De gyere már! - mondtam majd húzni kezdett.
Ez tényleg Edy... Nem egy illúzió. Nem álmodom? Biztos? Ebben teljesen biztos lehetek? Nem lehet, hogy elájultam, és már megint hülyeségeket gondolok? Nem lehet?
- Ébren vagyok? - kérdeztem miközben futottam Edy után.
- Anya... Elég pocsék rémálom lenne, ha ez álom lenne... - mondta Edy, majd odaért valakihez.
- Rob... - nyögtem fel, majd még közelebb mentem. - ROB! - kiáltottam, majd a nyakába borultam.
- Az hittem meghaltatok... - suttogtam, majd öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Újra sírni kezdtem, már én se tudtam, hogy miért.
Már nem volt értelme, mert élnek... ÉLNEK! Mind a ketten. És élhetünk végre együtt, úgy ahogy kell. És minden hibát ki lehet javítani. Mindet!
Élnek! Hogy lehet az egyik pillanatban mindent elveszíteni, majd hirtelen visszakapni? Nem értettem... Nem tudtam megérteni, de talán nem is akartam. Most nem!
- Egy pillanatig én is... - nyögte Rob, és szorosan tartott ő is. Még szorosabbra fontam a karom, erre Rob felszisszent.
- Azt hiszem eltört egy pár csontom... - mondta Rob, majd mosolyogni próbált.
- Szerzek orvost – mondtam hatalmas vigyorral az arcomon, majd felkeltem... - Edy maradj...

- Mi történt? - jött hirtelen a hivatalos hang, és mentősök kezdtek el vizsgálni minket.
- Uram maga egy emeletet zuhant? - kérdezte az orvos, amint meglátta Rob sérüléseit.
- Nem. Ugrottam – mondta Rob, majd megint mosolyogni próbált.
- Nekem nem kell orvos! Hagyjanak már! - kiáltott Edy, ahogy megpróbálták megvizsgálni.
- Ez kórházba megy... - mondta a mentős, és Robra rakott egy vörös cetlit. - Most azonnal!
- Mi is mehetünk? - kérdeztem, és szorosan a hordágy mellé álltam.
- Csak ha családtagok... - mondta a mentős fel se nézve a blokkjából.
- Ennél jobban nem is lehetnénk családtagok... - jött hátulról Edy hangja, majd mellém állt, és megfogta a kezem.

Furcsa játék az élet. Egyik pillanatban még a pokolban vagy, utána a mennyországnál is boldogabb vagy. Furcsa... De mindennél jobb.
Megvan a fiam... Egy hét után végre magamhoz ölelhetem, megpuszilhatom.
És itt van Rob is. Jól van. Semmi baja nincs. Semmi baja nincs!
Minden más lesz. Most már biztos vagyok benne, hogy minden más lesz. Nem hagyom még egyszer elveszíteni a családom. Nem fogom. Elmosolyodtam, ahogy mentünk a mentő felé Rob mellett.
- Tudod szeretnék egy sokkal alkalmasabb pillanatot... De talán jobb lenne elmondani... - mondta Rob, és rám nézett.
- Igen? - kérdeztem és fogtam a kezét, ahogy beszálltunk a mentőbe.

- Szeretlek – mondta, és rám mosolygott.
Nevetni kezdtem, és megint potyogni kezdtek a könnyeim.
- Én is szeretlek – mondtam félig nevetve, félig sírva, majd fölé hajoltam és megcsókoltam...

- Muszáj ezt pont most? - kérdezte Edy, majd elfordította a tekintetét.

Kedves Olvasók!

Remélem sikerült meglepni titeket.:) Hamarosan jön az Epilógus, amelyben kiderül egy s más...;P