My boy - 5. fejezet

5. fejezet

2020. január 05.

Életemet még egy fél óra alvásért!

Pedig nem is vagyok annyira fáradt, és még nem is kell fölkelni. Csak egyszerűen jól esne még feküdni.
Álmosan tapogattam ki az ébresztőórát, piros fénye erőszakosan világított szemembe. Reggel fél hét. Edy fél óra múlva kel, addig illő lenne nekem is valahogy kinéznem.
Kimásztam az ágyamból, és bevánszorogtam a fürdőbe. Kócos haj, sápadt arc, félig még csukott szem…
Hú, de szép vagyok!
Elröhögtem magam, ahogy a tükörképem néztem, majd megfogtam a hajkefém és összefogtam a hajam. Megmostam az arcom, fölvettem a köpenyem majd kimentem a konyhába.
Akkor most jöhet a kávé. Bekapcsoltam a főzőt közben elővettem a hűtőből a tejet. Aztán csak ültem, és néztem, ahogy a cseppek egyenként lecsepegnek a tartóba.
Kávéillat töltötte meg az egész lakást, és jó volt érezni. Szerettem az illatát és az ízét is. Félig öntöttem a csészémet, majd tejet öntöttem hozzá, és leültem a pulthoz.
Ez az öt perc csend jár nekem. Ha több nem, hát ennyi feltétlenül.
Kezembe vettem a tegnap itt hagyott forgatókönyvet, és megint olvasni kezdtem. Talán az egyetlen dolog, ami nem tetszett benne a szerző által adott cím… Reflektor.
Mint egy pletykalap címe, vagy nem is tudom. Talán rá tudom venni a szerzőt, hogy nevezzük át.
Már épp kezdtem összeírni a lehetséges címeket, amikor csöngettek.
Nem! Még nem akarok látogatót!

- Kris! Nyisd ki!
Jeff. A fenébe! Szinte futottam az ajtóhoz, és nyitottam ki, hogy Jeff bejöjjön. Az egész nem tartott két másodpercig sem.
- Sajnálom Kris, de azt hiszem jobb, ha tőlem tudod meg…
Jeff a konyhába ment, majd egy köteg újságot terített ki rajta.
Címlapok… Mindegyiken Edy és én…
A titokzatos kisfiú – Kristen Stewart
Kristen Stewart nagy titka
Mit keresett egy iskola előtt? És ki is ez a fiú?
És egyéb hangzatos címek. Az egyiken éppen megöleltem őt, egy másikon puszit adott nekem. Volt egy olyan, ahol már épp a kocsiba szállunk be, és egy kisebb fényképen egyenesen a kamerába nézek, az arcom sápadt a szemeim meg kétségbeesettek.
- Ez nem lehet igaz – suttogtam, és a kezembe vettem a legelsőt. Másfél oldalas cikk. Találgatások és elméletek, hogy ki is Edy. A második csak egy fél oldalt szentelt nekünk. A harmadik kettőt, részletezte a Kurvát, majd áttért Edyre.
- Mindent megpróbáltam, de közterületen voltatok, Kris. Semmi nem volt a kezünkben… - Jeff leült mellé a pulthoz, és kezét az enyémre tette.
- De… Az iskolának nincs valami tanulóvédelmező nem tudom mije? Valami, amivel meg lehetett volna zsarolni őket? Vagy… Nem volt semmi? – A hangom kétségbeesett volt. Ez a hátránya a hírességnek. Nincs egy szabad percem. Ráadásul már nem csak én vagyok a fontos. Itt van Edy, aki csak egy kisfiú…
- Az iskola területén kívül voltatok, Kris. – Jeff elkezdte simogatni a hátam, majd megpuszilta a homlokomat. - Sajnálom, kicsim.

Nem vagyok hajlandó még egyszer elviselni, hogy a média tönkreteszi az életem. Nem hagyhatom egyszerűen. De nem is az én életem a fontos, hanem az Edyé! Csak az övé. Még csak hat éves! Nem lehetnek örökké egy hatéves kisfiú nyomában csak azért, hogy megtudják a fiam-e vagy sem. De ha meg is mondom, hogy a fiam, akkor is jönnek majd a kérdések, hogy ki az apja…
Távoltartási végzés… Nincs jobb ötletem. Nem nekem, hanem Edynek.
Meg kell védenem őt bármitől. Amikor hároméves volt megvédtem az ágya alatt lakó mumustól. Hát most megvédem a kinti mumusoktól, akik sokkal vérszomjasabbak…

Az egész újságkupacot magam elé húztam. Kilenc újság hirdette Edyt és engem. Lehetetlen, hogy nem látja meg. Egyszerűen képtelenség, hogy nem fogja megtudni…
Volt egy tizedik is, aminek más volt a címlapja. Egy sármos és jóképű férfi, amint egy barbie-val pózol.
Robert Pattinson új szerelme
Cseszd meg, te rohadék!
Szívem szerint arcon köptem volna, már csak úgy hobbiból is. De jobb érzés lett volna összetépni vagy elégetni, esetleg mind a kettő? Vagy leönteni savval, és lehúzni a vécén? Élvezni fogom.
- A lány Elena Greene. Bárkivel elmegy, aki eleget fizet, egyszerűen lehetetlen, hogy legyen köztük valami. Talán ez a munkája… Hivatásos vörös szőnyeg felvonuló… De nem azért hoztam az újságot. Nézd csak!
Jeff kinyitotta az újságot az egyik nyúlfarknyi cikknél, és egyetlen mondatra mutatott.

Mr. Pattinson új filmjei forgatása miatt hónapokig San Franciscóba költözik.

- A KURVA ÉLETBE! – kiáltottam fel, pedig tényleg nem akartam. És nem is szoktam. Egyszerűen leszoktam a káromkodásról, de ebben a helyzetben nem találtam kifejezőbb jelzőt.
Felpattantam a székről és az összes újságot a szemétbe vágtam. Felkaptam a csészémet, majd kávéval együtt a mosogatóba dobtam. Hangosan csörömpölt, de nem tört el…
Aztán csend lett. Jeff csak megértően nézett engem. Semmi megvető nem volt a pillantásában.
- Meg fogja tudni, igaz? – kérdeztem halkan, és lemondóan.
- Ehhez kétség sem férhet, aranyom – mondta Jeff majd leugrott a székről és átölelt. - Tudod, túl sok lap hozta le a képeket. És vannak sajtófigyelői. És túl nagy a hasonlóság…

Akkor vége a titkolózásnak, és ezzel a bujkálásnak is. De eszem ágában sincs megkönnyíteni a dolgát… Semmi pénzért sem!
- Pedig már reménykedtem, hogy ennyi idővel utána nem jelennek meg a képek… - mondtam szomorúan, és hozzásimultam Jeffhez.
- Kicsim, a sajtó kiszámíthatatlan, ezt te is tudod. – Jeff újra megpuszilta a fejemet, majd elengedett.
És én is tudtam. És épp ezért nem volt értelme ezen rágódni. Meg fogja tudni. Talán már ma. Meg fog keresni, és beszélni akar majd. Biztos vagyok benne… De ha már ebben biztos vagyok, akkor fölösleges miatta aggódni. Csak rosszabb lenne. Amikor majd itt lesz, akkor majd aggódok. Kétlem, hogy már ma ide jönne…


Aztán az jutott eszembe, hogy mennyire zavarban is lennék, ha Jeff hetero lenne… De így minden annyira könnyebb! Így egyszerűen még lehetőség sincs rá, hogy a kapcsolatunkat valami vonzalom megzavarja. Így csak maradunk Jeff és Kris, a jó barátok.
- Tudod, kincsem, ha bejönnének a csajok, alaposan ráállnék a göncödre – mondta mosolyogva, és hálóingem felé intett.
Nevetni kezdtem, de egyáltalán nem éreztem rá késztetést, hogy akár csak egy kicsivel is összébb húzzam a csipkés pongyolám. Egyszerűen fölösleges…
Csészéket vettem elő a polcról, majd kávét töltöttem mindkettőnknek.
Ha már Jeff volt ilyen kedves, és reggel hozzám rohant elsőnek, akkor legalább kávéval megkínálom.
- És van valami jó híred is a mai napra? – kérdeztem, miközben kenyereket raktam a pirítóba.
- Van – mondta fülig érő mosollyal, és ábrándos tekintettel.
- Ajajj! Én ezt a tekintetet ismerem! – mondtam ironikusan, majd előszedtem a müzlit meg a joghurtot. - Kivel találkoztál már megint?
- Davidnek hívják – mondta, és rázni kezdte a müzlis dobozt. - Már megint fahéjas Kris! Tudod, hogy nem szeretem!
- Bocsi, de Edy ezt szereti – mondtam és tányérokat meg kanalakat tettem az asztalra. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy akárcsak az apja… - De ha jó leszel, akkor talán… - És elővettem egy doboz csokis müzlit.
- Imádlak, kicsim! – mondta, majd egy nagy adagot öntött a táljába. - Szóval David fényképész, és… nagyon cuki!

- Szia, mami! Jeff bácsi! – köszönt Edy álmosan a konyha ajtajából a szemét dörzsölve.
Még mindig a pizsamája volt rajta, és meg kellett állapítanom, hogy kicsi rá, mert a nadrág csak a bokájáig ért.
- Szia, kicsim! Csüccs le! – mondtam, majd ahogy Edy közelebb jött felkaptam, és leültettem egy bárszékre…
Lehet, hogy okosabb lenne az asztalnál reggelizni… Akkor talán nem roppan bele a hátam… A kenyerek kipattantak a sütőből, Edy teleszórt egy tálat müzlivel, én meg leültem melléjük.
Akárcsak egy család…
De erre most nem akarok gondolni.

- Edy! Elkésünk! – kiáltottam, kilenc előtt öt perccel az ajtóban állva.
- Tudom – mondta a fiam halálos nyugalommal, ahogy lassan lépkedett le a lépcsőkön. - De ha már úgyis elkésünk, nem mindegy, hogy mennyit? – kérdezte, majd szaladni kezdett a kocsi felé.
- Nem mindegy! – mondtam, majd gyorsan bezártam az ajtót. - Ha ezt fogod eljátszani minden reggel, akkor mehetsz busszal is – mondtam, ahogy beültem a volán mögé.
- Persze, mami – mondta Edy lemondóan. Ki tudja, hányszor hallotta már ezt a fenyegetést, de még egyszer sem ment busszal…
Pár perccel becsengetés után értünk oda, Edy puszit nyomott az arcomra, majd befutott a kapun. Ha másra nem is, de a szülők zaklatása ellen jó volt ez a kis késés. Mondjuk ők tudják, hogy Edy a fiam…
Bárcsak tartott volna még egy kicsit az a szünet! Akkor nem kéne bemenni dolgozni, és többet lehetnék Edyvel is! Annyira jó lenne!
Felsóhajtottam, majd visszaültem a kocsiba.
Vár a munka!

- Szia Judith! – köszöntem, amikor beléptem az irodába.
- Szia Kristen! Jól vagy? – kérdezte rögtön, majd felpattant, és mellém sétált. A hangja aggódóan csengett, és tényleg látszott rajta, hogy érdekli a helyzet. Annyira kedves, és aranyos lány! Igazán megérdemelné már a szerelmet! Ráadásul még csinos is! Az elmúlt két évben hat pasi dobta idióta indokokkal…
- Persze, semmi baj – mondtam, majd rá mosolyogtam.
Erre ő is felvillantotta harminckét fogas mosolyát, és látszott, hogy megkönnyebbült.
- Beszéltem a forgatókönyvíróval. Tudod, amire annyira tökéletes lenne Dakota!
- A Reflektor írójával – mondtam csak úgy mellékesen, és leültem az egyik fotelbe.
- Igen, igen! Azt mondja, nekünk adja a jogokat, totál ingyen, akkor, ha jó filmet csinálunk belőle! Azt mondja, neki most többet ér, hogy nevet szerezzen, minthogy egy filmért valahány tizedet kapjon! Szóval tök király lenne minden! Csak tőkét kéne találni!
- Na ez valami – mondtam halkan, majd Judith-ra néztem. - Nem lenne jó Dakota a főszerepre – mondtam ki nyíltam, ami annyira bántott tulajdonképpen. Annyira őt szerette volna…
- Miért nem? – kérdezte, és összevonta a szemöldökét.
- Dakota bár remek színésznő, és el tudná játszani a szerepet, nem ebbe a filmbe való. Nem tetszene neki – mondtam ki nyíltan. - Sokkal jobb lenne… Vanessa és Miley nem jó, nem csinálunk belőle Disney filmet… Mackenzie túl idős, Emma túl drága… Azt hiszem, tanácstalan vagyok – mondtam, majd Judith-ra nevettem.
Erre ő is elkezdett nevetni.
- Mégis fel kérne kérni Dakotát – mondta, amikor abbahagyta a nevetést.
- És, ha a férfi lenne híresebb, és kiválasztanánk a nőt? – Nem mintha annyira ellenezném Dakotát. Sőt, a The runaways óta tartottuk a kapcsolatot, de ismerem annyira, hogy tudjam, nem tetszene neki a szerep. Főleg mostanában szívesebben játszik vígjátékokban… Ez meg egy dráma.
- A nő a főszereplő… Nem tudom, hogy jönne össze… - mondta Judith pár perc gondolkodás után. - És a rendező? Azt hiszem előbb a rendezőt kéne megtalálni, és utána a vízözön.
- Az író kit akar? – kérdeztem, mert talán ez volt a legfontosabb.
- Főszereplőnek vagy rendezőnek?
- Rendezőnek.
- Nem érdekli – mondta Judith, és ledobta a magas sarkúit. Felhúzta a lábát maga alá, úgy támasztotta meg a forgatókönyvet. - Ez a kedvenc jelenetem – mondta, és maga elé emelte a halom papírt.

Én meg rögtön tudtam, hogy itt most sírás lesz, ezért inkább kimentem kávét csinálni. Bekapcsoltam a főzőt, majd kinéztem az ablakon.
Annyira nyugodt volt. Annyira kellemes, és szép. És ha csak belegondolok, hogy pár pillanat alatt szét lehet rombolni ezt a tökéletesen nyugodt világot… Talán jobb lett volna, ha maradok producer, és nem kezdek el megint játszani… Lehet, hogy nem kéne aggódnom, mikor ugrik elő egy fotós a bokor mögül…
A kávé lefőtt és két csészével visszamentem az irodába. Tulajdonképpen nem is iroda volt, hanem mini nappali, de azért megtartottuk a hivatalos elnevezést… Mert így hivatalosabb…
- Tessék, kávé – mondtam majd letettem a bögrét az asztalra Judith elé.
- Hogy a fenébe tudja valaki ezt csinálni azzal, aki szeret? – kérdezte hirtelen, majd egy könnyes szemű Judith tűnt fel a forgatókönyv mögül. - Olyan szemét! Annyira… köcsög!
- De a végén minden helyre jön… Legalábbis félig-meddig – mondtam vigasznak szánva, de láttam, hogy nem értem el vele célt.
- Inkább dolgozzunk – mondta Judith, és lemondóan sóhajtott egyet.
Azt hiszem, ő túlságosan beleéli magát, én meg túlságosan nem… Abszolút kívül maradok, ezért nem tud meghatni, amikor a pasi megmérgezi a lányt… Pedig szeretik egymást.
Szegény Judith-nak hány rossz tapasztalat kell még, hogy felnőttként kezeljen mindent? Hogy elfogadja, nincs szőke herceg fehér lovon. Az igaz szerelem csak a mesékben van, és egyetlen kapcsolat sem tökéletesen szuper. Hogy a pasik csak elveszik, ami kell, aztán lelépnek, hogy kihasználnak, és érdemesebb barátságból nősülni, mert így legalább a szeretet állandóan ott lesz, míg a szerelem elmúlik.
Régebben még volt is róla szó, hogy Jeff elvesz, hogy Edynek legyen apja. De aztán Jeff összejött Tommal, így ejtettük a dolgot. Azóta persze kirúgta Tomot, és nem győzünk poénkodni rajta, hogy milyen hülyék voltunk.

- Oké! Nem bírom tovább! Megyek haza – mondtam, majd felvettem a cipőmet meg a blézeremet.
- Holnapra hívom az írót is, rendben? – kérdezte, majd elnyomott egy ásítást.
- Oké – mondtam, majd puszit nyomtam Judith arcára, és kiléptem az irodából.
Azt hiszem néha be kéne iktatnunk valami ebédszünet félét, mert a gyomrom elég hangosan adta tudtomra, hogy üres. És néha a szabadban is dolgozhatnánk, mert szörnyen sápadtnak éreztem magam.
Beültem a kocsiba, majd szépen elhajtottam Edy sulijához.
Még nem jöttek ki a gyerekek, és a szülők is csak lassan gyülekeztek. Akkor még van egy kis időm…
Az ülésemet hátra döntöttem, levettem a cipőmet, és bekapcsoltam a kedvenc CD-met. Egy számot megengedhetek magamnak.
Az ütemre mozgattam a lábfejem, és néha még a kezemet is meglendítettem, aztán rájöttem, hogy túl fáradt vagyok a mozgáshoz, így inkább csak ültem, hallgattam a zenét és próbáltam nem figyelni a kinti zajra.
Két szám múlva már elég hangosnak ítéltem a tömeget, ezért felkaptam a cipőmet, és kipattantam a kocsiból.
Hülye kerítés! Miért nem tud a parkoló mögött lenni!
Még a kerítés is hibás volt a szememben, azért, amiért történni fog. Mert, hogy meg fog történni, affelől kétségem sincs.

Megálltam a szülők mellett, és rájuk mosolyogtam. Mindenki visszamosolygott, és elég tapintatosak voltak ahhoz, hogy ne kérdezősködjenek. Legalább ezt megúsztam…
Nem kellett sokat várni, és a tanárnő megjelent Edyék osztályával. Legelöl jött a fiam a tanító kezét fogva.
Valami baj van? Általában nem elől szokott jönni…
Akaratlanul kezdtem el aggódni még egy ilyen kis semmiségen is.
- Anyu! – Edy kitépte a kezét a tanár kezéből és az utolsó tíz métert futva tette meg felém.
Én mosolyogva lehajoltam érte, majd kaptam fel és nyomtam puszit az arcára.
- Szia, kincsem!
- Anyu! El se fogod hinni, hogy mi történt! Én lettem a főszereplő a tavaszi darabban! Persze csak az előkészítőben, de akkor is! És meg kell tanulnom a szöveget, meg próbákra kell majd járnom, és ez annyira jó… Nem, mami?
- Tényleg? – kérdeztem érdeklődéssel, miközben letettem Edyt a földre.
- Edy valami hihetetlen volt – szólalt meg a tanárnő is, amikor már elég közel volt hozzánk. - Senki nem mondta, milyen hangsúllyal olvassa fel a dialógot, de rögtön ment neki. És teljesen hibátlan volt! A kisfia igazán tehetséges! – mondta a tanárnő, és rám mosolygott. Én visszamosolyogtam, a tanárnő megsimogatta Edy fejét, majd elindult egy másik szülő felé..

Van egy igazán tehetséges fiam… És van egy tippem is, hogy honnan örökölte…
- Mami! Majd kéne jelmezt varrni, meg majd gyakorolsz velem, ugye? – Elindultunk a kocsi felé, de Edynek be sem állt a szája.
Néha szeretnék gyerek lenni, hogy gondtalan, és naiv legyek. Hogy mindenre újként csodálkozzak rá, és minden friss, és élményszerű legyen. Ne berögzült és unalmas…
- Vagy húsz oldal a szövegkönyv, de még nem kaptam meg, mert le kell fénymásolni. És lesz délután is próba, és azt hiszem… - Edy hirtelen elakadt, és nyújtogatni kezdte a nyakát.
- Kié az a hatalmas kocsi, mami? – kérdezte, és egy fekete limuzin felé intett.

Nem! Ilyen hamar? Ez… Még nem akarom!

A limuzin előttünk parkolt el, és meg sem várva, hogy a sofőr kinyissa az ajtót Rob szállt ki hátulról.
Azonnal találkozott a tekintetünk, majd láttam, hogy Rob Edyre néz majd vissza rám. Mérhetetlen düh és megvetés volt a szemében.
Aztán elcsodálkoztam, hogy mennyire megváltozott hét év alatt. Nem a ráncai lettek mélyebbek, hanem az arcvonásai komolyabbak, a tekintete felelősségteljesebb. Sármosabb lett, és úgy éreztem, hogy most sokkal nagyobb veszélyt jelent rám, mint eddig bármikor. A szemei ugyanúgy csillogtak, bár most a haragtól, a haja meg rövidebb lett. A válla sokkal szélesebb, és fogadtam volna, hogy a hasán ruhát lehet mosni… Bár most a megszokott zakó helyett farmer volt rajta sportinggel és edzőcipővel…
De hiába jöttek ezek az érzések, amikor azonnal eszembe jutott az utolsó találkozásunk. Hogy miket mondott, és mit tett. Hogy képes volt otthagyni, egyetlen szó nélkül, csak úgy…
Meg merte tenni! Hirtelen én is dühös lettem. És teljes joggal… Egy nő sincs a világon, aki elviselte volna azt, amit velem tett. Egyetlen egy sincs! Utáltam, látni nem akartam, és azt akartam, hogy tűnjön el!
Megtette hét évvel ezelőtt, most miért olyan nagy kérés? Takarodjon el a puccos kocsijával együtt, és vissza se nézzen. Semmit nincs itt, ami rá tartozik vagy, ami érdekelhetné akár csak egy kicsit is… Tűnjön innen!

Egyenesen felénk jött, láttam, hogy nem egy anyuka fordul a jelenet, vagy épp Rob felé.
És Rob csak egyre közelebb jött, lassan már annyira, hogy éreztem az arcvizének illatát. Ugyanaz, mint hét éve… Ez sem változott. Kétlem, hogy a természete bármiben más lenne.
Közvetlenül előttem állt meg, alig volt köztünk húsz centi, ő lenézett rám, én meg harciasan emeltem fel a fejemet.
Jelentet akar? A rögtönzésben jó vagyok!
- Szervusz, Kris! – mondta, majd kicsit feszülten rám mosolygott.
Hogy merészel rám mosolyogni? Milyen joggal? És, hogy veszi a bátorságot? A szemeim szikrákat hánytak, és legszívesebben egy kanál vízben megfojtottam volna!
- Szia! Én Rob Pattinson vagyok – mondta, és leguggolt Edy elé. A kezét nyújtotta neki, és úgy mosolygott rá, mintha… Mintha a saját fia lenne.
- Helló! Edward Stewart! De szólíts csak Edynek– mondta Edy, és belecsapott Rob kezébe. Rob elbűvölve nézte, és szinte felfalta a tekintetével. De ez most a jó értelembe…

- Edy! Mi lenne, ha beülnél a kocsiba? Mindjárt megyek én is – mondtam, majd tolni kezdtem a fiam a kocsi felé.
Csak így ideállít? Teljesen természetesen? Mintha a hét év meg se történt volna? Mintha nem tette volna azt, amit? Mintha nem is lenne? Hogyan képes ezt megtenni?
Rob felállt, a mosoly eltűnt az arcáról és komolyan nézett a szemembe.
- Beszélnünk kell – mondta. Ez nem kérés volt, hanem parancs. Egy határozott kijelentés.
- Oké! Kezdhetem én? – kérdeztem ironikusan, majd bájosan rá mosolyogtam.
Éreztem, hogy a kezem ökölbe szorul, majd lendül az egész karom. Öklöm Rob állát találta el. Nem dőlt el úgy, mint a filmekben, és nem szisszent fel. De a feje az ütéssel együtt mozgott, majd megdöbbenve nézett rám. Meglepődve és értetlenül.
Kihasználva meglepetését azonnal elfordultam, a kocsimhoz rohantam, és beszálltam az autóba. Még láttam a visszapillantó tükörből, hogy Rob az állát dörzsöli, majd elindul a limuzinja felé.

- Mami? Ki volt ez a bácsi? – kérdezte Edy a hátsó ülésről.
A szemei ragyogtak. Szerintem, ha nem is tudja… De érzi, hogy valami köze van hozzá. Ennyire kisgyerekként, még nem tudhat mindenről… De biztos vagyok benne, hogy Rob úgy vonzza, mint még egyik férfi sem. Tudom, hogy meg akarja ismerni, és beszélni akar vele. Tudom, hogy nem érti, mit keres itt, de természetesnek találja, hogy itt van.
- Csak a mami régi ismerőse – mondtam, és kisfiamra mosolyogtam a tükörben.
Ráléptem a gázra és próbáltam hamarabb hazaérni, mint általában szoktam. Idegesen doboltam a kormánykeréken, és minden egyes piros lámpánál mindent szidtam, ami csak eszembe jutott. Persze csak magamban.
- Mami… Baj van? – kérdezte Edy most már kicsit halkabban.
Megérezte. Pedig nem akartam, hogy ő is tudja, hogy baj van. Nem akartam…
- Csak nem akartam találkozni ezzel a bácsival – mondtam őszintén. Ez legalább igaz volt.
- Nekem tetszett! Én szívesen találkoznék még vele – mondta Edy, és féloldalas mosollyal nézett rám a tükörben.
Ezt is az apjától örökölte…

Szinte szaladtam a bejárati ajtóhoz. Nem akartam tovább kint maradni, mit szükséges volt.
Szinte betoltam Edyt, majd becsaptam az ajtót.
Éppen azon gondolkoztam, hogy bezárjam-e minden lehetséges helyen, amikor csörögni kezdett a telefon.
- Halló! – szóltam bele, ahogy felvettem a kagylót. Edy bekapcsolta a tévét, és a kedvenc meséjével együtt énekelte a főcímdalt.
- Cameron vagyok – mondta bátyám szomorú hangon.
Baj van!
- Mond, hogy jó híred van, kérlek! – mondtam szinte lemondóan, pedig tudtam, hogy semmi jót nem fog most mondani.
- Anya meghalt, Kris – mondta csöndesen, majd hallottam, hogy felzokog a telefon másik végéről.
Nem viccel. Nincs április elseje. Nem érdemes visszakérdezni, hogy ez biztos-e. Tudom, hogy biztos, hogy nem vicc, hogy komoly.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, és követte még egy jó pár…
- Mikor? – kérdeztem kicsit elakadó hangon.
- Tegnap éjjel – mondta Cameron, és hallottam, hogy szaggatottan veszi a levegőt.
- Apa? – kérdeztem még mindig könnyezve.
- Bezárkózott a szobájába, de azt mondta, ő tudta. Felkészült rá. – Cameron hangja megint elcsuklott, és megint szünet állt be a beszélgetésbe.
Láttam, hogy Edy már nem a mesére figyel, hanem engem néz, hogy miért sírok.
Rá mosolyogtam a könnyeim mögül, próbáltam őt megnyugtatni… De nem biztos, hogy sikerült.
- Mikor lesz a…?
- Temetés? – fejezte be a kérdést helyettem bátyám. - Egy hét múlva délben. Los Angeles, dél – mondta, majd megint hallottam őt felzokogni.
- Odamegyünk előbb - mondtam, majd elköszöntem bátyámtól.

Most hogy magyarázzam meg Edynek, hogy meghalt a nagymamája? Hogyan?
Le akartam mellé ülni, de csöngettek. Sóhajtottam egyet, majd kinyitottam az ajtót.
Rob állt ott dühösen villogó szemmel.
- Komolyan mondtam, hogy beszélnünk kell! – kiabálta szinte erőszakosan, majd beljebb lépett.
- Ne most, Rob! – mondtam lemondó hangon, és rá emeltem a tekintetem.

- Mi történt? – kérdezte aggódó hangon, és közelebb lépett hozzám.
Szinte automatikusan léptem hátra vagy két lépést. Túl közel volt… Nem akartam, hogy itt legyen! Nem akarom, hogy nézzen! Nem akarom látni! Még tudni se akarok róla!
- Menj el, Rob! – mondtam, majd kezemet a mellkasának támasztottam, hogy kitoljam az ajtón.
Azonnal elrántottam a tenyerem. Nem… Nem akarom megérinteni.
Helyette az ajtót kezdtem el behajtani, és reméltem, hogy elmegy, ahogy már annyira sokszor. Hivatásos lelépő is lehetne…
- Kristen! Mi a baj? – Nem engedte, hogy bezárjam az ajtót. Keze szinte erőszakosan fogta meg a zárat, az én erőm az övével szemben semminek bizonyult, és kicsit se tudtam megmozdítani az ajtót.
- Nem mindegy?! – kérdeztem, és éreztem, hogy egyre jobban folynak a könnyeim. – Menj már el!
Felzokogtam, és elengedtem az ajtót. Ehhez most nincs erőm…
Kezem a szám elé kaptam, hogy a légvételem ne legyen annyira hangos.
- Mami… - Edy kis kezét éreztem meg a derekamnál, és felé fordultam.
- Semmi baj kicsim – mondtam elcsukló hangon. - Mindjárt megyek utánad, menj be a szobádba, jó – mondtam, majd követtem Edy hátát a szememmel.
Általában nem szokott ennyire hallgatni, de talán tudja, hogy most baj van. Visszakérdez, hogy miért kell bemennie, mikor megyek be, és miről fogunk beszélni.
De most csak csöndesen ment, az ajtaja előtt még rám nézett, és láttam, hogy semmit nem ért.
- Muszáj beszélnünk! – mondta megint Rob, Edy mozdulatait nézve.
- Ne most, Rob! – mondtam lemondóan, majd keresztbe fontam a karomat, és rá emeltem könnyes tekintetem.
- Mikor, ha nem most? Máskor miért lesz alkalmasabb, Kristen? Nem kevés dolgot titkoltál el előlem! – Rob már szinte kiabált, és érezhető volt a belőle áradó feszültség. Ideges volt. Annyira ideges…
- Amikor nem az anyukám temetését rendezem! – üvöltöttem magamból kikelve, és megint felzokogtam.
Rob ledöbbent, csak nézett, majd közelebb lépett. Láttam, hogy lendül a karja, hogy átöleljen. A vállamhoz ért, én meg elfordultam tőle.
Nem akarom, hogy hozzám érjen. Nem akarom, hogy sajnáljon. Nem akarom, hogy bármilyen közöm legyen hozzá…

- Sajnálom, Kristen – mondta Rob, majd hallottam, hogy becsukódik az ajtó…