My boy - 15. fejezet

18-as karika!!!;D

15. fejezet

2020. március 05.

- Hozzám jössz feleségül?

Hozzám jössz feleségül? Hozzám jössz feleségül? Hozzám jössz feleségül? Hozzám… Hozzám… Hozzám jössz…
Az egyszerű mondat visszhangzott a fejemben. Folyamatosan ismételte magát, mintha megakadt volna a lemez, és nem tudna tovább menni. Egyre csak játszotta a mondatot, és nem hagyta abba. Értettem, mit mond. Felfogtam, mi a lényege. Tudtam, mit kérdezett.
Rob megkérte a kezem… Egyszerűen, tényszerűen Rob megkérte a kezem. Nem először kérdezte ezt tőlem valaki. Ráadásul már Rob is kérdezte ezt tőlem vagy háromszor… De ennyire komolynak soha nem látszott. Soha nem gondolta komolyan, de most igen. Rob megkérte a kezemet… Tényleg…
Elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen Rob várakozó tekintetét látnom. Hátat fordítottam neki. Nem azért, mert nem akartam látni. Egyszerűen így éreztem most jónak.
Tényleg megkérte a kezemet… Azt akarja, hogy a felesége legyek. És együtt élnénk Edyvel? És tényleg család lennénk… Az elképzelt kép egyszerűen mesés volt, és nem tudtam tőle elszakadni. Csodás világ kezdett kibontakozni és nem tudtam megálljt parancsolni gondolataimnak. Pont, mint egy film úgy kezdett el peregni a szemem előtt, milyen is lenne, ha Robbal és Edyvel együtt laknánk, ráadásul még a felesége is lennék… Tudtam, hogy hiba. Tudtam, hogy nem kéne. De nem tudtam megállítani. Túl szép volt…
Visszafordultam Robhoz, ő még mindig feszülten nézett rám.

- Mit csinálnál, ha igent mondanék? – kérdeztem halkan és szinte színtelen hangon.
- Elvennélek – mondta ő is, bármiféle érzelem nélkül.
- Csak így egyszerűen? – kérdeztem megint.
- Igen.
Elvenne. Egyszerűen elvenne…
Én nem tartottam magam romantikus nőnek. Legalábbis kellő mértékben az voltam, hisz ki ne lenne az? De nem gondoltam volna, hogy ha megkérik a kezem, és én komolyan elgondolkodom a válaszon, akkor az ilyen lesz. Nem vágytam arra, hogy letérdeljen, hogy rózsát adjon. Nem vártam még gyűrűt sem…
Tudtam, hogy mi hiányzik nem is kicsit ebből az egészből. A szeretet egymás iránt. Régen szerettük egymást mint barátok. Aztán valami több lettünk, és nem tudunk visszatalálni a régi énünkhöz, a régi kapcsolatunkhoz. Nem tudjuk, mit kéne érezni a másik iránt, nem tudjuk, hogyan kéne viselkedni. Idegenek vagyunk egymásnak. Egy idegen kérte meg a kezemet.
De nem jó szó, hogy idegen, mert ismertem. De nem ezt a Robot, hanem a másikat. Azt, akitől még nem volt egy fiam. Azt a Robot ismertem, és nem tudom, hogy ez az új, mit és miért csinál. Mikor mit gondol, és ha cselekszik valamit, akkor mi áll a hátterében. Már nem volt egy nyitott könyv, mint a régi Rob… Ő sokkal inkább rejtélyes volt, és valahogy… érthetetlen.

- Miért akarsz elvenni? – kérdeztem és felhúztam a szemöldököm. Karomat keresztbe fontam, és értetlenül néztem Robra. - Csak Edy miatt?
- Ő nem elég ok? – kérdezett vissza, majd nekitámaszkodott a bárpultnak.
- Csak miatta elvennél? – kérdeztem hangosabban, mint szerettem volna. Mély levegőt vettem, és lenyugtattam magam. - Érzelmek nélkül? – Hangom monotonon csengett, mintha nem is érdekelne, mit válaszol. Pedig érdekelt…
- Én nem mondtam, hogy semmit nem érzek irántad – közölte tárgyilagosan, még mindig engem nézve. Végigmért. A lábfejemtől egészen a hajamig, egyetlen centit se kihagyva. Kínosan éreztem magam, mintha levetkőztetne a szemével… Aztán tekintete megállapodott az arcomon.
- A gyűlöleten kívül Rob, más is kell egy házassághoz! – mondtam, majd megint elfordultam tőle. Karjaimat leeresztettem, és erősen gondolkodtam, hogy mit felejtettem el. Mert valamit biztos…
- Nem gyűlöllek. Haragszom rád… de nem gyűlöllek – mondta, majd hallottam, hogy elindul felém.
Pár lépésre megállt tőlem, én meg próbáltam egyenletesen szedni a levegőt, és figyelmen kívül hagyni, hogy már megint túl közel van. Hogy érzem a testéből áradó hőt…

- Miért nem elég, amit adni tudok? – kérdezte, majd megérintette a vállamat, és maga felé fordított. Szemével az én tekintetemet kereste. Én nem akartam a szemébe nézni. Most nem…
- Nem mondok igent egy olyan férfinak, aki nem szeret – suttogtam lehajtott fejjel.
Láttam, hogy Rob teste megfeszül, izmai szinte átlátszottak a felsőjén. Talán dühös lett? Vagy csak egyszerűen levegőt vett? Annyira nem ismerem őt! Ezt a Robot nem!
- Nem azt akartad mondani, hogy nem mondasz igent, egy olyan férfinak, akit te nem szeretsz? – kérdezte, és hangjában bujkáló mosolyt hallottam. Mintha mulatna rajtam…
- Szeretlek, Rob – mondtam, és a szemébe néztem. Igazam volt. Tényleg mosolygott, méghozzá rajtam… - Szeretlek, mert te vagy a fiam apja. Szeretlek, mert régen ismertelek, és a legjobb barátom voltál. Ezt nem tudom elfelejteni, és nem is akarom. Így nem tudok rád közömbösen nézni, mert akkor is szeretni foglak, ha épp gyűlöllek… De ezt, aki most vagy nem tudom se megérteni, se elfogadni… Ez nem te vagy… - mondtam, majd hangom elhalt. Miközben beszéltem Rob arcáról szép lassan olvadt le a mosoly, és úgy adta át a helyét a semminek… Nem volt közömbös, és nem volt értetlen… De nem láttam rajta semmit. Egyszerűen semmit.
- Megértem, hogy miért akarsz elvenni – mondtam, majd hátrébb léptem tőle. - És azt is tudom, hogy Edy megérdemli a rendes családot. Sok mindent feláldoznák a fiunkért… De nem megyek hozzád, Rob. Nem akarok hozzád menni – mondtam, majd elindultam a nappali felé.

- Azért nem jössz hozzám, mert nem szeretlek szerelemből? – kérdezte Rob hangosabban, mint eddig. Egyáltalán nem kiabált, de már nem volt se csöndes, se halk.
Visszafordultam felé. Most ő tette keresztbe a kezét, és szinte kihívóan nézett rám.
- Egy jó házasság alapja nem feltétlenül a szerelem, Kristen – mondta, majd leeresztette a karját, és megindult felém. - Sokkal fontosabb a tisztelet, a megértés, és a bizalom. Ezen kívül nem árt a szenvedély, bár az nálunk egyáltalán nem probléma… - mondta, majd féloldalasan rám mosolygott. Én meg átkoztam saját magam, amiért azonnal eszembe jutott az az éjszaka, és tudtam, hogy elpirulok.
A vérem felpezsdült, gerincem bizseregni kezdett. Vágytam még egy érintésre is. Az ő érintésére…
- Én tisztellek téged, te meg engem. Megértjük a másikat, és bár nem egészen bízunk még egymásban, de ez még változhat – mondta, és már egészen közel volt hozzám. Alig egy lépés választott el tőle, de nem bírtam megmozdulni. A levegőt gyorsabban kezdtem szedni, illata az orromba kúszott. Érints meg! Kérlek, érj hozzám!
- Az észérvekre támasztott házasság nem épp a legromantikusabb – mondtam majdnem zihálva, és most én fontam keresztbe a karom.
- Ez igaz. De még mindig jobb, mint egy olyan szerelmi házasság, ami pár hónap alatt kihűl!
- És mire alapozod azt, hogy a mi házasságunk nem hűlne ki? – kérdeztem komolynak szánt hangon, bár valószínű, hogy a heves légvételem nem segített ezen.
- Ezt most komolyan megkérdezted? – nevetett Rob, majd még közelebb lépett. - Amióta ismerjük egymást, ez nem változott semmit, ráadásul hét évig nem is találkoztunk… Ha valami, akkor ez állandó – mondta, majd ajkai közelíteni kezdtek az enyémhez.
- Nem megyek hozzád – mondtam kábán, és nem tudtam elszakítani a pillantásom Rob ajkairól.
- Majd meglátjuk – mondta, majd éreztem, hogy megfogja a derekamat.

Megérintett! Úristen, megérintett! Égett a bőröm a tenyere alatt, még hevesebben szedtem a levegőt, és nem fogtam fel, mi történik körülöttem. Csak Rob ajkát tudtam nézni… Miért van ez? Miért csinálja ezt velem?
Simogatni kezdte az oldalamat gyengéden és birtoklón, mintha azt mondaná, hogy az enyém vagy… Mintha nem akarna soha elengedni.
Én is meg akartam érinteni. De tudtam, hogy amint megteszem annyi még annak a maradék józan eszemnek is, amit még megőriztem. A karomat szorosan keresztbe fontam, és nem engedtem lazításából. Nem szabad… Egyszerűen nem szabad… És ha tudom, hogy ez nem jó, amit most csinálunk, akkor miért nem állítom le Robot, miért nem lépek el, vagy lököm el esetleg messzire? Miért tűröm, amit most csinál?
Másik kezével is átfogta a derekamat, és magához húzott. Csípőnk összesimult, éreztem Rob izgalmát, ami csak még jobban égetett. Hallottam, hogy gyorsabban veszi a levegőt, és zihálássá erősödik légzése.
- Ne… - suttogtam, még maradék józan eszemmel, bár egyáltalán nem akartam, hogy ellökjön.
- Mit ne? – kérdezte mélyebb hangon, és közelebb hajolt.
- Ezt – suttogtam, ajkai csak pár centire voltak az enyémtől.
- Nem értem mire gondolsz – mondta incselkedve, majd megcsókolt.
Egyáltalán nem volt heves vagy szenvedélyes csók. Csak szájával érintett, és valami hihetetlen mesteri módon csókolta az enyéimet. Annyira vágytam rá! Akartam még többet is, mint amit most kaptam. De egy elrejtett énem hangosan kiáltozott, hogy ne engedjek neki, és hiába akartam nem tudtam elnémítani.
Rob továbbra is édesen járatta ajkait az enyémeket el se mélyítve csókunkat. Akartam! Többet és jobban…

Aztán valamit elvágtak, és lassan viszonozni kezdtem a csókját. Ó, hol a fenébe tanult meg ilyen jól csókolni? Rob is megérezhette, hogy ellenállásom lassan alábbhagy, mert nyelvével lassan bebocsátást kért. Nem akartam ellenállni, nem akartam, hogy elengedjen, nem akartam, hogy ennek valaha is vége legyen.
Már készségesen engedtem neki utat. Az én önfegyelmem sokkal rosszabb lehetett, mint a Robé, mert szenvedélyesen és vadul csókoltam az ajkát, nyelvemmel hevesen érintettem övét. Érinteni… érezni… Muszáj! Egyszerűen nem bírom ki…
Hevességem Robra is átragadt, és már nem kedveskedve csókolt, hanem vadul. Gyorsan, és birtoklón bejárva szám minden egyes négyzetcentiméterét, és csak emésztő sóvárgást hagyott maga után. Többet!
Nem bírtam magamnak parancsolni… Karjaimat a kényszerű börtönből elengedtem, az egyiket Rob mellkasán nyugtattam, a másikat meg a tarkójára csúsztattam. Éreztem, hogy Rob a felsőmet gyűri, keresve a szegélyét, hogy végre felhúzhassa. Segíteni akartam neki, de akkor el kell engednem… Azt meg nem tudom megtenni! Nem tudom elengedni…
A levegőnk fogyni kezdett, már szabályosan fulladtam, de nem érdekelt… Ez édes halál lenne. Kezemet tarkójáról a hátára csúsztattam, és olyan izmokat tapintottam, amik régen nem voltak ott. Ismerős volt a teste. Tudtam, hogy mit szeret… Tudtam, hol kell megérintenem… Mégis ismeretlen volt. Más, erősebb, idősebb… férfiasabb.
Rob ajkaival végül elszakadt enyéimtől. Szinte kaptam a levegő után, és hallottam, hogy Rob is zihál. Ajkaival nyakamra hajolt, és tovább ingerelt, keresve azokat a helyeket, amiket annyira jól ismert.

Már kevés volt az érintés ruhán keresztül. A bőrét akartam az enyémen. Azt, hogy úgy érintsen, mint régen, hogy a testünk összesimuljon. Talán még azt is akartam, hogy belém markoljon… Kezeimmel Rob oldalát simítottam végig, majd a szegélyéhez közelítettem. Le akartam róla venni… Hagy érintsem meg…
- És most… Hozzám jössz? – kérdezte két csók között.
Alig fogtam fel, mit mondott. Végre megtaláltam pólója alját, kezemet alá bújtattam. Forró volt a bőre, és égette a tenyerem.
- Nem… - mondtam elfúló hangon, majd magamat is meglepve, hirtelen mozdulattal felrántottam a felsőjét. Ajkaimmal azonnal mellkasára tapadtam felfedezve a régi, mégis új testet.
Nem bírtam megállni… Többet… Még többet… Nem elég ez sem! Egész testem égett, sóvárgott, és nem tudott betelni semmivel… Túl rég volt. Túl rég…
Rob felsóhajtott, majd éreztem, hogy felsőm alá nyúl. Érintett!
Megdermedtem, majd felsóhajtottam élvezetemben, ahogy végre hozzám ért. Ujjai szinte félve és óvatosan haladtak fel az oldalam mentén cirógatva azt, és bizsergetve a gerincem. Megremegtem, éreztem, hogy Rob másik kezével szorosan átfogja a derekam. Még mindig a derekamon járatta a kezét, és akaratlanul, de megvonaglottam.
- Most hozzám jössz? – kérdezte Rob, majd a kulcscsontomra hajolt.
- Nem – mondtam, majd két kezem közé fogtam Rob arcát. Ajkai azonnal találkoztak az enyéimmel, és abban a pillanatban kezdtünk heves csatát.
Le kell állítanom magam… Már nincs messze a pont, amikor nem tudok megállni. Tudtam, és éreztem. És akartam! Mindennél jobban akartam a folytatást, akartam, hogy több helyen érintsen, hogy jobban… Akartam Robot mindenestül! De nem lehet…
Nem! Nem lehet!

Tudtam, hogy nem lehet, mégse álltam le. Teljesen ellenkezően cselekedtem, és még jobban simultam hozzá. Még közelebb, de ezzel csak még rosszabb lett minden. Még hevesebb a vágy, még több szenvedély… Nem tudom abbahagyni… Nem fog menni…
Éreztem, hogy Rob kezei a mellkasom felé közelítenek, és akaratlanul nyögtem bele csókunkba. Érintett… Úgy, mint rég… Én meg élveztem… Talán még jobban, mint rég…
Ujjaimmal oldalát érintettem, úgy, mint ő az enyémet, majd egyik kezem a mellkasára vezettem.
Tenyerével átfogta a mellem, én meg legszívesebben felsikoltottam volna a gyönyörtől… Rob elszakadt tőlem, hogy ajkai újra a nyakamat járják be.
- Most hozzám jössz?
- Nem – mondtam megint, és kezeimet az övére tettem. - Békén hagysz? – kérdeztem vissza, és a nadrágon keresztül kezeimet szemtelenül férfiasságára tettem.
Rob erre felnyögött, majd elrántotta a kezeimet magától.
- Nem – mondta, és száját újra az enyémre tapasztotta.
- Hagyj békén! – suttogtam két csók között, majd újra hevesen csókoltam.
- Nem – mondta, majd kezeivel a felsőm szegélyét kereste.
- Miért nem? – kérdeztem, és elszakadtam tőle.
Mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a szívem őrült iramban vágtázott. Mintha épp futottam volna…
- Mert - mondta, majd megpróbált megcsókolni. Fájt, de elhajoltam tőle, majd kicsit arrébb toltam magamtól.
- Miért nem? – kérdeztem megint.
Hirtelen józanodtam ki, mintha valaki fejbe vágott volna.
Egy pillanat alatt fordultam ki Rob öleléséből, majd léptem hátrább.
Erre Rob felsóhajtott, és végignéztem, ahogy arra a remek felsőtestre visszahúzza a felsőt. Szemei árnyalatokkal sötétebbek voltak, és ő se vette lassabban a levegőt, mint én.

- Miért nem? – kérdeztem megint, szinte már hisztérikusan.
Tudni akartam a választ. A szívem mélyén, de tényleg a legmélyén, reméltem, hogy azt mondja, mert szeret… Vagy, mert szüksége van rám. Vagy, mert akar…
- Mert a fiam anyja vagy – mondta, majd közelebb lépett hozzám. A karját kinyújtotta.
Abban a pillanatban rántottam el a kezem, és léptem hátra vagy kettőt.
- Mert a fiad anyja vagyok… - ismételtem megütközve. - Ezt nem mondod komolyan! – mondtam, majd hátat fordítottam neki. Hajamba túrtam, és mély levegőt vettem.
Nem vagyok neki semmit… Semmit nem jelentek csak egy „lyukat”. Semmi nem vagyok, csak a fia anyja. Nem az ismerőse, nem a kollégája, és még véletlenül sem a barátja. A fia anyja…
Ennyi vagyok.
Összetört bennem valami már megint. Hányszor fog még darabjaimra törni? Miért nem tanulok belőle? Kiabálni akartam, üvölteni… Ordítani és sírni…
Becsapva éreztem magam, és meghazudtolva. Megint csalódtam benne… De miért pont benne kell állandóan és ilyen mértékben csalódnom? Miért nem lehetek több, mint, ami vagyok? Miért nem szeret? Miért nem akar? Miért csak a fia anyja vagyok számára? Bármi mást mondhatott volna! Akármit… Erre…
Nem akar… Tényleg nem akar… Semmire nem vagyok jó neki…
- Menj el, Rob! – mondtam, és felé fordultam. Kiégetten és reményvesztetten tekintettem rá, karjaimat keresztbe fontam. - Menj el, és hagyj végre békén! – mondtam hangosabban, mert meg se mozdult.
Csak állt dermedten, értetlenül és a szemeimet fürkészte.
- Menj már el! – kiáltottam, és éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem.
Nem! Nem fogok miatta sírni! Soha többet! Még egyszer, nem! Soha! Soha többet nem! Pislogni kezdtem, hogy a könnyek eltűnjenek.

Rob csalódottan elhúzta a száját, majd rám nézett.
- Soha nem leszek neked elég jó, ugye? – kérdezte, majd elindult a bejárat felé.
Mindenre számítottam… De erre nem.
- Ezzel meg mit akarsz? – kérdeztem megütközve. Nem ezt vártam… Egyáltalán nem. Még ő van megsértődve! Még… neki áll feljebb!
- Soha nem fogsz elfogadni, ugye? Csak egy pasi leszek a sok közül… Csak egy, aki jön, majd megy… - mondtam megvetően, és dühösen meredt a szemembe. - Soha nem fogsz egyenrangúként kezelni… De tudod, mit? Elcseszted, Kristen! Ennél jobban nem is szúrhattad volna el! – kiáltotta, majd belebújt a cipőjébe.
Mérhetetlen düh. Csak ennyi volt az arcára írva, csak ennyit tudtam felfogni. Dühös már megint, ráadásul ok nélkül!
- Tudod mit? – kérdeztem, és elindultam felé. Nem érdekelt, mennyire bántom meg, nem érdekelt, hogy mit mondok ki. Csak sértsem meg! Csak vágjak vissza! - Tényleg elszúrtam! Te vagy életem legnagyobb hibája! – A hangom akaratlanul lett egyre hangosabb, kiabáltam egyre nagyobb beleéléssel. Annyi gyűlölettel néztem rá, amennyivel csak tudtam, majd egyenesen előtte álltam meg. - Életem legnagyobb tévedése vagy! – mondtam egyenesen a szemébe nézve.
Rob szenvtelen arccal tűrte tekintetem, majd gúnyosan szólalt meg.
- Ne aggódj, szívem, te se vagy egy főnyeremény… - mondtam, majd cinikusan elmosolyodott. - Hiba volt idejönnöm! Hiba volt azt hinnem, hogy megváltoztál legalább egy kicsit! Szórakozz csak a többiekkel. Feküdj le azzal, akivel akarsz Jeffel az élen… - köpte ki a szavakat, majd a kezét a kilincsre rakta.
Hirtelen megértettem, hogy miért szaladt ki reggel. Azt hitte Jeff a szeretőm.
- Jeff meleg, te idióta! – kiáltottam magamból kikelve. - Menj a jó büdös francba! – ordítottam, majd hátat fordítottam neki. Megint veszekedtünk. Hogy akarja, hogy valaha is normális szülei legyünk Edynek, ha folyton és mindenen veszekedünk… Hogy lehetnék a felesége, amikor a legkisebb sértő szóra feszül a másik, és üvöltés lesz a vége?
Fáradtnak, tehetetlennek éreztem magam. Semmi nem olyan, mint régen, és hiába próbáljuk helyre hozni, egyszerűen nem sikerül…
- Ha csak ezért nem akarsz békén hagyni, mert a fiad anyja vagyok, akkor menj a fenébe! – suttogtam már csak magamnak. Úgyse hallja meg… Egyszerűen csak jól esett kimondani saját magamnak. Ha csak ezért kellek neki… Ha semmi mást nem lát bennem…

- Nem akarlak még egyszer elveszíteni – suttogta, majd becsapódott az ajtó.
Most hallucináltam vagy ezt tényleg kimondta? És ha nem akar elveszíteni, akkor én is kellek neki, nem csak Edy! Akkor nem csak a fia anyja vagyok! Akkor valami több… Mint valami balzsam, úgy ápolta ez a mondat, széttört lelkem. Talán egy csepp víz is elég, hogy egy mag kicsírázzon, de ha nem ápolják tovább… Azonnal sarkon fordultam, az ajtóhoz szaladtam és szinte feltéptem azt. Arcomon valami megmagyarázhatatlan mosoly villant fel.
A bejárati ajtó a falnak csapódott, majd visszapattant.
- Rob! – kiáltottam azonnal.

De már csak a kocsiját láttam elhajtani.