My boy - 4. fejezet

4. fejezet

2013. március 03.

Az első, ami feltűnt az az volt, hogy csönd van.

Persze zúgott a hajszárító, ment a tévé, a manikűrös a körömlakkokkal csörgött, a sminkes meg a táskájával zörgött. De senki nem szólalt meg. Nem beszélgettek, mint szoktak, csak csinálták a dolgukat. És ez valahogy hátborzongató volt…

Egyszerűen félelmetes.

De én se tudtam, mit is mondhatnék… Eddig, bármikor, amikor idejöttek, akkor egy átadóra mentem… Persze most is, de ez most nem… egy pozitív átadó. Vagy egy filmbemutatóra készítettek, vagy egy interjúra, és mindig beszélgettek. És most néma csönd.

De nem akartam megszólalni. Ez az egész szörnyű annyira, hogy ne beszéljünk róla.

Négy óra hallgatás után teljes pompában álltam az ajtó előtt. Mindenki elköszönt, és elmentek. Se egy mosoly, se egy hajrá. Bár most ne is szurkoljanak, hogy megkapjam a díjat… Nem akarok Málnát kapni.

De a tudat valahogy ott van, hogy fogok, akkor is, ha nem akarok.

A sofőrre vártam, és próbáltam úgy tenni, mintha nem idegesítene, hogy késik. Pedig nagyon is idegesített. A rohadt ruhámban még le se lehetett ülni, hogy legalább egy kicsit pihenjek! Csak álltam az ajtó előtt, és vártam, hogy megszólaljon a csengő. Kíváncsi voltam, hogy vajon mennyit fogok késni. Hogy a sajtó mennyire fog leszólni holnap.

Mindenben hibát fognak találni. A ruhám túl szűk lesz. A hajam túl bonyolult, a sminkem túl egyszerű… Pedig tavaly még tökéletes volt nekik minden. A hajam még akkor is remek volt, amikor csak meg volt fésülve… Idióta hiénák! Úgy utálom őket!

De minden jogom megvan rá, hogy utáljam őket!

Talán most először kívántam, hogy ne legyek híres. Bár az utóbbi időben épp sokszor kívántam… Még itthon se vagyok biztonságban. Tulajdonképpen egy szállodai szobát neveztem otthonomnak. A new yorki lakásom eladtam, hogy anya közelében legyek, de így is egy óra autóútra van.

Csengettek, én meg egy sóhaj kíséretében kinyitottam az ajtót.

- Nem mondom, csini, de azért ne ebbe gyere a parkba! – mondta Rob egy hatalmas mosollyal az arcán.

Elmosolyodtam, pedig nem akartam. Rob, ahogy vigyorgott egyszerűen mosolyt csalt az arcomra. Vidám volt, és gondtalan.

- Mit keresel itt? – kérdeztem, amikor feltűnt, hogy szakadt farmerben van meg melegítő felsőben.

Ő belépett, és becsukta maga után az ajtót. Még mindig mosolygott, és kezdett egy kicsit idegesíteni. Végül intett az egyik ujjával, hogy hajoljak közelebb.

Éreztem, hogy a fülemhez hajol, és halkan suttogni kezd.

- Elrabollak – mondta, majd csillogó szemeivel az enyémbe nézett.

- És mennyi lesz a váltságdíj? – kérdeztem csak úgy, és karba fontam a kezeimet.

- Azt még nem döntöttem el – mondta, és megfordított. Már elég sokszor járt itt az utóbbi két hónapban, hogy tudja, hol van a szobám és a gardróbom. Betolt a hálóba és egyenesen a szekrény felé ment. Elővett belőle egy foszladozó nadrágot meg egy kinyúlt felsőt.

- Öltözz már! – mondta, amikor mozdulatlanul figyeltem a ténykedését.

- Rob! Nekem mennem kell a díjátadóra! A sofőr is mindjárt itt lesz… - A hangom kicsit kétségbeesett volt. Talán azért, mert kétségbe voltam esve. Mert nem akartam Robot itt hagyni, és elmenni a Málnára. Mert tudtam, hogy vele sokkal jobban érezném magam…

- A sofőr nem fog jönni. Lefizettem – mondta, majd rám kacsintott. Hozzám lépett és egyetlen mozdulattal kicipzározta a ruhámat. - Nem hagyom, hogy elmenj oda – suttogta megint a fülembe teljesen komolyan, majd hallottam, hogy kimegy a szobámból.

Talán hiba. Talán őrültség. És biztos voltam abban, hogy stylistomtól kezdve a sminkesig mindenki ki fog nyírni, amiért nem jelentem meg a nyilvánosság előtt.

Mégis kibújtam a ruhacsodából, és ledobtam a magas sarkú cipőt. Csak azért, hogy megalázzanak, nem fogok megjelenni. Nem akarok ott lenni, akkor minek menjek.

Büszke akartam lenni, és valami tartást akartam már, ha ennyire pocsék lett a játékom. De ez még nekem is sok. Túl sok minden történt, túl kevés idő alatt. És ezek a dolgok túl rosszak, hogy az ember józan ésszel kibírja.

- Bemenjek segíteni, Kris? – kiáltott hirtelen Rob az ajtóm előtt. - Kicsit lassú vagy!

- Ha le akarod venni a harisnyám, akkor gyere! – kiáltottam vissza félig nevetve.

- Hú! Rohanok, kedvesem! – Hallottam, hogy ő is nevet.

Egy éjszaka nevetés csak jobb, mint egy éjszaka szégyen…

Negyed óra múlva a sminkemből nem volt semmi, a hajam össze volt fogva, a ruha meg a földön hevert összegyűrve. De nem érdekelt.

Most nem!

- Kész vagyok! – mondtam, és kiléptem a szobámból. Rob a kanapén ült, és szavaimra felpattant.

- Már kezdtem aggódni – mondta, majd megragadta a kezemet és húzni kezdett a kijárat felé. Lekaptam a bőrkabátom az akasztóról, és hagytam, hogy Rob magával húzzon.

- Van egy takarító. Mariának hívják – mondta, amikor a folyosón nem a lift felé fordult. - Egy aláírásért ki- és beenged hátul. Ott nincsenek paparazzik – mondta majd rám kacsintott.

- Eladod a lelked a sátánnak – mondtam, és érdeklődéssel figyeltem, ahogy Rob a tucat folyosó között kanyarog.

- Érted bármit, Kris! – mondta, és megint rám mosolygott.

Én próbáltam úgy tenni, mintha nem hatna rám a mosolya. Hisz Rob csak egy barát. Egy jó barát, aki barátilag rám mosolyog… Nem kéne olyan dolgokra gondolni, hogy szexisen néz ki, és a hajába szívesen beletúrnék… Jobban nézne ki a felsők nélkül, és…

Hagyd már abba!

- Tegnap még nem Londonban voltál? – kérdeztem miközben egy keskeny rácslépcsőn mentünk lefelé. Ez a folyosószerűség sötét volt, és nyirkos volt a fal. A szálloda csillogása úgy látszik a személyzetre nem terjedt ki…

- De, ott voltam – mondta Rob, és újabb lépcsőkön vitt lefelé.

- Akkor hogy kerülsz ide? – kérdeztem, pedig már rég értettem… Rob nem is válaszolt csak ment tovább lefelé.

Soha nem mondtam, hogy anya rákja jó dolog. De Robbal megint közelebb hozott minket egymáshoz. És ez azért jó volt… Ő is aggódott anyukámért, féltette, és bármikor, amikor szabadideje volt, repült hozzám, a kanapémon aludt, hogy utána meglátogassa anyukám. Valahogy kedves volt tőle… És nem azért, mert ő a nagy Robert. Inkább azért, mert ő a barátom, és még ezt is megteszi. Nem csak értem, hanem anyukámért is…

Jó pár lépcsősor után megállt egy vasajtó előtt, és kopogott rajta vagy kettőt. Egy szobalány kinyitotta, és mosolyogva indult el újabb folyosókon.

Pár perc múlva egy egyszerű ajtó előtt megállt, elővette a kulcscsomóját és kinyitotta a zárat. Rob elé tartott egy újságot, ő aláírta, és rávillantott egy mosolyt.

Basszus! Csoda, hogy a csajnak nem esett ki a szeme ott helyben! Pedig ez csak egy mosoly volt…

Rob kirohant az ajtón engem is magával húzva, és rá kellett jönnöm, hogy a szállodának ezt az oldalát még nem láttam. Tulajdonképpen egy sikátorban voltunk.

- Hogy van a mamád? – kérdezte Rob, amikor elengedte a kezemet, és csak lépkedtünk egymás mellett.

- A kemótól kikészült… De eléggé jól viseli – mondtam, és zsebre vágtam a kezem.

- Remélem meggyógyul – mondta, és hallottam, hogy csörögni kezd egy zacskóval. Eddig észre se vettem, hogy van nála egy szatyor. - Már meg akartam látogatni, de a fotósok állandóan ott vannak. Sehova nem tudok tőlük menni. És anyukádat se akarom, hogy kínozzák… És ha meglátogatom, akkor rá szállnak.

- Nem kell magyarázkodnod – mondtam csendesen. - Megértem.

Mosolygott, majd elővett egy üveg wiskyt.

- Neked hoztam. Boldog elő szülinapot! – mondta majd megpuszilta az arcom.

- Az még egy kicsit messzebb lesz – mondtam nevetve, de azért elvettem tőle az üveget.

- Sajnos nem leszek az országban, úgyhogy… Most vagy soha – mondta, majd átkarolta a vállam.

Kiértünk az utcára. Már kezdett sötétedni, de a forgalom ugyanolyan volt, mintha épp csúcsidő lenne.

- Nos! Elmehetünk a parkba, vagy elmehetünk az ügynököm lakására. Vagy… kivehetünk egy motelszobát! – mondta Rob, úgy, mint egy lelkes kisgyerek.

- A motel kilőve – mondtam, majd felbontottam az üveget. - Már holnap megjelenne a cikk, hogy a Twilighttól együtt vagyunk, csak jól titkoljuk. Megvolt az eljegyzés, közben terhes voltam, csak elvetéltem, a kapcsolatunk válságba került, és most egy motelszobában akarjuk megoldani – mondtam félig nevetve, félig keserűen abban a biztos tudatban, hogy ez tényleg így történne. - Menjünk el az ügynöködhöz! Úgyis rég láttam – mondtam, és rá kellett jönnöm, hogy tényleg rég láttam őt.

- Hát ma se látnád, mert Londonban van – mondta Rob, és elővett egy csomag cigit. - De a lakására felmehetünk.

- Akkor menjünk inkább a parkba – mondtam, majd belekortyoltam az üvegbe.

- Csak nem félsz, Kris? – kérdezte és rám vigyorgott a cigijével együtt.

- Mitől is kéne félnem? – kérdeztem, és kivettem a szájából a cigit, hogy én szívjam el.

- Ejnye, Kristen! Pedig én azt hittem semmitől nem félsz! – mondta, majd meggyújtott még egy cigit.

- Nem félek – mondtam, és megint ittam az üvegből.

Rob csak megrázta a fejét, és elvette tőlem az üveget.

Végül is mitől kéne félnem? A mi kapcsolatunk a barátságra szorítkozik, és nincs semmi több. Egyszerűen csak nincs kedvem még bemenni! Jó most kint…

- Most gondolj bele! Ha lefotóznának, akkor rögtön mi lennénk a szörnyűség mintaképei, akik cigiznek és isznak fényes nappal. Ráadásul még a ruhánk is szakadt!

- De nem fotóznak le – mondtam, és szinte automatikusan néztem körbe magam körül.

- Nem. Nem fotóznak le – mondta, és megfogta a vállamat, hogy abbahagyjam a forgást. - Nyugodj meg, Kris! Senki nem fog lefotózni – mondta, miközben a szemembe nézett.

- Tudom… - mondtam, majd éreztem, hogy magához húz, és szorosan ölel. Átkaroltam a derekát, és én is szorítottam magamhoz. Pedig nem kellett volna. Valahogy nem tűnt helyesnek.

De abban a pillanatban mégis jól esett. Valahogy megnyugtatott.

- Nyugi – suttogta a fülembe, majd megint megpuszilt és elengedett. Sóhajtottam egy nagyot és bólintottam, hogy lássa megértettem. De neki könnyű! Nem őt jelölték Málnára!

Megfogta a kezemet, és úgy sétáltunk végig a parkon. Néhányan érdeklődve néztek minket, és talán még fel is ismertek. De egyikük se vette elő a telefonját vagy a fényképezőgépét, ami azért jó volt.

- Sze-sze-szerinted-d-d má-már elke-ke-kezdő-dődö-dött? – kérdeztem vacogva másfél óra és egy fél üveg wiskey után. Persze nem csak én ittam meg azt a fél üveget. Rob is segített benne.

- Igen – mondta, és nem kérdezett vissza, hogy mire is gondolok. - Fázol? – kérdezte, és átkarolt, hogy felmelegítsen.

Nem válaszoltam csak bólintottam, mert féltem, hogy leharapom a nyelvem a vacogással.

Pedig az alkoholtól fel kellett volna melegednem, nem pedig még jobban kihűlnöm. És mégis piszkosul fáztam.

- Basszus, jég hideg vagy, Kris! – mondta Rob, amikor megfogta a kezemet.

Megint csak bólintottam, és hozzábújtam hátha ő melegebb.

Széthúzta a kabátját, és azzal együtt ölelt át.

- Miért nem szóltál? – kérdezte vádlón, én meg csak még közelebb bújtam a mellkasához, mert jó meleg volt. Talán okos dolog lett volna nem egy rövid ujjúban eljönni… De így utólag nem tudtam megbánni. Jól esett hozzásimulni, még ha ez csak egy baráti hozzásimulás is volt. Fagyos kezeimet a pólója alá csúsztattam, hogy jobban felmelegedjenek. Kicsit felemeltem a fejem, és még láttam Rob fintorát.

- Nem maradhatunk kint – mondta, és dörzsölni kezdte a hátamat nagy tenyerével. - Két háztömbnyire van az ügynököm lakása. Tudom, hogy nem akarsz odamenni… De nincs más ötletem. Vagy visszamehetünk a szállodába… Hátul be tudunk menni, és az sincs messze.

Tényleg nem akartam odamenni. Se az ügynöke lakására, se vissza az állítólagos otthonomba. Mert semmi kedvem nem volt vele egy lakásban kettesben lenni. Nem mintha bármi történhetne, de… Azért mégis csak én nő, ő meg férfi.

Megráztam a fejem. Se ügynök lakása, se szálloda

- Kris! Szét fogsz fagyni! – mondta Rob szinte mérgesen. A hangja dühös volt, és hallottam, hogy haragszik rám.

Tudom, de nem lehetek vele együtt! Nem engedhetem meg magamnak… Ráadásul mind a kettőnkben nem kevés alkohol van, és ennek nem lenne túl jó vége.

- Tulajdonképpen nem nagyon érdekel, hogy mit mondasz – mondta, majd hátraarcot csinált. - Ha nem jössz, akkor felkaplak. Akkor lesz okod aggódni a média miatt – mondta ördögi mosollyal.

- E-e-ez csa-csa-csalás! – kiáltottam, ahogy vacogó fogam engedte.

- Tudom… de szerelemben és háborúban mindent szabad – mondta, majd kézen fogott, és már tiltakozás nélkül mentem vele.

De mi nem vagyunk szerelmesek… Akkor háborúzunk? Nem vagyok hülye, de ez a kijelentése eléggé nagy baromság volt!

Pár perc múlva ott álltunk a szálloda bejáratánál vagy három paprazzi társaságában. Nyilván nekik feltűnt, hogy nem vagyok az átadón… Rob tudta, hogy vissza fogunk jönni, különben nem állt volna Maria a hátsó ajtónál, hogy kinyissa nekünk. Előre megfontolt szándékkal elrabolt, majd visszarabolt!

A kis csaló! Na, amikor már tudok beszélni, és nem fagyok szét… és már tudok normálisan gondolkodni, akkor majd leordítom a fejét…

Rob felrohant a lakásomba engem is magával húzva. Kivette a zsebemből a kártyát, kinyitotta majd becsapta a bejárati ajtót, és belülről bezárta. Én meg megállapítottam, hogy ő valamivel józanabb, mint én, mert be tudta zárni az ajtót. Nekem még a zár elfordítása is gondot jelentene…

De nem sok időm volt gondolkodni, mert Rob a karjaiba kapott és szaladni kezdett velem.

Felsikítottam, és kuncogni kezdtem, mint egy óvodás, bár nem tudom miért. Pár lépés múlva Rob megállt, és a zuhanyzó alá állított. A levegő a tüdőmben rekedt, amikor megéreztem a vizet. Először hidegnek tűnt, aztán rájöttem, hogy majd leég a bőröm…

Rob meg csak röhögött. Mondott valamit, amit nem értettem, majd kiment a fürdőből.

Pár perc múlva megszoktam a vizet, és rájöttem, hogy már nem vacogok. Aztán az is feltűnt, hogy az összes ruhám rajtam van, és teljesen átázott mindenem.

Elkezdtem ledobálni a ruhákat. Már csak fehérnemű volt rajtam, amikor belépett Rob egy rakat száraz ruhával.

- Öltözz fel - mondta, és zavartalanul lépett hozzám közelebb. Mintha totál fel lennék öltözve.

Mondjuk látott már engem nem is egyszer félmeztelenül, amikor a Breaking Dawnt forgattuk…

- Most, hogy megmentettelek a megfagyástól ideje kijózanodnod – mondta, majd hideg víz ömlött rám.

Meglepődve kapkodtam levegő után, és alig éreztem a mellkasomat. Vádlón nézetem Robra… Legalábbis remélem, hogy eléggé vádló volt… Komolyan mondom, életcélja, hogy szívrohamot kapjak!

Átcsavartam a vizet langyosra, majd ledobtam a melltartómat. Ha ő nem zavartatja magát, akkor én sem! Nem néztem rá, és nem érdekelt, hogy mit is gondol éppen. Halálos nyugalommal nyúltam a bugyimért, majd meghallottam az ajtó csapódását.

Pár perc múlva kiléptem a fürdőből, félig józan állapotban és száraz ruhákba csavarva.

- Már jól vagyok – mondtam teljesen fölöslegesen, és leültem Rob mellé a kanapéra.

- Örülök – mondta, majd mosolyogva nézett rám.

- Holnap rohadt másnapos leszek – mondtam, majd kivettem Rob kezéből a távirányítót.

- Igen, ez elég egyértelmű volt – mondta, majd a tévére szegezte a tekintetét.

Kapcsolgattam a csatornákat, de semmi értelmeset nem találtam.

- Csinálok valami kaját… És hozok neked vizet – mondta, és felkelt.

Fél tizenegy volt. Megálltam egy csatornánál… Villódzó fények, mesés ruhaköltemények, szmokingos, jóképű férfiak, és nők, akik a lehető legjobb formájukat akarták hozni…

- A legrosszabb színésznő…

- Csak saláta van itthon…

- Kristen Stewart!

Rob odajött, kivette a kezemből a távirányítót, és kikapcsolta a tévét.

Ültem. Csak ültem, és nem tudtam megmozdulni. Hát… ennyi volt. Nem vagyok több, mint egy Málnás színésznő.

- Mi a fenének kellett megnézned? – kérdezte Rob, és üres tekintettel nézett rám. Nem lehetett megmondani, hogy mit gondol. Talán sajnált. Talán együtt érzett velem. Talán haragudott, hisz pont ezért rabolt ma el… Hogy ne tudjak erről az egészről.

Felálltam, bementem a fürdőbe és elővettem a cigim a kabátom zsebéből. El volt ázva az egész… Visszamentem a nappaliba, némán nyújtottam a kezem Rob felé, és vártam, hogy odaadja az övét. Végül is, az ő hibája, hogy elázott az enyém. A kezembe nyomta a doboz cigit, én meg kimentem a teraszra.

Hideg volt, és elkezdett esni az eső. Nem zuhogott, csak szemerkélt.

Üres volt az egész. Nem tudtam megmondani, hogy most mit érzek. Egyszerűen üres voltam… Leültem a csempére. A hátamat szúrta a fal, a föld hideg volt, és még jobban elkezdett esni az eső. De nem érdekelt. Egyik cigit gyújtottam meg a másik után, és néztem, ahogy a szomszéd szállodában egyre kevesebb villany ég.

Megint vacogni kezdtem. De nem érdekelt. Nem akartam bemenni…

Talán irigy voltam Robra. Jó kritikákat kapott, a filmjei jók voltak. Ő megmaradt a híres Rob Pattinsonnak…

Már az ötödik cigit szívtam, amikor Rob kijött.

- Gyere be, Kris – mondta, majd letérdelt elém. - Tényleg megfázol…

A szemébe néztem. Sajnálat volt benne. Annyi sajnálat!

Felálltam, és bementem a lakásba. Dühös voltam. Az egész világra. A kritikusokra, az ügynökömre. A rákra, amiért anyára támadt, és a paparazzikra, amiért nem hagynak békén… Még Robra is dühös voltam.

- Ne sajnálj, Rob! – kiáltottam, amikor ő is bejött, és bezárta maga után az ajtót. - Ne merészelj szánni engem!

Kiabáltam, pedig nem akartam. Tényleg nem akartam…

- Nincs szükségem arra, hogy a nagy Robert Pattinson sajnáljon engem. Hogy valaha megessen rajtam a szíve, hogy segédkezet nyújtson! Nincs rád szükségem!

- Dehogynem! Most van rám a legnagyobb szükséged! – mondta, és csöndesen kezdett hozzám közelebb jönni.

- Nem! Soha nem is volt, és nem is lesz! És jobb, ha nem találkozunk többet! A végén még csorbul a hírneved, Rob…

- Hülyeségeket beszélsz! – mondta még mindig nyugodtan, és még mindig felém lépkedve.

- A végén még lehozza a sajtó, hogy az Arany Málnás színésznővel kavarsz!

- Nem érdekel… – Már csak két lépésre volt tőlem, de nem mozdultam.

- Könnyű neked! Nem te vagy a legrosszabb! Hagyj békén!– ordítottam egyenesen az arcába, amikor a kezével meg akarta simítani az arcom. Centik választottak el.

- Nem hagylak… - mondta, és éreztem, hogy átölel. Karjai szorosan fogták a derekamat, én meg hisztizni és vergődni kezdtem.

- Engedj el! – kiáltottam, és ököllel csapkodni kezdtem a vállát.

- Nem – mondta határozottan és még közelebb húzott magához.

- Nem akarom! Engedj! – Megpróbáltam lefeszíteni magamról a kezét, de nem sikerült. Szorított, és nem tudtam szabadulni. - Nem akarom! Nem…!

- Nem engedlek – mondta még mindig nyugodtan.

- Eressz! – ordítottam a vállának, majd éreztem, hogy a keze felkúszik a hátamon, és a vállamat átfogva húz magához még közelebb.

- Engedj…! – Az ujjai simogatni kezdték reszkető vállamat.

- Engedj… – Már a derekamat szorító kezei is simogatni kezdett.

- Nem engedlek – mondta csöndesen.

Percekig szorított magához amennyire csak tudott. A vállam többször megrázkódott, és meglepődve vettem észre, hogy könnyezem. Rob felsőjét teljesen eláztattam, de nem szólt rám, és nem mondta, hogy hagyjam abba. Csak szorított.

Talán nem is a Málna miatt buktam ki ennyire. Talán csak túl sok volt az utóbbi pár hónap. Anya rákja, az ezer rossz kritika, az Arany Málna… Csak sok volt.

Szinte zavartan emeltem fel a fejemet, és néztem Robra. Aggódás volt a szemében, és valami, aminek nem biztos, hogy ott kellett volna lennie…

- Sajnálom – mondtam, és zavartan elsimítottam az ingét ott, ahol összekönnyeztem.

- Ne sajnáld! – mondta, majd ajkai az enyémre tapadtak.

Szinte kétségbeesetten csókolt, és mindenfajta kedveskedés nélkül feszítette szét ajkaimat nyelvével. Szája vadul mozgott az enyémen, keze a hajamba túrt, és szorított magához közel.

Éreztem, hogy bizseregni kezd a gerincem, és, hogy mellbimbóim megkeményednek. Ó, a fenébe! Ezt nem szabadna!

Mégse tudtam magam megállítani.

Ugyanolyan hévvel viszonoztam Rob csókját, és simítottam végig a hátán. Éreztem, hogy keze a felsőm alá simul, és meztelen bőrömet érinti. Már nem kaptam levegőt, ezért elfordítottam a fejemet. Rob a nyakamra hajolt, és azt kényeztette, ahol csak érte. Sóhajtozva adtam hangot élvezetemnek, majd álltak meg kezeim Rob pólójának szegélyénél. Elszakadt tőlem, én meg kibújtattam a felsőjéből.

Egy pillanatig a szemembe nézett, majd ismét az ajkaimra hajolt. Nyelve heves táncba hívta az enyémet. Pillanatra megint elszakadt tőlem, és ledobta a földre a felsőmet.

Most én kezdtem csókolgatni a nyakát, majd haladtam lejjebb ajkaimmal.

Kezeim önálló életre keltek, és simították végig mellkasát, ahol csak érték. A vállát leptem el millió csókkal, és szorítottam magamhoz a derekát. Éreztem a hátamon kutató kezeit, ahogy megállnak a melltartóm kapcsánál.

- Ez a rohadt kapocs! – kiáltott fel, amikor nem tudta kicsatolni. A hangja mélyebb volt, és rekedt.

Hátranyúltam, és kikapcsoltam a zavaró ruhadarabot, majd Rob újra ajkaimra hajolt. Úgy csókolt, mint még senki sem. Pedig már csókoltak egy párszor. És ez nem is olyan volt, mint amikor forgattunk. Ez… valahogy másabb volt.

Talán, mert nem Edward csókolja Bellát… Sokkal jobb volt.

- Ha nem találjuk meg az ágyadat Kris… - Rob nem fejezte be a mondatot, hanem hátrálni kezdett a háló felé.

Pillanatokon belül kivágódott a szobám ajtaja, Rob egy percre sem engedett el, és ott simított végig rajtam, ahol csak ért.

Éreztem kezét a nadrágom gombjánál, és hallottam a cipzár sercegését. Én is kigomboltam a nadrágját, és alsójával együtt toltam le róla mindkettőt.

Már rég túl voltam azon, hogy a józan eszemre hallgassak. Már nem elégedtem meg simogatásokkal és csókokkal. Akartam őt, most rögtön.

Le akartam venni a nadrágom, de a keze megragadta a csuklómat, és a mellkasára vonta tenyeremet. Újra megcsókolt, és ő tolta le rólam a ruháimat.

Lassan ereszkedtünk le a hatalmas ágyra, kezeivel megtámaszkodott fölöttem. Lábaimat a csípője köré fontam, és közel húztam magamhoz.

- Még ne… - suttogta a fülembe, majd ajkait mellemen éreztem.

- De – suttogtam vissza, és fölé gördültem.

Lassan és élvezettel engedtem magamban, és sóhajtottam fel. Zihálva mozogtam rajta egyre hevesebb tempót diktálva.

Már nem volt messze a csúcs, amikor Rob megragadta a derekamat, és nem engedte, hogy mozogjak. Maga alá fordított, és mozdulatlanul csókolt megint meg.

Türelmetlenül mozdítottam meg a csípőmet, erre ő felnyögött, és eszeveszett tempót diktálva űzte a beteljesülést.

Egyszerre nyögtünk fel az élvezet tetőpontján. Rob a hátára fordult, én meg a mellkasára omlottam.

Mozdulatlanul hallgattam a szívverését, és éreztem, hogy el fogok aludni.

Még éreztem, hogy Rob kicsusszan belőlem, és felkel az ágyról.

- A jó büdös francba! – suttogta a szoba csöndjébe.

De már nem tudtam meg, miért…