My boy - 29. fejezet

29. fejezet

2021. április 19.

Van egy játék.

Egy játék, amit mindenki játszik, mert játszani kell. Egy játék, amit valaki szeret, és valaki nem. Egy játék, ami valakinek hihetetlen sikereket tart, valakinek csak nyomort. Egy játék, amibe, ha egyszer belekezdesz, akkor csak nehezen állhatsz le vele.
És, mint minden játékban itt is van cél. Mindenki be akar érni a célba, de van, akinek nem sikerül. Sőt, olyan is van, aki direkt száll ki a játékból. Feladja, és otthagyja az egészet, mert már nem bírja.
De, akik maradnak, azok küzdenek. Küzdenek, mert másképp nem játszhatnak. Mert ennek a játéknak a lényege maga a küzdés. Más játékokkal ellentétben, itt nem az, hogy célba érj... Nem az a fontos, hogy hanyadik vagy, nem az, hogy ott vagy. Hanem, hogy egyáltalán célba értél.
Akik soha nem adják fel a küzdelmet, azok állandóan, minden nap harcolnak... Lehet, hogy beleunnak a harcba, lehet, hogy már elegük van... De akkor is csinálják.
És van valami, amitől ez a játék hihetetlenül nehéz lesz. Akadályok ezek, amiket nehéz átugorni, és lehetetlen kikerülni. De, amit leküzdted, máris jobban érzed magad.
A játék nehéz, kibírni fájdalmas... És mégis megéri. Mert a játék közben hihetetlen élményekkel gazdagodhatsz. Mert a játék közben válsz azzá, aki vagy...

A játék neve, élet. És nincs még egy ilyen játék, ami több örömet és fájdalmat okozna... Nem tudsz még egyet mondani...

Az első ami feltűnt, hogy jó illat van... Fanyar, de jó illat.
A másik, hogy ölelnek. Szorosan, és birtoklóan.
Aztán rögtön bevillant a tegnap éjszaka minden egyes perce. És értettem, miért van jó illat, és, miért ölelnek. Mosoly kúszott az arcomra, majd Robhoz simultam. Jól esett. Annyira jól esett, hogy ott van. Aztán éreztem, hogy karjai szorosabban fognak. Mintha álmában se akarna elengedni.
Megint mosolyogtam, és mit a szerelmes tini, legszívesebben a tenyerembe temettem volna az arcom, és felnevettem volna.
Boldognak éreztem magam. Igazán nagyon boldognak. Most nem féltem, nem rettegtem, egyszerűen élveztem a pillanatot.
Legszívesebben megfordultam volna, hogy a karjaimat a nyaka köré fonjam, és még szorosabban öleljem. Akartam, és nem éreztem elégnek, azt amit kaptam... Egyetlen éjszaka alatt egy mohó és mindet akaró kis nőszemély lettem...
Megint mosolyogtam, és legszívesebben felnevettem volna. Semmi nem volt elég, ha Robról volt szó. Mindig csak többet... Többet. Többet!
Éreztem, hogy nyakamra puszik kerülnek, majd az is, hogy a keze elindul a hasamon felfelé.
- Rob... - szóltam félig nevetve, félig sóvárogva, majd elkaptam a kezét mielőtt megérinthette volna a mellemet. - Viselkedj!
- Én viselkedek... - jött egy álmos hang mögülem, majd meghazudtolva álmos hangját Rob hirtelen felém kerekedett és lefogta mindkét kezemet. - De ha rólad van szó, akkor nem felelek a tetteimért – mondta, majd csókot nyomott a számra, majd a nyakamra, egyre lejjebb...
- Rob! - szóltam megint, és megkíséreltem kiszabadítani a kezemet... Nem éppen sok sikerrel. - Le kell zuhanyoznom!
- Remek ötlet... - mondta, majd továbbra is a matrachoz szegezve folytatta tevékenységét.
Én éppen ott voltam, hogy engedek. Mert miért ne engednék? De aztán győzött a józan ész, és kicsúsztam alóla.
Rob erre felnyögött, és utánam kapott, de én elhajoltam előle.
- Most megfürdök – mondtam vigyorogva, és beszaladtam a fürdőbe.
Hát ez hihetetlen... Komolyan mondom, hogy hihetetlen. Egyszerűen... Talán fel se fogtam, hogy most mi is történt. Tudtam. De nem biztos, hogy felfogtam. Mosollyal az arcomon szálltam be a kabinba, és nyitottam meg a csapot.

Tulajdonképpen én mit csináltam? Semmit, ami rossz, nem? Együtt voltam Robbal. Azzal a Robbal, akit szeretek. És valahogy... másabb volt, mint eddig bármikor. Mert tudtam, hogy szeretem, és nem csak az alkohol miatt volt. Mert józanak voltunk. És most nem lehet arra ráfogni, hogy egyszerűen berúgtunk, és elveszítettük a fejünket. Most.. azért csináltuk, mert akartuk, és mert szerettük volna.
Én azért, mert szerettem... De ő?
Ő miért akarta, és miért nem engedett? Tudni akartam. Egyszerűen vágytam arra, hogy tudjam miért kellettem neki. Miért kérdezte, hogy megbánom-e. Tudni akartam. Egyszerűen tudni akartam.
Kiléptem a zuhanykabinból, és megtörölköztem.
Beszélnem kell vele. Jeff milyen büszke lenne rám! Végre belátom a dolgokat és még beszélek is vele... Elalélna a gyönyörtől...
Beszélni akarok vele...
Felvettem a szálloda fürdőköpenyét, majd megálltam az ajtó előtt.
És mi van, ha azt fogja mondni, csak azért feküdt le velem, mert kedve volt? Mi van, ha ő nem úgy érez, ahogy én? Mi van... akkor?
De akkor is tudni akarom! Tudnom kell, nem? Muszáj, mert még a rossz is jobb a semminél. Kezem megmerevedett a kilincsen. És csak voltam...
Féltem lehetséges rossztól. De mi van, ha a jót mondja? Akkor? Ez a legnagyobb baj, nem? Előtérbe helyezzük a lehetséges rosszat a lehetséges jóval szemben. Azt fogja mondani, hogy ő is szeret, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Edyvel együtt, és minden rendben lesz.
Mosoly kúszott az arcomra, majd kinyitottam az ajtót.
- Rob! - szólítottam meg, majd kiléptem.
De nem volt ott... Nem volt a hálóban. Szemöldököm összehúztam, és nem értettem hirtelen. Elment.
Egyszerűen elment. Egyszerűbb volt így, hogy nem kell magyarázkodni, nem? Nem kell elköszönni, nem kell semmit se mondani. Csak elmenni.
Hát tényleg nem szeret. De miért is szeretne? Semmi értelme nem lenne...
Keserű mosoly kúszott az arcomra, és leültem az ágyra. Nem szeret. De miért is feltételeztem, hogy szeret. Én csak Kris vagyok... Soha nem lehetek több. Csak Kris.
Meredt dermedtséget éreztem. Mintha megfagyott volna az idő, és én benne ragadtam volna. Mintha... megállt volna minden.
Némán meredtem előre...
Miért van itt Rob inge? Ing nélkül ment el? Felkeltem, és felvettem a földről a ruhadarabot. Enélkül nem mehetett el...

Kimentem a nappaliba.
Rob éppen a reggelit rakta az asztalra. Amikor meghallotta, hogy kinyílik az ajtó felém fordult, és elmosolyodott.
- Szia, szívem! - mondta, és féloldalasan rám mosolygott.
Nem ment el! Itt maradt, és reggelit kért! Nem ment el! Nem ment el! Itt van velem, gyönyörűen és félmeztelenül, és engem várva! Itt van!
Szinte felé szaladtam, és öleltem át a nyakát, hogy az ajkaira tapadjak.
Azonnal hevesen viszonozta csókomat, és szorított magához. Észveszejtően csókolt, és legszívesebben itt az asztalnak dőlve folytattam volna, amit elkezdtünk.
Lassan mégis elszakadtam tőle, és Rob csak mosolygott rám.
- Azt hittem elmentél – mondtam, és megpusziltam.
- Miért mentem volna el? - kérdezte, majd keze a csípőmre csúszott.
- Nem tudom – mondtam, majd kezemet a mellkasának támasztottam, és csak az figyeltem.
- Inkább szokj meg, Kristen! - mondta, majd átölelt, és magához vont.
Annyi ígéret volt a hangjában! Annyi remény és várakozás! Annyi... hit! Nem akar elmenni. Velem akar lenni. És ez elég volt. Mert velem akar lenni!
- Rob... - kezdtem és elszakadtam tőle.
Szerettem, akartam, vele akartam lenni. Azt akartam, hogy hozzám költözzön. Hogy ne csak a hétvégi apa legyen, hogy tényleg velünk legyen! Azt akartam! Minden egyes percben, mindig és állandóan. Akartam, hogy velem legyen!
- Eszünk? - kérdeztem végül, és elszakadtam tőle. Az asztal felé fordultam, majd leültem.
- Eszünk – mondta, majd ő is leült velem szembe.
De miért nem kérdezem meg? Miért nem mondom ki egyszerűen, elvégre az előbb is tévedtem? Mi van, ha ő is akarja? Mi van, ha velem akar lenni?
- Rob... - kezdtem megint, és rá néztem. - Mi lenne, ha... Ha hozzánk költöznél? - kérdeztem, és reménykedve néztem rá.
- Oké – mondta és szélesen rám mosolygott.

Már egy ideje ettünk, csendben és elégedetten, amikor megcsörrent a telefonom.
Felkeltem, és a táskám keresésére indultam. Kellett nekünk út közben vetkőzni! Lassan meglett a táskám, a telefonom még mindig csörgött.
- Halló – szóltam bele teljesen nyugodtan.
- Szia, Kris! - mondta Jeff komolyan, és talán kicsit aggódva... De miért aggódik?
- Szia, Jeff! Hogy vagytok? - kérdeztem, és már előre örültem, hogy elmondhatom Edynek, hogy Rob hozzánk költözik. Ő is ezt akarja! Olyanok leszünk, mint egy család... Egy boldog család...
Hallottam, hogy Rob kitolja a széket maga alatt, és azt is, hogy lassan felém lép.
- Jól vagyunk... - mondta Jeff, de valahogy nem hittem neki... Túlságosan feszült volt a hangja.
Rob közben mögém lépett, és átölelte a derekamat. Én neki dőltem, és akaratlanul mosolyodtam el.
- Ez biztos? - kérdeztem egy kicsit gyanakodva... Elvégre Jeffnek nem ilyen szokott a hangja lenni. Biztos eltörtek velemi, és nem szívesen vallja be...
Éreztem, hogy Rob a nyakamba csókol, és elég nagy erőfeszítésembe került nem felnyögni.
- Nem, nem vagyunk jól! - tört ki Jeff szinte kiabálva.
Rob elhajolt tőlem, és meg aggódni kezdtem...
- Mi történt? - kérdeztem szinte pánikolva és még jobban szorítottam a telefont.
- Nem találom Edyt – mondta Jeff hisztériásan.
- Mi? - kérdeztem, és majdnem felnevettem. Nem tudom miért, nem tudom, hogy... De majdnem nevetni kezdtem.
- Edy eltűnt! - kiáltotta Jeff a készülékbe.
- Az lehetetlen – mondtam, és megint majdnem nevetni kezdtem. - Edy nem tűnhet el...
Rob összeráncolta a szemöldökét és úgy figyelt engem, hogy most mi is van... A kezét lassan a telefonomért nyújtotta, és meg mereven adtam neki oda a kis készüléket.
Ez nevetséges. Edy biztos csak... elbújt vagy valami. Egy gyerek nem tűnhet el csak úgy!
Rob mereven és határozottan faggatta ki Jeffet mindenről. Kérdései egyenesek és pontosak voltak.
- Azonnal indulunk – mondta, majd lerakta a telefont. Arcán már nyoma se volt az eddigi könnyűségnek. Merev volt, és aggódó.
És ha már ő aggódik... Nem. Ez nem lehet igaz! NEM! Edy nem tűnhetett el! Edy otthon van, biztonságban, és semmi baja nincs!
Szinte bénultam rogytam le a kanapéra és csak meredtem magam elé. Nem tűnhetett el... Miért tűnt volna el?
- Kris... - kezdte Rob, majd éreztem, hogy mellém ül. Sokkal inkább éreztem, mint láttam, mert csak előre néztem. Tudatában voltam, hogy lassan átfogja a vállamat, és szólongat. De nem tudtam válaszolni...
- Megtaláljuk! - mondta, majd felpattant és megkereste a telefonját. Határozottan adott ki utasításokat, nem tudtam kivel beszél. Egyáltalán nem tudtam.
Megdermedtem. Edy... Ő csak egy kisfiú. Hogy tűnhetett el? Biztos csak elbújt Jeff elől! Csak elbújt! Ennyi. Semmi több. Mindjárt megcsörren a telefon, és Jeff mondja majd, hogy megtalálta, bocsi az aggodalomért. Biztos így lesz!
- Kris – szólt megint Rob, és mellém ült. Még mindig félmeztelen volt. Lassan megfogta a kezemet, én meg felé fordultam. - Mennünk kell – mondta, majd arcomat két tenyerébe fogta. - Ne aggódj, amíg nem kell – mondta még, majd mélyen a szemembe nézett.
Ne aggódjak... Ne aggódjak, amíg nem kell. Darabosan indultam a háló felé, majd öltöztem fel. Még nem kell aggódni. Nincs rá szükség. Nincs rá szükség! Nem kell! NEM KELL!

Akkor mégis miért aggódom? Miért érzem azt, hogy baj van? Miért tudom a lelkem mélyén, hogy nem elbújt, csak hinni akarom, hogy ezt csinálta? Miért nem tudom elhinni, hogy meglesz nemsokára? Miért tudom, hogy baj van? Baj van! Nagyon nagy baj van...
De ez lehetetlen, ugye? Ez annyira, nem lehet igaz! Már minden, rendbe fog jönni! Most kell mindennek rendbe jönni. Hisz végre Robbal megoldódott minden. Semminek nem kéne történnie! Egyszerűen semminek!

- Kris, indulnunk kell – szólt ne Rob már felöltözve.
Én felé mentem, és kiléptem mellette az ajtón. Nem érdekelnek a ruháim. Csak az kell, ami rajtam van meg a telefonom. Semmi más nem kell. Semmi.
- Kris... - mondta megint Rob, majd megfogta a karomat, és maga felé húzott. Csak néztem a karjára, ahogy az enyémre fonódott, és nem tudtam elszakítani onnan a tekintetem.
- Minden rendben lesz... - mondta, majd kezével az állam alá nyúlt, hogy a szemembe tudjon nézni. - Minden rendben lesz! - mondta megint, majd megölelt.
Felsóhajtottam, és hozzá simultam.
- Megígéred? - kérdeztem a mellkasába temetve az arcom.
- Megígérem – mondta, majd éreztem, hogy puszit nyom a fejemre.

Alig egy óra múlva már repülőn ültünk, egyenesen Sacramento felé.
Szorosan fogtam Rob kezét, nem elengedve. Mintha így valamivel jobb lenne a dolog... Mintha egy ígéret lenne, hogy tényleg nem lesz semmi baj. Kell, hogy higgyek. Főleg most.
De nem hiszem, hogy Edy eltűnt. Nem tűnhetett el! Egyszerűen lehetetlen! Nem hiszem, amíg én nem látom. Nem hiszem el, amíg saját szememmel nem láttam, hogy sehol nincs. Muszáj látnom. Mert lehet, hogy ott van! Ott kell lennie! Nem tűnhet el! Nem!
Rob megsimogatta a csuklóm, erre rá néztem.
Félt.
Ő is félt! Aggodalom, ijedség volt a szemében. Nem aggódhat! Muszáj, hogy ne aggódjon!
A repülőtéren már vért minket egy kocsi, és Rob a sebességkorlátozásra oda se figyelve száguldott egyenesen haza.
Fogta a kezemet. Egyszerűen nem tudtuk elengedni egymást, mintha ez bármit is biztosítana. Pedig semmit nem biztosít. Még a sebességváltóra is odahúzta a kezemet... Nem engedett.
Amint felhajtottunk a beállóra pattantunk ki mind a ketten, és szaladtunk az ajtó felé. Jeff már nyitotta az ajtót.
- Hol van? - kérdeztem, majd elindultam fel a szobája felé.
- Nem tudom... - mondta Jeff panaszosan, és láttam, hogy egy doboz cigi van az egyik kezében.
Kinyitottam Edy szobáját. AZ ágya érintetlen volt, mintha bele se feküdtek volna.
- Este még lefektettem, aztán mentem aludni. Reggel már nem találtam – mondta Jeff, és követett végig a szobákon át, ahogy én sorba néztem mindegyiket.
- Miért nem figyeltél rá? - kérdeztem üvöltve, ahogy leszaladtam a lépcsőn.
- Nem alhattam az ágya mellett! - kiáltotta Jeff szorosan utánam.
- Mondott valamit? - kérdeztem és kicsaptam a dolgozóm ajtaját.
- Semmit... - válaszolt Jeff, majd láttam, hogy kihúz egy cigit a dobozból.
- Arról ne is álmodj! - kiáltottam, majd kivettem a kezéből a szálat.
Visszamentünk a nappaliba, és megdermedtem. Nincs itt. Sehol nincs... Egyszerűen eltűnt... Eltűnt a fiam.

- Elrabolták – jött egy hang az emeletről. Akaratlanul fordítottam oda fejemet. Rob mereven állt Edy szobája ajtajában. - Soha nem rakja el az ágyneműjét – mondta, és felém nézett.
Felszaladtam a lépcsőn, és meredtem én is az ágyára. Tényleg nem szokta elrakni, most mégis úgy volt. Elrabolták.
- Bassza meg! - szólt lentről Jeff, majd hallottam, hogy tárcsáz egy számot, majd valakivel beszél.
Csak álltam mereven Edy szobája előtt, és néztem a bevetett ágyat. De valahogy nem fogtam fel... Nem értettem úgy igazán. Edy csak egy kisfiú. És mi meg csak... Mi vagyunk. Ennek így semmi értelme! Egyáltalán nincs semmi értelme!
Mi csak színészek vagyunk. Csak színészek!
- Nem... - nyögtem fel, majd leszaladtam a lépcsőn. Én se tudtam miért, nem értettem, hogy mit csinálok, semmi értelme nem volt annak, amit csináltam.
Kimentem az udvarra, majd bementem a garázsba is. Nem volt ott.
Milyen... könnyű lenne, ha előugrana valahonnan. És csak annyit mondana, hogy meglepetés. Ha csak azért csinálta volna, hogy hamarabb hazajöjjünk...

- Nincs kint se – mondtam, amint beértem. Rob a nappaliban állt egyenes háttal, a karjai a teste mellett voltak. Csak állt.
- Hívtam a rendőrséget. Kiküldenek valakit – mondta Jeff, majd elfordult tőlem, és bement a konyhába.
- Nincs semmi baja. Biztos, hogy nincs semmi baja – mondta Rob, és rám nézett. Hangja szilárd volt, és magabiztos. De mintha még magát is győzködni kéne, hogy ez tényleg így van. Vagy csak azért mondta ki, hogy hallja, és ezzel is jobb legyen.
Csak néztünk egymás szemébe, és hirtelen nem értettem, hogy történhetett... Reggel még... Minden rendben volt. Annyira tökéletes volt minden. Egyszerűen boldog voltam! Most meg... Bármit odaadnék, hogy Edy itt legyen. Csak egy kicsit. Hogy tudjam, jól van, semmi baja nincs. Hogy lássam. Mindenem odaadnám, hogy biztonságban legyen. Egyszerűen mindenemet!
Robbal továbbra is csak néztük egymást, és próbáltuk a másikat biztatni. Ha valamikor, akkor most kell a támasz. Kell, hogy higgyem, nincs semmi baj.
- Nincs semmi baja – mondtam én is Robot nézve. Ha csak ennyitől jobb lesz, akkor... Én szívesen kimondom. Bárcsak hinném is, hogy így van! Bárcsak tudnám!
A mobil fémes csipogása törte meg a csendet. Mind a ketten a hang irányába fordultunk, majd léptünk a készülék felé. Remegő kézzel nyúltam a mobil után.
Ismeretlen szám...
- Halló – szóltam bele a mobilba, és a fülemhez emeltem. Rob közelebb hajolt, hogy mindent halljon.
- Száz milliót kérek! - jött egy undorítóan torz hang a vonal végéről. - Vagy a fiad meghal!
- Hol van? - kérdeztem rögtön, nem törődve az előbbi mondattal. - Azonnal mondja meg, hogy...
- Az egyetlen dolog, amit azonnal csinálsz az az, hogy a bankba mész, aranyom – mondta szarkasztikusan.
- HA BÁNTANI MERI A FIAMAT, ÉN ESKÜSZÖM...
- Anya! - jött Edy hangja a vonal végéről.
- … Edy – nyögtem fel, és egyszerre ijedtem meg és könnyebbültem meg.
- Száz milliót! - mondta megint a férfi, majd lerakta a telefont.

Robbal egymásra néztünk, én meg csak tartottam a telefont a kezembe.
- Edy... - suttogtam, és továbbra is meredten álltam.
- Főztem kávét, ha kérnétek... - Jött be Jeff a szobába gondterhelt arccal. - Mi történt? - kérdezte, ahogy meglátott minket.
- Felhívott egy férfi... Száz milliót kér – mondta Rob, majd előkapta a telefonját.
- Fenébe! - nyögött fel Jeff, majd ő is elővette a mobilját.
Ők ketten hevesen gesztikuláltak és magyaráztak a telefonba. Én csak álltam. A telefonomat magamhoz szorítottam.
Hogy félhet most Edy... Mennyire... megijedhetett. Nem tudom elképzelni, nem tudom megérteni. Nem érdekel mibe kerül. Csak adja vissza nekem. Adja vissza a fiamat!
Akaratlanul jutott eszembe, hogy tegnap, hogy váltunk el... Hogy nem akart velem beszélni... Hogy veszekedtünk...
Lerogytam a kanapéra továbbra is a mellkasomhoz szorítva a telefont.
Nem tudtam mit tenni. Egyszerűen... Képtelen voltam bármit is tenni. Bénultan ültem, és próbáltam felfogni az egészet. A fiam...
A mi fiunkat... elrabolták. Elraboltak, és most pénzt kérnek érte... valahogy annyira nevetséges volt az egész. Ez röhejes, nem? Egyszerűen... nevetséges.

- Nincs annyi pénzem... Le van kötve mind, és nem tudom kivenni – mondta Rob, ahogy lerakta a telefonját, majd leült mellém.
- Kijön az FBI... - mondta Jeff, majd ő is leült.
Némán ültünk... Csak... voltunk. Egymás mellett ültünk, mint a szerencsétlenek, és próbáltam felfogni, megérteni, értelmezni a dolgokat. De nem ment. Egyszerűen... Nem ment.
Talán órákig ültünk csöndben és bénultan, amikor csöngettek az ajtón.
Jeff ajtót nyitott, Rob bemutatkozott, és azonnal beszélni kezdett mindenki. Én meg csak tovább ültem... Mert nem értettem. Nem bírtam felfogni...
Felálltam, és megfordultam, kezemet magam mellé ejtettem. Nyüzsgés. Rengeteg ember volt mindenhol, készülékeket hoztak, faggatták Jeffet, Robot... De nem értettem... Egyszerűen nem értettem...

- DE MI CSAK SZÍNÉSZEK VAGYUNK! - kiáltottam fel, és újra magamhoz szorítottam a telefont. - CSAK SZÍNÉSZEK! - üvöltöttem megint, és legszívesebben hadonászni és csapkodni kezdtem volna. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és most még arra se volt erőm, hogy visszatartsam a sírást.
Rob azonnal felém lépett, magához húzott és szorosan átkarolt. Arcomat a mellkasába temettem, és felzokogtam.
- Csak színészek... - zokogtam és megállíthatatlanul folytak a könnyeim, mintha megnyitottak volna egy csapot. Görcsösen kapaszkodtam Rob nyakába, és szorítottam, ahogy csak tudtam.
- Megtalálják... Meg fogják találni! – mondta Rob, és ő is szorított.
- Maguk gazdag színészek! - jött egy idegen hang valahonnan a tömegből. - Semmi különös nincs ebben, rengeteg eset van, csak nem hozzák nyilvánosságra. - A hang elhalt, én meg tovább kapaszkodtam Robba.
Zokogásom lassan elhalt, elcsitultam, és nem éreztem szükségesnek a sírást. Valahogy... Már nem tudtam...
- Gyere velem – mondta Rob, majd kézen fogott, mint egy gyereket, és bevitt a konyhába. Egy bögre kávét rakott elém, majd ő is megivott eggyel. Azonnal odarakott egy másikat, és a pultnak támaszkodott.
Megittam a kávét, majd a mosogatóhoz léptem, és megmostam az arcom. Most valahogy nem voltam többre képes.
- Jobb? - kérdezte Rob, és rám nézett.
- Nem – mondtam, majd elé léptem, és átkaroltam a derekát. Ő is rögtön körém fonta a karját, és úgy tartott. Egyszerűen csak tartott, nem csinált semmit. Egyszerűen szükségem volt erre a közelségre. Nem lett jobb... De talán pillanatokig elhittem, hogy semmi baj nincs. Csak egy kicsit.
- A nyomozóknak szüksége van a telefonodra, kicsim – mondta, a mobil felé intve. - Megint hívni fog... - mondta, és nem kellett kimondania, hogy ki fog hívni. Nagyon is tisztában voltam vele.
- Rendben – mondtam és kiléptem az öleléséből. - Akkor menjünk – mondtam, és elindultam kifelé.

Számtalan kérdésre válaszoltam. A mobilomat rákötötték valami rendszerre, és a nyomozók már otthonosan mozogtak a házamba...
De nem hívott megint. Mindenki csak ült, és szuggerálta az mobilt, hogy végre csörögjön... De nem csörgött.
- És most? - kérdeztem egy idő után, amikor már nagyon untam az egészet... Megölt a tehetetlenség, a várakozás...
- Várunk – mondta a nyomozó, majd tovább ütögette a számítógépe billentyűzetét.
- Ennyi? Várunk? - kérdeztem, és felhúzott szemöldökkel néztem rá. - VÁRUNK? - kiáltottam megint jóval hangosabban, mint kellett volna.
- Igen. Várunk – mondta a nyomozó egyenesen a szemembe nézve.

A percekből órák lettek, az órákból meg napok. A házam egy átjáróház lett, váltották egymást a nyomozók, a kávéfőző szinte állandóan működött.
- Kristen – szólt egy hang a hátam mögött, és Rob megérintette a vállamat. - Enned kell valamit... - mondta, és a kezét felém nyújtotta.
- Nem vagyok éhes – válaszoltam és visszafordultam a telefonom felé. Nem csörgött. Már napok óta nem csörgött...
- Attól Edy nem fog előkerülni, hogy te semmit nem eszel – mondta, majd szabályosan felemelt a székről. Bevezetett a konyhába, majd ételt rakott elém.
Én csak ültem egy bárszéken, és meredtem előre.
Szörnyen nézett ki Rob... A szeme alja fekete és karikás volt, az arca nyúzott. A járása lassabb és darabosabb.
És ha ő így néz ki, akkor én is valami ilyesmi lehetek... Nem aludtunk. Egyszerűen nem tudtunk elaludni, csak... voltunk. Léteztünk egy olyan világban, ami már nem normális. Egy olyan házban, ami már nem az otthonom.
- Egyél, kicsim – mondta megint, és az étel felé intett.
Kábán emeltem fel a kanalat, majd ettem meg a leves felét. Rob árgus szemekkel nézett, követte minden mozdulatomat. Lassan emeltem a szendvicset is a számhoz, majd ettem meg azt is félig. De nem esett jól. Egyáltalán nem...
- Jött a váltás! - szólt be egy nyomozó a konyhába. - Egy ember marad, de nem hinnénk, hogy éjszaka fog hívni...- mondta, majd kiment, és pár perc múlva hallottuk az ajtó záródását.

Újabb nap telt el. Egy új nap a semmi nélkül, bármilyen értelem nélkül. Semmi... haszon nem volt ebben a napban. Már nem is számoltam, hány napnál tartottunk. Egyszerűen nem számoltam...
Megfullasztott a tehetetlenség, a semmi. Hogy semmit nem tudok csinálni.
Nehezen álltam fel a székről, majd fordultam ki a konyhából. Még hallottam, hogy Rob felsóhajt.
A lépcső felé fordultam, és felmentem Edy szobájához. Megálltam az ajtajánál és csak néztem...
Szinte hallottam a hangját, ahogy beszél. A fülembe csengett a nevetése... Szinte láttam magam előtt... Pedig nem volt itt. Egyáltalán nem volt itt. Csak emlékként.
Kezemmel átkaroltam magamat, és nekidőltem az ajtófélfának.
Percekig csak néztem a szobáját, majd beléptem, és az ágya felé léptem. Bevetette... Bevetette az ágyát.
Lefeküdtem rá, de el se fértem rendesen. Térdemet felhúztam, és úgy szorítottam magamhoz Edy párnáját. Éreztem rajta az illatát...
Miért tűnt el? Miért mellett elvinni? Mi értelme volt?
Hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn, majd megállt az ajtóban és sóhajt egyet.
Pillanatokon belül éreztem, hogy Rob teste simul hozzám hátulról, és szorít magához.
- Ide akarom... Ide a karomba – mondtam, és éreztem, hogy a könnyeim hullani kezdenek.
- Tudom, kicsim... Tudom... - mondta, és magához szorított.
Rob a karomat cirógatta, és tartott. Tartott, szorított, fogott.
Hogy legyen még értelme ennek az egésznek. Hogy legyen még ok erre...
Lassan hunytam le a szememet, éreztem, hogy egy utolsó könnycsepp végigfolyik az arcomon.
Majd elaludtam.

Van egy játék.
A játék neve élet, és mindenki játssza, aki egyszer megszületett. Mindenki, akit erre a világra hoztak. Vannak olyanok, akik direkt hagyják abba a játékot. Abba hagyják, mert annyira fáj. Mert bíznak benne, hogy bármi is van az élet után az jobb, mint maga a játék.
Kiszállnak... Feladják és eldobják maguktól a lehetőséget...

És most valahogy mégse tudom őket elítélni...

My boy - 28. fejezet

2021. április 18.

Az életben nem sok minden biztos...

És ennek ellenére mégis több olyan dolgot tudok felsorolni, ami biztos és száz százalék, hogy meg fog történni; mint olyan dolgot mondani, ami bizonytalan...
Az életünk nagyobb része ingatag és változékony, míg a másik teljesen szilárd.
Ezeket elfogadjuk, mert nem tudunk rajta változtatni. Hisz mi lenne biztosabb, mint, hogy ha egyszer megszülettél, akkor meg fogsz halni. Akármilyen szörnyű is... Nem élsz örökké, és csak meghatározott időd van a földön.
Biztos, hogy hibázni fogsz, biztos, hogy lesznek olyan tetteid, amiket később megbánsz. Tettetheti valaki, hogy soha nem bán meg semmit, de a lelke legmélyén, akkor is tudja, hogy azt nem úgy kellett volna... És mindig csak később jön rá, hogy hogy kellett volna.
Talán ezért a legfájdalmasabb az élet, nem? Mert nem tudod lereagálni a dolgokat, úgy, ahogy kell, ahogy kéne, és ezért megbánod a dolgokat.
Ha úgy tudnál reagálni, ahogy kéne... Akkor nem bánnád meg a dolgokat, akkor teljesen... hibátlan életed lenne. És ki ne vágyna hibátlan, tökéletes, és boldog életre?
Mindenki ezt keresi. Én is... Én is ezt keresem.
És így visszagondolva, hányszor rontottam el?

Sokszor... Nagyon sokszor...

- Edy el fogunk késni, ha nem sietsz! - kiáltottam fel a lépcsőn, a bejárati ajtó előtt állva. Megint késünk... Ebből már sportot lehetne űzni. De komolyan!
- Tudom, anya! De már kifejtettem a nézeteimet az elkésésről... - mondta, és láttam, hogy huncutul elvigyorodik, ahogy lefelé jön a lépcsőn.
- Komolyan mondom, hogy átköltözöl apádhoz, ha ezt így folytatod! - mondtam dühösen, majd bezártam a bejárati ajtót.
- Persze anya... Persze... - mondta Edy, hangjában semmi félelem nem volt, semmi megdöbbenés.
De miért is lenne, amikor nem gondoltam komolyan a dolgot. Nem engedném el, soha... Nem hagynám, hogy elköltözzön, így ez csak olcsó és átlátszó fenyegetés, mert ő is tudja, hogy ez így van.
Fáradt voltam és ideges. Fáradt, mert hónapok óta nem aludtam jól, és ideges... Bár már én se tudtam, hogy miért vagyok ideges. Az újságíró az Oscar óta nem zaklatott, és ez most talán rosszabb volt, mint amikor naponta kaptam a leveleket. A tény, hogy most hiányzik az, amit a hátam közepére se kívántam egy kicsit... megrémített. Ez a néma csend... fájdalmas volt. Ez nem az a fajta csend volt, amire azt mondanám, hogy elült... Ez a fájdalmas várakozással teli csönd volt.
- De apa igazán ideköltözhetne – mondta Edy, ahogy beültem a kocsiba, majd indítottam.
- Nem – mondtam határozottan, majd kitolattam a kocsifelhajtóról.
- Miért nem? - kérdezte Edy, és a pillantásomat kereste a visszapillantó tükörben.
- Azért, mert én azt mondtam! - zártam le a témát, majd bekapcsoltam a rádiót.
Láttam, hogy Edy duzzogva fordítja el a fejét, és, hogy keresztbe fonja a kezét. Megsértettem...
Anyukám ilyenkor mindig azt mondta, hogy inkább én sírjak tízszer, mint ő egyszer... Mert ha ő sír, akkor nagyon nagy baj van... Akkor mennyire utáltam ezt az egészet, és mégis mennyire igaza volt! Csak most tudom igazán felfogni, amikor én is anya vagyok... Csak most tudom megérteni...

Robnak igaza volt. A sajtónak egy hónapig volt hihetetlenül érdekes Edy... Aztán kiderült, hogy Zac Efronnak gyereke lesz, de nem a feleségétől, és ez valahogy mindenkit jobban kezdett el érdekelni, minthogy én hét évig eltitkoltam Rob elől a gyerekét.
Persze ők a piszkos részleteket nem tudták. Fogalmuk se volt, hogy hogyan fogant, nem tudják azt se, hogy Rob nem tudott a gyerekről...
Nekik csak annyi van meg, hogy hét évig titokban neveltünk egy gyereket. Vagyis én neveltem, de ezt ők nem tudják... És talán jobb is így, hogy nem tudják.
A hír még érdekesebb volt a ténnyel. Hogy megkaptuk mind a ketten az Oscart, de valahogy emellett a pletyka mellett elhalványult a tény... Nem zavart, nem érdekelt...
Tudtam, hogy mit vállaltam, amikor elmondtam a sajtókonferencián. És nem bántam meg. Én tényleg nem bántam meg... Tisztában voltam a hátrányaival. De több az előnye. Sokkal több. És most hogy vége ennek az egészen tényleg jobb.
De amióta megkaptuk az Oscart... Kicsit felkapottabbak lettünk, mint amire vágytunk. És ez az igazság. Az átadó óta nem láttam Robot. És már hiányzott. Nagyon hiányzott!
A tény, hogy beismerem, hogy látni akarom, és hogy kell... valahogy annyira régi volt, és mégis nagyon új. Mert már egyszer rájöttem, hogy kell az életemben. Tudok róla, hogy kell nekem! Hogy látni akarom minden egyes nap, hogy csak egyszer rám mosolyogjon. Tudom, hogy kell! Akkor mégis miért új ez a felismerés?
Nem értettem magam, de ez szinte már általános volt. Talán már meg is lehetne szokni... Mármint azt, hogy ne értem magam. Fenébe! Elegem van magamból!

Leparkoltam az iskola előtt, majd Edy kipattant, és meg se várva engem, elszaladt... Hátra se fordult csak bemenekült az iskolába.
- Neked is szia! - kiabáltam utána, majd visszaszálltam a kocsiba.
Nem igaz... Ez valahogy most nem megy. Miért haragszik Edy? Azért mert Rob nem költözik hozzánk? Ez egyáltalán nem egy nagy veszteség! És különben is állandóan forgat, akkor hogy a fenébe akarna hozzánk költözni? Mármint, hogy akarhatja Edy?
Rácsaptam a kormányra, majd haza indultam. Boldog voltam.
De bántott a tény, hogy sokkal inkább a tudatában vagyok a boldogságomnak, minthogy valóban érezném. Lehet, hogy boldog voltam... De nem éreztem örömet. Nem éreztem a felemelkedett hangulatot, a légies könnyedséget. Nem éreztem... Csak aggódtam, féltem és szorongtam...
Talán mégse vagyok boldog.

- Édesem! Van egy jó meg egy még jobb hírem... Na meg egy rossz... Melyikkel kezdjem? - kérdezte Jeff vigyorogva, amint beléptem a házamba. Fáradtan sóhajtottam fel, és bújtam ki a cipőmből. Túl korán van ezekhez...
- A rosszal kérlek... - mondtam, majd a kabátomat is levettem. - Akkor legalább fejlődő tendenciát mutathatunk...
- Oksi, ha te akarod... De édesem, jól vagy? - kérdezte hirtelen, és elém lépett. Maga felé fordította az arcomat és csak nézte a szememet. - Nem tűnsz valami elégedettnek...
- Mert nem vagyok az – mondtam, majd elfordultam tőle és a konyhát vettem célba...
- Nah jó! Szóval a rossz hír, hogy ma estére Vancouverben kell lenned – mondta, ahogy követett.
Már reagálni se volt kedvem. Semmi kedvem... Repülni. Szuper már megint beszervezett valami klassz kis filmet vagy interjút. Erre meg nekem kell házhoz menni. Reménytelen. Komolyan mondom, hogy reménytelen.
- A jó hír, hogy okkal mész, ami nem is akármilyennel, ugyanis Twilight-találkozó van! - lelkendezett, én meg végre felé fordultam.
- Mi van? - kérdeztem vissza, Jeff szemébe nézve.
- Twilight-találkozó! Bulit szervezett az egykori stáb! És természetesen téged is meghívtak.
- És miért nem tudtak hamarabb szólni? - kérdeztem, és a kávéért nyúltam.
- Nem tudom, engem is ma reggel értesítettek. De attól még klassz lesz, szívem! És a még jobb hír... Na akarod hallani? - kérdezte, elnyújtva a hangját.
- Persze, hogy akarom – mondtam közömbösen, majd belekortyoltam a kávémba. Én igazán próbáltam lelkes lenni. Tényleg, de nagyon. Az már nem az én hibám, hogy nem nagyon jött össze.
- Rob is ott lesz – mondta Jeff ezer wattos mosollyal, és csak nézett rám.
Nem nyeltem félre, és nem kezdtem el köhögni, mint, ahogy elvárt lett volna. Szinte hidegen fogadtam tényt.
- Egy kicsit több örömet, ha kérhetem! Végre beszélhetnétek egymással, szívem! - szólt rám Jeff, és könyökével megbökte az oldalamat.
- Ki mondta, hogy akarok vele beszélni? - kérdeztem vissza, és letettem a bögrém a pultra.
- Ezt most komolyan megkérdezted? Édesem! Az Oscar-gála óta ilyen vagy... amilyen. Nem nehéz kitalálni, hogy miért. És hozzátenném, hogy ideje lenne már beszélnetek. Lassan drasztikus megoldásokhoz fogok folyamodni, és annak te se nagyon örülnél.
- Drasztikus? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Bizony... Gondoltam arra, hogy elrabolom Robot, és bezárlak titeket egy szobába egy-két hétre, hogy végre beszéljetek, de aztán eszembe jutott, hogy Robnak sajtója van, szóval nem lenne tanácsos ezt megtenni...
- Miből veszed, hogy lenne miről beszélnünk? - kérdezte, majd mindkét kezemmel megtámaszkodtam a pulton.
Jeff erre csak fáradtan sóhajtott, majd háttal nekitámaszkodott a pultnak, és keresztbe fonta a karját.
- Mikor hagyod már abba ezt, Kris? - kérdezte egy sóhaj kíséretében. - De most komolyan! Ideje lenne már felnőttként viselkedned és nem úgy, mint az oviban a kisgyerekek... Én nem is szeretem, ő szereti! - mondta elvékonyítva a hangját, majd ellökte magát a pulttól, és elővette a mobilját. - Érdekes, hogy ahhoz felnőtt vagy, hogy Oscart nyerj, de arra nem vagy képes, hogy beszélj az egyetlen emberrel, akivel tényleg együtt akarsz lenni.

Nem szóltam. Erre talán nem is lehetne mit válaszolni.
Igaza van. Tudom, hogy igaza van, és annyira... Nem tudom mi a megfelelő szó. Tényleg Rob az egyetlen ember, akivel együtt akarok lenni. De nem csak úgy, mint Jeffel és Edyvel...
Vele... Együtt akarok lenni. Úgy együtt, ahogy nem sok mindenkivel. Sőt. Talán senki mással. És, ha együtt akarok vele lenni, és szükségem van rá. És nem akarom soha elengedni...
Akkor szeretem.

Szeretem.

- Szeretem – mondtam ki hangosan, és kiegyenesedtem. Mint egy tűzijáték úgy robbant fel bennem az egész. És hirtelen nem fogtam fel, hogy miért nem jöttem rá hamarabb. Annyira egyértelmű, annyira... Logikus a fenébe! Sebesen fordultam sarkon, Jeff éppen telefonon beszélt valakivel.
Nem hallottam, nem fogtam fel mi van magam körül... Mert végre rájöttem. Ennyi év után. Ennyi hiba és félreértés után. Végre rájöttem. Rájöttem!
Nem tudom mióta, csak azt, hogy erősen, nagyon és régóta.
Hirtelen nevetségesnek tűnt az egész. Hogy több mint tíz éve szeretem, de nem jöttem rá. Hogy tagadtam, és ellenkeztem, pedig talán még tudtam is róla. Csak nem akartam elfogadni. Nevetséges volt... És majdnem röhejes az egész.
Jeff letette a telefont és felém fordult.

- Hűha! Mire jöttél rá, szívem? - kérdezte rögtön, és halvány mosoly volt ajkai körül.
- Szeretem – mondtam ki megint, és annyira helyénvalónak tűnt az egész. Annyira egyértelműnek! Mosolyogtam. Tényleg mosolyogtam. És így belegondolva elég idióta arcot vághattam.
- Na végre! - kiáltott fel Jeff, és megölelt. - Azt hittem már soha nem esik le! És most jön az a rész, ahol te szépen elrepülsz Vancouverbe, és beszélgetsz vele. Mert megérdemlitek.
Jeff elengedett, én meg megijedtem.
Már nem lebegtem. Attól, hogy én szeretem mi a garancia rá, hogy ő is? Megijedtem, és valahogy nem tudtam elhinni, hogy ez lehet. Csak attól, hogy én szeretem... Ő miért szeretne?
- Kristen! Tégy egy szívességet és ne kezdj el kombinálni! - szólt Jeff. - A géped négy óra múlva indul. Foglalok neked szobát, menj pakolni – mondta, és megint a telefonjához nyúlt.
- Oké, de Edy...
- Elmegyek érte én. Nem vigyáztam már rá elégszer? - kérdezte, majd rám mosolygott.

- Kristen! - kiáltott fel Nikki, majd határozottan felém közelített. - Vagy inkább Bella? - kérdezte, majd megölelt. - Gratulálok az Oscarhoz! Baromira örülök neked! De tudod az az interjú utána nem volt semmi! Tudtam, hogy van valami köztetek!
- Szia Nikki... - nyögtem ki, majd elengedett. - Hallom forgatókönyvíró lettél – mondtam, és rá mosolyogtam.
- Sokkal jobban bejön, mint a színészet! - mondta, majd nevetni kezdett. - Tök jó ez a buli, nem? - kérdezte és a hatalmas terem felé intett.
Mindenki ott volt. De szó szerint mindenki. Minden rendező, operatőr, gyártásvezető, producer, színész. Éppen hogy csak a statiszták hiányoztak. Több százan lehettünk a teremben kerek asztalokhoz leültetve.
- Nem gondoltam, hogy vacsora is lesz, de attól ez tök szuper! - mondta Nikki. - Jó újra látni mindenkit.
- Igen, egyet értek – mondtam mosolyogva, a termet kémlelve... Nem találtam. Amióta beléptem kerestem, de nem találtam.
- Még nincs itt – mondta Nikki, és rám emelte tekintetét.
- Ki nincs itt? - kérdeztem és felé fordultam.
- Akit keresel – mondta, és a szemembe nézett, mint aki nagyon is tudja, hogy mit keresek.
- Én nem is...
- Kristen! De jó, hogy itt vagy! - szólt Ashley majd a nyakamba borult. - Azt hittük Edy miatt ne jössz...
- Pedig őt is elhozhattad volna, mint Twilight-babát! - mondta Kellan majd puszit nyomott az arcomra.
- Kellan, fogd be! - szólt Ashley, majd oldalba bökte vőlegényét.
- De most miért? Edy eredeti Twilight-gyerek...
- Fogd be! - mondta megint Ashley, majd vigyorogva megcsókolta Kellant.

Nem találtam. Tényleg nem találtam, pedig kerestem.
Valahogy rosszul esett, hogy nem futottunk össze, hogy ő nincs itt. Elvégre... Miatta jöttem. Nem azért, mert annyira érdekel mi van a második film rendezőjével. Nem ezért jöttem.
Hogy beszéljünk. És nem találtam. Két órája vagyok itt. Elszenvedtem a beszólásokat Edyre, a rengeteg gratulációt, a vacsorát.
Jó volt itt lenni, és feldobott, hogy látok mindenkit. De hiányzott, hogy őt is lássam. Kell, hogy lássam, hogy tudjam, nem hiába jöttem. Látni akarom! Beszélni akarok vele! Megérinteni...
Jeff is azt mondta, hogy itt lesz, akkor miért nincs itt? Miért nem jön?
Talán haragudtam. Haragudtam tényre, hogy nincs itt. Vagy rá, amiért nem vette a fáradságot, hogy eljöjjön. Nem tudom. Épp, amikor azt hittem, hogy értem magam, és világosak az érzéseim, jön ez, és megint nem értem.
Mi a fenének kell a világnak újra megfordulnia, amikor már végre megállt egy helyben?
Nem értettem. Nem értettem...

- Kris, hova mész? - kérdezte Ashley, amint felálltam az asztaltól.
- Telefonálni – mondtam mosolyogva, és elindultam kifelé. Kabátomat magamra vettem, közben meg tárcsáztam az otthoni számot.
Rég volt az, amikor nem vágytam másra csak egy szál cigire... És most mégis így volt. Bárcsak hirtelen a kezembe teremne egy dobozzal, hogy megnyugtasson. Ha másra nem, erre jó volt... Megnyugtatott. Mindig megnyugtatott...
- Halló! - szólt bele a telefonba Jeff. - Tudtam, hogy nem bírod ki... - mondta, és hallottam a hangján, hogy nevet.
- Szia. Edy ott van? - kérdeztem, és céltalanul sétálni kezdtem.
- Edy... Anyud beszélni akar veled! - kiáltott Jeff, és szinte magam előtt láttam a jelenetet, ahogy Edy a kanapén fekszik és a tévét nézi, Jeff meg eltartja a telefont, hogy azért mégse szakítsa ki a dobhártyámat.
- Én nem akarok – mondta Edy haragosan.
- Edy... Az anyukád az! - mondta megint Jeff, és még én is hallottam a döbbenetet a hangján.
- Most nincs kedvem beszélni – mondta megint, majd hallottam, hogy felkel a kanapéról.
Lecsaptam a telefont.
A saját fiam nem akar velem beszélni... Hova jutottunk? Egy idióta veszekedés és egy hirtelen elutazás... És a fiam nem akar velem beszélni.
Most ha lehet még jobban vágytam egy cigire. Nem akartam, és valahogy mégis...

Mély levegőt vettem, majd elindultam visszafelé a terembe, hogy elköszönjek. Azt hiszem jobb, ha megyek aludni. Ez a nap már úgyse lesz jobb.
Elkeserített a tény, hogy ez van. Hogy Rob nem jelent meg, hogy Edy haragszik rám ok nélkül. Egyszerűen rossz kedvem lett tőle.
Lehajtott fejjel léptem be a terembe, a kabátomat le se vettem a biztos tudatban, hogy úgyis elmegyek. Nem maradok itt egészen a végéig, értelmetlen lenne. Ráadásul haza akarok menni. Talán rá tudom venni Jeffet, hogy a holnapi gépre szerezzen nekem jegyet.
- Ki akar elmenni táncolni? - kérdezte Kellan bömbölő hangja túlharsogva az alapzajt.
- Abból engem se hagyjatok ki! - szólalt meg egy túlságosan is ismerős hang a hátam mögött.

Sarkon fordultam, és egy féloldalasan mosolygó Robbal találtam szembe magam.
Mikor került a hátam mögé? És, hogy nem vettem észre, hogy valaki követ?
- Kris – szólt fegyelmezetten, és csak odabólintott nekem egy apró mosoly kíséretében.
- Rob – mondtam én is a szemébe nézve, majd elfordultam tőle.
Nem megy. Most itt van, és nem megy. Nem értem... Nem értem, miért nem megy, nem értem miért nem tudok vele beszélni. Miért nem tudok olyan lenni, mint mindenki más társaságában?
Miért fojt meg, miért nyom össze, miért nem tudok egy értelmes szót kinyögni a társaságában?
Mert szeretem.
Ilyen egyszerű...
Azokat, akiket szeretetből szeretek, azokkal könnyű. De itt komoly érzelemről van szó. Ezért nehéz. Annyira nehéz! Egész este erre vártam. Hogy végre lássam, és most, amikor végre látom... Nem megy.

- Oké. Az előbb valaki nem táncot emlegetett? - kérdezte Ashley zavart hangon.
Fel se tűnt, hogy csönd van. Egyszerűen fel se tűnt, hogy mindenki minket néz, mint valami ügyeletes szórakoztató centert.
- Magyarázzátok már el, hogy hogy van az, hogy van egy gyereketek de még csak egymásra se néztek? - kérdezte hirtelen egy férfi hang a tömegből. Ismertem a hangot, tudom, hogy sokszor hallottam, de nem tudtam beazonosítani. Nem tudtam megmondani, hogy ki az, pedig tudtam, hogy ismerem...
- Tánc! Most! - kiáltott Ashley, majd elindult a ruhatár felé. - Tudok egy jó helyet.

Amikor Ashley azt mondta, tudok egy jó helyet, nem egészen erre gondoltam. Mármint nem annak a szállodának a klubjára, ahol megszálltam.
De nagyon úgy nézett ki, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki itt vett ki szobát, mert miután megérkeztünk Ashley Kellannal együtt körülbelül tíz perc alatt eltűnt. És nem kellett sokat gondolkodni, hogy miért...
Szerettem táncolni. Nem azzal volt a baj, hogy nem akartam. Talán még lett is volna kivel. De kedvem nem volt. Nem volt kedvem táncolni, ezért csak ültem az egyik asztalnál, és néztem a villódzó fényeket meg a rengeteg táncost. Nagyon emlékeztetett ez az egész egy bankettre. Mint a tinik, csak épp senki nem részeg... Vagyis a társaság nagyobb része nem részeg.
Rob is táncolt.
Tulajdonképpen csak bemeséltem magamnak, hogy a táncosokat nézem, amikor igazából Robot néztem. Nem mindig, de időm nagyobb részében.
Nem értettem, hogy nem vettem észre hamarabb. Hogy miért nem tűnt fel, hogy hogy lehettem ennyire vak erre.
Nem értettem, de komolyan. Annyira egyértelmű az egész. Nem véletlenül fájt annyira, amikor ő bántott meg. Nem viccből hívják a körös gyerekünket Edwardnak. Nem gyengeségből kötünk ki mindig egymás mellett. A magyarázat egyszerű, és mégis logikus. Megmagyarázza, hogy miért engedek állandóan, még akkor is, amikor nem akarok. Hogy miért lélegzem be az illatát valahányszor a közelemben van, hogy miért remegek, ha megérint, hogy miért szerettem annyira a hangját... Hogy miért utáltam, amikor azt hittem, van valakije.
Nem egy villanás volt... Hanem hosszú évek eredménye. És talán ettől is rémültem meg annyira. Ez nem az a fajta szerelem, ahol meglátom, akarom és elveszem. Ez az életem minden percében látni akarlak; nem érdekel miért hazudtál nekem, csak legyél velem; elfogadom az idegesítő rokonaidat -féle szerelem. Erős, kiolthatatlan és holtbiztos szerelem.
De ő? Ha én ezért teszem azokat, amiket... Akkor ő?

- Szabad, Kris? - kérdezte Rob én meg felnéztem.
A szívószállal játszottam, és eddig nagyon is érdekes volt az, ahogy a színek keveredtek a koktélben.
Most meg Rob a kezét nyújtotta felém, és csak nézett engem.
- A régi idők emlékére... - tette még hozzá, majd féloldalasan elmosolyodott.
- Oké – mondtam határozottan majd felkeltem, és a kezemet a Robéba helyeztem. Szemöldökét felhúzta, mintha nagyon is meglepné a tény, hogy igent mondtam neki. - De ne a régi időkért... Az olyan sablonos – mondtam, ahogy lefelé haladtunk a parketthez.
- Akkor valami újért – suttogta, majd magához rántott.
- Feltétlenül – mondtam, majd ringatni kezdtem a csípőmet.

Táncoltunk úgy, mint régen... Vagy talán úgy, mint még soha.
Én hozzásimultam, ő szorított. Belélegeztem az illatát, és most valahogy erősebben hatott rám, mint eddig. Jobban, határozottabban, gyorsabban.
Éreztem őt egész testemben, és akartam. Már tudom, hogy akarom!
Annyira akarom. Kell nekem. Muszáj.
Éreztem, hogy Rob végigsimít az oldalamon. Millió kis szikra pattant ki belőlem, elkezdődött a gerincemnél és az egész testem beleremegett. Borzongtam, és sóvárogtam.
És akartam, hogy Rob is ezt érezze. Szerettem volna, ha annyira akar amennyire én. De ne csak akarjon. Szeressen. Szeressen, mint én őt. Talán önző vagyok. Talán túl sokat várok. De szeressen. Akarom, hogy szeressen!
Kezemmel átfontam Rob nyakát, majd közelebb vontam magamhoz, mintha meg akarnám csókolni. Mégis megálltam az utolsó pillanatban, majd kezemet végighúztam Rob hátán.
Apró sóhaj szakadt fel Rob torkából, láttam, hogy elhomályosul a tekintete.
Keze lecsúszott a csípőmre, és csak tartott. Nem szorított, nem fogott le... Csak tartott. Mintha annyira természetes lenne, hogy az ő keze az én csípőmön van. De talán tényleg az volt. Tényleg természetes, hogy ott van...
Lábamat megemeltem, és éreztem, hogy Rob keze végigsiklik a combomon, egészen ruhám aljáig.
Nehezen vetem a levegőt. De talán ezen meg se kell lepődnöm. Ez nem tánc. Egyáltalán nem az... Hiába mozogtunk a zene ütemére, és ringatóztunk ugyanúgy, ez nem volt tánc.
Lábamat Rob csípőjére fontam, és éreztem, hogy keze eltűnik ruhám alatt. Újra nyakára fontam a kezem, majd magamhoz húztam. Centikre volt egymástól az arcunk.

- Menjünk el... - suttogta rekedten Rob, és a szemembe nézett.
- Menjünk... - mondtam én is, majd elindultam kifelé. Tudtam, hogy Rob követni fog. Biztos voltam benne.
Levegőt még mindig nehezen vettem, égett a bőröm, felforrt a vérem, és még többet akartam. Mindent akartam! Valahogy idegen volt ez a birtoklási vágy, és mégis annyira helyénvalónak tűnt. Mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy én akarom, ő meg akar.
Zihálva álltam meg a lift előtt, és nyomtam meg a gombot.
Pillanatokon belül éreztem, hogy valaki a nyakamba csókol és nem kellett sok fantázia ahhoz, hogy kitaláljam ki volt az. Felnyögtem, majd hátravetettem a fejem, és Robnak támaszkodtam.
- Kris... - suttogta Rob miközben apró csókokkal lepte el a nyakamat. - Mit csinálsz?
- Semmit – válaszoltam, majd alsótestemet az övének nyomtam. Félreérthetetlenül éreztem, hogy mennyire akar, és hallottam, hogy felsóhajt. - Én semmit nem csinálok – mondtam megint, és éppen eldöntöttem, hogy megfordulok és végre megcsókolom, amikor a lift pittyegett, és kinyílt az ajtó.

Hirtelen nevethetnékem támadt, és mosolyogva szakadtam el Robtól, és támaszkodtam neki a lift oldalának. Hallottam, ahogy Rob felmordul, és csak visszafordulva láttam, hogy csak áll egy helyben, és néz maga elé, mintha még mindig ott lennék. Huncutul és incselkedve néztem rá, magam se tudva, hogy honnan jött ez az egész.
- Jössz? - kérdeztem, majd Robra mosolyogtam.
Ő csak nézett rám, majd egy pillanat múlva belépett a liftbe.
- Hanyadik?
- Huszonhét.
Megnyomta az egyik gombot, és utánam nyúlt.
Derekamnál fogva húzott magához, ölelt át, és tartott a karjaiban.
- Mondd, hogy reggel nem fogod megbánni – suttogta a nyakamba, majd éreztem, ahogy orrát arcélemen húzza végig. Megborzongtam megint, szemeimet egy pillanatra becsuktam, és igyekeztem felfogni a mondat értelmét. Ami elég nehéz volt, miközben épp hozzám ért...
- Nem fogom – suttogtam vissza, majd arcomat elfordítottam és ajka végre az enyémet érintette.
Millió szikra pattant ki, és égett folyamatosan, mintha soha az életben nem akarna megint elaludni. Lassan kezdtem el csókolni, mintha félnék, hogy ennek bármelyik pillanatban vége lehet. Ő viszont hevesen csókolt vissza, nyelve betört ajkaim közé, majd éreztem, hogy a hátam a lift oldalának ütközik. Rob hozzám simult, olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Testem minden porcikájával éreztem, és remegtem...
Vadul csókoltam vissza, és kezeimet nyaka köré fontam, hogy még közelebb húzhassam magamhoz. Kezével oldalamat simította végig, éreztem, ahogy tenyere felforrósítja a testem, egész belsőm. Ujjai ruhámat kezdték felhúzni, én meg azonnal megemeltem a lábam, majd Rob csípője köré fontam. Éreztem, hogy szoknyám felcsúszik, és nem segített az sem, hogy Rob tétovázás nélkül alá nyúlt, és fehérneműm pántjával kezd el játszani.
A maradék józan eszemmel még érzékeltem, hogy a lift megáll, és elfordítottam a fejem, amivel csak annyit értem el, hogy Rob ajka a nyakamat csókolgatta és nem az ajkamat.
- Rob... - suttogtam, majd leeresztettem a lábam, és kezemet mellkasára támasztottam.
Hallottam, ahogy felsóhajt, majd kicsit eltolja magát tőlem.
- Oké, megértettem – mondta sokkal mélyebb hangon, mint szokta. Elengedett, és mély levegőt vett.
- Nem értetted meg – mondtam, majd csípőmet ringatva kimentem a folyosóra. Visszanéztem, mire Rob csak elmosolyodott, majd rögtön utánam jött.
Kezét a csípőmre simította, és magához húzott újabb szikrákat előidézve.
Szinte kapkodva kerestem elő a kártyámat, hogy végre zárt ajtók mögött legyünk, és ne nyilvános területen.
Remegő térddel mentem oda az ajtómhoz, és helyeztem be a kártyát a zárba. Az ajtó kattant, majd egy erős kéz fogta át a kilincset és nyomta le.
Én bementem, majd pillanatokon belül Rob is követett.

A zár végre kattant, és abban a pillanatban öleltem át Rob nyakát, és húztam magamhoz.
Ö kicsit se habozott, és azonnal tapasztotta ajkait az enyémre.
Itt már nem volt helye a lassúságnak, tétovázásnak. Túl régóta vágytam erre, túl sokáig hazudtunk egymásnak, és hazudtam magamnak. Mindent akartam, de azonnal.
Csókja heves volt, követelőző, birtokló. Nyelveink vad csatát vívtak hol az ő szájában, hol az enyémben, és egy pillanatra se álltak meg.
Kezeimet Rob vállára simítottam, és lesodortam róla a zakót, hogy aztán én is érezzem a ruhám kapcsai után kutató ujjakat.
Lassan kezdtem el hátrálni a ágy felé, közben kezeimet előre vezettem, és megpróbáltam végre levenni Robról a pólóját.
- Hogy a fenébe nyílik ez? - kérdezte Rob türelmetlenül, amikor hiába próbálta kinyitni a ruhámat.
- Kapcsok – mondtam zihálva, majd hátat fordítottam neki, hajamat előre húztam, ő meg csak nézte meztelen hátamat, és nyelt egyet.
- Miért kell neked állandóan kapcsos ruhába járni? - kérdezte mosolyogva, majd közelebb lépett hozzám, ujjait végighúzta a ruha mentén, amibe én csak még jobban beleborzongtam.
- Csak – mondtam egyszerűen, és várakozóan, hogy végre kicsatolja a ruhám.
Finoman kutató keze lassan kezdett el bontogatni a ruhámból, és egyre többször éreztem a borzongást a gerincem mentén.
Kezei lassan elérték a kapcsok végét, majd tenyerét végigsimította a hátamon a ruha pántjáig. Lesimította rólam, majd maga felé fordított.
Nem tudom mennyi idő telt el, testemen éreztem Rob tekintetét, tudtam, hogy mellkasom hevesen emelkedik és süllyed.
- Olyan gyönyörű vagy – mondta, majd hozzám lépett és átölelt. Szorosan vont magához, mintha soha többet nem akarna elengedni, én meg készségesen simultam hozzá.
- Alul öltözöttnek érzem magam – mondtam akadozva, majd Rob felsője után nyúltam, és kibújtattam belőle.
Végre magamon érezhettem bőrét, ahogy akadály nélkül simul az enyémhez. Ajkaimat mellkasához nyomtam és csókokkal borítottam el. Éreztem, hogy Rob megfeszül, majd egy pillanat múlva, hogy kezével hátra nyúl és minden gond nélkül csatolja ki a melltartóm.
Erre én az övéhez nyúltam, és habozás nélkül bontottam ki.
- Van fogalmad róla, mit csinálsz velem? - kérdezte lihegve. Ujjai hegyével mellkasom simogatta, zihálásra késztetve.
- Amit te velem – mondtam, majd utána nyúltam, és ajkamat az övére tapasztottam. Vágytól vezérelve kaptunk egymás után újra heves csókcsatába kezdve.

Nem tudom, hogy jutottunk el a hálószobáig és azt se, hogy hogy került le rólam a fehérneműm, Robról meg a nadrágja. Csak a tény volt, hogy meztelenül simultunk egymáshoz, és a szoba csendjét csak zihálásaink és nyögéseink törik meg.
Szemérmetlenül simultam Robhoz a lehető legközelebb, dörgölőztem hozzá, és járattam kezeimet testén.
Ajkai lassan kényeztették először szegycsontomat, majd mellkasomat, egyre lejjebb, míg el nem érték a legérzékenyebb pontom. Akaratlanul sikoltottam fel, elemésztett a kéj, és már nem tudtam mást csinálni csak dobálni magam. Kínomban a fejemet forgattam, majd megelégelve az egészet, karjánál fogva felrántottam Robot, és csípőmet követelőzően nyomtam hozzá.
Elnyílt szájjal csókoltam meg, majd éreztem, hogy Rob lassan mégis mohón tölt ki.
Belenyögtem csókunkba, és hallottam, hogy Rob is felmordul.
Túl régóta vártunk már erre, hogy most túl sokáig tartson. Rob heves lökéseibe az egész testem beleremegett, kéjes sikoltásaimat Rob ajkával némította el.
Villámcsapásként ért a beteljesülés, én felsikoltottam Rob meg felnyögött. Éreztem, hogy Rob teste elernyed, és rám dőlve még azt a maradék levegőt is kipréselte belőlem, ami volt. De nem bántam... Élveztem magamon érezni a súlyát, és a légvételét... Szerettem...

Hihetetlen volt.
Először voltam vele úgy, hogy egyikünk se részeg. Először, hogy tisztában vagyok azzal, hogy szeretem... És hihetetlen volt. Ajkaimat apró mosolyra húztam, és éreztem, hogy Rob puszikat hint a nyakamra és arcomra.
- Kris... - suttogta Rob, majd engem ölelve a hátára fordult, és magára húzott. Mélyen magamba szívtam az illatát, és lábamat átvetettem csípőjén.
Fejemet felemeltem, és a szemébe néztem. Öröm csillogott benne, ajkai körül édes kis mosoly játszott. Úgy éreztem órákig el tudnám nézni.
- Veled aludhatok? - kérdezte, majd lehajolt, és megcsókolta a homlokomat. Éreztem, hogy keze a derekamat cirógatja, majd keze megáll a mellem alatt.
- Szeretném, ha velem aludnál – mondtam mosolyogva, majd visszaereszkedtem a mellkasára.
Ujjaimmal finoman érintettem a bőrét, simítottam végig a mellkasán, majd a hasán.
Szerettem. Szerettem őt, szerettem vele lenni. Mindent szerettem, ami vele kapcsolatos. És szeretném, ha szeretne. Annyira szeretném!
- Kris... - szólt megint Rob, majd lefogta a kezem, ami egyre lejjebb merészkedett már a selymes szőrrel játszadozott Rob alhasán. - Hagyd abba... - mondta, majd összefonta az ujjainkat.
- Akkor te is! - mondtam, majd kiszabadítva ujjaimat lefogtam a kezét, ami épp a mellbimbómat rajzolta körbe és a derekamra helyeztem.

Erre Rob egy pillanat alatt fordított a hátamra, és fogott le. Én felsikkantottam, majd nevetni kezdtem. Ajkai újra a mellkasomat kutatták, én meg csak nevettem, mert nem tudtam mit csinálni.
- Rob! Mit csinálsz? - kérdeztem, majd nevetésem nyögésbe fúlt, amikor ajkai a melleimet kezdte csókolgatni.
- Éppen a megőrjítelek nevű játékot játsszuk – mondta egy egy csók között, és rám mosolygott.
- Nem úgy volt, hogy alszunk? - kérdeztem, majd megkíséreltem kiszabadítani a kezeimet.
- De úgy volt... De változott a terv – mondta, majd ajkaival egyre lejjebb haladt. Tehetetlenül tűrtem édes kínzását, és döbbenten vettem észre, hogy Rob férfiassága nyomódik a combomhoz. - Magadnak köszönheted – mondta a szemebe nézve, majd figyelmeztetés nélkül egyetlen heves mozdulattal belém hatolt.
Én felnyögtem, és időm se volt felfogni mi történt, Rob azonnal hevesen tovább mozgott bennem, én meg nyögtem és dobáltam magam, mert Rob kezei még mindig szorosan tartottak.
Áramként futott végig a testemen a beteljesülés, és sikoltottam fel, éreztem, hogy Rob mélyeket lök, hogy elnyújtsa a pillanatot, majd ő is borzongva kielégül.

Mindketten kapkodva szedtük a levegőt, és csak vártuk, hogy végre helyreálljon légzésünk.
- Rob... - szólaltam meg tétován, és csak vártam, hogy rám nézzen.
- Igen? - kérdezte és rám emelte a tekintetét.
El akartam mondani. Egy egyszerű ki szó... Csak annyi, hogy szeretlek, és aztán meglátjuk, mi lesz... Vagy a mennyekbe kerülök, és ő is ezt mondja, vagy kínos csönd, vagy megdöbben és szó nélkül elmegy...
Megijedtem. Megijedtem és féltem, mindegyik lehetőségtől. Félni attól, hogy nem viszonozzák az érzelmeimet normális. De attól, hogy igen, attól is megijedtem Mert ha szeret, akkor eddig mi mit csináltunk? Semmi értelme nem volt az utolsó jó pár évnek... Megijedtem, hogy elpocsékoltam az életemből közel tíz évet. Megijedtem, hogy éppen most pocsékolom az időmet, mert egyáltalán nem szeret...
Beszélni akartam, amíg tisztán gondolkodom, és amíg tudok...
- Alszunk? - kérdeztem végül mosolyogva, és az oldalamra fordultam.
- Alszunk – mondta ő is, és szorosan magához vont.
Éreztem a mellkasát a hátamnak nyomódni, és olyan megnyugtató és biztonságos volt csak így feküdni az ő karjaiban, hogy elaludtam...

Egyszerűen elaludtam, és nem álmodtam semmit.

Nahh itt a kövi fejezet és szánjuk bánjuk hoyg ennyi edeig tartott nem így terveztük viszont KEZDŐDIK A VISSZASZÁMLÁLÁS MÁR CSAK 3 FEJEZET!!!!!

Puszi Iccsi és Nee^^

My boy - 27. fejezet

2021. március 04.

Titkok.

Mindenkinek vannak titkai. Még egy kisgyereknek is, aki esetleg csak annyit hallgat el a szüleitől, hogy ő dobta a gumikacsát a medencében. Ez persze hazugság is. De titok... Csak a gyerek tudja, hogy ő volt. És talán a szülő sejti... De nem tudja. Sejtheti, de nem tudhatja biztosan egészen addig, amíg meg nem mondja a gyerek. Hazudik, nem mondja meg az igazat, és őrzi a titkát egészen addig, amíg le nem bukik, be nem vallja, vagy a szülők rá nem kényszerítik az igazságra, vagyis, hogy ő volt.
Aztán nagyobbak leszünk, serdülünk és már az a titok, hogy ki kivel csókolózott a bálon. Ki kivel jár... Ki kivel kamatyol. Van, aki imádja tudni. Bármilyen apró kis titkot, kis dolgot akar. Csak, hogy beszéljen róla. Tudni akarja, mert hatalmasabbnak érzi magát. Neki senki nem mond olyat, ami meglepő, ő mindent tud... Az információ hatalommá válik. Mert ő mindent tud...
Végül felnövünk, és már a titkok annyira természetesek az életünkben, hogy fel se fogjuk jelentőségét. Itt már komoly dolgokat hallgatunk el. Itt nem annyiról van szó, hogy mi történt a bálon, és nem is annyiról, hogy ki dobta a medencébe a gumikacsát. Ezek a titkok sokkal súlyosabbak, sokkal nagyobb erővel bírnak. A titkok nagysága velünk együtt nő... Ahogy mi felnövünk, úgy azok a dolgok is hatalmasabbak lesznek, amiről senkinek nem akarunk beszélni.
Talán nincs is a világon még egy olyan foglalkozás, ami annyira kötődne a titkokhoz, mint a színészet. A nap minden percében játszunk, elrejtjük az igazi arcunkat... Titkolózunk. Menekülünk a paparazzik elől, hazudunk, eljátsszuk, hogy kedvelünk valakit, nehogy kiderüljön, hogy valójában mik az igazi érzéseink. Nem áruljuk el, hogy ki a párunk, mert akkor vége a magánéletünknek...
Nem áruljuk el a címünket, hogy kik a családtagjaink, mert féltjük őket, nem akarjuk, hogy bajuk essen.
Titkolózunk, mert muszáj titkolózni.

Csak álltam a gyönyörű ruhámban a tükör előtt, és néztem magam. Nem bírom... Nem bírom ezt az egészet, nem akarom ezt az egészet. Nem bírom a feszültséget a hazudozást, a hallgatást. Nem bírom...
Minél tovább várunk, a paparazzi annál többet akar. A levelei egyre fenyegetőbbek, egyre komolyabbak... És félek. Félek a saját lakásomba, az autóba. Félek elmenni Edyvel bevásárolni. Félek itt lenni a szállodában, mert Edy egyedül van otthon Jeffel. Annyira félek!
Kezemmel a tükör szélének támaszkodtam, és vártam. Vártam, mert várni kellett. Vártam... Robra. Hogy együtt menjünk az Oscarra. Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni a biztos tudattal, hogy ez lehetetlen. Nem megy a nyugalom, nem megy a normális viselkedés... Nem... Megy...
Csengettek az ajtón, én meg egy sóhaj kíséretében felegyenesedtem. Mosoly... Csak mosolyogj. Milyen egyszerű dolog és mégis mennyi mindent rejt el.
Magassarkúmban odasétáltam az ajtóhoz... Rob lesz ott. Elegánsan, és szexin... Igazán robosan.

Kinyitottam az ajtót, majd Robra néztem.
Igazam volt... Túl jól néz ki. Én meg túlságosan idióta vagyok! Idióta!
- Szia... - mondtam csendesen, majd el is fordultam az ajtóból, hogy Rob be tudjon jönni. Elvégre még van egy tíz percünk indulásig, szóval...
De nem jött be. Nem hallottam, hogy az ajtó becsukódott volna. Zavartan fordultam vissza. Rob mereven állt az ajtóban, és láttam, hogy nagyot nyel. Feszengve fordítottam el a tekintetem, majd kezdtem el keresni a táskám. Túlságosan emlékeztetett arra, amikor utoljára megjelentünk valahol együtt... Annyira régen volt... És mégis ugyan ez történt...
- Nem jössz be? - kérdeztem, majd újra felé fordultam.
- Jobb, ha nem megyek be – mondta, és az ajtófélfának támaszkodott.
- De még van tíz percünk... - mondtam és újra az órára néztem. Nem. Nincs tíz percünk. Abból már csak öt van, vagy annyi se... - Hozom a táskám és mehetünk – mondtam, majd visszamentem a hálóba.
Senki nem mondta, hogy könnyű lesz... Senki nem mondta, hogy ez könnyű. Senki. Hát akkor miért várom azt, hogy az legyen? Fölösleges... Nem kell várni, mert nem az. És nem is lesz az. Hát, akkor már a reménykedést is érdemes lenne feladni. Mármint az abban való reménykedést, hogy könnyű lesz. Nem kell, mert tudom, hogy nem lesz az...
Visszamentem a nappaliba, Rob még mindig az ajtókeretet támasztotta, és valahogy csodálni kezdtem, hogy hogy nem gyűrődik össze a zakója... Persze, ha én leülök a ruhámban azonnal összegyűrődik. De ez lényegtelen... Egyáltalán nem fontos. Nem is értem, miért beszélek róla...
- A paparazzi még mindig zaklat – mondtam halkan, majd kiléptem Rob mellé a folyosóra.
- Levél? - kérdezte, majd előre tessékelt.
- Igen... Tíz milliót követel vagy kitálal...
- Ismerős – mondta Rob nyugodtan, majd megnyomta a lift hívóját.
- Fenyeget – mondtam megint, és próbáltam nem rá nézni. Mert féltem... Én féltem, őt meg egyáltalán nem érdekelte a dolog. Talán baj, hogy irigyeltem egy kicsit?
- Általános – mondta, majd ismét előre engedett a liftben.
Nem érdemes tovább folytatni. Őt nem érdekli... Akkor engem miért kéne? Talán ő csinálja jól és egyáltalán nem kéne vele foglalkozni. Hagyni, hogy csak írogassa az idiótaságait, és nem törődni vele...

- Szabad? - kérdezte Rob szinte hanyagul. Én felé fordultam, és csak néztem rá... Mi szabad? Nem értem... Aztán feltűnt, hogy Rob a karját nyújtja felém...
- Persze – mondtam, majd belé karoltam. Éreztem, hogy Rob közelebb húz magához. Oldalunk összeér, és csak ennyitől már a pokolba kívántam... Talán nem is őt, hanem a tényt, hogy egy liftben vagyunk. Hogy jelenésünk van... Hogy nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy most rögtön rá másszak... Talán csak ezt utáltam...
Meg persze magamat, amiért így érzek... De ez már annyira általános volt hogy fel se tűnt...
Kiléptünk a hatalmas előcsarnokba, ami még szerencsére mentes volt a fényképészektől. Rob határozott léptekkel vezetett, és hirtelen imádni kezdtem a tényt, hogy valaki vezet...
Milyen könnyű csak menni valaki mellett, aki vezet. Mert ő tudja, hogy hova kell menni, nem kérdez, és ha megbízol benne, akkor tudod, hogy jó helyre vezet. Valahogy jó volt a tudat... Rob úgyse vinne rossz helyre, ráadásul ugyanoda megyünk.
Milyen kényelmes lenne, ha ezt az életemre is ki tudnám vetíteni. Ha valaki mindig megmondaná, hogy mit csináljak, mit mondjak, mit vállaljak el... Mennyire kényelmes lenne! Sokkal jobb, mint most...
Amikor még attól is rettegek, hogy egy kimondott szónak milyen következményei lesznek.
Közben szinte észrevétlenül kerültem a limuzinba, hogy aztán ott csak üljek.

- Utálom – hallottam Rob suttogását, majd láttam, hogy meglazítja a nyakkendőjét.
- Te legalább kapsz levegőt – mondtam, és hátat fordítottam neki. - Ezt egy év lenne szétszedni – mondtam és a rakat kapocsra mutattam a hátamon, ami az utolsó lehetőségig zárva volt.
Rob csak feszülten nézte a hátamat, és hirtelen nem értettem mitől lett megint ilyen a hangulata... A szemébe néztem, és bár ne tettem volna! Túl jól ismertem ezt a tekintetet... Annyira jól... És amikor ezt láttam, utána mindig egy helyen kötöttünk ki...
Elkaptam a fejem, és gyorsan hátradőltem az ülésen. Tükör nélkül is tudtam, hogy piros az arcom, és éreztem, hogy jobban zavarban vagyok, mint kéne...
- Igen, valami olyasmi... - mondta Rob, majd hallottam, hogy halkan felkuncog.
Kinéztem az ablakon, és úgy tettem, mintha nagyon érdekes lenne az üzletek sora... Pedig nem volt az...

- Hazudtál nekem – mondtam egy idő után, még mindig kibámulva az ablakon.
- Te is – hallottam Rob hangját. Odafordítottam a tekintetem, Rob mereven nézett az én szemembe.
- De te előbb! - mondtam megint kicsit hangosabban, mint kellett volna...
- Miért mondtad, hogy van valakid? - kérdezte és csak nézett. Mereven és szilárdan, mintha igazából ez nem is érdekelte volna. Hipnotizálva éreztem magam, mintha késztetne valamire... Pedig semmire nem késztet... Egyáltalán nem erősködik... Csak néz. És mégis úgy néz...
- Mert te azt mondtad! - nyögtem ki, majd megint az utcának szenteltem a figyelmem...
Feladtam. Feladtam a küzdelmet. Most már tényleg... Fegyvertelen vagyok, amim volt az ellenállásra az már csak játékfegyvernek tűnik vele szembe. Használhatatlanok... Mind az, ha ő az ellenfelem.
Hallottam, hogy Rob felsóhajt, majd az ablak üvegéből láttam, hogy lehajtja a fejét.
- Megérkeztünk – búgott fel hirtelen egy hang a semmiből... A sofőr... Ott vagyunk.
- Mosoly – mondtam, majd Rob felé fordultam.
- Ezer wattos – tette hozzá, majd ő is rám mosolygott.
A sofőr kinyitotta az ajtót, majd Rob kiszállt. Talán csak ezért utáltam a limuzint meg azt, hogy nem egyedül jöttem. Most csúszhatok a másik oldalra...
Rob behajolt az autóba, én meg a segítségével kimásztam.
Mosolyogtunk mind a ketten, mintha mindig is ennyire jóban lettünk volna. Mintha nem is lenne millió plusz egy titkunk. Mintha minden rendben lenne köztünk.
Éreztem, hogy Rob újra magához húz, majd elindultunk a szőnyegen... Csillogás és vakuk ezrei... Az elején tetszett, de már fárasztónak és unalmasnak találtam...
Vajon Edy ezt is nézi? Nézi, ahogy unalmasan végigmegyünk, és mosolygunk, mintha boldogok lennénk? Vagy csak a gálát nézi majd meg? Ami még unalmasabb mint ez?
- Elárulnák miért jöttek együtt?
- Csak nem egy párt alkotnak?
- A "Twilight" óta együtt vannak?
- Elárulná végre ki az a kisfiú? Talán a fia?
- Ajánlom, hogy csak a munkánkkal kapcsolatos kérdést tegyenek fel, ha választ is akarnak kapni... - mondta Rob jéghidegen, de mosolyogva, majd tovább vezetett a szőnyegen. Tényleg egyszerű volt... Csak menni, és hagyni, hogy ő vezessen.
És megijedtem, mert nagyon is tetszett a tény, hogy vezet... A tény, hogy ő vezet, az meg csak még jobban tetszett...

- Már azt hittem soha nem érünk be! - sóhajtottam fel, majd követtem tovább Robot.
- A szőnyeg évről évre hosszabb - mondta Rob ironikusan, majd előre ment. Megállt a sorok előtt, majd megint előre tessékelt, én meg beültem a helyemre.
- Egymás mellett ülünk? - kérdeztem, amikor Rob helyet foglalt mellettem...
- Együtt jöttünk, ne mondd, hogy nem számítottál rá... - mondta, majd rám mosolygott. - Most úgy aludnék egyet! - sóhajtott fel, majd kezébe temette az arcát.
- Gondolj arra, hogy amikor megint lefekszel már lehet, hogy Oscar díjas színész leszel.
- Nem igazán izgatna, ha nem lennék az... - mondta, majd hátra dőlt.
- Miért? - kérdeztem és érdeklődve néztem rá... - Minden színésznek ez az álma.
- Igen... De én első sorban ember vagyok, és csak utána színész. És emberként az álmom már teljesült... - mondta, és komolyan a szemembe nézett.
- Mi? - kérdeztem jóval halkabban, mint a helyzet igényelte volna.
Rob csak elmosolyodott, majd a fülemhez hajolt.
- Van egy fiam – mondta, majd elhajolt tőlem és a szemembe nézett. - Mindig is erre vágytam.

Mindig is erre vágyott. Leforrázva éreztem magam. Mint akit nyakon öntöttek tűzforró vagy éppen jéghideg vízzel. Mindig ezt akarta... Rob családot akart...
- Még mindig haragszol? - kérdeztem, és a színpad felé fordultam.
- Már nincs miért – mondta, és mindegy végszóra a fények sötétedni kezdtek. Egyszerre örültem, hogy végre elkezdődik, és utáltam, hogy pont most kell abbahagyni a beszélgetést.
- Edy is nézi? - kérdezte Rob, és éreztem, hogy közel van hozzám... Nagyon közel...
- Jeffel együtt – mondtam, majd a fények újból állítódtak, és a nézőtér félig megvilágított lett. - Utálja a gálát – tettem még hozzá Rob felé fordulva.
- Valahogy megértem – nevette el magát, majd visszadőlt a székre.
- Mit mondasz amikor megkapod az Oscart? - kérdeztem és felé fordultam.
- Megkérdezem, hogy biztos-e... - mondta Rob, és láttam, hogy mosolyog. - És te?
- Bocsánatot kérek Edytől... - mondtam, és én is rá mosolyogtam... - Hogy csak két percért nézte végig a három órát... Vagyis négyért, bocsánat...

- Elmondod, hogy Edy a fiunk? - kérdezte Rob felhúzott szemöldökkel.
- Nem! - tiltakoztam hevesen, és észre se vettem mi folyik a színpadon... Nem tudott érdekelni. - Nem hagynák békén...
- Pedig lassan ideje lenne elmondani az igazat. Akkor a paparazzinak nincs miért zaklatnia, és a sajtónál minden csoda három napig tart, te is tudod – mondta, és tapsolni kezdett, mert mindenki más tapsolt.
Minden csoda három napig tart... Ez igaz. Tény. Úgyis jönne valami más nagy idiótaság, ami jobban érdekelne mindenkit... Igaz. De Edy akkor is túl kicsi ehhez. Még csak hét éves! Nem érdemli ezt...

- Tisztába vagy vele, ha mind a ketten megnyerjük, akkor még tovább kell maradni a közös interjú miatt? - kérdezte Rob pár perc múlva újból hozzám hajolva.
- Igen... És per pillanat utálom ezt a tényt, mert szorít a cipőm – mondtam közömbösen, majd tapsolni kezdtem. - Na végre! Te jössz! - mondtam és gyorsan mosolyogni kezdtem, mert tudtam, hogy a kamera veszi minden esélyes arcát. Láttam, hogy Rob is felölti a mosolygós, de jéghideg arcát, és csak nézi a színpadot.
Fontos neki. Tudom, hogy az... Mert ha ezt megnyerné, akkor nem csak Rob lenne, aki egykor Edward volt... Akkor elismert... komoly színész lenne. Tényleg akarja, és meg is érdemli, nem? Hirtelen azon kaptam magam, hogy szorítok neki. Hogy szurkolok, hogy ő nyerjen, mert akarom, hogy ő nyerjen. Igazából ritkán akartam valamit ennyire, mint most a tényt, hogy Rob nyerjen...
- A legjobb férfi főszereplő díját kapja...
- Robert Pattinson! - kiáltotta Sandra Bullock, és láttam, hogy Rob mellettem őszintén és szívből elmosolyodik.
Átnyúltam, és mielőtt felállt volna megfogtam a kezét.
- Gratulálok! - suttogtam, majd el is engedtem, és reméltem, hogy ezt a kamera nem nagyon látta...
Rob csak mosolygott, és felment a színpadra, hogy átvegye a díját. Igazán megérdemelte... Még ha azt se tudom, hogy miért kapja, akkor is megérdemelte.
Pár perc múlva visszaült mellém a kis szoborral együtt. Még egyszer rá mosolyogtam, majd a színpad felé fordultam.
- Te is megnyered – mondta Rob, és éreztem, hogy megfogja a kezem.
- Nem tudhatod – mondtam, és már feszültebben néztem az emelvényt.
- De igen, tudhatom – mondta határozottan, és egy utolsó kézszorítás után elengedett. - És akkor mehetünk együtt arra a pocsék interjúra...

- A legjobb női főszereplő díját kapja...
- "Kristen Stewart" – kiáltott George Cloony, én meg felsóhajtottam.
- Úristen... - suttogtam, majd Robra vigyorogtam.
- Én mondtam, szívem – suttogta, hogy csak én halljam, majd behúzta a lábát, hogy ki tudjak menni.
Ruhámat felemeltem, hogy ne essek el benne, és mosolyogva mentem a színpadra... Megkaptam...
Nem vagyok többet Bella... Soha többet nem leszek Bella. Kristen Stewart vagyok. Oscar díjas és Oscar jelölt színész és producer. Oscar díjas vagyok... Hirtelen mindennél jobban a tudatában lettem, hogy ennek mi is a jelentősége. Hogy mit vonz maga után. Hogy mennyit jelent, nem csak nekem, hanem a családomnak, a környezetemnek. Mindennél többet.
Nem az Arany Málnás Kristen vagyok... Az Oscar díjas... Átvettem a díjat, majd mondtam valamit, amire nem is emlékszem... Oscar díjas vagyok...
Oscar díj...
- Gratulálok, szívem – mondta megint Rob, amint leültem a helyemre. - És akkor mehetünk arra a gagyira...
- Mehetünk – suttogtam, és csak néztem magam elé...
Jeff. Ezt neked köszönhetem. Neked, meg Edynek... Meg Robnak. Csak nektek.

- Ms. Stewart, Önt két kategóriában is jelölték. Milyen érzés csak az egyiket megkapni? - kérdezte egy firkász erőszakosan, és csak úgy meredt rám kiguvadt szemmel.
Egy asztal mögött ültük, és a sokadik kérdésre válaszoltunk Robbal együtt. Már nagyon fájt a lábam, a ruhám szorított és minden álmom az ágyam volt.
- Épp olyan felemelő, mintha mind a kettőt megnyertem volna – mondtam bájosan, majd elfordítottam a tekintetem jelezve, hogy nem akarok erről többet mondani.
- Mr. Pattinson, milyen kapcsolat fűzi Ms. Stewarthoz? Köztudomású, hogy van önök közt valami.
- Csak munkával kapcsolatos kérdésre vagyok hajlandó felelni – mondta Rob, és szúrósan nézett az újságíróra.
- Már a "Twilight" óta tart a kapcsolatuk? - kérdezte megint ugyanaz a firkász, és erőszakosan nézett hol rám, hol Robra.
- Ez nem kapcsolódik a témához... - mondtam, és haragosan néztem a pasira... Hogy én hogy utálom az ilyeneket!
Hangzavar támadt. Mindenki egyszerre beszélt, és tett fel kérdést. A gépek kattogtak...
- Ms. Stewart elárulná végre ki az a kisfiú, akivel több mint egy éve lefotózták? Vagy erre Mr. Pattinson is tud felelni? - kiáltott át a hangzavaron az egyikük, és erre néma csend lett.
Robra néztem, ő meg rám. Egy hosszú pillanatig csak egymást néztük, majd elfordítottam a tekintetem, és lehajtottam a fejem
- Ez magánéleti kérdés... - mondta Rob
- Szóval beismeri, hogy van valami köze van ahhoz a gyerekhez! - kapott rá egy másik újságíró, és hevesen jegyzetelni kezdett.
- Én ilyet nem állítottam... - mondta Rob mereven, majd nevetni próbált.
Egyre kínosabbnak éreztem a helyzetet, és egyre feszesebbnek azt a bizonyos hurkot.
Nem titkolózhatok örökké. Nem tudom állandóan megvédeni mindentől... Képtelen vagyok rá...

- Ms. Stewart, Önről évekig nem hallottunk semmit, majd hirtelen feltűnik egy kisfiúval... - mondta az egyik, és rám nézett, - És Ön, Mr. Pattinson bizonyosan tudja, hogy mi is történt! - intett a firkász Rob felé.
- Ez merő feltevés!
- Mindenki tisztában van vele, hogy Maguk már évekkel ezelőtt is együtt voltak!
- Ezt már akkor sem volt igaz, most mi értelme felhozni?
- Maga és Ms. Stewart a legjobb barátok voltak. Egyértelmű, hogy Ön mindent tud róla...
- Eddig nem hazudtam, nem most fogom elkezdeni - mondta Rob, majd megint általános hangzavar kerekedett.
- Szóval Ön mindenről tud, csak nem akarja elmondani... Vagyis védi a gyereket!
- Egy gyereket ki ne védene?
- De magának esetleg személyes indíttatása is van ebben a témában, nem de bár?
- Nem értem mire akar kilyukadni...
- Mr. Pattinson... nem lehet, hogy...
- Edward Stewart a mi fiunk! - kiáltottam fel, majd néma csend lett a teremben.

Talán a titkok igazából fölöslegesek. Hisz ha titkolózunk, akkor hazudunk is. Hazudunk, mert nem tudunk mást csinálni. Mert óvni akarjuk a titkot. Mindent megteszünk, hogy ne derüljön ki, egészen a végsőkig is elmegyünk, ha kell. Mert a titoknak titoknak kell maradni.
De mi vagyunk vele a legjobban tisztában, hogy soha semmi nem marad örökké titok. Tisztában vagyunk vele, tudjuk, felfogjuk; mégse mondjuk el a legelején. Őrizzük, vigyázunk rá... féltjük.
Akkor mégis miért őrzünk titkokat?

Mert olyan hihetetlen jó érzés, amikor kiderülnek...

My boy - 26. fejezet

2013. november 20.

A nagy nap

Nem tudom másképp jellemezni. Talán erre vártunk azóta, hogy elkezdtük. Mindenki erre várt. A rendezők, a rajongók... Mi is erre vártunk.

Mert vége van. És nem feltétlenül arra vártunk, hogy vége legyen, arra vártunk, hogy kész legyen, és hogy tudjuk mondni... Megcsináltunk. Hogy ezt mondhassuk. Azért vártunk, hogy végre azt mondjuk, kész! Nincs több, vége...

A tükörben bizakodva magamra mosolyogtam, majd felálltam, hogy igyak valamit.

Amennyire vártuk ezt a napot, annyira szomorú is. Hisz mikor lesz még egyszer egy ilyen szerepünk, ahol ennyire... körül rajongottak vagyunk. Soha többet. Egy ilyen sikert nem lehet megismételni... De örülök, hogy ebben a sikerben benne lehettem. És valljuk be... Nem semmi jólétet biztosít.

Kivettem a diétás kólát, majd egy húzásra megittam. Amint ideérnek a többiek úgyse ihatok semmit. Mert leiszom a ruhámat meg elkenem a szájfényemet...

Az órára néztem, és megállapítottam, hogy még egy fél óra, és ideérnek. Még fél óra semmit tevés.

Bekapcsoltam a tévét, és kerestem valami fárasztóan idióta adást... Úgyis rég néztem tévét...

Huszonöt perc múlva nagyon untam az ücsörgést és mér nagyon szívesen csináltam volna valami hasznosat. Hasznosabbat, mint a szállodában való ücsörgés...

Kezemet összefontam a lábamat keresztbe raktam, és vártam... Szabadidő... Ennek a fogalmát évek óta nem ismertem és most mégis idegesített. Idegesített, hogy nem volt mit csinálnom. Hogy nincs dolgom... Kéne valami...

Végre megszólalt a csengőm én meg felpattantam. Itt vannak! Mezítláb szaladtam oda az ajtóhoz, és zavartalanul nyitottam ki azt.

- Oké... - mondta Rob határozottan, ahogy ott állt az ajtóban. - Bár előtte elmehettünk volna valahova, de ha te nem tudsz várni, akkor megértem.

- Mi oké? - kérdeztem Robtól vigyorogva. Teljesen fel volt öltözve, öltönyben, nyakkendővel, és engem nézett.

- Hát az ágyadba akarsz csábítani. Ezért nyitottál ajtót fehérneműben... De mondom szerintem előtte jó lenne valami kis randi-féle. De ha nem tudsz várni... Én megadom magam, Kristen! - mondta mártír arccal, majd zavartan fordította a fejét a folyosó irányába. - Engedj be! - mondta már sokkal inkább pánikolva mint viccesen.

Elléptem az útból, ő meg azonnal bejött, és becsapta az ajtót.

- Mi a fenét csinálsz itt? - kérdeztem majd keresztbe fontam a karom.

- Nem hagynak békén... - mondta, majd beljebb ment. - Bocs, hogy csak így rád törtem, de ez az egyetlen hely, ahol nem keresnének... És nekem most nyugalom kell...

Nem kérdeztem, hogy kik nem hagyják békén... Nem volt rá szükség. Pontosan tudtam, hogy kik zaklatják... Engem is állandóan zavarnak.

- Jól van maradj, de fogd be! - mondtam megint mosolyogva.

- Oké, befogom - mondta, majd levetődött a kanapéra. - Tisztába vagy vele, hogy innentől kezdve két hónap a szavatosságunk? - kérdezte élcelődve.

- Abszolút – mondtam, majd elindultam a fürdőbe, hogy magamra vegyem a fürdőköpenyem. Azért egy kicsit mégis alul öltözött vagyok vele szemben.

Amint vissza értem már csengettek is.

- Kik azok? - kérdezte Rob, és zavartan fordította a fejét az ajtó felé.

- Egy kicsit paranoiás vagy, nem? - kérdeztem, majd kinyitottam az ajtót. - Szerinted egyedül csinálom meg a hajamat meg minden baromságot? - kérdeztem, és csak néztem, ahogy bejön a fodrász, a manikűrös, a kozmetikus és a stylistom.

- És ehhez egy egész... csapat kell? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Igen – mondtam határozottan, majd bezártam az ajtóm a ruhaállvány után. - Jó tévézést, szívem! Négy óra múlva jövünk! - mondtam mosolyogva, majd elindultam a többiek után a háló felé.

- Most komolyan? - kérdezte Rob, és csak nézett, ahogy elvonulunk.

- Mégis mit hittél? Hogy fél óra alatt kész vagyok? - kérdeztem, és újra felé fordultam.

- Nem... De azért nem négy óráig kéne készülni...

- Van, amikor tovább tart, édesem – mondtam, majd bezártam a hálóm ajtaját.

Négy és fél óra múlva ítéltek késznek...

Akármennyire is utáltam ezt az egészet... Most örültem neki. Örültem, mert tudtam, hogy miért van. Tudtam, hogy mit jelent. És ez jó érzés volt.

- Mehet – mondta a stylistom, majd még egyszer utoljára végigsimított a ruhán, hogy megfelelően álljon.

Az ajtót kinyitották, én meg kiléptem a nappaliba Robhoz.

Épp egy komódnak támaszkodott a háló ajtaja felé fordulva, és egy újságot olvasott.

- Na végre, már azt hittem... - kezdte, majd felpillantott, és elnyílt a szája. Pillanatokon belül maghoz tért, és láttam, hogy nagyot nyel.

- Azt hiszem elélveztem – mondta, majd vigyorogni kezdett.

- Hülye – közöltem vele vigyorogva, majd mellé léptem.

- Gyönyörű vagy, Kristen! - mondta, és a szemembe nézett.

- Köszönöm. Mehetünk? - kérdeztem, és az ajtó felé intettem.

- Az nem is kérdés – válaszolta, majd a kezét nyújtotta.

Nahh tessék itt a feji, de ne tessék haragudni ez amolyan kis töltelék feji ami szükszéges a következő fdejezethez ami tuti hogy SZOMBATON lesz ICCSI SZÜLINAPJÁN!!!

nahh szóval ne tessék ránk haragudni aznap sok meglepi lesz nektek szóval tessék csak élvezni...

Jahh majdnem lemeradt Kris ruhája mert ugye neki az is van ...:P

Puszi nektek Iccsi meg Nee:

My boy - 25. fejezet

2021. február 15.

Amikor kislány voltam, nagy akartam lenni.

De talán nem csak én vagyok ezzel így. Fel akartam nőni, nem akartam a szülői szigort, a szülői felvigyázást. Szabad akartam lenni, egyedül akartam dönteni mindenben... Nagy akartam lenni. Mert nagynak olyan jó lenni, nem? Hisz van pénzed és elköltheted; azt csinálsz, amit és amikor akarsz. Nem szól rád senki, ha csúnyán beszélsz, és tényleg, valóban szabad vagy.

Legalábbis ezt hisszük. Aztán felnövünk, kiderül, hogy a pénz lakbérre kell és számlákra. Kötelességeid vannak a munkahelyeddel a családoddal szemben. És megérted, hogy csúnyán beszélni nem is annyira menő dolog, amikor kicsi voltál...

Furcsa, mert a felnőtt ember meg gyerek akar lenni. Azért, hogy ne legyenek gondjai, hogy az legyen a legnagyobb problémája, hogy délután az oviban aludni kell, de neki nincs kedve... A felnőtt ember gondtalan akar lenni.

Hisz a gyereket nevelik, és rászólnak, ha valamit rosszul csinál. Ettől függetlenül a gyerek... Sok mindent csinálhat.

A gyerek mondhat valami hülyeséget, mert nem nézik le érte. A gyerek lehet őszinte, amikor csak akar, hisz csak egy gyerek, aki majd tanul. Egy gyerek lehet feledékeny, lehet bohém... Egy gyerek... lehet gyerek.

Talán ezért vágyunk a legjobban oda vissza. A gondtalan és felhőtlen élet miatt. Mert, amikor azt mondtad a sárga színre, hogy kék, akkor kedvesen kijavítottak, és nem néztek rád úgy, mint valami idiótára.

Mert, ha gyerek vagy, akkor mondhatsz, amit csak akarsz. Akkor kimondhatod, amit gondolsz. Akkor elmondhatod, hogy mi bánt.

Akkor igazán őszinte lehetsz.

- Döntöttem – mondta Jeff, amint betoppant a konyhába.

Reggel volt, a kávémat ittam, és erősen koncentráltam. Igazából gondolkodtam. Mást se csináltam az elmúlt sok-sok hónapban. Csak gondolkodtam. De nem jutok sehova. Csak vagyok, és egyszerűen nem tudok következtetni, csak egy helyben toporgok.

Én is döntöttem, nem csak Jeff. Döntöttem... Nem toporgok, mert elegem van. Nem fogom rágni a körmöm, és égbekiáltó következtetéseket levonni egyetlen egy szóból. Nem fogom magam rosszul érezni, nem fogom magam kínozni. Nem, mert nem akarom. Elegem van, hogy állandóan megyek, de sehova nem jutok. Elegem van.

- És hogy döntöttél? - kérdeztem majd mosolyogva felé fordultam.

- Mostantól nem hozok neked újságokat – mondta, és beljebb jött csak azért, hogy felnyissa a kuka tetejét, és a rengeteg újságot, amit hozott kidobja. - Úgyse írnak igazat, és majd én elmondom, amit tudnod kell – mondta, és rám mosolygott.

- Te most komolyan kidobtál egy rakat mai újságot? - kérdeztem a kukára meredve.

- Ki – mondta nem törődöm hangon, és kávét töltött magának.

- Megvetted csak azért, hogy most ki tudd dobni? - kérdeztem megint és felhúztam a szemöldököm. - Mit akarsz eltitkolni? - kérdeztem erősen gyanakodva.

Még Jeff se ennyire... léha, és könnyelmű. Ez logikátlan, amit most csinált. Egyszerűen nincs értelme.

- Semmit. Semmi érdekes nem történt. De szívem, az elmúlt hónapban az újságoktól függtél. Ideje véget vetni ennek...

- Nem függtem az újságoktól. Csak érdekelt, hogy mi van...

- Érdekelt, hogy mi van Robbal, nem? - vágott a szavamba hirtelen, és rám meredt. - Valld be, édesem, titkolni fölösleges!

Na igen... Tényleg érdekelt mi van vele. De nem volt róla cikk. Nem tudtam elhinni, amit Ashley mondott. El akartam, de egyszerűen nem tudtam. Valahogy nem ment... Bizonyíték kellett, és kerestem. De hiába kerestem, mert nem találtam sehol. Egyszerűen nem volt cikk arról, hogy Rob szakított volna a barátnőjével...

Ami vagy azt jelenti, hogy nem szakított vele, vagy azt, hogy nincs is barátnője... És nem tudtam, hogy melyik.

Jeffel farkasszemet néztünk, és csak azért se fordítottam el a fejem. Pedig neki volt igaza. De nem akartam. Nem akartam veszíteni...

- Na jó... Kicsit keresgéltem, de mivel nem találtam semmit, ezért abba hagytam, megnyugodhatsz – mondtam, feladva az egészet... Már nagyon csípett a szemem.

- Édesem, mikor akarsz végre rádöbbenni néhány dologra? - kérdezte Jeff, majd alkarjával a pultra támaszkodott. - Annyira szánalmas már titeket nézni!

- Nem vagyok szerelmes Robba – mondtam határozottan, és elfordítottam a tekintetem Jeffétől. - Igazán leszállhatnátok már erről a témáról!

- Talán oka van, hogy nem szállunk le róla, nem? - kérdezte Jeff komolyan. A szemében határozottságot láttam és eltökéltséget. Mintha célja lenne rávenni valamire...

- Jah, hogy idegileg kikészítsetek – mondtam ironikusan, majd a konyhaszekrény felé fordultam. Edy mindjárt felkel...

- Vagy esetleg nekünk van igazunk, és te vagy egy egészen kicsikét vak – mondta Jeff, majd leült az egyik székre.

Nem vagyok vak. Ezerszer lejátszottam magamban az egészet.

Igen szükségem van Robra. Igen, akarom, hogy mellettem legyen. De ez még nem jelenti azt, hogy szeretem. Mert ha szeretném, akkor minden alkalmat megragadnék, hogy vele legyek, nem? És én a Golden óta csak akkor láttam, amikor átjött Edyért vagy épp Edyhez. Máskor nem. Nem kerestem a társaságát nem beszéltünk, ha nem volt muszáj. És ha szeretném, akkor ez nagyon fájna, nem?

De nekem nem fáj... Persze rosszul esik... De nem fáj... Annyira.

- Reménytelen – mondta Jeff egy sóhajtás kíséretében, majd maga elé húzta az egyik tányért. - Komolyan mondom, bezárlak titeket valahova, hogy végre beszéljetek. Annyira nagy kérés lenne, tőletek?

- Akkor kellemesen elcsevegnénk az időjárásról, az egészségügyi állapotunkról, na meg persze az Edyéről, meg a filmekről... Arról elég sokat tudnánk beszélni – mondtam cinikusan, és elővettem a müzlit.

- Reménytelen – mondta megint Jeff, majd felállt a székről, és elővette a tejet a hűtőből. - Komolyan mondom, hogy reménytelen...

- Akkor reménytelen... Már ha valaha valaki is reménykedett – mondtam, és nagyon reméltem, hogy csak nekem tűnt fel a kis csalódás a hangomban. Nagyon reméltem...

De minek csalódtam? Elvégre soha nem vártam semmit, és ha nincsenek elvárásaim és vágyaim, akkor nem tudok csalódni, ugye? Mert nincs miben...

- Jó reggelt, anyu – mondta Edy a konyha ajtajából. - Jó reggelt, Jeff bácsi!

- Szia, kicsim! - köszöntem, majd tányért raktam Edy elé.

- Ma jön apa, ugye? - kérdezte, és megdörzsölte a szemét.

- Igen, ma jön – mondtam, és Edyre mosolyogtam. Pedig én mennyire próbáltam nem gondolni a tényre, hogy a mai napot végig Robbal töltjük. Vagyis csak Edy, de attól még itt lesznek a házamban, szóval...

- Ha ma jön, akkor én lelépek! - mondta Jeff, majd felpattant.

- Minek mész el? - kérdeztem döbbenten, és csak néztem, ahogy puszit nyom Edy arcára.

- Semmi kedvem itt maradni, és nézni, ahogy mind a ketten szenvedtek, amikor csak egy órára kéne elfelejtenetek egy pár dolgot... De ezt már mondtam neked – mondta, majd engem is megpuszilt - És gratulálok a Goldenhez, szívem!

- Már gratuláltál... - mondtam, és elmosolyodtam... Már több mint egy hónapja megkaptam a Goldent, de még mindig gratulál hozzá.

- Tudtom, de nem tudom megunni. Add át üdvözletemet Robnak, és neki is gratulálok – mondta, majd kiperdült a konyhából.

- Apa is Golden Globot nyert? Kérdezte Edy, és felém fordult.

- Igen, kicsim – mondtam, majd elé raktam a müzlit.

- És nekem ezt miért nem mondta senki?

- De mondtuk! És tudod ez csak egy unalmas gála a sok közül, ahol szoros ruhákban kell flangálni ismeretlen emberek előtt...

- Tudom... - mondta Edy, majd enni kezdett.

Furcsa volt, hogy mind a ketten megkaptuk a Golden Globot. Utána persze mindenki azt akarta, hogy közös interjút csináljunk... Mert milyen vicces már, hogy a két pitiáner színész egyszerre lesz komoly színész... Hát nagyon vicces, szerintem is...

De nem adtunk interjút. Legalábbis együtt nem. A kedvenc kérdésük a firkászoknak még mindig Edy volt, és még mindig nem mondtuk el az igazat...

Az újságíró már 10 millió dollárt követelt, és még mindig zaklatott... De feljelenteni nem mertem, fizetni nem akartam. Ha feljelentem, akkor le kell mondanom miért... És akkor kiderül, hogy Edy az én fiam... Vagyis a mi fiunk. És ezt nem akartam... Még túl fiatal, nem érdemli, hogy űzzék a firkászok... Ezt nem...

Szép az élet, nem?

- Apa! - kiáltott Edy, majd szaladni kezdett a belépő Rob elé.

- Szia, kisember! - mondta, majd felkapta Edyt. - Mi újság veled?

- Velem semmi. Hallom megkaptad a Gonden Globot! Bár anya szerint ez csak egy idióta gála, ahol szoros ruhákban kell mászkálni ismeretlen emberek előtt... A te ruhád is szorított, apa? - kérdezte Edy lelkesen.

- Igen, az enyém is szorított – mondta mosolyogva, majd levette a cipőjét meg a kabátját. - Beljebb mehetek? - kérdezte Edyt, aki nem engedte annyira felélénkült.

Hiányzott neki az apja. Bárki bármit mond, hiányzott neki. De ez talán természetes, nem? Mármint, hogy hiányzik neki...

És hiba volt. Hiba volt nem elmondani Robnak, hogy terhes lettem. Megérdemelte volna, hogy tudja. Tudni kellett volna... Rob talán még jobban, mint bárki más. Hihetetlenül jó apa. És a kezdetektől fogva ilyen apa lett volna... Tudnia kellett volna...

De az idő az egyetlen dolog, ami nem forog visszafelé... Így nem tudom megmásítani a múltat.

- Kris – köszönt Rob feszülten és csak felém biccentett.

- Rob – mondtam hasonló hangszínen, majd elindultam a dolgozóm felé. - Ha hiányzom, akkor dolgozom – mondtam közömbös hangon, majd becsuktam az ajtómat.

Majd két óra után kezdtem kicsit fáradni. Pedig még a felénél sem járok, annak, ahol lennem kell. Kávé kell... Rengeteg kávé.

Kigurultam a forgószékkel az asztalom alól, és felpattantam. Csak kávé kell, és minden rendben lesz.

Kimentem a konyhába... És megdöbbentem.

- Anya! Sütsz velünk mézeskalácsot? - kérdezte Edy vidáman lisztes arccal, és koszos kézzel.

A konyhám maga volt a katasztrófa. Mindenhol koszos, maszatos, mócsingos edények. A pulton egy meghatározhatatlan színű tészta massza, ami sokkal inkább tűnt gyurmának, mint tésztának. Edy meg Rob nyakik koszosak, és a szájuk fülig ér...

- Szerintem még kellett volna bele fahéj, de apa nem akart bele rakni... Ezért egy kicsit... sápadt lett – mondta Edy a tésztát szemlélve.

- Igen... Szerintem is kicsit sápadt – mondtam megrökönyödve és mosolyogni próbáltam.

Nem találtam a szavakat. Egyszerűen nem találtam... Döbbenetemet a mobilom csörgése leplezte. Szinte hálásan nyúltam zsebembe, hogy aztán beleszóljak a készülékbe.

- Halló – mondtam, majd elfordultam a romhalmaztól.

- Édes... Van egy pár jó hírem! - mondta Jeff, és hallottam a hangján, hogy nevet. Nem is nevet...

Boldog volt. Hallottam a hangján, hogy boldog. Talán nagyon is boldog.

- Az most rám férne – mondtam, és félve néztem a konyhám felé... A valamikor gyönyörű tiszta konyhám felé...

- Oscarra jelöltek, kedvesem! - kiáltotta a telefonba, és elmosolyodtam.

- Ez komoly? - kérdeztem, és próbáltam nagyon lelkes lenni.

- "Mon ange"... Imádlak, kicsim, csak, hogy tudd! - kiáltott Jeff a kicsi telefonba, és mintha átragadt volna valami a jókedvéből. Elmosolyodtam.

- Ez szuper! - mondtam, majd Edyre néztem. Érdeklődve szemlélt engem, és hallgatta, hogy mi ilyen jó. - Leteszem, jó?

- Ki mondta, hogy csak ennyi a jóból? - kérdezte Jeff huncut hangon.

- Miért van más is? - kérdeztem és újra elfordultam.

- Van bizony... Persze ez megosztott díj... Mert ugye ketten csináltátok, de megcsináltátok... De ugye nem is számítottunk rá...

- Jeff kinyögnéd végre? - vágtam bele a szavába, mert feltűnt, hogy egy Jeff-féle belebonyolódás következik.

- Legjobb producernek jelöltek Judith-tal együtt a "Reflektor" miatt! - kiáltott, majd nevetni kezdett.

- Micsoda? - kérdeztem döbbenten... Nem hiszem el...

- Legjobb producer... És hidd el, mert egy élmény ebben a tudatban élvezkedni. És most már lerakhatod...

- Nem hiszem el... Úristen! - kiáltottam fel, majd kezemet a szám elé kaptam. Nevettem, mint régen, és tényleg örültem. Talán régóta először tényleg szívből örültem valaminek.

- Jól hallottuk, anya? - kérdezte Edy vigyorogva, és szélesen mosolygott rám.

- Oscarra jelöltek... - suttogtam kábultan. - Két kategóriában is – mondtam vigyorogva. Láttam, hogy Edy is mosolyog, és láttam, hogy Rob is... Tényleg mosolygott.

- Gratulálok, Kris – mondta halkan a szemembe nézve.

- Köszönöm – suttogtam vissza és csak mosolyogtam.

- Ó a fene! Ez az én mobilom... - mondta Rob, majd forogni kezdett a konyhában. A keze csupa maszat volt, a nadrágja meg csörgött.

- Hagyd majd én – mondtam, és közelebb léptem hozzá.

- Első zseb – mondta, és úgy fordult, hogy be tudjak nyúlni a zsebébe.

Ó a fenébe! Én hülye vagyok! Vigyorom az arcomra fagyott, ahogy megéreztem Rob illatát, majd ahogy kezemet a nadrágjába csúsztattam... Nem egy kicsit se volt erotikus! Egyáltalán nem jutott eszembe semmi rossz! Miért kell nekem ennyire... ilyennek lennem?

Megtaláltam Rob telefonját, majd felvettem és a füléhez raktam.

- Mondjad – szólt bele, és lehajolt egy kicsit. Azt hiszem túl kicsi vagyok hozzá képest. Arca alig húsz centire volt az enyémtől, és teljesen felém fordult.

- Ez komoly? - kérdezte és vigyorra húzódott a szája.

- Kösz. Oké, szia – mondta, majd elhúzta a fejét a telefontól. - Oscar – mondta felém fordulva, amit leraktam a telefont.

- Gratulálok! - mondtam, és csak mosolyogtam... Szép ez a nap... Talán el se hiszem, hogy ennyire szép...

- Akkor kérlek magyarázzátok el nekem! - szólalt meg hirtelen Edy nyakik maszatosan, és komoly arccal.

Nem feledkeztem el róla... De túl mámoros volt a pillanat, hogy mindent észbe tartsam.

- Mind a kettőtöket jelölték erre az Oscarra? - kérdezte teljesen természetesen, és olyan komoly arccal, hogy én is meglepődtem.

- Igen – mondtam, és rá mosolyogtam.

- És mind a kettőtöknek el kell mennie arra a gagyi gálára, amin anya tavaly is volt? - kérdezte még mindig és még bólintott is hozzá egyet.

- Igen – mondtam, és éreztem, hogy ebből valami nagyon nagy vagy nagyon rossz vagy nagyon agyafúrt fog kijönni.

- És ugyanoda kell menni mindkettőtöknek, ugyanakkor? - folytatta és már láttam, hogy cinkos mosolyra húzza ajkait.

- Edy... - szóltam közbe, mert már sejtettem, hogy ennek rossz vége lesz...

- Akkor miért nem mentek együtt? - kérdezte egyértelműen és bájosan ránk mosolygott.

Na ez lehet, hogy nem kellett volna. Edy csak nézett ránk, én meg nem mertem Robra nézni.

- Elvégre, ha mind a ketten mentek, akkor miért ne együtt? - kérdezte megint még mindig vigyorogva.

- Edy ez nem nagyon... - kezdte Rob, de Edy megint a szavába vágott.

- Miért neked van valaki más, akit el akarsz vinni, apa? - kérdezte és Rob felé intett.

- Nem nincs, de...

- És neked anya? - kérdezte és rám nézett.

- Nem, de...

- Na akkor! A téma lezárva! - mondta, majd újra a tésztának szentelte minden figyelmét.

- Azt hiszem most oktatott ki minket egy hétéves – suttogta Rob komoly hangon.

- Hát... Én is azt hiszem – mondtam én is, és csak néztem Edyt. Mikor lett ilyen kis akarnok? Nem értettem...

De volt valami más is, ami foglalkoztatott... Robnak nincs senkije, akit el akar vinni... Nincs senkije... Akkor nem azért nem voltak cikkek, mert nem szakított a barátnőjével. Azért, mert nem is volt neki soha barátnője... Hazudott. Tényleg hazudott.

Nincs senkije... Csak ő van.

Egyszerre voltam ettől a felfedezéstől nagyon boldog, és szomorú... Örültem, mert akkor tényleg... szabad. Bár nem akarom magamnak, szóval nem értettem, hogy ez miért érdekel engem. És bántam is, hogy ez kiderült, mert akkor tényleg hazudott nekem. Miért? Mi értelme volt?

Nem értettem... Tényleg nem értettem...

Egy gyerek általában előbb tanul meg beszélni mint hallgatni. Kimondja azt, amit gondol, nem érdekli, hogy ez rossz vagy esetleg bánt valakit...

De mégis, ha kimondja, amit gondol...

Az van, amikor jó.