My boy - 20. fejezet

20. fejezet

2007. április 13.

Szív, fúj, füst...

Szív, fúj, füst... Lélegezz! Szív, fúj, füst... Levegőt! Lélegezz! Vegyél már levegőt a francba!

Csak néztem a füstkarikákat, amiket én csináltam, és szidtam magam, amiért csak ezt szívom. Nem vettem levegőt, csak a büdös dohányt szívtam. Pedig már ideje lenne tiszta levegőt is szívni, nem csak ezt a szart...

A csikkemet eldobtam, majd mély levegőt vettem. Köhögnöm kellett. Túl tiszta volt a levegőt... Túlságosan is ahhoz képest, amit az előbb lélegeztem. Utáltam, de mégse tudtam tőle megszabadulni... Ezért szerettem. Talán nem volt más választásom. Hát kellett nekem rászokni... Tulajdonképpen az én hibám. Csak az enyém, senki nem kényszerített.

- Kris! Csörög a mobilod! - kiáltott egy pasi, én meg visszaindultam a közös öltözőnk felé. A kis költségvetésű filmek hátránya... Kevés szolgáltatás, sok munka, és talán még siker sem... Talán ezt utálom a legjobban a színészetben. Legalábbis per pillanat...

Mit tudnak azok a nagy színészek, amit mi nem? Miért jobbak, mint a kicsik? Miért játszhatnak igazán jó filmekben? És nekünk, kicsiknek, miért kell elviselni a lenézést? Ki tudja lehet, hogy egyszer én is nagy leszek... Na akkor majd röhöghetek rajtuk, igaz? Meg lesz nekem engedve?

- Halló – szóltam bele a mobilomba, és nekitámaszkodtam a beépített fésülködő asztalnak.

- Kristen Stewart? - kérdezte egy idegen női hang. Na ez is klassz! Minek hív, ha azt se tudja ki vagyok?

- Igen... - mondtam tétován.

- Catherine Hardwork vagyok... - A következő gondolatom az volt, hogy ez engem minek kéne, hogy érdekeljen? Miért fontos? - … a Twilight című film rendezője. Szeretnék veled találkozni. - Na jó... Talán mégis érdekel, hogy ki ő.

- Rendben – vágtam rá gondolkodás nélkül, majd kimentem az öltözőből, ugyanis a munkatársam erősen figyelt. Ami meg engem zavart.

- Hallottál már a Twilightról? - kérdezte Catherine, és hallottam, hogy vigyorog a másik vonal végén. Na tessék! Tőlem kér időpontot, ő keres meg, erre meg kinevet!

- Nem, de ez problémát jelentene? - kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy csak nekem tűnt föl kicsit ellenséges hangom.

- Dehogy! - nevetett fel Catherine, és én is akaratlanul mosolyodtam el. - Mikor érnél rá, Kristen?

- Hétvégén. Inkább szombaton – mondtam, és magamban megsirattam azt a csodás szabadnapot, amit elterveztem. A habfürdőt meg az egész napos tévé bámulást is.

- Rendben. Akkor szombaton délután kettőkor megfelelne? Esetleg elmehetnék hozzád...

- Éppen forgatok, de ha idejössz, akkor rendben... - mondtam, és megadtam a címét a forgatás helyének.

- Rendben.

Elköszöntünk egymástól, majd felsóhajtottam. Miért is mondok igent mindenre? Direkt csinálom, hogy véletlenül se legyen időm? Hülye vagyok... Komolyan hülye vagyok...

- Kristen! Látogatód érkezett! - kiáltott egy kellékes, én meg elfordultam a rendezőtől. Egy szőke mosolygós nő nézett rám olyan érdeklődéssel, mint valami biológus egy bogarat. Nah, tessék! Hirtelen rovarrá tettem magam!

- Elmentem – mondtam a rendezőnek, aki csak bólintott. - Hétfőn jövök – tettem hozzá, és megindultam a nő felé.

- Kristen – mondtam, amint elé értem és arcon pusziltam.

- Catherine, de nyilván ezt tudod – mondta, majd elengedtük egymást.

- Bemegyek a táskámért, és jövök, rendben? - kérdeztem, majd megindultam az öltöző felé.

- Itt várlak – mondta, én meg elfordultam tőle.

Fáradt voltam. Úgy igazán fáradt. Legszívesebben aludtam volna vagy leültem volna a földre, hogy ott is maradjak. Hogy fel se keljek, és csak üljek. Mondjuk csak egy kicsit néznének hülyének... Csak egy egészen kicsit... Ráadásul most itt van Catherine is, szóval főleg nem lenne érdemes csak úgy leülni, és lenni...

Kezemet a vállamra raktam, majd a fejemmel köröztem egyet. Máris jobb! Legalábbis szeretném ezt hinni, hogy máris jobb!

Bementem a táskámért, majd visszaindultam vadiúj ismerősömhöz. Kíváncsi vagyok, hogy mit fogunk csinálni...

Catherine ugyanott és még mindig mosolyogva várt. Mintha nem is tudna mást csinálni csak mosolyogni... Mondjuk ez jó! Legalább valaki pozitívan látja a világot...

- Mikor fejezed be a forgatást? - kérdezte, amint odaértem. Elindultunk valahova, de hogy hova azt még én se tudtam... Valahova.

- Még hat hét.

- És mikor jön ki a film?

- Még másfél év – mondtam, majd elmosolyodtam... Kicsit szürreálisak ezek a dátumok... Mintha több munka lenne a filmmel színészek nélkül...

- Hallottál már Stephenie Meyerről? - kérdezte, és olyan gyorsan tette fel egymás után a kérdéseket, mintha otthon gyakorolta volna... Mintha egy komplett lista lenne a fejében, és csak arra várna, hogy mindet megkérdezhesse tőlem.

- Nem... - mondtam, majd rá néztem. Ő még mindig mosolygott, majd elővett egy jobb időket is látott könyvet. Az nem volt kifejezés, hogy elnyűtt volt...

- Twilight-saga, írta Stephenie Meyer – mondta, majd a kezembe nyomta a könyvet. Én különösebb érdeklődés nélkül a kezembe vettem, mert nyilván ezt várta el tőlem.

Semmi érdekes nem volt a könyvön. Egy egyszerű kéz, ami az almát szorongatja... Hát lehetett volna valami jobb borítót is tervezni...

Elolvastam a hátoldalán az ismertetőt.

- Ez egy vámpíros Rómeó és Júlia – közöltem vele, amint végeztem az olvasással.

- Igen – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - De valahogy mégsem... Többet is ki lehet belőle hozni, ha sikerül megtalálni a megfelelő színészeket, és valami csoda folytán megszáll engem is az ihlet. Akkor jó film lehet – mondta lelkesen. - Ebben a könyvben több van, mint egy egyszerű szerelmes regény... Ez több is lehet!

- Ez az első filmed? - kérdeztem, mert nagyon úgy tűnt, hogy igen. Túl lelkes, és mintha nem is a valóságban mozogna... Mintha egy kis világban élne, amit ő maga alkotott. Ahol nincs költségvetés, nincsenek határidők és nincs olyan, hogy ez a jelenet nem jó, forgassuk újra!

- Nem... - mondta, majd felnevetett. - Már van egy filmem, és már egy forgatókönyvet is írtam. A forgatókönyv közös munka volt Nikki Readdel, aki Rosalie-t játssza majd ebben a filmben – mondta és könyvre bökött.

- Már megvannak a színészek? - kérdeztem és visszaadtam neki a könyvet.

• Nagyjából. A két főszereplő természetesen hiányzik, és még nincsen Carlisle-om, se Esmém. És néhány mellékszereplő is hiányzik, de nagyjából már megvagyunk...

- És miért hívtál fel? - kérdeztem, mert igazából ez érdekelt. Oké, hogy most találkozunk és elcsevegünk, de azért valami értelme is legyen ennek, nem?

- Láttalak egy filmben... És szeretném megnézni, hogy te hogy képzeled Bellát... – mondta, majd bizakodóan mosolygott rám.

Hát nehezen képzelhetem bárhogy is, mivel se a könyvet nem olvastam, se a forgatókönyvet nem láttam...

- Akkor ez tulajdonképpen egy meghallgatás – mondtam leegyszerűsítve a dolgokat.

- Igen – mondta ő is, majd megint rám mosolygott. - Tudod a főszereplőket a legnehezebb megtalálni...

- Elhiszem, hogy nem könnyű – mondtam csak azért, hogy mondjak valamit.

Akkor tulajdonképpen azért vagyok itt, hogy megnézze jó vagyok-e egy szereplőnek. Ezért keresett meg, és nem csak azért, mert milyen klassz lenne látni valakit... Szóval ez egy meghallgatás...

- Ha nem szeretnéd, akkor megértem – mondta Catherine, és újabb köteg lapokat vett elő a táskájából. Mintha feneketlen lenne... - De megpróbálni megérné, nem? - kérdezte majd rám nézett.

Én csak néztem a rakat lapot, ami nagyon is úgy nézett ki, mintha egy forgatókönyv lenne. Végül is... Miért ne? Ráérek, és ez is egy lehetőség...

- Kristen! Ma ide tudnál jönni? Meg kéne nézni az Edwardokat – mondta Catharine a telefonba.

Én még éppen csak hogy felkeltem, máris csörgött a telefonom.

- Persze. - Préseltem ki magamból, majd az órára néztem. Dél múlt pár perccel... Utálom az éjszakai forgatásokat... - Mikor legyek ott? - kérdeztem és kimásztam az ágyból.

- Kettőre nálam – mondta, majd hallottam, hogy lapozgat a papírjai között. - Három befutós van, velük kéne eljátszani a 36-os jelenetet...

- Miért pont azt? - kérdeztem nagyon jól tudva, hogy az melyik jelenet...

- Tudnom kell, kivel csapkodnak a szikrák, édesem... - nevetett fel Catherine. - Mennem kell. Kettőkor nálam! - mondta, majd lerakta a telefont.

- Neked is viszlát – suttogtam még, majd bevánszorogtam a fürdőbe.

Kellett nekem még elmenni Michaellel bulizni... Azt hiszem nem volt egy logikus lépés. De hát meg kellett ünnepelni, hogy vége az egyik forgatásomnak és szabad vagyok!

Hat hete, hogy Catherine nekem adta Bella szerepét. Össz-vissz két jelenetet játszottam el neki, aztán valahogy a parkba keveredtünk és elkezdtük kergetni a galambokat. Ezután mondta azt, hogy enyém Bella szerepe.

Egyszerre voltam meglepett, megkönnyebbült és kicsi ijedt is. Végül is... Melyik rendező az, aki azért adja nekem a szerepet, mert jól kergetem a galambokat?

De persze örültem is, mert van egy újabb munkám. Legalább most nem nekem kell keresni...

Gyorsan felöltöztem és előkerestem a forgatókönyvet.

Kell nekem állandóan az ágy alá rúgni mindent! Kihalásztam a Twilight-ot, majd gyorsan megkerestem a 36-os jelenetet... Nincs sok szövegem... Ennyit talán meg tudok jegyezni...

Közben rávettem magam, hogy a könyveket is elolvassam, hogy teljes képet kapjak Belláról.

Őszinte legyek? Egészen... pozitív karakter. De hogy hogy szerethet bele Jake-be, azt sajnos nem értem meg. Ott van neki Edward! A megtestesült tökéletesség! Mondjuk ilyen szempontból Edward se egészen normális... Kell neki elhagyni Bellát...

Az első rész még teljesen oké minden, leszámítva az idióta James-et... Ne mindegy.

Felöltöztem, majd összerámoltam egy táskába.

Catherine egy kicsit messze lakik... Inkább előbb érek oda, minthogy késsek.

- Itt vagyok! – kiáltottam, amint betoppantam a lakásba.

- Ülj le, Kris, még van egy kis dolgom – kiáltott Catherine valahonnan. Én levettem a cipőmet meg a kabátomat is, és beljebb mentem a lakásba.

A nappaliban már ült egy fiú. Zavart volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy mindjárt elalszik... Nyilván ő az egyikük...

- Helló... Kristen Stewart – mondtam, amint elé értem. - Bella... - tettem hozzá, majd elmosolyodtam.

- Robert – mondta, majd kezet fogott velem. - Edward-jelölt – tette hozzá, majd elmosolyodott. Fáradt volt. Nagyon fáradt... Karikák voltak a szemei alatt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki kicsattan az energiától. De valahonnan ismerős is volt. Néztem az arcát, és próbáltam rájönni, hogy hol láttam már... Mert valahol biztos.

- Nem ülsz le? - kérdezte hirtelen, én meg zavartan vettem tudomásul, hogy csak álltam Robert felett és úgy néztem, mintha valami különleges dolog lenne...

- De... - mondtam, majd leültem mellé a kanapéra. - Már valahol láttalak – mondtam, és még mindig az arcát néztem.

Robert erre csak felsóhajtott, és megint a kezét nyújtotta nekem.

- Cedric Diggory, Harry Potter négy, örvendek – mondta, és rám mosolygott.

- Tényleg! - kiáltottam fel, majd újra kezet ráztam vele, és nevetni kezdtem. - Kicsit nyúzottnak tűnsz – jegyeztem meg, majd felé fordultam.

- Tegnap még Londonban voltam – mondta, és fáradtan hunyta le a szemét. - Az ügynököm kanapéján, alvásnak nem nevezhető tevékenységet folytattam, és az se tudom, hogy milyen nap van az időeltolódástól – mondta majd rám nézett. - Nevess nyugodtan! - mondta, amikor látta, hogy erősen próbálok nem nevetni.

Mintegy végszóra kitört belőlem a nevetés akaratlanul és megállíthatatlanul. Pedig nem is volt annyira vicces ez az egész...

- Édes színész élet – ironizáltam, amikor már meg tudtam szólalni.

- A hab a tortán... - tette hozzá és akaratlanul nevettem még jobban.

Pedig tényleg nem volt vicces. Semmi nem volt nevetséges az egész szituációban. De egyszerűen muszáj volt nevetnem...

- Olvastad a könyveket? - kérdeztem csak hogy végre abba hagyjam a nevetést...

- Még nem... - mondta, és újra lehunyta a szemét. - Te?

- Igen – mondtam, majd hallottam, hogy megszólal a kapucsengő.

- Kris! Kinyitnád? Egy perc, és megyek!

Felpattantam Robert mellől, és a bejárati ajtóhoz mentem. Két újabb pasi lépett be, az egyik túl idő volt... Szerintem. Senki nem hinné el róla, hogy tizenhét éves!

- Te vagy Catherine? - kérdezte az egyik, és engem nézett mosolyogva.

- Jó vicc – mondtam, majd a kezemet nyújtottam. - Kristen. Én vagyok Bella.

- Akkor téged kell megcsókolni – mondta a pasi, majd rám kacsintott... Nem volt szimpatikus... Egy kicsit se volt szimpatikus...

- Oké... - szólalt meg Catherine a hátam mögött. - A hálóban fogjátok eljátszani a jelenetet... Ott van megfelelő ágy – tette hozzá és elindult felfelé a lépcsőn. Én is követtem őt, és visszanéztem, hogy Robertnek feltűnt-e, hogy jönni kell... Valószínű, hogy igen, mert felpattant, mintha semmi baja nem lenne, és utánunk szaladt.

Az első pasi eljátszotta a jelenetet, de Catherine szerint is túl idős volt. Egyet kellett vele értenem... Egyszerűen túl öreg... A második állandóan elfelejtette a szöveget, amikor alig három sort kellett megjegyezni, és folyamatosan húzta a hajam. Be is ütöttem magam miatta, és biztos voltam benne, hogy reggelre klassz kis foltom lesz az oldalamon...

És utána jött Robert. Még mindig fáradtan, és még mindig nyúzottan, de ott volt.

- Ismered a jelenetet? - kérdezte Catherine mosolyogva.

- Igen – mondta Robert, és az ablakhoz állt.

- Rendben, akkor kezdhetitek – mondta, és beletemetkezett a papírjaiba.

Én eljátszottam, hogy anyukámmal telefonálok, majd Robert direkt lecsapta az ablakot. Eljátszottam, hogy meglepődök, majd tényleg meglepődtem...

Rob mintha nem is lenne fáradt! Olyan... furcsa volt...

- Hogy jutottál be? - kérdeztem csak a látszat kedvéért.

- Az ablakon – mondta, és úgy mosolygott, mintha tényleg szerelmes lenne... Hát ez nem igaz! Hogy képes valaki hulla fáradtan ilyesmire?

A szemem sarkából láttam, hogy Cathrine felnéz az irataiból.

- Van valami, amit már rég ki akartam próbálni – suttogta Rob még mindig mosolyogva. - Ne mozogj!

Ajakival lassan közelített az enyém felé. Én csak azért is megmozdultam...

- Ne mozogj! - mondta megint, de már egyáltalán nem mosolyogva. Már komoly volt...

Na jó... Totálisan Edward. Erre nem tudok mit mondani... Abszolút Edward... És ha ő Edward, akkor én Bella.

Edward ajkai az enyémekhez értek, pedig teljesen tisztába voltam vele, hogy ő Robert és nem Edward.

Szinte önfeledten csókolóztunk, de nagyon úgy nézett ki neki az eszében van, mit kell tenni, mert pillanatok alatt az ágyon találtam magam.

- Remek! Ő lesz Edward! - kiáltott fel Catherine, Robert meg elszakadt tőlem.

Hoppá... Erre nincs jobb szó... Csak...

Hoppá.