My boy - 18. fejezet

18. fejezet

2011. március 23.

Ó a fenébe!

Nem lehet igaz, hogy még mindig itt vagyunk! Nem lehet igaz, hogy még mindig ezt csináljuk! Mikor lesz már csak egy nap szünetem?! Én nem akarok sokat! Csak egy napot! Egy rohadt napot, amikor senki nem mondja nekem, hogy figyelj, hogy hagyd abba meg, hogy még egyszer! Csak egyetlen egy napot akarok a fenébe is!

De nem kapok. Egyszerűen nem kapok egyetlen egy napot sem, mert nincs rá idő, mert nem lenne akkor kész az a rohadt film. Mert akkor a rajongók csalódnának, és mert elvárják, hogy pontosak legyünk. Ha nem vagyunk azok, akkor szidnak, utálnak, és akkor kevesebb lesz a bevétel... És ez katasztrófa! De most komolyan!

Amit eddig összegyűjtöttem, abból boldogan megélhetnék az életem végéig anélkül, hogy dolgoznék vagy bármit csinálnék. Egyszerűen ez a tény. És a többiek is, hiszen nem kevés pénzt szedtek össze csak azzal mondjuk, hogy kiválasztották a ruhát, amiben forgatunk. Az öltöztető is százezreket keres... Szóval én tényleg nem értem. De ez a rajongók igénye. Erre vágynak, és ezt meg kell adni. Még akkor is, ha nem akarjuk…

- Még egyszer! Nem jó a büdös francba! – kiáltott a rendező, majd a földhöz vágta a könyvet, ami épp a kezében volt. - Nem igaz, hogy nem bírod megcsinálni, Rob!

- Elnézést… - mondta Rob, majd fáradtan hátravetődött a hatalmas franciaágyon. Én felültem, majd kezeimmel átfogtam a térdem. Fáztam, éhes voltam, aludni akartam. Minden bajom volt, amit csak el lehetett mondani… De egyszerűen minden!

- Valaki adjon már egy takarót Kristennek, A FENÉBE IS! - ordított, majd egy fáradt nő szaladt oda hozzám egy hatalmas takaróval. - Két szó, Rob! Két szó! Nem igaz, hogy nem bírod megjegyezni...

- Hajnali háromtól forgatunk... Mit vársz tőlem?

- Hogy megjegyzed a szöveget!

- Nem megy... Egyszerűen nem megy... - mondta Rob, majd a kezébe temette az arcát.

Én beburkolóztam a takaróba, és próbáltam nem annyira vacogni, amennyire tényleg vacogtam. Forgattunk, és már mindenki nagyon unta... Fel kellett venni Bella és Edward nászéjszakáját, azért mindenki korán kelt. Úgy volt, hogy korán is fekszünk, de a forgatókönyvíró az utolsó percben módosított... Kellett a jelenet, de kell még egy és még egy és még egy... Ha már két részes a negyedik rész, akkor adjuk meg a nézőknek, amit akarnak alapon... És forgattunk folyamatosan, nem állhattunk meg egy percre se... Pedig annyira jó lett volna!

- A fenét nem megy! Ezt meg kell csinálni, Rob! Egyszerűen muszáj! Nincs olyan, hogy nem! Oké... - A rendező hirtelen megfordult, és újranézte a jelenetet. Én még mindig próbáltam úgy tenni, mintha nem fáznék, de a fogaim mindig összekoccantak...

Vajon le lehet harapni így a nyelvem? Biztos... Szóval jobb lenne vigyázni.

- Tíz perc szünet! - kiáltott a rendező, majd kiszaladt a szobából.

Rob felsóhajtott, majd hallottam, hogy forogni kezd az ágyon. Csak egy kicsit volt ironikus egy hatalmas franciaágyon feküdni Robbal... Nem mintha akartam volna valamit. De mégis az volt...

Én is hátra dőltem, és magamra terítettem minden takarót, ami az ágyon volt. Mondjuk nem sokat értem vele, mert selyem volt, de a tudat megvigasztalt, hogy én mindent megtettem a siker érdekében.

- Fázol? - kérdezte Rob, és felemelte a fejét a párnáról, hogy rám nézhessen...

Karikás volt a szeme, és éppen most kente el a gondosan rápakolt vakolatot. Éjjel tizenegy volt, és én komolyan nem értettem, hogy miért nem hagyjuk abba a forgatást. De most komolyan.

- Igen – mondtam, majd felhúztam a térdeimet a mellkasomhoz.

- Pedig nincs is annyira hideg – suttogta, és lehunyta a szemét. Ha most békén hagynánk legalább öt percre, akkor már rég aludna. Na kinek van kedve fogadni?

- Nem te vagy meztelen – mondtam még mindig vacogva, bár már sokkal kevésbé, mint eddig...

Rob elmosolyodott, bár ez csak halvány másolata volt annak, amit megszoktam tőle.

- Ott a pont – mondta, majd kinyitotta a szemét... - Hozok neked valami meleget... - mondta, majd feltápászkodott az ágyról.

Fáradt volt... Annyira fáradt! És én annyira együtt éreztem vele. Egyszerűen majd össze szakadt mindenki. De talán ő még fáradtabb volt, mint mi, mert Londonból repült ide még tegnap... Szívás. Annyira szívás... És nem értettem, ha mindenki ennyire fáradt, akkor minek forgatni? Talán holnap nem lesz nap? Vagy becsapódik egy meteor? Vagy mi? Nem értettem, miért létfontosságú, hogy ma leforgassuk ezt a jelenetet. Tényleg nem...

Pár pillanat alatt jelent meg Rob egy bögrével a kezében, és egy cigivel a szájában.

- Forrócsoki – mondta, majd leült az ágyra, és felém nyújtotta a bögrét. - A kávéhoz már túl késő lenne... Remélhetőleg mindjárt aludhatunk...

- Köszi – mondtam, majd kidugtam a kezem a takaró alól, és fölültem egy kicsit... A bögre forró volt, a csoki meg meleg. Pont jó... Éreztem, ahogy a bögre átmelegíti a z ujjaimat, és már majdnem eldobtam, annyira meleg volt. De jól esett. - Te nem fázol? - kérdeztem és nem éppen fedett ruhája fel intettem.

- Már nem érdekel... - mondta, majd kifújta a füstöt. - Csak ezen legyek túl... Csak ezen... - nyögte, majd megint szívott egyet a cigijéből.

- Ha ezen túl vagyunk szívem, mehetsz egy másik forgatásra – mondtam majd rá mosolyogtam.

- Fogd be, Kristen! - mondta, majd rám vigyorgott. - Épp most feküdtünk le, erre meg itt csesztetsz!

- Bella és Edward feküdt le, édesem... Mi soha nem fogunk! - mondtam, és elfordítottam a fejem.

- Fogadjunk? - kérdezte és rám vigyorgott.

- Le akarsz velem feküdni? - kérdezte kicsit döbbenten, és felé kaptam a fejem.

- Nem. De ha egyszer azt mondod, a házassági ajánlatomra, hogy igen, én meg elveszlek, akkor muszáj lesz lefeküdnünk... - mondta, mintha ez annyira egyértelmű lenne.

- Mikor kérted te meg a kezem? - kérdeztem értetlenül és próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor hangzott el az a bizonyos kérdés...

- Mindig, amikor fáradt vagyok – mondta, majd vigyorogni kezdett. - Apropó, Kristen! Hozzám jössz feleségül? - kérdezte, és felém fordította az arcát.

- Nem – mondtam, majd én is rá vigyorogtam.

- Mindig kosarat kapok – panaszkodott tettetett sértődöttséggel, és újra szívott egyet a cigijéből.

- Ne reménykedj, nem igazán fogod tőlem azt hallani, hogy igen... - mondtam, majd a bögrémbe temetkeztem.

Csend lett. De ez nem az a fajta csend volt, amit szívesen elviselek, és majdnem szeretek... E súlyos és komoly csend volt, mintha valami rosszat mondtam volna. Mintha ez nem csak baráti csipkelődés lett volna, hanem valami komoly.

Nem akartam Robra úgy gondolni, mintha szeretném vagy szerethetném.

Nem tehetem meg, és sokkal inkább a barátság gátolt abban, hogy tényleg szeressem, minthogy nem akarom szeretni... Szánalmas volt, és mégis igaz.

Talán féltem is szeretni, hisz, akkor ez, ami most van, nem lesz. Nem lehetünk barátok, ha egyszer már valami többet jelent... Nem lehetünk egymásnak mindenei... Mégis túl sokat jelentünk a másiknak.

Ez volt a legrosszabb. Nem szerethettem, pedig szerettem. Talán nem voltam szerelmes, de az akartam lenni; talán nem Robot akartam szeretni, mégis ő volt itt. Talán nem kellett volna, mégis így volt...

- Na gyerünk! - kiáltott hirtelen a rendező, és tapsolt hozzá egyet. A sminkes azonnal odajött hozzánk. Megigazította Rob elkenődött vakolatát, rám meg púdert rakott. Egy másik lány elvitte a takarómat is... Pedig már annyira megszerettem!

- Két mondat, Rob! Menni fog? - kérdezte a rendező cinikusan, majd választ sem várva elment.

Utáltam. Az összes Twilight rendező közül őt utáltam a legjobban. Nem igaz, hogy semmi emberi nincs benne... Semmi normális, semmi, amire azt lehetne mondani, hogy kedves. Egy szemétláda, az az igazság.

- Kapd be, te köcsög! - suttogta Rob, majd eldobta a csikkjét. - Gyerünk, Kris - fordult felém mosolyogva -, mutasd, hogy kell alvást színlelni!

- Vajon mennyire utálnának, ha tényleg elaludnék? - kérdeztem, és hátradőltem az ágyon. A díszlettervező azonnal odajött és elrendezgette a takarót olyan szögben, ahogy neki tetszett.

- Nagyon, szívem – mondta Rob, majd rám villantott egy mosolyt.

Én lehunytam a szemem, és próbáltam úgy tenni, mintha aludnék. Ez igazából nem is volt annyira nehéz, mert olyan szinten fáradt voltam, hogy el tudtam volna aludni...

Vajon tényleg kinyírnának, ha elaludnék? Tényleg utálnának? Nem tudom... De olyan kényelmes ez az ágy. Vajon direkt csinálták ilyennek? Hívogató, és szinte vonzza az álmot. De most tényleg... Vajon direkt van? Azért csinálták, hogy én egyszerűen elaludjak. Hogy hagyjam, hogy minden besötétedjen, és minden eltűnjön. Hogy a szavak, amiket Rob mond egyszerűen kifolyjon a fejemből, és fel se tűnjön, hogy beszél. Hogy elnyeljen egy hatalmas semmi, és ne engedjen el... Hogy egyszerűen aludjak... álom nélkül és pihentetően. Csak aludjak...

Csak aludtam. Elaludtam.

- Fogd már be! Nem látod, hogy alszanak?

- De látom... És emiatt az elalvás miatt nem tudtuk felvenni a jelenetet.

- Hagyd már őket békén a fenébe! Nem dolgoznak eleget?

- Hozd a kamerát! Azonnal!

Álmodtam. Az álom átölelt, és melegített. Az álom szuszogott egyenesen az én fülembe. Semmi kedvem nem volt otthagyni az álmot. Nagyon kényelmes és kellemes volt.

Az álom szuszoghat? Az álomnak van súlya? Az álom át tud ölelni? Nem... Az álom nem egy ember. De egy ember ölelt, és nem engedett. Egy ember szuszogott a fülembe.

Felkaptam a fejem. Az ember felnyögött, majd még jobban magához vont. Rob szorított magához szorosan, és olyan békésen aludt, mint még eddig soha. A fenébe...

Nem mintha bánnám. Jó itt feküdni egyszerűen és kényelmesen. Jó itt lenni. De nem lehet... Annyira nem lehet.

- Rob... - suttogtam, és megráztam a vállát. - Rob, ébredj! Elaludtunk!

- Nah... - suttogott, majd elengedett és a másik oldalára fordult.

- Rob! - Már normális hangerővel beszéltem, és átmásztam a másik oldalára, hogy a szemébe tudjak nézni. - Kelj már fel! Ki fog nyírni a rendező!

- Nem érdekel – mondta, és karjait újra a derekam köré fonta. - Aludj, Kris!

- Rob! - sikoltottam fel, majd kapálózni kezdtem. - Rob! Fel kell kelni!

- Dehogy kell! - Szorosan fogta a derekam, és nem engedett el. Mintha a börtönében lettem volna. Nevetni kezdtem, pedig semmi nevetséges nem volt az egészben.

Ő is felkelt, és már szabályosan harcoltunk a franciaágyon. Nevettünk én sikoltottam, és biztos voltam benne, ha ezt látná valaki, őrültnek tartana...

De nem nagyon érdekelt, mert egyszerűen jó volt. Mintha gyerekek lennénk... Különösen idióta gyerekek.

- Remek! Ez lesz az egyik jelenet! - kiáltott a rendező mi meg lefagytunk. - Kell bele valami, ami bizonyítja, hogy Edward és Bella fiatal. Ez tökéletes... Persze a legelejét, amikor Edward alszik, azt kivágjuk....

Eltűnt a nevetés, már nem birkóztunk... Egyszerűen odalett a pillanat.

- Rob aludt... Nem Edward... - mondtam, és tudtam, hogy ez mennyire hülyén hangzik.

- A film érdekében akármit, édesem! - mondta gúnyosan Rob, majd felpattant az ágyról és kiviharzott a szobából.