My boy - 7. fejezet

Sziasztok megint itt egy új fejezet, és előre csak annyit, hogy a későbbiekben megemlített Michael ő lesz! :D Kris ruhái a fik végén!
Jó olvasást!

2020. január 14.

Hogy a jó büdös franc vinné el oda, ahova való!

Kulcsommal kapkodva nyitottam ki a bejárati ajtót, hogy még idejében fel tudjam venni a telefont. Annyira jellemző! Mire odaérek, leteszi. Fogadok egy habcsókban… Vagy kettőben.

Végre bejutottam, ledobtam a táskámat, cipőmet és szaladtam a telefon felé.

Átugrottam a kanapén, és felkaptam a készüléket.

- Mondjad – kiáltottam bele, majd kisimítottam egy tincset az arcomból.

- Szia neked is – mondta félig nevetve Ashley, és hallottam a háttérből Kellant is.

Mikor is költöztek össze? Azt hiszem már évek óta együtt vannak… De egyszerűen nem emlékeztem rá, mikor vettek közösen lakást.

- Bocsi, csak épp most értem haza – közben felkeltem, hogy be tudjam zárni az ajtót, amit még becsapni is elfelejtettem.

- Gondoltuk – Ashley még mindig vidám volt. Jó lenne, ha rám is ragadna valami jó kedv. Komolyan mondom, hogy örülnék neki! - Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, van valamikor kedved találkozni?

A helyére raktam a cipőmet, és felvettem a földről a táskámat is. Épp be akartam csapni az ajtót, amikor egy vigyorgó alak állt meg a küszöbön.

Akaratlanul mosolyodtam el én is, majd intettem Michaelnek, hogy jöjjön be. A Kurva óta jóban vagyunk.

És tulajdonképpen el se lehet képzeli nagyobb olvasztótégelyt, mint amikor ketten együtt játszanak a filmben. Michaellel is ezért voltunk jóban. Nikkivel és Ashleyvel is…

- Rendben, nagyon jó ötlet – mondtam, és becsaptam az ajtót. - Elmehetnénk kávézni – tettem még hozzá, és éreztem a vágyat, hogy most rögtön igyak egy nagy bögrével.

- Mikor érsz rá, Kris? – kérdezte Ashley, majd nevetni kezdett. - Kellan! Kellan! Hagyd már abba! – Ashley röhögni kezdett, majd sikítást hallottam a vonal végéről, és Kellan mély hangját.

- Bocsi, csak Ashley leesett a kanapéról… - szólalt meg hirtelen Kellan.

- Nem estem! Lelöktél – hallottam a háttérből Ashley hangját.

- Gondolom bármikor… Bármikor ráérsz… – folytatta tovább a férfihang, mintha semmi nem történt volna.

- Hát azt nem mondanám – mondtam, és elmosolyodtam a gondolatra, hogy vajon mit csinálhatnak azok ketten egy lakásban… De nem akartam túl sokat képzelni…

- Túl elfoglalt lett a mi kis Kristenünk? – kérdezte Kellan csúfosan, és megint hallottam Ashley sikoltását, és Kellan röhögését.

- Nem csak most lesz a Golden átadó, meg az elővacsora… És van egy pár interjúm meg fotózásom… És két forgatókönyvem is. Meg most kezdtem el egy filmet csinálni… És tudod, hogy van ez. Ha felhívlak titeket, akkor jó? – kérdeztem, majd bementem a konyhába.

Meglepetésemre Michael már ott volt, és épp a kávéfőzőt nézte. Odáig már eljutott, hogy vizet töltsön a kancsóba, de most a filtert nézte értetlenül, és a kávéfőző forgatta…

Odamentem hozzá, és kivettem a kezéből a filtert.

- Hát nem is tudom… Talán hónapok múlva kapunk csak telefont – panaszkodott Kellan, majd hallottam, hogy színpadiasan felsóhajt.

- Nem! Megpróbálok belátható időn belül felhívni titeket – mondtam, majd egy csípőlökéssel arrébb küldtem Michaelt a kávéfőzőmtől. Úgyse tudná használni.

A telefont a vállamhoz szorítottam, és úgy készítettem elő az éltető koffein következő adagját.

- Na jó! Akkor várjuk a hívásod! De aztán tényleg hívj! Vagy mi hívunk – mondta Kellan, majd megint Ashley sikítozását hallottam, majd rögtön a kuncogását. Majd megszakadt a vonal.

Én is letettem a telefont, és Michael felé fordultam.

- Szia! – mondtam, majd sóhajtottam egyet, és odamentem hozzá.

- Látom kicsit elfoglalt vagy – mondta nevetve és csókot nyomott az arcomra.

Elengedett, majd komolyan nézett a szemembe

- Őszinte részvétem, Kris. Annyira sajnálom, ami a mamáddal történt – mondta, és megszorongatta a kezemet.

- Köszönöm – mondtam, és éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szememben.

Pedig nem akartam sírni. Nem akartam rá gondolni! Úgy akartam élni, mint eddig. Könnyedén és lazán. Talán a máról a holnapra.

Akaratlanul nevettem fel… Szinte hisztériás volt… Milyen régen is volt, hogy én nem törődtem a holnappal! Amióta Edy megszületett, vagy egyáltalán, amióta tudok a létezéséről, nincs ma… Csak jövő van, és csak munka. A biztonság, és az otthon neki. Hogy minden rendben legyen, és nyugodt élete legyen neki… Nekünk. Csak ez a fontos.

- És hogy vagy? – kérdezte még mindig komoran.

Hát ha valaki, akkor ő tudja mit érzek… Neki tavaly halt meg a mamája…

- Egész jól – mondtam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- És ti Cotéval? – kérdeztem, és már tényleg szívből mosolyogtam.

A film akkor is összehozza az embereket, ha senki nem akarja Michael is az NCIS alatt ismerte meg Cotét, aztán vagy két éve összejötték és egy fél éve együtt laktak.

- Remekül – mondta, és egy ábrándos kifejezés jelent meg az arcán… Hát ezt már ismerem.

És talán ez hiányzik a legjobban az életemből. A vágy a másik után, és a feltétlen szeretet. A tudat, hogy mindig lesz ki mellett lefeküdnöm, és van, aki mellett felkelhetek. Ez nincs meg, és hiányzik… Nagyon hiányzik…

- Hallottam, hogy Goldenre jelöltek – mondta Michael, és hallottam, hogy kihúzza az egyik bárszéket.

- Igen – mondtam mosolyogva, és elővettem két bögrét.

- Mikor lesz az elővacsi? – kérdezte lazán, és felkelt a székről. Ő cukrot vett elő, én meg előkotortam az utolsó doboz tejet.

- Holnap – mondtam panaszosan. Semmi kedvem nem volt hozzá… - És négy nap múlva az átadó – tettem még hozzá, és felbontottam a tejet.

- Ha nem akarsz elmenni, akkor ne menj el – mondta Michael, és cukrot kanalazott mind a két bögrébe.

- Muszáj. Először is a sajtó kikészítene – mondtam, és csípőm megtámasztva felé fordultam, hogy ujjaimmal mutassam az érveket -, másodszor Jeff kinyírna, amiért nem vagyok ott – kinyújtottam a mutató ujjamat is -, harmadszor a stylistom is kinyírna, amiért nem mutogatom a ruháját – most a középső ujjamra ütöttem -, és negyedszer már kifizettem a dadát – a gyűrűs ujjamra mutatva abbahagytam a felsorolást, és újra a kávémnak szenteltem minden figyelmem.

- Akkor menj el – mondta mosolyogva, és feladva a velem való vitát… Talán tényleg értelmetlen velem vitatkozni…

- Hát el fogok, de nem szívesen – mondtam, és szuggerálni kezdtem a kávéfőzőt, hogy lejöjjön végre.

Belegondolnom is fájdalmas volt, ahogy egyedül végigmegyek a rengeteg ember mellett. Mondjuk ez még csak az elővacsi volt, de ez se volt egy leányálom. Mindenki koktélcsodákban feszeng, és úgy tesz, mintha nem épp a pokol közepére kívánná azt, aki mellett ül. Pedig így szokott lenni.

Michael rávetette magát az abban a pillanatban lejövő kávéra, és majdnem tele töltötte a bögréjét. Meg se várta, hogy hűljön egy kicsit, forrón kezdte el inni.

- Elkísérsz? – kérdeztem hirtelen, és rá néztem. Ő egy hatalmas korty után zavartan nézett rám, majd elvette a szája elől a bögrét.

Én is a kiöntő felé nyúltam, és nem kevés kávét töltöttem magamnak.

- Ez komoly? – kérdezte Michael még mindig engem nézve. Én nyugodtan készítettem a kávém, majd belekortyoltam.

- Persze – mondtam, és rá mosolyogtam.

- Az elővacsira? – kérdezte még mindig mereven.

- Meg a Goldenre is – mondtam, és leültem az egyik bárszékre.

- Nem akarsz mással menni? – kérdezte, és mellém telepedett.

- Ha nem akarsz jönni, akkor nem kell – mondtam, és a bögrém mögé rejtőztem.

- De! Szívesen elkísérlek! – mondtam hatalmas vigyorral az ajkain. - Csak azt hittem Jeffel mész… Vagy… Robbal – tette hozzá, de a végét már alig lehetett érteni, mert szép lassan beletemetkezett a bögrébe.

- Sehova nem megyek Rob Pattinsonnal! – mondtam dühösen, majd kivégeztem a kávém.

- Oké… Akkor holnap érted jövök! – mondta, és a mosogatóba dobta a kiürült bögrét - Nyolcra? – kérdezte meg a biztonság kedvéért… Mintha ő nem tudta volna, hogy kilenckor kezdődik.

- Igen – mondtam, majd mosolyogva tűrtem, hogy csókot nyomjon az arcomra.

Hirtelen fémes csipogás töltötte be az egész konyhát. Már igazán le fogom cserélni a csengőhangom… Ez nagyon idegesítő!

- Szia, Jeff! – szóltam bele a telefonba, ahogy megnéztem a kijelzőn, hogy ki az.

- Drágám! El se fogod hinni, hogy milyen hírt kaptam! – Jeff szinte ordított a telefonba, és annyira mosolyoghatott, hogy valami hihetetlen… Ennyi boldogságot talán soha nem hallottam a hangjában…

- Mondjad – mondtam nevetve Jeff lelkesedésén.

- OSCAR! NEKED! – Jeff röhögni kezdett a vonalba.

- Ez komoly? – kérdeztem boldogan, és mosoly kúszott az ajkaimra.

- Kicsim! Legjobb színésznő! És a Goldent meg fogod kapni! Érzem itt belül! – Jeff lelkesedését egyszerűen nem lehetett nem átvenni…

Én is nevetni kezdtem, majd felpattantam a székről.

- Oscar! – kiáltottam a készülékbe, ahonnan még mindig Jeff nevetését lehetett hallani.

Michael is mosolyogva nézett rám, és láttam rajta, hogy gratulálni akar, ezért gyorsan leráztam Jeffet.

- Le kell tennem… Szeretlek, Jeff!

- Én jobban, aranyom! – kiáltotta ügynököm, és megszakadt a vonal.

- Gratulálok! – kiáltotta Michael, majd felkapott és megpörgetett.

- Elkísérsz, ugye? – kérdeztem, és kérlelő szemekkel néztem rá.

- Persze – mondta széles mosollyal, majd az ő telefonja is csörögni kezdett. Megnézte a kijelzőt, még jobban elmosolyodott, majd kapkodva megpuszilta az arcom.

Pillanatok alatt kiviharzott a konyhából, és a házból is.

- Dögös – mondta Michael, amint meglátott a ruhámban.

- Inkább csak egyszerű – mondtam, és felkaptam a kabátom meg a táskám. Edytől már elköszöntem, és tudtam, hogy már nem lesz fel, amikor hazaérek, szóval jó éjszakát is kívántam neki.

Örültem, hogy ez csak az elővacsi… Erre nem kell annyira kiöltözni. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem lesznek ott fotósok… És mindenki ott lesz, akit jelöltek.

Szinte tudtam, hogy ő is ott lesz. Ez egyszerűen egyértelmű volt. És már csak tényleg az hiányozna, ha egy asztalhoz is ültetnének minket.

Tulajdonképpen utáltam az ilyen vacsorákat. Ahelyett, hogy jól megtömnénk magunkat, és tényleg élveznénk a társaságot, feszengve kérdezgetjük a mellettünk ülőt a gyerekeiről vagy a filmjéről, és alig eszünk, nehogy lehozzák a lapok, hogy sokat eszel, mégis vékony vagy… Azonnal bulémiásnak állítanak be…

Utáltam az egészet!

Michael felém nyújtotta karját, én meg örömmel karoltam belé. Így kényelmesebb.

Ő se öltözött ki nagyon, nyakkendő se volt rajta. Csak kényelmesen, én azt mondom!

Vaku, szőnyeg, és bájolgás. Összesen ennyi itt állni. Se nem érdekes, sem nem kellemes. Sőt! Még fárasztó is állandóan úgy tenni, mintha élveznéd, amikor már fáj a lábad a cipőben, leizzadtál a fényszórók melege miatt, és majd megfulladsz a szoros ruha alatt.

Pocsék! Ahelyett, hogy otthon mesét olvasnék Edynek…

Végre valahára végigmentünk a szőnyegen, és bejutottunk a teremben.

Sehol egy fényképezőgép se! Hála a jó égnek!

- Akkor a következő lesz a feladatod! – mondtam, és mosolyogva Michael felé fordultam. – Ne engedd a közelembe Robot! Még köszönni se akarok neki, rendben?

Michael csak bólintott, majd megkereste a helyünket. Szerencsére a tizenöt méteres körünk robmentes volt; és mivel őnagysága megengedhette magának a késést, ezért nem is találkozunk… Már csak a kivonulás lesz bajos…

Pont olyan volt, amilyenre számítottam. Szörnyű, unalmas, és feszengő.

És még vannak olyanok, akik a mi életünket irigylik… Hát teljesen fölöslegesen, ha engem kérdeztek.

Majdnem reménykedni kezdtem, hogy Robnak nem tűnik fel az ittlétem… De sajnos felolvasták a jelölteket, és bájmosoly kíséretében fel kellett állnom. Azt hiszem egy életre megjegyeztem Rob arcát, amikor én álltam fel. Ennyire még akkor se döbbenhetett meg, amikor meglátta Edyt az újság címlapján! Az álla leesett, a szemei meg döbbenetről árulkodtak.

Mi van Robocska? Csak nem hihetetlen, hogy az Arany Málnás Kristent Goldenre jelölték? Hát akkor, tudod mit csessz meg!

Szinte már őszinte volt a mosolyom, amikor leültem, majd egyenesen Rob szemeibe néztem, és felé villantottam győzedelmes vigyorom.

Szenvedjen, ahogy én szenvedtem… Bár még a töredékét se kapta vissza! Sokkal többet érdemel! És meg is fogja kapni! Kikészítem, ha kell!

- Ne engedd hozzám közel – suttogtam Michael felé, amikor elindultunk kifelé. Gyorsabban mentünk, mint magas sarkúm engedte volna, mégse lassítottam. A mai nap célja, hogy Robbal ne beszéljek… Csak ennyi a kívánságom!

- Elnézést… Szabad lesz? – A hangját hallottam majdnem mögöttünk. Pedig nem voltak olyan tömeg, mint bármelyik sportarénában. Itt kultúrált kivonulás volt… És ő mégis tolakodott.

- Michael, akkor hozzád megyünk, ugye? – kérdeztem hangosan, hogy Rob is meghallja. – Vagy hozzám menjünk?

- Nem is tudom, drágám. Azt hiszem nem bírom ki a te házadig… – Michael kezét éreztem a csípőmön, de tudtam, hogy nem azért csinálja, mert tényleg akar valamit… Szerencsére vette a lapot. Pedig mennyire utáltam ezt az egészet!

- Akkor siessünk – mondtam csábosan, és még gyorsabban haladtunk a kijárat felé.

Ha szemét húzás is volt… De legalább hatásos…

- Már megint? – nyögtem fel, amikor reggel Jeff állt az ajtóm előtt.

- Miért mire számítottál? – kérdezte, és bejött a házba.

Én félig kómásan, fürdőköpenybe mentem a konyha felé, hogy napi méregadagomat magamba töltsem.

A cigiről leszoktam Edy miatt… De, amikor két éves lehetett jött helyette a kávé… Újabb függőség, de talán egészségesebb, mint a cigi…

Én lerogytam a bárszékre, és lefeküdtem a pultra, Jeff meg odarakta a kávét. Amint végzett egy újabb adag újságot terített ki előttem.

- Basszus – suttogtam, mert csak ennyire tellett.

Több újság lehozta, ahogy Michaelre mosolygok, vagy, ahogy együtt nevetünk. Említik a Goldent, anyukám halálát, és piszkos utalásokat, mocskos kis megjegyzéseket tesznek, hogy talán ő a titokzatos kisfiú apja… Szemetek! Erre jobb kifejezés nincs. Nem tudom, mikor fognak leszállni Edyről vagy, hogy valaha leszállnak-e.

Ha máshogy nem, hát a jogaimmal harcolok…

- És vele mész az átadóra is – mondta Jeff, és elém tette a bögrém.

- Igen vele megyek - mondtam, majd felhajtottam a felét. - És eszem ágában sincs kikosarazni, csak azért, mert a sajtó barom, a paparazzik meg egytől-egyig hiénák.

- Én megértelek, de talán jobb lenne, ha bevallanád, hogy ki az apja. Akkor leszállna rólatok a sajtó pár hónap alatt – Jeff komolyan beszélt, és próbált a józan eszemre hatni.

De ha elmondom, hogy Rob Edy apja, akkor rögtön kíváncsi mindenki, hogy mi is történt valójában. Hogy miért nem mondtam el, hogy miért költöztem ide. Elkezdenek komplikálni, és soha nem lesz vége. Azonnal megint együtt leszünk Robbal, pedig nem is állunk egymással szóba… Vagyis ő akar, de én meg nem. Szóval a lehető legrosszabb következne be. Talán még ki is borulnék… És azt most nem engedhetem meg magamnak.

- Nem – mondtam határozottan, majd ennivalót vettem elő a hűtőből… Most jó lesz reggelinek a tegnapi virsli is… - Eszem ágában sincs elmondani az igazat.

- Jó reggelt! – mondta Edy, ahogy belépett a konyhába.

- Szia kicsim – mondtam, és egy puszit nyomtam a fejére.

Jeff felkapta, és felültette a bárszékre, én meg a reggelivel foglalkoztam.

Ez annyira… bonyolult. Erre nincs jobb szó!

Edyt akarom védeni, de akárhogy is igyekszem, amíg nem derül ki róla az igazság, addig minden rólam megjelenő cikkben ott lesz ő is, ha csak utalásszinten is. Lassan mindenki zabigyereknek fogja nézni, akinek nincsen apja, amikor van… És nem is akármilyen… De az apja egy szemétláda! Legalábbis velem az volt… Egyszerűen elveszítette a jogát, hogy valaha is Edyvel legyen, hogy beszéljen vele, talán még azt is, hogy lássa. Semmi köze nincs hozzá!

- Ki az apukám? – kérdezte hirtelen Edy.

Én pillanat alatt fordultam meg, és néztem az Edy kezében lévő újságra. Az ki volt nyitva a rólam szóló cikknél, Edy meg elolvasta. Ez elég egyértelmű.

- Az apukád? – kérdeztem vissza akadozva…

Más se hiányzik, csakhogy még ő is elkezdjen érdeklődni az apja után… Pedig nagyon úgy néz ki, hogy ez most elkezdődött, és nem is fog abbamaradni, amíg meg nem tudja az igazat.

- Az apukám - mondta Edy, és Jeffre nézett - A cikk szerint ez a… bácsi – mondta, és felemelte a lapot, hogy jobban lássa Michael arcát.

- Az apukád… Az apukád… - Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz!

- Én eddig azt hittem, hogy Jeff bácsi az – mondta Edy, és megint Jeffre nézett.

- Bizony én vagyok az apukád – mondta Jeff, és elvette Edy elől az összes újságot. - Méghozzá a jótündér keresztapád! – mondta, és a szemetestől visszafelé egy barackot nyomott Edy fejére. Ő nevetni kezdett, és hirtelen sokkal fontosabb lett, hogy visszatámadjon Jeffnek mint, hogy ki is az apja.

Én zavartan fordultam vissza a reggelihez. Ezt megúsztam… De meddig menekülhetek? Meddig van esélyem egyáltalán, hogy titokban tartsam a nyilvánvalót, és az igazat?

- Dögös a köbön? – kérdezte Michael, amikor meglátott a ruhámban.

Most nem a házamhoz jött értem, hanem a szállodába. Pedig mennyire nem akartam szállodában aludni! Utáltam minden egyes részletét. A címeres törölközőktől a miniszappanig mindent utáltam!

De nem volt más lehetőségem… Egy Golden, mégse egy elővacsora. A stylist se engedte, hogy otthon maradjak, a sminkes és a fodrász se díjazta az ötletet, hogy utazzanak ők két órát, hogy aztán én utazzak két órát, a ruhámban meg mindenemben, hogy időben odaérjek…

Így egyszerűbb volt.

- Te is jól nézel ki – mondtam mosolyogva, ahogy végignéztem Michaelön. Csinos volt angol nyakkendőjében és fekete öltönyében. Jól ment a ruhámhoz…

- Most is ugyanaz a feladatom? – kérdezte rám kacsintva, majd belé karoltam.

- Dupla védelmet kérnék – mondtam nevetve, ahogy beszálltunk a liftbe.

- A múltkor is jól leráztuk – mondta, és megint rám kacsintott.

- Pedig elkapott volna. – Tökéletesre rúzsozott ajkaimat egy halk sóhaj hagyta el. - Kösz hogy gyorsan kapcsoltál – tettem még hozzá, és rá mosolyogtam.

- A mai könnyebb lesz – mondta, és bíztatóan mosolyogott rám. - Túl sokan lesznek ott, és valószínű, hogy meg is kapja a legjobb színészt. Le fogják foglalni a fotósok, ne aggódj – mondta, majd megint rám mosolygott.

Legalább ő bíztatott.

Az egyetlen előnye az osztónak a vacsorával szemben, hogy nem kell enni.

Valamint, hogy nincs bájolgás, mert nem körökbe ültetnek, hanem sorokba… Robot meg három sorral elénk ültették. Így még szebb az élet!

Igazából izgultam. És nem csak azért, hogy ne kelljen Robbal beszélnem. Azért is, mert ha ezt megkapom… Akkor nagy esélyem van az Oscarra. És, ha megkapom, akkor már nem az Arany Málnás Kristen leszek, hanem a Goldesen vagy az Oscar-díjas. Reménykedtem. Úgy, ahogy lehet, hogy nem illett volna.

Bíztam abban, hogy a Kurvát jó filmnek tartják és, hogy tetszett nekik az alakításom. Hogy egyszer nem úgy kerülök az újságok címlapjára, hogy Edyt ölelem, vagy Michaellel nevetek. Hanem, hogy megkaptam a Goldent vagy az Oscart. Hogy valami olyasmi miatt vagyok ott, ami nekem is örömet okoz. Amitől én is jól érzem magam, és nem csak az olvasó. Nem a pletyka miatt, hanem egy díj miatt…

Nem tetszettek a fények. Nem volt felemelő a terem. A színpad egyenesen ijesztő volt. De maga a tudat, hogy ez a Golden Globe átadója, az valami hihetetlen volt.

Talán még nem is voltam ilyen nagyságú átadón. Ennyire komolyan. Persze ott voltak a Scream Adwardsok… És az MTV átadók… De egyik se volt ennyire…rangos.

Az Arany Málnát most nem számítottam. Azon nem is jelentem meg. Nem is lehettem ott…

De jó, hogy nem voltam ott.

Egy pár emberrel beszélgettem, de csak amolyan, mosoly ide, mosoly oda módon. Mintha érdekelne, hogy ki hogy van, amikor csak az volt a lényeges, hogy vége legyen, és végre haza tudjak menni… Nekem az volt a lényeg, a többieknek meg az, hogy megkapják a díjat.

Michael szorgalmasan őrzött, mert tényleg nem volt ár jobb szó. Fogta a derekam a biztonság kedvéért, és ő is beszélt mindenkivel.

Már majdnem jól éreztem magam az egész helyzetben.

- Ne haragudj! Egy pillanat és jövök! – mondta mosolyogva, és a zsebéből előkapva a mobilját elindult kifelé a teremből.

Bólintottam, és tovább beszélgettem azokkal, akikkel éppen bájologtam.

Furcsa volt, hogy alig voltak ismerősök. Nem volt itt se Dakota, se Nikki, egyik rendező sem, akivel együtt dolgoztam… Egyszerűen eltűntek. Mintha kiestek volna a társasági életből.

- Kristen, de örülök, hogy látlak! – szólt hirtelen egy férfihang.

Nem! Ezt akartam megúszni! De nem lehet. Ne fintorogj, ne sóhajts fel, mert akkor azonnal pletykálni kezdenek. Mosolyogva fordultam Rob felé.

- Robert! Már vagy hét éve nem láttalak! – Erősen hangsúlyoztam az időpontot, majd eljátszottuk Robbal a két puszit jelenetet.

Mintha tényleg örültünk volna a viszontlátásnak…

Éreztem az arcvizének illatát, a borostája súrolta az arcom… Egyik keze a derekamra csúszott és durván markolt meg, mintha bántani akarna. Ajkait éreztem arcomon, és akaratlanul jutottak eszembe azok a csókok, amikor ezek az ajkak érintettek.

Csak remélni mertem, hogy nem pirultam el nagyon.

- Igazán gyönyörű vagy, Kristen – mondta csak a látszat kedvéért.

Eléggé ismertem, hogy tudjam csak az udvariassági köröket futja le. Tudtam, hogy a szeme haragtól csillog, és legszívesebben kiabálna velem. Hogy ordítani akar, amiért eltitkoltam előle Edyt.

- Én nem mondom, hogy gyönyörű vagy – mondtam, és kényszeredetten nevettem fel.

Ő is velem nevetett, de csak azért, hogy ne tűnjünk annyira ellenségesnek. Pedig azok voltunk.

Szikrákat szórt a szemem. Meg tudtam volna fojtani itt mindenki előtt. Legszívesebben behúztam volna neki. A magas sarkúmmal ütöttem volna, ahol csak érem.

- Mennyire hiányoztál – mondta megint, és karjait kitárva felém jött.

- Te is! – mondtam, és én is közelebb léptem hozzá.

Hozzásimultam. Komolyan mondom, hogy nem akartam. De egyszerűen nem tudtam mást tenni. Pontosan az ő testébe illettem. Tökéletes volt… Éreztem mellkasomon az övét. Éreztem, hogy légzése egyenetlenné válik. Éreztem, ahogy a szíve gyorsabban kezd el verni… Kezeimet a vállára raktam, és jóval erősebben szorítottam meg, mint ahogy a helyzet igényelte volna.

Ő a derekamat és a vállamat is fogta.

Éreztem, ahogy a lehelete a fülemet csiklandozza.

- Hol van a lovagod, drágám? Csak nem eltűnt? – Odavolt minden udvariasság és mázasság. Ez most az igazi Rob volt. Mérges, és becsapott. - És Edy előtt is azt csináljátok, amit az elővacsorán? – A keze már majdnem fájdalmasan szorította a derekam. De nem szóltam… Akkor vesztettem volna.

- És az ügynököd hogy van, kedvesem? – kérdeztem és a hangom csöpögött a gúnytól…

- Kristen! – szólt Michael, én meg azonnal kibontakoztam Rob karjaiból. Ő készségesen engedett el… Szinte eldobott magától. Én meg menekültem. Méghozzá Michael karjai közé, mert most csak ott vagyok biztonságban, sehol máshol. Csak ő tud megvédeni tőle…

- Michael. Ő itt Rob… Biztos ismered te is. Régi ismerősöm – mondtam még mindig mosolyogva, és betartva az udvariassági szabályokat.

- Michael Watherby – mondta ideiglenes párom és kezet nyújtott Robnak.

- Rob Pattinson – mondta, de cseppet sem kedvesen. Ellenségesen méregette Michaelt, majd ismét rám nézett.

- Még beszélünk, Kristen! – mondta, és még egyszer megölelt.

- Arra akár mérget is vehetsz – suttogta megint a fülembe, ahogy hozzám simult.

- Vegyél te, te rohadék – súgtam vissza, majd mosolyogva köszöntünk el egymástól.

Mosolyom azonnal leolvadt… Elég volt! Ez nekem sok! El akarok menni. Nem akarom ezt végigcsinálni. A színészkedés a munkám, de ez nem azt jelenti, hogy állandóan azt akarom csinálni. De ebben a világban mindenki hazudik. Ez nem normális. Még az egészen általános dolgokban is hazudnak az emberek. Akár abban, hogy hány gombóc fagyit eszik meg… Hogy milyen színű a fogkeféje… Akkor abban miért ne tudna, hogy ki a barátja, és ki nem. Talán ez a legrosszabb…

Semmi nem az, aminek látszik.

- Jól vagy? – kérdezte Michael, majd a helyemre vezetett.

Fel sem tűnt, hogy a terem elsötétedett, és csöndesen ül mindenki a helyén…

Kezdődik.

- Nem – mondtam, majd erősen koncentráltam, hogy csak a következő pár percre tudjak figyelni.

Úgyis mindjárt kiderül, hogy kié a legjobb színésznő, és akkor annyi… Az én szerepem véget ér, és akár el is mehetek. Csak legyek túl rajta.

Legyek túl rajta…

Kamera kúszott az arcom elé, én meg mosolyogtam, mintha tényleg semmi bajom nem lenne. Mintha minden vágyam az lenne, hogy megtudjam, kié a Golden Globe.

De nem. A kezdeti izgalmam eltűnt… Rob úgy tűntette el, mintha nem is lett volna. Csak arra tudtam gondolni, hogy tényleg megcsinálta. Idejött hozzám… Nem nyugszik, amíg nem beszéltünk. Amíg nem láthatja Edyt… Nem fog békén hagyni.

- Az idei Golden Globe gálán a legjobb színésznő díját kapja…

A kamera még jobban az arcomba kúszott, én még jobban mosolyogtam, mintha élvezném, és kíváncsi lennék az enyém-e.

- Kristen Stewart!

Felálltam. Nevetni kezdtem, láttam, ahogy az arcom már a nagy kivetítő közepén van. Fülig érő szájjal mosolyogtam, és bíztattam magam. Még egy kicsit, Kristen! Csak egy kicsit!

Végigmentem a sorok között, felmentem a színpadra. Két puszi az átadónak, aki a kezembe nyomta a Goldent.

Mosolyogj! Örülj! Ezt akartad!

- Köszönöm a rendezőnek, aki engem választott… – Idegen volt a hangom. Sablonos szöveg, amit csak elmond az ember; senkit nem érdekel, mert tényleg mindenki ugyanazt mondja… - Köszönöm az ügynökömnek, Jeffnek… – Tudom, hogy nézi, és azt se tartom valószínűtlennek, hogy épp most pityereg örömében… - És köszönöm édesanyámnak… – Elszorult a torkom, de tovább beszéltem… - Mindig ő biztatott, amikor szükségem volt rá, és kitartott mellettem – tekintetemmel megkerestem Robot a nézőtéren, és egyenesen az ő szemébe néztem -, még a legnehezebb időszakokban is.

Tapsoltak, én meg lejöttem a színpadról…

Már nem voltam Arany Málnás… A Golden Globe díjas Kristen Stewart voltam…

És mégis összeszorult a torkom, alig kaptam levegőt. A gyomrom görcsbe rándult, tudtam, hogy elkezdtem pirulni…

Robert Pattinson! Gyűlöllek! Egyszerűen gyűlöllek!

És a beígért Kris Ruhák :D

Elővacsi ruha és cipő:D

És a Goldenes kemény ruci :D remélem tetszik!!