My boy - 19. fejezet

19. fejezet

2020. július 12.

Nah jó...

Valaki mondja meg, hol hagytam el négy hónapot, és, hogy az a négy hónap miért tűnik mondjuk... Négy órának.

Tulajdonképpen semmit nem csináltam. Csak forgattam. Semmit! Egyszerűen eltűnik az idő, mert neki olyan kedve van. Miért van az, hogy az idő egyszer lelassul, mert neki gy tartja úri kedve, majd egyszer az sem tűnik fel, hogy hónapok telnek el, pillanatok alatt...

Rohadt idő. Mi a fenének van belőle túl kevés? És miért nem lehet időt venni? Milyen vicces is lenne... Kérek egy kenyeret egy tejet... Jah és egy hónapot is legyen szíves... És ha lehet, akkor március legyen...

Szívás. Annyira szívás, hogy egyszerűen csak úgy eltűnnek a hónapok, ha nekik így tetszik. Még csak annyit se mondanak, hogy viszlát, vagy szia elmentünk... Csak eltűnnek...

Elterülve feküdtem az ágyamon, és erősen koncentráltam. Mintha valami hiányozna. Fölkeltem, és azonnal rájöttem, hogy micsoda... Az ébresztőóra... Nem húztam fel, ezért nem költött. Szuper! Még csak ez hiányzott, hogy elaludjak!

Azonnal kipattantam az ágyból, hogy bevetődjek a fürdőmbe. Oké... Öt perc. Nem kell nekem ennél több. Kapkodtam, és sietve mostam meg a fogam. Egy hajgumival összefogtam a hajam... Hát így se volt éppen szuper, de jobb volt, mint kiengedve...

Beleugrottam az első ruhába, amit találtam, majd lerohantam a lépcsőn. Talán még van egy kis időm, hogy megigyak egy kávét... Az mindig belefér! Berontottam a konyhába...

- Kicsim, mégis hova sietsz ennyire? - kérdezte Jeff teljesen nyugodtan egy gőzölgő csésze fölött. Nagyon idióta képet vághattam, mert elnevette magát, majd felém tolta a bögréjét. - Édesem, vasárnap van... Neked meg szabadnapod! - mondta vigyorogva, én meg azonnal leálltam.

A vállaim leereszkedtek, hatalmasat sóhajtottam, és szinte lerogytam az egyik székre.

- Talán túl sokat dolgoztál mostanában, kincsem... Egy kicsit nyúzott vagy... - mondta Jeff, majd felkelt egy másik bögre kávéért. Én nem szóltam semmit, csak ültem ott, mint valami szerencsétlen idióta... Vasárnap van a fenébe! Edy meg a nagyapjánál van, nekem meg a következő hetem szabad... De ez a szabad se olyan szabad, amilyet én szeretnék... Hat forgatókönyv vár a dolgozóban és két forgatási lista... - Mondjuk lehet, hogy megérte annyit dolgozni... - mondta Jeff, majd leült velem szembe vigyorogva. - Láttam a Mon ange nyerskockáit... Baromi jó!

- Örülök – préseltem ki magamból, majd megtámasztottam a fejem a tenyerembe. Valamiért olyan nehéz a fejem... Egyszerűen... nehéz...

- Lehet, hogy jobb lenne, ha hagynálak aludni – mondta Jeff, majd megint felkuncogott. - Tessék! - mondta, majd egy halom újságot dobott elém. - Megint címlapon vagy.

Nem érdekelt. Annyira nem érdekelt, hogy már megint milyen mesét találtak ki ezek a hülye firkászok! Annyira nem érdekelt, hogy Edy most per pillanat mondjuk az eltitkolt nővéremnek a gyereke, aki kokós volt, és meghalt és most én nevelem az ő gyerekét. Annyira nem érdekelt az egész!

- Robbal együtt, édesem. És komolyan nem értem, miért nem vagytok együtt. Még a kamera is szeret titeket! - mondta Jeff elmélázva és maga elé vette az egyik újságot.

- Nem érted, Jeff? Tényleg nem érted? - kérdeztem fáradtan, de cinikusan is, majd magam elé húztam az egyik újságot.

- Nah jó, értem... De nem kéne neki megbocsátanod, édesem? Olyan szépek vagytok! - mondta, és egy lapot emelt maga elé, amin épp Robbal együtt pózoltunk. - És még gyereketek is van! - tette hozzá, majd szinte könyörgően nézett rám.

- Jeff! - mondtam normális hangerővel, és elfordítottam a tekintetem. - Tűnj el!

- Na, most miért? Csak mert én végre kimondom az igazat? - Jeff hisztizni kezdett, de elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam ez nem igazi düh. Ez csak színészkedés.

- Menj el, Jeff! - mondtam, majd fogtam a bögrém és felvonultam a szobámba.

Túl fáradt voltam, ahhoz, hogy tényleg haragudjak. Túl sokat dolgoztam, és túl sokat kell még dolgoznom, hogy most gondolkodni kezdjek azon, amit Jeff mondott. Én ehhez most kevés vagyok.

Bár szeretem Jeffet, de most túl sok nekem... Szeretem a fiamat is, de most örültem, hogy nincs itthon. Most túl fáradt vagyok mindenhez... Egyszerűen nincs energiám semmihez.

Letettem a bögrét az éjjeli szekrényemre, majd ruhástól visszazuhantam az ágyra. Aludni... Csak egy kicsit...

- Kris!

Valaki kiabált... Valaki a nevemet kiabálta, de nem érdekelt. Biztos csak álmodom. Egyszerűen csak álmodom, hogy valaki hív...

- Kris! Itthon vagy? - A hang közelebb jött. Ismertem, hogy ki az. Tudtam kié... Csak nem jutott eszembe...

- NEM! - ordítottam, majd a másik oldalamra fordultam. Hagy pihenjek... Semmi kedvem felkelni.

- Kristen?! - Valaki kopogott az ajtómon, majd hallottam, hogy halkan kinyílik. - Kris... - Az a valaki végre már csak suttogott, de még ez is túl hangos volt. Hagyjon már békén!

- Nem vagyok itt – nyögtem, majd a takarót is magamra húztam a hatás kedvéért. Hallottam, hogy az a valaki felkuncog.

- Hol van Edy? - kérdezte az a valaki. Erre én kinyitottam a szemem. Nem akar elmenni. Túl szép lett volna, ha megfordul és kimegy. Fáradtan fordultam meg, hogy Robbal találjam szembe magam. Már meg se lepődök. Egyedül ő képes csak így idejönni, és Edyt keresni...

- A nagyapjánál... nyaral – mondtam, majd ledobtam magamról a takarót. Talán most áldom az eszem, amiért ruhában feküdtem le. Kétség kívül kényelmetlen volt a farmer, de most milyen szuper, hogy Rob nem látja a báránykás pizsamámat!

- Oh – Rob csalódottan sóhajtott fel, majd hajtotta le a fejét. Rá emeltem a tekintetem. Már meg se lepődtem... Egyedül ő képes ennyire... érzéki lenni miközben simán csak az ajtófélfát támassza. Pedig egyáltalán nem akartam érzékinek találni. Se szexisnek, pedig az a farmer nem volt semmi! A fenébe! Egy pillanat alatt kaptam el a tekintetem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem éppen azt csináltam volna, amit. A fenébe! Én végigmértem Robot!

- Bocs, hogy nem telefonáltam, hogy jövök... - szólalt meg Rob, amitől az arcára vonta a figyelmet. Fáradt volt! Annyira fáradt... - Csak most fejeztük be a forgatást, és már hónapok óta nem láttam Edyt... Gondoltam itthon van.

- Nemrég lett vége az iskolának. Ilyenkor mindig a nagyapjánál van – mondtam, majd felkeltem az ágyból. Legalább tűnjön úgy, minta éber lennék... Bár egyáltalán nem voltam az...

- Értem – mondta Rob csalódottam, majd rám nézett. - Fáradt vagy? - kérdezte és egy kicsit elmosolyodott.

- Én is nemrég fejeztem be egy forgatást... Csak a szokásos, Rob – mondtam, majd elindultam felé.

Nem! Egyáltalán nem akarom megérinteni. Csupán le akarok menni a nappaliba. Nehogy kísértésbe essek, hisz itt ez a hatalmas franciaágy, én meg még mindig elég fáradt vagyok. Nem lenne szerencsés megint elaludni... Bár kellemes az egyértelműen az lenne...

- Kérsz egy kávét? - kérdeztem, majd szélesebbre tártam az ajtót, hogy ki tudjak menni. Kisurrantam Rob mellett, és majdnem lefutottam a lépcsőn.

- Igen, köszönöm – mondta, majd hallottam, hogy lassan ő is követ.

Rob nyúzottan ült le az egyik székre, majd támasztotta meg a fejét. Pont úgy, mint én reggel. A szemét félig becsukta, és nagyon úgy nézett ki, bármelyik percben elaludhat.

- Meddig forgattatok? - kérdeztem, ahogy feltettem a kávét.

- Nem tudom – mondta, majd láttam, hogy megrázza a fejét. - Az utolsó két-három nap kicsit egybefolyt... - mondta, majd megkísérelt egy mosolyt, nem éppen sok sikerrel.

- Miért nem haza mentél? - kérdeztem, és néztem, ahogy a kávécseppek szép lassan lefolynak a tárolóba. Hülye kérdés volt... Tudtam miért nem haza ment, de talán jobb, ha nem itt alszik el...

- Látni akartam Edyt – mondta, majd sóhajtott egyet.

- Értem – mondtam csak úgy, majd felé nyújtottam egy bögrét.

- Köszönöm – mondta, majd egy hajtásra megitta az egészet.

Ezt a részét igazán utáltam a színészvilágnak. Hajtanak, ameddig csak tudnak, nem alhatsz a forgatás érdekében és nem gondolnak arra, hogy valami véletlen folytán te is csak egy ember vagy... Emberi szükségletekkel.

- Ha akarsz itt is aludhatsz... - mondtam, de szinte rögtön megbántam, ahogy kimondtam. Nagyon remélem nem úgy hangzott, mintha... az én ágyamba hívtam volna meg... - Ha már eljöttél idáig... És Edy sincs itthon... Nem szállj megint repülőre... London kicsit messze van... És biztos fáradt is vagy – hadartam, magyarázkodtam és dadogtam is... A francba!

Rob meglepetten nézett rám, majd felsóhajtott.

- Az remek lenne – mondta, majd rám mosolygott.

Kristen! Örömmel jelentem, hogy megástad a sírodat! Óhajtasz esetleg bele is feküdni?

Komolyan mondom, hogy hülye vagyok! Ez nem normális, amit én csinálok! Elvileg utálom Robot! Gyakorlatban lehet, hogy nem is! Most meg meghívom, hogy nálam aludjon!? Én nem vagyok normális...

- Oké... - mondtam, majd majdnem zavartan kezdtem hátrálni a kijárat felé. - Most lezuhanyzok... - A fenébe! Miért is érdekelné Robot, hogy én lezuhanyzok? Nem vagyok normális! - Addig csinálj... amit akarsz... - dadogtam, majd kifordultam a konyhából.

Ez az Kristen! Fél lábbal már bent is vagy! Esetleg szeretnéd magadat el is temetni? Hogy lehetek ekkora idióta? Csinálj, amit akarsz. Most biztos odalent nevet rajtam... Mondjuk meg is érdemlem, hogy lehet ennyi baromságot összehordani, amennyit én össze tudtam alig tíz perc alatt? Szánalmas...

Megnyitottam a csapot, majd alá álltam. Rob most épp odalent van...

Nem akartam erre gondolni. Mégis valahogy befurakodott az elmémbe, hogy odalent van... És vár, vagy ki tudja mit csinál. Én meg idefent vagyok meztelenül... Bezártam az ajtót? Remélem, igen...

És ha utánam jönne, azt mondanám, hogy menj a fenébe, vagy egyáltalán nem... Talán kicsit féltem, hogy nem azt mondanám, amit akarok... Rohadt hormonok! Vagy nem is a hormonok... Mi a fene bajom van?

Dühösen csaptam rá a csapra, majd szálltam ki a zuhanyból. Szánalmas, szörnyű, kiéhezett nő vagyok... Ez az igazság...

Fogadd el, Kristen, és tessék itt egy ásó! Most már betemetheted magad!

Felfrissülve mentem le a lépcsőn, és még a normális énem kívánta, hogy Rob ne legyen ott. Pedig nagyon is ott lesz, ebben biztos vagyok... És a nem normális énem, majdhogynem tapsolt és ugrált örömében...

- Megnézzük? - kérdezte Rob mosolyogva, amint leértem a lépcsőn, és egy DVD-t dobott felém.

Reflexből nyúltam a doboz után, majd döbbenten meredtem a DVD-re.

- Szó se lehet róla! - kiáltottam, és én is meglepődtem, hogy milyen dühösen cseng a hangom. - Nem! Egyáltalán nem!

- Kristen... - Rob átmászott a kanapén és megállt előttem. - Na... Légyszi... Ha már itt ragadtam Sacramentóban, és nem tudok hazamenni...

- De haza tudnál menni... - vetettem ellene, és hátrébb léptem. Túl közel van...

- De meghívtál! - mondta Rob pimaszul, majd elvette tőlem a DVD-t. - Tudod milyen rég nem láttam? - kérdezte és csak láttam, ahogy merengve nézi a borítót. - Nem is emlékszem már rá...

- Dehogynem emlékszek! És eszem ágában sincs megnézni! - mondtam majdnem dühösen, majd elindultam a dolgozó irányába. Mi az, hogy velem akar filmezni? Nem elég, hogy itt ragadt, de még szórakoztassam is? Hallottam, hogy Rob követ. De minek követ?

- És különben sincs rá időm... Rengeteg dolgom van – mondtam, és a halom papírra böktem az asztalomon. Láttam, hogy Rob arca elsötétül, és megint megtámaszkodik az ajtófélfában. Már egyáltalán nem vigyorgott... - Tudod van egy produkciós irodám. Muszáj vezetni! És még mindig nincs meg a lány a Reflektorra! Azt hittük, hogy igen, de terhes lett! A Reflektor főszereplője, nem lehet terhes! És kaptam egy rakat forgatókönyvet... Már megint! És nincs időm leülni megnézni, mert valaki itt dolgozik is kettőnk közül, a fenébe! - kiabáltam. Kiabáltam, pedig nem akartam... Ordítottam, és egyszerűen csak dőlt a szó megállás nélkül, mint egy csapból, ami nem akar elzáródni. Csak ömlött és ömlött... - És nem hagynak békén az újságok! Hónapok óta nem szállnak le rólam meg Edyről! És folyamatosan zaklatnak! Tudod te ez milyen, Rob? - kérdeztem, majd hadonászni kezdtem a kezemmel. - És felhívott az a paparazzi, akinek eltörted a gépét! Perrel fenyegetőzik és 10 millió dollárt akar, azért, hogy hallgasson. Van fogalmad róla, hogy az mennyi? - kiáltottam hisztérikusan, majd levegő után kaptam. Mikor fogyott le egyáltalán? És miért nem tűnt fel, hogy elfogyott?

Láttam, hogy Rob közelebb lép, majd éreztem, hogy megragadja a vállam.

- Nyugodj meg! - mondta, majd komolyan a szemembe nézett. - És ne kiabálj velem...

- De dolgozni kell Rob... Valakinek muszáj... Különben miről csámcsognak majd a rohadt firkászok? - kiáltottam, majd elfordítottam a tekintetem. Túl közel volt már megint...

- Csukd be a szemed! - mondta Rob, majd az arcomat kezdte fürkészni...

- Mi bajod van? - kérdeztem, és megpróbáltam kifordulni a kezéből. Égette a vállamat az érintése, mintha nem is lenne rajtam felső. Mintha a csupasz vállamat szorítaná.

- Azt mondtam csukd be a szemed – mondta, majd még erősebben tartott és visszafordított maga felé.

Egyik részem ujjongott. Most meg fog csókolni? Most ezért kell ez az egész? Csak azért, hogy megcsókoljon? Egyszerűbben is megtehetné... Nem kell ez a szemcsukósdi... A másik felem viszont megijedt. Ne érjen hozzám. Túl közel van... Ne csókoljon meg... Túl közel van...

Rob mégis olyan komolyan nézett a szemembe, hogy hagytam magam. Vállaim leengedtem és lassan becsuktam a szemem.

- Képzelj el egy házat... Verandája van, és ott van egy nagy hintaágy... - Na sok mindenre számítottam, de erre nem. Zavartan nyitottam ki az egyik szemem, de rögtön találkozott Rob tekintetével. Mint a gyerek, akit cukorka lopáson kaptak, úgy csuktam be a szemem, és hagytam, hogy egy veranda foglalja el a képzeletem színterét.

- Ott ülsz öregen... - hallottam, hogy Rob felkuncog. - Fogatlanul, teljesen őszen és ráncosan. Ott ülök melletted én is... Öregen, fogatlanul, hajatlanul...

- Impotensen? - szúrtam közbe csak a poén kedvéért.

- Impotensen – kuncogta Rob, majd tovább mesélt. - Ott ülünk mind a ketten nagyon öregen, hintázunk, mert épp nincs jobb dolgunk. Megvan ez a kép, Kris?

- Meg – mondtam, és próbáltam nem elengedni a képet. Valahogy békés és nyugodt volt. Mintha a két öregember, akik most az emlékeimben voltak, midig is öregek lettek volna... És mindig ilyen békésen üldögéltek volna a hintaágyban...

- Jól jegyezd meg... Egyszer lesz időnk, Kris! Egyszer mindenre lesz időnk... - sóhajtott Rob, majd elengedte a vállam, és hallottam, hogy kifordul a dolgozószobából.

Bárcsak igaza lenne! Bárcsak tényleg lenne idő mindenre, amire csak akarnánk... De egyszer tényleg lesz időnk, ugye? Tényleg fogunk ülni egy hintaágyban, mert épp nincs jobb dolgunk? Fogjuk még egymás kezét fogni csak azért, mert érezni akarjuk a másikat... Ugye fogjuk?

Sóhajtottam egyet, majd visszamentem a nappaliba. Rob éppen a DVD-s vitrin előtt állt, és nézte milyen filmeket tartok. A másik DVD, amit ő akart nézni le volt dobva a kanapéra. Felkaptam a filmet, és nem sok kellett, hogy ne nyögjek fel...

- Na jó... Nézzük meg! - mondtam, majd felé dobtam a Twilight első részének dedikált példányát. Rob elkapta, és meglepetten nézett rám. - De én ezt csak alkohollal vagyok hajlandó elviselni! - mondtam, majd vigyorogva belibegtem a konyhába, hogy keressek valamit.

Pár perc múlva visszamentem, és épp megcsodálhattam, ahogy Rob elkap egy műBambit a tévében. A kezemben lévő borra néztem, és határozottan biztos voltam benne, hogy nem lesz elég az egy üveggel...

- Nem hiszem el... - nyögtem fel, amikor épp előadtam a nagyjelenetet az erdő közepén. Eltakartam a szemem, hogy ne lássam, mert nagyon is idegesítő volt...

- Na várd csak meg, amíg én jövök... - sóhajtott fel Rob, majd nevetni kezdett. - Úgyse tudsz elmenekülni előlem! - ironizált, majd megint nevetni kezdett.

- Biztos, hogy végig nézzük? - kérdeztem kuncogva, majd a két kiürült üvegre néztem a asztalon.

- Határozottan, édesem – mondta Rob, majd rögtön röhögni kezdett, amint felkapott a hátára és bamba képpel szaladni kezdett a hegy tetejére...

- Akkor hozok még bort – mondtam és felkeltem a kanapéról. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni... És ezt szerették az emberek évekig?

Még két üveg bor után már az is vicces volt, amikor Bella az anyjával telefonált.

- ...és védekeztek...?

- Úristen! - kiáltottam fel, majd röhögőgörcsöt kaptam... Hogy lehet ennyire... Ilyen? Tudtam, hogy nem egészen vagyok normális. Nem kevés alkohol volt már bennem, és be is csíptem... Nagyon úgy éreztem, hogy ebben a percben minden vicces. Egyszerűen nevetséges az egész világ!

- Most jön a jó rész, Kris! - kiáltott Rob, majd hatalmas vigyorral meredt a képernyőre. Nem. Határozottan nem voltunk józanok... De ki mondta, hogy azok akarunk lenni...?

- Hányszor vettük fel ezt a jelenetet? - kérdezte Rob kicsit kómásan, majd Bellára és Edwardra nézett, ahogy épp csókolóznak.

- Sokszor... - mondtam, majd erősen próbáltam nem a képernyőre koncentrálni... Túlságosan el tudtam képzelni, hogy milyen lenne most ugyanezt csinálni...

- Tudod már sokkal jobban csókolok, mint akkor – szólalt meg hirtelen Rob, és vigyorogva a szemembe nézett.

- Ezt ki mondta neked? - nevettem fel, majd én is rá néztem

- Nem hiszed? - kérdezte Rob, és felém hajolt. - Megmutassam? - kérdezte, és még közelebb jött.

Elfújták. Erre... nincs jobb szó. A józan eszemet elfújták vagy valami álnok szörnyeteg elrabolta. Vagy lehet, hogy csak a bor teszi.

- Nem hiszem – mondtam komolyan, majd Rob felé fordultam egész testemmel.

- Megmutatom – mondta Rob pár centire az ajkaimtól.

- De nem akarom, hogy megmutasd... - suttogtam bágyadtan, és a testem egyáltalán nem hallgatott rám. Mást akart, mint ami logikus lett volna... Teljesen mást. Közelebb araszoltam Robhoz, éreztem, hogy az oldalunk összeér. Még ez a semmilyen érzés is jól esett. Egyszerűen fantasztikus volt!

- Szerintem akarod... - mondta Rob, alig egy centire.

- Nah jó... Akarom – mondtam, és józan énem sikoltani kezdett, hogy mi a fenét csinálok. Egyáltalán miért mondom ezt neki? És miért letten hirtelen ilyen... nem normális?

Aztán elfújták a józan eszem. Erősen kételkedtem benne, hogy valaha volt. Rob ajka az enyémhez ért, én meg szabályosan letámadtam.

Nem hagytam időt, nem hagytam üresjáratot. Szorosan hozzásimultam és az ölébe ültem, a kezem egy pillanat alatt a nyaka köré fonódott, és mohón csókoltam őt. Kell nekem... Nem tudtam másképp megfogalmazni. Kell, mint másnak a levegő. Egyszerűen kell.

Heves tempót diktáltam, és eszem ágában se volt leállni.

Éreztem, hogy Rob is elveszti az eszét, és türelmetlenül simítja kezét a felsőm alá. Követelőző volt. Már nem elégedett meg csak csókkal. Nem akart megelégedni annyival.

Nem érdekelt, hogy mit csinálok. Nem érdekelt, hogy be voltunk csípve mind a ketten. Őt akarom! Kell nekem...

- Basszus! - sóhajtott fel Rob, amint elszakadt tőlem, majd felkelt a kanapéról. A lában halkan érte a földet, és bizony nem kis erőfeszítésbe került állva maradnom.

Éreztem, hogy Rob átfogja a derekam, hogy ne essek el. Én hozzá simultam, és tudtam, hogy nekem annyi. Nincs normális gondolkodásom, és mindennél jobban akartam most Robot. Értelmetlen ezzel foglalkozni... Most legalábbis az!

Rob hátrálni kezdett én meg vele együtt léptem. Éreztem, hogy felhúzz a felsőm én meg türelmetlenül bújtam ki belőle.

Felhúztam Rob felsőjét, és ajkaimmal mellkasára tapadtam. Élveztem, mint még talán semmit. Jobban akartam, mint eddig bármit... Akartam... Kellett...

Rob keze a hátamat fogta át, elnyílt szájjal csókoltuk egymást olyan mohón, mint régen. A hátam hirtelen a falnak ütődött, és rögtön utána Rob simult hozzám. Csupasz mellkasunk egymásnak simult, és olyan jó érzéssel töltött el a meztelen bőrének érintése... Akaratlanul nyögtem fel, hogy aztán elszakadjak Robtól.

Levegő után kapkodtam, láttam, hogy Rob is azt teszi.

- Még mindig gondba vagy a kapcsokkal? - kérdeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy ez úgy is hangzott, ahogy én elképzeltem. Hátranyúltam, és kikapcsoltam a melltartóm... Rob erre csak elmosolyodott, majd ajkával rögtön a szegycsontomat kezdte csókolgatni.

Felnyögtem, majd éreztem, hogy gerincem megfeszül. Ez nem elég! Több kell, méghozzá rögtön!

Izgatottan nyúltam Rob nadrágjához, hogy kikapcsoljam minden gombját. Közben éreztem, hogy Rob is ezt teszi az én nadrágommal.

Talán életemben először átkoztam azt a rengeteg lépcsőt a hálóm felé...

Valahogy mégis kevésnek tűnt, mert már csak arra emlékszem, hogy eldőltünk az ágyamon. Hogy hogy került le rólam a bugyim azt nem tudom...

Csak a tényvolt meg, hogy meztelenül simultunk egymáshoz és szemérmetlenebbül viselkedtem, mint eddig bármikor...

Vágyakozva dörgöltem csípőm Rob ágyékához, hogy végre megadja, amire vágyom.

És megadta...