My boy - 12. fejezet

2020. március 04.

- Mind a ketten hozzám költöztök – mondta természetesen.

Félelmetesen természetesen. Mintha ez annyira magától értendő lenne. Mintha azt mondaná: szültél egy gyereket, hát akkor muszáj nálam laknod. Ez annyira… hímsoviniszta! Eddig még nem is láttam Robnak ezt az oldalát. Azt amelyik akarnok, és felháborítóan parancsolgató. Ezt még soha nem láttam.

- Azt hiszem rosszul értettem – mondtam, és egy zavar mosoly kíséretében megráztam a fejem. - Azt akarod, hogy költözzünk hozzád? – elmosolyodtam, mert annyira nevetséges volt a feltételezés! Ez egyszerűen abszurd!

- Nem értettél semmit rosszul, Kristen. Mind a ketten átköltöztök hozzám – mondta, majd felállt, és elindult vissza a konyhába. Én is felpattantam és rögtön mentem utána.

- Rob bocs, de te normális vagy? – kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban. A mellem előtt keresztbe fontam a karom, és átkoztam magam, amiért nem öltöztem át. Kényelmetlen volt a felsőm, és túlságosan rám simult…

Rob zavartalanul vett elő egy poharat meg a vizet a hűtőből. Mintha mindig is itt lakott volna…

- Teljesen normális vagyok – mondta, és ivott a vizéből. - Az apja akarok lenni a fiunknak, nem „Rob bácsi” – mondta szinte undorodva, és a mosogatóba rakta a poharat.

- Rob! Nem várhatod el tőlem, hogy mindent itt hagyjak! Itt van a cégem! Miattam költözött ide Jeff, meg Michael meg Cote is! És itt van Judith! Itt vannak a barátaim, az ismerőseim. Nem vagyok hajlandó mindezt feladni! – mondtam kicsit nyugodtabban. Bár még messze voltam a tényleges nyugalomtól. Azt akarja, hogy csak egyszerűen menjek, és vissza se nézzek? Csak azért, hogy vele lakjak? Azért, hogy együtt legyünk?

Jó persze, ennek az egésznek Edy a lényege, de nem tudok mindent itt hagyni! Egyszerűen képtelenség!

Rob komolyan nézett rám, kifejezéstelen arccal. Mintha meggondolná azt, amit mondok. Talán békén hagy… Még ő sem gondolhatta komolyan ezt az egész marhaságot!

- Rob… Pár órát alig bírunk ki egymás társaságában veszekedés nélkül… Mi lenne, ha együtt élnénk? Még te sem akarhatod, hogy Edy csak veszekedni lásson minket – mondtam már sokkal halkabban. Nem, még nem voltam nyugodt. De már messze voltam a zaklatottól.

- Igazad van – mondta a szemembe nézve. - Edy tényleg nem láthatja a szüleit veszekedni – mondta, majd leült az egyik bárszékre.

Kifújtam a bent tartott levegőt, majd leeresztettem a karomat. Én is leültem az egyik székre, majd halvány mosoly jelent meg az arcomon.

- Reméltem, hogy megérted. Nem költözhetünk hozzád, csak így…

- Akkor jön Edy! – mondta megint, és már megint úgy beszélt, mintha ez annyira magától értendő lenne.

- Rob! – kiáltottam, és szabályosan felpattantam a székről. Mintha valami megcsípett volna. - Most mondtam, hogy nem mehetünk veled!

- A munkád és a barátaid idekötnek, megértem. De Edy miért nem jöhetne velem? – kérdezte, és most ő fonta keresztbe a karját.

- Itt jár iskolába – mondtam, és valahova messzire intettem a karommal. Mintha tudná, hol van az iskolája.

- Átíratjuk. Remek magániskolák vannak Londonban – mondta még mindig nyugodtan.

Kikészít! Komolyan mondom, kikészít. Miért ennyire nehéz felfogású? Miért nem gondolja tovább a dolgokat? Miért csak a saját oldalát látja?

- Egy magániskola…? – kérdeztem, és felhúztam a szemöldököm. - Egy magániskola!?

- Miért vagy ennyire meglepődve? A magániskolák a legjobbak – mondta, és egyik kezével beletúrt a hajába.

- Igen a sznoboknak, Rob! Edy nem véletlenül jár állami iskolába!

- Egy magániskolában a képességeinek megfelelő tanítást kapja. Mi a gondod ezzel? – kérdezte, majd kezével rátámaszkodott a pultra.

- Itt is a legjobb oktatást kapja. Nem mehet el! Edynek itt vannak az osztálytársai!

- Még csak fél éve jár suliba.

- Itt vannak a tanárai!

- Jobb tanárok vannak Londonban.

- Most kapott szerepet a színdarabban! Nem kérheted tőle, hogy hagyja itt! – kiabáltam.

Már megint. Pedig nem akartam. Annyira nem, de egyszerűen nem tudtam megállítani saját magam. Rob el akarja vinni Edyt, csak így. Magániskolába akarja íratni, és nem érdekli semmi, csak az, hogy maga mellett tudhassa…

- Edy színdarabban játszik? – kérdezte és őszinte csodálkozás ült ki az arcára.

- Főszerep – mondtam kicsit se kedvesebben, de már nem ordítottam. Akár még gorombának is lehetne mondani.

Erre Rob elmosolyodott. Azzal a büszke mosollyal, amit csak az apák tudnak. Amire csak ők képesek.

- És most őszintén Rob. Szerinted nem lenne furcsa Edynek, hogy most lát életében másodszor, de magaddal viszed Angliába? Hogy egyszerűen csak jössz, és szabályosan elrablod, mintha ez annyira természetes dolog lenne… És szerinted el lehet szakítani egy gyereket az anyjától? – kérdeztem és megint keresztbe fontam a karom.

- Engedd meg, Kristen – mondta Rob cinikusan, és egy pimasz mosollyal rám nézett. - Egy kisbabát… egy fiút… el lehet szakítani az apjától csak úgy? Tudom, hogy nekem akartál fájdalmat okozni, de ezzel Edyt is bántottad! Ebbe belegondoltál már? – kérdezte és felállt a székről.

Megint túl sok helyet foglalt. A konyha elkezdett összemenni, én megint kicsi lettem ő meg hatalmas.

- Most nem erről van szó! És nincs jogod elvenni a fiamat! – mondtam normális hangerővel.

Igen, belegondoltam! Igen, tudom, hogy rosszul cselekedtem. De ez van, és nem tudom visszaforgatni az időt. Nem tudok mit csinálni, úgyhogy abból kell gazdálkodnom, amim van. És az se sok…

- Dehogynem! Nem akarod, hogy Edy velem legyen, amikor te loptad el tőlem, és hét évig rejtegetted. Ha valakinek, akkor nekem itt most elég sok mindenhez van jogom – mondta egyszerűen.

Tudom. Annyira tudtam… Tudtam, hogy nem csak Robot bántottam, bár csak őt akartam. Tudom, hogy Edy apa nélkül nőtt fel, tudom, hogy neki se lehetett könnyű. Tudom! De nem teheti meg velem. Nem veheti el tőlem a fiam, nem viheti magával! Szó sem lehet róla!

- És hol laknánk? A lakásod kicsi hármunknak – mondtam félig beletörődve. Ha Edy megy, akkor én is. Ezen nincs mit vitázni…

- Hidd el, hogy elég nagy – mondta és ajkain győztes mosoly villant fel. - Még konditerem is van – mondta egyenesen a szemembe nézve.

- Neked? – kérdeztem, és rá mutattam. - A lustaság királyának? – kérdeztem, majd akaratlanul húzódott mosolyra a szám.

- Több, mint öt éve edzek – mondta csak úgy egyszerűen.

Ezzel most hencegni akar vagy csak egyszerűen bizonyítani, hogy már nem lusta? Nem értettem, és szinte észrevétlenül robbant ki belőlem a nevetés, ahogy elképzeltem Robot a súlyzók alatt. Ő nem az a fajta ember, aki önszántából edzeni kezd.

- A filmek megkövetelték – tette hozzá magyarázatként, és felém küldött egy mosolyt.

- Megértem – mondtam akadozva. Abbahagytam a nevetést, de még mindig vigyorogtam az abszurd képtől. Ez valami hihetetlen!

- Mikor költöztök? – kérdezte Rob, majd kinézett az ablakon.

Cég, Judith, barátok, Jeff, színészkedés, Edy iskolája. Mindezt csak úgy adjam fel? Mindent hagyjak itt?

Azonnal leolvadt a mosoly az arcomról, és fanyarul elfintorodtam.

- Nem fog menni, Rob – mondtam, és minden meggyőző képességemet latba vetettem. - Egyikünk sincs olyan helyzetben, hogy csak úgy elköltözzön. Se Edy, se én.

- Akkor nem látok más megoldást… Én költözöm ide – mondta, és egyenesen a szemembe nézett.

MICSODA?

- Rob, te jól vagy? – kérdeztem haragosan megint, már sokadszorra a mai este.

- Kristen! Az apja akarok lenni! Az, aki több mint hét éve vagyok, de miattad nem lehettem az. Az a minimum, hogy segítesz nekem tényleg az apjává válni! És ha ehhez az kell, hogy itt lakjak, akkor se te, se én nem tudunk mást csinálni.

Igaza volt. Igen, tudom. Segítenem kell neki, ha máshogy nem, hát akkor úgy, hogy támogatom vagy valami ilyesmi. Hogy segítenek neki jó apának lenni. Hogy megtanulok osztozni Edyn. Ez a minimum, amit elvárhat tőlem, ha már ennyit titkolóztam előtte…

De más részről ott volt, hogy ő akkor is Rob! Akkor is az a férfi, akivel folyamatosan veszekedem. És hiába Edy apja, hiába akarok neki segíteni, ha egyszerűen így nem tudok…

- De… - És mégis mit mondjak? Miért nem? - De… de…

- Nincs több de, Kristen! – mondta a lehető legkomolyabban. - Nincs már megoldás, így le kell nyelned a keserű pirulát, ha tetszik, ha nem. Edy kedvéért – mondta, és közelebb lépett hozzám.

- És szerinted Edy nem találná furcsának, hogy egyszerűen csak ideköltözöl? Még nem ismer téged. Az is lehet, hogy megrémülne tőled! És mond csak, hány filmet forgatsz egyszerre? – kérdeztem keményen, és láttam, hogy Rob arca megdermed. - Mégis meddig tudnál Edy mellett lenni? Hetente talán egy-két órára tudsz elszabadulni, Rob! Akkor minek idegesítenénk Edyt és engem is? És ráadásul nem is itt forgatsz, hanem San Franciscóban! Mondd meg őszintén! Van ennek értelme? Fenekestül felkavarni mindannyiunk életét, amikor így is csak annyi lehetőséged lehetne Edy mellett lenni, amennyit egyébként is idejönnél? Van ennek értelme? – kérdeztem elkeseredetten, remegő hanggal. Még magamat is megleptem. Majdnem elkezdtem sírni, pedig tényleg nem éreztem rá indíttatást.

Nem bírnám ki. Nem azért, mert nem akarom. Én komolyan meg akarom próbálni! Akarom, hogy Rob a rendes apja legyen Edynek. Elképzeltem, hogy hozzá költözünk, de nem bírom… Egyszerűen lehetetlen…

Nem bírnám ki, hogy felkeléskor ő legyen az első, és lefekvéskor ő legyen az utolsó, akit látok. Egyszerűen képtelen vagyok rá! Persze nem egy szobában aludnánk, de akkor sem…

Hátat fordítottam Robnak és mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam magam. Nem akartam, hogy lássa az arcom, úgysincs rajta most semmi értelmes… Legfeljebb csak a kétségbeesés és a megbánás, amit már így is elég sokszor látott…

Rob hangosan fújta ki a levegőt, majd hallottam, hogy felém lépked. Egyre közelebb jött.

- És ezt tényleg ennyire nehéz vagy csak ennyire szörnyű elképzelni, hogy velem együtt lakj? – kérdezte halkan. Mély és bársonyos volt a hangja. Olyan, amit már rég hallottam, és még így is beleborzongtam. Pedig én komolyan nem akartam!

- Mind a kettő – mondtam csöndesen, és megfordultam. Rob közelebb volt, mint gondoltam, és a mellkasához ütköztem. Én megtántorodtam, ő meg elkapta a derekam, hogy ne essek el.

- Tényleg olyan rémes lenne együtt lakni? – kérdezte és közelebb hajolt hozzám. - Vagy csak félsz, hogy több is lehetne kettőnkből? – kérdezte még mindig halkan, és veszélyes közelségben az ajkaimhoz. - Pedig nem kellene ennyit veszekednünk… Sokkal jobban összeillünk, mint mutatjuk… Csak félsz, Kristen… Annyira félsz.

Nem bírtam se elfordulni, se megmozdulni. Fel se fogtam, hogy mit mond, egyszerűen kirepült a fejemből. Egyszerűen csak Rob karjainak támaszkodtam, hagytam, hogy magához szorítson, és a szemét néztem.

Őszinteség volt benne. Rengeteg őszinteség, és vágy is, amit nem biztos, hogy látni akartam… Főleg az ő szemében nem! De mégis valahogy jól esett, hogy ott van. Mert tudtam, hogy nekem szól mindannak ellenére, ami történt. Talán mégis lehetne belőlünk valami… Valami több, mint amit megengedünk magunknak, és aminek mutatjuk magunkat… Valami több és valami veszélyesebb.

Aztán végre felfogtam, hogy mit mondott, és ellöktem magamtól.

- Nem félek! – kiabáltam, és megigazítottam a ruhám, pedig nem is gyűrődött össze. - És egyáltalán nem illünk össze – tettem még hozzá harciasan, és megint haragudtam.

De most nem csak rá, hanem magamra is, hogy hagytam, hogy elvarázsoljon. Mintha lenne valami… képessége, amivel magába bolondít mindenkit akarata ellenére…

- Nem várom, hogy hozzám költözzetek, és én se költözök – mondta Rob, majd felsóhajtott. Zavartan a hajába túrt, majd elfordult tőlem. - Igazad van. Túl elfoglalt vagyok mostanában.

- Köszönöm – mondtam, és elmosolyodtam. Még akkor is, ha ez a mosoly csak Rob hátának szólt, akkor is.

- De pár hónap múlva vége a forgatásaimnak, és akkor nem leszek ennyire könnyen meggyőzhető – mondta, és felém fordult. Volt valami a szemében, ami bizonyította, hogy komolyan is gondolja, nem csak mondja… Valami elszántság, amit ritkán láttam nála.

Leolvadt a mosoly ajkaimról. Hiába nyertem meg a csatát, ha a harc még hátra van! Hiába beszélek most neki, amikor nem elfogadta a dolgokat, csak elnapolta…

- Megjöttem! – kiáltott Edy majd hallottunk az ajtó csapódását.

Én megrezdültem, Rob arcán meg egy mosoly jelent meg. Edy pillanatok alatt megjelent a konyha ajtajában. Vajon mit lát majd, amikor bejön? Tulajdonképpen semmit…

- Szia Rob bácsi! Szia anya! Megyek fürdeni! – mondta, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan fordult ki a konyhából, és szaladt fel az emeletre.

Rob Edy után nézett még mindig ugyanazzal a bamba mosollyal. Tett pár lépést a lépcső felé, majd nem messze tőlem magállt. Én automatikusan léptem hátra, nehogy megint a karjai közt kössek ki…

- Minek a rövidítése az Edy? – kérdezte hirtelen és rám nézett.

Tudtam, hogy egyszer megkérdezi. Hogy egyszer érdekelni fogja, és tudtam azt is, hogy rá fog jönni miért… De nem számított. Talán mér rég nem…

- Az Edwardnak – mondtam, és egyenesen a szemébe néztem.

Ajkairól eltűnt a mosoly, és megdöbbenve nézett rám. Nem kellett magyaráznom, nem kellett indokokat adnom. Tudtam, hogy megérti.

- Tényleg? – kérdezte még mindig döbbenten.

- Edward Thomas Stewart – mondtam és elfordultam tőle. Elővettem a hűtőből a tejet a polcról meg a kakaót.

- Mit csinálsz? – kérdezte Rob.

- Edy nem alszik el kakaó nélkül – mondtam, majd elővettem egy hatalmas bögrét.

Aztán rádöbbentem, hogy tulajdonképpen semmit nem tud Edyről. Tényleg semmit nem tud róla… Csak annyit, hogy a fia. Szörnyű érzés lehet, hogy egy olyan kisfiúnak vagy az apja, aki tulajdonképpen idegen.

- Nyolckor fekszik hétköznap, kakaó és mese, egyedül fürdik – kezdtem sorolni automatikusan, és közben kiöntöttem a tejet. - Kilenckor fekszik hétvégén, akkor meséket nézünk együtt. Szereti a dinókat, gyűjti a figurákat is – mondtam és a bögrét a mikróba raktam. - Szeret tanulni is, nagyon ügyesen olvas. Legújabb mániája a színjátszó kör, de úszik is, és jobban szereti a kutyát a macskánál. Régen volt egy hörcsögünk, de meghalt. Nem szereti a kelbimbót, és utálja, ha Edwardnak hívják. Jobban szeret tengerparton lenni, mint strandon, és a kedvenc mesefigurája Po a Kung Fu Pandából. Az iskolában nemrég szóltak, hogy Edy tehetséget mutat a zongora iránt. És ha őszinte akarok lenni, akkor nem is lepődtem meg – mondtam, és Robra mosolyogtam. - Biztos még rengeteg dolgot mondhatnék, de egyelőre ennyi jut eszembe – mondtam, majd kivettem a bögrét a mikróból és kakaót raktam bele.

Rob csak állt, és mereven nézett rám. Aztán nekitámaszkodott a pultnak közvetlenül mellettem.

- Hogyan mondjuk meg neki, hogy az apja vagyok? – kérdezte lehajtott fejjel.

Megdermedtem a mozdulatomban, majd Robra emeltem a tekintetem.

- Nem tudom – mondtam még mindig Robot nézve. Ő felemelte a fejét, és tekintetét az enyémbe fúrta.

Annyi fájdalmat még nem láttam… Talán soha. És az volt benne a legrosszabb fogalmam se volt, hogyan lehetne helyrehozni a dolgokat, mert itt egy olyan dolgot vesztettük el, amit képtelenség megtalálni. Az egyik dolgot, amit nem lehet visszaforgatni, nem lehet csak úgy… találni… Időt vesztettünk.

Méghozzá rengeteget…

- Maradj itt még egy kicsit, és mutatok valamit – mondtam egy halvány mosollyal Robra nézve, majd kezemet a karjára tettem. És most nem érdekelt, hogy bőre égeti a tenyeremet. Nem érdekelt… Nem foglalkoztam azzal, hogy megint megborzongtam, hogy legszívesebben hozzá simulnék, és kívánnám, hogy magához szorítson, mint az előbb… Most nem érdekelt.

Láttam, hogy Rob a kezemet nézi, majd tekintetét újra az enyémbe fúrta. De ez már túl bensőséges és túl intim volt… Elvettem a kezem, aztán fogtam a bögrét és megindultam az emelet felé.

- Anya! Csörög a telefonod! – kiáltott Edy, amint felértem az emeletre.

Én szaladni kezdtem a hálóm felé, és keresni kezdtem az apró kütyüt, ami még mindig csipogott. Néha utáltam, mint például most is…

Nem tudtam, mit csináljak Robbal. Nem tudtam, mit kéne egyáltalán csinálni. Hogy mi lenne a jó, a helyes… Nem tudtam. Azt se tudtam, hogy utálom-e… Bár valószínűleg nem, mert nem akartam, hogy szomorú legyen. Talán régen igen, de most nem akartam, hogy miattam boldogtalan legyen.

Szanaszét dobáltam a bőröndöm tartalmát, és átkoztam magam, amiért nem a kis táskámba raktam a telefont. Mégis mi értelme volt a bőröndbe pakolni? Tipikus női táska… Naná, hogy a legalján van az a kis rohadék…

- Mondjad – kiáltottam bele a telefonba.

- Forgatókönyv! Most! – mondta Jeff, és hallottam, hogy izgatott a hangja. - Faxolom szívem! Három órád van elolvasni, és megmondani, hogy oké, vagy nem oké. – Hallottam a vonal végéről, hogy a fax kattog, ahogy másolja a forgatókönyvet.

- Jeff… Ne most… - mondtam lemondóan, és a bögrével a kezembe leültem a padlóra.

- Sajnálom kicsim, de ez egy Tom Stoppard. Engem hívtak először… Ha te nem mondod most, hogy igen, akkor holnap meghirdetik az egészet… Szóval gyerünk már! Tedd meg értem, szívem! – Jeff szinte már könyörgőre fogta a dolgot, és szabályosan nyafogni kezdett a vonalba.

- Kristen, minden rendben? – kérdezte Rob, ahogy benézett a szobámba.

- Csak nem egy pasi miatt nem akarsz elolvasni egy pár oldalt? – kérdezte Jeff huncutul a mobilban.

- Jól vagyok – suttogtam Robnak. - Hány oldal? – kérdeztem, és hallottam, hogy odalent megindul az én faxom is… Nah ez gyors volt…

- Egy pillanat – hallottam, hogy Jeff a papírokkal csörög. - Százhuszonhat. Hamar végzel vele, kincsem!

- Jól van – mondtam beletörődően, majd felálltam a padlóról. - Majd hívlak. Jó éjt, Jeff!

- De még nem mondtad el ki az a pasi, aki nálad van! Tudni… - Lecsaptam a telefont majd sóhajtva Rob felé néztem.

- Jeff – mondtam, majd sóhajtva elindultam kifelé. - Forgatókönyvet küld, és három órám van elolvasni meg dönteni… És még Edy is le kell fektetnem. Ráadásul hétvége van, szóval mese is van! – mondtam, majd megráztam a fejem. - De nem panaszkodom – mondtam, majd mosolyt erőltettem ajkaimra.

Még belegondolni is rossz volt meddig leszek fel… Rohadt forgatókönyv!

- Lefektetem én Edyt – mondta Rob, majd a kakaóért nyújtotta a kezét.

Döbbentem Robra néztem, majd szinte óvva átfogtam a másik kezemmel is a bögrét.

- De… Ez biztos?

- Az apja vagyok. Meg tudok ennyit csinálni – mondta, majd közelebb lépett hozzám.

Zavartan átnyújtottam a bögrét, majd mind a ketten kimentünk a szobámból.

- Anya! Lehet ma az a varázslós mese? Azt szeretem! – Edy épp a felsőjébe bújt be, és úgy jött kifelé a fürdőből.

- Most Robbal néztek meg egy mesét, jó? – kérdezte és Edyre mosolyogtam. - Meg ő fektet le, jó? – kérdeztem, majd letérdeltem mellé.

- Nem érsz rá? – kérdezte Edy, és felhúzta a szemöldökét.

- A mamát kicsit leterhelik mostanában, nem gondolod, Edy? – kérdezte Rob drámai arccal, majd közelebb jött.

- Egyetértek – mondta, majd Robra mosolygott. - Tiszta fárasztó ez az egész színészesdi…

- Jó éjt, kicsim! – mondtam, majd egy puszit nyomtam Edy arcára. Edy átölelte a nyakam, majd ő is adott egy puszit.

- Jó éjt, anya! – mondta, majd Rob megfogta a kezét, és elindultak lefelé a lépcsőn. Én meg csak álltam és néztem, ahogy a színész világot szidva lemennek a lépcsőn.

Elkezdődött. Tényleg elkezdődött. Mostantól osztoznom kell rajta, mert van egy apja is. És talán kicsit… fájt. Rossz volt a tudat, hogy most már nem csak az én fiam, hanem a mi fiunk. Eddig is tisztában voltam vele, hogy ez lesz. De átélni más volt. Bár nem bántam… de rossz volt.

Én is gyorsan lementem utánuk a lépcsőn és bevágódtam a dolgozóba.

A fax csak úgy ontotta magából a lapokat megállíthatatlanul. Ó a fene… Sóhajtva kapcsoltam fel a villanyt, majd vettem kézbe vagy ötven lapot.

Mon ange

Francia. Lefordítva Angyalom. Kicsit sem érdekes cím…

Két és fél óra múlva már értettem, hogy miért az a cím, amit most már jónak találtam, és elhittem, hogy kell… Jó volt. Sőt! Nem jó… fantasztikus! Egyszerűen lenyűgöző és elvarázsoló… Nem lehet rá jobbat mondani.

Tárcsáztam Jeff számát, és közben a forgatókönyvet néztem. Már értettem… Mindent értettem…

- Akarom – mondtam, amint Jeff felvette

- Ugye mondtam, hogy jó… - mondta Jeff, majd ásított egyet. - Akkor felhívom a készítőket, hogy vállalod. Szóval ki is van nálad? – kérdezte, és kihallottam a hangjából a huncutságot…

- Senki – mondtam határozottan, majd újra a forgatókönyvre néztem - Kit játszanék? – kérdeztem csak úgy mellékesen. Persze, hogy tudtam, kit kell játszanom.

- Rose-t – mondta Jeff, és megint ásított egyet.

- Gondoltam – mondtam csak úgy mellékesen. - Leteszem, mert mindjárt elalszol. De hívd fel őket! – mondtam, majd kinyomtam a telefont.

Edy vajon már alszik? Biztos… És Rob még itt van?

Leoltottam a villanyt, majd kimentem a szobámból. A nappaliban ki volt kapcsolva a tévé, senki nem volt ott. Felnéztem az emeletre, ott se égett villany. Talán elment… Elindultam a konyha felé. Láttam, hogy ég a villany, így rögtön tudtam, hogy nem ment ő el sehova. És furcsamód egy kicsit megkönnyebbültem, hogy még itt van. Rendesen örültem neki.

A pultnak dőlt és egy könyvet olvasott. Amikor bementem, rám emelte a tekintetét és rám mosolygott.

- Edy mindig ennyit beszél? – kérdezte, majd bezárta a könyvet.

- Általában – mondtam, és én is elmosolyodtam. - Gyere! – mondtam, majd a nappali felé mentem.

Hallottam, hogy követ, majd a nappaliba érve lehuppant mellém a kanapéra.

Elővettem egy rakat fényképet. Nem tudtam az időt visszatekerni. Erre egyszerűen képtelen vagyok… De talán elmesélhetem, hogy mi történt a hét év alatt. Lehet, hogy ez is kevés, de ennyi telik tőlem. Sorban adogattam neki a képeket, ő meg elragadtatva nézte mindegyiket.

- Tényleg fekete volt? – kérdezte egy képét nézve. Edy még csak pár napos volt rajta, és a kórházban készült a kép.

- Igen – mondtam, és inkább elhallgattam előle, hogy reméltem is, hogy fekete marad, és akkor talán soha nem jön rá, hogy Edy az ő fia. Nem, ezt jobb, ha nem tudja.

Most örültem neki igazán, hogy nagyon sok mindent leírtam és, hogy a fényképek hátulja ott volt a dátum.

Talán órákig ültünk ott, és én folyamatosan meséltem Edyről. Csak meséltem mindent, ami eszembe jutott. Ennyivel tartozom…

- Kristen! – Rob kihalászott a hatalmas kupacból egy képet. A kórházban volt az is. Edy a mellkasomon feküdt, én meg őt néztem. - Hogy hogy nem vetetted el? – kérdezte hosszas hallgatás után, majd a képet, amit tartott a zsebébe rakta.

- Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltam rá – mondtam, és néztem, ahogy Rob arca megrándul, majd még vagy öt képet a zsebébe rak. - Utáltalak, és nem akartam semmit, ami te vagy… És mivel a baba félig te voltál, őt se szerettem az elején. – Rob rám meredt, láttam, hogy megdöbbent. - De aztán valahogy… nem tudom hogy, minden letisztázódott. Hülyeségnek tűnt az egész, és képtelenségnek, hogy elvetessem Edyt. Utána már nem a te feled volt, hanem az én egészem. Egyedül az enyém, és senki másé!

Rob csak nézett, a beállt csendben majd lassan elfordította a fejét.

- Örülök, hogy meggondoltad magad – mondta, majd megint elővett egy pár képet.

- Na azt nem viheted el! – kiáltottam fel félig nevetve, és kivettem a kezéből a képeket. - Ezeken nem is Edy van!

- Jó, de ha az anyám megkérdezi, hogy ki az anyja a fiamnak, akkor legyen rólad képem – mondta Rob, majd visszavette a képeket.

- És olyanokat akarsz neki mutatni, ahol hatéves vagyok? Egyáltalán hogyan kerültek ezek ide? – kérdeztem és megint megpróbáltam tőle elvenni a képeket. De a kezét messzire tartotta, hogy még véletlenül se érhessem el. Na most átkoztam magam, amiért ilyen kicsi vagyok!

- Rob! Add vissza! – kiáltottam nevetve, és feltérdeltem a kanapén.

- Nem, nem! Szó sem lehet róla! – mondta ő is nevetve, és még messzebbre nyújtotta a kezét.

- Rob! Nem viheted el! – kiáltottam nevetve. Teljesen Rob fölé hajoltam, és megpróbáltam kivenni a kezéből a képeket, de egyszerűen nem értem el.

Hirtelen Rob elkapta a derekam, és ledöntött a kanapéra. Mind a ketten nevettünk, és nem bírtuk megállni vigyorgás nélkül. Talán még az sem zavart, hogy Edy az emeleten alszik…

Aztán a nevetés abba maradt, és feltűnt, hogy Rob szinte rajtam fekszik, és meg teljesen hozzá vagyok préselődve. Ő is abbahagyta a nevetést, és szabályszerű zihálásnak adta át a helyét. Túl közel volt… Éreztem leheletét az arcomon, éreztem, ahogy a szíve gyorsabban kezd el dobogni, éreztem az illatát. Túl közel…

Én is gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, és kicsit se segített a helyzeten, hogy Rob szemébe néztem. Sötétebb volt…

- Azt hiszem, jobb ha most megyek – mondta mélyebb hangon, majd közelebb hajolt hozzám.

Megint megbénultam, még a fejemet se tudtam elfordítani. Egyszerűen nem bírtam. Azt hittem megcsókol. Szinte már vártam, hogy ajka az enyémhez érjen. Tényleg azt hittem, és én hagytam volna. Egyszerűen akartam…

De csak egy puszit nyomott az arcomra, majd felkelt, és lassan kiment a házamból.

Én meg csak feküdtem ott, és vártam, hogy normálisan lélegezzem. Nem tudtam megmagyarázni mi történt. Nem értettem saját magamat. Nem értettem Robot… Nem értettem én már semmit…

Tényleg nem. És ami furcsa volt…

Hiányzott.