My boy - 25. fejezet

2021. február 15.

Amikor kislány voltam, nagy akartam lenni.

De talán nem csak én vagyok ezzel így. Fel akartam nőni, nem akartam a szülői szigort, a szülői felvigyázást. Szabad akartam lenni, egyedül akartam dönteni mindenben... Nagy akartam lenni. Mert nagynak olyan jó lenni, nem? Hisz van pénzed és elköltheted; azt csinálsz, amit és amikor akarsz. Nem szól rád senki, ha csúnyán beszélsz, és tényleg, valóban szabad vagy.

Legalábbis ezt hisszük. Aztán felnövünk, kiderül, hogy a pénz lakbérre kell és számlákra. Kötelességeid vannak a munkahelyeddel a családoddal szemben. És megérted, hogy csúnyán beszélni nem is annyira menő dolog, amikor kicsi voltál...

Furcsa, mert a felnőtt ember meg gyerek akar lenni. Azért, hogy ne legyenek gondjai, hogy az legyen a legnagyobb problémája, hogy délután az oviban aludni kell, de neki nincs kedve... A felnőtt ember gondtalan akar lenni.

Hisz a gyereket nevelik, és rászólnak, ha valamit rosszul csinál. Ettől függetlenül a gyerek... Sok mindent csinálhat.

A gyerek mondhat valami hülyeséget, mert nem nézik le érte. A gyerek lehet őszinte, amikor csak akar, hisz csak egy gyerek, aki majd tanul. Egy gyerek lehet feledékeny, lehet bohém... Egy gyerek... lehet gyerek.

Talán ezért vágyunk a legjobban oda vissza. A gondtalan és felhőtlen élet miatt. Mert, amikor azt mondtad a sárga színre, hogy kék, akkor kedvesen kijavítottak, és nem néztek rád úgy, mint valami idiótára.

Mert, ha gyerek vagy, akkor mondhatsz, amit csak akarsz. Akkor kimondhatod, amit gondolsz. Akkor elmondhatod, hogy mi bánt.

Akkor igazán őszinte lehetsz.

- Döntöttem – mondta Jeff, amint betoppant a konyhába.

Reggel volt, a kávémat ittam, és erősen koncentráltam. Igazából gondolkodtam. Mást se csináltam az elmúlt sok-sok hónapban. Csak gondolkodtam. De nem jutok sehova. Csak vagyok, és egyszerűen nem tudok következtetni, csak egy helyben toporgok.

Én is döntöttem, nem csak Jeff. Döntöttem... Nem toporgok, mert elegem van. Nem fogom rágni a körmöm, és égbekiáltó következtetéseket levonni egyetlen egy szóból. Nem fogom magam rosszul érezni, nem fogom magam kínozni. Nem, mert nem akarom. Elegem van, hogy állandóan megyek, de sehova nem jutok. Elegem van.

- És hogy döntöttél? - kérdeztem majd mosolyogva felé fordultam.

- Mostantól nem hozok neked újságokat – mondta, és beljebb jött csak azért, hogy felnyissa a kuka tetejét, és a rengeteg újságot, amit hozott kidobja. - Úgyse írnak igazat, és majd én elmondom, amit tudnod kell – mondta, és rám mosolygott.

- Te most komolyan kidobtál egy rakat mai újságot? - kérdeztem a kukára meredve.

- Ki – mondta nem törődöm hangon, és kávét töltött magának.

- Megvetted csak azért, hogy most ki tudd dobni? - kérdeztem megint és felhúztam a szemöldököm. - Mit akarsz eltitkolni? - kérdeztem erősen gyanakodva.

Még Jeff se ennyire... léha, és könnyelmű. Ez logikátlan, amit most csinált. Egyszerűen nincs értelme.

- Semmit. Semmi érdekes nem történt. De szívem, az elmúlt hónapban az újságoktól függtél. Ideje véget vetni ennek...

- Nem függtem az újságoktól. Csak érdekelt, hogy mi van...

- Érdekelt, hogy mi van Robbal, nem? - vágott a szavamba hirtelen, és rám meredt. - Valld be, édesem, titkolni fölösleges!

Na igen... Tényleg érdekelt mi van vele. De nem volt róla cikk. Nem tudtam elhinni, amit Ashley mondott. El akartam, de egyszerűen nem tudtam. Valahogy nem ment... Bizonyíték kellett, és kerestem. De hiába kerestem, mert nem találtam sehol. Egyszerűen nem volt cikk arról, hogy Rob szakított volna a barátnőjével...

Ami vagy azt jelenti, hogy nem szakított vele, vagy azt, hogy nincs is barátnője... És nem tudtam, hogy melyik.

Jeffel farkasszemet néztünk, és csak azért se fordítottam el a fejem. Pedig neki volt igaza. De nem akartam. Nem akartam veszíteni...

- Na jó... Kicsit keresgéltem, de mivel nem találtam semmit, ezért abba hagytam, megnyugodhatsz – mondtam, feladva az egészet... Már nagyon csípett a szemem.

- Édesem, mikor akarsz végre rádöbbenni néhány dologra? - kérdezte Jeff, majd alkarjával a pultra támaszkodott. - Annyira szánalmas már titeket nézni!

- Nem vagyok szerelmes Robba – mondtam határozottan, és elfordítottam a tekintetem Jeffétől. - Igazán leszállhatnátok már erről a témáról!

- Talán oka van, hogy nem szállunk le róla, nem? - kérdezte Jeff komolyan. A szemében határozottságot láttam és eltökéltséget. Mintha célja lenne rávenni valamire...

- Jah, hogy idegileg kikészítsetek – mondtam ironikusan, majd a konyhaszekrény felé fordultam. Edy mindjárt felkel...

- Vagy esetleg nekünk van igazunk, és te vagy egy egészen kicsikét vak – mondta Jeff, majd leült az egyik székre.

Nem vagyok vak. Ezerszer lejátszottam magamban az egészet.

Igen szükségem van Robra. Igen, akarom, hogy mellettem legyen. De ez még nem jelenti azt, hogy szeretem. Mert ha szeretném, akkor minden alkalmat megragadnék, hogy vele legyek, nem? És én a Golden óta csak akkor láttam, amikor átjött Edyért vagy épp Edyhez. Máskor nem. Nem kerestem a társaságát nem beszéltünk, ha nem volt muszáj. És ha szeretném, akkor ez nagyon fájna, nem?

De nekem nem fáj... Persze rosszul esik... De nem fáj... Annyira.

- Reménytelen – mondta Jeff egy sóhajtás kíséretében, majd maga elé húzta az egyik tányért. - Komolyan mondom, bezárlak titeket valahova, hogy végre beszéljetek. Annyira nagy kérés lenne, tőletek?

- Akkor kellemesen elcsevegnénk az időjárásról, az egészségügyi állapotunkról, na meg persze az Edyéről, meg a filmekről... Arról elég sokat tudnánk beszélni – mondtam cinikusan, és elővettem a müzlit.

- Reménytelen – mondta megint Jeff, majd felállt a székről, és elővette a tejet a hűtőből. - Komolyan mondom, hogy reménytelen...

- Akkor reménytelen... Már ha valaha valaki is reménykedett – mondtam, és nagyon reméltem, hogy csak nekem tűnt fel a kis csalódás a hangomban. Nagyon reméltem...

De minek csalódtam? Elvégre soha nem vártam semmit, és ha nincsenek elvárásaim és vágyaim, akkor nem tudok csalódni, ugye? Mert nincs miben...

- Jó reggelt, anyu – mondta Edy a konyha ajtajából. - Jó reggelt, Jeff bácsi!

- Szia, kicsim! - köszöntem, majd tányért raktam Edy elé.

- Ma jön apa, ugye? - kérdezte, és megdörzsölte a szemét.

- Igen, ma jön – mondtam, és Edyre mosolyogtam. Pedig én mennyire próbáltam nem gondolni a tényre, hogy a mai napot végig Robbal töltjük. Vagyis csak Edy, de attól még itt lesznek a házamban, szóval...

- Ha ma jön, akkor én lelépek! - mondta Jeff, majd felpattant.

- Minek mész el? - kérdeztem döbbenten, és csak néztem, ahogy puszit nyom Edy arcára.

- Semmi kedvem itt maradni, és nézni, ahogy mind a ketten szenvedtek, amikor csak egy órára kéne elfelejtenetek egy pár dolgot... De ezt már mondtam neked – mondta, majd engem is megpuszilt - És gratulálok a Goldenhez, szívem!

- Már gratuláltál... - mondtam, és elmosolyodtam... Már több mint egy hónapja megkaptam a Goldent, de még mindig gratulál hozzá.

- Tudtom, de nem tudom megunni. Add át üdvözletemet Robnak, és neki is gratulálok – mondta, majd kiperdült a konyhából.

- Apa is Golden Globot nyert? Kérdezte Edy, és felém fordult.

- Igen, kicsim – mondtam, majd elé raktam a müzlit.

- És nekem ezt miért nem mondta senki?

- De mondtuk! És tudod ez csak egy unalmas gála a sok közül, ahol szoros ruhákban kell flangálni ismeretlen emberek előtt...

- Tudom... - mondta Edy, majd enni kezdett.

Furcsa volt, hogy mind a ketten megkaptuk a Golden Globot. Utána persze mindenki azt akarta, hogy közös interjút csináljunk... Mert milyen vicces már, hogy a két pitiáner színész egyszerre lesz komoly színész... Hát nagyon vicces, szerintem is...

De nem adtunk interjút. Legalábbis együtt nem. A kedvenc kérdésük a firkászoknak még mindig Edy volt, és még mindig nem mondtuk el az igazat...

Az újságíró már 10 millió dollárt követelt, és még mindig zaklatott... De feljelenteni nem mertem, fizetni nem akartam. Ha feljelentem, akkor le kell mondanom miért... És akkor kiderül, hogy Edy az én fiam... Vagyis a mi fiunk. És ezt nem akartam... Még túl fiatal, nem érdemli, hogy űzzék a firkászok... Ezt nem...

Szép az élet, nem?

- Apa! - kiáltott Edy, majd szaladni kezdett a belépő Rob elé.

- Szia, kisember! - mondta, majd felkapta Edyt. - Mi újság veled?

- Velem semmi. Hallom megkaptad a Gonden Globot! Bár anya szerint ez csak egy idióta gála, ahol szoros ruhákban kell mászkálni ismeretlen emberek előtt... A te ruhád is szorított, apa? - kérdezte Edy lelkesen.

- Igen, az enyém is szorított – mondta mosolyogva, majd levette a cipőjét meg a kabátját. - Beljebb mehetek? - kérdezte Edyt, aki nem engedte annyira felélénkült.

Hiányzott neki az apja. Bárki bármit mond, hiányzott neki. De ez talán természetes, nem? Mármint, hogy hiányzik neki...

És hiba volt. Hiba volt nem elmondani Robnak, hogy terhes lettem. Megérdemelte volna, hogy tudja. Tudni kellett volna... Rob talán még jobban, mint bárki más. Hihetetlenül jó apa. És a kezdetektől fogva ilyen apa lett volna... Tudnia kellett volna...

De az idő az egyetlen dolog, ami nem forog visszafelé... Így nem tudom megmásítani a múltat.

- Kris – köszönt Rob feszülten és csak felém biccentett.

- Rob – mondtam hasonló hangszínen, majd elindultam a dolgozóm felé. - Ha hiányzom, akkor dolgozom – mondtam közömbös hangon, majd becsuktam az ajtómat.

Majd két óra után kezdtem kicsit fáradni. Pedig még a felénél sem járok, annak, ahol lennem kell. Kávé kell... Rengeteg kávé.

Kigurultam a forgószékkel az asztalom alól, és felpattantam. Csak kávé kell, és minden rendben lesz.

Kimentem a konyhába... És megdöbbentem.

- Anya! Sütsz velünk mézeskalácsot? - kérdezte Edy vidáman lisztes arccal, és koszos kézzel.

A konyhám maga volt a katasztrófa. Mindenhol koszos, maszatos, mócsingos edények. A pulton egy meghatározhatatlan színű tészta massza, ami sokkal inkább tűnt gyurmának, mint tésztának. Edy meg Rob nyakik koszosak, és a szájuk fülig ér...

- Szerintem még kellett volna bele fahéj, de apa nem akart bele rakni... Ezért egy kicsit... sápadt lett – mondta Edy a tésztát szemlélve.

- Igen... Szerintem is kicsit sápadt – mondtam megrökönyödve és mosolyogni próbáltam.

Nem találtam a szavakat. Egyszerűen nem találtam... Döbbenetemet a mobilom csörgése leplezte. Szinte hálásan nyúltam zsebembe, hogy aztán beleszóljak a készülékbe.

- Halló – mondtam, majd elfordultam a romhalmaztól.

- Édes... Van egy pár jó hírem! - mondta Jeff, és hallottam a hangján, hogy nevet. Nem is nevet...

Boldog volt. Hallottam a hangján, hogy boldog. Talán nagyon is boldog.

- Az most rám férne – mondtam, és félve néztem a konyhám felé... A valamikor gyönyörű tiszta konyhám felé...

- Oscarra jelöltek, kedvesem! - kiáltotta a telefonba, és elmosolyodtam.

- Ez komoly? - kérdeztem, és próbáltam nagyon lelkes lenni.

- "Mon ange"... Imádlak, kicsim, csak, hogy tudd! - kiáltott Jeff a kicsi telefonba, és mintha átragadt volna valami a jókedvéből. Elmosolyodtam.

- Ez szuper! - mondtam, majd Edyre néztem. Érdeklődve szemlélt engem, és hallgatta, hogy mi ilyen jó. - Leteszem, jó?

- Ki mondta, hogy csak ennyi a jóból? - kérdezte Jeff huncut hangon.

- Miért van más is? - kérdeztem és újra elfordultam.

- Van bizony... Persze ez megosztott díj... Mert ugye ketten csináltátok, de megcsináltátok... De ugye nem is számítottunk rá...

- Jeff kinyögnéd végre? - vágtam bele a szavába, mert feltűnt, hogy egy Jeff-féle belebonyolódás következik.

- Legjobb producernek jelöltek Judith-tal együtt a "Reflektor" miatt! - kiáltott, majd nevetni kezdett.

- Micsoda? - kérdeztem döbbenten... Nem hiszem el...

- Legjobb producer... És hidd el, mert egy élmény ebben a tudatban élvezkedni. És most már lerakhatod...

- Nem hiszem el... Úristen! - kiáltottam fel, majd kezemet a szám elé kaptam. Nevettem, mint régen, és tényleg örültem. Talán régóta először tényleg szívből örültem valaminek.

- Jól hallottuk, anya? - kérdezte Edy vigyorogva, és szélesen mosolygott rám.

- Oscarra jelöltek... - suttogtam kábultan. - Két kategóriában is – mondtam vigyorogva. Láttam, hogy Edy is mosolyog, és láttam, hogy Rob is... Tényleg mosolygott.

- Gratulálok, Kris – mondta halkan a szemembe nézve.

- Köszönöm – suttogtam vissza és csak mosolyogtam.

- Ó a fene! Ez az én mobilom... - mondta Rob, majd forogni kezdett a konyhában. A keze csupa maszat volt, a nadrágja meg csörgött.

- Hagyd majd én – mondtam, és közelebb léptem hozzá.

- Első zseb – mondta, és úgy fordult, hogy be tudjak nyúlni a zsebébe.

Ó a fenébe! Én hülye vagyok! Vigyorom az arcomra fagyott, ahogy megéreztem Rob illatát, majd ahogy kezemet a nadrágjába csúsztattam... Nem egy kicsit se volt erotikus! Egyáltalán nem jutott eszembe semmi rossz! Miért kell nekem ennyire... ilyennek lennem?

Megtaláltam Rob telefonját, majd felvettem és a füléhez raktam.

- Mondjad – szólt bele, és lehajolt egy kicsit. Azt hiszem túl kicsi vagyok hozzá képest. Arca alig húsz centire volt az enyémtől, és teljesen felém fordult.

- Ez komoly? - kérdezte és vigyorra húzódott a szája.

- Kösz. Oké, szia – mondta, majd elhúzta a fejét a telefontól. - Oscar – mondta felém fordulva, amit leraktam a telefont.

- Gratulálok! - mondtam, és csak mosolyogtam... Szép ez a nap... Talán el se hiszem, hogy ennyire szép...

- Akkor kérlek magyarázzátok el nekem! - szólalt meg hirtelen Edy nyakik maszatosan, és komoly arccal.

Nem feledkeztem el róla... De túl mámoros volt a pillanat, hogy mindent észbe tartsam.

- Mind a kettőtöket jelölték erre az Oscarra? - kérdezte teljesen természetesen, és olyan komoly arccal, hogy én is meglepődtem.

- Igen – mondtam, és rá mosolyogtam.

- És mind a kettőtöknek el kell mennie arra a gagyi gálára, amin anya tavaly is volt? - kérdezte még mindig és még bólintott is hozzá egyet.

- Igen – mondtam, és éreztem, hogy ebből valami nagyon nagy vagy nagyon rossz vagy nagyon agyafúrt fog kijönni.

- És ugyanoda kell menni mindkettőtöknek, ugyanakkor? - folytatta és már láttam, hogy cinkos mosolyra húzza ajkait.

- Edy... - szóltam közbe, mert már sejtettem, hogy ennek rossz vége lesz...

- Akkor miért nem mentek együtt? - kérdezte egyértelműen és bájosan ránk mosolygott.

Na ez lehet, hogy nem kellett volna. Edy csak nézett ránk, én meg nem mertem Robra nézni.

- Elvégre, ha mind a ketten mentek, akkor miért ne együtt? - kérdezte megint még mindig vigyorogva.

- Edy ez nem nagyon... - kezdte Rob, de Edy megint a szavába vágott.

- Miért neked van valaki más, akit el akarsz vinni, apa? - kérdezte és Rob felé intett.

- Nem nincs, de...

- És neked anya? - kérdezte és rám nézett.

- Nem, de...

- Na akkor! A téma lezárva! - mondta, majd újra a tésztának szentelte minden figyelmét.

- Azt hiszem most oktatott ki minket egy hétéves – suttogta Rob komoly hangon.

- Hát... Én is azt hiszem – mondtam én is, és csak néztem Edyt. Mikor lett ilyen kis akarnok? Nem értettem...

De volt valami más is, ami foglalkoztatott... Robnak nincs senkije, akit el akar vinni... Nincs senkije... Akkor nem azért nem voltak cikkek, mert nem szakított a barátnőjével. Azért, mert nem is volt neki soha barátnője... Hazudott. Tényleg hazudott.

Nincs senkije... Csak ő van.

Egyszerre voltam ettől a felfedezéstől nagyon boldog, és szomorú... Örültem, mert akkor tényleg... szabad. Bár nem akarom magamnak, szóval nem értettem, hogy ez miért érdekel engem. És bántam is, hogy ez kiderült, mert akkor tényleg hazudott nekem. Miért? Mi értelme volt?

Nem értettem... Tényleg nem értettem...

Egy gyerek általában előbb tanul meg beszélni mint hallgatni. Kimondja azt, amit gondol, nem érdekli, hogy ez rossz vagy esetleg bánt valakit...

De mégis, ha kimondja, amit gondol...

Az van, amikor jó.