My boy - 13. fejezet

2009. április 15.

Áu! Fáj a fejem, a fenébe!

Csak tudnám, hogy minek. Vagy, hogy miért!

Oda se figyelve, hogy mennyi dolgot döntök fel az asztalomon elővettem leghátulról a gyógyszert. Kell nekem leghátra tenni ezt a vackot, amikor minden nap eszek belőle…

Felpattintottam a doboz tetejét, majd lenyeltem egy pirulát. Csak hatna már!

Majdhogynem visszasírtam azokat az időket, amikor nem kellett bogyókon élnem, és nem rakták még azt is címlapra, hogy vettem egy doboz tampont… De csak majdnem!

Tulajdonképpen boldog voltam. Csak utáltam, hogy ennyire süt a nap! És jön a front is, ezért kell az a bogyó. Nem mehettem ki, mert azonnal leégek, és akármilyen elváltozás végzetes hiba lehet, ahogy a gyártásvezető annyira szívesen hangsúlyozza.

Mondjuk szarabb volt Robnak, mert ő már vagy két hete nem volt napon, hogy feltétlenül sápadt legyen… Nevetséges komolyan! Fogják szépen a púdert, és leöntik vele Robot… Ennyi! Nem kell ide napmegvonás meg mit tudom én micsoda…

Hátradöntöttem a fejem, és a szöveget próbáltam felidézni magamban. „Élek...! Most már nem kell hibásnak érezned magad!...”

Miért van olyan érzésem, hogy nem így van?

Sóhajtva kaptam fel a szövegkönyvet, és olvastam el még párszor az én részemet. Naná, hogy nem úgy volt!

Csak lenne már vége ennek az egész olaszországi forgatásnak! De komolyan! Egyszerűen utálom a napot!

- Még öt perc! – kiabált be valaki kopogtatva az ajtómon…

Jól van. Öt perc… Felpattantam és elővettem egy kólát. A torokfájásom már úgy, ahogy elmúlt, de sajnos nincs idő újra leforgatni minden jelenetet, ezért a rajongóknak bele kell törődniük, hogy a hangom változni fog, abban a két órában…

Érdekes lesz, az egyszer biztos!

„Élek...! Szóval már ne érezd magad hibásnak...!

Nem! Ez nem így van!

Dühösen csaptam ki az öltöző kocsim ajtaját. Mi a fenének nem bírom megjegyezni ezt a szart? Rob kocsija felé vonultam, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a rajongókat, akik vagy ötven méterről sikoltoztak. Nah szuper! Most majd lefotózzák, hogy bemegyek Rob kocsijába, és gyönyörű kis történeteket kerekítenek ki belőle… Ahogy mindig is!

Kivágtam a kocsi ajtaját és hívás nélkül bementem.

- Szia, Kris! – szólt oda Rob, majd mosolyogva felém bólintott.

- Nem megy ez a szar szöveg! – mondtam, majd ledobtam magam a kanapéra.

Rob tele volt fekete pöttyökkel, és a sminkes a mellkasát szemlélte, hogy kellőképpen fehér-e, és eléggé sima-e.

- Ugyan már! – vigyorgott rám Rob féloldalasan, majd rám is kacsintott.

- Jah! Nekem van több mondanivalóm, te szemét! – mondtam áldühvel, majd újra a forgatókönyvet kezdtem el olvasni.

- Még három perc! – szólt be a lány Rob ajtaján.

Senki nem mondta, hogy köszönöm, vagy, hogy rendben. Nem fogom megköszönni azt, hogy végzi a munkáját. Úgy, ahogy nekem a színészkedés, neki ez a munkája, ezért kap fizetést… Nem fogom megköszöni.

- Végszavazzak? – kérdezte Rob, és felemelte a kezét, hogy a sminkes ott is megnézze a púdert.

Akaratlanul állt meg a pillantásom Rob hasfalán. Még jóindulattal se lehetett izmosnak nevezni, de… más volt. Határozottan más. A tekintetem a selymes szőrt vizsgálgatta, ami eltűnt a nadrág alatt… Vajon mindenhol ilyen? Megráztam a fejem, és elfordítottam a tekintetem.

- Lefogytál… - jegyeztem meg, majd újra a szöveget kezdtem nézegetni.

- Jah, tudom – mondta, és láttam, hogy elfintorodik. - Már vagy két hete nem ettem semmit, amire a normális ember azt mondja, kaja.

Újra felemeltem a fejem, és döbbenten néztem rá.

- Mert? – Ezt tényleg nem értettem. Mi az, hogy nem eszik?

- Mert félmeztelenül kell szambáznom milliók előtt. Tiszta kisebbségérzetem van Taylor mellett – mondta, majd újra elfintorodott. - Amint vége ennek a forgatásnak teletömöm magam sült krumplival, meg hamburgerrel – mondta, és megint vigyorgott.

- Attól még nem kéne éhezned, mert félmeztelenül szerepelsz. – Az óráimra néztem, majd elkezdtem egyesével levenni őket. - Rohadt időeltolódás…

- Nem éhezek, csak nem eszek – mondta, majd a sminkes késznek nyilvánította Robot. Ráadta a felsőjét, majd hozzám lépett és igazgatni kezdte az alapozót. Tök fölösleges, úgyis leizzadom ebben a melegben…

- Imádkozz, hogy a felsőd ne kenje szét ezt a maszlagot! – mondtam, majd a telepúderezett mellkasa felé intettem.

- Még egy perc! – kiáltott be megint a lány, és elindultunk mind a ketten.

- Na gyerünk! – mondta Rob és a kezét nyújtotta nekem. - Hagy lássam, hogy ugrasz a karjaim közé! – vigyorgott rám, majd felrántott a kanapéról.

- Kecsesen és csinosan… Na meg vizes gatyában… - mondtam, és már előre sajnáltam a nadrágom meg a cipőm, pedig még nem is volt vizes.

- Átölelnélek, de elkenem a maszlagot – mondta, és rám kacsintott.

- Ó, de kegyes… - effektáltam, majd a szökőkút felé mentem. Úgyis ott vár Chris.

- Gyerünk már gyerekek! – kiáltott a rendező, és erősen integetett a kezével! Mi gyorsabban kezdtünk lépkedni. - Szóval Rob. Mostantól Edward vagy… Meghalt a szerelmed Bella… Érted? Annyira magad alatt vagy, hogy meg akarsz halni. Te Kris, próbáld átadni a kétségbeesettséget! Edward meg akarja ölni magát… És te ezt nem akarod hagyni, mert szereted, de közben az is ott legyen, hogy elhagyott! Oké? - Nem várta meg még valamelyikünk is bólint vagy int, hanem egyből utasított. - Na gyerünk! Kristen a kék szalagtól indulsz – mondta, és valahova messzire intett.

Na szuper, még szaladhatok is!

Oké… Itt az ideje átérezni a dolgokat! Bella vagyok! Edwardot szeretem, és Edward meg akarja ölni magát. Elhagyott, de szeretem, és meg akarom menteni… Végül is, nem sok ez egyszerre…

Egyenletes tempóban mentem a kék szalag felé. Amint odaértem elkezdtem nyújtani a lábam… Jobb lenne nem elesni, hiába csak futni kell…

- Világítás! – kiáltott Chris jó pár méterről. - Rob! – Valahova az árnyékba nézett. - Statiszták! – A rengeteg vörös köpenyes alak felé intett, akik erre elhelyezkedtek szabályos csoportokba… - Kristen! – felém nézett, és csak bólintottam, majd beálltam futásra készen. – Csendet! – kiáltott Chris megint. Erre néma csönd lett… Szinte idegesítő. - És felvétel!

Én meg azonnal szaladni kezdtem. Lökdösődtem, ziháltam… Pedig nem is voltam fáradt… Az órára nézet odafent… Tovább futottam… Szökőkút. Hol a fenébe van?

Fáradt vagyok… Nekem jöttek. Többen talán direkt nekem ütköztek. Nah jól nézünk ki!

Tovább futottam…

- Ennyi! – a mágikus szóra mindenki egyszerre kezdett el beszélgetni. Mindenki mással foglalkozott. A statiszták legyezni kezdték magukat, láttam, hogy Rob az árnyékban a falnak dől… - Az eleje jó volt, de gyorsabban haladj, Kristen! És látszódj fáradtabbnak! Még végigszaladtad a fél várost! – utasított Chris, majd sóhajtva indultam vissza a kék szalaghoz… - Alapzajt kérek! Beszélgessen mindenki! – kiáltott, majd megint kérdőn rám nézett.

- És felvétel! – kiáltott, majd megint futni kezdtem Próbáltam gyorsabban haladni, ahogy mondta. De egyáltalán nem volt könnyű. A statiszták már üvöltöztek is egyenesen a fülembe… Nem, egyáltalán nem volt kellemes… Szaladtam, ziháltam…

A szökőkút… Hol a fenébe van?

Lökdöstem mindenkit, aki csak hozzám ért. Végre láttam a végét az egésznek. Már nincs sok… Még gyorsabban szaladtam.

Ott a szökőkút!

Rohantam egyenesen a pereme felé… Láttam, hogy Rob elkezdi levenni a felsőjét…

Én meg elröhögtem magam. Valahogy hihetetlenül… nevetséges volt Rob látványa, ahogy holtra vált arccal gombolja a felsőjét… Egyszerűen nem bírtam ki.

- Ennyi! – kiáltott Chris, amint nevetni kezdtem. - Kristen, kérlek! – kiáltott rám, én meg elszégyelltem magam. Most miattam állt le az egész… - Sminket! – A sminkes odaszaladt hozzám, én meg csak tartottam az arcom, hogy megigazítsa az elfolyt alapozót. Láttam, hogy Rob fáradtan gombolja vissza a felsőjét majd áll vissza az árnyékba.

- Még egyszer! – kiáltott, én meg visszafelé indultam… - Két óránk van erre a jelenetre, Kristen, nem több, úgyhogy próbálj meg nem röhögni! – kiabált rám, én meg csak bólintottam merev arccal.

Oké, én is haza akarok menni. Nekem is melegem van… Ráadásul Rob éhes…

A kék szalaghoz álltam. Megint futhatok… A végére ez a zihálok teljesen hiteles lesz, annyit próbáljuk…

- Csendet!... És felvétel! – kiáltott Chris, én meg megint futni kezdtem.

Szökőkút… Ziháltam, rohantam. Most kevesebb embernek mentem neki. Ha kikerülöm az embereket, akkor gyorsabban haladok. Próbáltam szaladni, de nem nagyon ment… Nekem jöttek… Most nem én mentem nekik, hanem ők nekem…

De nem érdekelt, csak szaladtam tovább.

Nekiütköztem a szökőkútnak, és próbáltam döbbentnek tűnni, ahogy Rob leveszi az ingét. Gyorsan szedtem a levegőt, majd a víz felé néztem…

- Ennyi! Remek volt, de próbáljuk meg újra! – kiáltotta Chris, én meg sóhajtva fordítottam hátat mindennek.

Nem baj… Csak ezen legyek túl! Ezután jön a kaszkadőr, nekem meg szünetem van. Végre rágyújthatok.

A biztos tudatban, hogy már nem sokáig szenvedek indultam a kék szalaghoz.

- Csendet! És felvétel! – Megint szaladtam, megint lökdösődtem, megint ziháltam. Ha még sokszor veszsük fel ezt a jelenetet teljesen hibátlan és élethű lesz a zihálásom!

Szökőkút… Megint nekiütköztem, és megint végignéztem, ahogy Rob leveszi a felsőjét… Majd a vízre néztem…

- És ennyi! Remek volt! Kopírozzuk! – kiáltott Chris.

Sóhajtottam egyet, majd elindultam a rendező felé.

- Kérem a kaszkadőrt! Sminket Robra! – kiáltott, majd észrevette, hogy fel tartok. - Te meg pihenj… És tanuld meg a szöveget! – mondta, majd visszafordult a többiekhez.

Tanuljam meg a szöveget… Honnan tudja, hogy nem tudom? Ez nem igaz! Kicsaptam az öltöző ajtaját, majd cigit vettem elő. Hol a fenébe van a szövegkönyvem?

Na persze, hogy Robnál hagytam!

Rágyújtottam, és éreztem, hogy megnyugszom… Hiába méreg, egyszerűen nem tudtam nélküle élni… Nem is tudom elképzelni az életemet úgy, hogy ne dohányoznék! Egyszerűen ez a mindennapi lételemem!

Újra kimentem a többiekhez, és most oldalról néztem tovább az egészet. Rob elindult a nap felé. Lassan, de határozottan. A kaszkadőr csak úgy szelte a vizet… Talán nem is lesz annyi időm, amennyire számítottam.

- Fene! – sóhajtottam fel. Rob felém nézett.

- Ennyi! Rob tedd meg azt a szívességet, hogy nem esel ki a szerepedből! – kiáltott David. – Adjatok száraz ruhát a kaszkadőrre!

Odamentem Robhoz.

- Bocsi – mondtam, majd nekitámaszkodtam a falnak.

- Nem gond – mondta, majd kivette a kezemből a cigim. Mélyet szívott belőle, majd ő is a falnak támaszkodott. – Már nincs sok! – mondta, és mosoly terült szét az arcán.

- Nem akarlak elkeseríteni, de aztán jön a kapualjas jelenet… - mondtam, és visszavettem a cigim.

- Forgassátok le nélkülem! – mondta és rám vigyorgott. - Egyszerűen éhen halok! – mondta, majd vágyakozó pillantást vetett a svédasztal felé.

- Edward-Bella jelenet, Edward nélkül… Nem is tudom… - mondtam ironikusan, majd és is rá vigyorogtam.

- A felében úgyis csak csókolózunk, szóval semmi gond…

- Helyére mindenki! – kiáltott a rendező, én meg azonnal eljöttem Robtól. Van egy olyan sejtésem, hogy nem nagyon díjazza, hogy itt vagyok. De már mindegy.

- Csendet! És felvétel!

A kaszkadőr újra végigszaladt a szökőkúton, Rob megint szemezett egyet a napfénnyel…

- És ennyi! Kopírozzuk! – kiáltott Chris. - Kristen! – Nézett rám, én meg menetem a szökőkút felé.

Belemásztam, és éreztem, hogy a cipőmet átjárja a nedvesség. Nah, ha ettől nem kapok megfázást semmitől… Rúgtam benne egy párat, hogy úgy nézzen ki, mintha futottam volna, majd kimásztam oda, ahol a kaszkadőr is állt pár perccel ezelőtt.

- Csendet! És felvétel! – kiáltott megint, én meg szaladni kezdtem.

- Edward! – kiáltottam, és szaladtam tovább… Néztem Robot, aki egyre közelebb ért a naphoz… - Rob!

- Ennyi… - szólt lemondóan Chris, majd rám nézett. - Edward jó… Nem Rob… Újra!

Visszamentem a szökőkúthoz, majd próbáltam lenyelni a nevetésem… Végül is, nem is lenne rossz. Nem Edward-Bella, hanem Robert-Kristen… Na mindegy.

Újra felöltöttem a holtra vált arcot, majd vártam. Láttam, hogy Rob is vigyorog az egészen, majd ő is próbál úrrá lenni az arcizmain.

- Csendet! – kiáltott a rendező, de még mindig nem bírtam abbahagyni a mosolygást… - És felvétel! – kiáltott Chris.

Mint egy varázsütésre az arcom döbbentté vált. Rob meg megint szenvedő Edward volt…

- Edward! – kiáltottam és futottam tovább. - Edward!

Robot egyre jobban megvilágította a mesterséges nap.

- Edward! – ordítottam, és futottam tovább. - Ne! – kiáltottam, majd neki ütköztem.

- Gyorsabbak, mint képzeltem – suttogta, majd Rob simogatni kezdte az arcom… Megint elképzeltem mi lenne, hanem csak színészkedés lenne az egész. Pedig nem direkt! Ha ezt az érintést nem Bella kapná, hanem én…

- Menj be a fényről, Edward! – kiáltottam, majd éreztem, hogy Rob ajkai az enyémre tapadnak.

Összeillettünk… Úgy, mint két darab a puzzle-ban. Mintha mindig is így kéne lennie az egésznek.

Hagytam, hogy ne Bella legyek, hanem Kristen. Hagytam az egészet, és nem érdekelt, hogy nem kéne ennyire elengednem magam. Hevesen viszonoztam Rob csókját, bár tudtam, hogy nem is az övé, hanem Edwardé. Éreztem, hogy tenyere a derekamat és hátamat simítja, és magához szorított. Két kézzel tartott, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék, vagy mintha az ő élete függne attól, hogy tart-e vagy sem…

- És ennyi! – kiáltott valaki…

De nem érdekelt.

Egyáltalán nem érdekelt, hogy mi van most… kívül. Mintha csak Rob lett volna meg én. Éreztem, hogy Rob még szorosabban von magához, és meg még jobban préselődtem hozzá. Csókunk önálló életre kelt, és nem akart abba maradni.

Éreztem, hogy Rob hátrálni kezd, majd a hátam a falnak nyomódott. Szorosan éreztem testemen a Robét, és téptük egymás száját… Nem… Ebből nem elég.

De fogyni kezdett a levegőm. És éreztem, hogy a Robé is, mert pillanatokon belül ellépett mellőlem.

Zihálva kapkodtam levegő után, a falnak dőltem, és nem bírtam megmozdulni. Nah ez meg mi volt? Lassan emeltem tekintetem Rob arcára, ahol ugyanolyan értetlenség volt. Zavartan túrt a hajába, majd rám vigyorgott. De nem robosan. Sokkal inkább zavartan, és úgy, mintha nem tudná mi is volt ez most… Ne aggódj! Együtt érzek veled.

Aztán feltűnt, hogy csend van… Méghozzá nem is akármilyen, hanem néma csend. Mindenki meredten állt egy helyben, és csak néztek minket, mintha épp… meztelenre vetkőztünk volna, vagy nem is tudom…

- Imádkozzatok, hogy ezt senki nem fotózta le! – mondta a gyártásvezető vigyorogva, majd elindult a kis tévé felé, hogy újranézze a jelenetet.

- Sminket! – kiáltott Chris, és cinkosan Robra kacsintott. - Vegyük fel még egyszer…

Visszaindultam a szökőkút mellé. Furcsa volt… És mi a fene volt ez az egész?

Nem értettem… De mondjuk, nyilván csak elragadott a hév… Ennyi az egész…

De ez nem magyarázza azt, hogy miért hiányzott Rob ajka az enyémről…

Nah, sziveink eljött ez a fejezet is most egy hétre eltűnünk de észre se veszitek és már itt is leszünk nektek...

a VÉGSZAVAZÁS: pedig nem mást mikor egy párbeszédben az egyik szereplő kimondja a saját szerepének utolsó szavait így a másik szereplő tudja hogy ő jön (Iccsi nem tudta mi az, de most már tudja, és így ti is tudjátok :P)

ÉS A LÉNYEG EZT A FEJEZETET IRMÁNAK AJÁNLJUK :P

Puszi