My boy - 6. fejezet

6. fejezet

2020. január 07.

Csend.

Miért olyan zavaró ez mostanában? Miért annyira feltűnő? Miért jelent többet, mint kéne? Miért több, mintha zaj lenne? Egyáltalán… Miért nincs zaj?
Sokkal könnyebb lenne. Valahogy egyszerűbb.
A nappaliban mindenki maga elé meredve ült, és volt egy olyan sejtésem, hogy senkinek sincs még esze ágában se megszólalni. Pedig jó lenne.
Valahogy más ez az egész.

Jobb lenne, ha nem tudtuk volna, hogy ez lesz? Váratlan, az biztos lett volna… De jobb is? Lehet-e jónak nevezni valaki halálát? Lehetett volna jobb is? Persze, hogy lehetett volna! Ha nem hal meg. De fölösleges ez az egész, mert mindenki tudta, hogy meg fog halni.
Majdhogynem semmi esélye nem volt. Mindenféle szépítés nélkül… Semmi lehetőség vagy remény nem volt. Számított ár mindenki, és fel voltunk rá készülve. De ez attól még… Akkor is fáj!
Elképzeled, és eljátszol a gondolattal, hogy milyen lenne ha… Ha máról holnapra nem lenne valamelyik szülőd. Képzeletedben talán könnyen túllépsz rajta. Talán azonnal mosolyogva nézel egy bútordarabra, amihez hozzáért. Talán rögtön nevetsz egy egykori elszólásán. Képzeletedben is le vagy sújtva… De még a valósághoz sem közelít.
A valóságban még az említése is fáj. A valóságban sírni akarsz, amikor csak rá gondolsz. A valóságban össze akarod törni a bútorait, hogy semmi ne emlékeztessen rá. A valóság nem olyan, mint a képzeleted!
A valóság fáj, és megfojt.

- Két nap múlva lesz a temetés – mondta Cameron, majd felemelte a csészéjét az asztalról.
Ő rosszabbul volt. Rosszabbul, mint én. Jobban kötődött anyához. Sőt! Talán a családhoz is! Valószínű, hogy azért, mert csak két éve költözött el itthonról.
Talán jobb is, hogy hamarabb lesz az egész. Hamarabb el lehet engedni. Hamarabb dolgozhatod fel.
- Mama! – Edy kinézett a szobájából. Szomorú volt a szeme, és furcsa volt látni talpig feketében. Általában kék meg zöld ruha van rajta. Most meg csak fekete…
Talán régi hagyomány. Talán elavult, és sokan megszólják… De anyukámnak jár. Ha valakinek, akkor neki jár ez a tisztelet.
- Megyek – mondtam, és felálltam. Bementem régi szobámba, ami teljesen át volt rendezve Edynek.

Néha még ma is meglepődök, hogy a szüleim milyen lelkesen fogadták a hírt, miszerint unokájuk lesz. Szidásra számítottam, és mindenféle jelzőkre a felelőtlentől, be kell, valljam a szajháig. Erre örömmel borultak a nyakamba, és kérdezték meg, hogy átalakíthatják-e neki a régi szobámat. Ők tudták, hogy ki az apja. Még az elején megpróbáltak rávenni, hogy mondjak el Robnak mindent, de aztán letettek róla.
Ebben az egyetlen kérdésben voltam hajthatatlan. Ebben az egyben nem engedtem.
Aztán megtudták, hogy kisfiú, és még jobban örültek. A kis trónörökös…

- Kristen! – A konyhában ültem egy csésze teával, és néztem, ahogy anyukám mosogat.
Szokásos udvariassági látogatásaim egyike volt, amikor egy pár napot itt vagyok, majd megyek haza.
Anyukámra néztem, hogy lássa, figyelek.
- Mi lesz a kicsi neve? – kérdezte, majd a pocakomra nézett. Még kilenc hét…
- Még nem tudom – mondtam, majd tenyeremmel végigsimítottam hasamon.
Pedig tudtam. De egyszerűen még bűntudatot se tudtam érezni, mert hazudtam anyának. Ez az én titkom volt… A kettőnké a kicsivel. Mint valami legjobb barátom, akinek mindent elmondok. Már akkor tudtam mi lesz a neve, amikor még nem voltam biztos benne, hogy kisfiú.
- És a családneve? – kérdezte anyukám, és felém fordult.
- Az én nevemet kapja – mondtam ellentmondást nem tűrve.
- Biztos? – kérdezte anyukám, és próbálta megérteni, hogy miért vagyok ennyire hajthatatlan.
- Egészen biztos – mondtam, majd a csészémet a mosogatóba tettem.
- Kicsim! – Anyukám megfogta a vállamat, és maga fel fordított. Komolyan a szemembe nézett. Szinte már lemondóan tekintett rám. – Tudom, hogy nem szeretnéd; és megértem, ha azt mondod, Robertnek nincs semmi joga… De egy férfinak joga van megtudni, hogy apa lesz! Tudnia kell róla!
Talán lenne joga… Ha nem mondta volna azt, amit. Ha nem tette volna azt, amit. Ha nem viselkedik úgy, ahogy. Ha olyan lett volna, amilyen előtte is volt… Akkor lenne joga. De így… Egyszerűen elveszítette a jogát, hogy valaha is tudjon a kicsiről. Egy férfinak joga lenne megtudni, de Robról ebben a helyzetben inkább a gerinctelen féreg jelző jut az eszembe… Nincs joga! Semmilyen joga nincsen.
- Tudom anya – mondtam, és átöleltem anyukámat -, de nem mondom el neki. Ő nem akarja ezt! – mondtam kihangsúlyozva, hogy nem rajtam múlik igazából… Nem én vagyok a hibás, és nem én vagyok az okolható. Hanem Rob…
- Akkor rendben – mondta anya mosolyogva, majd egy puszit nyomott az arcomra, és megsimogatta a pocakom.

- Mi az Edy? – kérdeztem, ahogy leültem mellé az ágyra.
- Semmi – mondta, majd mellém ület -, csak nem akartam egyedül lenni.
Edy elterült az ágyon és a fejét az ölembe hajtotta. Sajnáltam. Jobban, mint magamat. Ő még kicsi, és nem tudja, hogy mi történt. Nem értheti, hogy mi az a rák, és, hogy miért volt menthetetlen a nagymamája. Nem készíthettük fel őt rá. Őt egyszerűen letaglózta a hír…
- Akkor már soha nem csinál nekem kakaót? – kérdezte Edy csöndesen.
- Ő már nem – mondtam, és ujjaim automatikusan simítottak végig szőke haján.
- És már nem lesz itt, amikor eljövök nyaralni, ugye? – kérdezte még mindig csöndesen.
- Nagypapa itt lesz – mondtam egy kis sóhaj kíséretében.
Annyira gyermeki volt! Persze ő még másképp fogta fel ezt az egészet… De megértette.

Esett az eső.

Fekete esernyők keresztezték egymást, rengeteg ember nézte némán az urnád, Cameron feltörő zokogása hallatszott néha, a pap meg prédikált.
Üres szavak… Egyik pap se tudja megmondani, milyen volt, amikor őszintén és szívből nevetett. Senki nem tudja elmagyarázni, milyen volt a keze érintése. Senki nem írhatja le azt a szeretetet, amivel a gyermekeit és az unokáját vette körül.
Nem lehet hitelesen visszaadni magát az embert egyetlen elbeszélésben sem. Egyetlen megfogalmazás sem túl jó. Egyik sem hibátlan, egyik sem az igazi. Mindegyik üres közhelynek tűnik, és mindegyik csak általánosít…
Könnyek csorogtak az arcomon, és még a fáradságot se vettem, hogy letöröljem őket.
Fölösleges… Úgyis jönnek a következők.

A menet csendesen indult el, az urna némán ereszkedett a sírba. Munkások ásták el édesanyámat pillanatok alatt. Egy élet nyugszik itt…
Semmilyen közhellyel nem írható le. Semmivel nem magyarázható. Nem megmutatható…
Aztán hirtelen zsivaj lett. Mint egy iskolában, ha kicsengetnek.

Takaros sorban indult meg mindenki felénk jövet, és kívántak részvétet. Közhelyes. Csak az mondja szívből, aki már átélt ilyet. Csak az gondolja komolyan, aki tudja, miről is van szó… Ezek az emberek csak azért mondják ezt, mert ez a szokás… Mert így illik…
Nem tudom, hány embernek köszöntem meg, és, hogy hány ember csókoltam arcon…

Meguntam. Talán nem illik, talán nem kellett volna, de már unalmas volt. Ismeretlen arcok, ismeretlen emberek. Cameron és apai ismerősei, és anya régi barátnői…
Nem tudtam nem észrevenni, hogy egyesek mennyire meglepődve néztek Edyre. Pedig most nem ezzel kéne foglalkoznom…
Edy mindenkivel kezet rázott, és mosolytalanul tűrt… Ez a legjobb kifejezés.
Aztán ismerős arcok jöttek. A volt ügynököm, Jack és a mostani is Jeff. Rendezők, és színészek, akikkel együtt dolgoztam. Ott volt Dakota, Uma, és az egész Twilight-stáb. Stephenie, Judith és Mitchell. És ott volt Rob is…

Nem érdekelt… Hidegen hagyott…
Most nem ő a fontos. Nem érdekel.
Hidegen fogadtam részvétét, és néztem, hogy Edyvel kezet ráz.
Akaratlanul vettem észre, hogy félre áll, és mereven néz. Már nem voltak sokan. Ashley Kellanba karolt, és könnycsepp folyt le az arcán. Nikkinek könnyes volt a szeme. Jackson mereven ölelt át.
Vége lett.
Mindenki csöndesen indult el a kijárat felé.

Rob határozott léptekkel indult meg felém.
- Kristen! – megfogta a karom, és nem engedte, hogy tovább menjek. Edy kicsi kezét éreztem az enyémbe. - Tudom, hogy nem ez a legjobb pillanat… De beszélnünk kell! – mondta és komolyan nézett a szemembe.
Nikki, Ashley, Kellan és Jackson megfordultak, és meglepődve néztek Robra. Cameron és apa csak megingatta a fejét majd érdektelenül elmentek.

- Nem. Nem ez a legjobb pillanat – mondtam akadozva, majd kiszakítottam karom Rob kezéből, és elindultam kifelé Edyvel együtt.