My boy - 24. fejezet

2021. január 06

- Tudod, én már igazán nem értem ezt az egészet... - mondta Ashley, majd bekapott egy savanyú uborkát.

Teljes nyugalommal ült az egyik bárszéken a sok közül, én meg a mosogató előtt álltam, és küzdöttem az egyik fazékkal.

- Igazán nem bonyolult... - mondtam, és csak azért se néztem rá. Nem akartam... Csak, hogy furcsa tekinteteket kapjak... Ezért nem...

Találkoztunk. Tényleg találkoztunk Robbal... De nem beszéltünk, mert nem volt miről. Hisz ott van neki a barátnője. Nem tudtam mit mondani, nem tudtam megszólalni vagy értelmes dolgot kinyögni, ha mellettem volt. Egyszerűen képtelen voltam rá. És már fölösleges is volt. Hisz... Barátnője van.

- Te hazudtál, mert ő hazudott, és most egyikőtök se szól a másikhoz.

A fazék kiesett a kezemből. Megdermedtem.

- Nem hazudott – mondtam, majd Ashley felé fordultam. Ő éppen egy újabb uborkát evett, és halálos nyugalommal nézett rám.

- Dehogynem hazudott! Csak annyira vakok vagytok mindketten, hogy szánalmas nézni is... - mondta, majd kézfejével megtörölte a száját. - Annyira nehéz rajtatok elmenni... Mondjuk Robot se értem meg. Minek kellett azt mondani, hogy van valakije? - kérdezte csak magától, majd megtörölte a kezét egy szalvétába. - Neked meg minek kellett azt mondani, hogy van valakid? - kérdezte és felém intett. - Ha nem unnám már nagyon ezt az egészet, öröm lenne nézni a szerencsétlenkedéseteket – mondta, majd az üveget lezárta, és visszarakta a hűtőbe.

Szememmel követtem a mozdulatait, és próbáltam felfogni, amit mondott.

Robnak nincs senkije... Robnak nincs barátnője.

Nem néztem az újságokat. Rögtön kidobtam, amint Jeff áthozta. Nem akartam látni, ahogy ölelgeti azt a másik nőt. Nem figyeltem senkire, nem beszéltem Robról, nem akartam tudni róla. Az igazság az volt, hogy túlságosan fájt volna tudni, hogy boldog... Valaki más mellett. Hogy jó érzi magát, hogy egyszerűen nem is gondol rám, hogy túllépett rajtam. Valahogy fájt volna a tudat, hogy még csak nem is hiányzom.

- Nincs barátnője? - kérdeztem megint kicsit élesebben, mint értelme lett volna.

- Naná, hogy nincsen! - mondta Ashley, majd odalépett hozzám. - Ezt jelenti azt, hogy hazudott, Kris. Nem mondott igazat, vagyis nincs barátnője...

- Te ezt honnan tudod? - kérdeztem hirtelen biztosra véve, hogy igazából ő is hazudik.

Túl könnyű lett volna elhinni. Akkor reménykedni kezdek. Reménykedek, elhiszem, hogy nekem van igazam; aztán megint rádöbbenek, hogy hazudtam magamnak, hogy igazából van valakije, és megint összezuhanok. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy elhiggyem, nincs senkije. Nem engedhetem meg magamnak... Nem lehet.

- Tudod, szívem nem csak téged látogattunk meg mostanában – mondta Ashley mosolyogva majd Kellan felé intett, aki éppen Edyvel játszott a gyerekszobába. - Olyan jó apa lesz... - mondta elmélázva és csak nézte Kellant.

- Igen egyetértek – mondtam gyorsan, majd Asley elé álltam. - Biztos, hogy nincs senkije? - kérdeztem megint.

- Hidd már el, hogy egyedül van! - mondta, majd nevetni kezdett. - Hazudtok egymásnak, és egyikőtök se fogja fel milyen károkat okoztok ezzel a másiknak... Komolyan mondom, idióták vagytok! - mondta még mindig mosolyogva.

Idióták vagyunk. Igen, ezt eddig is tudtam. Tényleg nem vagyunk normálisak...

De ha nincs senkije... Akkor miért mondta, hogy van? Én azért mondtam, mert ő mondta... Én azért hazudtam, mert azt hittem neki van valakije... Én ezért hazudtam. De ő? És ha tényleg nincs senkije, akkor mi most mit csinálunk?

Nem tudom... Sok mindent nem tudok...

De azt tudom, hogy vele akarok lenni. Csak ha látom, akkor jobban érzem magam. Ha csak egy porcikáját... De legjobb magát Robot nézni. Vele akarok lenni, és eddig azért nem voltam vele, mert úgy tudtam, van valakije... És nincs. Vele lehettem volna... Vele.

- Miért hazudott? - kérdeztem Ashley-től , majd merengve néztem magam elé. Nem láttam, csak néztem. Csak ennyire voltam most képes...

Mert ha hazudott is, akkor is egy ilyen dologban.

- Ne tőlem kérdezd, édesem, de most már odaadjuk a meghívót, jó? Ezért jöttünk tulajdonképpen...

Tudta, ha ezt mondja, akkor nem fogom többet keresni. Tudta, hogy akkor békén hagyom. Nem tudtam, mi másért hazudott volna. Nem találtam más okot.

Azért hazudott, hogy békén hagyjam. Hogy ne keressem, hogy elfelejtsem. Hogy lemondjak róla, hogy végre felfogjam minket csak Edy köt össze. Hogy végre megértsem mi soha nem lehetünk egypár, soha nem is voltunk azok...

Ezért hazudott. Hogy végre felfogjam, hogy megértsem... Ezért hazudott. Nincs más értelme. Nem lehet más magyarázata. Ezért hazudott. Csak ezért. Mert nem akar. Nem kellek neki, soha nem szeretett és most se szeret. Mert csak egy vagyok a sok közül, ezért mondta azt, amit. Mert nem kellek neki, mert egy fölösleges rossz lettem volna. Mert nem akarta, hogy ráakaszkodjak. Ezért hazudott. Mert unta a ragaszkodásom, a reménykedésem... Unt engem.

Ezért hazudott. Nincs más magyarázat... Csak ez. Ennyi és nem több.

- Szóval a lagzi május 22-én, szombaton lesz - mondta Ashley, és a meghívót nézegetve jött vissza a konyhába.

- És hozhatsz magaddal valakit – tette hozzá Kellan, és Ashley mellé állt. - Persze Edyn kívül – mondta, majd rám vigyorgott.

- New Yorkban lesz az esküvő...

- És végignézheted, ahogy elveszem ezt az idegesítő nőszemélyt – mondta Kellan, majd maga felé fordította Ashley-t és megcsókolta.

Boldogok voltak. Olyan jó volt még csak rájuk nézni. Csak egy kicsit is. Annyira örültek a másiknak. Olyan hibátlanul boldogok voltak... Egyszerűen... tökéletesek.

Én is akartam ezt a boldogságot. Akartam az örömet, akartam, hogy ha csak a másikra nézek, akkor jobban érezzem magam. Akartam a hibátlan tökéletességet. Hirtelen jobban akartam, hogy szeressen valaki, és én szerethessem mint bári mást. Én tényleg akartam... Szeretni akartam! De nem tudtam.

- Ez nem a te telefonod, Kris? - kérdezte Kellan, amint elszakadt Ashley-től. Elbambultam. Talán fel se tűnt, hogy csak nézem őket...

- De... - mondtam kábán, majd elővettem a mobilom a táskámból.

- Mondjad – szóltam bele, majd sajnálkozva Ashely-re és Kellanra néztem. Elindultam a dolgozó felé, úgyis munka lesz...

Csak a munka.

- És most mit fogsz nekem adni, édesem? - kérdezte Jeff nevetve. Megtorpantam, mert ha Jeff az, akkor nem is biztos, hogy munka az... Bár eléggé valószínűtlen, hogy az ügynököm nem munka miatt hív... De akkor is.

- Miért kéne neked bármit is adnom? - kérdeztem, majd sóhajtottam egyet.

- Hát, mert megmondtam! Én mindig megmondom – mondta, majd megint nevetni kezdett. - Édesem, egy kicsit több lelkesedést, ha kérhetem! - kiabált, én meg csak álltam mereven...

- Oké, lelkes vagyok – mondtam mindenféle izgalom nélkül.

- Kristen! Te olyan ünneprontó vagy! - nyögött bele a telefonba, és már egyáltalán nem nevetett.

- Jeff... Most ehhez nincs erőm – mondtam, majd nekidőltem a falnak.

- Történt valami? - kérdezte, és a hangja már sokkal komolyabb volt, mint eddig.

- Csak megtudtam, hogy Rob nem csak hogy kihasznált, de még hazudott is, de ez most lényegtelen... Szóval mi van? - kérdeztem, most már túlságosan fáradtan.

- Szívem, ebben az ügyben te vagy a nem normális, de ezt már megbeszéltük. És mivel annyira nem értettünk egyet, amennyire, ezért erre nem is reagálok, oké? - kérdezte, de tudtam, hogy nem vár választ... Tényleg nem értettünk egyet az egészben. Szerinte én vagyon az idióta... És nekem kéne vallani. De azt se tudom mit, szóval én igazán nem értem őt. Mit kéne vallanom? Vallani csak szerelmet kell. De mivel én nem vagyok szerelmes Robba, ezért nem kell vallanom.

- Na miért hívtál? - kérdeztem megint, és erősen próbáltam nem arra az emberre gondolni...

- Oké! - kiáltott megint Jeff, és újra jó kedve volt. - Felkészültél? - kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Mindig mosolyog mostanában... Valamiért annyira jó kedve van, pedig nincs is barátja... Nem értettem őt...

- Fel – mondtam egyhangúan, majd a plafonra emeltem a tekintetem... Érdekes volt...

- GOLDEN! - kiáltott, én meg azonnal elkaptam a tekintetem a plafonról.

- Gonden? - kérdeztem és egy mosoly suhant át az arcomon.

- Mon ange, édesem... Én nem mondom, hogy megmondtam, de megmondtam... - mondta, és nevetni kezdett.

- Golden... - suttogtam, majd erősen deja vu érzésem lett... Egy évvel ezelőtt is itt tartottunk...

De most valahogy nem éreztem ugyanazt a lelkesedést. Örültem. De nem teljes szívből. Nem felejthetetlenül, nem felhőtlenül. Nem mondhattam magam boldognak...

Ez már megvolt. Egyszer már megvolt a Golden jelölés, és a Golden is... Ezen egyszer már túlestem... Ez már nem újdonság. Jó... De nem újdonság.

- Ez szuper! - kiáltottam fel, mintha tényleg annyira feldobott volna a hír. Pedig nem nagyon dobott fel... Örültem, de nem voltam boldog.

- Nah jó... Leteszem, mert úgy látom nehezedre esik a boldog nőt játszani... - mondta Jeff nevetve, majd kinyomta a telefont.

Igaza volt... Most nehezemre esett játszani a boldogat... Most igen...

Furcsa, hogy nekem, aki a színészetből él meg, nehezére esik eljátszani a barátai előtt, hogy boldog... De talán épp ezért nehéz. Ha ez a munkám, nem marad erőm még otthon is tettetni a boldogat... Nem marad erőm még otthon is játszani... Kimerülök, mint mondjuk egy könyvelő a számolásban...

- Jól hallottuk? - kérdezte Ashley egy hatalmas mosollyal azt arcán, és elém állt. - Második Golden?

- Igen. Jeff most szólt – mondtam, majd megpróbáltam mosolyogni. Reméltem, hogy siekrült.

- Ez szuper! És mikor lesz az elővacsora meg a többi?

- Nem tudom. Majd megkapom a hivatalos értesítőt... Abban biztos benne lesz – mondtam, majd elindultam a konyha felé. Kávé kell. Méghozzá most.

- És kivel mész? - kérdezte Kellan, és követett Ashley-vel együtt.

Kivel megyek... Ez egy jó kérdés. De talán nem is nehéz. Egyáltalán nem nehéz.

- Egyedül – mondta határozottan, arra gondolva, hogy Cotét mennyire megviselte tavaly, hogy Michael velem jött... Hogy Rob valószínű megint felfogad valakit, vagy talán már tényleg van barátnője... - Egyedül megyek.

Fények.

Annyira fényes volt minden. Annyira csillogó és hihetetlenül... fényes. Valahogy rezgett az egész a rengeteg vakutól, a világítástól. Minden vibrált.

Mosolyogva és egyedül sétáltam végig a szőnyegen, és alig vártam, hogy végre a terembe érjek, ahol végre leülhetek.

Szorított a cipőn a ruhám túl szűk volt mellben, alig kaptam levegőt. Utáltam az ilyen ruhákat... Ha már külön nekem tervezik, nem lehetne a méret is megfelelő? Vagy előírás, hogy fulladozni kell?

Csak mosolyogj... Ez az egyes számú szabály! A többi lényegtelen...

Ennek a ruhának miért kell ilyennek lennie? Az elővacsis ruhám tökéletesen megfelelő volt, remek és egyáltalán nem szorított. Legközelebb abba jövök, komolyan... Megvan! Bojkottálom a szoros ruhákat. Soha többet feszes ruhát! Ez lesz az életcélom.

Vége beértem, és sóhajtottam egy nagyot. Lehet, hogy már öreg vagyok ehhez... Ki tudja? Talán már nem bírom... Sokkal szívesebben lennék otthon Edyvel ahelyett, hogy itt parádézom egy olyan átadón, ami igazából hidegen hagy.

Megkerestem a helyem, majd azonnal odamentem.

Biztos Ron is itt lesz... Biztos voltam benne, hogy őt is jelölték. Az elővacsin is ott volt, de nem beszéltünk. Valószínű nem is akart velem beszélni, mert meglátott, udvariasan biccentett és ennyi volt... Mintha csak egy régi, nagyon régi ismerőst köszöntött volna... Egy biccentésre voltam elég... Ennyit érdemeltem. Egy biccentést.

De talán jobb is, hogy nem beszéltünk. Talán jobb... Vagy talán épp ideje lenne beszélnünk. Nem tudtam melyik lenne a helyesebb.

Leültem a helyemre, és csak vártam. Olyan szívesen levettem volna a cipőmet! Manolo Blahnik egyszer még elbeszélgetünk a kényelmes cipőkről! Lehajoltam, és megmasszíroztam a bokámat.

- Szia, Kristen! - köszönt egy férfihang, majd éreztem, hogy valaki leül mellém.

- Helló – köszöntem én is, majd felültem. - Óh! Te vagy az? - kérdeztem, amit a szemébe is néztem az alaknak nem csak a hangját hallottam... Pedig felismertem. Csak magam előtt is tagadtam, hogy ő... Nem akartam, hogy ő legyen.

- Hát... Igen, én vagyok – mondta Rob kicsit zavartan. - Jól vagy? - kérdezte és mosolyogva nézett rám.

- Nem. – mondtam egyszerűen, és nem néztem a szemébe. - Nem vagyok jól...

- Baj van? - kérdezte, a hangja féltő lett, és nagyon úgy hangzott, mintha tényleg érdekelné...

- Nincs... Csak nem vagyok jól – mondtam, és csak néztem a színpadot. Vártam, hogy végre besötétedjen a terem és nem kelljen Robbal úgy csevegnem, mintha semmi baj nem lenne...

Nem kellek neki... Nem akar engem. Akkor ez az egész fölösleges... Azt hiszem átmegyek buddhistába. Lemondok a vágyaimról, hogy ezután bármit is kapok, örüljek neki. Semmit nem fogok várni, semmit nem fogok akarni, és akkor minden meglepetés és nagy dolog lesz... Azt hiszem tényleg átmegyek buddhistába.

- Miért nem vagy jól? - kérdezte, majd kezét az arcomra rakta.

Finoman érintett meg... Pedig nem akartam, hogy megérintsen! Nem akartam! És mégse tudtam elrántani a fejem, elfordítani az arcom. Nem tudtam... Hagytam, hogy érintsen, a bőre perzselte az enyémet. Maga felé fordította a tekintetem, és csak nézett a szemembe.

Kedves volt... Kedves volt a tekintete... Érdekelte, hogy mi van velem. Tényleg kíváncsi volt rá. Még akkor is, ha csak a fia anyja vagyok, akkor is... Érdekelte.

- Pont te kérdezed? - kérdeztem vissza, majd a könyökénél fogva elhúztam a kezét az arcomtól. - Ne kérdezd, hogy miért nem vagyok jól, Rob... - mondtam egyszerűen majd elfordítottam a fejem.

Csak meredtem előre és vártam. Vártam, hogy végre valahára elkezdődjön ez az egész, aztán hazamehessek...

Rosszul esett itt lenni, pedig régen minden vágyam ez volt. És most mégis a poklot jelentette...

Túl közel volt, hiába választott el tőle egy szék. Éreztem a teste melegét, az illatát... És megőrjített. Nem bírtam a köztelébe lenni. Így nem... Ez nem megy. Nem tudok mellette lenni a tudattal, hogy nem kellek neki. Pedig ezzel éltem hét évig... És most mégse megy. Nem tudok...

-A paparazzi még mindig írogat... Pénzt követel – suttogtam, hogy csak Rob hallja. Erről tudnia kell. Ez a fiára is vonatkozik.

- Egyszer már kapott pénzt, nem? - kérdezte Rob halkan. Nem tudtam kivenni, hogy mit érezhet. Nem tudtam megérteni, nem hallottam a hangján semmilyen érzelmet.

- Ötvenezret... Most milliót kér vagy elárul a sajtónak – mondtam, és abban a pillanatban minden fény eltűnt a teremből.

Kezdődik. Még pár óra, és mehetek haza... Még pár óra, és nem kell Rob mellett lennem...

Pár óra... Csak ennyi.

Egyszerre volt túlságosan sok az a pár óra. Túl sok, a szenvedés miatt. Hogy Rob mellett kell lennem, hogy mosolyognom és játszanom kell.

És túl kevés is volt... Csak pár óra Robból... Nem elég. Nem elég, hogy csak, akkor látom, amikor átadóra megyünk. Nem elég, hogy csak akkor beszélünk, amikor átjön Edyhez... Kevés...

Én egy életet akarok Robbal. Azt akarom, hogy mindig ott legyen, és soha ne menjen el. Hogy kelljek neki.

De nem kellek. Ezért én hiába akarok egy életet vele...

Ő egy percet se akar velem... Egyetlen egy percet sem...