My boy - 9. fejezet

Nos drágáim, mivel holnap kezdek szóbelizni, és nem lesz időm feltölteni a fejezetet, ezért megkapjátok most!:) Remélem örültök neki, és szurkoljatok!:) Puszi: Nee^^

U.I.: DÁTUM! (Segítek egy kicsit... Az Arany Málna utáni reggel...:P)

9. fejezet

2013. március 04.

Fogd be!

Kérlek hallgass már el! Csak még egy kicsit! Dugulj el! De komolyan… Pofa be!
Áh, ez nem fogja befogni… Fölösleges is kérni. Kértem egyáltalán, vagy csak gondoltam?
Felnyögtem, majd hátat fordítottam a hangforrásnak. De már késő volt, mert felkeltem. Tudtam, hogy nem tudok visszaaludni. Eléggé ismertem már magam. De már csak feküdni is jól esett.
Hallottam, hogy az a valaki, aki beszélt lehalkította a hangját. Na legalább észrevette, hogy itt vagyok…
MI VAN? Micsoda?! Van valaki a szobámba? Mi a fenét keres a hálómba? Felpattant a szemem, de nem ültem fel, hogy megnézzem ki az. Túl kevésnek éreztem magam hozzá.
Aztán feltűnt, hogy ez csak Rob… Visszacsuktam a szemem. Ha csak Rob, akkor semmi baj…
- Komolyan gondolom… - Rob dühösen, de halkan kiabált a telefonba. Túl egyszerű lenne kimenni; kérdem én, aki túl másnapos ahhoz, hogy értelmezze a történteket.
Magamba megfogadtam, hogy ezentúl csak akkor iszom, ha eszem is valamit. Próbáltam visszaaludni, pedig tudtam, hogy úgyse fog menni. Ha csak legalább egy kicsit menne… Talán nem hasogatna annyira a fejem, amennyire…
- Igen én is tudom… A karriere egy csődtömeg. Tudom! – Hoppá! Valakinek nagyon rosszul áll a szénája, ha már Rob is azt mondja rá, hogy egy csődtömeg… Ő általában nem ítél előre…
- Tudom, hogy Arany Málnát kapott! – Na a fene! Újra felpattant a szemem. Kevés dolog maradt meg a tegnap éjszakából. De arra határozottan emlékszem, hogy megkaptam a Málnát. Rólam beszél…
Az én karrierem egy csődtömeg.
Nem. Ezen nincs mit szépíteni. Tudom, hogy ez így van… De, ha már ő is ezt mondja, akkor… Legalább ne mondta volna ki! Így is elég szarul vagyok, basszus! Pocsék színésznő vagyok. Az életem is pocsék, nem kell még az orrom alá is dörgölni!
Különben is! Ki a fene ő, hogy megítéljen? Csak Rob. Rob egyszerűen, akit a barátomnak mondok… Nah jó. A legjobb barátomnak… Már több, mint négy éve az, és ezt kár is tagadni. De mondjuk ki akar egy olyan nyilvánvaló tényt tagadni, hogy ő a legjobb barátom?
A büdös francba! Rob mondja azt, hogy csődtömeg vagyok?! Hirtelen valami összetört bennem.
Mert Rob beköltözött a szívembe, és nem csak egy klassz kis lakást rendezett be magának… Hanem palotát épített ott bent… És most… megtámadták, pontosabban megtámadta a palotát. A lábazat süllyedni kezdett. A falakat termeszek ették. Meg lett csonkítva a palota…
A legjobb barátom. Rob, akiben feltétlenül megbízom. Akinek mindent elmondok… Akitől a legkevésbé várom… Rob mondja… Az egyetlen, akinek a véleménye számít, és az egyetlen, akinek elhiszem, amit mond. Az egyetlen, akiben bízom.
Rob mondja… Pont ő… Akitől egyáltalán nem vártam…
- Megértem… Tudom, mit kell tennem… Nem, holnap a forgatáson leszek… Miért jönne velem…? Igen… Holnap találkozunk! – És letette a telefont.

Éber voltam. Kavargott a fejem, szédültem, és hányingerem volt. Fájt az oldalam és a hasam is, de tudatomnál voltam. És fájt a szívem is. Akármennyire is közhelyes fájt, mert úgy éreztem valami megtört… Valami, aminek lehet, hogy nem kellett volna. Rob tört meg… Az eddigi Rob képem… Ő már nem Rob… Az a szemernyi álmosság is kiment a szememből, ami benne lehetett…
Hallottam, hogy Rob felsóhajt, majd a padlón keresgél. Egy pillanat alatt kint volt, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
Mi a fenét keresett a PADLÓN?
Lerántottam magamról a takarót. A FENÉBE! Ez rossz! Nagyon rossz!
Teljesen meztelen testemre néztem, majd felkeltem, és elindultam a hálóban. Tudom mit keresett Rob… A ruháit vette fel, már, ami a szobában volt… De nem csak az ő ruhái voltak szétdobálva, mert egy jó pár ruhadarabom hevert a padlón. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy mi történt… BASSZA MEG!
A jó büdös francba! Lefeküdtem Robbal… Ráadásul nem is egyszer…
Képek kezdtek villódzni a fejembe. Képek, amiket nem akartam látni… Olyanok, amikről tudtam, hogy megtettem, pedig nem akartam…
Simítások… Csókok… Érintések… Majd jöttek a pikánsabb részletek.
Emlékeztem. Már emlékeztem mindenre. Visszarogytam az ágyamra, és kezembe temettem az arcom. Nem Rob kezdte megfúrni a palotáját… Hanem mind a ketten… Mintha együtt megnyomtunk volna valami önmegsemmisítő gombot… És a palota összedőlt. Rob már nem lehet Rob… Soha többé nem lesz Rob, mert nem tud az lenni. Hogy is lehetne ezek után? Felejteni akartam, hiába nem emlékeztem. Még csak eszembe se jusson semmi tegnapról…
De az agyam –az áruló!– nem hagyott békén. Tovább vetítette a képeket, mint egy egész estés pornómaraton. Először… Másodszor… Harmadszor…?
MICSODA?

Először… Felkeltem az ágyról, és szinte kábán mutattam rá. Igen. Egyértelmű volt, hogy nem csak aludtunk benne…
Másodszor… A falra mutattam. Ki akartam menni… De… Utánam jött, és nem engedett… Nevettünk… Majd minden túl gyorsan történt… JESSZUS! Egy kurva vagyok! A szám elé emeltem a kezem, nem mintha fel akartam volna sikoltani. Nem akartam. Ahhoz túl döbbent voltam. Éreztem magamon Rob illatát. Ez tényleg ő… A karomat az orromhoz emeltem… Az arcvize…
Lefeküdtem Robbal… A legjobb barátommal. Ráadásul háromszor egyetlen éjszaka alatt! Ez meg, hogy a fenébe lehetséges? Jah persze… Ha egy férfi és egy nő felett eluralkodik a vágy, és nem bír parancsolni neki… És ha már kicsit illuminált is az állapotuk… De háromszor? Rob hogy a fenébe bírta? Ez biológiailag lehetséges?
Majdnem elnevettem magam. Hát ez… Nem. Erre nincsenek szavak…
Bementem a fürdőbe és azonnal megtapasztaltam éjszakai tevékenységünk eredményét… Pállott volt a levegő, a kád tele volt engedve vízzel, a habfürdős flakon üresen hevert a földön. Magamra vettem a köpenyem.
Harmadszor… A zuhanykabin falán ottmaradt a tenyerem nyoma… Még szellőztetni is túl hülyék voltunk? Majdnem dühösen nyitottam ki az ablakot, hogy kimenjen a pára és szag…
Ide már nem Rob jött… Ide már én rángattam magammal…
Emlékszem. Fürdeni akartam, de aggódott a testi épségemért, ezért jött ő is… Mármint zuhanyozni… Meztelenül… Aztán jött az egyik dolog a másik után…
Utána nem tudom, hogy kerültünk az ágyba. Mert nyílván ott keltünk fel reggel… Vagy legalábbis én biztos, hogy ott keltem fel.

Oké… Ha ezek után nem néz egy lotyónak, akkor nem tudom, hogy mi kell még neki. Nem mintha az akarnék lenni a szemében…
Hányingerem volt, de nem volt semmi a gyomromba. Mi a fenét hányjak ki? Nem azért, mert ennyire gusztustalan a gondolat, hogy lefeküdtem Robbal. Szimpla reakció lehetett az elfogyasztott alkoholmennyiségre. Innom kell. Sürgősen! Méghozzá most rögtön.
Kimentem a fürdőből, majd azonnal az ajtó felé vettem az irányt. Igyekeztem az ágyat egyetlen pillantásra se méltatni, szinte rohantam kifelé a hálóból. Elvégre Rob lelépett… Elég egyértelmű, hogy már nincs itt. Elindult Londonba, hogy forgasson tovább, így, amikor majd újra találkozunk, mind a ketten úgy tehetünk, mintha semmi se történt volna… Végül is részegek voltunk… És kisesett az egész éjszaka.
Egyszerű megoldás! A színészek éveken át játsszák ezt egymással… Nekünk se lesz probléma… Végül is barátok vagyunk. Simán túltesszük magunkat egy olyan baromságon, mint három…

De nem ment el.
Ledermedtem az ajtó bezárása közben. Csak álltam ott a fürdőköpenyben, és egyenesen Rob szemébe néztem.
Ő meg engem nézett hideg, mosolytalan arckifejezéssel, mintha csak azt várta volna, mikor jövök ki végre. Az asztal tele volt reggelivel. Mármint mindennel, amit a hűtőmben találhatott.
Ez túl korai! Mi a fenének nem lépett le, mint minden normális pasi az egyéjszakás kalandok után? Elvégre ez az én lakásom!
Keményen néztem a szemeibe, és láttam, hogy végigméri lenge öltözékem. Erre ösztönösen húztam magamon összébb a köntöst… Mintha ugyan értelme lenne bármit is eltakarni előle… Már mindent látott… Rob felhúzott szemöldöke is ezt sugallta. Tudtam, hogy elpirulok. A kezemet újra a kilincsre raktam.
Menekültem. Tudom…
- Enned kell! – mondta Rob keményen, amikor meglátta, hogy vissza akarok menni a hálóba.
Semmi vicc. Semmi kedvesség. Ez nem a barátom Rob, hanem Robert. Ez az a Rob, aki keményen és hidegen utasít vissza mindenféle újságírói kérdéseket, vagy épp egy interjúfelkérést, ha egy olyan lapról van szó, aki előtte rossz hírét keltette.
Ez az a Rob, akit az ügynöke „teremtett”, hogy meg tudjon élni a színészvilágba. Hogy fenn tudjon maradni, mint híresség. Utáltam ezt a Robot!
- Majd eszem, ha felöltöztem! – mondtam én is hidegen, és visszamentem a szobámba.
Nekidőltem az ajtónak, és hevesen dobogó szívemre tapasztottam a kezemet.
Mi a fenének reagálok így? Hisz ez csak Rob, a fenébe! Csak Rob vár odakint, nem valami kritikus! Ez csak… Rob!
Rob, aki szerint egy csődtömeg vagyok…

A fürdő felé mentem. Lezuhanyoztam, és kimostam a hajam. Szomorúan tapasztaltam, hogy az oldalam okkal fájt, mert vörös foltok voltak rajta…
Egyáltalán nem siettem. Minek? Hátha elmegy, mert megun várni rám…
Különben is… Mi a fenét mondjak neki? „Emlékszel, hogy tegnap háromszor is megdöntöttél miközben mind a ketten félig részegek voltunk? Egyszer az ágyamban, majd a falnak döntve és a zuhanyzóban is?” Kellemes lenne a reakciója… Ahogy Robot ismerem elvigyorodna, megkérdezné minden rendben van-e, majd felborzolná a hajamat. Pont, min egy gyereknek. Vagy azonnal titoktartási szerződést dugna az orrom alá… Ahogy a mostani színész Rob tenné.
Nem. Ennek most nem lenne értelme… Most biztos, hogy nem… Ezt nem lehet azonnal megbeszélni. Még az is lehet, hogy sértéseket vágnánk egymás fejéhez. Olyanokat, amiket nem gondolunk komolyan, és csak a pillanat hevében mondjuk…
A fenébe! Fáj a fejem…

Kijöttem a zuhany alól, és megálltam a szekrényem előtt… Remélem már elment. Magamra kaptam egy farmert meg egy egyszerű felsőt, beletúrtam a vizes hajamba, majd az ajtóhoz léptem.
Hallgatóztam… Ki az a hülye, aki hallgatózik a saját lakásában? De nem akartam csak így kimenni… Nem ment el. Egyszerűen tudom, hogy ott ül, és várja, hogy végre leüljek az asztalhoz.
Nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót. Tényleg ott ült.
Mielőtt elkaptam volna a pillantását egy halvány mosoly játszott az ajkai körül. De aztán rögtön semleges lett. Hát…
Én nem tudom, mi van itt. Felemeltem a karom, és zavartan túrtam nedves hajamba. Mi a fenének vár rám? Miért nem lép le? Elvégre felnőtt emberek vagyunk, tudjuk, mi történt. Ráadásul neki meg forgatni kéne. Ahelyett meg itt ül! Azt hiszem jobb, ha feladom. Soha nem fogom megérteni a pasikat…
Leültem egy székre, és magam elé vettem egy zsömlét. Ő is ugyanezt csinált… Reggelizni akar? Egy csődtömeggel? Meglepett. Csak azért várt, hogy együtt együnk meg egy-egy zsömlét. Nem… Nem fogok kiigazodni rajta…
Megtörtem az enyémet és egy falatot nyomtam a számba. Rágtam… De semmi íze nem volt, és azonnal éreztem, hogy ez visszakívánkozik. Valahogy mégis lenyeltem, és további próbálkozásokat mellőzve inkább csak széttépkedtem a zsömlét. Mire végeztem Rob megette a sajátját.
Észrevette, hogy őt nézem, mert rám emelte a pillantását, majd zavartan elmosolyodott. Én is ezt tettem… Mi kéne mondani? Hogy „azért minden a régiben marad”? Vagy… „Felejtsük el?” Vagy ehhez hasonlók? Ugyan már! Ez… menthetetlen. Átléptünk egy határt, amit ha akarunk, se tudunk visszarakni a helyére… Talán ezért nem válik be a barátság egy férfi és egy nő között.
Ott az a vonal. És az a vonal tilt valamit. Mivel emberek vagyunk, meg akarjuk szegni a szabályokat, és át akarjuk lépni a vonalat. Hiába figyelmeztetjük magunkat, hogy nem szabad, hogy rossz vége lesz. Tologatjuk a vonalat egyre kijjebb, egyre messzebb, egészen addig, amíg túl messzire nem kerül… Ahonnan már nem tudjuk visszahozni az eredeti helyzetbe. És akkor mindennek vége.

Most Robbal is vége volt. Átléptük a vonalat, és nem tudjuk visszacsinálni ezt az egészet…
- Hogy aludtál? – kérdezte meg végül Rob, de nem nézett a szemembe.
- Jól – hazudtam, és én se néztem felé.
Zavart volt. Tudtam, mert ismertem. Ha valami nagyon aggasztotta, akkor mindig rázta a lábát. Most megállás nélkül járatta az asztal alatt…
- Ami a tegnap estét illeti…
- Nem történt semmi tegnap este! – vágtam a szavába és komolyan néztem rá… Ő is rám pillantott. Közöny. Talán ennyi volt a tekintetében. Tiszta… közöny.
- Kristen… Igenis történt valami! – mondta Rob, majd meglepetésemre felpattant és hátat fordított nekem. Ideges volt. Nem is kicsit. Zavartan túrt a hajába mind a két kezével, majd vágta zsebre őket.
- Én nem emlékszem semmire – mondtam könnyedén, és megvontam a vállam, bár tudtam, hogy úgyse látja. Hidegen és metszőn hangzottak szavaim. Mintha nem is én irányítottam volna azt, hogy mit mondok, hanem valaki más.
- Hazudd ezt annak, aki el is hiszi, Kristen! – üvöltött fel hirtelen Rob és szabályosan visszacsörtetett hozzám. Két kezével magtámaszkodott a székem támláján satuba fogva engem, és komolyan nézett a szemembe. Alig volt húsz centi közöttünk… - Ne merd azt mondani, hogy semmire nem emlékszel! Láttam az arcod, amikor először kijöttél! És láttam, hogy elpirultál! És azt is látom, hogy most remeg a kezed Kristen! Úgyhogy nem merd azt mondani, hogy nem emlékszel semmire, mert az éjszaka minden egyes pillanata neked is annyira tiszta, mint nekem!
- Ne kiabálj… - mondta suttogva, és továbbra is a szemébe néztem. Egyszerűen nem tudtam máshova. Ajkai centikre lehettek.
Miért dühös ennyire? De most komolyan!
- Emlékszel – mondta és mélyen a szemembe nézett. - Mondd, hogy emlékszel! – Már nem kiabált. Már csak csendesen kért. Mintha tényleg fontos lenne neki, hogy emlékszem-e vagy sem. És ha tényleg fontos neki, hogy emlékezzek? Ha tényleg szeretné, ha tudnám mi történt? Ha… fontos volt neki a tegnap este?
- Emlékszem – mondtam, és karjaimat a nyaka köré fontam. Nem tudom miért, vagy minek. Egyszerűen csak mozdultak a karjaim, és már át is öleltem.

Talán nem is volt a tegnapi este annyira nagy hiba… Talán…
Nem mertem még magamban se kimondani, hogy mi lehetne, akkor, ha tényleg ennyire fontos lenne neki a tegnap este. Nem mertem rá úgy gondolni… Mert ő Rob! De lehet, hogy nem is annyira… hülyeség…
Elvette a kezeit a támláról, és az enyémekre tette. Azt hittem, csak meg akarja érinteni. De megfogta a csuklóimat, és lefejtette a kezeimet nyakáról. Az ölembe rakta kezeimet, majd elfordult tőlem. Az ablakhoz ment, és csak nézte a várost.
Most meg mi van? Először szinte könyörögve kér, hogy emlékezzem, most meg hátat fordít! Összerak, majd szinte rögtön eltör… Komolyan mondom kéne egy szótár hozzá! Egy… Rob-szótár! Most menjek oda, és öleljem át, vagy kérdezzek rá?
- Kristen… - Hangja tétova volt, és nem fordult meg. Én felálltam a székről, és elindultam felé. - Nem találkozhatunk többet. – Megtorpantam.
Ő meg megfordult. Tőlem vagy másfél méterre lehetett. Én csak álltam döbbent arckifejezéssel, ő meg mereven nézett a szemembe.
- Vagyis… nyilvánosan nem találkozhatunk… - Tette hozzá és kicsit elmosolyodott. - De ha erre járok, akkor feljönnék hozzád, ha nem lenne gond…
MICSODA? Ha erre jár, akkor szívesen feljönne… Ráadásul mindez mosolyogva… Nem kellett magyarázni, hogy mire gondol, csak azt tudnám, hogy mer ilyenre gondolni… Először nem lép le, mint minden normális pasi… Aztán szabályosan könyörög, hogy emlékezzek; reményt ébreszt, és olyanok jutnak eszembe, aminek nincs is alapja. Pedig már rég nem vagyok tini, aki minden egyes… hülyeségre azt hiszi, hogy szeretik! Utána meg kijelenti, hogy soha többet nem mutatkozik velem nyilvánosan! Hogy ha van ideje, akkor felugrik, én meg tárt karokkal, és lábakkal várjam… Persze! Ahogy azt elképzeli…

- Szóval legyek a kurvád? – kérdeztem élesen, és éreztem, hogy minden vér az agyamba száll.
Dühös lettem… Annyira, amennyire még nem. Nem találkozhatunk többet, de azért a tegnapi teljesítményem annyira meggyőző volt, hogy szívesen igénybe venné még máskor is!
- Én nem ezt mondtam – mondta közömbösen, és hidegen.
- Túl jó volt a tegnap este, hogy lemondj róla, mi? De bárhol máshol találkozni, már szégyen? – kérdeztem, keresztbe fontam a karom és felhúztam a szemöldököm.
- Kristen! Te is tudod, hogy ez nem úgy megy – mondta, és elindult felém. Kezét kinyújtotta, és karomért nyúlt.
- Hozzám ne érj! – kiáltottam, és elhúzódtam tőle. - Miért nem találkozhatunk máshol? Miért csak az ágyban vagyok jó? Eddig tökéletes voltam barátnak, de most, hogy több történt hirtelen nem akarsz semmit! Megmondanád, miért NEM? – kiáltottam, és hátrálni kezdtem, mert ő meg felém jött.
- Kristen… Te ezt nem érted… - Hangja szenvtelen volt, szemei nem csillogtak… De jött felém még mindig, mint valami robot.
- Mit nem értek? Mond meg nekem, MIÉRT VAGYOK MÁS, mint TEGNAP? – üvöltöttem. De nem érdekelt. Kiabáltam, mert nem tudtam mást. Mert nem értettem, nem tudtam felfogni, hogy mi történt…
- Tegnap még… - Rob végre megállt, és zavartan túrt bele a hajába.
- Mi volt tegnap? Csak egy jó kis numera, ugye? De tudod mit? Nem egy, hanem három, ha jól emlékszem! Arra jó vagyok, ugye? Csak tudnám, hogy akkor eddig miért viselkedtél normálisan, ha úgyis csak szexet akartál!
- Nem csak szexet akartam! – kiabálta már ő is, és végre a szemében is volt valami érzelem… Csak kár, hogy harag…
- Akkor meg mi a baj? – kérdeztem normális hangerővel, és leengedtem vállaimat. Lemondóan sóhajtottam egyet, és erős volt a késztetés, hogy leroskadjak a földre. De nem tettem. Nem csak arra kellek neki… Tényleg több vagyok, mint egy éjszaka… De akkor…
- Kristen… Egyszerűen csak nem találkozhatunk… nyilvánosan – mondta megint, már ő is halkan.
- Miért nem? – kérdeztem, és megint kiabáltam. - Tegnap még nyugodtan kiszöktettél a szállodából, és elmentél velem a parkba! – Megint kiabálni kezdtem. Pedig nem akartam… - Tegnap még együtt sétáltunk, tegnap még nem érdekelt volna, ha lefotóznak! Tegnap még motelszobát is kivettél volna! Tegnap…
- Tegnap még nem voltál Arany Málnás, Kristen! – kiáltotta Rob a szavamba vágva.

Ledöbbentem. Megfagytam egyszerűen úgy, ahogy voltam.
„A karrierje egy csődtömeg… Miért jönne velem?”
Aztán hirtelen értelmet nyert a reggeli beszélgetés…
Az ügynöke hívta, és rólam beszéltek. Tudni akarta, vele megyek-e. Hogy el kell-e szenvedni egy Arany Málnás színésznő jelenlétét…
Minden megváltozik, de nem azért, mert lefeküdtünk… Csak azért, mert Arany Málnát kaptam. Azért fog megváltozni minden…
Mert én vagyok a legrosszabb színésznő az egész világon. Ezért változik meg minden. Mert nem vagyok képes rendesen játszani semmit… Mert ebben a világban még Rob is a külsőségek alapján ítél… Még a legjobb barátod is.
- Meg kell értened – mondta lemondóan, és most az orrnyergét kezdte masszírozni. - Az ügynököm szerint komoly… hírnévcsökkenéssel kell számolnom, ha állandóan veled vagyok. Az újságok már nem úgy írnának rólad, hogy a Twilight-sztár, hanem mint az Arany Málnás színésznő. Így vigyáznom kell az… imidzsemre.
Talán azt hitte, hogy ezzel meggyőz. Talán azt hitte, hogy megértem. Talán azt hitte, hogy elfogadom… Mert nem hagyta abba, és egyre bátrabban monda, hogy milyen szörnyűségek történnének vele, ha velem mutatkozna…
- De Kristen! Én ugyanúgy feljönnék hozzád – mondta és közelebb lépett. Felemelte a kezem, és szorosan megfogta. - És most, hogy már… megtörtént köztünk minden, több is lehetne…
- Vagyis legyek a KURVÁD! – kiáltottam megint, és kiszakítottam a kezemet az övéből. Azonnal távolabb léptem tőle, és dühösen meredtem rá. - Én soha nem hittem, hogy valaha ezt fogod NEKEM mondani, Rob! – kiabáltam. Tudtam, hogy kiabálok már megint, de nem érdekelt. Erre nincsenek szavak! De nem csak kiabáltam, és dühös voltam. Éreztem, hogy könnycseppek gyűlnek a szememben… Nem! Nem fogok sírni miatta… Eszem ágában sincs! - Tudod… Tisztában vagy vele, hogy mit mondtál nekem? – kérdeztem, és igyekeztem, hogy a hangom ne csukoljon el. Nem akartam sírni. Előtte semmiféleképpen. Ezért olyat tettem, amit nem kellett volna… Cinikus lettem. - Bármikor szívesen megdugsz, de szégyellsz mutatkozni velem! Amikor csak kedved van, feljössz, klassz vagyok egy… lyuknak, de arra nem, hogy bevalld bárkinek is, hogy igen velem voltál…
- Én nem ezt mondtam! – kiabált vissza, és már ő is dühös volt.
- De igenis ezt mondtad, te szemét! Hogy lehetsz ekkora rohadék? – kérdeztem, és elindultam a szobám felé. Könnyeimet visszanyeltem. Egy ilyen szemétért… Soha nem fogok sírni! Kivágtam az ajtót, a hatalmas franciaágyon még mindig össze volt gyűrve az ágynemű… Dühösen fogtam meg a takarót, és húztam le az ágyról… Még csak a nyoma se maradhat itt!
- Kristen! Ha nekem lenne Arany Málnám, te szívesen mutatkoznál velem? – Bejött utánam, és szorosan ragadta meg a vállam. Maga felé fordított, és nem engedett el.
- Igen – mondtam, és kezeimet a mellkasára támasztottam. Egy mozdulattal löktem el magam tőle. Ne érjen hozzám! Esze ágában se legyen!
- Nem hiszem el… - nevetett. Nevetni kezdett, mintha annyira vicces lenne, amit mondtam. Tényleg ennyire… hihetetlen?
- Igen mutatkoznék veled! – kiáltottam, és ismét karba fontam a kezem. - Úristen! Ennyire felszínes vagy, Rob? Hogy hagyhatod, hogy ennyire az orrodnál fogva vezessenek? Neked csak a csillogás számít, ugye? De mutatkoznék veled, mert a barátomat látnám benned, és nem az Arany Málnás színészt! A barátomat látom, és nem azt, amit mindenki más! Nem egy színészt, hanem tényleg a barátomat! De úgy látszik nem vagy a barátom…
Úgy látszott, hogy megsértődött. Szemei megint haragosan csillogtak, és ajkait összeszorította.
- A tegnapi éjszaka után nem is tudnál a barátom lenni – mondta, és elindult kifelé.
- Nem én estem neked! – üvöltöttem, és rácsaptam az ajtót.
- Nem kellett sokat győzködnöm téged… - mondta féloldalas mosolyával hihetetlenül cinikusan.
- KIFELÉ! TŰNJ EL A FENÉBE, TE ROHADÉK! – üvöltöttem, és nekidobtam az egyik párnát.

Elment. Biztos elment. Ott álltam a rengeteg ágynemű között, mint egy rakás szerencsétlenség, és egyszerűen kiégettnek éreztem magam. Nem… Már nincs mit mondanom, nincs mit éreznem.
Azt hittem vége. Leeresztettem a karom, és vártam, hogy végre jöjjön a fájdalom, amit ilyenkor mindig érzek.
- Azt hiszed, NEKEM KÖNNYŰ? – kiáltotta megint Rob, ahogy kivágódott az ajtóm. Már rajta volt a kabátja… - Azt hiszed, hogy könnyű úgy tenni, mintha élvezném az ismétlődő idióta kérdéseket az interjún? – kiabált. Hadonászott a kezével, és olyan hangosan ordított, ahogy csak tudott. Annyira dühös volt! - Azt hiszed könnyű századszorra is elmondani, hogy csak barátok vagyunk? Azt hiszed könnyű volt téged tegnap megszöktetni? Azt hiszed könnyű Rob Pattinsonnak lenni, IGAZ? Azt hiszed, nem jönnek utánam mindenhova? Tudod, talán azt is tudják, mikor húzom le a vécét, Kirsten!
- Persze, mert a nagy Robert Pattinson ANNYIRA fontos ember… - mondtam gúnyosan és megint támadóan… Ő kezdte. Nekem meg muszáj megvédenem magam… Muszáj.
- Azt hiszed könnyű a te barátodnak lenni, igaz? – vágott bele szavamba még mindig dühösen. - Hallgatni, hogy mennyire nem jól játszol. Hallgatni a nyávogásod, hallgatni a panaszkodásod! Azt, hogy mennyire rosszul vagy! KRISTEN! Hányszor kérdezted meg az elmúlt egy évben, hogy hogy vagyok? Vagy mit érzek? Hányszor érdekeltelek… ÉN? Neked csak valaki kellett, aki meghallgat, és én véletlenül ÉPP KÉZNÉL VOLTAM!
- Rákos az anyám, TE SZEMÉT! Ha ez nem elég ok arra, hogy figyelmetlen vagyok, akkor nem tudom, mi…
- Mert mindent könnyű az anyukádra kenni, igaz? – kérdezte, és elmosolyodott. De ez nem gúnyos vagy boldog mosoly volt… Hanem fáradt… - TÉDEG nem érdekellek! Te nem foglalkozol VELEM! Talán már az is csoda, ha megmondod, hányadikán van a szülinapom… És még CSODÁLKOZOL, HOGY NEM AKAROK VELED MUTATKOZNI…
- Ne is mutatkozz velem, mert a végén még CSORBA ESIK A HÍREDEN! – mondtam gúnyosan, és éreztem, hogy megint könnyek gyűlnek a szememben.
- Tudod mit… NEM IS FOGOK! – mondta, és megint elindult.
- Bárcsak ne jöttél volna el értem tegnap este! – kiáltottam még, és felé vágtam egy huzatot.
Megállt. A keze a kilincs felett volt, és csak állt… - Bárcsak ne csókoltál volna meg! Bárcsak NE FEKTETTÉL VOLNA LE! – kiabáltam még mindig a hátának, de nem érdekelt. Ha csak a hátának is kiabálok, azt is elég… Dühösen törtöltem le egy könnycseppet, mintha arra lennék mérges, hogy sírok…

- Mert mindenben ÉN vagyok a hibás, igaz? – megint megfordult, de nem jött vissza. – Bármint csinálok vagy teszek, akkor is csak egy lelki szemetesláda leszek, ugye? Akkor is én leszek a hibás… Szánalmas vagy, Kristen! Annyira szánalmas… - Az utolsó szavakat szinte kiköpte, mintha annyira gusztustalan lenne. Mintha még rá gondolni is fájna…
- Te meg EGY SZEMÉTLÁDA VAGY! Egy barom, KÖCSÖG, ROHADÉK! Csak tettetted, hogy a barátom vagy! Egy SZEMÉT vagy!
- Tudod mit, Kristen? – kérdezte gúnyosan - Csak egy lyuk vagy – mondta, majd kiment a lakásból. Az ajtót becsapta.

Én meg felzokogtam.