My boy - 10. fejezet

10. fejezet

2020. március 04.

A Twilight sztárok románca
Mr. Pattinson és Miss. Stewart nagy titka
Hazugság a boldogság

És hangzatos társai. Tudtam, hogy baj lesz… Annyira éreztem. Nem is számítottam igazán másra azok után, amit előadtunk a színfalak mögött. Valamelyik háttérmunkás jó pénzért eladta a képeket.
Milyen képeket? Amiket rólam és Robról csinált. Bár ahelyett, hogy azt örökítette volna meg, hogy ő zsebre vágja , én meg a mellem előtt keresztbe fonom a kezem, és „menj a fenébe” kifejezés virít mind a kettőnk arcán; ahelyett ő épp egy olyan pillanatot örökít meg, amikor Rob megölel… Amikor maga mellé húz, és amikor felnézek rá miután megszorította a derekamat…
Komolyan aggódom, mert reggelre vörös lett az oldalam… Már megint.
Sóhajtva dobtam el a lapot, és fordultam reggelim felé. A szálloda köntösében ültem a reggeli előtt, és próbáltam felfogni a tegnap este történteket.
De nem nagyon ment…
Rob arca és, amit mondott… Tényleg megfosztottam a gyerekétől? Tényleg hiányzik neki Edy, még ha soha nem is látta? Tényleg kell neki?
Sóhajtva raktam le villámat, és támasztottam meg fejemet a karommal. Ez annyira reménytelen! Hét évig folyamatosan azon a véleményen voltam, hogy helyesen cselekszem… Hogy jól döntöttem. Erre most… elbizonytalanodtam. Lehet, hogy el kellett volna mondanom, hogy terhes lettem. Lehet, hogy nem kellett volna eltitkolni, hogy egyetlen bár felelőtlen éjszakának következményei lettek.
- Kristen! – Michael állt az ajtóban, a kezében szintén újságok. Drámaian nézett rám, és hagyta, hogy az ajtó a falnak csapódjon. - Hát így kell megtudnom, hogy megcsalsz? – kérdezte, és meglobogtatta az újságokat. - Ennyit érdemlek három… Várj! – Előkapta az egyik újságok, kinyitotta, és keresni kezdett valamit. - Szóval ennyit érdelek négy hónap után?
- Bocsáss meg, Michael, már el akartam mondani! – Színpadiasan a mellkasom elé emeltem a kezem, és hangom mesterkélt volt… Ha színház, akkor rendben! - Már el akartam mondani, hogy… - én is elővettem az egyik lapot, és beleolvastam a cikkbe -, hogy Rob a Twilight óta a szeretőm!
Erre Michael röhögni kezdett, és bezárta az ajtót.
- Jó reggelt! – mondta, majd leült velem szemben. Azonnal felkapott egy zsömlét, és teletömte mindennel, amit csak talált.
- Neked is – mondtam mosolyogva, és elvettem tőle az újságokat. - Újdonságban csallak, szóval biztos, itt akarsz reggelizni? – kérdeztem, majd lapozni kezdtem az egyiket.
- Aha – mondta, majd rám vigyorgott. - Az egyik igazat ír! – mondta, és elvette tőlem a köteget. Kivett belőle egy jelentéktelen lapot, és kinyitotta az egyik cikknél.

Fényképek. Robról, Edyről és rólam… És Rob egy gyerekkori fényképe. A fenébe! Döbbenten néztem Michaelre, majd vissza az újságra.
Szinte faltam a sorokat, annyira kíváncsi voltam mit ír… Igaz volt. Annyira igaz volt az egész! Semmit nem tévesztettek el! Mintha én diktáltam volna az egészet! Az Arany Málna… Hogy miért vonultam vissza… Anya rákja… Edy… Rob… Minden… igaz volt.
- Nem lehet, hogy valaki köpött? – kérdezte Michael, amikor észrevette, hogy már nem olvasok, csak a sorokat nézem bambán.
- Lehetetlen – mondtam, és újra olvasni kezdtem… - Senki nem árulna el. Ráadásul, ha jól megnézed feltételezés az egész. Nincs forrás, nem ír egyetlen kijelentő mondatot se a lap… Tisztában van vele, hogy perelnénk… Nem tudnak semmit! Ami furcsa, mert mindent tudnak – mondtam, és megnéztem, hogy ki szerkeszti a lapot. Nem ismertem. A cikk íróját sem.
- Még szerencse, hogy nem népszerű a lap – mondtam, majd váll rántva elővettem a magazinokat. Egy kritikai rovatokat lehozó lapot vettem a kezembe… Ez most eltereli a figyelmem.

Talán jobb lenne mindent bevallani. Tudják… Egy valaki már tudja, és nem sok kell ahhoz, hogy az összes lap erről írjon. Talán jobb lenne megelőzni a lavinát. De még azt se vallottam be, hogy Edy az én fiam! Akkor most mit csináljak?
Az elmúlt három hónapban a pletykalapok szívesen vettek elő engem, ha nem volt épp kéznél senki. Edynek már voltam a dadája, a nagynénje, de persze leggyakrabban az anyja… Egy bizarr feltételezés szerint elraboltam, de ez annyira nevetséges volt, hogy még perelésre se méltattam.

Elmondom… A következő interjún elmondom, hogy a fiam. Mondjuk ezt már sejtik, de el kell mondani. Egyszerűen kell…
- Jó kritikákat kaptál – mondta Michael, amint befejezte a reggelit. - Áradozik rólad minden lap. Furcsa, hogy már négy hónapja volt a Kurva bemutatója, de még mindig előveszik…
- Az Oscar miatt – mondtam, és egy sóhajjal ledobtam az újságot a többi közé.
- Tudom – mondta, és rám kacsintott. - Sajnálom, hogy nem kaptad meg.
- Én nem – mondtam, és felálltam az asztaltól. - Anne Hathaway megérdemelte. Mindig is jól játszott.
- De ez már a második Oscarja volt! Igazán megkaphatta volna más…
- Sajnálom szívem! – mondtam mosolyogva. - Egyszerűen túl jól játszik! – Elfordultam, és bementem a szobámba átöltözni.

Nem bántam, hogy nem kaptam Oscart. Egyszerűen… hidegen hagyott. Talán túlságosan érdekes volt a magánéletem, hogy a karrieremmel foglalkozzak. Jeff fel is hívott Oscar után, és bíztatott, mintha szomorú lettem volna. Olyanokat mondott, hogy majd legközelebb, meg akkor is te vagy a legjobb… Aranyos volt, de nem volt szükséges. Nem voltam elkeseredve egyáltalán.
A bőröndömet elővettem, és felkaptam az első ruhát, ami a kezembe akadt. Utána mindent beledobáltam, hogy menjünk már haza, mert elegem volt… Utáltam a szállodákat!
- Melyik géppel megyünk, Kris? – Michael kiabált be a szobába.
- A lehető leghamarabbival.
- Azt most késtük le – mondta, és nevetni kezdett. Kinyitottam az ajtót, és magam után húztam a bőröndöt. Még mindig utáltam… - Nem adsz interjút? – kérdezte, majd elvette tőlem a csomagom.
- Majd otthon – mondtam, és elindultam a kijárat felé.
- Oké… Ha így akarod. Lent a hallban találkozunk – mondta, rám kacsintott, majd kiviharzott.
Két óra múlva a repülőn ültem végre, és vártam, hogy felszálljon a járat.
Három óra… Már csak ennyi kell, és otthon lehetek. Átölelhetem Edyt, és végre láthatom! Hihetetlen mennyire hiányzott! Pedig csak öt napig nem láttam, és minden nap beszéltünk telefonon!
Rob meg hét évig nem látta…
Egy gonosz hang szinte kiabálni kezdett a fejemben. Még a létezéséről se tudott…
Nem! Akkor sem! Nincs hozzá joga! Egyszerűen nincsen! Ha esetleg felhívott volna ő maga azok után, és nem az ügynökével végezteti a piszkos munkát…
Nem, akkor sem mondtam volna el neki. Talán csak akkor tudta volna meg, ha eljön megnézni, hogy miért nem válaszolok a telefonhívásokra. Csak akkor tudta volna meg.
Edy egy fantasztikus kisfiú. Bárki büszke lehetne, hogy a fiának mondhatja. Csakhogy épp akinek a fia, az nem tudott róla…
Nem tudom, mit csináljak! Kéne valaki, aki megmondja, hogy mi a helyes! Akkor annyival könnyebb lenne minden!

- Megjöttem – kiáltottam, ahogy kinyitottam az ajtót.
Rögtön egy pöttöm gyerek kezdett szaladni felém, én meg széles mosollyal kaptam fel, és zártam karjaim közé. Annyira hiányzott!
- Szia, mama! – mondta Edy és rám vigyorgott. - Láttalak a tévében tegnap est! Sajnálom, hogy nem kaptál díjat… De megint ott volt Rob bácsi! Emlékszel rá, anyu? Már eljött egyszer az iskolához is!
- Végignézted azt az unalmas gálát? – kérdeztem fülig érő szájjal. Most nem tud zavarni még az sem, hogy Edy megjegyezte Robot. Most nem.
- Kicsit tényleg unalmas volt… És semmi értelme, ha engem kérdezel… Inkább ültetek volna be a McDonald’sba, és ettetek volna egy sajtburgert! Ehelyett ott ültetek, mint valami előadáson a színházban…
- Hát estélyiben jól mutattunk volna a McDonald’sban – mondtam nevetve. És bezártam a bejárati ajtót.
- Nekem tetszett volna! – mondta Edy, és bementünk a nappaliba.
- Szia, Kris! – mondta Jeff, és magához ölelt. Megpuszilta az arcom, majd szenvedő szemekkel rám nézett. - Nem tudom, hogy bírod ki, de minden elismerésem. Engem ez a kis ördögfajzat egy hét alatt lefárasztott, szóval most hazamegyek, és alszom egy hétig… Ha nem veszem fel a telefont, ne aggódj, csak hirtelen átmentem Csipkerózsikába – mondta, kacsintott egyet, majd lelépett.
- Az iskolában elkezdtük gyakorolni a színdarabot! Nagyon tetszik, csak sajnálom, hogy olyan idióta nevem van… Mondjuk a lovagot játszom… Nem lehet valami nagyon modern a nevem, de attól jobb lett volna…
És én mosolyogva hallgattam, hogy mi minden történt vele egy hét alatt… De nem érdekelt, hogy minden apró dolgot elmesél, mert örültem neki! Addig jó, amíg mindent elmond… Én addig vagyok boldog…

Rob semmit nem hallhatott tőle… Semmit nem mesélt neki Edy, mert nem tudott.
Ez a mai nap nem teljesen normális… Miért látok hirtelen mindent Rob szemével? Miért nézem az ő oldalát? Ennyire meggyőző lett volna az a szenvedő szempár?
Nem tudtam… Nem értettem magam.
Csengettek.
Edy abbahagyta a beszédet, és rám vigyorgott. Én felálltam, és kinyitottam az ajtót. Közben hallottam, hogy a Kung Fu Panda megmenti a világot egyetlen hogyishívják fogással…
- Ha Mohamed nem megy a hegyhez… - mondta Kellan az ajtóban, majd belépett. Hatalmas mosoly volt az arcán, és azonnal kaptam egy bordaropogtató ölelést.
- … a hegy megy Mohamedhez – mondta Ashley, és ő is megölelt. - Szóval mit érdemel az a bűnös, aki hónapokig nem hív fel? – kérdezte, és mosollyal nézte, ahogy ledöbbenve állok.
- Hahó, Kris! – meglengette előttem a kezét.
- Bocsi! Csak meglepődtem! – mondtam, és nevetni kezdtem.
- Remélem nem a sokktól! – mondta, és levette a cipőjét.
- Ez a Kung Fu Panda? – kérdezte Kellan a tévé felé sandítva. Azt szeretem! – mondta, és átugrott a kanapén. Egyenesen Edy mellett kötött ki, és meg is csikizte rögtön.
- Kellan bácsi! – Edy „büntetésből” Kellanra mászott… De kétlem, hogy fájt volna neki…
- Hogy vagy? – kérdezte Ashley, és bevezettem a konyhába. A fiúkat úgyis lefoglalja Po meg a sárkányharcos vagy mi…
- Jól – mondtam, és rá mosolyogtam.
- Ti? – kérdeztem, és huncutul néztem Ashley-re.
- Nagyon jól – mondta, és felemelte a jobb kezét. Egy jegygyűrű volt rajta. Ráadásul olyan szép, amilyet nem mindig láttam.
Felsikoltottam, majd Ashley nyakába borultam.
- Úristen! Mikor kért meg? És hogyan? És mikor házasodtok össze? És meddig…?
- Nyugi, Kristen! Nyugi! Már két hónapja jegyesek vagyunk, amit tudnál is, ha nem felejtettél volna felhívni – mondtam kicsit haragosan, de még mindig boldogan.
- Ne haragudj! Mostanában túl sok minden történik… És egyszerűen… Kezd kicsúszni a kezemből minden…

- Megértem – mosolyogva tekintett rám, de volt valami az arcán, ami nem hagyott békén. Valami árny, ami még ezt is beárnyékolta. - De Kristen… – Ashley elveszítette minden vidámságát. Olyan komolyan nézett rám, hogy magam is meglepődtem. - Kellannal sokat beszélgettünk. Amikor elmondtad, hogy Edy a te fiad… Azt megértettük… - Szinte szégyenkezve emlékeztem vissza azokra a hónapokra, amikor terhes voltam. Senkivel nem találkoztam… Minden meghívást visszautasítottam… Már nem voltam színésznő, és nem akartam senkit, aki erre emlékeztetett. De Twilight stáb nem hagyott. A színészek állandóan zaklattak, hogy mi van velem…
Ashley és Kellan is csak akkor tudta meg, hogy gyermekem született, amikor Edy hat hónapos volt. És azt is véletlenül…
- Azt is, hogy nem akartad elmondani, ki az apja… De… Rob az, ugye? – Ashley szinte kérlelően nézett a szemembe. - Kristen! Láttuk, mit csináltatok az anyukád temetésén… Ő az apja.
Tudja. És igazából én se értettem, hogy hogyan képzelhettem azt, hogy eltitkolom az egész világ elől még Edy létezését is. Csak rá kell nézni, és a hétéves Robot látja mindenki. Nem értettem magamat. Hogy képzeltem? Miből vettem, hogy soha nem jön rá?
Ennyit a titkolózásról… Ennyit, hogy Edy csak az én fiam, és senki másé. Ennyit erről…
- Igen – mondta komolyan Ashley-re nézve. - Edy Rob fia – mondtam, és meglepődve hallottam, hogy barátnőm felsóhajt.
- Tudtam, hogy van valami oka, amiért nem állsz szóba vele – mondta, és érdeklődve nézett rám. - Mi történt köztetek?
- Összevesztünk – mondtam leegyszerűsítve a történetet. - Olyan dolgokat mondtunk ki, amiket nem kellett volna… És ez oda vezetett, hogy… nem beszéltünk.
- De már beszéltek? – kérdezte Ashley és meglepődve tapasztaltam, hogy reménykedés van a hangjában. - Mert beszéltünk Robbal… És ő szeretne veled végre… beszélni. És igazából nem is értem az egészet! Hogy a fenébe történt, hogy hét éven át még mi sem említettük, hogy van egy gyereked? Pedig találkoztunk Robbal, nem is egyszer, de egyszerűen soha nem rólad volt szó… És még mi se gondoltuk, hogy Rob az, de annyira vakok voltunk! Annyira egyértelmű volt, miután nem akartál vele találkozni! Annyira… logikus volt! Szinte már hibásnak érzem magam…– mondta félénken Ashley.
Nekik se könnyű. Tudom, hogy nem az, mert… két tűz között vannak. A barátjuk Rob, és én is az vagyok. Nem akarnak hazudni se az egyiknek, se a másiknak, és ha nem akarnak, talán akkor is hazudnak…

Hisz Ashley vagy Kellan bármikor elszólhatta volna magát. Bármikor mondhattak volna, annyit, hogy „Jah, és Kristen fia, de édes!”, és máris vége. És már tényleg nem értettem, hogy egyáltalán eddig, hogy tudtam eltitkolni. Szinte lehetetlen volt, és mégis sikerült.
- Egyedül én vagyok a hibás – mondtam, majd elfordultam Ashley-től, hogy odarakjak egy kávét. - Én nem mondtam el neki. Én titkoltam el. Én vagyok a hibás…
Tényleg az voltam…
- Kellan bácsi! – Edy nevetve kiáltott Kellanra. Feléjük fordultam, és mosoly suhant át az arcomon. Csak néztem Edy mosolygós arcát… Amit Rob nem láthatott…

És nem csak Robot fosztottam meg Edytől… Edyt is Robtól. Nem, nemcsak Robtól. Az apjától. Mert még ha Robnak nincs is joga látni Edyt. Edynek joga van látni az apját. Joga van tudni ki az apja!
Egy fiút fosztottam meg az apjától, nem Robot Edytől…
Szörnyeteg vagyok…
- Beszélsz vele, ugye? – kérdezte Ashley és a vállamra rakta a kezét.
- Igen – mondtam csendesen, majd visszafordultam a kávéhoz.

Kellan és Ashley elment. Fél négy… Edy a tévét nézi. Én meg a telefont szuggerálom, úgy, mintha bármelyik pillanatban megcsörrenhetne.
Mintha azt várnám, hogy ő hívjon, és nem nekem kelljen… Bárcsak felhívna! Hét évig még a gondolatától is irtóztam, hogy esetleg felhív… Most meg én akarom felhívni… Fenébe! Baromság!
Felkaptam a kagylót, és kikerestem a számát… Lehet, hogy nem is az a száma, ami hét éve… Lehet, hogy lecserélte. Sőt! Szinte biztos! És akkor abban a nyugodt tudatban élhetek, hogy én mindent megtettem…
Nyomkodni kezdtem a gombokat, és rá kellett jönnöm, hogy tudom fejből a számát… Hát igen, van ilyen!
Úgyse veszi fel… Mindjárt megszólal az a gépi hang… „Ezen a számon előfizető nem kapcsolható…” Jellemző! Tuti, hogy így lesz…
- Halló! – Rob. A fenébe! Na ennyit erről! Ennyit mindenről! - Halló! – Rob hangja dühösebb lett. - Ki keres?

- Kristen vagyok – mondtam suttogva a telefonba. Úgyis meghallja…