My boy - 27. fejezet

2021. március 04.

Titkok.

Mindenkinek vannak titkai. Még egy kisgyereknek is, aki esetleg csak annyit hallgat el a szüleitől, hogy ő dobta a gumikacsát a medencében. Ez persze hazugság is. De titok... Csak a gyerek tudja, hogy ő volt. És talán a szülő sejti... De nem tudja. Sejtheti, de nem tudhatja biztosan egészen addig, amíg meg nem mondja a gyerek. Hazudik, nem mondja meg az igazat, és őrzi a titkát egészen addig, amíg le nem bukik, be nem vallja, vagy a szülők rá nem kényszerítik az igazságra, vagyis, hogy ő volt.
Aztán nagyobbak leszünk, serdülünk és már az a titok, hogy ki kivel csókolózott a bálon. Ki kivel jár... Ki kivel kamatyol. Van, aki imádja tudni. Bármilyen apró kis titkot, kis dolgot akar. Csak, hogy beszéljen róla. Tudni akarja, mert hatalmasabbnak érzi magát. Neki senki nem mond olyat, ami meglepő, ő mindent tud... Az információ hatalommá válik. Mert ő mindent tud...
Végül felnövünk, és már a titkok annyira természetesek az életünkben, hogy fel se fogjuk jelentőségét. Itt már komoly dolgokat hallgatunk el. Itt nem annyiról van szó, hogy mi történt a bálon, és nem is annyiról, hogy ki dobta a medencébe a gumikacsát. Ezek a titkok sokkal súlyosabbak, sokkal nagyobb erővel bírnak. A titkok nagysága velünk együtt nő... Ahogy mi felnövünk, úgy azok a dolgok is hatalmasabbak lesznek, amiről senkinek nem akarunk beszélni.
Talán nincs is a világon még egy olyan foglalkozás, ami annyira kötődne a titkokhoz, mint a színészet. A nap minden percében játszunk, elrejtjük az igazi arcunkat... Titkolózunk. Menekülünk a paparazzik elől, hazudunk, eljátsszuk, hogy kedvelünk valakit, nehogy kiderüljön, hogy valójában mik az igazi érzéseink. Nem áruljuk el, hogy ki a párunk, mert akkor vége a magánéletünknek...
Nem áruljuk el a címünket, hogy kik a családtagjaink, mert féltjük őket, nem akarjuk, hogy bajuk essen.
Titkolózunk, mert muszáj titkolózni.

Csak álltam a gyönyörű ruhámban a tükör előtt, és néztem magam. Nem bírom... Nem bírom ezt az egészet, nem akarom ezt az egészet. Nem bírom a feszültséget a hazudozást, a hallgatást. Nem bírom...
Minél tovább várunk, a paparazzi annál többet akar. A levelei egyre fenyegetőbbek, egyre komolyabbak... És félek. Félek a saját lakásomba, az autóba. Félek elmenni Edyvel bevásárolni. Félek itt lenni a szállodában, mert Edy egyedül van otthon Jeffel. Annyira félek!
Kezemmel a tükör szélének támaszkodtam, és vártam. Vártam, mert várni kellett. Vártam... Robra. Hogy együtt menjünk az Oscarra. Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni a biztos tudattal, hogy ez lehetetlen. Nem megy a nyugalom, nem megy a normális viselkedés... Nem... Megy...
Csengettek az ajtón, én meg egy sóhaj kíséretében felegyenesedtem. Mosoly... Csak mosolyogj. Milyen egyszerű dolog és mégis mennyi mindent rejt el.
Magassarkúmban odasétáltam az ajtóhoz... Rob lesz ott. Elegánsan, és szexin... Igazán robosan.

Kinyitottam az ajtót, majd Robra néztem.
Igazam volt... Túl jól néz ki. Én meg túlságosan idióta vagyok! Idióta!
- Szia... - mondtam csendesen, majd el is fordultam az ajtóból, hogy Rob be tudjon jönni. Elvégre még van egy tíz percünk indulásig, szóval...
De nem jött be. Nem hallottam, hogy az ajtó becsukódott volna. Zavartan fordultam vissza. Rob mereven állt az ajtóban, és láttam, hogy nagyot nyel. Feszengve fordítottam el a tekintetem, majd kezdtem el keresni a táskám. Túlságosan emlékeztetett arra, amikor utoljára megjelentünk valahol együtt... Annyira régen volt... És mégis ugyan ez történt...
- Nem jössz be? - kérdeztem, majd újra felé fordultam.
- Jobb, ha nem megyek be – mondta, és az ajtófélfának támaszkodott.
- De még van tíz percünk... - mondtam és újra az órára néztem. Nem. Nincs tíz percünk. Abból már csak öt van, vagy annyi se... - Hozom a táskám és mehetünk – mondtam, majd visszamentem a hálóba.
Senki nem mondta, hogy könnyű lesz... Senki nem mondta, hogy ez könnyű. Senki. Hát akkor miért várom azt, hogy az legyen? Fölösleges... Nem kell várni, mert nem az. És nem is lesz az. Hát, akkor már a reménykedést is érdemes lenne feladni. Mármint az abban való reménykedést, hogy könnyű lesz. Nem kell, mert tudom, hogy nem lesz az...
Visszamentem a nappaliba, Rob még mindig az ajtókeretet támasztotta, és valahogy csodálni kezdtem, hogy hogy nem gyűrődik össze a zakója... Persze, ha én leülök a ruhámban azonnal összegyűrődik. De ez lényegtelen... Egyáltalán nem fontos. Nem is értem, miért beszélek róla...
- A paparazzi még mindig zaklat – mondtam halkan, majd kiléptem Rob mellé a folyosóra.
- Levél? - kérdezte, majd előre tessékelt.
- Igen... Tíz milliót követel vagy kitálal...
- Ismerős – mondta Rob nyugodtan, majd megnyomta a lift hívóját.
- Fenyeget – mondtam megint, és próbáltam nem rá nézni. Mert féltem... Én féltem, őt meg egyáltalán nem érdekelte a dolog. Talán baj, hogy irigyeltem egy kicsit?
- Általános – mondta, majd ismét előre engedett a liftben.
Nem érdemes tovább folytatni. Őt nem érdekli... Akkor engem miért kéne? Talán ő csinálja jól és egyáltalán nem kéne vele foglalkozni. Hagyni, hogy csak írogassa az idiótaságait, és nem törődni vele...

- Szabad? - kérdezte Rob szinte hanyagul. Én felé fordultam, és csak néztem rá... Mi szabad? Nem értem... Aztán feltűnt, hogy Rob a karját nyújtja felém...
- Persze – mondtam, majd belé karoltam. Éreztem, hogy Rob közelebb húz magához. Oldalunk összeér, és csak ennyitől már a pokolba kívántam... Talán nem is őt, hanem a tényt, hogy egy liftben vagyunk. Hogy jelenésünk van... Hogy nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy most rögtön rá másszak... Talán csak ezt utáltam...
Meg persze magamat, amiért így érzek... De ez már annyira általános volt hogy fel se tűnt...
Kiléptünk a hatalmas előcsarnokba, ami még szerencsére mentes volt a fényképészektől. Rob határozott léptekkel vezetett, és hirtelen imádni kezdtem a tényt, hogy valaki vezet...
Milyen könnyű csak menni valaki mellett, aki vezet. Mert ő tudja, hogy hova kell menni, nem kérdez, és ha megbízol benne, akkor tudod, hogy jó helyre vezet. Valahogy jó volt a tudat... Rob úgyse vinne rossz helyre, ráadásul ugyanoda megyünk.
Milyen kényelmes lenne, ha ezt az életemre is ki tudnám vetíteni. Ha valaki mindig megmondaná, hogy mit csináljak, mit mondjak, mit vállaljak el... Mennyire kényelmes lenne! Sokkal jobb, mint most...
Amikor még attól is rettegek, hogy egy kimondott szónak milyen következményei lesznek.
Közben szinte észrevétlenül kerültem a limuzinba, hogy aztán ott csak üljek.

- Utálom – hallottam Rob suttogását, majd láttam, hogy meglazítja a nyakkendőjét.
- Te legalább kapsz levegőt – mondtam, és hátat fordítottam neki. - Ezt egy év lenne szétszedni – mondtam és a rakat kapocsra mutattam a hátamon, ami az utolsó lehetőségig zárva volt.
Rob csak feszülten nézte a hátamat, és hirtelen nem értettem mitől lett megint ilyen a hangulata... A szemébe néztem, és bár ne tettem volna! Túl jól ismertem ezt a tekintetet... Annyira jól... És amikor ezt láttam, utána mindig egy helyen kötöttünk ki...
Elkaptam a fejem, és gyorsan hátradőltem az ülésen. Tükör nélkül is tudtam, hogy piros az arcom, és éreztem, hogy jobban zavarban vagyok, mint kéne...
- Igen, valami olyasmi... - mondta Rob, majd hallottam, hogy halkan felkuncog.
Kinéztem az ablakon, és úgy tettem, mintha nagyon érdekes lenne az üzletek sora... Pedig nem volt az...

- Hazudtál nekem – mondtam egy idő után, még mindig kibámulva az ablakon.
- Te is – hallottam Rob hangját. Odafordítottam a tekintetem, Rob mereven nézett az én szemembe.
- De te előbb! - mondtam megint kicsit hangosabban, mint kellett volna...
- Miért mondtad, hogy van valakid? - kérdezte és csak nézett. Mereven és szilárdan, mintha igazából ez nem is érdekelte volna. Hipnotizálva éreztem magam, mintha késztetne valamire... Pedig semmire nem késztet... Egyáltalán nem erősködik... Csak néz. És mégis úgy néz...
- Mert te azt mondtad! - nyögtem ki, majd megint az utcának szenteltem a figyelmem...
Feladtam. Feladtam a küzdelmet. Most már tényleg... Fegyvertelen vagyok, amim volt az ellenállásra az már csak játékfegyvernek tűnik vele szembe. Használhatatlanok... Mind az, ha ő az ellenfelem.
Hallottam, hogy Rob felsóhajt, majd az ablak üvegéből láttam, hogy lehajtja a fejét.
- Megérkeztünk – búgott fel hirtelen egy hang a semmiből... A sofőr... Ott vagyunk.
- Mosoly – mondtam, majd Rob felé fordultam.
- Ezer wattos – tette hozzá, majd ő is rám mosolygott.
A sofőr kinyitotta az ajtót, majd Rob kiszállt. Talán csak ezért utáltam a limuzint meg azt, hogy nem egyedül jöttem. Most csúszhatok a másik oldalra...
Rob behajolt az autóba, én meg a segítségével kimásztam.
Mosolyogtunk mind a ketten, mintha mindig is ennyire jóban lettünk volna. Mintha nem is lenne millió plusz egy titkunk. Mintha minden rendben lenne köztünk.
Éreztem, hogy Rob újra magához húz, majd elindultunk a szőnyegen... Csillogás és vakuk ezrei... Az elején tetszett, de már fárasztónak és unalmasnak találtam...
Vajon Edy ezt is nézi? Nézi, ahogy unalmasan végigmegyünk, és mosolygunk, mintha boldogok lennénk? Vagy csak a gálát nézi majd meg? Ami még unalmasabb mint ez?
- Elárulnák miért jöttek együtt?
- Csak nem egy párt alkotnak?
- A "Twilight" óta együtt vannak?
- Elárulná végre ki az a kisfiú? Talán a fia?
- Ajánlom, hogy csak a munkánkkal kapcsolatos kérdést tegyenek fel, ha választ is akarnak kapni... - mondta Rob jéghidegen, de mosolyogva, majd tovább vezetett a szőnyegen. Tényleg egyszerű volt... Csak menni, és hagyni, hogy ő vezessen.
És megijedtem, mert nagyon is tetszett a tény, hogy vezet... A tény, hogy ő vezet, az meg csak még jobban tetszett...

- Már azt hittem soha nem érünk be! - sóhajtottam fel, majd követtem tovább Robot.
- A szőnyeg évről évre hosszabb - mondta Rob ironikusan, majd előre ment. Megállt a sorok előtt, majd megint előre tessékelt, én meg beültem a helyemre.
- Egymás mellett ülünk? - kérdeztem, amikor Rob helyet foglalt mellettem...
- Együtt jöttünk, ne mondd, hogy nem számítottál rá... - mondta, majd rám mosolygott. - Most úgy aludnék egyet! - sóhajtott fel, majd kezébe temette az arcát.
- Gondolj arra, hogy amikor megint lefekszel már lehet, hogy Oscar díjas színész leszel.
- Nem igazán izgatna, ha nem lennék az... - mondta, majd hátra dőlt.
- Miért? - kérdeztem és érdeklődve néztem rá... - Minden színésznek ez az álma.
- Igen... De én első sorban ember vagyok, és csak utána színész. És emberként az álmom már teljesült... - mondta, és komolyan a szemembe nézett.
- Mi? - kérdeztem jóval halkabban, mint a helyzet igényelte volna.
Rob csak elmosolyodott, majd a fülemhez hajolt.
- Van egy fiam – mondta, majd elhajolt tőlem és a szemembe nézett. - Mindig is erre vágytam.

Mindig is erre vágyott. Leforrázva éreztem magam. Mint akit nyakon öntöttek tűzforró vagy éppen jéghideg vízzel. Mindig ezt akarta... Rob családot akart...
- Még mindig haragszol? - kérdeztem, és a színpad felé fordultam.
- Már nincs miért – mondta, és mindegy végszóra a fények sötétedni kezdtek. Egyszerre örültem, hogy végre elkezdődik, és utáltam, hogy pont most kell abbahagyni a beszélgetést.
- Edy is nézi? - kérdezte Rob, és éreztem, hogy közel van hozzám... Nagyon közel...
- Jeffel együtt – mondtam, majd a fények újból állítódtak, és a nézőtér félig megvilágított lett. - Utálja a gálát – tettem még hozzá Rob felé fordulva.
- Valahogy megértem – nevette el magát, majd visszadőlt a székre.
- Mit mondasz amikor megkapod az Oscart? - kérdeztem és felé fordultam.
- Megkérdezem, hogy biztos-e... - mondta Rob, és láttam, hogy mosolyog. - És te?
- Bocsánatot kérek Edytől... - mondtam, és én is rá mosolyogtam... - Hogy csak két percért nézte végig a három órát... Vagyis négyért, bocsánat...

- Elmondod, hogy Edy a fiunk? - kérdezte Rob felhúzott szemöldökkel.
- Nem! - tiltakoztam hevesen, és észre se vettem mi folyik a színpadon... Nem tudott érdekelni. - Nem hagynák békén...
- Pedig lassan ideje lenne elmondani az igazat. Akkor a paparazzinak nincs miért zaklatnia, és a sajtónál minden csoda három napig tart, te is tudod – mondta, és tapsolni kezdett, mert mindenki más tapsolt.
Minden csoda három napig tart... Ez igaz. Tény. Úgyis jönne valami más nagy idiótaság, ami jobban érdekelne mindenkit... Igaz. De Edy akkor is túl kicsi ehhez. Még csak hét éves! Nem érdemli ezt...

- Tisztába vagy vele, ha mind a ketten megnyerjük, akkor még tovább kell maradni a közös interjú miatt? - kérdezte Rob pár perc múlva újból hozzám hajolva.
- Igen... És per pillanat utálom ezt a tényt, mert szorít a cipőm – mondtam közömbösen, majd tapsolni kezdtem. - Na végre! Te jössz! - mondtam és gyorsan mosolyogni kezdtem, mert tudtam, hogy a kamera veszi minden esélyes arcát. Láttam, hogy Rob is felölti a mosolygós, de jéghideg arcát, és csak nézi a színpadot.
Fontos neki. Tudom, hogy az... Mert ha ezt megnyerné, akkor nem csak Rob lenne, aki egykor Edward volt... Akkor elismert... komoly színész lenne. Tényleg akarja, és meg is érdemli, nem? Hirtelen azon kaptam magam, hogy szorítok neki. Hogy szurkolok, hogy ő nyerjen, mert akarom, hogy ő nyerjen. Igazából ritkán akartam valamit ennyire, mint most a tényt, hogy Rob nyerjen...
- A legjobb férfi főszereplő díját kapja...
- Robert Pattinson! - kiáltotta Sandra Bullock, és láttam, hogy Rob mellettem őszintén és szívből elmosolyodik.
Átnyúltam, és mielőtt felállt volna megfogtam a kezét.
- Gratulálok! - suttogtam, majd el is engedtem, és reméltem, hogy ezt a kamera nem nagyon látta...
Rob csak mosolygott, és felment a színpadra, hogy átvegye a díját. Igazán megérdemelte... Még ha azt se tudom, hogy miért kapja, akkor is megérdemelte.
Pár perc múlva visszaült mellém a kis szoborral együtt. Még egyszer rá mosolyogtam, majd a színpad felé fordultam.
- Te is megnyered – mondta Rob, és éreztem, hogy megfogja a kezem.
- Nem tudhatod – mondtam, és már feszültebben néztem az emelvényt.
- De igen, tudhatom – mondta határozottan, és egy utolsó kézszorítás után elengedett. - És akkor mehetünk együtt arra a pocsék interjúra...

- A legjobb női főszereplő díját kapja...
- "Kristen Stewart" – kiáltott George Cloony, én meg felsóhajtottam.
- Úristen... - suttogtam, majd Robra vigyorogtam.
- Én mondtam, szívem – suttogta, hogy csak én halljam, majd behúzta a lábát, hogy ki tudjak menni.
Ruhámat felemeltem, hogy ne essek el benne, és mosolyogva mentem a színpadra... Megkaptam...
Nem vagyok többet Bella... Soha többet nem leszek Bella. Kristen Stewart vagyok. Oscar díjas és Oscar jelölt színész és producer. Oscar díjas vagyok... Hirtelen mindennél jobban a tudatában lettem, hogy ennek mi is a jelentősége. Hogy mit vonz maga után. Hogy mennyit jelent, nem csak nekem, hanem a családomnak, a környezetemnek. Mindennél többet.
Nem az Arany Málnás Kristen vagyok... Az Oscar díjas... Átvettem a díjat, majd mondtam valamit, amire nem is emlékszem... Oscar díjas vagyok...
Oscar díj...
- Gratulálok, szívem – mondta megint Rob, amint leültem a helyemre. - És akkor mehetünk arra a gagyira...
- Mehetünk – suttogtam, és csak néztem magam elé...
Jeff. Ezt neked köszönhetem. Neked, meg Edynek... Meg Robnak. Csak nektek.

- Ms. Stewart, Önt két kategóriában is jelölték. Milyen érzés csak az egyiket megkapni? - kérdezte egy firkász erőszakosan, és csak úgy meredt rám kiguvadt szemmel.
Egy asztal mögött ültük, és a sokadik kérdésre válaszoltunk Robbal együtt. Már nagyon fájt a lábam, a ruhám szorított és minden álmom az ágyam volt.
- Épp olyan felemelő, mintha mind a kettőt megnyertem volna – mondtam bájosan, majd elfordítottam a tekintetem jelezve, hogy nem akarok erről többet mondani.
- Mr. Pattinson, milyen kapcsolat fűzi Ms. Stewarthoz? Köztudomású, hogy van önök közt valami.
- Csak munkával kapcsolatos kérdésre vagyok hajlandó felelni – mondta Rob, és szúrósan nézett az újságíróra.
- Már a "Twilight" óta tart a kapcsolatuk? - kérdezte megint ugyanaz a firkász, és erőszakosan nézett hol rám, hol Robra.
- Ez nem kapcsolódik a témához... - mondtam, és haragosan néztem a pasira... Hogy én hogy utálom az ilyeneket!
Hangzavar támadt. Mindenki egyszerre beszélt, és tett fel kérdést. A gépek kattogtak...
- Ms. Stewart elárulná végre ki az a kisfiú, akivel több mint egy éve lefotózták? Vagy erre Mr. Pattinson is tud felelni? - kiáltott át a hangzavaron az egyikük, és erre néma csend lett.
Robra néztem, ő meg rám. Egy hosszú pillanatig csak egymást néztük, majd elfordítottam a tekintetem, és lehajtottam a fejem
- Ez magánéleti kérdés... - mondta Rob
- Szóval beismeri, hogy van valami köze van ahhoz a gyerekhez! - kapott rá egy másik újságíró, és hevesen jegyzetelni kezdett.
- Én ilyet nem állítottam... - mondta Rob mereven, majd nevetni próbált.
Egyre kínosabbnak éreztem a helyzetet, és egyre feszesebbnek azt a bizonyos hurkot.
Nem titkolózhatok örökké. Nem tudom állandóan megvédeni mindentől... Képtelen vagyok rá...

- Ms. Stewart, Önről évekig nem hallottunk semmit, majd hirtelen feltűnik egy kisfiúval... - mondta az egyik, és rám nézett, - És Ön, Mr. Pattinson bizonyosan tudja, hogy mi is történt! - intett a firkász Rob felé.
- Ez merő feltevés!
- Mindenki tisztában van vele, hogy Maguk már évekkel ezelőtt is együtt voltak!
- Ezt már akkor sem volt igaz, most mi értelme felhozni?
- Maga és Ms. Stewart a legjobb barátok voltak. Egyértelmű, hogy Ön mindent tud róla...
- Eddig nem hazudtam, nem most fogom elkezdeni - mondta Rob, majd megint általános hangzavar kerekedett.
- Szóval Ön mindenről tud, csak nem akarja elmondani... Vagyis védi a gyereket!
- Egy gyereket ki ne védene?
- De magának esetleg személyes indíttatása is van ebben a témában, nem de bár?
- Nem értem mire akar kilyukadni...
- Mr. Pattinson... nem lehet, hogy...
- Edward Stewart a mi fiunk! - kiáltottam fel, majd néma csend lett a teremben.

Talán a titkok igazából fölöslegesek. Hisz ha titkolózunk, akkor hazudunk is. Hazudunk, mert nem tudunk mást csinálni. Mert óvni akarjuk a titkot. Mindent megteszünk, hogy ne derüljön ki, egészen a végsőkig is elmegyünk, ha kell. Mert a titoknak titoknak kell maradni.
De mi vagyunk vele a legjobban tisztában, hogy soha semmi nem marad örökké titok. Tisztában vagyunk vele, tudjuk, felfogjuk; mégse mondjuk el a legelején. Őrizzük, vigyázunk rá... féltjük.
Akkor mégis miért őrzünk titkokat?

Mert olyan hihetetlen jó érzés, amikor kiderülnek...

My boy - 26. fejezet

2013. november 20.

A nagy nap

Nem tudom másképp jellemezni. Talán erre vártunk azóta, hogy elkezdtük. Mindenki erre várt. A rendezők, a rajongók... Mi is erre vártunk.

Mert vége van. És nem feltétlenül arra vártunk, hogy vége legyen, arra vártunk, hogy kész legyen, és hogy tudjuk mondni... Megcsináltunk. Hogy ezt mondhassuk. Azért vártunk, hogy végre azt mondjuk, kész! Nincs több, vége...

A tükörben bizakodva magamra mosolyogtam, majd felálltam, hogy igyak valamit.

Amennyire vártuk ezt a napot, annyira szomorú is. Hisz mikor lesz még egyszer egy ilyen szerepünk, ahol ennyire... körül rajongottak vagyunk. Soha többet. Egy ilyen sikert nem lehet megismételni... De örülök, hogy ebben a sikerben benne lehettem. És valljuk be... Nem semmi jólétet biztosít.

Kivettem a diétás kólát, majd egy húzásra megittam. Amint ideérnek a többiek úgyse ihatok semmit. Mert leiszom a ruhámat meg elkenem a szájfényemet...

Az órára néztem, és megállapítottam, hogy még egy fél óra, és ideérnek. Még fél óra semmit tevés.

Bekapcsoltam a tévét, és kerestem valami fárasztóan idióta adást... Úgyis rég néztem tévét...

Huszonöt perc múlva nagyon untam az ücsörgést és mér nagyon szívesen csináltam volna valami hasznosat. Hasznosabbat, mint a szállodában való ücsörgés...

Kezemet összefontam a lábamat keresztbe raktam, és vártam... Szabadidő... Ennek a fogalmát évek óta nem ismertem és most mégis idegesített. Idegesített, hogy nem volt mit csinálnom. Hogy nincs dolgom... Kéne valami...

Végre megszólalt a csengőm én meg felpattantam. Itt vannak! Mezítláb szaladtam oda az ajtóhoz, és zavartalanul nyitottam ki azt.

- Oké... - mondta Rob határozottan, ahogy ott állt az ajtóban. - Bár előtte elmehettünk volna valahova, de ha te nem tudsz várni, akkor megértem.

- Mi oké? - kérdeztem Robtól vigyorogva. Teljesen fel volt öltözve, öltönyben, nyakkendővel, és engem nézett.

- Hát az ágyadba akarsz csábítani. Ezért nyitottál ajtót fehérneműben... De mondom szerintem előtte jó lenne valami kis randi-féle. De ha nem tudsz várni... Én megadom magam, Kristen! - mondta mártír arccal, majd zavartan fordította a fejét a folyosó irányába. - Engedj be! - mondta már sokkal inkább pánikolva mint viccesen.

Elléptem az útból, ő meg azonnal bejött, és becsapta az ajtót.

- Mi a fenét csinálsz itt? - kérdeztem majd keresztbe fontam a karom.

- Nem hagynak békén... - mondta, majd beljebb ment. - Bocs, hogy csak így rád törtem, de ez az egyetlen hely, ahol nem keresnének... És nekem most nyugalom kell...

Nem kérdeztem, hogy kik nem hagyják békén... Nem volt rá szükség. Pontosan tudtam, hogy kik zaklatják... Engem is állandóan zavarnak.

- Jól van maradj, de fogd be! - mondtam megint mosolyogva.

- Oké, befogom - mondta, majd levetődött a kanapéra. - Tisztába vagy vele, hogy innentől kezdve két hónap a szavatosságunk? - kérdezte élcelődve.

- Abszolút – mondtam, majd elindultam a fürdőbe, hogy magamra vegyem a fürdőköpenyem. Azért egy kicsit mégis alul öltözött vagyok vele szemben.

Amint vissza értem már csengettek is.

- Kik azok? - kérdezte Rob, és zavartan fordította a fejét az ajtó felé.

- Egy kicsit paranoiás vagy, nem? - kérdeztem, majd kinyitottam az ajtót. - Szerinted egyedül csinálom meg a hajamat meg minden baromságot? - kérdeztem, és csak néztem, ahogy bejön a fodrász, a manikűrös, a kozmetikus és a stylistom.

- És ehhez egy egész... csapat kell? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Igen – mondtam határozottan, majd bezártam az ajtóm a ruhaállvány után. - Jó tévézést, szívem! Négy óra múlva jövünk! - mondtam mosolyogva, majd elindultam a többiek után a háló felé.

- Most komolyan? - kérdezte Rob, és csak nézett, ahogy elvonulunk.

- Mégis mit hittél? Hogy fél óra alatt kész vagyok? - kérdeztem, és újra felé fordultam.

- Nem... De azért nem négy óráig kéne készülni...

- Van, amikor tovább tart, édesem – mondtam, majd bezártam a hálóm ajtaját.

Négy és fél óra múlva ítéltek késznek...

Akármennyire is utáltam ezt az egészet... Most örültem neki. Örültem, mert tudtam, hogy miért van. Tudtam, hogy mit jelent. És ez jó érzés volt.

- Mehet – mondta a stylistom, majd még egyszer utoljára végigsimított a ruhán, hogy megfelelően álljon.

Az ajtót kinyitották, én meg kiléptem a nappaliba Robhoz.

Épp egy komódnak támaszkodott a háló ajtaja felé fordulva, és egy újságot olvasott.

- Na végre, már azt hittem... - kezdte, majd felpillantott, és elnyílt a szája. Pillanatokon belül maghoz tért, és láttam, hogy nagyot nyel.

- Azt hiszem elélveztem – mondta, majd vigyorogni kezdett.

- Hülye – közöltem vele vigyorogva, majd mellé léptem.

- Gyönyörű vagy, Kristen! - mondta, és a szemembe nézett.

- Köszönöm. Mehetünk? - kérdeztem, és az ajtó felé intettem.

- Az nem is kérdés – válaszolta, majd a kezét nyújtotta.

Nahh tessék itt a feji, de ne tessék haragudni ez amolyan kis töltelék feji ami szükszéges a következő fdejezethez ami tuti hogy SZOMBATON lesz ICCSI SZÜLINAPJÁN!!!

nahh szóval ne tessék ránk haragudni aznap sok meglepi lesz nektek szóval tessék csak élvezni...

Jahh majdnem lemeradt Kris ruhája mert ugye neki az is van ...:P

Puszi nektek Iccsi meg Nee:

My boy - 25. fejezet

2021. február 15.

Amikor kislány voltam, nagy akartam lenni.

De talán nem csak én vagyok ezzel így. Fel akartam nőni, nem akartam a szülői szigort, a szülői felvigyázást. Szabad akartam lenni, egyedül akartam dönteni mindenben... Nagy akartam lenni. Mert nagynak olyan jó lenni, nem? Hisz van pénzed és elköltheted; azt csinálsz, amit és amikor akarsz. Nem szól rád senki, ha csúnyán beszélsz, és tényleg, valóban szabad vagy.

Legalábbis ezt hisszük. Aztán felnövünk, kiderül, hogy a pénz lakbérre kell és számlákra. Kötelességeid vannak a munkahelyeddel a családoddal szemben. És megérted, hogy csúnyán beszélni nem is annyira menő dolog, amikor kicsi voltál...

Furcsa, mert a felnőtt ember meg gyerek akar lenni. Azért, hogy ne legyenek gondjai, hogy az legyen a legnagyobb problémája, hogy délután az oviban aludni kell, de neki nincs kedve... A felnőtt ember gondtalan akar lenni.

Hisz a gyereket nevelik, és rászólnak, ha valamit rosszul csinál. Ettől függetlenül a gyerek... Sok mindent csinálhat.

A gyerek mondhat valami hülyeséget, mert nem nézik le érte. A gyerek lehet őszinte, amikor csak akar, hisz csak egy gyerek, aki majd tanul. Egy gyerek lehet feledékeny, lehet bohém... Egy gyerek... lehet gyerek.

Talán ezért vágyunk a legjobban oda vissza. A gondtalan és felhőtlen élet miatt. Mert, amikor azt mondtad a sárga színre, hogy kék, akkor kedvesen kijavítottak, és nem néztek rád úgy, mint valami idiótára.

Mert, ha gyerek vagy, akkor mondhatsz, amit csak akarsz. Akkor kimondhatod, amit gondolsz. Akkor elmondhatod, hogy mi bánt.

Akkor igazán őszinte lehetsz.

- Döntöttem – mondta Jeff, amint betoppant a konyhába.

Reggel volt, a kávémat ittam, és erősen koncentráltam. Igazából gondolkodtam. Mást se csináltam az elmúlt sok-sok hónapban. Csak gondolkodtam. De nem jutok sehova. Csak vagyok, és egyszerűen nem tudok következtetni, csak egy helyben toporgok.

Én is döntöttem, nem csak Jeff. Döntöttem... Nem toporgok, mert elegem van. Nem fogom rágni a körmöm, és égbekiáltó következtetéseket levonni egyetlen egy szóból. Nem fogom magam rosszul érezni, nem fogom magam kínozni. Nem, mert nem akarom. Elegem van, hogy állandóan megyek, de sehova nem jutok. Elegem van.

- És hogy döntöttél? - kérdeztem majd mosolyogva felé fordultam.

- Mostantól nem hozok neked újságokat – mondta, és beljebb jött csak azért, hogy felnyissa a kuka tetejét, és a rengeteg újságot, amit hozott kidobja. - Úgyse írnak igazat, és majd én elmondom, amit tudnod kell – mondta, és rám mosolygott.

- Te most komolyan kidobtál egy rakat mai újságot? - kérdeztem a kukára meredve.

- Ki – mondta nem törődöm hangon, és kávét töltött magának.

- Megvetted csak azért, hogy most ki tudd dobni? - kérdeztem megint és felhúztam a szemöldököm. - Mit akarsz eltitkolni? - kérdeztem erősen gyanakodva.

Még Jeff se ennyire... léha, és könnyelmű. Ez logikátlan, amit most csinált. Egyszerűen nincs értelme.

- Semmit. Semmi érdekes nem történt. De szívem, az elmúlt hónapban az újságoktól függtél. Ideje véget vetni ennek...

- Nem függtem az újságoktól. Csak érdekelt, hogy mi van...

- Érdekelt, hogy mi van Robbal, nem? - vágott a szavamba hirtelen, és rám meredt. - Valld be, édesem, titkolni fölösleges!

Na igen... Tényleg érdekelt mi van vele. De nem volt róla cikk. Nem tudtam elhinni, amit Ashley mondott. El akartam, de egyszerűen nem tudtam. Valahogy nem ment... Bizonyíték kellett, és kerestem. De hiába kerestem, mert nem találtam sehol. Egyszerűen nem volt cikk arról, hogy Rob szakított volna a barátnőjével...

Ami vagy azt jelenti, hogy nem szakított vele, vagy azt, hogy nincs is barátnője... És nem tudtam, hogy melyik.

Jeffel farkasszemet néztünk, és csak azért se fordítottam el a fejem. Pedig neki volt igaza. De nem akartam. Nem akartam veszíteni...

- Na jó... Kicsit keresgéltem, de mivel nem találtam semmit, ezért abba hagytam, megnyugodhatsz – mondtam, feladva az egészet... Már nagyon csípett a szemem.

- Édesem, mikor akarsz végre rádöbbenni néhány dologra? - kérdezte Jeff, majd alkarjával a pultra támaszkodott. - Annyira szánalmas már titeket nézni!

- Nem vagyok szerelmes Robba – mondtam határozottan, és elfordítottam a tekintetem Jeffétől. - Igazán leszállhatnátok már erről a témáról!

- Talán oka van, hogy nem szállunk le róla, nem? - kérdezte Jeff komolyan. A szemében határozottságot láttam és eltökéltséget. Mintha célja lenne rávenni valamire...

- Jah, hogy idegileg kikészítsetek – mondtam ironikusan, majd a konyhaszekrény felé fordultam. Edy mindjárt felkel...

- Vagy esetleg nekünk van igazunk, és te vagy egy egészen kicsikét vak – mondta Jeff, majd leült az egyik székre.

Nem vagyok vak. Ezerszer lejátszottam magamban az egészet.

Igen szükségem van Robra. Igen, akarom, hogy mellettem legyen. De ez még nem jelenti azt, hogy szeretem. Mert ha szeretném, akkor minden alkalmat megragadnék, hogy vele legyek, nem? És én a Golden óta csak akkor láttam, amikor átjött Edyért vagy épp Edyhez. Máskor nem. Nem kerestem a társaságát nem beszéltünk, ha nem volt muszáj. És ha szeretném, akkor ez nagyon fájna, nem?

De nekem nem fáj... Persze rosszul esik... De nem fáj... Annyira.

- Reménytelen – mondta Jeff egy sóhajtás kíséretében, majd maga elé húzta az egyik tányért. - Komolyan mondom, bezárlak titeket valahova, hogy végre beszéljetek. Annyira nagy kérés lenne, tőletek?

- Akkor kellemesen elcsevegnénk az időjárásról, az egészségügyi állapotunkról, na meg persze az Edyéről, meg a filmekről... Arról elég sokat tudnánk beszélni – mondtam cinikusan, és elővettem a müzlit.

- Reménytelen – mondta megint Jeff, majd felállt a székről, és elővette a tejet a hűtőből. - Komolyan mondom, hogy reménytelen...

- Akkor reménytelen... Már ha valaha valaki is reménykedett – mondtam, és nagyon reméltem, hogy csak nekem tűnt fel a kis csalódás a hangomban. Nagyon reméltem...

De minek csalódtam? Elvégre soha nem vártam semmit, és ha nincsenek elvárásaim és vágyaim, akkor nem tudok csalódni, ugye? Mert nincs miben...

- Jó reggelt, anyu – mondta Edy a konyha ajtajából. - Jó reggelt, Jeff bácsi!

- Szia, kicsim! - köszöntem, majd tányért raktam Edy elé.

- Ma jön apa, ugye? - kérdezte, és megdörzsölte a szemét.

- Igen, ma jön – mondtam, és Edyre mosolyogtam. Pedig én mennyire próbáltam nem gondolni a tényre, hogy a mai napot végig Robbal töltjük. Vagyis csak Edy, de attól még itt lesznek a házamban, szóval...

- Ha ma jön, akkor én lelépek! - mondta Jeff, majd felpattant.

- Minek mész el? - kérdeztem döbbenten, és csak néztem, ahogy puszit nyom Edy arcára.

- Semmi kedvem itt maradni, és nézni, ahogy mind a ketten szenvedtek, amikor csak egy órára kéne elfelejtenetek egy pár dolgot... De ezt már mondtam neked – mondta, majd engem is megpuszilt - És gratulálok a Goldenhez, szívem!

- Már gratuláltál... - mondtam, és elmosolyodtam... Már több mint egy hónapja megkaptam a Goldent, de még mindig gratulál hozzá.

- Tudtom, de nem tudom megunni. Add át üdvözletemet Robnak, és neki is gratulálok – mondta, majd kiperdült a konyhából.

- Apa is Golden Globot nyert? Kérdezte Edy, és felém fordult.

- Igen, kicsim – mondtam, majd elé raktam a müzlit.

- És nekem ezt miért nem mondta senki?

- De mondtuk! És tudod ez csak egy unalmas gála a sok közül, ahol szoros ruhákban kell flangálni ismeretlen emberek előtt...

- Tudom... - mondta Edy, majd enni kezdett.

Furcsa volt, hogy mind a ketten megkaptuk a Golden Globot. Utána persze mindenki azt akarta, hogy közös interjút csináljunk... Mert milyen vicces már, hogy a két pitiáner színész egyszerre lesz komoly színész... Hát nagyon vicces, szerintem is...

De nem adtunk interjút. Legalábbis együtt nem. A kedvenc kérdésük a firkászoknak még mindig Edy volt, és még mindig nem mondtuk el az igazat...

Az újságíró már 10 millió dollárt követelt, és még mindig zaklatott... De feljelenteni nem mertem, fizetni nem akartam. Ha feljelentem, akkor le kell mondanom miért... És akkor kiderül, hogy Edy az én fiam... Vagyis a mi fiunk. És ezt nem akartam... Még túl fiatal, nem érdemli, hogy űzzék a firkászok... Ezt nem...

Szép az élet, nem?

- Apa! - kiáltott Edy, majd szaladni kezdett a belépő Rob elé.

- Szia, kisember! - mondta, majd felkapta Edyt. - Mi újság veled?

- Velem semmi. Hallom megkaptad a Gonden Globot! Bár anya szerint ez csak egy idióta gála, ahol szoros ruhákban kell mászkálni ismeretlen emberek előtt... A te ruhád is szorított, apa? - kérdezte Edy lelkesen.

- Igen, az enyém is szorított – mondta mosolyogva, majd levette a cipőjét meg a kabátját. - Beljebb mehetek? - kérdezte Edyt, aki nem engedte annyira felélénkült.

Hiányzott neki az apja. Bárki bármit mond, hiányzott neki. De ez talán természetes, nem? Mármint, hogy hiányzik neki...

És hiba volt. Hiba volt nem elmondani Robnak, hogy terhes lettem. Megérdemelte volna, hogy tudja. Tudni kellett volna... Rob talán még jobban, mint bárki más. Hihetetlenül jó apa. És a kezdetektől fogva ilyen apa lett volna... Tudnia kellett volna...

De az idő az egyetlen dolog, ami nem forog visszafelé... Így nem tudom megmásítani a múltat.

- Kris – köszönt Rob feszülten és csak felém biccentett.

- Rob – mondtam hasonló hangszínen, majd elindultam a dolgozóm felé. - Ha hiányzom, akkor dolgozom – mondtam közömbös hangon, majd becsuktam az ajtómat.

Majd két óra után kezdtem kicsit fáradni. Pedig még a felénél sem járok, annak, ahol lennem kell. Kávé kell... Rengeteg kávé.

Kigurultam a forgószékkel az asztalom alól, és felpattantam. Csak kávé kell, és minden rendben lesz.

Kimentem a konyhába... És megdöbbentem.

- Anya! Sütsz velünk mézeskalácsot? - kérdezte Edy vidáman lisztes arccal, és koszos kézzel.

A konyhám maga volt a katasztrófa. Mindenhol koszos, maszatos, mócsingos edények. A pulton egy meghatározhatatlan színű tészta massza, ami sokkal inkább tűnt gyurmának, mint tésztának. Edy meg Rob nyakik koszosak, és a szájuk fülig ér...

- Szerintem még kellett volna bele fahéj, de apa nem akart bele rakni... Ezért egy kicsit... sápadt lett – mondta Edy a tésztát szemlélve.

- Igen... Szerintem is kicsit sápadt – mondtam megrökönyödve és mosolyogni próbáltam.

Nem találtam a szavakat. Egyszerűen nem találtam... Döbbenetemet a mobilom csörgése leplezte. Szinte hálásan nyúltam zsebembe, hogy aztán beleszóljak a készülékbe.

- Halló – mondtam, majd elfordultam a romhalmaztól.

- Édes... Van egy pár jó hírem! - mondta Jeff, és hallottam a hangján, hogy nevet. Nem is nevet...

Boldog volt. Hallottam a hangján, hogy boldog. Talán nagyon is boldog.

- Az most rám férne – mondtam, és félve néztem a konyhám felé... A valamikor gyönyörű tiszta konyhám felé...

- Oscarra jelöltek, kedvesem! - kiáltotta a telefonba, és elmosolyodtam.

- Ez komoly? - kérdeztem, és próbáltam nagyon lelkes lenni.

- "Mon ange"... Imádlak, kicsim, csak, hogy tudd! - kiáltott Jeff a kicsi telefonba, és mintha átragadt volna valami a jókedvéből. Elmosolyodtam.

- Ez szuper! - mondtam, majd Edyre néztem. Érdeklődve szemlélt engem, és hallgatta, hogy mi ilyen jó. - Leteszem, jó?

- Ki mondta, hogy csak ennyi a jóból? - kérdezte Jeff huncut hangon.

- Miért van más is? - kérdeztem és újra elfordultam.

- Van bizony... Persze ez megosztott díj... Mert ugye ketten csináltátok, de megcsináltátok... De ugye nem is számítottunk rá...

- Jeff kinyögnéd végre? - vágtam bele a szavába, mert feltűnt, hogy egy Jeff-féle belebonyolódás következik.

- Legjobb producernek jelöltek Judith-tal együtt a "Reflektor" miatt! - kiáltott, majd nevetni kezdett.

- Micsoda? - kérdeztem döbbenten... Nem hiszem el...

- Legjobb producer... És hidd el, mert egy élmény ebben a tudatban élvezkedni. És most már lerakhatod...

- Nem hiszem el... Úristen! - kiáltottam fel, majd kezemet a szám elé kaptam. Nevettem, mint régen, és tényleg örültem. Talán régóta először tényleg szívből örültem valaminek.

- Jól hallottuk, anya? - kérdezte Edy vigyorogva, és szélesen mosolygott rám.

- Oscarra jelöltek... - suttogtam kábultan. - Két kategóriában is – mondtam vigyorogva. Láttam, hogy Edy is mosolyog, és láttam, hogy Rob is... Tényleg mosolygott.

- Gratulálok, Kris – mondta halkan a szemembe nézve.

- Köszönöm – suttogtam vissza és csak mosolyogtam.

- Ó a fene! Ez az én mobilom... - mondta Rob, majd forogni kezdett a konyhában. A keze csupa maszat volt, a nadrágja meg csörgött.

- Hagyd majd én – mondtam, és közelebb léptem hozzá.

- Első zseb – mondta, és úgy fordult, hogy be tudjak nyúlni a zsebébe.

Ó a fenébe! Én hülye vagyok! Vigyorom az arcomra fagyott, ahogy megéreztem Rob illatát, majd ahogy kezemet a nadrágjába csúsztattam... Nem egy kicsit se volt erotikus! Egyáltalán nem jutott eszembe semmi rossz! Miért kell nekem ennyire... ilyennek lennem?

Megtaláltam Rob telefonját, majd felvettem és a füléhez raktam.

- Mondjad – szólt bele, és lehajolt egy kicsit. Azt hiszem túl kicsi vagyok hozzá képest. Arca alig húsz centire volt az enyémtől, és teljesen felém fordult.

- Ez komoly? - kérdezte és vigyorra húzódott a szája.

- Kösz. Oké, szia – mondta, majd elhúzta a fejét a telefontól. - Oscar – mondta felém fordulva, amit leraktam a telefont.

- Gratulálok! - mondtam, és csak mosolyogtam... Szép ez a nap... Talán el se hiszem, hogy ennyire szép...

- Akkor kérlek magyarázzátok el nekem! - szólalt meg hirtelen Edy nyakik maszatosan, és komoly arccal.

Nem feledkeztem el róla... De túl mámoros volt a pillanat, hogy mindent észbe tartsam.

- Mind a kettőtöket jelölték erre az Oscarra? - kérdezte teljesen természetesen, és olyan komoly arccal, hogy én is meglepődtem.

- Igen – mondtam, és rá mosolyogtam.

- És mind a kettőtöknek el kell mennie arra a gagyi gálára, amin anya tavaly is volt? - kérdezte még mindig és még bólintott is hozzá egyet.

- Igen – mondtam, és éreztem, hogy ebből valami nagyon nagy vagy nagyon rossz vagy nagyon agyafúrt fog kijönni.

- És ugyanoda kell menni mindkettőtöknek, ugyanakkor? - folytatta és már láttam, hogy cinkos mosolyra húzza ajkait.

- Edy... - szóltam közbe, mert már sejtettem, hogy ennek rossz vége lesz...

- Akkor miért nem mentek együtt? - kérdezte egyértelműen és bájosan ránk mosolygott.

Na ez lehet, hogy nem kellett volna. Edy csak nézett ránk, én meg nem mertem Robra nézni.

- Elvégre, ha mind a ketten mentek, akkor miért ne együtt? - kérdezte megint még mindig vigyorogva.

- Edy ez nem nagyon... - kezdte Rob, de Edy megint a szavába vágott.

- Miért neked van valaki más, akit el akarsz vinni, apa? - kérdezte és Rob felé intett.

- Nem nincs, de...

- És neked anya? - kérdezte és rám nézett.

- Nem, de...

- Na akkor! A téma lezárva! - mondta, majd újra a tésztának szentelte minden figyelmét.

- Azt hiszem most oktatott ki minket egy hétéves – suttogta Rob komoly hangon.

- Hát... Én is azt hiszem – mondtam én is, és csak néztem Edyt. Mikor lett ilyen kis akarnok? Nem értettem...

De volt valami más is, ami foglalkoztatott... Robnak nincs senkije, akit el akar vinni... Nincs senkije... Akkor nem azért nem voltak cikkek, mert nem szakított a barátnőjével. Azért, mert nem is volt neki soha barátnője... Hazudott. Tényleg hazudott.

Nincs senkije... Csak ő van.

Egyszerre voltam ettől a felfedezéstől nagyon boldog, és szomorú... Örültem, mert akkor tényleg... szabad. Bár nem akarom magamnak, szóval nem értettem, hogy ez miért érdekel engem. És bántam is, hogy ez kiderült, mert akkor tényleg hazudott nekem. Miért? Mi értelme volt?

Nem értettem... Tényleg nem értettem...

Egy gyerek általában előbb tanul meg beszélni mint hallgatni. Kimondja azt, amit gondol, nem érdekli, hogy ez rossz vagy esetleg bánt valakit...

De mégis, ha kimondja, amit gondol...

Az van, amikor jó.

Képek Kris mésodik Goldenéhez :D

Kristen ruhája a Golden Globe díjátadón:

Kristen elővacsis ruhája és cipője :

My boy - 24. fejezet

2021. január 06

- Tudod, én már igazán nem értem ezt az egészet... - mondta Ashley, majd bekapott egy savanyú uborkát.

Teljes nyugalommal ült az egyik bárszéken a sok közül, én meg a mosogató előtt álltam, és küzdöttem az egyik fazékkal.

- Igazán nem bonyolult... - mondtam, és csak azért se néztem rá. Nem akartam... Csak, hogy furcsa tekinteteket kapjak... Ezért nem...

Találkoztunk. Tényleg találkoztunk Robbal... De nem beszéltünk, mert nem volt miről. Hisz ott van neki a barátnője. Nem tudtam mit mondani, nem tudtam megszólalni vagy értelmes dolgot kinyögni, ha mellettem volt. Egyszerűen képtelen voltam rá. És már fölösleges is volt. Hisz... Barátnője van.

- Te hazudtál, mert ő hazudott, és most egyikőtök se szól a másikhoz.

A fazék kiesett a kezemből. Megdermedtem.

- Nem hazudott – mondtam, majd Ashley felé fordultam. Ő éppen egy újabb uborkát evett, és halálos nyugalommal nézett rám.

- Dehogynem hazudott! Csak annyira vakok vagytok mindketten, hogy szánalmas nézni is... - mondta, majd kézfejével megtörölte a száját. - Annyira nehéz rajtatok elmenni... Mondjuk Robot se értem meg. Minek kellett azt mondani, hogy van valakije? - kérdezte csak magától, majd megtörölte a kezét egy szalvétába. - Neked meg minek kellett azt mondani, hogy van valakid? - kérdezte és felém intett. - Ha nem unnám már nagyon ezt az egészet, öröm lenne nézni a szerencsétlenkedéseteket – mondta, majd az üveget lezárta, és visszarakta a hűtőbe.

Szememmel követtem a mozdulatait, és próbáltam felfogni, amit mondott.

Robnak nincs senkije... Robnak nincs barátnője.

Nem néztem az újságokat. Rögtön kidobtam, amint Jeff áthozta. Nem akartam látni, ahogy ölelgeti azt a másik nőt. Nem figyeltem senkire, nem beszéltem Robról, nem akartam tudni róla. Az igazság az volt, hogy túlságosan fájt volna tudni, hogy boldog... Valaki más mellett. Hogy jó érzi magát, hogy egyszerűen nem is gondol rám, hogy túllépett rajtam. Valahogy fájt volna a tudat, hogy még csak nem is hiányzom.

- Nincs barátnője? - kérdeztem megint kicsit élesebben, mint értelme lett volna.

- Naná, hogy nincsen! - mondta Ashley, majd odalépett hozzám. - Ezt jelenti azt, hogy hazudott, Kris. Nem mondott igazat, vagyis nincs barátnője...

- Te ezt honnan tudod? - kérdeztem hirtelen biztosra véve, hogy igazából ő is hazudik.

Túl könnyű lett volna elhinni. Akkor reménykedni kezdek. Reménykedek, elhiszem, hogy nekem van igazam; aztán megint rádöbbenek, hogy hazudtam magamnak, hogy igazából van valakije, és megint összezuhanok. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy elhiggyem, nincs senkije. Nem engedhetem meg magamnak... Nem lehet.

- Tudod, szívem nem csak téged látogattunk meg mostanában – mondta Ashley mosolyogva majd Kellan felé intett, aki éppen Edyvel játszott a gyerekszobába. - Olyan jó apa lesz... - mondta elmélázva és csak nézte Kellant.

- Igen egyetértek – mondtam gyorsan, majd Asley elé álltam. - Biztos, hogy nincs senkije? - kérdeztem megint.

- Hidd már el, hogy egyedül van! - mondta, majd nevetni kezdett. - Hazudtok egymásnak, és egyikőtök se fogja fel milyen károkat okoztok ezzel a másiknak... Komolyan mondom, idióták vagytok! - mondta még mindig mosolyogva.

Idióták vagyunk. Igen, ezt eddig is tudtam. Tényleg nem vagyunk normálisak...

De ha nincs senkije... Akkor miért mondta, hogy van? Én azért mondtam, mert ő mondta... Én azért hazudtam, mert azt hittem neki van valakije... Én ezért hazudtam. De ő? És ha tényleg nincs senkije, akkor mi most mit csinálunk?

Nem tudom... Sok mindent nem tudok...

De azt tudom, hogy vele akarok lenni. Csak ha látom, akkor jobban érzem magam. Ha csak egy porcikáját... De legjobb magát Robot nézni. Vele akarok lenni, és eddig azért nem voltam vele, mert úgy tudtam, van valakije... És nincs. Vele lehettem volna... Vele.

- Miért hazudott? - kérdeztem Ashley-től , majd merengve néztem magam elé. Nem láttam, csak néztem. Csak ennyire voltam most képes...

Mert ha hazudott is, akkor is egy ilyen dologban.

- Ne tőlem kérdezd, édesem, de most már odaadjuk a meghívót, jó? Ezért jöttünk tulajdonképpen...

Tudta, ha ezt mondja, akkor nem fogom többet keresni. Tudta, hogy akkor békén hagyom. Nem tudtam, mi másért hazudott volna. Nem találtam más okot.

Azért hazudott, hogy békén hagyjam. Hogy ne keressem, hogy elfelejtsem. Hogy lemondjak róla, hogy végre felfogjam minket csak Edy köt össze. Hogy végre megértsem mi soha nem lehetünk egypár, soha nem is voltunk azok...

Ezért hazudott. Hogy végre felfogjam, hogy megértsem... Ezért hazudott. Nincs más értelme. Nem lehet más magyarázata. Ezért hazudott. Csak ezért. Mert nem akar. Nem kellek neki, soha nem szeretett és most se szeret. Mert csak egy vagyok a sok közül, ezért mondta azt, amit. Mert nem kellek neki, mert egy fölösleges rossz lettem volna. Mert nem akarta, hogy ráakaszkodjak. Ezért hazudott. Mert unta a ragaszkodásom, a reménykedésem... Unt engem.

Ezért hazudott. Nincs más magyarázat... Csak ez. Ennyi és nem több.

- Szóval a lagzi május 22-én, szombaton lesz - mondta Ashley, és a meghívót nézegetve jött vissza a konyhába.

- És hozhatsz magaddal valakit – tette hozzá Kellan, és Ashley mellé állt. - Persze Edyn kívül – mondta, majd rám vigyorgott.

- New Yorkban lesz az esküvő...

- És végignézheted, ahogy elveszem ezt az idegesítő nőszemélyt – mondta Kellan, majd maga felé fordította Ashley-t és megcsókolta.

Boldogok voltak. Olyan jó volt még csak rájuk nézni. Csak egy kicsit is. Annyira örültek a másiknak. Olyan hibátlanul boldogok voltak... Egyszerűen... tökéletesek.

Én is akartam ezt a boldogságot. Akartam az örömet, akartam, hogy ha csak a másikra nézek, akkor jobban érezzem magam. Akartam a hibátlan tökéletességet. Hirtelen jobban akartam, hogy szeressen valaki, és én szerethessem mint bári mást. Én tényleg akartam... Szeretni akartam! De nem tudtam.

- Ez nem a te telefonod, Kris? - kérdezte Kellan, amint elszakadt Ashley-től. Elbambultam. Talán fel se tűnt, hogy csak nézem őket...

- De... - mondtam kábán, majd elővettem a mobilom a táskámból.

- Mondjad – szóltam bele, majd sajnálkozva Ashely-re és Kellanra néztem. Elindultam a dolgozó felé, úgyis munka lesz...

Csak a munka.

- És most mit fogsz nekem adni, édesem? - kérdezte Jeff nevetve. Megtorpantam, mert ha Jeff az, akkor nem is biztos, hogy munka az... Bár eléggé valószínűtlen, hogy az ügynököm nem munka miatt hív... De akkor is.

- Miért kéne neked bármit is adnom? - kérdeztem, majd sóhajtottam egyet.

- Hát, mert megmondtam! Én mindig megmondom – mondta, majd megint nevetni kezdett. - Édesem, egy kicsit több lelkesedést, ha kérhetem! - kiabált, én meg csak álltam mereven...

- Oké, lelkes vagyok – mondtam mindenféle izgalom nélkül.

- Kristen! Te olyan ünneprontó vagy! - nyögött bele a telefonba, és már egyáltalán nem nevetett.

- Jeff... Most ehhez nincs erőm – mondtam, majd nekidőltem a falnak.

- Történt valami? - kérdezte, és a hangja már sokkal komolyabb volt, mint eddig.

- Csak megtudtam, hogy Rob nem csak hogy kihasznált, de még hazudott is, de ez most lényegtelen... Szóval mi van? - kérdeztem, most már túlságosan fáradtan.

- Szívem, ebben az ügyben te vagy a nem normális, de ezt már megbeszéltük. És mivel annyira nem értettünk egyet, amennyire, ezért erre nem is reagálok, oké? - kérdezte, de tudtam, hogy nem vár választ... Tényleg nem értettünk egyet az egészben. Szerinte én vagyon az idióta... És nekem kéne vallani. De azt se tudom mit, szóval én igazán nem értem őt. Mit kéne vallanom? Vallani csak szerelmet kell. De mivel én nem vagyok szerelmes Robba, ezért nem kell vallanom.

- Na miért hívtál? - kérdeztem megint, és erősen próbáltam nem arra az emberre gondolni...

- Oké! - kiáltott megint Jeff, és újra jó kedve volt. - Felkészültél? - kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Mindig mosolyog mostanában... Valamiért annyira jó kedve van, pedig nincs is barátja... Nem értettem őt...

- Fel – mondtam egyhangúan, majd a plafonra emeltem a tekintetem... Érdekes volt...

- GOLDEN! - kiáltott, én meg azonnal elkaptam a tekintetem a plafonról.

- Gonden? - kérdeztem és egy mosoly suhant át az arcomon.

- Mon ange, édesem... Én nem mondom, hogy megmondtam, de megmondtam... - mondta, és nevetni kezdett.

- Golden... - suttogtam, majd erősen deja vu érzésem lett... Egy évvel ezelőtt is itt tartottunk...

De most valahogy nem éreztem ugyanazt a lelkesedést. Örültem. De nem teljes szívből. Nem felejthetetlenül, nem felhőtlenül. Nem mondhattam magam boldognak...

Ez már megvolt. Egyszer már megvolt a Golden jelölés, és a Golden is... Ezen egyszer már túlestem... Ez már nem újdonság. Jó... De nem újdonság.

- Ez szuper! - kiáltottam fel, mintha tényleg annyira feldobott volna a hír. Pedig nem nagyon dobott fel... Örültem, de nem voltam boldog.

- Nah jó... Leteszem, mert úgy látom nehezedre esik a boldog nőt játszani... - mondta Jeff nevetve, majd kinyomta a telefont.

Igaza volt... Most nehezemre esett játszani a boldogat... Most igen...

Furcsa, hogy nekem, aki a színészetből él meg, nehezére esik eljátszani a barátai előtt, hogy boldog... De talán épp ezért nehéz. Ha ez a munkám, nem marad erőm még otthon is tettetni a boldogat... Nem marad erőm még otthon is játszani... Kimerülök, mint mondjuk egy könyvelő a számolásban...

- Jól hallottuk? - kérdezte Ashley egy hatalmas mosollyal azt arcán, és elém állt. - Második Golden?

- Igen. Jeff most szólt – mondtam, majd megpróbáltam mosolyogni. Reméltem, hogy siekrült.

- Ez szuper! És mikor lesz az elővacsora meg a többi?

- Nem tudom. Majd megkapom a hivatalos értesítőt... Abban biztos benne lesz – mondtam, majd elindultam a konyha felé. Kávé kell. Méghozzá most.

- És kivel mész? - kérdezte Kellan, és követett Ashley-vel együtt.

Kivel megyek... Ez egy jó kérdés. De talán nem is nehéz. Egyáltalán nem nehéz.

- Egyedül – mondta határozottan, arra gondolva, hogy Cotét mennyire megviselte tavaly, hogy Michael velem jött... Hogy Rob valószínű megint felfogad valakit, vagy talán már tényleg van barátnője... - Egyedül megyek.

Fények.

Annyira fényes volt minden. Annyira csillogó és hihetetlenül... fényes. Valahogy rezgett az egész a rengeteg vakutól, a világítástól. Minden vibrált.

Mosolyogva és egyedül sétáltam végig a szőnyegen, és alig vártam, hogy végre a terembe érjek, ahol végre leülhetek.

Szorított a cipőn a ruhám túl szűk volt mellben, alig kaptam levegőt. Utáltam az ilyen ruhákat... Ha már külön nekem tervezik, nem lehetne a méret is megfelelő? Vagy előírás, hogy fulladozni kell?

Csak mosolyogj... Ez az egyes számú szabály! A többi lényegtelen...

Ennek a ruhának miért kell ilyennek lennie? Az elővacsis ruhám tökéletesen megfelelő volt, remek és egyáltalán nem szorított. Legközelebb abba jövök, komolyan... Megvan! Bojkottálom a szoros ruhákat. Soha többet feszes ruhát! Ez lesz az életcélom.

Vége beértem, és sóhajtottam egy nagyot. Lehet, hogy már öreg vagyok ehhez... Ki tudja? Talán már nem bírom... Sokkal szívesebben lennék otthon Edyvel ahelyett, hogy itt parádézom egy olyan átadón, ami igazából hidegen hagy.

Megkerestem a helyem, majd azonnal odamentem.

Biztos Ron is itt lesz... Biztos voltam benne, hogy őt is jelölték. Az elővacsin is ott volt, de nem beszéltünk. Valószínű nem is akart velem beszélni, mert meglátott, udvariasan biccentett és ennyi volt... Mintha csak egy régi, nagyon régi ismerőst köszöntött volna... Egy biccentésre voltam elég... Ennyit érdemeltem. Egy biccentést.

De talán jobb is, hogy nem beszéltünk. Talán jobb... Vagy talán épp ideje lenne beszélnünk. Nem tudtam melyik lenne a helyesebb.

Leültem a helyemre, és csak vártam. Olyan szívesen levettem volna a cipőmet! Manolo Blahnik egyszer még elbeszélgetünk a kényelmes cipőkről! Lehajoltam, és megmasszíroztam a bokámat.

- Szia, Kristen! - köszönt egy férfihang, majd éreztem, hogy valaki leül mellém.

- Helló – köszöntem én is, majd felültem. - Óh! Te vagy az? - kérdeztem, amit a szemébe is néztem az alaknak nem csak a hangját hallottam... Pedig felismertem. Csak magam előtt is tagadtam, hogy ő... Nem akartam, hogy ő legyen.

- Hát... Igen, én vagyok – mondta Rob kicsit zavartan. - Jól vagy? - kérdezte és mosolyogva nézett rám.

- Nem. – mondtam egyszerűen, és nem néztem a szemébe. - Nem vagyok jól...

- Baj van? - kérdezte, a hangja féltő lett, és nagyon úgy hangzott, mintha tényleg érdekelné...

- Nincs... Csak nem vagyok jól – mondtam, és csak néztem a színpadot. Vártam, hogy végre besötétedjen a terem és nem kelljen Robbal úgy csevegnem, mintha semmi baj nem lenne...

Nem kellek neki... Nem akar engem. Akkor ez az egész fölösleges... Azt hiszem átmegyek buddhistába. Lemondok a vágyaimról, hogy ezután bármit is kapok, örüljek neki. Semmit nem fogok várni, semmit nem fogok akarni, és akkor minden meglepetés és nagy dolog lesz... Azt hiszem tényleg átmegyek buddhistába.

- Miért nem vagy jól? - kérdezte, majd kezét az arcomra rakta.

Finoman érintett meg... Pedig nem akartam, hogy megérintsen! Nem akartam! És mégse tudtam elrántani a fejem, elfordítani az arcom. Nem tudtam... Hagytam, hogy érintsen, a bőre perzselte az enyémet. Maga felé fordította a tekintetem, és csak nézett a szemembe.

Kedves volt... Kedves volt a tekintete... Érdekelte, hogy mi van velem. Tényleg kíváncsi volt rá. Még akkor is, ha csak a fia anyja vagyok, akkor is... Érdekelte.

- Pont te kérdezed? - kérdeztem vissza, majd a könyökénél fogva elhúztam a kezét az arcomtól. - Ne kérdezd, hogy miért nem vagyok jól, Rob... - mondtam egyszerűen majd elfordítottam a fejem.

Csak meredtem előre és vártam. Vártam, hogy végre valahára elkezdődjön ez az egész, aztán hazamehessek...

Rosszul esett itt lenni, pedig régen minden vágyam ez volt. És most mégis a poklot jelentette...

Túl közel volt, hiába választott el tőle egy szék. Éreztem a teste melegét, az illatát... És megőrjített. Nem bírtam a köztelébe lenni. Így nem... Ez nem megy. Nem tudok mellette lenni a tudattal, hogy nem kellek neki. Pedig ezzel éltem hét évig... És most mégse megy. Nem tudok...

-A paparazzi még mindig írogat... Pénzt követel – suttogtam, hogy csak Rob hallja. Erről tudnia kell. Ez a fiára is vonatkozik.

- Egyszer már kapott pénzt, nem? - kérdezte Rob halkan. Nem tudtam kivenni, hogy mit érezhet. Nem tudtam megérteni, nem hallottam a hangján semmilyen érzelmet.

- Ötvenezret... Most milliót kér vagy elárul a sajtónak – mondtam, és abban a pillanatban minden fény eltűnt a teremből.

Kezdődik. Még pár óra, és mehetek haza... Még pár óra, és nem kell Rob mellett lennem...

Pár óra... Csak ennyi.

Egyszerre volt túlságosan sok az a pár óra. Túl sok, a szenvedés miatt. Hogy Rob mellett kell lennem, hogy mosolyognom és játszanom kell.

És túl kevés is volt... Csak pár óra Robból... Nem elég. Nem elég, hogy csak, akkor látom, amikor átadóra megyünk. Nem elég, hogy csak akkor beszélünk, amikor átjön Edyhez... Kevés...

Én egy életet akarok Robbal. Azt akarom, hogy mindig ott legyen, és soha ne menjen el. Hogy kelljek neki.

De nem kellek. Ezért én hiába akarok egy életet vele...

Ő egy percet se akar velem... Egyetlen egy percet sem...

My boy - 23. fejezet

2020. november 28.

- Anya! Anya ébredj! Ébredj fel, anya!

Edy ugrált az ágyamon nagyon is lelkesen, nekem meg, ha tetszett, ha nem, akkor is fel kellett kelnem. Úgy igazából nem is csodálkoztam lelkes köszöntésén, ugyanis már egy hete csak a szülinapjáról volt szó... Miért pont most ne lenne izgatott, amikor végre szülinapja van?
- Felkeltem – mondtam, még mindig az ágyban fekve, és csukott szemmel.
- Nem, nem vagy fel! Anya kelj már fel! - kiabált Edy és tovább ugrált az ágyon.
Honnan van ennyi energiája? Honnan szerzi? Árulja már el nekem is a titkot, hogy ne nézzek ki úgy, mint aki hetek óta nem aludt... Pedig aludtam én, csak nem jól...
Hónapok óta rosszul aludtam... És még arra se volt erőm, hogy magam előtt titkoljam miért nem alszom jól... Naná, hogy Rob miatt. Elég egyértelmű, egyszerű és mégis idiótaság volt. Hónapok óta nem beszéltünk. Azóta, amikor megint szépen összevesztünk...
Nem szóltunk egymáshoz, még a másikra se néztünk. Ha jött Edyért, én bementem a dolgozószobába, és hagytam, hogy elvigye... Nem akartam látni, nem akartam hallani a hangját. Nem akartam tudni róla... Nem. Megint hazudok...
Akartam látni. Akartam hallani a hangját. Akartam az illatát, az egész lényét... De nem mertem. Nem mertem a szeme elé állni, nem mertem megszólítani, és csak az ajtón keresztül hallottam a hangját. Nem mertem megtenni... Egyszerűen gyáva voltam vele szemben. Szánalmas vagyok nem? Nem merem látni a fiam apját...

Az elmúlt hetekben még rosszabbul aludtam, mert itt volt a tény. Edy szülinapja... És lehetetlen volt, hogy az anyja és az apja külön ünnepelje meg a szülinapját. Most, hogy van apukája családi ebéd kell... Itt nem tudok elbújni, nem tudok menekülni. Látni fogom, hallani... Belélegezni, érezni... Itt lesz, és ez annyira... kikészített.
Már csak a tudattól feszengtem, hogy egy légtérben kell lennem vele. Csak a gondolattól, hogy megint látom az arcát... megremegett a lábam, a gyomrom szaltót csinált a hasamban... És összeszorult a torkom...
Mert tudtam, hogy akarom látni. Nem volt nagyobb vágyam, mint hogy megint lássam. Hogy magához öleljen... Hogy beszéljen hozzám... Akartam!
De hülyék vagyunk mi ketten, és nem megy ez úgy, ahogy mi elképzeltük.
- Már apa is itt van, kelj már fel! - kiáltott még Edy, majd leugrott az ágyról, és kiviharzott a szobámból.
Itt van...
Itt. Van. Tényleg itt van.

Pillanat alatt ültem fel, és dobtam le magamról a takarót. Itt van.
Nem akartam elhinni, de tudtam. Itt nem kell hinni. Itt tudni kell. És én mindennél jobban tudtam, hogy itt van. Edy is azt mondta... Valahogy egyszerre voltam hihetetlenül rémült és mégis megkönnyebbült. Féltem, hogy most látom először azóta... De örültem, hogy látom...
Mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam magam. Ha valamikor, akkor most kell a nyugalom.
Lassan keltem fel az ágyamból, és mentem a szekrényemhez. Csak semmi nyugtalanság. Elvégre ez... csak Rob. Csak Rob. Nem kéne izgulnom, nem kéne félnem, hogy ha lemegyek, akkor ott lesz ő is. És mégis görcsbe rándult a gyomrom, alig kaptam levegőt és éreztem, hogy a torkom összeszorul...
Nem féltem, egyszerűen... Nem tudtam mit várjak. Ismeretlen volt a helyzet, ismeretlen volt maga Rob is... Nem tudtam mire számítsak, mit várjak...
Ezért izgultam. Csak ezért.

Lassan lépkedtem lefelé a lépcsőn. Talán odázni akartam a pillanatot, talán csak akartam még egy kis nyugalmat mielőtt tényleg meglátom. Talán csak egy kis pihenőt akartam...
De igazából látni is akartam. Fájt ez a kettősség, és nem tudtam megérteni magam. Miért vagyok ilyen bonyolult?
Már nem kell sok, és meglátom. Látni fogom... Tényleg. Ráadásul egy egész napot vele fogok tölteni... Vagyis vele és Edyvel is, de akkor is... Ott lesz ő is. Szinte izgultam. Szinte vártam... Szinte akartam a pillantását.
De nem voltak a nappaliban.
Felsóhajtottam, és tudtam, hogy döbbenet ült ki az arcomra, Hova mentek ezek, ha nem a nappaliban vannak?
Aztán hangokat hallottam a konyha felől... Végül is logikus, hogy ott legyenek. Edynek reggelizni kell. És nekem se ártana valamit ennem.
- És mit kapok szülinapomra? - kérdezte Edy lelkesen, és biztos voltam benne, hogy hatalmas vigyor ül az arcán. Egy hete ezt kérdezi tőlem is...
- Nem lesz meglepetés, ha elmondom.
Hallottam. Hallottam a hangját. Tudtam, hogy ő. Felismertem... Borzongás futott végig a gerincemen csak attól, hogy meghallottam a hangját. Hiányzott. Hiányzott a hangja...
- Anya is mindig ezt mondja... De attól még el lehetne árulni egy kis részét... - mondta Edy, majd hallottam, hogy kihúznak egy széket.
- Mi értelme a kis részének? - kérdezte Rob, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Nem mertem bemenni. Ha bemegyek, akkor abbahagyják a beszélgetést, és jön a kínos csönd... Tudtam, hogy ez lesz. Besurranónak éreztem magam, vagy valami kukkolónak... Csak hallgatni akartam őket egy kicsit...
- A kis részből lehet következtetni a nagyra.
- És akkor máris nem meglepetés a meglepetés. Mit kérsz reggelire?
- Anya azt mondta csinál palacsintát.
- Akkor, amíg anyukád ide nem ér, nekikezdünk – mondta Rob, és hallottam az elszántságot a hangján. Akaratlanul mosolyodtam el, mert eszembe jutott, hogy amikor a legutóbb palacsintát sütöttünk, akkor milyen volt...
Hallottam az edények csörömpölését, a fiókok nyitogatását.
- Te tudod, hogy kell palacsintát csinálni? - kérdezte hirtelen Rob.
- Még csak hétéves vagyok, apa! Honnan kéne tudnom?

Megint elmosolyodtam, és már biztos voltam benne, hogy ideje bemenni. Ketten együtt úgy se haladnak... Rob nem tud sütni.
Nagy levegőt vettem, és egy pillanatra becsuktam a szemem. Csak nyugalom... Elvégre ez csak Rob.
- Anya! Apa nem tud palacsintát csinálni, szóval segítenél? - kérdezte Edy mosolyogva Rob mellől. Rob éppen lisztet tartott a kezében, Edy meg két tábla csokit.
- Helló, Kris – mondta Rob közömbösen. Nem nézett rám, még a fejét sem emelte fel. Csak ennyi volt... Egy helló... Még meg se fordult, továbbra is háttal állt nekem. De még így is láttam, hogy más lett. Nem abban az értelemben, hogy Rob már nem a régi Rob. Vagyis nem csak ebben az értelemben. Levágatta a haját. És ha csak hátulról láttam, akkor is tudtam, hogy hihetetlenül jól áll neki... Még így is tudtam.
Megint félni kezdtem. Nem fogok kibírni mellette egy egész napot! Lehetetlen...
- Szia – suttogtam vissza, majd erőt véve magamon közelebb mentem hozzájuk.
Ó a fene! Közel, közel, közel... Nagyon közel van... Túl közel. Akaratlanul torpantam meg majd vettem megint mély levegőt. Ez a nap nem erről szól. Ez Edy szülinapja! És hiába tudtam, hogy nem erről szól... Ezen nem tudok változtatni. Ez nem kívánságműsor...
- Jó, akkor ti üljetek le, én meg megcsinálom a palacsintát! - mondtam, majd kivettem Rob kezéből a lisztet.
Ő készségesen adta nekem oda, majd abban a pillanatban kapta fel Edyt és ültette felé a bárszékre.
- Anya! Van olyan, hogy csokis palacsinta? Vagyis, hogy csokit rakunk a tésztába...
- Rakhatunk, ha szeretnél – mondtam, majd feléjük fordultam.
És engem nézett... Engem nézett...
Perzselt a tekintete. Olyan volt, mintha a szemével égetné a bőröm. Láttam, hogy végigmér, majd megállapodik a szememnél. Összefonódott a tekintetünk, és valahogy nem tudtam elfordítani a fejem. Nem tudtam megszólalni, de talán nem is akartam.
Fogva tartott, mintha bezárt volna egy ketrecbe. Nem tudtam szabadulni...
Talán ideje lenne belátni. Soha nem fogok tőle szabadulni. És nem azért, mert ő Edy apja. Hanem azért, mert nem akarok. Nem akarom elveszíteni újra és újra. Azt akarom, hogy csak engem nézzem, hogy csak engem lásson. Azt akartam, hogy mindig mellettem legyen. Hogy úgy nézzen rám mindig, mint régen. Hogy soha ne haragudjon rám. Ezt akartam.
Nem tudok menekülni előle. De nem is akartam. Feladtam... Nem menekülök többet. Értelmetlen és felesleges...

- És most ehetek belőle? - kérdezte Edy hirtelen, én meg elkaptam a tekintetem.
- Egy kockát – mondtam, majd visszafordultam a tálhoz. Az ujjaim elfehéredtek úgy markoltam a fakanalat. De nem tudtam nem markolni... Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni. De úgyse fogok. Fölösleges még próbálkozni is...
Keverni kezdtem a masszát, hogy végre csináljak is valamit. Muszáj csinálnom valamit...
- Edy, ne egyél sokat! Nem fogsz reggelizni!
- Jól van... Csak még ezt megeszem, hogy egyenes legyen a sor, apa!
Megmozdult. Hallottam, hogy felállt a székről. Minden eges porcikámmal éreztem, hogy itt van, és tudtam, hogy mit csinál. Még látnom se kell, akkor is tudom, hogy mikor vesz levegőt, mikor mosolyog, mikor néz engem. Tudtam. Egyszerűen tudtam. És nem tudtam megmondania, hogy zavar-e, vagy sem. Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz... Nem tudtam.
- Ó, hát nem ferdén tört le? Úgy látszik ezt a másik sort is meg kell ennem... - mondta Edy, és hallottam, hogy Rob felnevet. Nem hangosan de eléggé, ahhoz, hogy tudjam, hogy nevet. Nevetett... És jó volt hallani a nevetését.
Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy milyen az arca most. A szemei is nevetnek... Tudtam, mert ismertem...

- Oké, akkor hova megyünk? - kérdezte Edy izgatottan, és bedobta a tányérját a mosogatóba.
- Megyünk valahova? - kérdeztem és kérdőn Edyre néztem.
- Apa azt mondta, hogy igen! - mondta, majd Robra nézett.
Pedig jól csináltam. Nagyon ügyesen kerültem a tekintetét egész reggeli alatt. Nem akartam most rá nézni. Nem azért, mert nem akartam. Nem ebben az értelemben... Mert tudtam, hogy milyen hatással lenne rám... Nem jó hatással.
- Igen megyünk, menj öltözz fel, Edy! - mondta Rob, majd hallottam, hogy kitolja a székét, és a mosogatóhoz megy.
Edy erre kirobbant a konyhából egyedül hagyva engem és Robot.
- Akkor megyek, én is átöltözöm – mondtam zavartan, és elindultam kifelé. Szinte kínosan ügyeltem rá, nehogy rá nézzek...
- Sokáig játszunk még, Kristen? - kérdezte hirtelen. A hangja keményebb volt, és parancsoló. Mintha valami bűnt követtem volna el.
Megfordultam, és csak néztem, ahogy a mosogatónak támaszkodik összefont karral. De nem tudtam az arcára nézni. Nem ment...
- Nem... Nem játszunk... - mondtam, majd lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen látnom. Nem bírom.
- Dehogynem! Négy hónapig nem voltál hajlandó velem szóba állni! És most is csak azért, mert Edy szülinapja van... És ha esetleg nem lettél volna ennyire tartózkodó, akkor már rég túl lehetnénk az egészen, és tudnád, hogy van valakim, szóval egyáltalán nem kéne kínosan érezned magad!
Megdermedtem.

Egyszerűen lefagytam... Van valakije. Robnak barátnője van... Hideg víz. Jéghideg. Nem tudtam jobban jellemezni azt, amit most hirtelen éreztem. Mint egy vödör jéghideg víz... Csak ahhoz hasonlítható. Van valakije...
Felkaptam a fejem, és döbbenten néztem Rob szemébe.
- Már hónapok óta, és tudnál róla, ha nem lennél ennyire gyerekes! - mondta megint, és csak néztem, ahogy közelebb lép.
- Barátnőd van? - kérdeztem, és én is meglepődtem azon, hogy mennyire normális a hangom. Mintha nem is lenne semmi bajom. Mintha nem éppen most sokkolt volna minden... Teljesen normális volt.
- Igen – mondta már közvetlen közelről. Alig egy lépésre volt tőlem...
- Akkor is volt, amikor mi...
- Nem – mondta komolyan és keményen. - Utána... Úgyhogy viselkedhetnénk végre úgy, mint két normális szülő, rendben?
- Igen... - suttogtam bénán, majd egyszerűen kifordultam a konyhából.

Van valakije... Robnak barátnője van...Sikítani akartam üvölteni, hogy legalább egy kicsit jobb legyen. De tudtam, hogy utána se lenne jobb. Egyszerűen nem volt jó semmi. Üres voltam... Szimplán üres. Semmit nem éreztem a dermedtségen kívül. Csak ennyit.
Fájt... Bántott... Kínzott, hogy van valakije. Nem esett jól. Nem volt jogom sértettnek, becsapottnak lenni. Nem volt hozzá jogom, mert senkije nem voltam. Csak a gyerekének az anyja. Semmivel nem tartozik nekem. Se elszámolással, se magyarázattal...
És annyira fájt! Túllépett. Neki sikerült. Lépett egyet, közelebb a másik nőhöz, tőlem meg el. Lépett, és egyáltalán nem azért, hogy velem jobb viszonyba legyen.
De igaza van. Ha az utóbbi négy hónapban nem bujkálok, akkor talán feltűnik. Akkor elmondja. Akkor már lehet, hogy túl lennénk rajta mind a ketten...

Utáltam a tudatot, hogy Rob másra néz úgy, ahogy régen rám. Utáltam a tudatot, hogy megérint mást. Gyűlöltem! De nem tudtam mit csinálni... Választott. És nem engem...
Ha valaha volt is esélyünk, akkor az már rég elveszett. Már nincs, és nem is érdemes. Talán már gondolkodni se kéne rajta.
Automatikus mozdulatokkal öltöztem át, majd csak álltam az ajtó előtt Edyt várva.
Üres voltam... Semmit nem éreztem, ami logikus lett volna... Vagy inkább, semmit nem éreztem. Igen. Semmit nem éreztem. Ez a helyes.

Nem éreztem magam élőnek. Nem tudtam beszélni, és nem tudtam másra gondolni... Csak arra, hogy már nem kellek neki. Ezért keresett mást.
De igaza van. Nem várhatott rám örökké. Hisz én küldtem el őt, nem is egyszer. Nem is lett volna érdemes rám várni. Már mindegy. Annyira mindegy.
Csak néztem, ahogy Edy vigyorogva és boldogan száll be a kocsiba, hogy versenyezzen az apjával.
Aztán meg csak tűrtem, hogy engem is elrángasson. Mű mosollyal az arcomon tettettem, hogy élvezem. De nem ment. Nem bírtam másra gondolni. Egyszerűen nem tudtam...
- Most már menjünk haza! Még meg kell sütnöm a tortát - mondtam, és el is indultam a kocsi felé.
Percek múlva Edy és Rob is beszálltak, majd hazamentünk.
Menekültem. Pedig megígértem, hogy nem menekülök többet. De akkor még nem tudtam a másikról...
És most már örömmel menekültem, hogy végre ne legyek a közelében. Nem bírtam... A konyhában lázasan sütöttem a tortát, és hiába próbáltam csak arra koncentrálni mindig befurakodott az elmémbe egy kép Robról meg a kis barátnőjéről...
Utáltam, pedig nem is ismertem. És nem volt jogom utáni. Emiatt csak még jobban gyűlöltem.

- Boldog szülinapot, Edy!
- Köszönöm!
- Hány órakor született? - fordult hozzám Rob természetesen. Önkéntelenül fordultam én is felé, majd rögtön el is kaptam a fejem. Nem tudtam rá nézni... Egyszerűen nem tudtam... Folyton eszembe jutott az a csaj... Bárki is legyen. Állandóan eszembe jutott...
- Délután, kettő harminckor – mondtam, majd újra a tortám felé fordultam.
- Akkor még öt perc – mondta Edy, és felpattant a helyéről.
Még öt perc...
Hét évvel ezelőtt egy kórházban voltam. Furcsa milyen hamar elrepült ez a hét év. Mintha nem is annyi lett volna. Valaki ellopja tőlem az időd állandóan... Hét évvel ezelőtt ez az öt perc szenvedés volt. Rögtön utána meg ajándék. Ez az öt perc...
Akkor azt hittem, életem legnehezebb öt perce.
És azóta annyi minden másra mondhatom el ugyan ezt. Hogy életem legnehezebb öt perce... Talán ez is az volt.
Várni, nem Robra nézni, és csendben szenvedni. Ez az öt perc is nehéz volt...
Valahogy az életem csak nehéz öt percekből álltak össze... Nehéz öt percekből. Szerettem az életem. De nehéz öt percek voltak...
Edy és Rob nevetgéltek és beszélgettek. Edy még mindig ki akarta szedni Robból, hogy mi lesz az ajándéka.
Nem tudtam velük nevetni. Valahogy nem ment. Elveszítettem a hitem és a képességem, hogy tovább játszhassam a szerepem, és tovább is boldognak tűnjek. Nem ment...

Hallottam, hogy csörög a telefonom odakint, ezért kimentem, és hagytam, hogy Rob és Edy tovább legyenek boldogok. Nélkülem jobban megy nekik...
A kijelzőre néztem, majd apró mosollyal felvettem a telefont.
- Mondjad, Judith!
- Tudom, hogy Edy szülinapja van meg minden, és, hogy családi ünnepnapot tartotok! De muszáj elmondanom neked, nem bírom ki! - Judith lelkes volt, hadart és hallottam a hangján, hogy majd kiugrik a bőréből. - Szóval láttam a Reflektor nyers kockáit... Baromi jó! Nem hittem neked, amikor a kis vörösnek adtad a szerepet, de tudod mit? Ennél jobban nem is dönthettél volna! Baromi jó! Nagyon király! Annyira nagyon jó! Egyszerűen szuper jó! Szóval nem is zavarlak, csak ezt közölni akartam veled! December végére kész is lesz a film és mehet a bemutató! Mert baromi jó!
Judith meg se várta, hogy válaszoljak, lerakta, én meg csak álltam, és néztem a telefonomra. Oké, ő is ritkán ilyen lelkes... De ha lelkes, akkor okkal, szóval gondolom tényleg jó lett a film. Legalább már ezen is túl vagyunk...
- Anya gyere, lemaradsz! - szaladt ki Edy az étkezőből, majd azonnal vissza is ment.

- Apa, te szereted anyát? - kérdezte Edy a kanapén fetrengve. Rob éppen a kabátját vette, és indult, én meg a konyha ajtajából álltam és vártam.
- Persze...
- És te anya, szereted apát? - kérdezte Edy és felém fordult.
- Igen – mondtam, és Edyre mosolyogtam.
- Nem hiszem – közölte egyszerűen majd felült a kanapén.
Az ember azt hihetné, hogy elfárad egy egész napos szaladgálás után. De nem... Ő kifáraszthatatlan. Megkapta az ajándékait, utána még elmentünk a Természettudományi Múzeumba is dinókat nézni. Majd a játszótérre, és még mindig aktív. Tényleg elárulhatná a titkát.
- Miért nem hiszed? - kérdezte Rob, majd odament Edyhez, és felborzolta a haját. - Mi abszolút szeretjük egymást.
- Nem vagytok igazi anyukák meg apukák... A barátaim apukái meg anyukái együtt élnek és csókolóznak is... De ti nem...
- Nem előtted fogunk csókolózni, Edy – mondtam, és imádkoztam magamban, hogy végre abbahagyja, hogy Rob elmenjen és végre bemenjek a szobámba...
Hogy felhívjam Jeffet, hogy miért nem tudok Rob barátnőjéről... hogy miért titkolta el... Vagy csak, hogy elmondjam neki... Vagy csak, hogy végre szabaduljak a gombóctól a torkomban...
- Miért nem? - kérdezte Edy, majd feltérdelt, így egyenesen Robra nézett. - Ti nem csináltok szülős dolgokat...
- Nagyon is csinálunk szülős dolgokat! Például elmentünk veled a játszótérre. Ezt csak a szülők csináljak! - mondta Rob még mindig vigyorogva vagy talán mulatva Edyn. Nem tudtam.
- De nem velem kell szülős dolgokat csinálni... Hanem egymással – mondta Edy, mintha ez annyira életbevágó lenne.
- Oké, téma lezárva! Attól, hogy nem csókolózunk Robbal, még szeretjük egymást. És most menj aludni! - mondtam komolyan, és a szobája felé intettem.
- Jó... De én jobban örülnék, ha csinálnátok néha szülős dolgokat... - mondta Edy, majd elvonult a szobájába.

Szülős dolgok...
Baj van, ha már Edy is észrevette. Komoly baj van, ha már a fiunk szól ránk, hogy észrevette mennyire tartózkodunk egymástól. Tényleg baj van...
Edynek megvan a szülőképe... Látja a barátai szüleinél. És mi nem vagyunk így szülők, hogy külön élünk, és nem csinálunk „szülős dolgokat”.
Szeretnék gyerek lenni, és mindent feketén és fehéren látni... Szeretnék tényleg csak erre a két dologra koncentrálni. Hogy ez helyes, ez nem, és semmi nincs a kettő között. Amikor felnősz már semmi nem lesz fekete, semmi nem fehér. Minden szürke... Minden jóban lesz rossz és minden rosszban jó. Semmi nem lesz egyszerűen jó vagy rossz.
Talán baj, hogy nem vagyunk azok a szülők, akiket Edy megérdemel. Mert megérdemelne egy rendes családot... De nem tudnék Rob mellett élni... Nem menne.
- Menj... A barátnőd vár! - mondtam, majd egy kis mosollyal Rob felé fordultam.
Remélem, hogy csak én tudom, hogy ez beletörődő és keserű mosoly volt, neki nem tűnt fel...
- Megyek... - mondta Rob, és elmélázva nézett Edy után. - Rossz szülei vagyunk? - kérdezte majd felém fordult.
- Nem. Csak megvan az elképzelése... És mi nem illünk bele... De attól még... jó szülei vagyunk. Legalábbis szeretném ezt hinni – mondtam, majd elindultam a lépcső felé.
Menjen már el! Menjen el, ne kínozzon tovább! Nem akartam, hogy tovább itt legyen. Hagy hívjam fel Jeffet, hagy sírjak. Hagy szenvedjek egyedül...
- Kris! - szólt utánam Rob, majd éreztem, hogy a karomnál fogva visszahúz. - Nincs harag, ugye? - kérdezte komolyan a szemembe nézve.
- Persze, hogy nincs! - mondtam és próbáltam könnyed lenni. Lehet, hogy nem sikerült... Ez általában nem sikerül... - Nem csak te töltötted tevékenyen az elmúlt négy hónapot – folytattam, és döbbenten vettem észre, hogy a hangom cseng, mintha boldog lennék. - Nekem is van valakim – mondtam hirtelen ötlettől vezérelve, és Robra mosolyogtam. Egyenesen a szemébe nézve, csak mosolyogtam...
- Van valakid? - kérdezte, és mintha csalódást meg döbbenetet láttam volna a szemében. De miért csalódik, amikor neki van barátnője?
- Ahogy neked is – mondtam, majd végig Rob szemébe nézve elhúztam a kezem a markából. Ne érjen hozzám! Fogalma sincs mennyire közel állok ahhoz, hogy felzokogjak vagy megcsókoljam. Fogalma sincs róla!

Egyszerre akartam zokogni, amiért van valakije; és megcsókolni, hogy csak az enyém legyen, Hogy megint érezzem, hogy tudjam és érezzem a jelenlétét. Akartam őt... De nem kaphattam meg. És fájt, hogy nem lehet az enyém... Annyira fájt.
Rob tekintete hirtelen megkeményedett, és semmit nem tudtam belőle kiolvasni. Egy zárt könyv lett, amit hiába nézek. Hiába néztem Robot is, semmit nem láttam. Egyszerűen semmit.
- Viszlát, Kristen! - mondta közömbösen, majd elment.
Hallottam, hogy a bejárati ajtót becsapja maga mögött és akaratlanul rándultam össze a hangos zajtól.
Utána néztem, pedig tudtam, hogy nem lesz ott.
Szegény bolondok vagyunk mi, akik hiába akarnak... Vagy én már hiába akarok. Már hiába vallanék. Nem éri meg. Szegény bolond... Hiába van meg mindenem az életben. Mindent magamnak mondhatok, amire más áhítozik. De nem vagyok boldog... Nem, mert ő nincs itt. Csak akkor vagyok az, ha úgy néz rám, ahogy rég.
Tőle függök. Tőle függ a boldogságom. Tőle függ mindenem.
De már hiába akarnék tőle bármit is, semmit nem kaphatok meg. Nem lehet...

Szegény bolond vagyok én... Aki soha az életben nem lesz boldog.