My boy - 14. fejezet

2020. március 05.

Az ember sokszor mondja azt, hogy elege van.

Még többször, hogy nem bírom tovább. Talán még azt is, hogy ezt nem bírom ki. De vajon komolyan gondoljuk, vagy csak úgy mondjuk ezeket, hogy megszólaljunk? Hol van az ember tűrőképessége? Mikor mondjuk teljesen komolyan azt, hogy állj! Mikor van elegünk, és nem bírunk ki már semmit? Mikor… sok valami? Vagy valaki?
Amíg meg nem hal valaki, addig ezek csak üres szavak. Csak mondjuk, mert nem tudunk parancsolni a szánknak? Egyszerűen megszoktuk, hogy beszélünk… Hogy kimondjuk ezeket a gondolatokat. Pedig nem gondoljuk komolyan!
Egyáltalán nem, hisz és a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ha valamire azt mondom, hogy nem tudom megcsinálni, utána megcsinálom. Talán emberi kishitűség. Vagy reménytelenség, és boldogtalanság… Nah meg egy nagy adag elégedetlenség.

Most is azt mondtam, hogy elegem van Robból. Hogy nem akarom soha többet látni. De egy nagyon mélyre elásott részem meg várja, hogy végre becsengessen azon az ajtón. És nem tudom hogy, de az életem része lett, hirtelen és akaratlanul.
Még csak meg se próbáltam elhitetni magammal, hogy nem fog visszajönni, mert tudtam, hogy akkor is itt lesz, ha én nem akarom. És még rosszabb, hogy tényleg muszáj itt lennie! Mármint a muszáj az nem jó szó! De… joga van itt lennie.
Hogy utáltam mostanában ezt a jog szót! Túlságosan sokat foglalt magában…

Csak ültem a bárszéken, és néztem, ahogy az óra mutatója egyre közelít a heteshez. Nem aludtam semmit. Túl nagy zavart hagyott Rob maga után, hogy aludjak. Túlságosan felkavart. A gondolataim cikáztak, a szívem akaratlanul vert hevesebben, amint rá gondoltam. A testem miért is nem hallgat az eszemre? Hiába akarnám ellökni magamtól, amikor nem engedelmeskednek a karjaim…
A bögre kávéra néztem, majd ittam belőle. Itt lesz megint. És itt is marad.
Nem tudtam eldönteni, hogy azért félek, hogy itt lesz, mert beszámíthatatlan hatással van rám, vagy azért, mert akkor megint közelebb kerül Edyhez. Nem tudtam megmondani, mi fáj jobban, melyiktől félek… Nem. Rettegek jobban.
Újra az órára néztem. Még tizenkét perc és hét óra. Megittam az utolsó csepp kávét is, majd egy sóhaj kíséretében felálltam a székről. A mosogatóba raktam a bögrét, majd feltűnt, hogy még mindig az a ruha van rajtam, amiben tegnap a repülőn utaztam… Talán okos dolog lenne átöltözni.
Halkan mentem fel a lépcsőn, Edy nehogy felébredjen. Vasárnap mindig sokáig alszik. A szobámba sóhajtva néztem a szétdobált ruhákra, és a félig tele bőröndre. Ó, de utálok utazni!
Direkt hátat fordítottam a romhalmaznak, majd bementem a fürdőbe. A zuhany alá álltam, és megfürödtem.

Miért van ez? Miért akarom Robot, és miért nem akarom, hogy elmenjen, amikor tudom, hogy utálom? Amikor még a jelenlététől is rosszul leszek? Legalábbis ezt mesélem be magamnak… De akkor elég egyértelműen nem így van, ha várom… akarom, hogy itt legyen. Ha hozzám hajolna úgy, mint régen, és hülyeségeket súgna a fülembe. Lehelete csiklandozná a bőröm, az illata az orromba kúszna. Utána nevetni kezdene, ragyogó, gyöngyöző kacagással… Megölelne, érezném őt…
A fene! Dühösen csaptam a csapra, hogy elálljon a víz. Olyan… idióta vagyok! Hogy vágyhatom rá? Miért kell ő, amikor csak egy „lyuk” vagyok neki? Amikor nem kellettem neki? Miért vágyom rá?
Egy törölközőt tekertem magam köré majd visszamentem a szobámba. Kéne valami ruha… A földön heverő ruhákat átléptem, és a szekrényem elé álltam.

És miért hitettem el magammal évekig, hogy utálom? Miért kellett bemesélnem magamnak, hogy egy kiállhatatlan szemétláda, amikor vágyom a közelségére. Mi értelme volt becsapnom saját magamat? Talán, mert így könnyebb volt. Egyszerűbb volt elhitetnem magammal, hogy utálom, minthogy szembenézzek azzal, hogy, akit én akarok, az nem akar. Nincs más magyarázat.
Előkotortam egy farmert, majd felvettem. Fogtam az első felsőt, ami a kezembe akadt, majd elkezdtem rendet rakni.
Fölösleges azon rágódnom, mi volt. Azzal kéne foglalkoznom, hogy mi lesz. És tudtam, hogy hülyeségeken gondolkodom, de nem tudtam leállítani magam. Csak a múlt, ahelyett, hogy azon gondolkodnék, hogy mondjuk el Edynek, hogy Rob az apja. Mert, hogy nem lesz egy könnyű dolog, az biztos. Az egyik nap még azt se tudja, hogy létezik, aztán meg ő az apja…
A szennyest bevittem a fürdőbe, majd megint lementem a konyhába.
Csakhogy a konyha nem volt üres…

- Jó reggelt! – mondta Rob olyan természetesen, mintha mindig a konyhámban ülne. - Nyitva volt az ajtó, és hallottam, hogy zuhanyzol. Nem akartam felmenni – mondta, majd elhúzta a száját.
Aztán nem tudtam nem észrevenni, hogy végigmér. A tekintete megváltozott, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy nem akart feljönni, miközben zuhanyoztam. Sőt! Biztos, hogy fel akart jönni.
- Szia – mondtam, de meg se tudtam mozdulni. Tudtam, hogy itt lesz. De nem számítottam rá, hogy a tekintete ennyire perzselni fog. Hogy a vágy egyszerűen lerí róla. Nem… Erre nem számítottam.
Vajon rólam is ennyire könnyű leolvasni mindent? Vagy csak nekem egyértelmű, hogy Rob… hogy Rob nem éppen barátságot akar kettőnk között.
- Soha nem zárod be az ajtót? – kérdezte Rob, majd felkelt, és kávét töltött.
- Itt nem kell – mondtam, majd tettem egy lépést felé.
Zsugorodni kezdett a tér. Már megint! A fenébe, pedig csak egy lépést tettem! Egyet! És még hol van a pult… De most nem érdekelt. Edy nemsokára felkel. Vasárnap palacsinta… Rob nekitámaszkodott a konyhapultnak, és követett a tekintetével.

Pár méterre tőlem nézte, ahogy előveszem a tálat, a lisztet meg minden mást.
- Te sütsz? – kérdezte őszinte csodálkozással.
- Vasárnap palacsinta – osztottam meg vele is a szokást, majd kicsit több alapanyagot raktam bele, mert sejtettem, hogy ő is itt eszik.
- Tudsz sütni? – kérdezte, majd közelebb jött.
A kezem abban a pillanatban megremegett. Azonnal leraktam a fakanalat, és ökölbe szorítottam a kezem. Pedig nem ért hozzám, még az illatát se éreztem… Csak a tudat, hogy közelebb lépett egyszerűen kikészített! És ha még közelebb lépne…
- Tudok – mondtam, és reméltem, hogy a hangom egyáltalán nem remegett annyira, amennyire nekem tűnt…
- Segíthetek? – kérdezte, és feltűrte ingének ujját.
Szemem tágra nyílt, még azt is elfelejtettem, hogy éppen majd megveszek, annyira vágyom egy érintésére.
- Te? – kérdeztem, és néztem, ahogy megmossa a kezét.
- Látsz itt más szimpatikus Rob Pattinsont? – kérdezte, majd féloldalasan rám mosolygott.
Még közelebb lépett, majd elvette előlem a tálat. Keverni kezdte a masszát, pont úgy, mintha először csinálná. Amiben valószínű semmi meglepő nincs, mert először lehet a kezében fakanál…
Legyőzve önmagam közelebb léptem hozzá, és tejet öntöttem a masszára. Rob erre lassabban kezdete keverni a tésztát, és már egyáltalán nem tűnt annyira szerencsétlennek, mint eddig.
- Mikor van a szülinapja? – kérdezte komolyan, de tekintetét még véletlenül se szakította el a palacsinta tésztától.
- November 28-án – mondtam, majd elővettel a palacsintasütőt.
- Hamarabb született… - mondta suttogva, szinte csak magának.
- De csak egy héttel. Egészséges baba volt – mondtam, és merőkanalat vettem elő.

Rob a pultra támaszkodott és csak nézte, ahogy a tésztát a sütőbe öntöm. Szinte szomorú volt a tekintete, és már inkább fájdalmat láttam rajta, mint vágyat. Valahogy megváltozott a légkör. Már nem éreztem a szikrákat, nem vettem észre tekintetét magamon. Most csak közömbösséget éreztem…
- Mi a baj Rob? – kérdeztem, de nem néztem a szemébe. Túl sok lett volna…
- Nehéz volt? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a kérdésem. Hangja keményebb volt, mint eddig bármikor. Mintha számon kérne.
- Mi? – kérdeztem vissza, majd felhúztam a szemöldököm, és rá néztem.
- Nélkülem felnevelni.
Hogy lehet a hangjában egyszerre számonkérés, fájdalom, aggódás, és megvetés? Hogy képes erre? Mert, hogy mindet kihallottam, az biztos!
- Bizonyos értelemben igen – mondtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire dühös… Hogy mennyire érzékeny témát is feszegetünk éppen, és hogy milyen hamar mehet át a barátságos beszélgetés kiabálásba… Olyanok voltunk, mint valami időzített bomba. Mintha egy pillanat alatt szétomolhatna az, amit tegnap felépítettünk.
- Nagyon sokan támogattak, Rob – mondtam, és egyenesen a szemébe néztem. - Édesanyám mindig ott volt mellettem, amikor segítségre volt szükségem. Itt volt nekem Jeff is – mondtam, és láttam, hogy Rob tekintete megkeményedik. - És Ashley meg Kellan is sokat segített.
Rob az utolsó mondatnál felkelt a pultról. Felém magasodott, és hirtelen nagyon kicsinek és törékenynek éreztem magam… Mintha bármelyik pillanatban összetörhetne.
- Szóval bárkinek elmondtad, hogy gyereked van tőlem, csak nekem nem! – mondta megvetően, majd zavartan túrt a hajába. A hangja megbántottsággal volt tele, és mégis annyira fenyegető volt, hogy szabályosan megijedtem.
Hogy lett hirtelen megint ennyire dühös, amikor tegnap már egészen… normális volt? Örökké szálka marad, hogy eltitkoltam Edyt? Ezt még meg se kell kérdezni. Egyértelműen igen. Soha nem fogja elfelejteni, soha nem fog elsiklani felett, soha nem fog megbocsátani.
Üres tekintettel néztem rá, ő meg direkt kerülte az én tekintetem.
- Nem mondtam el se Ashley-nek, sem Kellannak, hogy Edy létezik – mondta monoton hangon, beletörődve az elkerülhetetlenbe. Soha nem leszünk barátok. Egyszerűen csak szülőtársak vagyunk… - Átjöttek hozzám, amikor már Edy két hónapos volt. Nem válaszoltam se a hívásaikra, és nem találkoztam velük. Aztán beállítottak, és Edy épp akkor kezdett el sírni, amikor ajtót nyitottam. Véletlenül jöttek rá… És nem tudták, hogy te vagy az apa…

Nehéz csönd telepedett a konyhára, és csak a palacsinta sercegése hallatszott. Soha többet nem leszünk barátok. Soha többet nem fogunk egymás felé bizalommal fordulni. Soha többet nem mondom el neki a titkaimat. Már csak közömbös ismerősök lehetünk, akiknek véletlenül közös gyerekük van.
Szinte szomorúan fordultam vissza a sütőhöz és fordítottam meg a palacsintát.
- Bocsánat – mondta halkan, majd közelebb lépett. - Nem akartalak megbántani – mondta, és tétován emelte fel a kezét.
Elhúzódtam tőle, nem akartam, hogy megérintsen. Pedig mindennél jobban vágytam rá! Rob mégse hátrált meg, ahogy elvárta volna az ember; hanem még közelebb jött, alig pár centi volt köztünk, és a vállamat megragadva maga felé fordított.
- Mit vársz tőlem, Kristen? – kérdezett, és a szemembe nézett. - Azt, hogy azonnal átlépjek azon, hogy eltitkoltad előlem a fiamat? Hogy örvendjek a hazugságodnak? Hogy pillanatok alatt beletörődjek? Ezt várod?
- Már hét éve nem várok tőled semmit – suttogtam fájdalmasan.
Erre Rob szorítása a vállamon elgyengült, én meg elléptem mellőle.
- Rosszkor jöttem? – kérdezte egy hang, majd rögtön utána valaki kopogni kezdett. A konyha előtt, a falnak támaszkodva Jeff állt, és zavartan nézett hol rám, hol Robra. - Kicsit mintha paprikás lenne a hangulatod, haver! – intett Rob felé, majd odalépett hozzám, és átölelt.

Jeff! Mint valami megmentőre úgy néztem rá! Végre nem kell Robbal együtt lennem! Megkönnyebbültem, és egy mosoly jelent meg az ajkaimon! Pontosan rá van szükségem! Hogy megnyugodjak, és kicsit jobb kedvem legyen… Én szorosan kapaszkodtam belé, majd olyat tettem, amit eddig soha. Egy puszit nyomtam Jeff nyakára.
Jól esett a közelsége, jól esett, hogy itt van, és nem kell ebben a fájdalmasan kicsi konyhában kettesben lennem Robbal. Nem akartam veszekedni, nem akartam vele lenni… A sors fintora, hogy muszáj volt. Itt már semmi nem kedv kérdése. Itt már minden… más. Talán érdemes lenne szembenézni a valósággal, és akkor nem kéne senkinek sem megvigasztalnia. Az élet valahogy pocsékabb, mint ahogy el van képzelve. Ezért csalódunk, sírunk, összetörünk, megzuhanunk…
- Jeff vagyok – mondta az ügynököm, majd Rob felé nyújtotta a kezét. Jeff továbbra is a derekamat fogta.
- Rob – mondta lekezelően, és kezet fogott Jeffel.
- Meghívtad, szívem? – kérdezte Jeff, majd újra rám nézett. Én lefejtettem a karját a derekamról, és a palacsintákhoz léptem. Soha nem lesz kész, ha csak nézzük…
- Nem kellett hívni, jött magától – mondtam, majd tésztát öntöttem a serpenyőbe.
- Értem – mondta Jeff nevetősen, majd hallottam, hogy kihúz egy széket. - A Mon ange rendezője Karen Hann lesz. Német, és még nem volt igazán nagy filmje, és úgy igazából nem is értem Tom miért adta neki a forgatókönyvet, de majd meglátjuk.
- Oké – mondtam színtelen hangon.
Kiégettnek, elveszettnek éreztem magam. Mintha valamit összetörtek volna bennem, amit nem lehet megragasztani… Ennyire reménykedtem a Robbal való barátságomban? Ennyire akartam? És most ez ennyire… fáj?

Jeff beszélni kezdett, és meg néha egy alkalmas pillanatban beszúrtam egy ahát, vagy igent… De igazából nem figyeltem rá. Nem is fogtam fel, mit mond. Rob se szólt egy szót se, csak a pultnak támaszkodva meredt a cipőjére.
Húsz palacsintával később megütötte egy kérdés a fülemet.
- Hogy is mondjátok el Edynek, hogy Rob az apja? – kérdezte Jeff könnyedén. A szeme sarkából láttam, hogy Rob felkapja a fejét, én meg Jeff felé fordultam.
- Nem tudjuk – mondtam, majd elzártam a gázt.
Mennyivel könnyebb lenne, ha mondjuk Jeff lenne az apja! Bár ezt nem kívánom, mert akkor Edy nem Edy lenne… És mennyivel könnyebb lenne, ha Rob az elejétől fogva tud Edyről.
Elfordultam és a hajamba túrtam tehetetlenségembe, majd felsóhajtottam.
- Szívem, azért ez nem annyira vészes! – mondta Jeff, és hallottam, hogy kitolja a székét. A hátam mögé lépett, és kezeit a vállamra tette. - Edy klassz kissrác! – Megmasszírozta a vállam, majd el is lépett tőlem. A szekrényből elővette a tányérokat.
- Itt eszel? – kérdezte Jeff Robot felhúzott szemöldökkel.
- Nem – mondta Rob, majd kiviharzott a konyhából. Pillanatokon belül hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó.
- Valami rosszat mondtam? – kérdezte Jeff zavartan, és kérdőn nézett rám.
- Robnál soha nem lehet tudni – mondtam, majd a palacsintát az asztalra raktam.

Létezhet-e olyan, hogy valami egyszerre hiányzik, de közben imádkozol is, hogy soha többet ne lásd? Létezhet-e olyan, hogy valakit a pokolba kívánsz, mégis mindennél jobban akarod?
Egyszerre akartam, hogy Rob visszajöjjön és, hogy soha többet ne lássam.
Szinte hipnotizálva néztem, ahogy Edy a harmadik palacsintának kezd neki, és megint megdöbbentem a hasonlóságon.
Mit örökölt tőlem, ha teljesen úgy néz ki, mint Rob? Mintha a kicsinyített klónja lenne, nem is a közös fiunk.
Jeff nevetett és viccelődött Edyvel, én meg az ételre se tudtam nézni.
- Te Edy, mit szólnál egy apához? – kérdezte Jeff kertelés nélkül. Azonnal felé fordultam, és felháborodva csaptam a karjára. De a levegő megfagyott. Mintha Edy is értené, hogy ez egy fontos pillanat, mintha tudná, hogy nem csak viccelődésről van szó.
Edy felhúzott szemöldökkel nézett Jeffre, majd rám emelte tekintetét.
- Örülnék neki – mondta, majd elmosolyodott. - Összeházasodtok? – kérdezte huncut mosollyal a száján. A dermedt hangulat egy pillanat alatt tört meg, és adta át a helyét valami megkönnyebbült és nevetséges hangulatnak.
- Dehogy! – kiáltottam az abszurd felvetést hallva.
- De akkor, hogy leszel az apukám? – kérdezte Edy még mindig mosolyogva, és Jeff felé fordult.
Edy Jeffet akarja apjának. Ez most komoly? De… Miért is lepődtem meg, amikor ő volt mellette mindig? Ő volt az… apaminta. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam megállítani Jeffet, pedig lehet, hogy jobb lett volna. És az az igazság, hogy talán nem is akartam megállítani.
- És ha nem én lennék az apukád? – Jeff könnyed hangja mögött kihallottam a komoly szándékot is.
- Akkor kicsoda? – kérdezte Edy, majd egy hatalmas falatot emelt a szájához.
- Mit szólnál Rob bácsihoz? – kérdezte Jeff, én meg felpattantam a székről. Ezt nem kéne végighallgatnom.
- Rob bácsi az apukám? – kérdezte Edy hatalmasra tágult a szemmel.
- Szeretnéd, hogy ő legyen az apukád, Edy? – kérdezte Jeff még mindig szemtelenül.
Miért nem állítottam le még akkor, amikor lehetett? És miért nem tudok megszólalni, és most leállítani? Így kellene egyáltalán megtudnia, hogy Rob az apja? És mi lesz, ha Edy az mondja, nem szeretné Robot az apukájának? És mi van, ha akarja Robot apjának? Mi van, ha az mondja, rendben? És elfogadja valaha rendes apjának, vagy marad az a kedves idegen, aki meglátogatta már egyszer?

Feszült csend volt, Edy összevonta szemöldökét, és hol Jeffre nézett, hol rám. Nem tudtam milyen az arckifejezésem. A kétségbeesést, a reménykedést, az értetlenséget, az elszörnyedést és borzalmat ki lehet fejezni egyszerre? Mert mind éreztem!
Egyáltalán van ennek értelme? Ráadásul nem is tőlem tudja meg, hogy ki az apja? Nem is Robtól… Jefftől.
Agyam egy része hangosan ordított, hogy szólaljak meg, ne hagyjam, hogy válaszoljon. Egy másik meg várta a választ. Kíváncsi volt, hogy mit akar.
De egyikünk se tudta meg, hogy mit mondana Edy, mert csöngettek.
Egyszerre kaptuk oda a fejünket mind a hárman, és a feszült várakozás eltűnt. Szétesett a feszültségbuborék, és a semmi maradt a helyén.
- Kinyitom. Úgyis lépek! – mondta Jeff majd egy puszit nyomott az arcomra, Edy haját meg összeborzolta. - Szerintem fontold meg, kisöreg! Rob bácsi tök jó fej! – mondta Jeff, majd kiszáguldott a konyhából.

- Épp rólad volt szó! – hallottam Jeff hangját. - Menj csak be, épp kajálnak! Talán még jut neked palacsinta…
Rob. Visszajött.
Most nem számítottam rá, de kellett volna. Hát persze, hogy nem hagyja annyiban az egészet! Miért is hagyná?
Hallottam, ahogy a konyhához ér. Edy megfordult a széken, és várta, hogy Rob megjelenjen. Én is csak néztem boltív felé, és vártam, hogy feltűnjön Rob ismerős alakja.
Egy eldugott részem megint örülni kezdett, hogy itt van, de ideges voltam. Miért ment el egyáltalán az előbb? Mi oka volt, hogy vissza se nézve elmenjen, majd pár óra múlva visszajöjjön?

Rob megállt a bejáratnál, és vállával a falnak dőlt.
- Sziasztok – mondta, majd Edyre mosolygott. Edy csak zavartan nézte Robot, én meg megint nem tudtam mit mondani.
- Te vagy az apukám? – kérdezte Edy mindennemű kertelés nélkül, és összehúzott szemöldökkel vizsgálta Robot. Erre ő is felhúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám.
Eltűnt a harag! Eltűnt a vádaskodás, most csak döbbenet volt…
Én elindultam Rob felé, majd megálltam mellette. Most nem érdekelt a vágy, nem érdekelt, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről… Most nem.
- Edy… Mi lenne, ha… Rob lenne az apukád? – kérdeztem, és szinte azonnal meggondoltam magam. Hülye kérdés! Ezt nem lehet csak így megkérdezni! Ezt nem lehet jól elmondani! Erre nincsenek jó vagy helyes szavak! Zavarban voltam és féltem. Rettegtem a választól, amit mindennél jobban akartam hallani.
- Ő az apukám? - Edy még mindig összehúzta a szemöldökét, és Robot nézte. Rob odament Edyhez, és komolyan a szemébe nézett.
- Lehetek az apukád, Edy? – kérdezte Rob teljesen komolyan, és Edyre mosolygott.
Hirtelen valami meleget éreztem mellkasom tájékán. Nem akartam úgy tenni, mintha nem tudnám, miért. Egyszerűen fel se fogtam, hogy mit csináltam… Edy apa nélkül nőtt fel! Miattam… Szörnyeteg vagyok! Komolyan egy szörnyeteg!
- Szeretnél az lenni? – kérdezte Edy elkerekedett szemekkel. Edy vágyakozó tekintetét soha nem fogom elfelejteni. Ahogy szinte sóvárogva nézi Robot, és várja, mit mond. Ahogy Rob nézi a fiát, hogy ő mit válaszol. Ahogy egymásra mosolyognak, és látni lehet a szemükben az örömöt.
A szívem összeszorult, és éreztem, hogy könnyek homályosítják el a látásom. Pedig én nem vagyok az az érzelgős fajta!
- Mindennél jobban – mondta Rob, és teljes szívéből Edyre mosolygott.
- És eljössz majd néha értem az iskolába? – kérdezte Edy egy bujkáló mosollyal a szája sarkában.
- Amikor csak akarod – mondta Rob még mindig mosolyogva.
- Akkor igen, szeretném, ha az apukám lennél! – mondta Edy, és vigyorogva átölelte Rob nyakát.
Nézni akartam őket, mert ilyen… szépet nem látok minden nap. De mégse tudtam, mert egy kósza könnycsepp csorgott le az arcomon. Kézfejemmel letöröltem, majd elfordultam tőlük. Azt hiszem piros szemeimmel, most nem vagyok éppen szalonképes.

- És szólíthatlak apának? – kérdezte Edy megint, és hangjából olyan vidámság csengett ki, amit ritkán hallottam.
- Szeretném, ha így hívnál – mondta Rob.
Visszafordultam hozzájuk. Rob arcán olyan boldogság volt, amit még nem láttam. Hihetetlen… Még mindig tud újat mutatni. Még mindig van más arca, pedig már régóta ismerem! Még mindig okoz meglepetéseket! Még mindig tud más lenni, ha akar!
- És akkor elveszed anyát? – kérdezte megint Edy.
- Miért venne el? – kérdeztem, majd Edyre néztem mosolyogva. Reméltem, hogy egyáltalán nem könnyes a szemem, és nem nézek ki úgy, mintha épp allergiám lenne.
- Mert ha valakinek van egy anyukája – mutatott felém Edy -, meg egy apukája – most Robra mutatott -, akkor azok általában össze vannak házasodva.
- Ezt ki mondta neked? – kérdeztem, és zavartan elmosolyodtam.
- Az osztályban mindenkinek össze van házasodva az anyukája meg apukája – mondta Edy, majd olyan pillantással nézett rám, mintha ez annyira magától értetődő lenne. Lassan Rob felé fordította a fejét és rá mosolygott
- Elveszed anyut? – kérdezte vigyorogva. Rob nem válaszolt, csak elnevette magát és lehajtotta a fejét.
- Átmehetek Josh-hoz? – kérdezte Edy, majd felpattant a székről.
- Át – mondtam zavartan, majd Edy elszaladt mellettem.
- Szia anya! Szia apa! – kiáltott, majd csapódott az ajtó.

Állj! Edy azt mondta, hogy apa… Életében először valakinek azt mondta, hogy apa… Ráadásul az apjának!
Robra néztem. Nagyon úgy látszott, hogy neki is feltűnt, mert mosolyogva nézte az ajtót, majd rám nézett. Azt vártam, hogy leolvad ajkáról a mosoly, de még mindig vigyorgott.
Milyen érzés lehet? Azt tudom, hogy amikor Edy először hívott anyának, majd kiugrott a szívem örömömben! Leírhatatlan érzés volt!
- Apának hívott – mondta Rob még mindig mosolyogva, majd felém lépett. - Kristen! A fiam apának hívott! – kiáltotta örömtől mámoros hangon. Hatalmas vigyorát semmi nem törölhette volna le onnan.
- Igen – mondtam, és én is rá vigyorogtam.
- Apának hívott! – kiáltotta megint, és kitárt karokkal lépett hozzám a lehető legközelebb. Nevetni kezdett pont úgy, mint régen, amikor csak ketten nevettünk. Akaratlanul nevettem vele én is.
Felkapott, és megpörgetett a levegőben, mint valami romantikus filmben, én meg még fel is sikítottam meglepetésemben. Pár pillanat múlva Rob lerakott, még mindig vigyorogva.
- Apa… - suttogta, és volt egy olyan sejtésem, hogy inkább csak magának, mint nekem. De jó volt hallani, hogy ennyire… boldog. Hogy ennyire örül valaminek.
Nem értettem ezeket a hangulatingadozásokat. Az egyikben kiabál velem, amiért nem mondtam el neki Edyt. A következőben kirohan a házamból. Az előbbi jelenetet meg még Nicholas Sparks is megirigyelhette volna!

Hirtelen nagyon is tudatában lettem, hogy egy centire se vagyunk egymástól. Túl közel volt, ahhoz képest, hogy elvileg haragszunk egymásra… Túl közel!
De az is feltűnt, hogy Rob keze a derekamon egyáltalán nem akar elengedni és, hogy közelebb lép hozzám.
- Kristen… Igaza van Edynek – suttogta Rob és a szemembe nézett.
Engem szinte babonázott ő maga. Az illata, a hangja, a szemei! Bár most épp az ajkát néztem. Akaratlanul jutott eszembe milyen volt, amikor megcsókolt, amikor hozzám ért. Alig hallottam, mit mond és talán fel se fogtam.
Testem felhevült, és még többet akartam, bár tudtam, hogy hülyeség. Tudtam, hogy nem kéne akarnom. Tisztába voltam vele, mit tett, és, hogy utálnom kellene. Tudtam! De nem bírtam ki… Mintha nem én irányítanám… magam.
- Miben? – kérdeztem kábán, amikor felfogtam mit is mondott Rob.
- Edynek család kell – mondta, és ellépett tőlem. Kezei még mindig öleltek, de nem szorosan. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy túl messze van… Felsóhajtottam volna, hogy ennyi volt a romantikus hangulatnak… De nem tettem.
- Van családja – mondtam, és ajkairól végre elszakítottam a tekintetem, és a szemébe néztem.
- De ez nem elég – mondta Rob tényszerűen, és leengedte a kezét a teste mellé. Nem lépett távolabb, de már egyáltalán nem ért hozzám.
Akkor ennyi volt a… nem tudom mi. Ennyi volt az érintésekből, és én hülye hiába akarok többet, úgyse kapok. Nem érdemlek meg többet… Elfordítottam az arcom, hogy legalább ne kelljen nézni, mit nem kapok meg… Így is tisztában vagyok vele, mit veszítek.

- Kristen! – Rob az államnál fogva finoman maga felé fordította a fejem, és komolyan nézett a szemembe.

- Hozzám jössz feleségül?




Ezt a fejezetet nagyon sok szeretettel ajánljuk szannikának és Vikinek, valamint Irmának, nagyon lelkes chatelőinknek!;D Puszi nektek: Iccsi és Nee^^