My boy - 23. fejezet

2020. november 28.

- Anya! Anya ébredj! Ébredj fel, anya!

Edy ugrált az ágyamon nagyon is lelkesen, nekem meg, ha tetszett, ha nem, akkor is fel kellett kelnem. Úgy igazából nem is csodálkoztam lelkes köszöntésén, ugyanis már egy hete csak a szülinapjáról volt szó... Miért pont most ne lenne izgatott, amikor végre szülinapja van?
- Felkeltem – mondtam, még mindig az ágyban fekve, és csukott szemmel.
- Nem, nem vagy fel! Anya kelj már fel! - kiabált Edy és tovább ugrált az ágyon.
Honnan van ennyi energiája? Honnan szerzi? Árulja már el nekem is a titkot, hogy ne nézzek ki úgy, mint aki hetek óta nem aludt... Pedig aludtam én, csak nem jól...
Hónapok óta rosszul aludtam... És még arra se volt erőm, hogy magam előtt titkoljam miért nem alszom jól... Naná, hogy Rob miatt. Elég egyértelmű, egyszerű és mégis idiótaság volt. Hónapok óta nem beszéltünk. Azóta, amikor megint szépen összevesztünk...
Nem szóltunk egymáshoz, még a másikra se néztünk. Ha jött Edyért, én bementem a dolgozószobába, és hagytam, hogy elvigye... Nem akartam látni, nem akartam hallani a hangját. Nem akartam tudni róla... Nem. Megint hazudok...
Akartam látni. Akartam hallani a hangját. Akartam az illatát, az egész lényét... De nem mertem. Nem mertem a szeme elé állni, nem mertem megszólítani, és csak az ajtón keresztül hallottam a hangját. Nem mertem megtenni... Egyszerűen gyáva voltam vele szemben. Szánalmas vagyok nem? Nem merem látni a fiam apját...

Az elmúlt hetekben még rosszabbul aludtam, mert itt volt a tény. Edy szülinapja... És lehetetlen volt, hogy az anyja és az apja külön ünnepelje meg a szülinapját. Most, hogy van apukája családi ebéd kell... Itt nem tudok elbújni, nem tudok menekülni. Látni fogom, hallani... Belélegezni, érezni... Itt lesz, és ez annyira... kikészített.
Már csak a tudattól feszengtem, hogy egy légtérben kell lennem vele. Csak a gondolattól, hogy megint látom az arcát... megremegett a lábam, a gyomrom szaltót csinált a hasamban... És összeszorult a torkom...
Mert tudtam, hogy akarom látni. Nem volt nagyobb vágyam, mint hogy megint lássam. Hogy magához öleljen... Hogy beszéljen hozzám... Akartam!
De hülyék vagyunk mi ketten, és nem megy ez úgy, ahogy mi elképzeltük.
- Már apa is itt van, kelj már fel! - kiáltott még Edy, majd leugrott az ágyról, és kiviharzott a szobámból.
Itt van...
Itt. Van. Tényleg itt van.

Pillanat alatt ültem fel, és dobtam le magamról a takarót. Itt van.
Nem akartam elhinni, de tudtam. Itt nem kell hinni. Itt tudni kell. És én mindennél jobban tudtam, hogy itt van. Edy is azt mondta... Valahogy egyszerre voltam hihetetlenül rémült és mégis megkönnyebbült. Féltem, hogy most látom először azóta... De örültem, hogy látom...
Mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam magam. Ha valamikor, akkor most kell a nyugalom.
Lassan keltem fel az ágyamból, és mentem a szekrényemhez. Csak semmi nyugtalanság. Elvégre ez... csak Rob. Csak Rob. Nem kéne izgulnom, nem kéne félnem, hogy ha lemegyek, akkor ott lesz ő is. És mégis görcsbe rándult a gyomrom, alig kaptam levegőt és éreztem, hogy a torkom összeszorul...
Nem féltem, egyszerűen... Nem tudtam mit várjak. Ismeretlen volt a helyzet, ismeretlen volt maga Rob is... Nem tudtam mire számítsak, mit várjak...
Ezért izgultam. Csak ezért.

Lassan lépkedtem lefelé a lépcsőn. Talán odázni akartam a pillanatot, talán csak akartam még egy kis nyugalmat mielőtt tényleg meglátom. Talán csak egy kis pihenőt akartam...
De igazából látni is akartam. Fájt ez a kettősség, és nem tudtam megérteni magam. Miért vagyok ilyen bonyolult?
Már nem kell sok, és meglátom. Látni fogom... Tényleg. Ráadásul egy egész napot vele fogok tölteni... Vagyis vele és Edyvel is, de akkor is... Ott lesz ő is. Szinte izgultam. Szinte vártam... Szinte akartam a pillantását.
De nem voltak a nappaliban.
Felsóhajtottam, és tudtam, hogy döbbenet ült ki az arcomra, Hova mentek ezek, ha nem a nappaliban vannak?
Aztán hangokat hallottam a konyha felől... Végül is logikus, hogy ott legyenek. Edynek reggelizni kell. És nekem se ártana valamit ennem.
- És mit kapok szülinapomra? - kérdezte Edy lelkesen, és biztos voltam benne, hogy hatalmas vigyor ül az arcán. Egy hete ezt kérdezi tőlem is...
- Nem lesz meglepetés, ha elmondom.
Hallottam. Hallottam a hangját. Tudtam, hogy ő. Felismertem... Borzongás futott végig a gerincemen csak attól, hogy meghallottam a hangját. Hiányzott. Hiányzott a hangja...
- Anya is mindig ezt mondja... De attól még el lehetne árulni egy kis részét... - mondta Edy, majd hallottam, hogy kihúznak egy széket.
- Mi értelme a kis részének? - kérdezte Rob, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Nem mertem bemenni. Ha bemegyek, akkor abbahagyják a beszélgetést, és jön a kínos csönd... Tudtam, hogy ez lesz. Besurranónak éreztem magam, vagy valami kukkolónak... Csak hallgatni akartam őket egy kicsit...
- A kis részből lehet következtetni a nagyra.
- És akkor máris nem meglepetés a meglepetés. Mit kérsz reggelire?
- Anya azt mondta csinál palacsintát.
- Akkor, amíg anyukád ide nem ér, nekikezdünk – mondta Rob, és hallottam az elszántságot a hangján. Akaratlanul mosolyodtam el, mert eszembe jutott, hogy amikor a legutóbb palacsintát sütöttünk, akkor milyen volt...
Hallottam az edények csörömpölését, a fiókok nyitogatását.
- Te tudod, hogy kell palacsintát csinálni? - kérdezte hirtelen Rob.
- Még csak hétéves vagyok, apa! Honnan kéne tudnom?

Megint elmosolyodtam, és már biztos voltam benne, hogy ideje bemenni. Ketten együtt úgy se haladnak... Rob nem tud sütni.
Nagy levegőt vettem, és egy pillanatra becsuktam a szemem. Csak nyugalom... Elvégre ez csak Rob.
- Anya! Apa nem tud palacsintát csinálni, szóval segítenél? - kérdezte Edy mosolyogva Rob mellől. Rob éppen lisztet tartott a kezében, Edy meg két tábla csokit.
- Helló, Kris – mondta Rob közömbösen. Nem nézett rám, még a fejét sem emelte fel. Csak ennyi volt... Egy helló... Még meg se fordult, továbbra is háttal állt nekem. De még így is láttam, hogy más lett. Nem abban az értelemben, hogy Rob már nem a régi Rob. Vagyis nem csak ebben az értelemben. Levágatta a haját. És ha csak hátulról láttam, akkor is tudtam, hogy hihetetlenül jól áll neki... Még így is tudtam.
Megint félni kezdtem. Nem fogok kibírni mellette egy egész napot! Lehetetlen...
- Szia – suttogtam vissza, majd erőt véve magamon közelebb mentem hozzájuk.
Ó a fene! Közel, közel, közel... Nagyon közel van... Túl közel. Akaratlanul torpantam meg majd vettem megint mély levegőt. Ez a nap nem erről szól. Ez Edy szülinapja! És hiába tudtam, hogy nem erről szól... Ezen nem tudok változtatni. Ez nem kívánságműsor...
- Jó, akkor ti üljetek le, én meg megcsinálom a palacsintát! - mondtam, majd kivettem Rob kezéből a lisztet.
Ő készségesen adta nekem oda, majd abban a pillanatban kapta fel Edyt és ültette felé a bárszékre.
- Anya! Van olyan, hogy csokis palacsinta? Vagyis, hogy csokit rakunk a tésztába...
- Rakhatunk, ha szeretnél – mondtam, majd feléjük fordultam.
És engem nézett... Engem nézett...
Perzselt a tekintete. Olyan volt, mintha a szemével égetné a bőröm. Láttam, hogy végigmér, majd megállapodik a szememnél. Összefonódott a tekintetünk, és valahogy nem tudtam elfordítani a fejem. Nem tudtam megszólalni, de talán nem is akartam.
Fogva tartott, mintha bezárt volna egy ketrecbe. Nem tudtam szabadulni...
Talán ideje lenne belátni. Soha nem fogok tőle szabadulni. És nem azért, mert ő Edy apja. Hanem azért, mert nem akarok. Nem akarom elveszíteni újra és újra. Azt akarom, hogy csak engem nézzem, hogy csak engem lásson. Azt akartam, hogy mindig mellettem legyen. Hogy úgy nézzen rám mindig, mint régen. Hogy soha ne haragudjon rám. Ezt akartam.
Nem tudok menekülni előle. De nem is akartam. Feladtam... Nem menekülök többet. Értelmetlen és felesleges...

- És most ehetek belőle? - kérdezte Edy hirtelen, én meg elkaptam a tekintetem.
- Egy kockát – mondtam, majd visszafordultam a tálhoz. Az ujjaim elfehéredtek úgy markoltam a fakanalat. De nem tudtam nem markolni... Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni. De úgyse fogok. Fölösleges még próbálkozni is...
Keverni kezdtem a masszát, hogy végre csináljak is valamit. Muszáj csinálnom valamit...
- Edy, ne egyél sokat! Nem fogsz reggelizni!
- Jól van... Csak még ezt megeszem, hogy egyenes legyen a sor, apa!
Megmozdult. Hallottam, hogy felállt a székről. Minden eges porcikámmal éreztem, hogy itt van, és tudtam, hogy mit csinál. Még látnom se kell, akkor is tudom, hogy mikor vesz levegőt, mikor mosolyog, mikor néz engem. Tudtam. Egyszerűen tudtam. És nem tudtam megmondania, hogy zavar-e, vagy sem. Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz... Nem tudtam.
- Ó, hát nem ferdén tört le? Úgy látszik ezt a másik sort is meg kell ennem... - mondta Edy, és hallottam, hogy Rob felnevet. Nem hangosan de eléggé, ahhoz, hogy tudjam, hogy nevet. Nevetett... És jó volt hallani a nevetését.
Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy milyen az arca most. A szemei is nevetnek... Tudtam, mert ismertem...

- Oké, akkor hova megyünk? - kérdezte Edy izgatottan, és bedobta a tányérját a mosogatóba.
- Megyünk valahova? - kérdeztem és kérdőn Edyre néztem.
- Apa azt mondta, hogy igen! - mondta, majd Robra nézett.
Pedig jól csináltam. Nagyon ügyesen kerültem a tekintetét egész reggeli alatt. Nem akartam most rá nézni. Nem azért, mert nem akartam. Nem ebben az értelemben... Mert tudtam, hogy milyen hatással lenne rám... Nem jó hatással.
- Igen megyünk, menj öltözz fel, Edy! - mondta Rob, majd hallottam, hogy kitolja a székét, és a mosogatóhoz megy.
Edy erre kirobbant a konyhából egyedül hagyva engem és Robot.
- Akkor megyek, én is átöltözöm – mondtam zavartan, és elindultam kifelé. Szinte kínosan ügyeltem rá, nehogy rá nézzek...
- Sokáig játszunk még, Kristen? - kérdezte hirtelen. A hangja keményebb volt, és parancsoló. Mintha valami bűnt követtem volna el.
Megfordultam, és csak néztem, ahogy a mosogatónak támaszkodik összefont karral. De nem tudtam az arcára nézni. Nem ment...
- Nem... Nem játszunk... - mondtam, majd lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen látnom. Nem bírom.
- Dehogynem! Négy hónapig nem voltál hajlandó velem szóba állni! És most is csak azért, mert Edy szülinapja van... És ha esetleg nem lettél volna ennyire tartózkodó, akkor már rég túl lehetnénk az egészen, és tudnád, hogy van valakim, szóval egyáltalán nem kéne kínosan érezned magad!
Megdermedtem.

Egyszerűen lefagytam... Van valakije. Robnak barátnője van... Hideg víz. Jéghideg. Nem tudtam jobban jellemezni azt, amit most hirtelen éreztem. Mint egy vödör jéghideg víz... Csak ahhoz hasonlítható. Van valakije...
Felkaptam a fejem, és döbbenten néztem Rob szemébe.
- Már hónapok óta, és tudnál róla, ha nem lennél ennyire gyerekes! - mondta megint, és csak néztem, ahogy közelebb lép.
- Barátnőd van? - kérdeztem, és én is meglepődtem azon, hogy mennyire normális a hangom. Mintha nem is lenne semmi bajom. Mintha nem éppen most sokkolt volna minden... Teljesen normális volt.
- Igen – mondta már közvetlen közelről. Alig egy lépésre volt tőlem...
- Akkor is volt, amikor mi...
- Nem – mondta komolyan és keményen. - Utána... Úgyhogy viselkedhetnénk végre úgy, mint két normális szülő, rendben?
- Igen... - suttogtam bénán, majd egyszerűen kifordultam a konyhából.

Van valakije... Robnak barátnője van...Sikítani akartam üvölteni, hogy legalább egy kicsit jobb legyen. De tudtam, hogy utána se lenne jobb. Egyszerűen nem volt jó semmi. Üres voltam... Szimplán üres. Semmit nem éreztem a dermedtségen kívül. Csak ennyit.
Fájt... Bántott... Kínzott, hogy van valakije. Nem esett jól. Nem volt jogom sértettnek, becsapottnak lenni. Nem volt hozzá jogom, mert senkije nem voltam. Csak a gyerekének az anyja. Semmivel nem tartozik nekem. Se elszámolással, se magyarázattal...
És annyira fájt! Túllépett. Neki sikerült. Lépett egyet, közelebb a másik nőhöz, tőlem meg el. Lépett, és egyáltalán nem azért, hogy velem jobb viszonyba legyen.
De igaza van. Ha az utóbbi négy hónapban nem bujkálok, akkor talán feltűnik. Akkor elmondja. Akkor már lehet, hogy túl lennénk rajta mind a ketten...

Utáltam a tudatot, hogy Rob másra néz úgy, ahogy régen rám. Utáltam a tudatot, hogy megérint mást. Gyűlöltem! De nem tudtam mit csinálni... Választott. És nem engem...
Ha valaha volt is esélyünk, akkor az már rég elveszett. Már nincs, és nem is érdemes. Talán már gondolkodni se kéne rajta.
Automatikus mozdulatokkal öltöztem át, majd csak álltam az ajtó előtt Edyt várva.
Üres voltam... Semmit nem éreztem, ami logikus lett volna... Vagy inkább, semmit nem éreztem. Igen. Semmit nem éreztem. Ez a helyes.

Nem éreztem magam élőnek. Nem tudtam beszélni, és nem tudtam másra gondolni... Csak arra, hogy már nem kellek neki. Ezért keresett mást.
De igaza van. Nem várhatott rám örökké. Hisz én küldtem el őt, nem is egyszer. Nem is lett volna érdemes rám várni. Már mindegy. Annyira mindegy.
Csak néztem, ahogy Edy vigyorogva és boldogan száll be a kocsiba, hogy versenyezzen az apjával.
Aztán meg csak tűrtem, hogy engem is elrángasson. Mű mosollyal az arcomon tettettem, hogy élvezem. De nem ment. Nem bírtam másra gondolni. Egyszerűen nem tudtam...
- Most már menjünk haza! Még meg kell sütnöm a tortát - mondtam, és el is indultam a kocsi felé.
Percek múlva Edy és Rob is beszálltak, majd hazamentünk.
Menekültem. Pedig megígértem, hogy nem menekülök többet. De akkor még nem tudtam a másikról...
És most már örömmel menekültem, hogy végre ne legyek a közelében. Nem bírtam... A konyhában lázasan sütöttem a tortát, és hiába próbáltam csak arra koncentrálni mindig befurakodott az elmémbe egy kép Robról meg a kis barátnőjéről...
Utáltam, pedig nem is ismertem. És nem volt jogom utáni. Emiatt csak még jobban gyűlöltem.

- Boldog szülinapot, Edy!
- Köszönöm!
- Hány órakor született? - fordult hozzám Rob természetesen. Önkéntelenül fordultam én is felé, majd rögtön el is kaptam a fejem. Nem tudtam rá nézni... Egyszerűen nem tudtam... Folyton eszembe jutott az a csaj... Bárki is legyen. Állandóan eszembe jutott...
- Délután, kettő harminckor – mondtam, majd újra a tortám felé fordultam.
- Akkor még öt perc – mondta Edy, és felpattant a helyéről.
Még öt perc...
Hét évvel ezelőtt egy kórházban voltam. Furcsa milyen hamar elrepült ez a hét év. Mintha nem is annyi lett volna. Valaki ellopja tőlem az időd állandóan... Hét évvel ezelőtt ez az öt perc szenvedés volt. Rögtön utána meg ajándék. Ez az öt perc...
Akkor azt hittem, életem legnehezebb öt perce.
És azóta annyi minden másra mondhatom el ugyan ezt. Hogy életem legnehezebb öt perce... Talán ez is az volt.
Várni, nem Robra nézni, és csendben szenvedni. Ez az öt perc is nehéz volt...
Valahogy az életem csak nehéz öt percekből álltak össze... Nehéz öt percekből. Szerettem az életem. De nehéz öt percek voltak...
Edy és Rob nevetgéltek és beszélgettek. Edy még mindig ki akarta szedni Robból, hogy mi lesz az ajándéka.
Nem tudtam velük nevetni. Valahogy nem ment. Elveszítettem a hitem és a képességem, hogy tovább játszhassam a szerepem, és tovább is boldognak tűnjek. Nem ment...

Hallottam, hogy csörög a telefonom odakint, ezért kimentem, és hagytam, hogy Rob és Edy tovább legyenek boldogok. Nélkülem jobban megy nekik...
A kijelzőre néztem, majd apró mosollyal felvettem a telefont.
- Mondjad, Judith!
- Tudom, hogy Edy szülinapja van meg minden, és, hogy családi ünnepnapot tartotok! De muszáj elmondanom neked, nem bírom ki! - Judith lelkes volt, hadart és hallottam a hangján, hogy majd kiugrik a bőréből. - Szóval láttam a Reflektor nyers kockáit... Baromi jó! Nem hittem neked, amikor a kis vörösnek adtad a szerepet, de tudod mit? Ennél jobban nem is dönthettél volna! Baromi jó! Nagyon király! Annyira nagyon jó! Egyszerűen szuper jó! Szóval nem is zavarlak, csak ezt közölni akartam veled! December végére kész is lesz a film és mehet a bemutató! Mert baromi jó!
Judith meg se várta, hogy válaszoljak, lerakta, én meg csak álltam, és néztem a telefonomra. Oké, ő is ritkán ilyen lelkes... De ha lelkes, akkor okkal, szóval gondolom tényleg jó lett a film. Legalább már ezen is túl vagyunk...
- Anya gyere, lemaradsz! - szaladt ki Edy az étkezőből, majd azonnal vissza is ment.

- Apa, te szereted anyát? - kérdezte Edy a kanapén fetrengve. Rob éppen a kabátját vette, és indult, én meg a konyha ajtajából álltam és vártam.
- Persze...
- És te anya, szereted apát? - kérdezte Edy és felém fordult.
- Igen – mondtam, és Edyre mosolyogtam.
- Nem hiszem – közölte egyszerűen majd felült a kanapén.
Az ember azt hihetné, hogy elfárad egy egész napos szaladgálás után. De nem... Ő kifáraszthatatlan. Megkapta az ajándékait, utána még elmentünk a Természettudományi Múzeumba is dinókat nézni. Majd a játszótérre, és még mindig aktív. Tényleg elárulhatná a titkát.
- Miért nem hiszed? - kérdezte Rob, majd odament Edyhez, és felborzolta a haját. - Mi abszolút szeretjük egymást.
- Nem vagytok igazi anyukák meg apukák... A barátaim apukái meg anyukái együtt élnek és csókolóznak is... De ti nem...
- Nem előtted fogunk csókolózni, Edy – mondtam, és imádkoztam magamban, hogy végre abbahagyja, hogy Rob elmenjen és végre bemenjek a szobámba...
Hogy felhívjam Jeffet, hogy miért nem tudok Rob barátnőjéről... hogy miért titkolta el... Vagy csak, hogy elmondjam neki... Vagy csak, hogy végre szabaduljak a gombóctól a torkomban...
- Miért nem? - kérdezte Edy, majd feltérdelt, így egyenesen Robra nézett. - Ti nem csináltok szülős dolgokat...
- Nagyon is csinálunk szülős dolgokat! Például elmentünk veled a játszótérre. Ezt csak a szülők csináljak! - mondta Rob még mindig vigyorogva vagy talán mulatva Edyn. Nem tudtam.
- De nem velem kell szülős dolgokat csinálni... Hanem egymással – mondta Edy, mintha ez annyira életbevágó lenne.
- Oké, téma lezárva! Attól, hogy nem csókolózunk Robbal, még szeretjük egymást. És most menj aludni! - mondtam komolyan, és a szobája felé intettem.
- Jó... De én jobban örülnék, ha csinálnátok néha szülős dolgokat... - mondta Edy, majd elvonult a szobájába.

Szülős dolgok...
Baj van, ha már Edy is észrevette. Komoly baj van, ha már a fiunk szól ránk, hogy észrevette mennyire tartózkodunk egymástól. Tényleg baj van...
Edynek megvan a szülőképe... Látja a barátai szüleinél. És mi nem vagyunk így szülők, hogy külön élünk, és nem csinálunk „szülős dolgokat”.
Szeretnék gyerek lenni, és mindent feketén és fehéren látni... Szeretnék tényleg csak erre a két dologra koncentrálni. Hogy ez helyes, ez nem, és semmi nincs a kettő között. Amikor felnősz már semmi nem lesz fekete, semmi nem fehér. Minden szürke... Minden jóban lesz rossz és minden rosszban jó. Semmi nem lesz egyszerűen jó vagy rossz.
Talán baj, hogy nem vagyunk azok a szülők, akiket Edy megérdemel. Mert megérdemelne egy rendes családot... De nem tudnék Rob mellett élni... Nem menne.
- Menj... A barátnőd vár! - mondtam, majd egy kis mosollyal Rob felé fordultam.
Remélem, hogy csak én tudom, hogy ez beletörődő és keserű mosoly volt, neki nem tűnt fel...
- Megyek... - mondta Rob, és elmélázva nézett Edy után. - Rossz szülei vagyunk? - kérdezte majd felém fordult.
- Nem. Csak megvan az elképzelése... És mi nem illünk bele... De attól még... jó szülei vagyunk. Legalábbis szeretném ezt hinni – mondtam, majd elindultam a lépcső felé.
Menjen már el! Menjen el, ne kínozzon tovább! Nem akartam, hogy tovább itt legyen. Hagy hívjam fel Jeffet, hagy sírjak. Hagy szenvedjek egyedül...
- Kris! - szólt utánam Rob, majd éreztem, hogy a karomnál fogva visszahúz. - Nincs harag, ugye? - kérdezte komolyan a szemembe nézve.
- Persze, hogy nincs! - mondtam és próbáltam könnyed lenni. Lehet, hogy nem sikerült... Ez általában nem sikerül... - Nem csak te töltötted tevékenyen az elmúlt négy hónapot – folytattam, és döbbenten vettem észre, hogy a hangom cseng, mintha boldog lennék. - Nekem is van valakim – mondtam hirtelen ötlettől vezérelve, és Robra mosolyogtam. Egyenesen a szemébe nézve, csak mosolyogtam...
- Van valakid? - kérdezte, és mintha csalódást meg döbbenetet láttam volna a szemében. De miért csalódik, amikor neki van barátnője?
- Ahogy neked is – mondtam, majd végig Rob szemébe nézve elhúztam a kezem a markából. Ne érjen hozzám! Fogalma sincs mennyire közel állok ahhoz, hogy felzokogjak vagy megcsókoljam. Fogalma sincs róla!

Egyszerre akartam zokogni, amiért van valakije; és megcsókolni, hogy csak az enyém legyen, Hogy megint érezzem, hogy tudjam és érezzem a jelenlétét. Akartam őt... De nem kaphattam meg. És fájt, hogy nem lehet az enyém... Annyira fájt.
Rob tekintete hirtelen megkeményedett, és semmit nem tudtam belőle kiolvasni. Egy zárt könyv lett, amit hiába nézek. Hiába néztem Robot is, semmit nem láttam. Egyszerűen semmit.
- Viszlát, Kristen! - mondta közömbösen, majd elment.
Hallottam, hogy a bejárati ajtót becsapja maga mögött és akaratlanul rándultam össze a hangos zajtól.
Utána néztem, pedig tudtam, hogy nem lesz ott.
Szegény bolondok vagyunk mi, akik hiába akarnak... Vagy én már hiába akarok. Már hiába vallanék. Nem éri meg. Szegény bolond... Hiába van meg mindenem az életben. Mindent magamnak mondhatok, amire más áhítozik. De nem vagyok boldog... Nem, mert ő nincs itt. Csak akkor vagyok az, ha úgy néz rám, ahogy rég.
Tőle függök. Tőle függ a boldogságom. Tőle függ mindenem.
De már hiába akarnék tőle bármit is, semmit nem kaphatok meg. Nem lehet...

Szegény bolond vagyok én... Aki soha az életben nem lesz boldog.