My boy - 10. fejezet

10. fejezet

2020. március 04.

A Twilight sztárok románca
Mr. Pattinson és Miss. Stewart nagy titka
Hazugság a boldogság

És hangzatos társai. Tudtam, hogy baj lesz… Annyira éreztem. Nem is számítottam igazán másra azok után, amit előadtunk a színfalak mögött. Valamelyik háttérmunkás jó pénzért eladta a képeket.
Milyen képeket? Amiket rólam és Robról csinált. Bár ahelyett, hogy azt örökítette volna meg, hogy ő zsebre vágja , én meg a mellem előtt keresztbe fonom a kezem, és „menj a fenébe” kifejezés virít mind a kettőnk arcán; ahelyett ő épp egy olyan pillanatot örökít meg, amikor Rob megölel… Amikor maga mellé húz, és amikor felnézek rá miután megszorította a derekamat…
Komolyan aggódom, mert reggelre vörös lett az oldalam… Már megint.
Sóhajtva dobtam el a lapot, és fordultam reggelim felé. A szálloda köntösében ültem a reggeli előtt, és próbáltam felfogni a tegnap este történteket.
De nem nagyon ment…
Rob arca és, amit mondott… Tényleg megfosztottam a gyerekétől? Tényleg hiányzik neki Edy, még ha soha nem is látta? Tényleg kell neki?
Sóhajtva raktam le villámat, és támasztottam meg fejemet a karommal. Ez annyira reménytelen! Hét évig folyamatosan azon a véleményen voltam, hogy helyesen cselekszem… Hogy jól döntöttem. Erre most… elbizonytalanodtam. Lehet, hogy el kellett volna mondanom, hogy terhes lettem. Lehet, hogy nem kellett volna eltitkolni, hogy egyetlen bár felelőtlen éjszakának következményei lettek.
- Kristen! – Michael állt az ajtóban, a kezében szintén újságok. Drámaian nézett rám, és hagyta, hogy az ajtó a falnak csapódjon. - Hát így kell megtudnom, hogy megcsalsz? – kérdezte, és meglobogtatta az újságokat. - Ennyit érdemlek három… Várj! – Előkapta az egyik újságok, kinyitotta, és keresni kezdett valamit. - Szóval ennyit érdelek négy hónap után?
- Bocsáss meg, Michael, már el akartam mondani! – Színpadiasan a mellkasom elé emeltem a kezem, és hangom mesterkélt volt… Ha színház, akkor rendben! - Már el akartam mondani, hogy… - én is elővettem az egyik lapot, és beleolvastam a cikkbe -, hogy Rob a Twilight óta a szeretőm!
Erre Michael röhögni kezdett, és bezárta az ajtót.
- Jó reggelt! – mondta, majd leült velem szemben. Azonnal felkapott egy zsömlét, és teletömte mindennel, amit csak talált.
- Neked is – mondtam mosolyogva, és elvettem tőle az újságokat. - Újdonságban csallak, szóval biztos, itt akarsz reggelizni? – kérdeztem, majd lapozni kezdtem az egyiket.
- Aha – mondta, majd rám vigyorgott. - Az egyik igazat ír! – mondta, és elvette tőlem a köteget. Kivett belőle egy jelentéktelen lapot, és kinyitotta az egyik cikknél.

Fényképek. Robról, Edyről és rólam… És Rob egy gyerekkori fényképe. A fenébe! Döbbenten néztem Michaelre, majd vissza az újságra.
Szinte faltam a sorokat, annyira kíváncsi voltam mit ír… Igaz volt. Annyira igaz volt az egész! Semmit nem tévesztettek el! Mintha én diktáltam volna az egészet! Az Arany Málna… Hogy miért vonultam vissza… Anya rákja… Edy… Rob… Minden… igaz volt.
- Nem lehet, hogy valaki köpött? – kérdezte Michael, amikor észrevette, hogy már nem olvasok, csak a sorokat nézem bambán.
- Lehetetlen – mondtam, és újra olvasni kezdtem… - Senki nem árulna el. Ráadásul, ha jól megnézed feltételezés az egész. Nincs forrás, nem ír egyetlen kijelentő mondatot se a lap… Tisztában van vele, hogy perelnénk… Nem tudnak semmit! Ami furcsa, mert mindent tudnak – mondtam, és megnéztem, hogy ki szerkeszti a lapot. Nem ismertem. A cikk íróját sem.
- Még szerencse, hogy nem népszerű a lap – mondtam, majd váll rántva elővettem a magazinokat. Egy kritikai rovatokat lehozó lapot vettem a kezembe… Ez most eltereli a figyelmem.

Talán jobb lenne mindent bevallani. Tudják… Egy valaki már tudja, és nem sok kell ahhoz, hogy az összes lap erről írjon. Talán jobb lenne megelőzni a lavinát. De még azt se vallottam be, hogy Edy az én fiam! Akkor most mit csináljak?
Az elmúlt három hónapban a pletykalapok szívesen vettek elő engem, ha nem volt épp kéznél senki. Edynek már voltam a dadája, a nagynénje, de persze leggyakrabban az anyja… Egy bizarr feltételezés szerint elraboltam, de ez annyira nevetséges volt, hogy még perelésre se méltattam.

Elmondom… A következő interjún elmondom, hogy a fiam. Mondjuk ezt már sejtik, de el kell mondani. Egyszerűen kell…
- Jó kritikákat kaptál – mondta Michael, amint befejezte a reggelit. - Áradozik rólad minden lap. Furcsa, hogy már négy hónapja volt a Kurva bemutatója, de még mindig előveszik…
- Az Oscar miatt – mondtam, és egy sóhajjal ledobtam az újságot a többi közé.
- Tudom – mondta, és rám kacsintott. - Sajnálom, hogy nem kaptad meg.
- Én nem – mondtam, és felálltam az asztaltól. - Anne Hathaway megérdemelte. Mindig is jól játszott.
- De ez már a második Oscarja volt! Igazán megkaphatta volna más…
- Sajnálom szívem! – mondtam mosolyogva. - Egyszerűen túl jól játszik! – Elfordultam, és bementem a szobámba átöltözni.

Nem bántam, hogy nem kaptam Oscart. Egyszerűen… hidegen hagyott. Talán túlságosan érdekes volt a magánéletem, hogy a karrieremmel foglalkozzak. Jeff fel is hívott Oscar után, és bíztatott, mintha szomorú lettem volna. Olyanokat mondott, hogy majd legközelebb, meg akkor is te vagy a legjobb… Aranyos volt, de nem volt szükséges. Nem voltam elkeseredve egyáltalán.
A bőröndömet elővettem, és felkaptam az első ruhát, ami a kezembe akadt. Utána mindent beledobáltam, hogy menjünk már haza, mert elegem volt… Utáltam a szállodákat!
- Melyik géppel megyünk, Kris? – Michael kiabált be a szobába.
- A lehető leghamarabbival.
- Azt most késtük le – mondta, és nevetni kezdett. Kinyitottam az ajtót, és magam után húztam a bőröndöt. Még mindig utáltam… - Nem adsz interjút? – kérdezte, majd elvette tőlem a csomagom.
- Majd otthon – mondtam, és elindultam a kijárat felé.
- Oké… Ha így akarod. Lent a hallban találkozunk – mondta, rám kacsintott, majd kiviharzott.
Két óra múlva a repülőn ültem végre, és vártam, hogy felszálljon a járat.
Három óra… Már csak ennyi kell, és otthon lehetek. Átölelhetem Edyt, és végre láthatom! Hihetetlen mennyire hiányzott! Pedig csak öt napig nem láttam, és minden nap beszéltünk telefonon!
Rob meg hét évig nem látta…
Egy gonosz hang szinte kiabálni kezdett a fejemben. Még a létezéséről se tudott…
Nem! Akkor sem! Nincs hozzá joga! Egyszerűen nincsen! Ha esetleg felhívott volna ő maga azok után, és nem az ügynökével végezteti a piszkos munkát…
Nem, akkor sem mondtam volna el neki. Talán csak akkor tudta volna meg, ha eljön megnézni, hogy miért nem válaszolok a telefonhívásokra. Csak akkor tudta volna meg.
Edy egy fantasztikus kisfiú. Bárki büszke lehetne, hogy a fiának mondhatja. Csakhogy épp akinek a fia, az nem tudott róla…
Nem tudom, mit csináljak! Kéne valaki, aki megmondja, hogy mi a helyes! Akkor annyival könnyebb lenne minden!

- Megjöttem – kiáltottam, ahogy kinyitottam az ajtót.
Rögtön egy pöttöm gyerek kezdett szaladni felém, én meg széles mosollyal kaptam fel, és zártam karjaim közé. Annyira hiányzott!
- Szia, mama! – mondta Edy és rám vigyorgott. - Láttalak a tévében tegnap est! Sajnálom, hogy nem kaptál díjat… De megint ott volt Rob bácsi! Emlékszel rá, anyu? Már eljött egyszer az iskolához is!
- Végignézted azt az unalmas gálát? – kérdeztem fülig érő szájjal. Most nem tud zavarni még az sem, hogy Edy megjegyezte Robot. Most nem.
- Kicsit tényleg unalmas volt… És semmi értelme, ha engem kérdezel… Inkább ültetek volna be a McDonald’sba, és ettetek volna egy sajtburgert! Ehelyett ott ültetek, mint valami előadáson a színházban…
- Hát estélyiben jól mutattunk volna a McDonald’sban – mondtam nevetve. És bezártam a bejárati ajtót.
- Nekem tetszett volna! – mondta Edy, és bementünk a nappaliba.
- Szia, Kris! – mondta Jeff, és magához ölelt. Megpuszilta az arcom, majd szenvedő szemekkel rám nézett. - Nem tudom, hogy bírod ki, de minden elismerésem. Engem ez a kis ördögfajzat egy hét alatt lefárasztott, szóval most hazamegyek, és alszom egy hétig… Ha nem veszem fel a telefont, ne aggódj, csak hirtelen átmentem Csipkerózsikába – mondta, kacsintott egyet, majd lelépett.
- Az iskolában elkezdtük gyakorolni a színdarabot! Nagyon tetszik, csak sajnálom, hogy olyan idióta nevem van… Mondjuk a lovagot játszom… Nem lehet valami nagyon modern a nevem, de attól jobb lett volna…
És én mosolyogva hallgattam, hogy mi minden történt vele egy hét alatt… De nem érdekelt, hogy minden apró dolgot elmesél, mert örültem neki! Addig jó, amíg mindent elmond… Én addig vagyok boldog…

Rob semmit nem hallhatott tőle… Semmit nem mesélt neki Edy, mert nem tudott.
Ez a mai nap nem teljesen normális… Miért látok hirtelen mindent Rob szemével? Miért nézem az ő oldalát? Ennyire meggyőző lett volna az a szenvedő szempár?
Nem tudtam… Nem értettem magam.
Csengettek.
Edy abbahagyta a beszédet, és rám vigyorgott. Én felálltam, és kinyitottam az ajtót. Közben hallottam, hogy a Kung Fu Panda megmenti a világot egyetlen hogyishívják fogással…
- Ha Mohamed nem megy a hegyhez… - mondta Kellan az ajtóban, majd belépett. Hatalmas mosoly volt az arcán, és azonnal kaptam egy bordaropogtató ölelést.
- … a hegy megy Mohamedhez – mondta Ashley, és ő is megölelt. - Szóval mit érdemel az a bűnös, aki hónapokig nem hív fel? – kérdezte, és mosollyal nézte, ahogy ledöbbenve állok.
- Hahó, Kris! – meglengette előttem a kezét.
- Bocsi! Csak meglepődtem! – mondtam, és nevetni kezdtem.
- Remélem nem a sokktól! – mondta, és levette a cipőjét.
- Ez a Kung Fu Panda? – kérdezte Kellan a tévé felé sandítva. Azt szeretem! – mondta, és átugrott a kanapén. Egyenesen Edy mellett kötött ki, és meg is csikizte rögtön.
- Kellan bácsi! – Edy „büntetésből” Kellanra mászott… De kétlem, hogy fájt volna neki…
- Hogy vagy? – kérdezte Ashley, és bevezettem a konyhába. A fiúkat úgyis lefoglalja Po meg a sárkányharcos vagy mi…
- Jól – mondtam, és rá mosolyogtam.
- Ti? – kérdeztem, és huncutul néztem Ashley-re.
- Nagyon jól – mondta, és felemelte a jobb kezét. Egy jegygyűrű volt rajta. Ráadásul olyan szép, amilyet nem mindig láttam.
Felsikoltottam, majd Ashley nyakába borultam.
- Úristen! Mikor kért meg? És hogyan? És mikor házasodtok össze? És meddig…?
- Nyugi, Kristen! Nyugi! Már két hónapja jegyesek vagyunk, amit tudnál is, ha nem felejtettél volna felhívni – mondtam kicsit haragosan, de még mindig boldogan.
- Ne haragudj! Mostanában túl sok minden történik… És egyszerűen… Kezd kicsúszni a kezemből minden…

- Megértem – mosolyogva tekintett rám, de volt valami az arcán, ami nem hagyott békén. Valami árny, ami még ezt is beárnyékolta. - De Kristen… – Ashley elveszítette minden vidámságát. Olyan komolyan nézett rám, hogy magam is meglepődtem. - Kellannal sokat beszélgettünk. Amikor elmondtad, hogy Edy a te fiad… Azt megértettük… - Szinte szégyenkezve emlékeztem vissza azokra a hónapokra, amikor terhes voltam. Senkivel nem találkoztam… Minden meghívást visszautasítottam… Már nem voltam színésznő, és nem akartam senkit, aki erre emlékeztetett. De Twilight stáb nem hagyott. A színészek állandóan zaklattak, hogy mi van velem…
Ashley és Kellan is csak akkor tudta meg, hogy gyermekem született, amikor Edy hat hónapos volt. És azt is véletlenül…
- Azt is, hogy nem akartad elmondani, ki az apja… De… Rob az, ugye? – Ashley szinte kérlelően nézett a szemembe. - Kristen! Láttuk, mit csináltatok az anyukád temetésén… Ő az apja.
Tudja. És igazából én se értettem, hogy hogyan képzelhettem azt, hogy eltitkolom az egész világ elől még Edy létezését is. Csak rá kell nézni, és a hétéves Robot látja mindenki. Nem értettem magamat. Hogy képzeltem? Miből vettem, hogy soha nem jön rá?
Ennyit a titkolózásról… Ennyit, hogy Edy csak az én fiam, és senki másé. Ennyit erről…
- Igen – mondta komolyan Ashley-re nézve. - Edy Rob fia – mondtam, és meglepődve hallottam, hogy barátnőm felsóhajt.
- Tudtam, hogy van valami oka, amiért nem állsz szóba vele – mondta, és érdeklődve nézett rám. - Mi történt köztetek?
- Összevesztünk – mondtam leegyszerűsítve a történetet. - Olyan dolgokat mondtunk ki, amiket nem kellett volna… És ez oda vezetett, hogy… nem beszéltünk.
- De már beszéltek? – kérdezte Ashley és meglepődve tapasztaltam, hogy reménykedés van a hangjában. - Mert beszéltünk Robbal… És ő szeretne veled végre… beszélni. És igazából nem is értem az egészet! Hogy a fenébe történt, hogy hét éven át még mi sem említettük, hogy van egy gyereked? Pedig találkoztunk Robbal, nem is egyszer, de egyszerűen soha nem rólad volt szó… És még mi se gondoltuk, hogy Rob az, de annyira vakok voltunk! Annyira egyértelmű volt, miután nem akartál vele találkozni! Annyira… logikus volt! Szinte már hibásnak érzem magam…– mondta félénken Ashley.
Nekik se könnyű. Tudom, hogy nem az, mert… két tűz között vannak. A barátjuk Rob, és én is az vagyok. Nem akarnak hazudni se az egyiknek, se a másiknak, és ha nem akarnak, talán akkor is hazudnak…

Hisz Ashley vagy Kellan bármikor elszólhatta volna magát. Bármikor mondhattak volna, annyit, hogy „Jah, és Kristen fia, de édes!”, és máris vége. És már tényleg nem értettem, hogy egyáltalán eddig, hogy tudtam eltitkolni. Szinte lehetetlen volt, és mégis sikerült.
- Egyedül én vagyok a hibás – mondtam, majd elfordultam Ashley-től, hogy odarakjak egy kávét. - Én nem mondtam el neki. Én titkoltam el. Én vagyok a hibás…
Tényleg az voltam…
- Kellan bácsi! – Edy nevetve kiáltott Kellanra. Feléjük fordultam, és mosoly suhant át az arcomon. Csak néztem Edy mosolygós arcát… Amit Rob nem láthatott…

És nem csak Robot fosztottam meg Edytől… Edyt is Robtól. Nem, nemcsak Robtól. Az apjától. Mert még ha Robnak nincs is joga látni Edyt. Edynek joga van látni az apját. Joga van tudni ki az apja!
Egy fiút fosztottam meg az apjától, nem Robot Edytől…
Szörnyeteg vagyok…
- Beszélsz vele, ugye? – kérdezte Ashley és a vállamra rakta a kezét.
- Igen – mondtam csendesen, majd visszafordultam a kávéhoz.

Kellan és Ashley elment. Fél négy… Edy a tévét nézi. Én meg a telefont szuggerálom, úgy, mintha bármelyik pillanatban megcsörrenhetne.
Mintha azt várnám, hogy ő hívjon, és nem nekem kelljen… Bárcsak felhívna! Hét évig még a gondolatától is irtóztam, hogy esetleg felhív… Most meg én akarom felhívni… Fenébe! Baromság!
Felkaptam a kagylót, és kikerestem a számát… Lehet, hogy nem is az a száma, ami hét éve… Lehet, hogy lecserélte. Sőt! Szinte biztos! És akkor abban a nyugodt tudatban élhetek, hogy én mindent megtettem…
Nyomkodni kezdtem a gombokat, és rá kellett jönnöm, hogy tudom fejből a számát… Hát igen, van ilyen!
Úgyse veszi fel… Mindjárt megszólal az a gépi hang… „Ezen a számon előfizető nem kapcsolható…” Jellemző! Tuti, hogy így lesz…
- Halló! – Rob. A fenébe! Na ennyit erről! Ennyit mindenről! - Halló! – Rob hangja dühösebb lett. - Ki keres?

- Kristen vagyok – mondtam suttogva a telefonba. Úgyis meghallja…

My boy - 9. fejezet

Nos drágáim, mivel holnap kezdek szóbelizni, és nem lesz időm feltölteni a fejezetet, ezért megkapjátok most!:) Remélem örültök neki, és szurkoljatok!:) Puszi: Nee^^

U.I.: DÁTUM! (Segítek egy kicsit... Az Arany Málna utáni reggel...:P)

9. fejezet

2013. március 04.

Fogd be!

Kérlek hallgass már el! Csak még egy kicsit! Dugulj el! De komolyan… Pofa be!
Áh, ez nem fogja befogni… Fölösleges is kérni. Kértem egyáltalán, vagy csak gondoltam?
Felnyögtem, majd hátat fordítottam a hangforrásnak. De már késő volt, mert felkeltem. Tudtam, hogy nem tudok visszaaludni. Eléggé ismertem már magam. De már csak feküdni is jól esett.
Hallottam, hogy az a valaki, aki beszélt lehalkította a hangját. Na legalább észrevette, hogy itt vagyok…
MI VAN? Micsoda?! Van valaki a szobámba? Mi a fenét keres a hálómba? Felpattant a szemem, de nem ültem fel, hogy megnézzem ki az. Túl kevésnek éreztem magam hozzá.
Aztán feltűnt, hogy ez csak Rob… Visszacsuktam a szemem. Ha csak Rob, akkor semmi baj…
- Komolyan gondolom… - Rob dühösen, de halkan kiabált a telefonba. Túl egyszerű lenne kimenni; kérdem én, aki túl másnapos ahhoz, hogy értelmezze a történteket.
Magamba megfogadtam, hogy ezentúl csak akkor iszom, ha eszem is valamit. Próbáltam visszaaludni, pedig tudtam, hogy úgyse fog menni. Ha csak legalább egy kicsit menne… Talán nem hasogatna annyira a fejem, amennyire…
- Igen én is tudom… A karriere egy csődtömeg. Tudom! – Hoppá! Valakinek nagyon rosszul áll a szénája, ha már Rob is azt mondja rá, hogy egy csődtömeg… Ő általában nem ítél előre…
- Tudom, hogy Arany Málnát kapott! – Na a fene! Újra felpattant a szemem. Kevés dolog maradt meg a tegnap éjszakából. De arra határozottan emlékszem, hogy megkaptam a Málnát. Rólam beszél…
Az én karrierem egy csődtömeg.
Nem. Ezen nincs mit szépíteni. Tudom, hogy ez így van… De, ha már ő is ezt mondja, akkor… Legalább ne mondta volna ki! Így is elég szarul vagyok, basszus! Pocsék színésznő vagyok. Az életem is pocsék, nem kell még az orrom alá is dörgölni!
Különben is! Ki a fene ő, hogy megítéljen? Csak Rob. Rob egyszerűen, akit a barátomnak mondok… Nah jó. A legjobb barátomnak… Már több, mint négy éve az, és ezt kár is tagadni. De mondjuk ki akar egy olyan nyilvánvaló tényt tagadni, hogy ő a legjobb barátom?
A büdös francba! Rob mondja azt, hogy csődtömeg vagyok?! Hirtelen valami összetört bennem.
Mert Rob beköltözött a szívembe, és nem csak egy klassz kis lakást rendezett be magának… Hanem palotát épített ott bent… És most… megtámadták, pontosabban megtámadta a palotát. A lábazat süllyedni kezdett. A falakat termeszek ették. Meg lett csonkítva a palota…
A legjobb barátom. Rob, akiben feltétlenül megbízom. Akinek mindent elmondok… Akitől a legkevésbé várom… Rob mondja… Az egyetlen, akinek a véleménye számít, és az egyetlen, akinek elhiszem, amit mond. Az egyetlen, akiben bízom.
Rob mondja… Pont ő… Akitől egyáltalán nem vártam…
- Megértem… Tudom, mit kell tennem… Nem, holnap a forgatáson leszek… Miért jönne velem…? Igen… Holnap találkozunk! – És letette a telefont.

Éber voltam. Kavargott a fejem, szédültem, és hányingerem volt. Fájt az oldalam és a hasam is, de tudatomnál voltam. És fájt a szívem is. Akármennyire is közhelyes fájt, mert úgy éreztem valami megtört… Valami, aminek lehet, hogy nem kellett volna. Rob tört meg… Az eddigi Rob képem… Ő már nem Rob… Az a szemernyi álmosság is kiment a szememből, ami benne lehetett…
Hallottam, hogy Rob felsóhajt, majd a padlón keresgél. Egy pillanat alatt kint volt, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
Mi a fenét keresett a PADLÓN?
Lerántottam magamról a takarót. A FENÉBE! Ez rossz! Nagyon rossz!
Teljesen meztelen testemre néztem, majd felkeltem, és elindultam a hálóban. Tudom mit keresett Rob… A ruháit vette fel, már, ami a szobában volt… De nem csak az ő ruhái voltak szétdobálva, mert egy jó pár ruhadarabom hevert a padlón. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy mi történt… BASSZA MEG!
A jó büdös francba! Lefeküdtem Robbal… Ráadásul nem is egyszer…
Képek kezdtek villódzni a fejembe. Képek, amiket nem akartam látni… Olyanok, amikről tudtam, hogy megtettem, pedig nem akartam…
Simítások… Csókok… Érintések… Majd jöttek a pikánsabb részletek.
Emlékeztem. Már emlékeztem mindenre. Visszarogytam az ágyamra, és kezembe temettem az arcom. Nem Rob kezdte megfúrni a palotáját… Hanem mind a ketten… Mintha együtt megnyomtunk volna valami önmegsemmisítő gombot… És a palota összedőlt. Rob már nem lehet Rob… Soha többé nem lesz Rob, mert nem tud az lenni. Hogy is lehetne ezek után? Felejteni akartam, hiába nem emlékeztem. Még csak eszembe se jusson semmi tegnapról…
De az agyam –az áruló!– nem hagyott békén. Tovább vetítette a képeket, mint egy egész estés pornómaraton. Először… Másodszor… Harmadszor…?
MICSODA?

Először… Felkeltem az ágyról, és szinte kábán mutattam rá. Igen. Egyértelmű volt, hogy nem csak aludtunk benne…
Másodszor… A falra mutattam. Ki akartam menni… De… Utánam jött, és nem engedett… Nevettünk… Majd minden túl gyorsan történt… JESSZUS! Egy kurva vagyok! A szám elé emeltem a kezem, nem mintha fel akartam volna sikoltani. Nem akartam. Ahhoz túl döbbent voltam. Éreztem magamon Rob illatát. Ez tényleg ő… A karomat az orromhoz emeltem… Az arcvize…
Lefeküdtem Robbal… A legjobb barátommal. Ráadásul háromszor egyetlen éjszaka alatt! Ez meg, hogy a fenébe lehetséges? Jah persze… Ha egy férfi és egy nő felett eluralkodik a vágy, és nem bír parancsolni neki… És ha már kicsit illuminált is az állapotuk… De háromszor? Rob hogy a fenébe bírta? Ez biológiailag lehetséges?
Majdnem elnevettem magam. Hát ez… Nem. Erre nincsenek szavak…
Bementem a fürdőbe és azonnal megtapasztaltam éjszakai tevékenységünk eredményét… Pállott volt a levegő, a kád tele volt engedve vízzel, a habfürdős flakon üresen hevert a földön. Magamra vettem a köpenyem.
Harmadszor… A zuhanykabin falán ottmaradt a tenyerem nyoma… Még szellőztetni is túl hülyék voltunk? Majdnem dühösen nyitottam ki az ablakot, hogy kimenjen a pára és szag…
Ide már nem Rob jött… Ide már én rángattam magammal…
Emlékszem. Fürdeni akartam, de aggódott a testi épségemért, ezért jött ő is… Mármint zuhanyozni… Meztelenül… Aztán jött az egyik dolog a másik után…
Utána nem tudom, hogy kerültünk az ágyba. Mert nyílván ott keltünk fel reggel… Vagy legalábbis én biztos, hogy ott keltem fel.

Oké… Ha ezek után nem néz egy lotyónak, akkor nem tudom, hogy mi kell még neki. Nem mintha az akarnék lenni a szemében…
Hányingerem volt, de nem volt semmi a gyomromba. Mi a fenét hányjak ki? Nem azért, mert ennyire gusztustalan a gondolat, hogy lefeküdtem Robbal. Szimpla reakció lehetett az elfogyasztott alkoholmennyiségre. Innom kell. Sürgősen! Méghozzá most rögtön.
Kimentem a fürdőből, majd azonnal az ajtó felé vettem az irányt. Igyekeztem az ágyat egyetlen pillantásra se méltatni, szinte rohantam kifelé a hálóból. Elvégre Rob lelépett… Elég egyértelmű, hogy már nincs itt. Elindult Londonba, hogy forgasson tovább, így, amikor majd újra találkozunk, mind a ketten úgy tehetünk, mintha semmi se történt volna… Végül is részegek voltunk… És kisesett az egész éjszaka.
Egyszerű megoldás! A színészek éveken át játsszák ezt egymással… Nekünk se lesz probléma… Végül is barátok vagyunk. Simán túltesszük magunkat egy olyan baromságon, mint három…

De nem ment el.
Ledermedtem az ajtó bezárása közben. Csak álltam ott a fürdőköpenyben, és egyenesen Rob szemébe néztem.
Ő meg engem nézett hideg, mosolytalan arckifejezéssel, mintha csak azt várta volna, mikor jövök ki végre. Az asztal tele volt reggelivel. Mármint mindennel, amit a hűtőmben találhatott.
Ez túl korai! Mi a fenének nem lépett le, mint minden normális pasi az egyéjszakás kalandok után? Elvégre ez az én lakásom!
Keményen néztem a szemeibe, és láttam, hogy végigméri lenge öltözékem. Erre ösztönösen húztam magamon összébb a köntöst… Mintha ugyan értelme lenne bármit is eltakarni előle… Már mindent látott… Rob felhúzott szemöldöke is ezt sugallta. Tudtam, hogy elpirulok. A kezemet újra a kilincsre raktam.
Menekültem. Tudom…
- Enned kell! – mondta Rob keményen, amikor meglátta, hogy vissza akarok menni a hálóba.
Semmi vicc. Semmi kedvesség. Ez nem a barátom Rob, hanem Robert. Ez az a Rob, aki keményen és hidegen utasít vissza mindenféle újságírói kérdéseket, vagy épp egy interjúfelkérést, ha egy olyan lapról van szó, aki előtte rossz hírét keltette.
Ez az a Rob, akit az ügynöke „teremtett”, hogy meg tudjon élni a színészvilágba. Hogy fenn tudjon maradni, mint híresség. Utáltam ezt a Robot!
- Majd eszem, ha felöltöztem! – mondtam én is hidegen, és visszamentem a szobámba.
Nekidőltem az ajtónak, és hevesen dobogó szívemre tapasztottam a kezemet.
Mi a fenének reagálok így? Hisz ez csak Rob, a fenébe! Csak Rob vár odakint, nem valami kritikus! Ez csak… Rob!
Rob, aki szerint egy csődtömeg vagyok…

A fürdő felé mentem. Lezuhanyoztam, és kimostam a hajam. Szomorúan tapasztaltam, hogy az oldalam okkal fájt, mert vörös foltok voltak rajta…
Egyáltalán nem siettem. Minek? Hátha elmegy, mert megun várni rám…
Különben is… Mi a fenét mondjak neki? „Emlékszel, hogy tegnap háromszor is megdöntöttél miközben mind a ketten félig részegek voltunk? Egyszer az ágyamban, majd a falnak döntve és a zuhanyzóban is?” Kellemes lenne a reakciója… Ahogy Robot ismerem elvigyorodna, megkérdezné minden rendben van-e, majd felborzolná a hajamat. Pont, min egy gyereknek. Vagy azonnal titoktartási szerződést dugna az orrom alá… Ahogy a mostani színész Rob tenné.
Nem. Ennek most nem lenne értelme… Most biztos, hogy nem… Ezt nem lehet azonnal megbeszélni. Még az is lehet, hogy sértéseket vágnánk egymás fejéhez. Olyanokat, amiket nem gondolunk komolyan, és csak a pillanat hevében mondjuk…
A fenébe! Fáj a fejem…

Kijöttem a zuhany alól, és megálltam a szekrényem előtt… Remélem már elment. Magamra kaptam egy farmert meg egy egyszerű felsőt, beletúrtam a vizes hajamba, majd az ajtóhoz léptem.
Hallgatóztam… Ki az a hülye, aki hallgatózik a saját lakásában? De nem akartam csak így kimenni… Nem ment el. Egyszerűen tudom, hogy ott ül, és várja, hogy végre leüljek az asztalhoz.
Nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót. Tényleg ott ült.
Mielőtt elkaptam volna a pillantását egy halvány mosoly játszott az ajkai körül. De aztán rögtön semleges lett. Hát…
Én nem tudom, mi van itt. Felemeltem a karom, és zavartan túrtam nedves hajamba. Mi a fenének vár rám? Miért nem lép le? Elvégre felnőtt emberek vagyunk, tudjuk, mi történt. Ráadásul neki meg forgatni kéne. Ahelyett meg itt ül! Azt hiszem jobb, ha feladom. Soha nem fogom megérteni a pasikat…
Leültem egy székre, és magam elé vettem egy zsömlét. Ő is ugyanezt csinált… Reggelizni akar? Egy csődtömeggel? Meglepett. Csak azért várt, hogy együtt együnk meg egy-egy zsömlét. Nem… Nem fogok kiigazodni rajta…
Megtörtem az enyémet és egy falatot nyomtam a számba. Rágtam… De semmi íze nem volt, és azonnal éreztem, hogy ez visszakívánkozik. Valahogy mégis lenyeltem, és további próbálkozásokat mellőzve inkább csak széttépkedtem a zsömlét. Mire végeztem Rob megette a sajátját.
Észrevette, hogy őt nézem, mert rám emelte a pillantását, majd zavartan elmosolyodott. Én is ezt tettem… Mi kéne mondani? Hogy „azért minden a régiben marad”? Vagy… „Felejtsük el?” Vagy ehhez hasonlók? Ugyan már! Ez… menthetetlen. Átléptünk egy határt, amit ha akarunk, se tudunk visszarakni a helyére… Talán ezért nem válik be a barátság egy férfi és egy nő között.
Ott az a vonal. És az a vonal tilt valamit. Mivel emberek vagyunk, meg akarjuk szegni a szabályokat, és át akarjuk lépni a vonalat. Hiába figyelmeztetjük magunkat, hogy nem szabad, hogy rossz vége lesz. Tologatjuk a vonalat egyre kijjebb, egyre messzebb, egészen addig, amíg túl messzire nem kerül… Ahonnan már nem tudjuk visszahozni az eredeti helyzetbe. És akkor mindennek vége.

Most Robbal is vége volt. Átléptük a vonalat, és nem tudjuk visszacsinálni ezt az egészet…
- Hogy aludtál? – kérdezte meg végül Rob, de nem nézett a szemembe.
- Jól – hazudtam, és én se néztem felé.
Zavart volt. Tudtam, mert ismertem. Ha valami nagyon aggasztotta, akkor mindig rázta a lábát. Most megállás nélkül járatta az asztal alatt…
- Ami a tegnap estét illeti…
- Nem történt semmi tegnap este! – vágtam a szavába és komolyan néztem rá… Ő is rám pillantott. Közöny. Talán ennyi volt a tekintetében. Tiszta… közöny.
- Kristen… Igenis történt valami! – mondta Rob, majd meglepetésemre felpattant és hátat fordított nekem. Ideges volt. Nem is kicsit. Zavartan túrt a hajába mind a két kezével, majd vágta zsebre őket.
- Én nem emlékszem semmire – mondtam könnyedén, és megvontam a vállam, bár tudtam, hogy úgyse látja. Hidegen és metszőn hangzottak szavaim. Mintha nem is én irányítottam volna azt, hogy mit mondok, hanem valaki más.
- Hazudd ezt annak, aki el is hiszi, Kristen! – üvöltött fel hirtelen Rob és szabályosan visszacsörtetett hozzám. Két kezével magtámaszkodott a székem támláján satuba fogva engem, és komolyan nézett a szemembe. Alig volt húsz centi közöttünk… - Ne merd azt mondani, hogy semmire nem emlékszel! Láttam az arcod, amikor először kijöttél! És láttam, hogy elpirultál! És azt is látom, hogy most remeg a kezed Kristen! Úgyhogy nem merd azt mondani, hogy nem emlékszel semmire, mert az éjszaka minden egyes pillanata neked is annyira tiszta, mint nekem!
- Ne kiabálj… - mondta suttogva, és továbbra is a szemébe néztem. Egyszerűen nem tudtam máshova. Ajkai centikre lehettek.
Miért dühös ennyire? De most komolyan!
- Emlékszel – mondta és mélyen a szemembe nézett. - Mondd, hogy emlékszel! – Már nem kiabált. Már csak csendesen kért. Mintha tényleg fontos lenne neki, hogy emlékszem-e vagy sem. És ha tényleg fontos neki, hogy emlékezzek? Ha tényleg szeretné, ha tudnám mi történt? Ha… fontos volt neki a tegnap este?
- Emlékszem – mondtam, és karjaimat a nyaka köré fontam. Nem tudom miért, vagy minek. Egyszerűen csak mozdultak a karjaim, és már át is öleltem.

Talán nem is volt a tegnapi este annyira nagy hiba… Talán…
Nem mertem még magamban se kimondani, hogy mi lehetne, akkor, ha tényleg ennyire fontos lenne neki a tegnap este. Nem mertem rá úgy gondolni… Mert ő Rob! De lehet, hogy nem is annyira… hülyeség…
Elvette a kezeit a támláról, és az enyémekre tette. Azt hittem, csak meg akarja érinteni. De megfogta a csuklóimat, és lefejtette a kezeimet nyakáról. Az ölembe rakta kezeimet, majd elfordult tőlem. Az ablakhoz ment, és csak nézte a várost.
Most meg mi van? Először szinte könyörögve kér, hogy emlékezzem, most meg hátat fordít! Összerak, majd szinte rögtön eltör… Komolyan mondom kéne egy szótár hozzá! Egy… Rob-szótár! Most menjek oda, és öleljem át, vagy kérdezzek rá?
- Kristen… - Hangja tétova volt, és nem fordult meg. Én felálltam a székről, és elindultam felé. - Nem találkozhatunk többet. – Megtorpantam.
Ő meg megfordult. Tőlem vagy másfél méterre lehetett. Én csak álltam döbbent arckifejezéssel, ő meg mereven nézett a szemembe.
- Vagyis… nyilvánosan nem találkozhatunk… - Tette hozzá és kicsit elmosolyodott. - De ha erre járok, akkor feljönnék hozzád, ha nem lenne gond…
MICSODA? Ha erre jár, akkor szívesen feljönne… Ráadásul mindez mosolyogva… Nem kellett magyarázni, hogy mire gondol, csak azt tudnám, hogy mer ilyenre gondolni… Először nem lép le, mint minden normális pasi… Aztán szabályosan könyörög, hogy emlékezzek; reményt ébreszt, és olyanok jutnak eszembe, aminek nincs is alapja. Pedig már rég nem vagyok tini, aki minden egyes… hülyeségre azt hiszi, hogy szeretik! Utána meg kijelenti, hogy soha többet nem mutatkozik velem nyilvánosan! Hogy ha van ideje, akkor felugrik, én meg tárt karokkal, és lábakkal várjam… Persze! Ahogy azt elképzeli…

- Szóval legyek a kurvád? – kérdeztem élesen, és éreztem, hogy minden vér az agyamba száll.
Dühös lettem… Annyira, amennyire még nem. Nem találkozhatunk többet, de azért a tegnapi teljesítményem annyira meggyőző volt, hogy szívesen igénybe venné még máskor is!
- Én nem ezt mondtam – mondta közömbösen, és hidegen.
- Túl jó volt a tegnap este, hogy lemondj róla, mi? De bárhol máshol találkozni, már szégyen? – kérdeztem, keresztbe fontam a karom és felhúztam a szemöldököm.
- Kristen! Te is tudod, hogy ez nem úgy megy – mondta, és elindult felém. Kezét kinyújtotta, és karomért nyúlt.
- Hozzám ne érj! – kiáltottam, és elhúzódtam tőle. - Miért nem találkozhatunk máshol? Miért csak az ágyban vagyok jó? Eddig tökéletes voltam barátnak, de most, hogy több történt hirtelen nem akarsz semmit! Megmondanád, miért NEM? – kiáltottam, és hátrálni kezdtem, mert ő meg felém jött.
- Kristen… Te ezt nem érted… - Hangja szenvtelen volt, szemei nem csillogtak… De jött felém még mindig, mint valami robot.
- Mit nem értek? Mond meg nekem, MIÉRT VAGYOK MÁS, mint TEGNAP? – üvöltöttem. De nem érdekelt. Kiabáltam, mert nem tudtam mást. Mert nem értettem, nem tudtam felfogni, hogy mi történt…
- Tegnap még… - Rob végre megállt, és zavartan túrt bele a hajába.
- Mi volt tegnap? Csak egy jó kis numera, ugye? De tudod mit? Nem egy, hanem három, ha jól emlékszem! Arra jó vagyok, ugye? Csak tudnám, hogy akkor eddig miért viselkedtél normálisan, ha úgyis csak szexet akartál!
- Nem csak szexet akartam! – kiabálta már ő is, és végre a szemében is volt valami érzelem… Csak kár, hogy harag…
- Akkor meg mi a baj? – kérdeztem normális hangerővel, és leengedtem vállaimat. Lemondóan sóhajtottam egyet, és erős volt a késztetés, hogy leroskadjak a földre. De nem tettem. Nem csak arra kellek neki… Tényleg több vagyok, mint egy éjszaka… De akkor…
- Kristen… Egyszerűen csak nem találkozhatunk… nyilvánosan – mondta megint, már ő is halkan.
- Miért nem? – kérdeztem, és megint kiabáltam. - Tegnap még nyugodtan kiszöktettél a szállodából, és elmentél velem a parkba! – Megint kiabálni kezdtem. Pedig nem akartam… - Tegnap még együtt sétáltunk, tegnap még nem érdekelt volna, ha lefotóznak! Tegnap még motelszobát is kivettél volna! Tegnap…
- Tegnap még nem voltál Arany Málnás, Kristen! – kiáltotta Rob a szavamba vágva.

Ledöbbentem. Megfagytam egyszerűen úgy, ahogy voltam.
„A karrierje egy csődtömeg… Miért jönne velem?”
Aztán hirtelen értelmet nyert a reggeli beszélgetés…
Az ügynöke hívta, és rólam beszéltek. Tudni akarta, vele megyek-e. Hogy el kell-e szenvedni egy Arany Málnás színésznő jelenlétét…
Minden megváltozik, de nem azért, mert lefeküdtünk… Csak azért, mert Arany Málnát kaptam. Azért fog megváltozni minden…
Mert én vagyok a legrosszabb színésznő az egész világon. Ezért változik meg minden. Mert nem vagyok képes rendesen játszani semmit… Mert ebben a világban még Rob is a külsőségek alapján ítél… Még a legjobb barátod is.
- Meg kell értened – mondta lemondóan, és most az orrnyergét kezdte masszírozni. - Az ügynököm szerint komoly… hírnévcsökkenéssel kell számolnom, ha állandóan veled vagyok. Az újságok már nem úgy írnának rólad, hogy a Twilight-sztár, hanem mint az Arany Málnás színésznő. Így vigyáznom kell az… imidzsemre.
Talán azt hitte, hogy ezzel meggyőz. Talán azt hitte, hogy megértem. Talán azt hitte, hogy elfogadom… Mert nem hagyta abba, és egyre bátrabban monda, hogy milyen szörnyűségek történnének vele, ha velem mutatkozna…
- De Kristen! Én ugyanúgy feljönnék hozzád – mondta és közelebb lépett. Felemelte a kezem, és szorosan megfogta. - És most, hogy már… megtörtént köztünk minden, több is lehetne…
- Vagyis legyek a KURVÁD! – kiáltottam megint, és kiszakítottam a kezemet az övéből. Azonnal távolabb léptem tőle, és dühösen meredtem rá. - Én soha nem hittem, hogy valaha ezt fogod NEKEM mondani, Rob! – kiabáltam. Tudtam, hogy kiabálok már megint, de nem érdekelt. Erre nincsenek szavak! De nem csak kiabáltam, és dühös voltam. Éreztem, hogy könnycseppek gyűlnek a szememben… Nem! Nem fogok sírni miatta… Eszem ágában sincs! - Tudod… Tisztában vagy vele, hogy mit mondtál nekem? – kérdeztem, és igyekeztem, hogy a hangom ne csukoljon el. Nem akartam sírni. Előtte semmiféleképpen. Ezért olyat tettem, amit nem kellett volna… Cinikus lettem. - Bármikor szívesen megdugsz, de szégyellsz mutatkozni velem! Amikor csak kedved van, feljössz, klassz vagyok egy… lyuknak, de arra nem, hogy bevalld bárkinek is, hogy igen velem voltál…
- Én nem ezt mondtam! – kiabált vissza, és már ő is dühös volt.
- De igenis ezt mondtad, te szemét! Hogy lehetsz ekkora rohadék? – kérdeztem, és elindultam a szobám felé. Könnyeimet visszanyeltem. Egy ilyen szemétért… Soha nem fogok sírni! Kivágtam az ajtót, a hatalmas franciaágyon még mindig össze volt gyűrve az ágynemű… Dühösen fogtam meg a takarót, és húztam le az ágyról… Még csak a nyoma se maradhat itt!
- Kristen! Ha nekem lenne Arany Málnám, te szívesen mutatkoznál velem? – Bejött utánam, és szorosan ragadta meg a vállam. Maga felé fordított, és nem engedett el.
- Igen – mondtam, és kezeimet a mellkasára támasztottam. Egy mozdulattal löktem el magam tőle. Ne érjen hozzám! Esze ágában se legyen!
- Nem hiszem el… - nevetett. Nevetni kezdett, mintha annyira vicces lenne, amit mondtam. Tényleg ennyire… hihetetlen?
- Igen mutatkoznék veled! – kiáltottam, és ismét karba fontam a kezem. - Úristen! Ennyire felszínes vagy, Rob? Hogy hagyhatod, hogy ennyire az orrodnál fogva vezessenek? Neked csak a csillogás számít, ugye? De mutatkoznék veled, mert a barátomat látnám benned, és nem az Arany Málnás színészt! A barátomat látom, és nem azt, amit mindenki más! Nem egy színészt, hanem tényleg a barátomat! De úgy látszik nem vagy a barátom…
Úgy látszott, hogy megsértődött. Szemei megint haragosan csillogtak, és ajkait összeszorította.
- A tegnapi éjszaka után nem is tudnál a barátom lenni – mondta, és elindult kifelé.
- Nem én estem neked! – üvöltöttem, és rácsaptam az ajtót.
- Nem kellett sokat győzködnöm téged… - mondta féloldalas mosolyával hihetetlenül cinikusan.
- KIFELÉ! TŰNJ EL A FENÉBE, TE ROHADÉK! – üvöltöttem, és nekidobtam az egyik párnát.

Elment. Biztos elment. Ott álltam a rengeteg ágynemű között, mint egy rakás szerencsétlenség, és egyszerűen kiégettnek éreztem magam. Nem… Már nincs mit mondanom, nincs mit éreznem.
Azt hittem vége. Leeresztettem a karom, és vártam, hogy végre jöjjön a fájdalom, amit ilyenkor mindig érzek.
- Azt hiszed, NEKEM KÖNNYŰ? – kiáltotta megint Rob, ahogy kivágódott az ajtóm. Már rajta volt a kabátja… - Azt hiszed, hogy könnyű úgy tenni, mintha élvezném az ismétlődő idióta kérdéseket az interjún? – kiabált. Hadonászott a kezével, és olyan hangosan ordított, ahogy csak tudott. Annyira dühös volt! - Azt hiszed könnyű századszorra is elmondani, hogy csak barátok vagyunk? Azt hiszed könnyű volt téged tegnap megszöktetni? Azt hiszed könnyű Rob Pattinsonnak lenni, IGAZ? Azt hiszed, nem jönnek utánam mindenhova? Tudod, talán azt is tudják, mikor húzom le a vécét, Kirsten!
- Persze, mert a nagy Robert Pattinson ANNYIRA fontos ember… - mondtam gúnyosan és megint támadóan… Ő kezdte. Nekem meg muszáj megvédenem magam… Muszáj.
- Azt hiszed könnyű a te barátodnak lenni, igaz? – vágott bele szavamba még mindig dühösen. - Hallgatni, hogy mennyire nem jól játszol. Hallgatni a nyávogásod, hallgatni a panaszkodásod! Azt, hogy mennyire rosszul vagy! KRISTEN! Hányszor kérdezted meg az elmúlt egy évben, hogy hogy vagyok? Vagy mit érzek? Hányszor érdekeltelek… ÉN? Neked csak valaki kellett, aki meghallgat, és én véletlenül ÉPP KÉZNÉL VOLTAM!
- Rákos az anyám, TE SZEMÉT! Ha ez nem elég ok arra, hogy figyelmetlen vagyok, akkor nem tudom, mi…
- Mert mindent könnyű az anyukádra kenni, igaz? – kérdezte, és elmosolyodott. De ez nem gúnyos vagy boldog mosoly volt… Hanem fáradt… - TÉDEG nem érdekellek! Te nem foglalkozol VELEM! Talán már az is csoda, ha megmondod, hányadikán van a szülinapom… És még CSODÁLKOZOL, HOGY NEM AKAROK VELED MUTATKOZNI…
- Ne is mutatkozz velem, mert a végén még CSORBA ESIK A HÍREDEN! – mondtam gúnyosan, és éreztem, hogy megint könnyek gyűlnek a szememben.
- Tudod mit… NEM IS FOGOK! – mondta, és megint elindult.
- Bárcsak ne jöttél volna el értem tegnap este! – kiáltottam még, és felé vágtam egy huzatot.
Megállt. A keze a kilincs felett volt, és csak állt… - Bárcsak ne csókoltál volna meg! Bárcsak NE FEKTETTÉL VOLNA LE! – kiabáltam még mindig a hátának, de nem érdekelt. Ha csak a hátának is kiabálok, azt is elég… Dühösen törtöltem le egy könnycseppet, mintha arra lennék mérges, hogy sírok…

- Mert mindenben ÉN vagyok a hibás, igaz? – megint megfordult, de nem jött vissza. – Bármint csinálok vagy teszek, akkor is csak egy lelki szemetesláda leszek, ugye? Akkor is én leszek a hibás… Szánalmas vagy, Kristen! Annyira szánalmas… - Az utolsó szavakat szinte kiköpte, mintha annyira gusztustalan lenne. Mintha még rá gondolni is fájna…
- Te meg EGY SZEMÉTLÁDA VAGY! Egy barom, KÖCSÖG, ROHADÉK! Csak tettetted, hogy a barátom vagy! Egy SZEMÉT vagy!
- Tudod mit, Kristen? – kérdezte gúnyosan - Csak egy lyuk vagy – mondta, majd kiment a lakásból. Az ajtót becsapta.

Én meg felzokogtam.

My boy - 8. fejezet

2020. március 03.

- És ez már hallottad? – kérdezte Michael az asztal másik végéről.

A szállodában ültünk mind a ketten, mert a kijáratot eltorlaszolták a paparazzik. Szinte örültem, hogy este vége ennek az egésznek, és akkor szépen hazamehetek. Azért még az Oscar-gála se ér meg négy nap szálloda fogságot.

Még szerencse, hogy itt volt Michael és volt kivel beszélgetnem. Még az étterembe se mentünk le, mert… féltünk. Így szép egyszerűen féltünk…

- „Biztos informátor szerint, aki nem kívánta megnevezni magát, Mr. Watherby és Miss. Stewart együtt töltötte az éjszakát. A szemtanú éjjel tizenegykor látta a lábujjhegyen osonó Watherbyt, amint Kristen ajtaján kopog. Miss. Stewart valószínűleg várta barátját, hisz pillanatok alatt kinyílt a szoba ajtaja. Az a bizonyos ajtó már csak reggel nyílt ki újra, amikor két személyre terített asztal várta a szerelmeseket… Reménykedünk ezek alapján Miss. Stewart jóval közlékenyebb lesz az Oscar-gálán, amelyen ő is jelölt a legjobb női főszereplő kategóriában. Talán fény derül a kisfiú és Mr. Watherby kapcsolatára…”- Michael végig mosolyogva olvasta fel a cikket, a végén meg megrázta a fejét.

Ledobta az újságot a többi közé, és reggelizni kezdett. Kábé tizenöt lap foglalkozott azzal, hogy egy szállodában vagyunk, de egyáltalán nem közös szobában.

A Kurva óta járunk, és a Golden Globe óta próbáljuk eltitkolni szerelmünket… Olyan történeteket találtak ki, ami még nekem is új volt, és szívesen megkérdeztem volna, hogy biztos rólam szól ez a cikk? Mert, hogy semmi alapja nem volt, az egyszer biztos…

- Cote gondolom repesni fog örömében – szóltam fanyarul, és egy fintort vágtam.

- Nem érdeklik a cikkek – mondta Michael mosolyogva, és a szájába tömött egy fél zsömlét.

Elvettem a lapot, amit az előbb Michael olvasott, és én is megnéztem a cikket…

- Még arról se nyilatkoztam, hogy Edy a fiam lenne, de már a te fiad, tudtad? – kérdeztem az utolsó mondatot elemezve… Fejcsóválva dobtam vissza az újságot a többi közé, majd inkább én is reggelizni kezdtem.

- Gondolkodj pozitívan! Ma vége ennek az egésznek, és holnap már Oscar-díjas leszel! – nézett rám Michael bizakodva és mosolyogva.

- Persze… - mondtam keserűen, és piszkálni kezdtem a rántottám.

Egyáltalán nem érdekelt az Oscar-gála. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy nem kapom meg, így az esélytelenek nyugalmával indultam neki.

Fogalmam se volt, hogy honnan jött hirtelen ez a nagy lehangoltság… De egyáltalán nem érdekelt. Már az elővacsora se volt valami nagy élvezet…

Mondjuk azon legalább Rob nem volt ott.

Másnap meg is jelent róla egy jó pár cikk és fotó. Mindegyiken bulizott, és szőke cicák melleit fogdosta… Még a cikk szerzője is föl volt háborodva a viselkedésén… Talán az volt a legélvezetesebb pillanat eddigi itt-tartózkodásomban, amikor végig olvastam a cikket.

Hiába… A legszebb öröm a káröröm volt. Így szinte esélytelen az Oscarra.

- Felhívom Cotét! Este jövök érted! – ugrott fel Michael és elővette a mobilját. Még mellém lépett, egy puszit nyomott az arcomra, majd átment a saját szobájába.

Én egyedül maradtam a lakosztályba.

Annyira üres volt… Nem is csodálkozom, hogy annak idején abbahagytam ezt az egészet. Persze nem amiatt, mert elegem lett, hanem Edy miatt, de annyira jól tettem!

Három hónapja a sajtó mást se csinál csak a magánéletemet kutatja, és Edyt emlegeti mindenhol… És ez még semmi volt ahhoz képest, amit a Twilight alatt csináltak.

Ott azt hiszem éveken át alkottunk egy pár Robbal, nem is emlékszem, hányszor voltam terhes, háromszor eljegyezett, vagy még többször, majd állandóan szakítottunk… És kibékültünk mindig…

Szánalmas…

És az volt a legrosszabb, hogy biztos voltam benne, nem fogják abba hagyni. Folytatják, amíg ki nem derül kicsoda Edy, amíg végleg tönkre nem teszik az életem…

Talán jobb lenne visszavonulni, mint hét évvel ezelőtt, és tovább producerkedni. Az egy biztos munka volt, szerettem, és nem voltam ennyire előtérben… Azt hiszem megértem a rendezőket, forgatókönyv írókat és minden háttérmunkást. Így mindent tudnak mindenről, megvan a felemelkedés lehetősége, de nem veled tapétázzák ki a pletykalapokat.

Egy sóhaj kíséretében fáradtan mentem a telefonhoz, hogy felhívjam Edyt.

Még nem indult el az iskolába.

Tárcsáztam, és vártam, hogy Jeff végre felvegye. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, amíg én a gálán vagyok. Ő odaköltözik, és vigyáz Edyre.

A telefon csörgött, de nem vette fel senki. Lehet, hogy már elindultak… Már éppen le akartam tenni, amikor egy álmos hang beleszólt a készülékbe.

- Tessék!

- Jeff! Fél kilenc van! Mondd, hogy Edy még nem alszik! – Hát ezt nem hiszem el! Már megint elaludtak…

- Edy nem alszik – mondta Jeff, de hallottam, hogy meggyorsítja lépteit.

- És akkor most mond az igazat – mondtam és elhúztam a számat. Naná, hogy alszik! És el is fognak késni!

- Edy! Kelj fel! Megint elaludtunk! – kiáltotta Jeff, és eltartotta magától a kagylót. Ettől persze még hallottam mindent…

- Már megint Jeff bácsi? – kérdezte Edy álmos hangja, és hallottam, ahogy kimegy a fürdőbe.

- Edy már nem alszik – mondta Jeff a kagylót újra a füléhez tartva.

Mosolyognom kellett. Hiába késnek el a suliból, és tudtam, hogy ha nem hívom fel őket, akkor még tovább alszanak… Egyszerűen annyira Jeffre vallott az egész helyzet, hogy nevetnem kellett.

- És mégis hányadszor késtek el? – kérdeztem elnyomva nevetésem.

- Hát… Vagy negyedszer – mondta Jeff, és a zajok alapján éppen öltözködött.

Hallottam, hogy felhúzza nadrágja cipzárját, és, hogy magára kap egy felsőt.

- Szóval, akkor minden nap…

- Valami olyasmi – mondta Jeff, és hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn. - Edy, siess!

- Na jó! Ha hazaértem elcsevegünk a pontosság fontosságáról – mondtam, és komolyságot erőltettem a hangomra.

- Renden, ezredes! – Szinte magam előtt láttam, ahogy vigyázzállásba vágja magát, és szalutál egyet. - Edy! Keksz jó lesz reggelire? – kérdezte Jeff felkiabálva.

- Keksz? – kérdeztem elborzadva… Ilyen szemetet eszik a fiam?

- A héten már negyedszer, anya – mondta Edy hangja… Nyílván ki vagyok hangosítva.

- Edy! Megbeszéltük, hogy nem árulsz el!

- Ugyan Jeff bácsi… Ha egyszer így jött össze?

- Akkor is… Fogalmad sincs, hogy ki fogok kapni anyádtól!

- Azt hiszem, jól képzeled, Jeff! – mondtam, majd elindultam az ablak felé…

- Nah jó. Rohannunk kell! A leszidásomat később kérem. Aztán csak Oscarral merj hazajönni! És elfelejtettem, hogy át is adsz egy díjat… Valakivel, akire most nem emlékszem – kiáltotta Jeff, és hallottam az ajtó nyitódását.

- Szia anya! – mondta Edy, és hallottam a légi pusziját.

- Szia, kicsim! Vigyázz magadra! – kiáltottam, majd Jeff kinyomta a telefont.

Nyolc negyven… Talán nem késnek el.

Díjat is adok át? Erre nem számítottam. Mondjuk felolvasni, hogy ki nyert nem nagy művészet… De attól még… megtiszteltető.

Mosolyognom kellett, hogy engem választottak. Talán mégse lesz annyira rémes ez a gála, mint amennyire képzeltem. Lehet, hogy még jól is fogom magam érezni… Ki tudja?

Fél kettőre bemasírozott az egész szépítőgárda, és lefoglaltak. Szabályos próbababát csináltak belőlem… A hajamat, a sminkemet a körmömet csinálták, a stylist meg nem tudott választani két ruha közül.

A manikűrös a stylistra kiabált, hogy így nem tudja, milyenre fesse a körmöm… Így végül egyszerű francia lett. A fodrász mesés kontyot csavart a hajamból; a sminkes meg alaposan megharagudott rám, amikor nem engedtem, hogy tiszta feketével húzza ki a szemem.

Kérem, már nem vagyok csitri! Már nem illik hozzám a fekete szem…

Egyszerű természetes sminket tett fel végül fekete tussal… Csak, hogy neki is igaza legyen.

A stylist végül úgy döntött, hogy a fekete ruha lesz rajtam, mert annak szebb a háta. Mintha a hátam fotóznák… Na, mindegy.

Annyit vacakoltak… velem, hogy fél hét volt mire elkészültem.

A tükör elé állítottak, hogy nézzem meg magam. És most jönnek a mesés dicséretek sorozatai, hogy ők is jól érezzék magukat…

- Ne felejtsd el légy szíves, hogy egy Oscar de la Renta ruha van rajtad – mondta még a stylistom, majd mindannyian kivonultak a szállodából.

Oké. De la Renta… Ez talán menni fog. Hiába a sok éves „gyakorlás” még most is hidegen hagyott a divat, és egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen ruha van rajtam… Szép és kész… És ha szép, akkor nem mindegy, hogy ki tervezte?

Pár perc múlva Michael csöngetett, én meg mentem ajtót nyitni.

Michaelre mosolyogtam, aki ugyanúgy nézett ki, mint a Golden átadón. Irigylem a férfiakat! Nekik csak azt kell eldönteni, hogy sima fekete, szürke vagy sötétkék esetleg csíkos-e a szmoking… Meg annyit, hogy milyen a nyakkendő… És ennyi!

A nők meg… Nem elég a ruha miatt aggódni… Cipő, táska, kabát vagy stóla vagy pasmina vagy mit tudom én… Smink, haj és még köröm is!

Michael feszülten nézett rám, de megpróbált rám mosolyogni.

- Mi a baj? – kérdeztem rögtön, és összeráncoltam a szemöldököm…

Lehet, hogy Cotét mégis érdekli a sajtó, és elhiszi, amit a firkászok írnak… Vagy… Már nem is jutott eszembe…

- Semmi – mondta, és felém nyújtotta a karját.

- Hazudj a nénikédnek! – mondtam, és belé karoltam.

Michael megigazította a nyakkendőjét, és határozottan vezetett a lift felé… Megköszörülte a torkát, de még mindig nem mondott semmit. Megnyomta a földszint gombját, és mély levegőt vett.

- Tudtad, hogy díjat adsz át? – kérdezte és rám nézett. Én megint felhúztam a szemöldököm meglepetésemben. Ez mióta ennyire… fájdalmas hír, vagy nem is tudom…

- Igen – mondtam, és rá mosolyogtam. - De ez miért ennyire szörnyű hír? – kérdeztem, és próbáltam elkapni a tekintetét.

Ő elfordította a fejét, és még mindig feszült volt. Leértünk a földszintre, és tovább vezetett a kijárat felé, ahol már várt a limuzin.

- Azt is tudod, hogy kivel adsz át díjat? – kérdezte, és most egyenesen rám nézett.

Meg akartam állni, de Michael tovább vezetett. Nem engedett megtorpanni, nem volt menekülési lehetőség… Hát ezt nem hiszem el! Lesz valaha nyugtom tőle? Békén fog hagyni egyszer az életben?

Akkor már értem, Jeff miért felejtette el hirtelen, hogy kivel adok át díjat… Hogy Michael miért vezetett végig a limuzinig, és miért csak most mondta el. Féltek, hogy nem megyek el a gálára, és akkor rólam is cikkeznének…

- Robbal – mondtam lemondóan, és kiléptünk a szállodából.

- Vele – mondta Michael, és meg se próbált mosolyogni a kameráknak, amik folyamatosan fotóztak, ahogy a limuzinhoz tartottunk.

Nekem se volt kedvem színészkedni, és hirtelen megjelentek lelki szemeim előtt a holnapi újságcikkek…

Vihar a paradicsomban! Mr. Watherby és Miss. Stewart mégse olyan boldog, mint mutatják...

Nem volt kedvem beszélgetni. Némán mentünk egészen a Kodak színházig. És ami furcsa volt, hogy Michael meg se próbált szóra bírni… Magamban megjegyeztem, hogy ezt majd megköszönöm valamikor… Egyszerűen üressé vált az agyam, és semmi nem érdekelt.

Még gondolkodni is elfelejtettem az út alatt, és arra eszméltem fel, hogy Michael megszorítja a kezemet az ölemben.

- Tudom, hogy kicsit… nehéz lesz, de mosolyogj – mondta, majd kinyitotta az ajtót a sofőr és Michael kiszállt.

Oké! Semmi gond! Csak színészkedj! Ez a munkád félig… Menni fog!

Mosolyt erőltettem arcomra, és én is kiszálltam Michael után.

Azonnal villogtak a kamerák, és megállíthatatlanul kattogtak. Én Michaelbe karoltam, és lassan elindultunk a szőnyegen.

Tulajdonképpen magam se értettem. Miért olyan nagy dolog, hogy most Robbal adok át egy díjat? Nem találkozunk se előtte, utána se kell vele maradnom, csak egyszerűen kimegyünk a színpadra, és felolvassuk a nevet… Ennyi. És mikrofon is lesz rajtunk, szóval még lehetősége se lesz bármit mondani!

Erre a gondolatra őszintén elmosolyodtam. Ez megvigasztalt. Esélye se lesz… zaklatni!

Majdnem még nevetni is elkezdtem…

- Igazak a pletykák? Tényleg egy párt alkotnak?

- Ki az a kisfiú? Három hónapja nem derült ki róla semmi!

- Esetleg a fia?

- A közös gyermekük?

- Ha választ is akarnak a kérdéseikre, akkor javaslom, hogy csak a munkákkal kapcsolatban kérdezzenek – mondta Michael mosolyogva, és továbbvezetett a szőnyegen.

Már nemsokára vége! Már csak pár lépés…

Azt is mosolyogva tettük meg, és végre beértünk a színházba.

Hát ennek is vége! Végre!

- Kristen! De jó, hogy itt vagy! – Anna jött felém hatalmas mosollyal az arcán.

A Twilight óta nem láttam, és ha jól emlékszem, akkor most ő is a legjobb női főszereplő miatt van itt.

- Szia! – mondtam, és átöleltem Annát. - Ő a kísérőm, Michael – mondtam, és párom felé intettem.

- Anna Kaderick – mondta, és arcon puszilták egymást. - Te is díjátadó vagy, ugye? – fordult felém újra. - Hátra kell mennünk – mondta, és belém karolt. - Örülök, hogy megismertem Michael! – mondta, majd ráncigálni kezdett.

- Miért kell hátra menni? – kérdeztem, és kicsit félni kezdtem… Rob is ott lesz…

Nem! Nem lesz ott. Még nincs is itt! Igen. Biztos, hogy nincs itt.

- Tájékoztatás, meg egy pár aláírás az ajándékok miatt – mondta, majd kinyitott egy ajtót.

- Kristen Stewart! – Egy ideges férfi kiabálta a nevemet. Alig léptünk be a férfinek megkönnyebbülés látszódott az arcán, és rám mosolygott. - Rendben. Jöjjön ide, Mr. Pattinson mellé, kérem. Önök az elsők a legjobb adaptált forgatókönyvvel, utána…

Nem hallottam a férfi hangját. Egyszerűen kimaradt. Talán az egyetlen dolog, amit most érzékeltem, az a hideg zöld szempár volt, ami egyenesen rám nézett.

Pattinson.

Itt van. Nem késett. Nem marad le. Itt van…

Rob egy mosolyt erőltetett az arcára… Nehezére esett rám mosolyogni. Nekem még jobban fáj, kedvesem! Kiabáltam gondolatban, és a pokol fenekére kívántam! Elegem volt belőle!

Valaki mondja meg, mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Miért kell állandóan perzselő tekintetétől szenvednem?

Én is mosolyogni próbáltam, majd elindultam felé.

Bárcsak eltűnne! Nyíljon meg alatta a föld! Csörögjön a mobilja, hogy el kell mennie! Vagy lépjen be Michael, és raboljon el! Vagy… történjen már valami!

De nem történt semmi…

- Kristen! – Rob mosolyogva magához húzott, és megcsókolta az arcom. - Mi van, lefoglalt a drága Michaelöd? – suttogta a fülembe metsző hangon.

- Nem annyira, mint a szőke macáid – súgtam vissza, majd eltoltam magamtól, és rá meredtem.

Most nem mosolygott. Talán még meg is döbbent egy kicsit. Pillanatok alatt összeszedte magát, és egy féloldalas mosolyt küldött felém. Ó, ne merj így rám mosolyogni, te szemét!

- Féltékenység? – kérdezte gúnyos hangon.

- Inkább hányinger – mondtam rá se nézve, jéghideg hangon.

Úgy álltunk egymás mellett, mint két idegen. Rob a zsebébe dugta a kezét, én meg a mellem előtt keresztbe fontam karjaim. Nem szólaltunk meg, de néha éreztem magamon ellenséges pillantásait.

- Beszélnünk kell! – mondta határozottan, és közelebb hajolt hozzám, hogy a fülembe súghassa.

Szinte automatikusan húzódtam el tőle, majd megint a szemeibe néztem. Reméltem, hogy azt tükrözi a tekintetem, amit akarok… Még egyszer ezt csinálod esküszöm, felpofozlak, és nem érdekel, hol vagyunk!

- Nem itt fogunk beszélgetni – mondtam még mindig a szemeit kémlelve.

Nem változott meg…

Egy cseppet sem. Ugyanaz a Rob volt, akit a barátomnak mondtam. Ha egy percre is elfelejtette, hogy utál, mert eltitkoltam előle Edyt, akkor szeretet volt a szemében. Csillogott a szeme, de többször a haragtól…

Ugyanaz volt az arcvize, és még mindig jól állt neki a borosta. Fájdalmasan… jóképű volt. Nem lehetett sármosnak mondani, mert nem volt az. George Cloony mellett simán elbújhatott volna… De jól nézett ki. Még mindig…

- De itt fogunk! – mondta megkérdőjelezhetetlenül, és átkarolta a derekam.

- Engedj el! – kiáltottam összeszorított fogakkal, és haragosan néztem rá.

- Ugyan, szívem! Ne nevettesd ki magad!– cinikusan rám mosolygott, majd még közelebb vont magához.

Cseszd meg Rob Pattinson!

- Tudod, azt még megértettem, hogy nem keresel… - Rob halkan suttogott, hogy senki ne hallja meg, amit mond. Bár én se hallanám! Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mi a véleménye! Nem érdekel, mit gondol! - Talán azt is, hogy nem veszed fel, ha hív az ügynököm. De egy ilyen dolgot eltitkolni… – Éreztem, hogy rám nézett. Én nem akartam a szemébe nézni. Fölösleges, úgyis csak megvetés van benne. Nem kell tudósnak lennem ehhez.

Nem engedett. Kezével az állam alá simított, és maga felé fordította a fejem.

Ezt akarod! Fulladj meg!

Harciasan néztem a szemeibe, és fogaimat szorosan összeszorítottam, nehogy rá kiáltsak, nehogy kijöjjön mindaz, ami hét éve bennem van…

Meglepődtem.

Nem megvetés és harag volt a szemében, hanem csalódás. Rengeteg csalódás és szomorúság.

- Megfosztottál a fiamtól, Kristen! – suttogta, és még én is meglepődtem, mennyi fájdalom van a hangjában.

- Miss. Stewart, Mr. Pattinson! – A férfi mosolyogva nézett ránk, és egy tollal a kezében intett, hogy menjünk az asztalhoz.

Rob nem engedett el. Ugyanúgy a derekamat karolva vezetett a férfihez, majd mind a ketten aláírtuk a lapot.

Nem akartam hallani! Nem érdekelt, hogy mi a véleménye! Egyszerűen nincs hozzá joga. Se nekem szemrehányást tenni, se felróni a történteket. Nincs hozzá joga!

- Önök kezdenek rögtön a házigazdák után – mondta mosolyogva a férfi kettőnkön jártatva a szemét. - Utána fáradjanak a helyükre, kérem – mondta, majd a függöny felé intett, ami elválasztotta a színfalat a teremtől.

Rob megszorította a derekam, annyira, hogy odakaptam a fejem. Majdnem felszisszentem… De Rob keze szinte automatikusan, cirógatva simított oldalamon végig…

Kezéről rá emeltem tekintetem, hogy vajon feltűnt-e neki, amit csinált… Nem akartam gondolkodni. Nem akartam emlékezni. Nem akartam, hogy minden eszembe jusson…

Rob szorosan ölelt magához, én meg szemérmetlenül simultam hozzá. Csókolt. Úgy csókolt, mint még soha senki az életemben.

Akartam most rögtön, akár a falnak dőlve. Hevesen csókoltuk egymást, és éreztem, Rob vágyát, ami engem is tűzbe hozott.

Nem volt megállás… Itt már nincs.

Elszakadtam tőle, és a nyakára hajoltam.

Éreztem tenyerét az oldalamon… Belém markolt… Fájt…

Bocsánatkérően simított végig oldalamon, majd keze eltűnt a pólóm alatt.

Ó a jó büdös francba! Ennek pont most kell történnie, ugye? Melegem lett… És egyáltalán nem segített rajtam, hogy Rob még mindig szorosan tartott.

Mereven állt mellettem, és csak várta, hogy végre intsenek, hogy kimehessünk.

- Látni akarom a fiam – mondta, és nem nézett rám. - Jogom van látni – mondta, majd rám nézett.

Én még mindig ki voltam pirulva. Biztos voltam benne. Rob ajkait néztem…

Nem! Nem érdekel! Emlékezz, Kristen, hogy mit tett, hogy mit mondott! Emlékezz, hogy nem érdekelted!

- …a Twilight sztárjai…

- Nem. Nincs jogod hozzá – mondtam keményen, majd láttam, hogy int a férfi.

Mosolyogva léptünk ki a színpadra, mintha semmi nem történt volna. Annyira szánalmas volt… Senki nem tudja, mi is van kettőnk között. Senki nem sejti, hogy van egy közös gyerekünk. Senki nem tudja, hogy min mentünk keresztül…

Annyira képmutató az egész színészvilág. Semmi nem eredeti, és még ha valaki mosolyog is a címlapon, semmi nem garantálja, hogy otthon nem sír megállás nélkül.

Nevettünk és viccelődtünk egymással a színpadon. Mintha minden rendben lenne.

De nincs! Ennél nagyobb… konfliktus nem lehet két ember között! Ennél nagyobb fal nincsen… És, ami a legrosszabb, hogy ennél nagyobb kötelék sem.

Robbal, akkor is összetartozunk, ha nem akarjuk… Edy miatt.

Mert van egy gyerekünk. Van egy fiunk…

Átadtuk a díjat, és tűrtem, hogy Rob lesegítsen a színpadról…

- Kristen! – Rob levette álarcát. Megint dühös és komoly volt. Talán még szomorú is…

- Ne szólj hozzám, Rob! – mondtam, majd rá se nézve a helyemre mentem.

.