My boy - 8. fejezet

2020. március 03.

- És ez már hallottad? – kérdezte Michael az asztal másik végéről.

A szállodában ültünk mind a ketten, mert a kijáratot eltorlaszolták a paparazzik. Szinte örültem, hogy este vége ennek az egésznek, és akkor szépen hazamehetek. Azért még az Oscar-gála se ér meg négy nap szálloda fogságot.

Még szerencse, hogy itt volt Michael és volt kivel beszélgetnem. Még az étterembe se mentünk le, mert… féltünk. Így szép egyszerűen féltünk…

- „Biztos informátor szerint, aki nem kívánta megnevezni magát, Mr. Watherby és Miss. Stewart együtt töltötte az éjszakát. A szemtanú éjjel tizenegykor látta a lábujjhegyen osonó Watherbyt, amint Kristen ajtaján kopog. Miss. Stewart valószínűleg várta barátját, hisz pillanatok alatt kinyílt a szoba ajtaja. Az a bizonyos ajtó már csak reggel nyílt ki újra, amikor két személyre terített asztal várta a szerelmeseket… Reménykedünk ezek alapján Miss. Stewart jóval közlékenyebb lesz az Oscar-gálán, amelyen ő is jelölt a legjobb női főszereplő kategóriában. Talán fény derül a kisfiú és Mr. Watherby kapcsolatára…”- Michael végig mosolyogva olvasta fel a cikket, a végén meg megrázta a fejét.

Ledobta az újságot a többi közé, és reggelizni kezdett. Kábé tizenöt lap foglalkozott azzal, hogy egy szállodában vagyunk, de egyáltalán nem közös szobában.

A Kurva óta járunk, és a Golden Globe óta próbáljuk eltitkolni szerelmünket… Olyan történeteket találtak ki, ami még nekem is új volt, és szívesen megkérdeztem volna, hogy biztos rólam szól ez a cikk? Mert, hogy semmi alapja nem volt, az egyszer biztos…

- Cote gondolom repesni fog örömében – szóltam fanyarul, és egy fintort vágtam.

- Nem érdeklik a cikkek – mondta Michael mosolyogva, és a szájába tömött egy fél zsömlét.

Elvettem a lapot, amit az előbb Michael olvasott, és én is megnéztem a cikket…

- Még arról se nyilatkoztam, hogy Edy a fiam lenne, de már a te fiad, tudtad? – kérdeztem az utolsó mondatot elemezve… Fejcsóválva dobtam vissza az újságot a többi közé, majd inkább én is reggelizni kezdtem.

- Gondolkodj pozitívan! Ma vége ennek az egésznek, és holnap már Oscar-díjas leszel! – nézett rám Michael bizakodva és mosolyogva.

- Persze… - mondtam keserűen, és piszkálni kezdtem a rántottám.

Egyáltalán nem érdekelt az Oscar-gála. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy nem kapom meg, így az esélytelenek nyugalmával indultam neki.

Fogalmam se volt, hogy honnan jött hirtelen ez a nagy lehangoltság… De egyáltalán nem érdekelt. Már az elővacsora se volt valami nagy élvezet…

Mondjuk azon legalább Rob nem volt ott.

Másnap meg is jelent róla egy jó pár cikk és fotó. Mindegyiken bulizott, és szőke cicák melleit fogdosta… Még a cikk szerzője is föl volt háborodva a viselkedésén… Talán az volt a legélvezetesebb pillanat eddigi itt-tartózkodásomban, amikor végig olvastam a cikket.

Hiába… A legszebb öröm a káröröm volt. Így szinte esélytelen az Oscarra.

- Felhívom Cotét! Este jövök érted! – ugrott fel Michael és elővette a mobilját. Még mellém lépett, egy puszit nyomott az arcomra, majd átment a saját szobájába.

Én egyedül maradtam a lakosztályba.

Annyira üres volt… Nem is csodálkozom, hogy annak idején abbahagytam ezt az egészet. Persze nem amiatt, mert elegem lett, hanem Edy miatt, de annyira jól tettem!

Három hónapja a sajtó mást se csinál csak a magánéletemet kutatja, és Edyt emlegeti mindenhol… És ez még semmi volt ahhoz képest, amit a Twilight alatt csináltak.

Ott azt hiszem éveken át alkottunk egy pár Robbal, nem is emlékszem, hányszor voltam terhes, háromszor eljegyezett, vagy még többször, majd állandóan szakítottunk… És kibékültünk mindig…

Szánalmas…

És az volt a legrosszabb, hogy biztos voltam benne, nem fogják abba hagyni. Folytatják, amíg ki nem derül kicsoda Edy, amíg végleg tönkre nem teszik az életem…

Talán jobb lenne visszavonulni, mint hét évvel ezelőtt, és tovább producerkedni. Az egy biztos munka volt, szerettem, és nem voltam ennyire előtérben… Azt hiszem megértem a rendezőket, forgatókönyv írókat és minden háttérmunkást. Így mindent tudnak mindenről, megvan a felemelkedés lehetősége, de nem veled tapétázzák ki a pletykalapokat.

Egy sóhaj kíséretében fáradtan mentem a telefonhoz, hogy felhívjam Edyt.

Még nem indult el az iskolába.

Tárcsáztam, és vártam, hogy Jeff végre felvegye. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, amíg én a gálán vagyok. Ő odaköltözik, és vigyáz Edyre.

A telefon csörgött, de nem vette fel senki. Lehet, hogy már elindultak… Már éppen le akartam tenni, amikor egy álmos hang beleszólt a készülékbe.

- Tessék!

- Jeff! Fél kilenc van! Mondd, hogy Edy még nem alszik! – Hát ezt nem hiszem el! Már megint elaludtak…

- Edy nem alszik – mondta Jeff, de hallottam, hogy meggyorsítja lépteit.

- És akkor most mond az igazat – mondtam és elhúztam a számat. Naná, hogy alszik! És el is fognak késni!

- Edy! Kelj fel! Megint elaludtunk! – kiáltotta Jeff, és eltartotta magától a kagylót. Ettől persze még hallottam mindent…

- Már megint Jeff bácsi? – kérdezte Edy álmos hangja, és hallottam, ahogy kimegy a fürdőbe.

- Edy már nem alszik – mondta Jeff a kagylót újra a füléhez tartva.

Mosolyognom kellett. Hiába késnek el a suliból, és tudtam, hogy ha nem hívom fel őket, akkor még tovább alszanak… Egyszerűen annyira Jeffre vallott az egész helyzet, hogy nevetnem kellett.

- És mégis hányadszor késtek el? – kérdeztem elnyomva nevetésem.

- Hát… Vagy negyedszer – mondta Jeff, és a zajok alapján éppen öltözködött.

Hallottam, hogy felhúzza nadrágja cipzárját, és, hogy magára kap egy felsőt.

- Szóval, akkor minden nap…

- Valami olyasmi – mondta Jeff, és hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn. - Edy, siess!

- Na jó! Ha hazaértem elcsevegünk a pontosság fontosságáról – mondtam, és komolyságot erőltettem a hangomra.

- Renden, ezredes! – Szinte magam előtt láttam, ahogy vigyázzállásba vágja magát, és szalutál egyet. - Edy! Keksz jó lesz reggelire? – kérdezte Jeff felkiabálva.

- Keksz? – kérdeztem elborzadva… Ilyen szemetet eszik a fiam?

- A héten már negyedszer, anya – mondta Edy hangja… Nyílván ki vagyok hangosítva.

- Edy! Megbeszéltük, hogy nem árulsz el!

- Ugyan Jeff bácsi… Ha egyszer így jött össze?

- Akkor is… Fogalmad sincs, hogy ki fogok kapni anyádtól!

- Azt hiszem, jól képzeled, Jeff! – mondtam, majd elindultam az ablak felé…

- Nah jó. Rohannunk kell! A leszidásomat később kérem. Aztán csak Oscarral merj hazajönni! És elfelejtettem, hogy át is adsz egy díjat… Valakivel, akire most nem emlékszem – kiáltotta Jeff, és hallottam az ajtó nyitódását.

- Szia anya! – mondta Edy, és hallottam a légi pusziját.

- Szia, kicsim! Vigyázz magadra! – kiáltottam, majd Jeff kinyomta a telefont.

Nyolc negyven… Talán nem késnek el.

Díjat is adok át? Erre nem számítottam. Mondjuk felolvasni, hogy ki nyert nem nagy művészet… De attól még… megtiszteltető.

Mosolyognom kellett, hogy engem választottak. Talán mégse lesz annyira rémes ez a gála, mint amennyire képzeltem. Lehet, hogy még jól is fogom magam érezni… Ki tudja?

Fél kettőre bemasírozott az egész szépítőgárda, és lefoglaltak. Szabályos próbababát csináltak belőlem… A hajamat, a sminkemet a körmömet csinálták, a stylist meg nem tudott választani két ruha közül.

A manikűrös a stylistra kiabált, hogy így nem tudja, milyenre fesse a körmöm… Így végül egyszerű francia lett. A fodrász mesés kontyot csavart a hajamból; a sminkes meg alaposan megharagudott rám, amikor nem engedtem, hogy tiszta feketével húzza ki a szemem.

Kérem, már nem vagyok csitri! Már nem illik hozzám a fekete szem…

Egyszerű természetes sminket tett fel végül fekete tussal… Csak, hogy neki is igaza legyen.

A stylist végül úgy döntött, hogy a fekete ruha lesz rajtam, mert annak szebb a háta. Mintha a hátam fotóznák… Na, mindegy.

Annyit vacakoltak… velem, hogy fél hét volt mire elkészültem.

A tükör elé állítottak, hogy nézzem meg magam. És most jönnek a mesés dicséretek sorozatai, hogy ők is jól érezzék magukat…

- Ne felejtsd el légy szíves, hogy egy Oscar de la Renta ruha van rajtad – mondta még a stylistom, majd mindannyian kivonultak a szállodából.

Oké. De la Renta… Ez talán menni fog. Hiába a sok éves „gyakorlás” még most is hidegen hagyott a divat, és egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen ruha van rajtam… Szép és kész… És ha szép, akkor nem mindegy, hogy ki tervezte?

Pár perc múlva Michael csöngetett, én meg mentem ajtót nyitni.

Michaelre mosolyogtam, aki ugyanúgy nézett ki, mint a Golden átadón. Irigylem a férfiakat! Nekik csak azt kell eldönteni, hogy sima fekete, szürke vagy sötétkék esetleg csíkos-e a szmoking… Meg annyit, hogy milyen a nyakkendő… És ennyi!

A nők meg… Nem elég a ruha miatt aggódni… Cipő, táska, kabát vagy stóla vagy pasmina vagy mit tudom én… Smink, haj és még köröm is!

Michael feszülten nézett rám, de megpróbált rám mosolyogni.

- Mi a baj? – kérdeztem rögtön, és összeráncoltam a szemöldököm…

Lehet, hogy Cotét mégis érdekli a sajtó, és elhiszi, amit a firkászok írnak… Vagy… Már nem is jutott eszembe…

- Semmi – mondta, és felém nyújtotta a karját.

- Hazudj a nénikédnek! – mondtam, és belé karoltam.

Michael megigazította a nyakkendőjét, és határozottan vezetett a lift felé… Megköszörülte a torkát, de még mindig nem mondott semmit. Megnyomta a földszint gombját, és mély levegőt vett.

- Tudtad, hogy díjat adsz át? – kérdezte és rám nézett. Én megint felhúztam a szemöldököm meglepetésemben. Ez mióta ennyire… fájdalmas hír, vagy nem is tudom…

- Igen – mondtam, és rá mosolyogtam. - De ez miért ennyire szörnyű hír? – kérdeztem, és próbáltam elkapni a tekintetét.

Ő elfordította a fejét, és még mindig feszült volt. Leértünk a földszintre, és tovább vezetett a kijárat felé, ahol már várt a limuzin.

- Azt is tudod, hogy kivel adsz át díjat? – kérdezte, és most egyenesen rám nézett.

Meg akartam állni, de Michael tovább vezetett. Nem engedett megtorpanni, nem volt menekülési lehetőség… Hát ezt nem hiszem el! Lesz valaha nyugtom tőle? Békén fog hagyni egyszer az életben?

Akkor már értem, Jeff miért felejtette el hirtelen, hogy kivel adok át díjat… Hogy Michael miért vezetett végig a limuzinig, és miért csak most mondta el. Féltek, hogy nem megyek el a gálára, és akkor rólam is cikkeznének…

- Robbal – mondtam lemondóan, és kiléptünk a szállodából.

- Vele – mondta Michael, és meg se próbált mosolyogni a kameráknak, amik folyamatosan fotóztak, ahogy a limuzinhoz tartottunk.

Nekem se volt kedvem színészkedni, és hirtelen megjelentek lelki szemeim előtt a holnapi újságcikkek…

Vihar a paradicsomban! Mr. Watherby és Miss. Stewart mégse olyan boldog, mint mutatják...

Nem volt kedvem beszélgetni. Némán mentünk egészen a Kodak színházig. És ami furcsa volt, hogy Michael meg se próbált szóra bírni… Magamban megjegyeztem, hogy ezt majd megköszönöm valamikor… Egyszerűen üressé vált az agyam, és semmi nem érdekelt.

Még gondolkodni is elfelejtettem az út alatt, és arra eszméltem fel, hogy Michael megszorítja a kezemet az ölemben.

- Tudom, hogy kicsit… nehéz lesz, de mosolyogj – mondta, majd kinyitotta az ajtót a sofőr és Michael kiszállt.

Oké! Semmi gond! Csak színészkedj! Ez a munkád félig… Menni fog!

Mosolyt erőltettem arcomra, és én is kiszálltam Michael után.

Azonnal villogtak a kamerák, és megállíthatatlanul kattogtak. Én Michaelbe karoltam, és lassan elindultunk a szőnyegen.

Tulajdonképpen magam se értettem. Miért olyan nagy dolog, hogy most Robbal adok át egy díjat? Nem találkozunk se előtte, utána se kell vele maradnom, csak egyszerűen kimegyünk a színpadra, és felolvassuk a nevet… Ennyi. És mikrofon is lesz rajtunk, szóval még lehetősége se lesz bármit mondani!

Erre a gondolatra őszintén elmosolyodtam. Ez megvigasztalt. Esélye se lesz… zaklatni!

Majdnem még nevetni is elkezdtem…

- Igazak a pletykák? Tényleg egy párt alkotnak?

- Ki az a kisfiú? Három hónapja nem derült ki róla semmi!

- Esetleg a fia?

- A közös gyermekük?

- Ha választ is akarnak a kérdéseikre, akkor javaslom, hogy csak a munkákkal kapcsolatban kérdezzenek – mondta Michael mosolyogva, és továbbvezetett a szőnyegen.

Már nemsokára vége! Már csak pár lépés…

Azt is mosolyogva tettük meg, és végre beértünk a színházba.

Hát ennek is vége! Végre!

- Kristen! De jó, hogy itt vagy! – Anna jött felém hatalmas mosollyal az arcán.

A Twilight óta nem láttam, és ha jól emlékszem, akkor most ő is a legjobb női főszereplő miatt van itt.

- Szia! – mondtam, és átöleltem Annát. - Ő a kísérőm, Michael – mondtam, és párom felé intettem.

- Anna Kaderick – mondta, és arcon puszilták egymást. - Te is díjátadó vagy, ugye? – fordult felém újra. - Hátra kell mennünk – mondta, és belém karolt. - Örülök, hogy megismertem Michael! – mondta, majd ráncigálni kezdett.

- Miért kell hátra menni? – kérdeztem, és kicsit félni kezdtem… Rob is ott lesz…

Nem! Nem lesz ott. Még nincs is itt! Igen. Biztos, hogy nincs itt.

- Tájékoztatás, meg egy pár aláírás az ajándékok miatt – mondta, majd kinyitott egy ajtót.

- Kristen Stewart! – Egy ideges férfi kiabálta a nevemet. Alig léptünk be a férfinek megkönnyebbülés látszódott az arcán, és rám mosolygott. - Rendben. Jöjjön ide, Mr. Pattinson mellé, kérem. Önök az elsők a legjobb adaptált forgatókönyvvel, utána…

Nem hallottam a férfi hangját. Egyszerűen kimaradt. Talán az egyetlen dolog, amit most érzékeltem, az a hideg zöld szempár volt, ami egyenesen rám nézett.

Pattinson.

Itt van. Nem késett. Nem marad le. Itt van…

Rob egy mosolyt erőltetett az arcára… Nehezére esett rám mosolyogni. Nekem még jobban fáj, kedvesem! Kiabáltam gondolatban, és a pokol fenekére kívántam! Elegem volt belőle!

Valaki mondja meg, mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Miért kell állandóan perzselő tekintetétől szenvednem?

Én is mosolyogni próbáltam, majd elindultam felé.

Bárcsak eltűnne! Nyíljon meg alatta a föld! Csörögjön a mobilja, hogy el kell mennie! Vagy lépjen be Michael, és raboljon el! Vagy… történjen már valami!

De nem történt semmi…

- Kristen! – Rob mosolyogva magához húzott, és megcsókolta az arcom. - Mi van, lefoglalt a drága Michaelöd? – suttogta a fülembe metsző hangon.

- Nem annyira, mint a szőke macáid – súgtam vissza, majd eltoltam magamtól, és rá meredtem.

Most nem mosolygott. Talán még meg is döbbent egy kicsit. Pillanatok alatt összeszedte magát, és egy féloldalas mosolyt küldött felém. Ó, ne merj így rám mosolyogni, te szemét!

- Féltékenység? – kérdezte gúnyos hangon.

- Inkább hányinger – mondtam rá se nézve, jéghideg hangon.

Úgy álltunk egymás mellett, mint két idegen. Rob a zsebébe dugta a kezét, én meg a mellem előtt keresztbe fontam karjaim. Nem szólaltunk meg, de néha éreztem magamon ellenséges pillantásait.

- Beszélnünk kell! – mondta határozottan, és közelebb hajolt hozzám, hogy a fülembe súghassa.

Szinte automatikusan húzódtam el tőle, majd megint a szemeibe néztem. Reméltem, hogy azt tükrözi a tekintetem, amit akarok… Még egyszer ezt csinálod esküszöm, felpofozlak, és nem érdekel, hol vagyunk!

- Nem itt fogunk beszélgetni – mondtam még mindig a szemeit kémlelve.

Nem változott meg…

Egy cseppet sem. Ugyanaz a Rob volt, akit a barátomnak mondtam. Ha egy percre is elfelejtette, hogy utál, mert eltitkoltam előle Edyt, akkor szeretet volt a szemében. Csillogott a szeme, de többször a haragtól…

Ugyanaz volt az arcvize, és még mindig jól állt neki a borosta. Fájdalmasan… jóképű volt. Nem lehetett sármosnak mondani, mert nem volt az. George Cloony mellett simán elbújhatott volna… De jól nézett ki. Még mindig…

- De itt fogunk! – mondta megkérdőjelezhetetlenül, és átkarolta a derekam.

- Engedj el! – kiáltottam összeszorított fogakkal, és haragosan néztem rá.

- Ugyan, szívem! Ne nevettesd ki magad!– cinikusan rám mosolygott, majd még közelebb vont magához.

Cseszd meg Rob Pattinson!

- Tudod, azt még megértettem, hogy nem keresel… - Rob halkan suttogott, hogy senki ne hallja meg, amit mond. Bár én se hallanám! Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mi a véleménye! Nem érdekel, mit gondol! - Talán azt is, hogy nem veszed fel, ha hív az ügynököm. De egy ilyen dolgot eltitkolni… – Éreztem, hogy rám nézett. Én nem akartam a szemébe nézni. Fölösleges, úgyis csak megvetés van benne. Nem kell tudósnak lennem ehhez.

Nem engedett. Kezével az állam alá simított, és maga felé fordította a fejem.

Ezt akarod! Fulladj meg!

Harciasan néztem a szemeibe, és fogaimat szorosan összeszorítottam, nehogy rá kiáltsak, nehogy kijöjjön mindaz, ami hét éve bennem van…

Meglepődtem.

Nem megvetés és harag volt a szemében, hanem csalódás. Rengeteg csalódás és szomorúság.

- Megfosztottál a fiamtól, Kristen! – suttogta, és még én is meglepődtem, mennyi fájdalom van a hangjában.

- Miss. Stewart, Mr. Pattinson! – A férfi mosolyogva nézett ránk, és egy tollal a kezében intett, hogy menjünk az asztalhoz.

Rob nem engedett el. Ugyanúgy a derekamat karolva vezetett a férfihez, majd mind a ketten aláírtuk a lapot.

Nem akartam hallani! Nem érdekelt, hogy mi a véleménye! Egyszerűen nincs hozzá joga. Se nekem szemrehányást tenni, se felróni a történteket. Nincs hozzá joga!

- Önök kezdenek rögtön a házigazdák után – mondta mosolyogva a férfi kettőnkön jártatva a szemét. - Utána fáradjanak a helyükre, kérem – mondta, majd a függöny felé intett, ami elválasztotta a színfalat a teremtől.

Rob megszorította a derekam, annyira, hogy odakaptam a fejem. Majdnem felszisszentem… De Rob keze szinte automatikusan, cirógatva simított oldalamon végig…

Kezéről rá emeltem tekintetem, hogy vajon feltűnt-e neki, amit csinált… Nem akartam gondolkodni. Nem akartam emlékezni. Nem akartam, hogy minden eszembe jusson…

Rob szorosan ölelt magához, én meg szemérmetlenül simultam hozzá. Csókolt. Úgy csókolt, mint még soha senki az életemben.

Akartam most rögtön, akár a falnak dőlve. Hevesen csókoltuk egymást, és éreztem, Rob vágyát, ami engem is tűzbe hozott.

Nem volt megállás… Itt már nincs.

Elszakadtam tőle, és a nyakára hajoltam.

Éreztem tenyerét az oldalamon… Belém markolt… Fájt…

Bocsánatkérően simított végig oldalamon, majd keze eltűnt a pólóm alatt.

Ó a jó büdös francba! Ennek pont most kell történnie, ugye? Melegem lett… És egyáltalán nem segített rajtam, hogy Rob még mindig szorosan tartott.

Mereven állt mellettem, és csak várta, hogy végre intsenek, hogy kimehessünk.

- Látni akarom a fiam – mondta, és nem nézett rám. - Jogom van látni – mondta, majd rám nézett.

Én még mindig ki voltam pirulva. Biztos voltam benne. Rob ajkait néztem…

Nem! Nem érdekel! Emlékezz, Kristen, hogy mit tett, hogy mit mondott! Emlékezz, hogy nem érdekelted!

- …a Twilight sztárjai…

- Nem. Nincs jogod hozzá – mondtam keményen, majd láttam, hogy int a férfi.

Mosolyogva léptünk ki a színpadra, mintha semmi nem történt volna. Annyira szánalmas volt… Senki nem tudja, mi is van kettőnk között. Senki nem sejti, hogy van egy közös gyerekünk. Senki nem tudja, hogy min mentünk keresztül…

Annyira képmutató az egész színészvilág. Semmi nem eredeti, és még ha valaki mosolyog is a címlapon, semmi nem garantálja, hogy otthon nem sír megállás nélkül.

Nevettünk és viccelődtünk egymással a színpadon. Mintha minden rendben lenne.

De nincs! Ennél nagyobb… konfliktus nem lehet két ember között! Ennél nagyobb fal nincsen… És, ami a legrosszabb, hogy ennél nagyobb kötelék sem.

Robbal, akkor is összetartozunk, ha nem akarjuk… Edy miatt.

Mert van egy gyerekünk. Van egy fiunk…

Átadtuk a díjat, és tűrtem, hogy Rob lesegítsen a színpadról…

- Kristen! – Rob levette álarcát. Megint dühös és komoly volt. Talán még szomorú is…

- Ne szólj hozzám, Rob! – mondtam, majd rá se nézve a helyemre mentem.

.