My boy - 16. fejezet

16. fejezet

2020. április 09.

Furcsa, hogy az ember, amikor kicsi mennyire várja a szülinapját.

Az ember még gyerekként folyamatosan öregíti magát. Mindig több akar lenni, nagyobb és szabadabb. Nem akarja a korlátokat, nem akarja a kötöttségeket. Egyszerűen nagy és felnőtt akar lenni. Edy se azt mondja, hogy hat éves, hanem hat és fél. Már közel van a héthez, és senki ne nézze kisebbnek, mint amennyi; hisz mindjárt eléri a hetet, és akkor már nagy fiú lesz.
Aztán elkezdünk kamaszodni. Belógunk a bulikba, ha kell, éveket hazudunk, személyit hamisítunk, hogy feltétlenül elkezdjük a nagybetűs Életet. Hamar, gyorsan és mindent akarunk, mert már felnőttek vagyunk, és ne kezeljenek gyerekként, mert nem vagyunk azok! Mindjárt tizennyolcak vagyunk, és nem tizenhatok… Buliról bulira járunk, iszunk, táncolunk, talán még be is rúgunk. Ismeretlenekkel keveredünk kapcsolatba, de kit érdekel, hisz már felnőttek vagy, azt csinálunk, amit csak akarunk.
Aztán betöltjük a huszonegyet, és rá kell döbbennünk, hogy semmivel se több, mint amikor húsz évesek voltunk. Már nem azt mondjuk, hogy huszonkettő leszek, hanem, nemrég töltöttem a húszat… Már legálisan megyünk diszkóba és iszunk alkoholt, eleinte még élvezzük is, aztán rá kell döbbennünk, hogy unalmas. Mindig ugyanazt isszuk, ugyanazokra a helyekre megyünk, és elveszíti varázsát, vagy már egyszerűen csak nem olyan izgalmas, amint a legelején. De akkor is élünk, mert fiatalok vagyunk, élvezni akarjuk az életet, amíg úgy gondoljuk, tényleg megtehetjük, és megérdemeljük. A húszas éveinket tapossuk, és még a harmincadik szülinapunk előtt egy nappal is huszonkilenc évesek vagyunk.
Aztán betöltjük a harmincat, elkönyveljük magad öregnek, és elhisszük, hogy itt a világ vége, semmit nem kezdhetünk az életünkkel, már csak roncsok vagyunk, tragacsok, akik semmit nem értek el, és már „öregek”. Hirtelen és gyorsan kezdünk dolgozni, hogy behozzuk a lemaradást. Beilleszkedünk a társadalomba, és hajtjuk a malmot, mert egyszerűen muszáj. Vezetők akarunk lenni, pillanatok alatt, és nem elégszünk meg a félmunkával. Kocsi kell, ház, és még család is, de rögtön, különben kifutunk az időből.

De én nem ezt hiszem.
Hiszem, hogy mindenki maga alakítja ki a sorsát, maga könyveli el magát egyénnek, és ő dönthet arról, mit is akar, mi akar lenni. Nem kell választani család vagy karrier között, és bár nehéznek, fárasztónak tűnik, mehet a kettő együtt. Hiszem, ha valaki egész életében bulizni akar, akkor bulizni fog. Hiszem, hogy ha valaki komoly szakmát akar, akkor tanulni fog, és nem pazarolja el a fél életét arra, hogy diszkókba járjon. Hiszem, hogy ha valaki akar valamit, akkor megküzd érte, és jobb esetben nem adja fel, legalább megpróbálja.
Én nem könyveltem el magam öregnek. Nem hiszem, hogy csak azért, mert harminc éves lettem vége a világnak, és nem hiszem, hogy muszáj átlagembernek lennem. Nem akarok vezető lenni, nem akarok sokat, csak annyit, amennyit megérdemlek.
Nem tartom magam öregnek, és csak azért, mert ezen a napon születtem, nem leszek rögtön vén…

Nem vártam ezt a napot, és szívem szerint nem is tartanám. Nem azért, mert nem szeretem vagy valami. Inkább azért, mert én ezen a napon semmit, de szó szerint semmit nem csináltam. Nem én szenvedtem, hanem az édesanyám. Nem én kínlódtam, hanem ő. Ennek a napnak az ő napjának kéne lennie, és nem az enyémnek. Ő emlékezhetne rá, és nem én, aki tényleg nem emlékszik semmire. A szülinapról alkotott véleménye a világnak… hülyeség. Nem magadat kéne ünnepelni, hanem a nőt, aki a világra hozott, és akinek köszönheted, hogy élsz.

Az órára néztem, éjfél múlt pár perccel. Megint nem alszom egy percet sem. Semmire nincs időm, és állandóan kínoznak a határidők. Sóhajtva vettem elő a határidőnaplóm, és néztem meg mennyi mindent kell tennem még ezen a napon is.
Judith és a Reflektor írója. Szereplőválogatás, utána interjú. Fotózás és egy szülinapi buli, és addig még két forgatókönyvet kell elolvasnom, egyet Judith-nak egyet meg Jeffnek. Beszélnem kell a gyártásvezetővel, meg kell keresni a rendezőt, és el kell kérni a forgatókönyv átdolgozott változatát is. Teljesen őszintén a legjobb ajándék a mai napra a nyugalom lenne. Ha egy kicsit békén hagynának, és mondjuk senki nem hívna fel, senki nem… zavarna. Ez lenne a legjobb ajándék! Edyvel és Jeffel ünnepelni, és ha nagyon muszáj, akkor Robbal…

Azóta nem beszéltünk…
Amióta megkérte a kezem, majd megint összevesztünk. Egyetlen pillantással beszéltük meg, hogy nem beszélünk róla. Mintha éreztük volna, hogy a másik nem gondolta komolyan, vagy ha komolyan is gondolta Rob az utolsó mondatával, mindent megoldott. Végül is igaza van… Én se akarom még egyszer elveszíteni, és inkább harcolok érte.
Vajon egy párkapcsolat, vagy jelen esetben egy barátságféleség folyamatos harcokból áll? Vagy vannak vesztesek és nyertesek, és mindig csak egy nyer, meg mindig csak egy veszít. Vagy egy kapcsolat kompromisszumok sokasága? Hát az egyszer biztos, hogy a mi kapcsolatunk Robbal minden, csak nem kompromisszum. Harcolunk, veszekedünk, kiabálunk, aztán jobb esetben kibékülünk, és nem is kell hozzá más csak egy mondat. Mondjuk most nem békültünk ki…
És ha őszinte akarok lenni, akkor ne értem miért mondta azokat, amiket mondott. Mi az, hogy soha nem lesz nekem elég jó? Nem bírom felfogni… Egyszerűen nem megy, rákérdezni meg nem merek…
A kapcsolatunk egy hajszálon vagy talán még vékonyabb valami függ… A beszélgetéseink egy sziára és egy viszlátra korlátozódtak, és még véletlenül sem értünk egymáshoz. Néha az igyekezetünk, hogy kikerüljük egymást nevetséges volt… Azóta másról sem beszéltünk. Egyszerűen idegenek voltunk egymásnak, és nem tudtam neki mit elmondani, mit mesélni. Ha átjött Edyhez, akkor vagy elvitte reggel, és este hazahozta, vagy csak beugrott egy pár órára, hogy vele legyen.

Egyébként valami… fantasztikus volt, hogy mindig szakított időt rá. Tudom, hogy milyen elfoglalt és, hogy mennyire fáradt, de mégis volt olyan, hogy hajnalban szállt repülőre San Franciscóból, vagy épp éjszaka Londonból, csakhogy reggelre itt legyen. A ragaszkodása bámulatos volt.
Persze megérhető és természetes is olyan szempontból, hogy az apja, és hét évig nem tudott róla. De ha őszinte akarok lenni, akkor nem ezt vártam Robtól. Nem számítottam rá, hogy valaha ennyire mintaapa lesz. Régen is akart gyereket, sőt, fiatalon akart gyereket… De valami miatt soha nem tudtam elképzelni tényleges apaként. És most mégis itt volt, és valódibb volt, mint eddig bármikor.
Nem tudtam eldönteni, hogy mit is érzek iránta. Hogy utálom, mert egy szemét, és mindig azt mondja, amit nem kéne; vagy tisztelem, mert ő a fiam apja, vagy szeretem… szerelemmel, és nem csak mint barátot.
Nem tudtam megmondani, és nem tudtam megérteni saját magam. Vagy az is lehet, hogy nem akarta megérteni magam, mert féltem a valóságtól.

Sóhajtva vettem elő a forgatókönyvet, majd kezdtem olvasni. Lassan már a Mon ange forgatási listáját is meg kell kapnom, pár hét múlva kezdjük az egészet.

Reggel fél hétre hatalmas karikákkal a szemem alatt végeztem mind a két forgatókönyvvel. Nem vállalom el, amit Jeff adott; a rockercsitri stílusból már rég kijöttem még akkor is, hogy a Nirvana fronténekesének a szeretőjét alakítanám… És nem tudtam elképzelni azt sem, amit Judith nyomott a kezembe. Szóval fölöslegesen voltam fel…
Kiraktam a müzlit az asztalra, majd kávéért nyúltam, elnyomtam egy ásítást, és vártam a végzetem…

Ami meg is jelent durván két óra múlva. Edy már rég kész volt, és majdnem toporzékolva várta Robot, hogy kivigye a játszótérre. Jeff a konyhában ette a müzlit, én meg kávét döntöttem magamban a túlélés érdekében.
- Sziasztok – mondta Rob, majd becsukta az ajtót.
- Apa! – kiáltott Edy, és rohanni kezdett Rob felé. Mentem utána, és vagy két lépésre megálltam tőlük.

Még mindig furcsa volt ezt tőle hallani. Elfogadtam, de még nem szoktam meg. Eddig csak anya volt meg Jeff bácsi. Most meg apa… De jó volt nézni, ahogy mosolyogva veti magát Rob karjai közé, mint valami Hollywood-i jelenetben. Nekem is mosolyognom kellett, hogy Edy mosolyog. Egyszerűen nem lehetett megállni…
Rob mosollyal az arcán hajolt le Edyért, majd kapta fel.
- Szia, kisember! Minden rendben? – kérdezte nevetve, Edy meg egy puszit nyomott Rob arcára.
- Igen. Ma van anyunak a szülinapja, de nem tudtam neki mit csinálni, ezért csak adtam neki egy puszit. Aztán nem tud velünk jönni, mert egy rakat dolga van, és inkább azt a buta forgatókönyvet bámulja, mint hogy kijöjjön velünk. Szerintem ez nem igazságos. Szerinted, apa? – Edy hatalmas szemekkel nézett Robra, aki csak mosolygott a szóáradat hallatán.
- Szerintem se igazságos – mondta, majd rám nézett. Egy pillanat alatt tűnt el a mosoly az ajkáról, és vált közömbössé. Szinte művészet, ahogy csinálja…
- Boldog szülinapot, Kristen! – mondta majd felém hajolt, és az arcomra nyomott egy puszit.
Hűha! Eddig még csak véletlenül se értünk egymáshoz most meg olyan természetesen hajolt hozzám, mintha minden nap ezt csinálná.
És valamikor régen tényleg minden nap ezt csinálta… Majdnem égett az arcom, ahol az ajka a bőrömhöz ért. Egyszerűen felforrósodott a bőröm, és biztos voltam benne, hogy vörös az egész fejem…
- Szia, Rob – mondta Jeff, majd a tállal a kezében kijött a konyhából, és kezet fogott vele. - Kristen szívem, most kéred az ajándékod? – kérdezte, majd rám kacsintott.
- Nem kell ajándék… - mondtam lemondóan, és keresztbe fontam a karom.
- De ezt imádni fogod! – mondta Jeff, majd lerakta a tálat a kezéből. A nadrágja zsebébe nyúlt, és kotorászni kezdett benne. Pár pillanat múlva egy egyszerű lapot húzott ki a zsebéből, és nyújtotta felém. - Nah! Szeretni fogod, hidd el! – mondta, majd megfogta a kezem, én meg fintorogva hagytam, hogy beletegye a lapot. Nem szerettem az ajándékokat…

Majdnem félve nyitottam ki a lapot emlékezve Jeff tavalyi ajándékára, amikor tíz félmeztelen férfi táncolt be a házamba a Happy Birthday-t énekelve.
Egy szabadnap csak neked, szívem…
Felhúztam a szemöldököm és kérdőn néztem Jeffre.
- Minden mai programodat lemondtam, szívem, és átrakattam egy kevésbé zsúfolt napra. Szabad vagy! – mondta mosolyogva, majd magához ölelt. - Boldog szülinapot! – suttogta a fülembe, majd megpuszilta az arcom.
- Szabad vagyok ma? – kérdeztem kábultan, és bamba mosollyal az arcomon.
- Igen – mondta Jeff, majd újra felemelte a müzlis tálat és enni kezdett.
- Akkor jöhetsz velünk, anya! – kiáltott Edy, akit valamikor Rob lerakhatott. - Elmegyünk a vidámparkba meg az állatkertbe, és apa azt mondta, kapok vattacukrot meg hot dogot is! És azt mondta elvisz egy szupertitkos helyre, amit csak ő ismer! Ugye velünk jössz? – kérdezte Edy hatalmas szemekkel kérlelően nézett rám.

Én felemeltem a tekintetem Edyről. Robra néztem, aki mereven nézett rám, semmit nem láttam rajta, miből megállapíthattam volna, mit is gondol. Egyszerűen nem tudtam kivenni…
Mehetek velük is… Vagy maradhatok itthon, fürödhetek egy hatalmas kád vízben, majd aludhatnék, hogy ne kelljen folyamatosan kávét dönteni magamba…
- Kris… - Rob megérintette a kezem, én meg felkaptam a fejem. - Gyere velünk – mondta még mindig hidegen. Ő nem kért, mint Edy, ő csak mondta…
- Anya! Tök jó lesz, majd meglátod! – mondta Edy, majd fogta a táskámat, és a kezembe adta. - Gyerünk, mert elkésünk… - Edy elindult az ajtó felé, Rob meg fordult utána.
Csábító volt a tudat, hogy itthon maradjak… De mikor is voltunk tényleg együtt így hárman? Hogy valóban egy családként viselkedjünk… Még soha…
- Jó megyek, de kéne egy pár perc – mondtam, majd leraktam a táskámat. Sarkon fordultam, és felszaladtam a szobámba. Nem mehetek melegítőbe az állatkertbe… Vagyis mehetnék, de nem akarok… Felkaptam egy farmert, meg valami normálisabb felsőt, és leszaladtam a lépcsőn.
Edy már a kilincset fogta, Rob meg nekidőlt a falnak, és Jeffel beszélgetett.
- Na végre! – mondta Edy, majd kiszaladt a házból.
- Edy, ne rohanj! – kiabáltam utána, majd leszaladtam a lépcsőn. Felkaptam a sportcipőm, majd a táskámért nyúltam.
- Aztán csak óvatosan – mondta Jeff, majd rám kacsintott.
- Bezárnál? – kérdeztem, és meg sem várva a választ kimentem a házból. Rob rögtön jött utánam, és bezárta az ajtót. Edy már beszállt a kocsiba, és bekötötte magát.

- Hova megyünk? – kérdeztem csak azért, hogy megszólaljak, és megindultam Rob kocsija felé.
- Edy a vidámparkba akar menni – mondta Rob és elmosolyodott. - Én is imádtam a vidámparkot…
Erre nem tudtam mit mondani, csak mentem az anyósülés felé, majd beszálltam. Rob is beszállt, és beindította a motort. Akár kínos csönd is következhetett volna, ha Edy nem beszélt volna folyamatosan, hogy mire fog felülni, meg mi mindent szeretne.
Már megint Edy lett az összekötő kapocs, és az a kevés bizalom meg szeretet, ami esetleg kialakult már megint a semmibe volt…

- Felülhetek arra is? – kérdezte Edy egy jó pár órával és vagy hat hullámvasúttal később.
- Menjél – mondtam, majd fáradtan sóhajtottam egyet. Nem aludtam az este most meg Edy mindenhova rohangál minket is maga után húzva. - Mész vele? – kérdeztem Rob felé fordulva.
- Erre nem. Ez tényleg gyerekeknek való – mondta, majd a forgós csészés szerkezet felé intett. Jó, erre tényleg nem kell vele felülnie egyikünknek se. - Igyunk egy kávét? – kérdezte, majd a karikás szememre nézett. - Úgy látom, szükséged van rá…
- Az jó lenne – mondtam majd hálásan Robra mosolyogtam. - Nem aludtam egész este…
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mi most éppen értelmesen beszélgetünk, bár csak tölteléktémákról. És jól esett, hogy végre egymáshoz szólunk. Egyszerűen jól eset…
- Ismerős – mondta, majd ő is elmosolyodott. - Mikor kezdesz forgatni? – kérdezte és beállt a sorba az egyik stand előtt.
- Másfél hónap – mondtam, és a Mon ange-ra gondoltam, aminek még mindig nem kaptam meg a forgatási listáját, így azt se tudom, hogy hol fogjuk forgatni… - És te mikor fejezed be? - Másfél hónap – mondta, majd rám mosolygott. - Úgy látszik váltjuk egymást…
- Hát igen… - mondtam csak úgy, és én is elmosolyodtam.
- Hol lesz addig Edy? – kérdezte, és a fiunk felé nézett, hogy minden rendben van-e. Edy vadul integetett a szerkezet kezelője meg bezárta az ajtaját az egyik csészének.
- Jön velem – mondtam, majd előre léptem a sorban.

Láttam, hogy Rob tétovázik, és kerüli a pillantásom. Ennek vagy nagyon rossz vége lesz, vagy nagyon jó… Remélem az utóbbi…
- Hozzám is jöhetne addig – mondta Rob a cipője orrát nézve, majd megint léptünk egyet.
Igen, valami ilyesmire számítottam… De meg lehet érteni. Vele akar lenni, és nem is lenne annyira rossz megoldás, ha képes lennék búcsút mondani Edynek. De ilyen szempontból önző vagyok, és nem vagyok képes elengedni. Főleg, hogy most egy hónapon keresztül távol lennénk. Edy addig kimarad a suliból, és tanul velem, és legalább mellettem van, amikor nem forgatok. Legalább akkor találkozunk…
Igaza van Robnak, hogy magához akarja venni arra az egy hónapra, de nem gondolom, hogy túl sokat akarok azzal, hogy Edy velem legyen…
Közben Rob végre a stand elejére ért, a kiszolgáló hatalmas szemeket meresztett ránk, majd vigyorogva fordult Rob felé, és kérdezte meg mit is kér. Rob megrendelte a két kávét, majd kifizette, és az eladóra se nézve eljött a standtól.

- Gyere te velünk – mondtam, majd a kávémért nyúltam. Tudtam, hogy hirtelen, és lehet, hogy hülyeség… De ez a logikus. Egyszerűen ez a megfelelő lépés…
Rob megállt a kávé kevergetésében és rám nézett.
- Menjek veletek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Maximum négy hétről van szó… Ki fogjuk bírni, és a szállodának is mindegy, hogy két vagy három személyre vet ágyat – mondtam, majd kortyoltam a kávémból. Nem akartam elengedni Edyt, és tisztában voltam vele, hogy Rob se akarja. Ez a legegyszerűbb megoldás.
- Én úgyis forgatok majdnem egész nap, néha este is – mondtam ész szerűen. - Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy veled van, és nem valami felvigyázóval. Ráadásul így Edyvel lehetsz… - Rob felhúzta a szemöldökét, és kétkedően nézett rám.
- Le fogja hozni a sajtó – mondta Rob, majd ő is beleivott a kávéjába.
- Nem derülhet ki – mondtam, majd Edy felé néztem. - Majd mindent megteszünk, hogy ne derüljön ki, hogy ti is ott vagytok. Nem azért, mert el akarnám titkolni Edyt; azért, mert ő még csak gyerek. Nem kell neki a rivaldafény… - Rob Edy felé nézett, először mosolygott, majd összehúzta a szemöldökét. Arcára aggodalom ült ki, és valami furcsa féltés…
- Szerintem jó ötlet – mondtam, megvontam a vállam, majd én is Edy felé néztem, aki már kiszállt a szerkezetből, és most egy férfival beszélgetett.
Rob elindult Edy felé, és én is abba a pillanatban mozdultam.

A férfi mocskosul vigyorgott, a kezében egy fényképezőgép volt, és csillogott a szeme, ahogy Edyre nézett.
Rohanni akartam, de nem tudtam, kiabálni akartam, de nem mertem.
- És hogy hívják az anyukád? – hallottam meg a férfi hangját. Még gyorsabban kezdtem haladni. Nem mondhatja el… Egyszerűen nem tudhatják meg máris… Ez túl gyors! Edy még csak kisgyerek!
- Kristen Stewart – mondta Edy közvetlenül, és felém intett.
A férfi megfordult, még szélesebben mosolygott, majd Rob felé intett. A kamerát felemelte a kezében, és felhúzta.
- És az a férfi az apukád? Robert Pattinson?
- Edy! – kiáltottam nem érdekelve, hogy ki hallja meg, vagy ki nem… Nem mondhatja el… Egyszerűen nem mondhatja el…
- Igen. Ő az apukám! – mondta Edy majd mosolyogva Robra nézett.
A férfi hatalmas vigyorra húzta a száját, majd a szeme elé emelte a kamerát.

- Mosolyogjanak! Ez címlapra kerül!