Süllyedő valóság - 3. fejezet

3. fejezet

Amerika, 2017.

- Ki az az Alyssa? - kérdeztem megint Robtól, és rászorítottam a kezére. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ezzel tisztában volt.
- A lányom – suttogta, majd elaludt.

Egy percig dermedten néztem Rob arcát. Szeme beesett, arca hófehér. Most akár Edward szerepét is eljátszhatta volna smink nélkül. Amennyire vicces volt, annyira rémes is. Hogy képes valaki ennyire tönkre tenni magát, amikor annyira sikeres volt?
Drogozott.
Hogy lehet, hogy nem tudtam róla? Hogy lehet, hogy megtette egyáltalán? A régi Rob, akit én ismertem, ő soha nem nyúlt volna ilyen szerekhez. Rendben cigizett. De ki ne cigizett volna a színészvilágban? Mindenki ezzel volt elfoglalva. Vagy ez nem jó kifejezés. Mindenki ennek a szokásnak hódolt. Hiába volt káros.
Egyszerre éreztem valami megvetést, és szánalmat. Sajnáltam, és megvetettem. Miért süllyedt le, és miért nem kért segítséget? Miért nem segített neki senki? És miért kell ilyen állapotba látnom?
Kifordultam a szobából rá se néztem az ápolóra és egyenesen a kijárat felé indultam.
El kell mennem. Elmenni, és talán vissza se jönni. Nem értettem semmit, nem akartam elfogadni, hogy ilyen lett. Túl sok volt a kérdés, és egyetlen választ se kaphatok. Robon kívül senki nem tudott volna válaszolni, ő meg most nem volt olyan állapotba, hogy válaszoljon.
De Rob nem tehet róla! Ő csak egy színész volt, aki rossz helyre keveredett! Nem lehet igaz! Hogy a fenébe keveredett ebbe bele?
Kiértem a parkolóba, majd a kocsikulcsomért nyúltam. Haza kell mennem. Rendesen, és nem csak ide a szállodába. Haza kell mennem!

Miért pont Rob? Ő ennél sokkal erősebb volt! És olyan sokan támogattál! Hogy lehet, hogy mindenki elfordult tőle? Vagy ő fordult el mindenkitől? Akkor a többiek miért hagyták? Nem értettem! Teljesen és száz százalékosan semmit nem értettem.
Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ez lett belőle!
Régen mindig mesélt a terveiről, az álmairól, mindenről csak arról nem, hogy drogozni fog. Ez soha nem volt a tervei között. De van-e valaki, aki eldönti, hogy akkor drogozni fog?
És miért keveredett bele?
Bármennyire is próbáltam másra gondolni... De nem is próbáltam másra gondolni, és mindig oda jutottam, hogy miért keveredett bele? Miért? MIÉRT?
Miért nem hagyta az egészet, miért nem mondott nemet?
Mentségeket akartam neki. Rengeteget, hogy nem az ő hibája. Akartam, hogy ne ő legyen a felelős.
De akkor ki más? Ő volt ott! És ő...

Teherbe ejtett valakit. Van egy lánya!
Jobban a gázra léptem, és hajtottam, szlalomoztam a többi kocsi között, és csak mentem. Vagy talán menekültem minden elől, hogy semmiről ne kelljen tudnom. Nem akartam!
De van egy lánya. Robnak van egy kislánya, aki... Hány éves lehet? Kicsi. Még kisgyerek. Egy vagy kétéves.
És miért nem vigyázott rá Rob? Miért nem figyelt rá?
Hol van a gyerek? Az anyjánál? Vagy Rob anyjánál? Hol van a gyerek?

De nekem nem is kéne vele törődnöm. Nem az én gyerekem.
Akkor mégis miért nem hagy nyugodni a gondolat, hogy bajban van Alyssa. Lelki szemeim előtt Alyssa egy árvaház kiságyában sírt egyedül, és senki nem figyelt rá. Rosszul volt, senki nem törődött vele. Senki nem akart vele törődni.
De biztos nem így van!
Biztos ott van az édesanyjánál, aki nagyon kedves, aranyos és törődő! Biztos így van.
Megráztam a fejem, és kicsit lelassítottam, mert már túl gyorsan mentem. A baba jól van. Az anyja is jól van. És Rob is jól lesz. És egyszer együtt lesz a családjuk úgy, ahogy kell.

De miért kellett ezt csinálnia? Robert.
Felsóhajtottam, lemondóan, keserűen, úgy, ahogy csak egy csalódott ember tud. Mert csalódtam benne.
Jobban nem is lehetett volna. Vajon miért fordult el tőle mindenki, amikor a legnagyobb szüksége lett volna barátokra? És miért hagyták a barátok, hogy elmenjen? Elsétáljon, mintha nem is érdekelné az egész. Mintha a barátokat nem érdekelné az egész.
Most Rob a hibás, vagy mindenki más? Vagy csak én keresek valaki mást, hogy Rob áldozat legyen?
Talán inkább a második. Rob áldozat, de saját maga miatt lett az. Nem más miatt hibázott akkorát, hanem saját magát sodorta ilyen helyzetbe!
És most leépült, valahol van egy babája, és olyanokat pletykálnak róla! Ami végül is igaz lett. Bárcsak nem lenne az!

A reptéren leadtam a kölcsönautót, majd megindultam megvenni a jegyemet.
Van egy lánya. Mi van, ha rosszul van a kislány? Ha tényleg az a rémkép az igazi, amit nem akartam elfogadni? Mi van, ha... Ez az eredeti?
- Kisasszony? - kérdezte a mosolygós eladó.
- Londonba egy jegyet – mondtam határozottan.

Több óra repülőút után fáradtan szálltam le a gépről.
De mégis tettre késznek éreztem magam. Az egész út alatt Alyssán gondolkodtam, és kész tervvel álltam elő
Keresek egy hotelt, hívok egy magánnyomozót és megkeresem Alyssát. Ha az édesanyjával él, és jól van, akkor hazamegyek; ha nem akkor valami mást kitalálok. Feltétlenül, és gyorsan.
A baj csak az volt, hogy semmit nem tudtam kislányról.
Annyit, hogy Alyssa a keresztneve, és, hogy Rob az édesapja. Nem lehet minden Alyssa nevű gyereket rávenni az apasági tesztre. De ez majd a nyomozó dolga. Ő biztos, hogy tudja, hogy kell megkeresni egy kislányt. Ha legalább még a korát tudnám! De még abban sem vagyok biztos.
De nem baj.

Megtalálom!

Anglia, 2016.

- Rob Pattinson? - üvöltött fel egy lány, majd abban a pillanatban akaszkodott a nyakamba.
- Igen, én lennék! - mondtam kicsit kábán.
- Ugye hívhatlak Edwardnak! Én olyan szerelmes voltam beléd! Annyira szerettem a kőkemény Edwardot! - mondtaa lány, majd szemérmetlenül kezdte el simogatni midnenemet.
- Állj le! - mondtam erőtlenül, és megfogtam a kezét.
Szédülni kezdtem, és semmi nem volt biztos. Talán nem kellett volna bevenni azt az utolsó tablettát.
- Ó, szóval te az a régimódi fajta vagy... - kuncogott a lány, majd hozzám dörgölőzött. - Akkor hát legyen. Mary Allison vagyok – mondta, majd két puszit nyomott az arcomra. - Szeretem a filmeket, a zenét, és színésznő leszek – hadarta, majd húzni kezdett magával. - És már ismersz, szóval, ez egy ragyogó lehetőség... erre – mondta a lány, és behúzott egy sötét szobába.
A szobában nők simultak férfiak csípőjére. Nem kevés férfiasságot és meztelen mellet látott. Akaratlanul moccant meg bennem is valami, és hagytam, hogy Mary a falnak döntsön majd lerángassa rólam a nadrágom.
Akkor rendben, nekem végül is mindegy.

Mary Allison állítja: Lefeküdtem Rob Pattinsonnal!

A szalagcím csak úgy világított, ahogy ott álltam az újságosbódé előtt. Akaratlanul néztem egy kicsit körül, majd húztam magasabbra a kabátom, hogy ne nagyon vegyenek észre.
Az a kis boszorkány! A fenébe, hogy nem volt jobb dolga, mint kitálalni! De már egyáltalán nem vagyok olyan fontos személy, hogy bárki is felfigyeljen erre. Végül is kit érdekelnék?

Terhes vagyok! A gyerek apja Rob Pattinson!

Hogy mi van?



U.I.: Bocsi a nagyon rövid fejezetét, de a következő már tényleg hosszabb lesz. Kicsi zsúfoltabb a napom/hetem, mint szeretném.
Ettő függetlenül holnap My boy - Rob szemszög!:D

Süllyedő valóság - 2. fejezet

2. fejezet

Amerika, 2017.

Kitartás.

Az egyetlen egy dolog, amire szükség van, akkor ha valamit nagyon akarsz. Nem kell a legtehetségesebbnek lenned, ha kitartó vagy és szorgalmas, akkor minden elérhetsz. Lehet, hogy az iskolában, egyetemen nem te leszel a legjobb, de ha gyakorolsz szorgalmasan, kitartóan, akkor te leszel a legjobb.
Minden tanulmány ezt támasztja alá a sportolóktól kezdve egészen az orvosokig. Egy sportoló lehet a legtehetségesebb évtizedek óta, ha egy idő után megunja, amit csinál és abbahagyja. De ha mindennél jobban akarja azt a dolgot, akkor sikerülni fog, és a legjobb lesz.
Ez nem jelenti azt, hogy az út nem lenne nehéz. Nagyon nehéz, és annyival könnyebb lenne abbahagyni. Igazából ezért nem tudom megvetni azokat, akik tényleg abbahagyják. Megértem őket, mert nehéz. És a súlyát csak az érezheti, aki megpróbálta végigcsinálni.
Ráadásul annyi buktató van az úton. És túl sok lehetőség arra, hogy valaki tényleg feladja. Ezért nehéz. Ezért fájdalmas... Ezért adják fel. Megértem, de nem fogadom el.

Én nem voltam a legjobb, nem voltam a legtehetségesebb sem. De kitartó voltam, és a legjobb akartam lenni. De a cél messze van, és én nem akartam feladni.

Most mégis, ahogy ott álltam a hófehér folyosón. Rám tört a késztetés, hogy otthagyjam. De mi lehet odabent, ami ennyire fájna? Semmi. Csak tönkrement embereket, összetört álmokat fogok látni, hallani, érzékelni. Egyeztettem az igazgatóval, majd be kell mennem egy csoportmegbeszélésre. Itt már olyan függők lesznek, akik már fél éve tiszták, így nem ártalmasak. De nehéz lesz végighallgatni, mit adtak fel, mit veszítettek el csak azért, hogy a szenvedélyüknek hódoljanak. Remélem egyszer majd megértem azt a késztetést, ami arra veszi rá őket, hogy drogozzanak. Meg akarom érteni, de nem tudom, hogy sikerülni fog-e.
Az igazgatónő mosolyogva jött felém, amint elém ért a kezét nyújtotta.
- Ms. Stewart örülök, hogy intézményünkben köszönthetem – mondta és megszorongatta a kezemet.
- Én köszönöm, hogy fogadnak – mondtam, majd követtem a nőt, aki határozottan megindult az irodája felé.
- Paul Jensen egy bizonyos szerződést emlegetett, amikor szót váltottunk – folytatta, és egy kényelmes karosszék felé intett, hogy üljek le. Én elő is vettem a bizonyos lapot.
- Igen. Titoktartási szerződés, miszerint nem adhatják ki egyik újságnak sem, hogy itt jártam, sem azt, hogy mit csináltam is. Ez vonatkozik az épület minden dolgozójára, kezeltjére, és a kezeltek családtagjaira.
- Ez megoldható. Cserébe ön is aláír egy szerződést, ami megvédi a betegeket. Intézményünk olyan betegeket is kezel, akik egykor a média szereplői voltak. Nem óhajtjuk a paparazzikat a kerítésünk előtt látni – tette hozzá, majd elővett egy hasonló szerződést, mint amilyen az enyém volt.
Titoktartást és hallgatást követel. Gondolkodás nélkül aláírtam a lapot, az igazgatónő átfutotta a sajátját példányát, majd ő is aláírta az enyémet.
- Most, hogy átestünk a formaságokon, azt hiszem itt az ideje, hogy körbevezessem – mondta Mrs. Lawrence, és a kijárat felé intett.
Én a táskámba rejtettem a megállapodásokat és követtem a nőt.
- Alapjába véve minden elvonókúra ugyanarra épül. Teljes megvonás, hasznos tevékenység és szigorú napi- és étrend. Az intézmény húsz éve létezik, és főleg a drogproblémákra szakosodott, de van AA részlegünk is.
- Anonim alkoholista – tette hozzá mosolyogva, amikor kicsit felhúztam a szemöldököm. - Ez főleg mentor beteg kapcsolaton alapul és csoportterápián. A függők elvonásuk első három hónapjában a legkezelhetetlenebbek, a hatodik hónapra mondhatjuk őket tisztának, de további két és fél év alatt bármikor visszaeshetnek. Akkora akaraterőre van szükség, ami nem mindenkinek adatik meg. Kezeltjeink 80%-át vissza nem esőnek nevezhetjük, ezzel az egyik legjobb eredménnyel az államokban...
És a nő csak mondta és mondta, mik az érdemei a kórháznak. Közben beértünk az ebédlőbe, ahol betegek és ápolónők ettek.

Fontos a kapcsolat.
Hogy a függő érezze, akkor is mellette áll valaki, amikor azt hiszi, már semmit nem ér. Kell a támasz, ami véd és meghallgat. Ez az ápolónő. Egy támasz, amikor más már nincs; aki biztat, hogy ne hagyd abba, ne ess vissza, mert egy értékes ember vagy. A forgatókönyv szerint is az ápolóm áll hozzám a legközelebb.
- A délelőtt a csoportterápiák, egyeseknek az egyéni foglalkozás ideje, ami másfél órán át tart. Majd munka, és egytől ebéd. Utána egy órás családlátogatás, majd munka, vacsora, takarítás és utána takarodó. A szoros napirend segít visszailleszkedni a társadalomba, és elfogadni, hogy egy rendszer szerint kell élni – mondta a nő, majd továbbvezetett egy folyosón.
- Egy csoportterápiára szeretne látogatni vagy egyéni foglalkozásra?
- Csoportra – mondtam, majd a nő biccentve elkísért egy szobába. Ott körben állt vagy harminc szék, és vagy a felén ült már valaki. Nők és férfiak vegyesen foglaltak helyet, néhányan felé fordultak, de én csak csendben leültem a fal mellett. Az igazgató közben odament a kezeltekhez, és mindenkitől egyesével megkérdezte, hogy hogy érzi magát. Ezután felém biccentett, majd elment.
A terem lassan megtelt; volt olyan, aki kísérettel érkezett. Vajon milyenek lehetek ezek az emberek, amikor még nem volt semmi bajuk? Amikor még nem csak egy szellemképek voltak a régi önmaguknak, hanem olyan emberek, akik tele voltak álmokkal.
És mi vitte őket arra, hogy a droghoz nyúljanak? Mi volt a... késztetés, miért volt fontos? Vagy akaratukon kívül lettek függők? És csak egy rossz bulizás eredménye lett az egész? Szerettem volna tudni a válaszokat, de nem biztos, hogy elviseltem volna.
Itt van harminc ember. Harminc ember élete ment tönkre egyetlen egy dolog miatt. Harminc embert bélyegzett meg az állam a függő jelzővel. Harminc ember családja reménykedik otthon, hogy egyszer ez még lesz jobb is. Harminc élet lett más emiatt.

- Eliza vagyok, kilenc hónapja tiszta.
- Szia Eliza! - köszönt mindenki skandálva.
- Csak annyit akarok mondani, hogy a kislányom ma bejön hozzám. Több mint egy éve nem láttam, és örülök, hogy megélhettem ezt a napot – mondta mosolyogva, majd leült a helyére a többiek meg megtapsolták.

- Én Zender vagyok – szólalt meg egy nagyon fiatal fi. Talán, ha tizennyolc éves lehetett. - És három hónapja tiszta. Minden pillanat nehéz. És legszívesebben feladnám... - a hangja elcsuklott, nem tudtam elszakítani róla a tekintetem. - De nem fogom feladni. Nem akarom – mondta, majd egyik karjával átölelte magát. - Segítsetek maradni – fejezte be, majd gyorsan visszaült. A lába továbbra is járt folyamatosan fel és le, megállíthatatlanul, türelmetlenül.
Biztos fájt neki. Biztos nagyon nehéz volt nem felpattanni, vagy valamikor kiszökni innen, amikor senki nem figyelt. De maradt, és ezt tisztelem benne. Kitartott.
Történeteket hallgattam végig. Volt aki unalomból szokott rá. Mert nem volt mit csinálnia, a férje dolgozott, a gyerekei meg már máshol éltek. Pénze meg sok volt. A végére elhagyta a férje, a gyerekei megtagadták, pénze meg nem maradt. És most nem tudja miért, de ki akar józanodni.
Ez a legnehezebb, amikor a semmiért kell kijózanodni. Amikor nem tudod miért, de nem akarod azt, ami volt. De ilyenkor, mintha a semmiért gyógyulnál meg. Amikor a legjobban lenne szüksége támogatókra, akkor otthagyták. És ha senki nincs mellette, akkor miért józanodjon ki? De akarta. Talán az ő helyzetét lenne a legjobb végigkövetni. Megnézni, hogy tart ki valaki, amikor nincs miért csak a saját érdekéért.

Figyeltem, és próbáltam mindent magamba szívni, mint a szivacs. Annyival könnyebb lett volna csak figyelni, és hallgatni a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket. De nem feledhettem el, hogy okkal vagyok itt, nem azért, hogy hallgassak. Meg kell jegyeznem mindent. Hogy felhasználhassam majd később. Ezért vagyok itt. Hogy megértsem.
Az egyetlen, ami zavart, hogy csak olyanokat láttam, akik már leszoktak... Vagyis olyanokat, akik már kijöttek a legrosszabból. Ha beszélek az igazgatóval, akkor remélhetőleg mutatnak valaki olyat, aki még a három hónapon belül van.

- Lehetőség lenne rá, tegnap kaptunk meg egy beteget, de nem vagyok benne biztos, hogy látni akarja.
- Biztos vagyok benne, hogy látni akarom – mondtam határozottan, és fel is álltam, hogy vigyenek hozzá.
- De abban az esetben, ha a beteg...
- Ha zavarom a beteget, akkor eljövök.
- Inkább amiatt aggódom, hogy...
- Mrs. Lawrence! Itt vannak a tizenegy órásak!
Az igazgatónő először rám nézett féltve, majd az ajtó felé, mert tudta, hogy sietni kell.
- Ms. Stewart. Tudnia kell, hogy a beteg...
- Elnézést a zavarásért, de nem tudok várni! - mondta egy sovány kék szemű nő, és benyitott. - Már jobban van? Ó... - mondta, majd döbbenten nézett rám, majd rögtön az igazgatónőre.
- Ms. Stewart, az ápolónő majd elkíséri önt a beteghez – mondta, a titkárnő meg már hívott is valakit.
- Syta, kérem foglaljon helyet – hallottam még félfüllel, hogy az igazgató hellyel kínálja a nőt.

- Jöjjön velem – mondta egy ápolónő, és kísérni kezdett folyosók százain keresztül.
Odaértünk egy lezárt folyosószakaszhoz, majd egy ajtóhoz, ami három zárral volt védve. Az ápoló lassan nyitogatni kezdte a zárakat.
- Ugye az igazgatónő megmondta, ki a beteg? - kérdezte a nő, majd kinyitotta az ajtót.
- Nem, de...
- Robert Pattinson.
A fejemet felé kaptam, és ő volt, de mégse ő.
- Ez nem ő – mondtam, majd közelebb mentem. Az alaknak fehér arca volt, nyakig érő haja, és olyan sovány volt, hogy azt láttam, ahogy dobog a szíve a takarón keresztül.
- Higgye el, hogy ő az – mondta a nővér majd beljebb ment, és a kórlappal kezdett foglalkozni.
Közelítettem én is, és egyre biztosabb voltam abba, amiben nem akartam.
- Robert... - suttogtam, és felé hajoltam. - Ez hogy...? És miért...? És mikor...? - dadogtam, majd megérintettem Rob kezét. Féltem hozzáérni, féltem, hogy a bőre leomlik róla. Olyan papírvékonynak tűnt a bőre. Ez még csak rosszabb volt attól, hogy le volt kötözve a keze, hogy még véletlenül se tegyen kárt magában.
Lassan fogtam fel, hogy mi is ez tulajdonképpen.
- Úristen! - nyögtem fel, és kezemet a szám elé kaptam. Robert... drogozott. És nem is olyan egyszeri alkalommal, ha elvonón van. És a haja hosszából ítélve évek óta... Én miért nem tudtam erről?
Lehet, hogy nem beszéltünk a Twilight óta, de jóban voltunk még akkor. A legjobb barátok voltunk, és most erről se tudtam.
- Robert! - suttogtam, és kicsit megszorítottam a kezét, hogy felkeljen.
Mintha megérezte volna Rob elfordított a fejét, majd lassan kinyitotta a szemét.
Tekintete zavaros és homályos volt, mintha nem is látna semmit.


Amerika, 2017.

A sötét sziszegett és átölelt, a világos meg taszított és beszélt.
Ami furcsa volt, hogy értettem, ami mondott a világos, és tudtam, hogy most fel kell kelnem. Fájni kezdett mindenem... Kiabálni akartam, de nem tudtam kinyitni a szám. Fájt megmozdulni. Megmozdítottam a fejem, az meg esett, mintha a nyakam elengedte volna.
Hirtelen rándult meg a nyakam majd nyitottam ki a szemem.
- Áu... - nyögtem fel, majd megpróbáltam felemelni a kezem, de valami megakadályozott. Pislogtam néhányat, majd lenéztem a kezemre. Ki volt kötve.
Emelgetni kezdtem, remélve, hogy valamikor enged. Oldalra rángattam minden erőmet beleadva. Aztán valamiért ismerős lett a helyzet. Ez már megtörtént, így lassan abbahagytam az övvel való csatát.
A fejem őrült erővel kezdett el lüktetni, mindenem elzsibbadt, és olyan volt, mintha testem minden felületét papírral vágtam volna el.
- Robert – szólított meg egy hang, majd egy női arcra emeltem a tekintetem. - Szia – suttogta, és megérintette az arcomat.- Mi történt? - kérdezte kedvesen.
A keze puha volt és meleg. Nem tudtam volna megmondania, hogy ki az a nő, de tudtam, hogy ismerem.
- Kristen az, te idióta! - szólt hirtelen egy erőszakos hang, és a másik irányba kaptam a fejem.
- Megint itt vagy... - suttogtam fáradtan, és elfordultam tőle.
- Most vagyok itt először – mondta a nő, majd elhúzta a kezét.
- Nem te, hanem ő – mondtam és a másik alak felé intettem.
- Hallucinál – szólalt meg egy harmadik alak.
- Mióta vagyok itt? - kérdeztem és Kristen felé fordultam.
- Nem tudom – mondta, és megint megszorította a kezemet.
- Két napja – mondta a durva hang, és megindult felém. - Vajon mit szólna hozzá anyád, ha így látna? - kérdezte, és az arcom felé hajolt.
- Semmit – mondtam hangosabban, és a másik felé fordultam, hogy lássam az arcát.
Három évvel ezelőtti énem dühös volt. Végtelenül dühös.

- Megvetlek és szánalmas vagy! - köpte, és sértetten nézett rém. - Mit tettél velem?
- Semmit... - nyögtem, és megpróbáltam elfordítani a fejem.
- Mindent tönkre tettél! A életedet, a karriered, a testedet! Mindent!
- Nem igaz... - mondtam fáradtan.
- Mondj egy valamit, ami még ép rajtad!
Csak hallgattam, mert semmit nem tudtam mondani. Talán igaza van.
- Mesélj egy kicsit Alyssáról! - mondta erőszakosan fiatalabb énem.
- Nincs mit! - mondtam és éreztem, hogy a harag kezd előtörni.
- Azt se tudod hol van! Nem is tudsz róla semmit! Legalább rá lennél tekintettel!
- Hagyj békén!
- Már megint... - suttogta az egyik nő, majd szapora lépteket hallottam.
- Annyit mondj, hogy mennyi idős!
- Nem tudom...
- Nem érdemled meg Alyssát!
- ALYSSÁRÓL EGY SZÓT SEM!
- Ki az az Alyssa? - kérdezte egy nő megdöbbenve.
- Nem tudom... - nyögtem fel, majd elfordítottam a fejem.
- Ki az az Alyssa? - kérdezte megint, majd a nő maga felé fordította a fejem.

- A lányom – suttogtam, majd lecsukódott a szemem.





Kedves Olvasók!

Nos lehet, hogy hihetetlen, mégis igaz, ez ugyanis egy fejezet, bár elég rövidke.:)
Tudom, hogy sokat kellett várni rá, elnézést is érte, de azt hiszem rájöttem, mi hiányzott eddig az életemből. És az nem más, mint az írás. És mivel hiányzott, ezért folytatni fogom, remélem még vannak olyanok, akik ennek örülnek.:)
Friss belátható időn belül!;)

Puszil mindenkit: Nee^^ (aki nem tűnik el többet...)

Van egy ötletem...

Kedves hű olvasók, akik még inaktív módban is látogatjátok a blogot!:)

Nos először is van egy hírem... Az elmúlt hetek durván durvák voltak, ugyanis indulok haza szeretett Magyarországunkra, hajnali négykor indulok, szombaton délre megérkezem.:)
Emiatt is meglehetősen elfoglalt voltam mostanság.
De van egy ajánlatom, mivel hazatérek egyértelműen több időm lesz, és teszünk egy kísérletet, ha szeretnétek...:)
A lényege a következő:
Két héten belül, ha nem töltök fel fejezetet, akkor átadom a blogot, ha mégis, akkor megtartom, de akkor sajnos "el kell fogadnotok", hogy a feltöltés igen lassú lesz...:)
A döntés a ti kezetekben van, ahogy gondoljátok!
Ha jobban szeretnétek gyors folytatást, akkor vasárnap át is adom a blogot valakinek...:)

Puszillak titeket, és legközelebb találkozunk OTTHON!!!:D:D

Nee^^

Felhívásos bocsánat

Kedves olvasók!

Először is, a sokadik elnézés kérésem következik. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt, legalábbis nekem annak tűnt, és egyszerűen eltűnt az idő... De mindegy, erről nem szeretnék írni.

Többször leültem a gépem elé, hogy én most megírom nektek a fejezetet, nem tudom megszámolni a két kezemen, hogy mennyi alkalommal ültem a billentyűzetet bámulva, és várva az ihletet, az indíttatást. De az egyszerűen nem jött el. Valahogy... eltűnt, akárcsak az idő.
Nem tudok többé írni, és én se tudom, hogy miért van így. Ezért nem is jelentkeztem. Mert mit írjak ki? Nem megy, sajnálom, de amint kész feltöltöm? Hát lehet, hogy az is jobb lett volna...
De már semmit nem tudok csinálni.
Szóval rossz hírt kell közölnöm.
Mivel nem megy az írás, ezért abbahagyom az egészet. Nem tudom, hogy valaha vissza jövök-e. Nagyon sajnálom, igazán nagyon. De nem megy.

Abban az esetben, ha valaki szeretné, akkor lenne egy másik megoldás is, mint elvágni minden egyes történetet most rögtön.
Ha valaki szeretné, akkor átadom a történeteket. Ghostwriterként működhetne, ha szeretné, ha szeretné nem. Használhatná az IccsiNee nevet a publikáláshoz, de nem tudom, hogy van-e rá igény...
Én minden esetre elmondtam, amit már rég el kellett volna. Egyszerűen... nem megy.
Bocsánat százszor is ezerszer is. Bocsánat!

Nee

Süllyedő valóság - 1. fejezet

1. fejezet

Anglia, 2017.

- Felébredt... - suttogta egy hang.

De az is túl soknak tűnt. Fájt a feje. Nagyon fájt. És hányingere volt, és legszívesebben sikított volna, Érezte, hogy valami nincs rendben, de még nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Valami... fájt. Igen fájt. Határozottan fájt mindene.
Bizsergett, és zsibbadt. Rossz volt, de nem ez volt a legjobb szó. Nem találta a helyes kifejezést, de annak tudatában volt, hogy valami nem jó. Nagyon nem jó.
- Rob... Nyisd ki a szemed! - suttogta egy hang, majd nyirkos kezek érintették meg az arcát.
Fájt, ahogy hozzá ért, és kellemetlennek érezte. Elfordította a fejét, majd kinyitotta a szemét.
Nagyon világos volt. És nagyon fájt! Fájt! Valami nagyon nincs rendben! Valami nagyon rossz...
- Rob... - A hang tulajdonosa újból megérintette, és most a hangja sokkal lazábban csengett. Most... mintha örülne valaminek. - Élsz... - suttogta, majd Rob érezte, hogy a fejét erőszakosan elfordítják. Fájt, de hagyta. Úgyse hagyja békén, amíg nem fordítja oda a fejét.
- Nézz rám, Rob! - mondta a hang, majd Rob kinyitotta a szemét.

Egyszerre szúr minden. Túl fényes volt minden, fel sem fogta a rengeteg mindent, ami itt volt, és fájt a szeme. Nagyon fájt.
Fel akarta emelni a kezét, de nem tudta... Még egyszer próbálkozott, de valami megakadályozta ebben. Odanézett... Le volt kötve. Mind a két keze, le volt szíjazva.
- Rob... Mondj valamit... - suttogta megint a nő. Egyértelműen egy nő volt, abban biztos volt.
Nem mondott semmit, csak nézte a lekötött kezeit. Miért kötötték le? Feszegetni kezdte a szíjakat, emelgette a kezeit De azok nem engedtek. Egyre dühösebb lett, legszívesebben, már felkiáltott volna. Érezte, hogy szája elferdül.
- Rob... Hagyd békén! - mondta a hang, de nem hallgatott rá. Tovább küzdött a szíjakkal, de azok csak nem engedtek. Fanatikus módjára meredt a kezét leszorító csatokra, és csak azokkal tudott foglalkozni.
- Rob! - kiáltott rá a hang, majd két kézzel fogta meg a fejét.
Egy szempárt látott.
Hatalmas volt, kék és könnycseppek voltak benne. Rengeteg, apró kis könnycsepp. Az arcán egy vízcsík is volt, jeléül, hogy egy már ki is buggyant.
- Hagyd abba, kérlek – mondta a nő, és tovább tartotta Rob arcát. - Kérlek, nyugodj meg... - mondta továbbra is mélyen a szemébe nézve. Lassan közelebb hajolt hozzá, majd az arcára egy puszit nyomott.
Aztán valahogy minden kivilágosodott. Hirtelen emlékezett vissza mindenre, minden bevillant.
Egy terem, majd bogyók, táncoló körök, és másik Rob, és esés. Majd szirénák. Szirénákra is emlékezett. Próbált megszólalni, de nagyon száraz volt a torka, ezért köhögés lett a vége.
A nő egy pohár vizet nyújtott felé szívószállal, és ivott egy kicsit. Érezte, ahogy lecsúszik a torkán a folyadék, és már jobban érezte magát.
De nem túl jól. Hiányzik neki valami. Nagyon de nagyon hiányzik...
Drog.

Az kell neki. Már tudta, hogy miért volt minden olyan fontos. Nincs drog... A valóságban van, amit utált! Hagyják, hogy elmenjen innen messzire, senki nem szabályozza! Akarja!
- Hol vagyok? - nyögte ki, majd a nő felé fordult. Az ügynöke... Biztos benne, hogy ő, de nem tudott visszaemlékezni, hogy hogy hívják.
- Kórházban – mondta a nő és mosolyogni kezdett. Azzal a fájdalmas örömteli mosolygással, hogy bár itt van, de nem az igazi...
- Mi történt? - kérdezte Rob, mert bár valamennyire emlékezett, de nem mindenre... És talán el sem hiszi addig, amíg nem hallja mástól.
- Túladagolás... - nyögte a nő, de nem nézett Robra. Szinte csak suttogott, talán reménykedett benne, hogy Rob meg se hallja.

- Szégyelld magad! - mondta egy férfi hang.
Rob fordítgatni kezdte a fejét, mert nem értette, hogy honnan jön a hang. Nem is kellett sokáig keresgélni. A fotelben ott ült... ő.
- Mit keresel itt? - kérdezte Rob a fotelba meredve.
- Aggódtam érted... - mondta az ügynöke, majd megfogta a kezét. - Tudom, hogy már nem dolgozol velem... De aggódtam.
- Nem kell Einsteinnek lenni, hogy ezt kitaláld! - mondta a másik Rob a fotelból, majd elmosolyodott, és felállt.
- Karen... - nyögte Rob, és az ügynöke felé fordult.
- Sytának hívják... - mondta a másik Rob, és fintorra húzta a száját.
- Mit szeretnél? - kérdezte a nő egy apró mosollyal, fel sem említve, hogy nem az a neve, ami...
- Syta... - javította ki magát Rob, majd ő is megfogta a nő kezét.
- Igen... - mondta a nő, és ha lehet még jobban mosolygott.
De egyik mosolya sem volt őszinte. Mindegyikben ott volt az a fájdalmas beletörődés. Az aggódás, és a félelem. Egyik sem a boldogság mosolya volt, hanem a szomorúságé. Amikor már annyira reménytelen valami, hogy csak nevetni tudsz rajta. Amikor annyira boldog vagy, hogy elsírod magad. Amikor a bánat helyett, inkább már mosolyogsz, mert minden mindegy. Ez az a fajta mosoly volt.
- Itt van... - mondta Rob, és az ágy másik feléhez intett, ahol még mindig ott állt a másik Rob. - Zavard el! - mondta, majd elfordította a fejét.

- Nem lát – mondta Rob egyszerűen. - Ő nem hallucinál.
- Rob... Ott nincs senki – mondta Syta, és összeráncolta a szemöldökét.
- De ott van! - mondta Rob, majd újra megpróbálta felemelni a kezét.
Újra meglepve nézte a kezét, mintha elfelejtette volna, hogy le van kötve. Felemelte egyik kezét, de az nem engedett.
- Rob... Hagyd – mondta Syta, és megfogta a kezét nyugtatólag.
De Rob még egyszer és még egyszer emelte majd eresztette le a kezét, egyre durvábban.
- Miért vagyok lekötve? - kiáltotta természetellenes hangerővel, majd még dühösebben kezdett csapkodni. - La vagyok kötve! - kiáltott, és olyan erővel kezdte rángatni, ami nem volt ésszerű. Az ágy beleremegett, és csak nem hagyta abba.
- Logikus viselkedésed van neked... - jött a nyugodt hang már pár lépéssel arrébb a másik Rob szájából.
- Te csak fogd be! - kiáltotta, és tovább feszegette a szíjakat. - Eresszetek el!
- Túladagoltad magad, nem tudom, mit vártál... Csoda még, hogy élsz! - mondta Rob, majd még jobban hátrált, és kényelmesen nekitámaszkodott az ablakpárkánynak.
- Nyugodj meg, Rob! - kiáltott Syta, ahogy csak tudott, és megpróbálta lefogni a kezét. De nem ment. Már túl volt azon a ponton, amikor rendesen tudott gondolkodni.
- Elegem van! - üvöltött, és már az egész ágy rázkódott alatta.
Szinte döbbenetes volt, hogy ennyire lefogyva is képes ilyen erő kifejtésére.
- Tönkretetted magad! - vádolta őt Rob, majd keresztbe fonta a kezét.
- Neeem! - kiáltott a másik, és még mindig rázkódott.
- Segítsenek! - kiáltott Syta, majd felrántotta az ajtót, és kiüvöltött rajta.
- Csak azért, mert tönkrement a karriered, te nem harcoltál, hanem az egészet feladtad! Idióta vagy! Ahelyett, hogy küzdöttél volna simán hagytad, hogy vigyen az ár! Mindent elhittél, amit írtak! Harcolnod kellett volna!
- Fogd be! - kiáltott, és már a fejét is forgatta. Olyan volt, mint egy őrült...
- Akkor nem tetted, de akkor tedd most! Harcolj, Rob! Józanodj ki! Légy normális! Hozz helyre mindent! - mondta tovább, megállás nélkül. - Ha nem magadért, akkor tedd meg Alyssáért!
Rob erre a mondatra ledermedt. Szemei kikerekedtek, és dühösen nézett az ablakpárkány felé.
- FOGD BE! - ordította, majd még jobban kezdett el rángani. A műszerek hangosan pittyegtek maga mellett, és végtelenül gyorsan.
- Ne merd még egyszer ezt a nevet kimondani! - kiáltotta, majd egyszerre sokan jöttek be a szobába. Rob semmit nem fogott fel belőle...
- Mr. Pattinson – mondta valaki hűvösen, és a kezébe vette a kórlapját...
- Drogok és alkohol... - motyogta az orvos, és mintha egy mosoly jelent volna meg az ajkai körül.
- Alyssát nem! Alyssát soha TÖBBÉ! - kiáltotta Rob, és fel sem fogta mi van körülötte.
- Oké, akkor legyen tíz milligramm lorazepham, és kössünk be sóoldatot – mondta az orvos, majd rohangálni kezdtek a többiek.
Rob perceken belül abbahagyta a kiabálást és a rángatózást, majd lehanyatlott az ágyára.
- Talán jobb lenne, ha elaltatnánk, Mr. Pattinson? - kérdezte az orvos, és Rob felé fordult. Ő nem válaszolt, csak nézte a másik Robot, aki még mindig ott volt, és kajánul vigyorgott.
- Józanodj ki! - mondta, amikor észrevette, hogy figyeli.
- Háromszáz milligramm trioxazint óránként, tíz órán át. És valaki figyelje a szívritmusát – mondta az orvos fáradtan, majd feljegyzett valamit a kórlapra és kiment a szobából.
Rob már csak feküdt, nézte az ablakpárkányt, de már nem látta ott másik Robot. Pedig... Még jó is volt nézni. Mármint egészséges volt. És jó volt tudni, hogy volt, amikor nem volt ennyire... Ilyen...
Aztán elaludt...

Syta már rég kiment a kórteremből...
Nem bírta felfogni, hogy hogy történhetett ez. Miért tette ezt Rob? Alig ismerte fel, amikor meglátta az ágyban. Arca beesett, bőre halálsápadt. És komolyan azt hitte, hogy meghalt. Hogy már nem él, és csak azért hívják, hogy elbúcsúzzon. Tényleg hitte, hogy csak ezért. De aztán kinyitotta a szemét. És egy pár másodpercig józan is volt...
Syta térdét felhúzva ült a folyosó falának dőlve, és meredt előre. Nem tudott sírni, pedig akart. Lebénult, hogy ez megtörtént.
Segíteni akart Robnak, de tudta, hogy ő ehhez kevés, csak ő nem tud neki segíteni. Valakit meg kell kérnie, hogy segítsen.
Fogta a telefonját, és tárcsázott.

Amerika, 2017.

- Hogy... micsoda? - kérdezte Kris döbbenten.
- Tiéd a szerep – mondta megint a forgatókönyvíró, és Kristen hirtelen biztos volt benne, hogy mosolyog a nő, és nem sok választja el attól, hogy nevessen. - De lenne néhány kérésem...
- Oké, nem probléma – mondta Kris rögtön azzal a buzgó örömmel, amit utánozni nem lehet. Csak érezni.
- A hajadat le kéne vágni... Persze a kopasz jeleneteknél majd sapkát használunk... De nem is értem miért most mondom ezeket... A szerződésedben minden benne lesz – mondta a nő komolyan, de mégis nevetve.
- Rendben. Minden meglesz.
- Szeretném, ha kutatásba kezdenél. Meg kell értened miért lesz nagyon nehéz eljátszanod ezt a szerepet... Ha jól tudom, soha nem voltál elvonón – mondta a nő, és nevetni kezdett.
- Se páciensként, se látogatóba – mondta Kris, és ő is elmosolyodott.
Az igazság az volt, hogy kicsit rettegett ezektől az emberektől. Igen, tudta, hogy ők is emberek. Épp olyanok, mint a többiek, de volt bennük valami rémisztő és taszító.
Nem bírta felfogni, hogy tud valaki ilyet tenni saját magával. Soha senkit nem kényszerítenek arra, hogy drogot szedjen! Saját döntés, teljes egészében. És, hogy nem tud megállni az az akaraterő hiánya. És csak árnyéka marad az embernek az a lenyomat, ami itt marad. Felgyógyulhat...
És Kristen tisztelte azokat, akik meggyógyultak, akik képesek rá! Bár nem tudta igazán értékelni. Fogalma sincs, hogy milyen lehet drogosnak, kigyógyultnak, majd megbélyegezettnek lenni. Nem tudta... De az igazat megvallva, nem is akarta megtudni. Soha nem akar droghoz nyúlni.
- Rendben, akkor kezdetnek ellátogathatnál pár intézetbe. Hogy lásd a legalját, és a végét is... Így legalább valamennyire fel tudsz készülni.
- Semmi baj, szerintem csak egy telefonba kerül – mondta Kris, majd forogni kezdett a telefon mellett, hogy megkeresse a telefonkönyvet. Biztos van pár klinika, ahova elmehet.
Bár nem tudta... Egy drogelvonó szokott hirdetni? Vagy csak tudja valaki, hogy van, és ezért megy oda?
Kristen hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán semmit nem tud a drogosokról. Se azokról, akik már kigyógyultak, se azokról, akik drogoznak. Senkiről, semmit. Hacsak a filmeket, amiket esetleg látott, azokat nem számítja be. De az se valami sok, általában egyáltalán nincs ideje. Nehéz lesz eljátszani, nehéz lesz alakítani, de nem érdekelte. Akarta ezt a szerepet, így mindent meg fog tenni érte.
- Oké. Akkor sok sikert, Kristen. Hamarosan találkozunk! - köszönt el az író, majd egyenletes búgás hangzott a telefonba.

Megkapta.
Kris ajkain egy mosoly szélesedett ki, méghozzá olyan hatalmas, ami ritkán. Sikerült neki! Tényleg sikerült!
Legszívesebben táncolni kezdett volna, méghozzá úgy, ahogy egyáltalán nem szokott. Tapsolni kezdett, és ugrálni egy helyben, mint egy kisgyerek, mindezt mosolyogva, és boldogan. Mert olyan sikerült, amiről már lemondott, és most mégis! Itt van, és igaz, és az övé! Csak az övé!
Valahogy most csodálatosnak találta az életet. Hisz olyan... szép, amikor valamiről lemondasz, és biztos vagy benne, hogy nem a tiéd. De aztán kiderül, hogy mégis... Hogy megkaphatod, és tényleg a tiéd lehet. Szerette. Imádta most ezt az egészet.

Örömét a telefonja csörgése szakította félbe. Csak nézte a pittyegő szerkezetet, és komolyan fontolóra vette, hogy nem veszi fel a telefonját.
Mi lenne, ha most nem tenné meg? Állandóan ott volt, kéznél volt, hát akkor most milyen tragédia származhatna belőle, ha nem venné fel a telefonját? Általában úgyis csak az ügynöke keresi, akit nem nagyon kedvelt.
Mégis magához vette a telefont, csak hogy sejtése bizonyságot nyerjen. Ott villogott Paul neve, kegyetlenül és megmásíthatatlanul.
És bármennyire is akart, nem tudott menekülni.
- Mondjad – szólt bele kicsit jobban elkeseredve, mint azt a helyzet elvárta volna.
- Megkaptad a szerepet! - mondta Paul, és hangja sokkal vidámabb volt, mint általában.
- Tudom, már beszéltem az íróval – mondta Kris, és egy halvány mosoly futott át az arcán.
A vonal végén csend támadt. Néma csend, és az előbbi jókedv valahogy eltűnt.
- Te beszéltél az íróval? - kérdezte Paul csendesen.
- Felhívott – mondta Kris egyszerűen, és teljesen hidegen hagyta az ügynöke rossz kedve.
- Akkor én minek vagyok, ha mindent másodikként tudok meg? - kérdezte Paul.
- Dísznek – motyogta Kris, és remélte, hogy Paul ebből semmit nem hallott. Bár, ha hallotta is volna, akkor se nagyon érdekelné. Ő csak az ügynöke, és még ezer másik van, aki még jobban is dolgozik, mint ő...
- Nah jó. Ebbe most ne menjünk bele – mondta Paul társalgási hangnemben. - Felhívtam néhány magánklinikát. Ashville-ben szívesen várnak, bár én jobban örülnék, ha valami nagyobb városba mennél. Ott nem akkor sztori egy híresség megjelenése.
- Állami intézménybe akarok menni – mondta Kris, és kezdte unni ezt a beszélgetést. Nagyon, nagyon.

Újra elcsendesedtek mind a ketten. Állandóan ez volt. Minden apróságon vitáztak, és ezt... utálta. Kris nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem jó az ügynöke, de nem merte kirúgni. Vagy lehet, hogy nem is akarta, mert nagyon is jól tudta, hogy mi lesz azután, ha kirúgja...
- Az író külön kérte, hogy magánintézménybe menj. Csak akkor garantált a diszkréció.
- Egy magánklinikán erősen kétlem, hogy azt látnám, amit el kell játszanom.
- A drogos az drogos, Kris. Teljesen mindegy, hogy ő fizeti ki a felgyógyulását, vagy az állam szponzorálja. Akkor is drogos.
Drogos... milyen furcsa ez az egész. És mégis. Lehet, hogy igaza van Paulnak. Végül is, kit érdeke, hogy ki fizeti ki a terápiát? Csak annyi a lényeg, hogy szenvedélybetegek legyenek azok, akiket megfigyel. Csak ennyi!
- Talán még jobb is a magánklinika. Azt jelenti, hogy pénzesek. Valamikor gazdagok voltak, így még jobban láthatod a süllyedést. Talán még híres emberrel is találkozhatsz! Na akkor lenne teljes a siker!
- Mostanában nem sok ismerősömre találtak rá bekokózva... - mondta Kris, de már félig megadva magát. Igaza van az ügynökének. Ha tetszik, ha nem... Igaza van.
- Vagy csak te nem tudsz róla – mondta Paul, majd Kris hallotta, hogy valamit lapozgat a kezében.
- Jó – egyezett bele kelletlenül Kris az egészbe. - Akkor kérj nekem időpontot valahol, kérlek! De ne kelljen sokat utazni...
- Visszahívlak – mondta Paul, majd megszakította a vonal.

Kris is lerakta a telefont, majd csak nézett maga elé. Hova tűnt a jókedv és az öröm. Azt ő se tudta. Hogy miért nem boldog még most is? Arra nem tudott választ adni. Nem volt rá képes, vagy ha akart is, egyszerűen nem találta a válaszokat.
Kinézett az ablakon, és csak meredt a fára, ami előtte állt.
Egy telefon, egy kijelentés, és egy lényegtelen vita, és máris... rossz kedve lett. Túlságosan emocionális beállítottságú. Változtatni kéne rajta, ő is nagyon jól tudta. De valahogy ez sokkal lassabban megy, mint illene.
Megtanulta a színészvilágban nincsenek barátok, se rendes szerelmek. Nincsen helye a hisztinek, a gyűlöletnek, a szeretetnek. Nem lehet helye, egyszerűen nem szabad, nem illik, nincs rá idő, nem érdemes.
Egyszerűen fölösleges.
Tapasztalata is van erről elég, hisz mi volt a Twilight után?
Megszerette őket, de csak a forgatás alatt voltak barátok. A saga alatt még mentek is valahova, ha kellett, ha kedvük volt. De utána megszakadt a kapcsolat, és semmit nem tud... senkiről. Pedig Robbal jóban volt. Talán vele a legjobban....
Valami hirtelen ötlettől vezetve felkapta a telefonját, és kikereste Rob számát. Ha még ugyan az, akkor eléri... Nem érdekelte, hogy mit fog neki mondani, hogy milyen okból hívja fel. Valami ellenállhatatlan kényszer hívta, hogy hívja fel Robot. Akkor is tudott vele beszélgetni, akkor most is.
Reménykedni kezdett, hogy ott fogják folytatni, hogy három éve abbahagyták.
Szeretett volna vele beszélni, akart.
Tárcsázott majd várt. Még gyorsabban kezdett dobogni a szíve, amint meghallotta, hogy a telefon kicsöng. Akkor még ugyanez a száma. Akkor még beszélhetnek.
A telefon csak csöngött, és csöngött, de senki nem vette fel.
Kris a sokadik csöngés után lerakta a telefont. Fintorra húzta a száját, majd utána mégis elmosolyodott.
Majd később felhívja. Lehet, hogy más dolga volt.

Alig rakta le a telefonját, már csörgött is rögtön.
- Mondjad – szólt bele egyszerűen.
- Ashville-be holnap után mehetsz reggelre. Lefoglaltam a repjegyedet is.
- Köszi – mondta Kris, majd lerakta a telefont.

Ashville...



A szerző utószava:



Tudom... Még csak mondani se kell...

Egy szemét ígérgetős eltűnős idióta hárpia vagyok...

És bocsánat, hogy ilyen vagyok. És tudom, hogy elvesztettétek a bizalmatokat, mert mindig írom, hogy "mostantól", meg majd a "következő"... De mostantól rendszeres lesz a friss és az intervallum nem csak dísznek lesz. Kicsi bonyolultabb volt az elmúlt egy hónap, mint kellett volna. Ezer bocsánat érte, és remélem tetszett a fejezet!:) A bonyodalom most kezdődik... Vagyis a következő fejezetben...:)


Köszönöm azoknak, akik elolvasták, és hűségesen látogatják az oldalt!:)



Szeretettel és megbánással: Nee^^

My boy - Ahogy Rob élte meg - 3. fejezet

3. fejezet

2020. március 04.

Van egy pont, amikor az mondjuk, hogy elég.

Egy pont, amikor már nem kell minden, egy pont, amikor az a teli pohár már nagyon teli van. Egy pont, ahol kicsordul, és egy másik, ahol kiömlik. Rengeteg pont van, ami megváltoztathatja az életet. Pontok, amik egyszerűen átformálják, átváltoztatják az életet.
Ezek a pontok... Ezek igazából a választóvonalak. Ezek a pontok az igazán lényegesek, és fontosak. Nem féltétlenül hatalmasak. Lehet, egy egészen kis dolog is sorsdöntő. De akkor is a te életedben megváltozik tőle valami végérvényesen, és teljesen. Ezek a pontok a legjobbak, amik csak történhetnek. Ezek a pontok váratlanok, és felülmúlhatatlanok.
Csak az a baj, hogy több olyan pont van, amikor azt mondjuk, hogy hagyjatok, mint amikor tényleg változik valami.
Azok a pontok, amikor elegünk van valamiből, sokszor csak úgy elmúlnak, eltűnnek, és egyáltalán nem lényegesek. Ezeknél a pontoknál hirtelen kitörünk, vagy meggondolatlant cselekszünk, de hamar elfeledjük őket. Jobb esetben...
Rosszabb esetben ott marad a mardosó bűntudat, ami soha ne múlik el, a lelkiismeret furdalás, hogy valamit nem kellett volna.
Sok-sok pont van az életben, ami megváltoztatja az életünket, ha csak egy rövid ideig is, vagy huzamosabbra. Esetenként örökre.
Sok-sok pont van...

És nekem most elegem lett, és elérkeztem egy ponthoz, ami tudtam, hogy meg fogja változtatni az életem. Biztos voltam benne. Mert elmegyek Kristenhez, és beszélek a fiammal. Nem érdekel, hogy nem akarja engedni. Talán több jogom van látni a fiamat, mint neki. Hét évet kihagytam, legszívesebben minden nap mellette lennék, hogy lássam ahogy nő. Hogy még azt is figyeljem, hogy levegőt vesz. Hogy mindent lássak rajta.
A telefonom csörgött, én meg bosszúsan vettem fel.
- Kate! Most nem érek rá! - mondtam, és dühösen fordultam ki a repülő ablakán.
- Hol vagy? - kérdezte szinte nem is hallva, hogy én mit mondtam.
- Repülőn – mondtam, hogy legalább ne kelljen hazudnom, Igazam van, repülőn vagyok.
- Ami ugye Angliába tart, és véletlenül se San Franciscóba vagy esetleg Sacramentóba? - kérdezte és hallottam a hangján, hogy dühös.
- Kate! Utoljára mondom el, hogy ne szólj bele a magánéletembe, különben beperellek szerződés szegésért...
- Kedves vagy, Rob! Épp egy katasztrófától próbállak megmenteni, te meg itt perrel fenyegetőzöl.
- Ismered a szerződést – mondta Rob, és most már sokkal inkább untatta a dolog, mint dühítette...
- Állandóan azzal a szerződéssel jössz...
- Okkal kötöttük meg, Kate.

Hét évvel korábban

- Hívtad Kristent, Kate? - kérdezte Rob, amint éppen a kabátjába bújt bele.
- Igen épp az előbb, de nem veszi fel – mondta Kate, és nem mert Rob szemébe nézni. Félt, hogy meglátja ott mindazt, amit olyan jól sikerült eddig eltitkolni előle... - Már négy hónapja nem válaszol a hívásomra... Talán jobb lenne abbahagyni – mondta Kate, és beletemetkezett egy papírlapba.
- Nem! - válaszolt határozottan Rob, és megindult az ügynöke felé. - Szeretem, és akarom, hogy ezt tudja. Muszáj vele beszélnem. Derítsd ki a címét, és elmegyek hozzá – mondta, és megállt a nő előtt.
- Rob... - kezdte Kate, és lehajtotta a fejét, hogy ne kellejen Rob szemébe néznie.
- Megbízhatok benned, ugye? - kérdezte, és Kate álla alá nyúlt.
- Hát persze – mondta Kate, és egy mosollyal felnézett Robra.
- Azért még utoljára megpróbálhatnánk felhívni... - gondolkodott hangosan Rob, majd felemelte az ügynöke mobilját a kis asztalról.
- Miért az én telefonommal? - kérdezte Kate rémülten, és próbálta elvenni Robtól a telefont.
- Lemerült az enyém – mondta Rob, és kicsit furcsán nézett a nőre. Eddig sose csinált belőle problémát, ha az ő telefonját használta...
- Akkor hívd vezetékesen – mondta Kate, és felkapta a telefont az asztalról. - Tessék – mondta, és Rob felé nyújtotta a kagylót.
- Nem tudom fejből a számát... - mondta Rob mosolyogva, majd keresgélni kezdett ügynöki híváslistájában.
De mosolya kicsit lefagyott, ahogy egyre többet nyomogatta a gombokat. Lassan már semmi nem volt a helyén. Rob arcáról egyértelműen le lehetett olvasni az értetlenséget, és a felfoghatatlan űrt.
- Kate... Hol a száma? - kérdezte Rob, amit végzett a telefonnal, és még a memóriában se találta Kristent.

- Soha nem hívtam... - nyögött fel Kate, és tudta, hogy ha valamikor, akkor most Rob meg fogja utálni. - Egyetlen egyszer sem.
Rob csak állt leforrázottan, és próbálta felfogni az egésznek az értelmét.
Soha nem hívta. Négy hónapja egyetlen egyszer sem hívta fel Kristent, pedig minden nap kérte... Néha többször is. Egyszer sem hívta fel. Egyetlen egyszer sem.
Megfordult, meredten nézett Kate-ra. Közelebb ment hozzá, kezébe nyomta a telefont, majd eltávolodott tőle.
- Soha Nem hívtad? - kérdezte, előre tudva a választ.
- Rob! Tönkretetté a karriered, ha most vele kezdenél! - mondta Kate kétségbeesetten, és könyörgően nézett a férfira. - Most kapott Arany Málnát, te meg egyre jobb bagy! Olyan szerepeket kapsz, amiről álmodni sem szabadott volna! És mégis! Ha most vele kezdenél... Robert, ugye megértesz?
Rob meg csak meredten állt. Becsapott, hazudott, és hitegetett. Megdöbbentő. Nem sok emberben bízott ennyire, amennyire Kate-ben. És hazudott neki. Valami dermedt döbbentség áramlott végig rajta, aminek nem tudott parancsolni, de egy idő után döbbenten vette észre, hogy talán nem is akart. Hagyta, hogy megbénítsa, hogy legalább ne érezzen semmit. De tudta, hogy hiába vágyik a semmire, nem fogja megkapni. Egyszerre volt olyan fájdalom, mint amilyet Kris okozott neki, és teljesen más.
Akkor is csalódott, most is. Ráadásul egy olyan emberben, akiben megbízott, végtelenül és feltételek nélkül. De Krist, őt nem úgy szerette, mint Kate-et. Kate, ő az volt, aki mindig segített neki, ha bajban volt, kihúzta a bajból, meghallgatta, ha kellett. Az ügynöke volt. Kris viszont. Ő volt a mindene.
- Ki vagy rúgva, Kate – mondta higgadtan, és meredten nézett a nőre. Hazudott neki. Mindenki hazudik neki. Senkiben nem bízhat. Egyszerűen senkiben.

- Csinálj, amit akarsz! De na várd, hogy állandóan takarítsak utánad! - mondta Kate fáradtan, majd megszakította a vonalat.
Én is kinyomta a telefont, majd erősen nem próbáltam arra gondolni, hogy alig egy óra múlva ott leszek Kristennél. Be fogok rontani, mint egy... vadember. Erre nem tudok jobb szót. Berontok, hívás nélkül megjelenek, és még követelőzni is fogok. A vendégek mintaképe leszek... De persze most ironikus voltam. Senki nem vágyik egy olyan vendégre, aki csak úgy beállít.

Kifelé bámultam az ablakon, és kerestem az okokat. Azokat, amiket nem tudtam, nem is ismertem, és amiket csak Kristen tud. De nem akarja elmondani. De miért nem akarja elmondani?
Újra bebizonyosodott számomra, hogy akárhogy is próbálom megérteni a női elmét, mindig rossz úton járok. Ez egyszerűen képtelenség! Ha azt mondja valaki, hogy nem, akkor az nemet jelent. Nem igent, és nem talánt... Nemet! Én így tudom, az értelmező kéziszótárban is így van. Határozott nem. Csak hogy a nőknek van valami kódnyelvük, hogy, amikor nemet mondanak, akkor sokszor igent gondolnak, és elvárják tőlünk, hogy mi férfiak ezt tudjuk.
Egy furcsa némasági fal van a két nyelv között, ami egyszerűen nem akar eltűnni. A nők nem értik meg, hogy nem minden férfi képes olvasni a gesztusokból. A férfiaknak meg semmi kedvük ezt a másik... női nyelvet megtanulniuk.
Talán jobb lenne, ha mindenki azt mondaná, amit gondol. Nő is, és férfi is. Ha nem, akkor nem, ha igen, akkor igen.
Kimondanánk, hogy ebben a nadrágban nagy a feneked, édesem... A nők meg elmondhatnák, hogy utálják a focit, és nem tesznek úgy, mintha kedvelnék a férfiak kedvéért. De ez rossz példa.
Ha mindent kimondanánk, akkor talán jobb lenne az egész? Vagy csak örökös veszekedések léteznének, annyira utáljuk az őszinteséget? És mivel utáljuk a veszekedést ezért hazudunk, és nem mondjuk ki, amit gondolunk. Ördögi körforgalom...
Gondolkodásomból a telefonom csörgése ébresztett fel.
Ismeretlen szám... Nah már most jól kezdődik! De ezt a számot nem sokan ismerik, csak a legfontosabb emberek. De leginkább Kate szokott rajta keresni...
Mégis megnyomtam a zöld gombot, majd beleszóltam.
- Halló! - Semmi. Végül is egyszer ennek a számomnak is ki kellett derülnie, mint a többinek. Nem is értem, miért reménykedtem, hogy megtarthatom...
- Halló! - mondtam dühösebben, és biztos voltam benne, hogy valaki szórakozik velem. De ki árulta el a számom? - Ki keres? - tettem egy utolsó kísérletet, de tisztában voltam vele, hogy senki nem fog megszólalni.
De mégis hallottam valamit... Valaki zihált a vonal másik végéről. Igen ezzel már találkoztam... Rajongók szokták ezt csinálni, mert milyen vicces.
- Kristen vagyok – suttogott bele hirtelen egy vékony hang.
Én meg furcsán megkönnyebbültem. Az a fajta, amikor megijedsz, majd kiderül, hogy nincs miért.
- Úristen! - Felhívott. Megvan neki még a számom. Emlékszik rám... És felhívott. Ami azt jelenti, hogy valamit csak haladtunk a mai nap is, még akkor is, ha még nem találkoztunk. Végre valahára! - Tényleg te vagy?
- Igen, én vagyok – mondta, és hallottam a zavart a hangjában Hát van miért Kristen... Ezt a telefonhívást egy kicsit előbb kellett volna lebonyolítani, nem most...
- Örülök, hogy hívtál! - Így legalább nem kell betörnöm hozzád, de ezt csak magamban raktam hozzá.
- Azt hittem már nincs meg a számom – csúszott ki ajkaim közül a mondat, amit ki sem akartam mondani. És mégis. Tényleg érdekes volt, hogy látni nem akart, szinte mindent kiirtott az életéből, ami én voltam, a számomat mégis megtartotta... De valahogy örültem neki.
- Én is örülök... - mondta kábán. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen hall engem. Szerintem sokkot kapott. Mosolyogni kezdtem Kristenen. Igen, ez rá jellemző! Megtesz valamit, mert úgyse hiszi, hogy megvalósul, és utána meg nem tudja, mit csináljon, amikor mégis igaz lesz az egész. Teljesen Kristen! Mégse változott annyira, mint hittem...
- Beszélnünk kell – nyögte ki végül, és sóhajtott egyet.
Én is ezt mondom már hónapok óta! De nem leszek annyira szemét, hogy az orra alá dörgölöm... Inkább csak elmosolyodtam, és meg is könnyebbültem, hogy végre megért engem is! Végre valahára!
- Szerintem is... Fél óra múlva nálatok vagyok! - mondtam, és mosolyogtam. Haladunk... Bár lehet, hogy lassan, de legalább haladunk!
- Micsoda? - kiáltott bele hirtelen a telefonba felfogva, hogy mit is mondtam. Igen, Kristen... Hozzád indultam... Vagyis hozzátok.

- Fél óra múlva nálatok vagyok. Éppen a repülőgépen ülök, hozzátok indultam – mondtam szép lassan, hogy a sokkot közben leplezni tudja. De úgysem sikerül majd neki, szerintem egy kisebb szívrohamot okoztam most... De így érhetem el a célom. - Én is beszélni szeretnék veled – tettem hozzá, majd eltakartam a kagylót.
- Maga meg tegye meg azt szívességet, hogy a saját dolgával foglalkozik! - mondtam mézédesen egy utaskísérőnek, aki nagyon lelkesen pillantgatott felém. A megszokott társam sajnos nyugdíjba ment, és az új hölgy kicsit még lelkes volt, és mindent túlságosan érdekesnek talált...
Visszatértem a beszélgetéshez, és épp elkaptam Kris mondata végét.
- … most?
- Kristen! - sóhajtottam bele a telefonba. Halogatni akarja a dolgokat... Hát az most nem fog menni Kris. Most nem engedem. - Ennél jobb alkalom úgyse lesz! - mondtam határozottan.
Meg kell engednie, hogy odamenjek, és, hogy beszéljünk! Csak egy pár percre, vagy egy kicsit többre. Csak egy kicsit.
- Megengeded? - kérdeztem végül, és belesóhajtottam a telefonba. Mert meg kell engednie!
- Várlak – mondta, és hangjából eltűnt valami. Valami, ami eddig ott volt...
- Köszönöm, Kristen – mondtam, és meglepődtem, hogy tényleg ezt érzem. Hogy örülök, hogy mehetek. Hogy köszönöm...
Hallottam, ahogy lerakja a készülékéket, és csak az egyenletes búgás marad utána. Én is kinyomtam a telefont, majd bekapcsoltam a biztonsági övemet.
Pár perc múlva látom a fiamat! Tényleg látom!
Furcsa és megmagyarázhatatlan öröm töltött el, és bizsergett végig rajtam. Örültem, és valahogy feldobott ez az egész.
Siettetni akartam az időt, hogy minél előbb odaérjek. De tudtam, hogy azt nem tudom. Ezt a dolgot senki nem tudja megtenni. Mármint felgyorsítani az időt lehetetlen...
Lassan mégis leszállt a gép, a légikisasszony kacéran rám mosolygott, majd még kacsintott is egyet.
Nem reagáltam semmit, csak magamban nyugtáztam, hogy ha ez nem változik hamarosan, akkor jobb lesz új lány után nézni. Nem szerettem az ilyet.

A gépből egyenesen egy kocsiba szálltam, de most sofőr nélkül. Nem volt kedvem hozzá.
Hamarabb odaértem, mint kellett volna. Az ajtóhoz mentem, majd bekopogtam. Várakozás és izgalom, na meg kíváncsiság...
Mindezt egyszerre éreztem, de egyiket se akartam elfojtani. Mindet akartam. Látni Edyt, tudni, hogy milyen, és azt is, hogy egyáltalán beenged-e.
- Anya kopogtak! - szólt egy hang, de semmi nem történt. A fiam lesz. Akaratlanul mosolyodtam el, ahogy meghallottam a hangját. Az én fiam.
- Anya, nem hallod? - kérdezte megint, majd hallottam, hogy kikapcsolják a tévét, és léptek közelednek.
Az ajtó kinyílt és ott állt a fiam.
- Szia, Edy! - mondtam neki, és csak mosolyogtam.
- Már láttalak valahol... - mondta, majd még jobban kinyitotta az ajtót. - Rob bácsi, igaz? - kérdezte és a kezét nyújtotta.
- Igen – mondtam, egyszerre elbűvölve és csalódottan. Emlékszik rám. De nem úgy hív, ahogy kéne...
- Anya a fülén ül, éppen főz. Velünk eszel? - kérdezte Edy, majd bezárta utánam az ajtót. - A cipődet jobb ha lecseréled arra allergiás anya... - mondta, majd elém rakott egy házi papucsot.
- Nem tudom, szerintem meg kéne kérdezni a mamádat. Hogy vagy, Edy? - kérdeztem, csakhogy tovább beszéljen.
- Én? Remekül! Éppen...

- Edy! Gyere enni! - szólt hirtelen Kris, és mind a ketten a konyha felé rántottuk a fejünket.
- Gyere! - intett nekem Edy, majd elindult, én meg követtem.
- Anya! Nem baj, ha Rob bácsi is velünk eszik? - kérdezte, majd mind a ketten beléptünk a konyhába.
Azonnal találkozott a tekintetünk, bár én se tudtam volna megmondani, hogy miért.
És ez egy olyan pillanat volt, amikor elfelejtettem, hogy mit tett. Nem érdekelt, és hidegen hagyott ,talán fel se fogtam. Mert szerettem. Régen szerettem, mindennél jobban. És most feltörtek az emlékek akaratlanul, nem tudtam őket megállítani, talán nem is akartam. És most itt volt ő, itt volt Edy, és én is... Család lehettünk volna.
Eltűnt a boldog fantáziálgatás és rögtön helyébe lépett az ellenszenv. Család lehetnénk, ha felhív. Ha hét évvel ezelőtt hív fel. Ha az ügynököm felhívja! Akkor most nem itt tartanánk. Egyáltalán nem.
- Persze, hogy nem – nyögte ki Kris, majd Edyre mosolygott. Azonnal el is fordult, majd az edényekkel kezdett zörögni.
Elindultam Kris felé, mert ha már itt eszek, akkor segítek is. Így illik.
Kris hirtelen fordult meg, és belém ütközött a tányérokkal együtt.
- Szia Kristen! - köszöntem rendesen, majd erősen próbáltam nem tudomásul venni, hogy mennyire ugyanolyan mint régen. Annyira ugyanaz! - Köszönöm – suttogtam, majd kivettem a kezéből a dolgokat. Mert tényleg köszöntem.
- Szia – suttogta ő is, majd megint elfordult tőlem.

- Köszönöm, finom volt! – mondta Edy, és a mosogatóba rakta a tányérját.
- Te főzted, Kristen? – kérdeztem őszinte csodálattal. Akaratlanul állítottam párhozamot a régi és a mostani Kristen között. Végtelenül egyforma, és mégse lehetne másabb. - Régen nem tudtál főzn – mondtam, és felálltam.
- Az régen volt. Közbeszólt a természet, és nem tehettem ellene semmit… Muszáj volt főzni – mondta Kris, és ábrándos tekintettel Edyre nézett.
Irigyeltem. Azért mert ő megtehetett olyanokat, amit én nem. Ő megváltoztathatta az életét teljes egészében. Bár meg is kellett. De valahogy mégis jó volt neki. Az anyaság nagyon jól állt neki, és csak az előnyére változott. Bár ugyanolyan makacs, mint régen. Erre a gondolatra egy kis futó mosolyjelent meg a szám szélén. Van, ami nem tud változni.
- Kávét? – kérdezte Kristen csörömpöléssel megtarkítva.
- Igen, köszönöm – mondtam, és mentem utána a konyhába.
Ha már itt ettem, akkor ezt valahogy kompenzálni kell.A koszos edényekre néztem, majd erőt vettem magam, és megfogtam a szivacsot. Az idejét se tudom, mikor mosogattam utoljára. De biztos vicces lesz.
Feltűnt, hogy már Kristen se zörög a bögréivel, így felé fordultam.
- Te most komolyan mosogatsz? – kérdezte, és furcsa félmosolyt küldött felém. Talán fintort vagy csak egy hitetlenkedő arckifejezést.
- Hát… gondolom igen – mondtam, és erősen igyekeztem nem elnevetni magam.
A mosogatáshoz víz kell. Szóval nyissuk meg a csapot. Az elméletet gondolatba ültettem át, és meleg vizet zúdítottam az edényekre.
- Edy előtt nem beszélgethetünk – mondtam és valahova Edy felé intettem a fejemmel.
- De beszélhetünk, ugyanis bement a szobájába – mondta Kris, majd közel jött, és rácsapott a csapra, hogy ne folyjon tovább a víz.
- Meghallhatja – mondtam megint, és újra kinyitottam a csapot.
Rob! - sóhajtott fel Kristen, majd reménytelenül leeresztette karjait maga mellé. - Mi a fenét csinálsz? – kérdezte, és felsóhajtott.

Ne kérdezd, Kris... Fogalmam sincs.
Nem akartam tudomást venni semmiről, amit hirtelen érezni kezdtem. De nagyon is ismerősek voltak, és félő volt, hogy megint beleszeretek Krisbe. Ha ez így megy tovább... Akkor igen.
Az új Kristen minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami a régiből hiányzott. Remek nő lett! És ha már a régibe is beleszerettem, akkor ebbe z újba... Nem nem akarok!
Csak emlékezni kéne, hogy mit tett, akkor nem leszek szerelmes! Akkor megmarad az, hogy hazudott becsapott, és titkolózott! Ennek kéne megmaradnia! Csak ennyinek.
- Elmosogatok – mondtam, és újra az edényeknek szenteltem a figyelmemet Jobb volt mint csak nézni Kris szemeibe... - Te meg kávét csinálsz – intettem a bögrék felé.
- Nem így értettem! – mondta, éa hangja kicsit pánikkal volt tele. Mintha megijedt volna.
- Tudom.
Tudom, hogy nem így értetted. De amíg ezt érzem, addig nem jó, hogy beszélünk. Nem biztos, hogy megéri... Haragudni akartam méghozzá végtelenül, de nem ment, És nem tudom miért nem voltam képes dühöngeni...
- Két cukor? – kérdezte Kris, de már belerakta két cukrot a kávéba.
- Emlékszel? – kérdeztem őszintén meglepve, és rá mosolyogtam.
Rob! Semmi mosoly! Te haragszol, Kristenre, nem?
- Mindenre – mondta, és láttam, hogy megvillan a szeme.
Hát ez vicces lesz! Ha így folytatja, akkor biztos, hogy nagyon vicces lesz...

- Anya! Átmehetek Josh-hoz? – kérdezte hirtelen Edy megtörve a kettőnk csöndjét. Felé fordultam, és a pultnak támaszkodtam.
- Persze. Hatra legyél itthon – mondta Kris.
- Hét? – kérdezte Edy, és megeresztett egy vigyort. Féloldalasat, és édeset! Beleszerettem a faimba! Véglegesen, és megváltoztathatatlanul!
- Fél hét – mondta Kris, majd nevetni kezdett. Azzal, amivel régen is nevetett.
Lehet, hogy jobb lenne, ha elmennék, mert a végén nem csak a fiamba szeretek bele...
- Szia Rob bácsi, szia anya! - kiáltott Edy, majd intett nekünk.
- Nem Rob bácsi… - suttogtam, és megint éreztem azt a furcsa markolást. - Apa… - mondtam ki hangosan...
Furcsa volt. Még nem mondtam ki tényleg. Így már annyira végérvényes volt. Olyan biztos dolog. Tényleg apa vagyok.
De ha tényleg az akarok lenni, akkor nem egy hétvégi apa akarok lenni, aki tényleg csak akkor jön, amikor ideje van. A rendes apja akarok lenni, aki mindig ott van. Hozzám kell költözniük! Muszáj!
Kris közelebb jött, és a kezembe nyomott egy nagy bögrét.
- Most már beszélhetünk – mondta kényelmesen, de egyben egy kicsit feszülten is, majd leült a pulthoz.

Én leraktam a bögrét, majd újra a mosogatóhoz fordultam. Nem akartam félmunkát csinálni.
- Úgy igazából csak az érdekelne, hogy mikor költözik hozzám Edy – mondtam fesztelenül, és csak rakosgattam a tányérokat.
- Micsoda? – kiáltott fel Kris, és hallottam, hogy most haragszik. De mégis min? Szerintem teljesen logikus a kérésem! Újra elzártam a csapot, majd Kris felé fordultam. Mivel sejtettem, hogy ez egy hosszú beszélgetés lesz, ezét a bögrét is a kezembe vettem.
- Edy. Mikor költözik hozzám? – kérdeztem egyszerűen és csak néztem Kris szemeibe.
- Nem költözik hozzád! – mondta harciasan majd felpattant a helyéről.
- Pedig ez lenne a legegyszerűbb – mondtam, és belekortyoltam a kávéba.
- Minek költözne hozzád? – kérdezte Kris szinte megvetően. Mintha ez olyan nagy hülyeség lenne.

- Mert ha nem… Akkor legfeljebb Rob bácsi maradok, aki meglátogatja őt, és játszik meg beszélget vele. De ha mindig mellettem lenne… lehetnék az, aki vagyok. Az apja – mondtam teljesen logikusan, majd kiittam a bögrében lébő kávét.
- Nem gondolhatod komolyan, hogy csak így elveszed tőlem! - kiáltott Kris, és ha lehet még dühösebben nézett rám. - Ő az én fiam is, Rob! És eszem ágában sincs megengedni, hogy hozzád költözzön! Azt hiszed, hogy csak, mert hét évig nem tudtál róla, mindenhez jogod van? Hát meg fogsz lepődni, de ehhez nincs! Ő az én fiam! – kiáltotta, majd felemelt állal lépett hozzám közelebb.

- És az én fiam is Kristen, de valamilyen véletlen folytán nem tudtam róla… - mondtam, és a szemébe néztem. - És tudod, hogy kellett megtudnom, hogy egy hétéves kisfiú apja vagyok? Az ügynököm szólt! Érted ezt? Egy teljesen idegen szólt, hogy apa vagyok! Fel tudod ezt fogni, Kristen? Meg tudod érteni, hogy miért fáj ez ennyire, főleg tőled?
- Még csodálkozol, hogy nem szóltam róla, amikor… azt csináltad!? - kiáltott vissza, majd összefonta a karját.
- Ez nem elég ok, arra, hogy eltitkold őt!
- Meg foglak lepni, de több, mint elég! Ha rajtam múlik, soha az életben nem tudod meg, hogy Edy létezik!
- És te nevezed magad anyának? Amikor még arra se vagy képes, hogy szólj az apának, hogy bocsi, de gyerekünk lesz!
- Ez nem befolyásolja azt, hogy jó anya vagyok-e!
- Nem is kicsit, Kristen! Amikor az apjával se tudsz őszinte lenni, akkor kivel vagy az?
- Sajnálatos módon a fiam apja egy ÉRZÉKETLEN BUNKÓ! - kiáltotta Kristen. Oké, témánál vagyunk, ha már sérteget. Akkor már eléggé el van borulva...
- A fiunk, Kristen! - hangsúlyoztam, hogy nem csak az övé. - És ezen nem változtathatsz!
- Pedig szívesen megtenném! - mondta, és szikrázó szemmel nézett rám.

- Hét évig nem kellettem neked Rob… Most miért? – kérdezte, de már úgy láttam nyugodtabban. Talán még szomorú is volt az egésztől. És megint meg kellett döbbennem saját magamon. Meg akartam vigasztalni, Át akartam ölelni, és megpuszilni, hogy megnyugodjon...
Nem maradhatok itt! Túl közel van...
- Hét éve is kellettél… – suttogtam, és elindultam kifelé a konyhából. - Mindig is kellettél volna… De tönkrement minden.
- Jól elcsesztük, nem? – kérdezte Kristen, majd egy zavart kis nevetést hallatott.
Hirtelen jutott eszembe minden, amit elrontottunk. Minden annyira shakespeare-i volt. Bosszúálló, és rémes. És tele véletlenekkel. Talán mér nevetséges is volt!
- A lehető legjobban – mondtam egyszerűen, és mégis felé fordultam. Látni akartam... És akaratlanul mosolyodtam el...

- Üljünk le a nappaliba – mondta, és elment mellettem.
Én csak néztem, ahogy leül, majd megpaskolja maga mellett a kanapét jelezve, hogy én is üljek le. Leültem, majd fészkelődni kezdett, és arrébb ült. Elfojtottam mosolyomat, mert ez azért elég nevetséges volt...
- Nem költözik hozzád Edy – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. - Bármikor meglátogathatod, szívesen látunk. De nem engedem, hogy Edy hozzád költözzön!
- Ki beszélt itt csak Edyről? – kérdeztem, és megértettem, hogy miért ellenkezett annyira hevesen. Döbbenten néztem rá, és próbáltam feleleveníteni a mondatot, hogy mit mondhattam. Ő értette félre, vagy én nem fogalmaztam világosan?
Azt hitte el akarom tőle venni Edy! Akkor ezért veszekedtünk már megint... Eszem ágában sincs elvenni tőle a gyerekét, főleg, hogy tudom milyen érzés, ha van egy gyereked, de semmi mást nem tudsz róla, csak azt, hogy van. Jó pár hónapig éltem így...
- Akkor…

- Mind a ketten hozzám költöztök – jelentettem ki egyszerűen.

Tudományos értekezés a frisselésről

Kedves Olvasók!

Nos most nyilvánvalóan meglepődtetek, hogy ennek köze nincs a következő fejezethez, de szeretnélek megkérni titeket, hogy olvassátok végig. Színtiszta igazság lelhető fel benne... véleményem szerint.
IccsiNee Nee tagja vagyok, 19 éves, Franciaországban élő magyar lány. Egy 19 éves minden igányével rendelkezem, vagyis eszem, alszom, beszélgetek, vásárolok, dolgozom, főzök, tanulok...:) És egyéb dolgok is.:)

Teljesen egyedül élek, bár egy kollégiumban, de saját szobában, szóval joggal feltételezhetitek, hogy, amikor szabadidőm engedi hódolok a hobbimnak, ami nem más, mint az írás.
Lassan három éve alkotom, és igyekszem fejlődni, alakulni, mindig kicsit jobb lenni, ami csak kritikák által sikerülhet, vagy épp más és más történeteket kitalálni. Igyekszem. De meg kell jegyeznem, hogy azok a kritikák, amelyek annyiról szólnak, hogy frisst légyszi, annyira jó... Nos ezek bár nagyon jól esnek, nem segítik elő a munkámat. Mosolygok rajtuk, és szeretem, hogy vannak olyanok, akik ennyire szeretik az ÉN történetemet. A miénket... Bocs Iccsi!:)

Egy jó kritikától az író összeomlik, mert szépítés nélkül kiemeli a hibákat, és feltárja a gyengeségeket. Ez által tud csak fejlődni valaki. Egy jó kritikától a földre zuhansz, hogy utána még erősebben akarjad azt, amiért elkezdtél írni. Egy jó kritika... megtör téged.

De elkanyarodtam a témától. Nekem a hobbim az írás, nem egy mentsvár, és nem egy olyan dolog, amivel főállásban akarok foglalkozni. Ez egy... hobbi. Amit akkor csinálok, ha kedvem van, ha érzem, hogy most ihletet kaptam, vagy ha olyan helyzetbe kerültem az életbe, amit muszáj leírnom, akkor azt beleépítem az éppen futó történetbe.:) Én így írok.
Ezért van az, hogy a frissek késnek, csúszkálnak, elmaradnak...
És tudom, hogy az se egy szimpatikus dolog, hogy megígérem a frisset, majd nem töltök fel semmit. Talán ez a legrosszabb. Ennek a kiküszöbölésére született meg az intervallum, amit mostantól alkalmazni is fogok.:)

De megint meg kell jegyeznem valamit. Hangoztatjátok, hogy frisset akartok, hogy nem bírtok várni, hogy akarjátok a fejezetet... És utána, amit megkaptátok... Semmi.
Nem kapok érte kritikát, ami egy írónak, mint említettem végtelenül fontos. A legfontosabb, ha valamit akar az írástól. És ilyenkor kicsit becsapva érzem magam, hogy én megírom nektek a fejezetet, és még annyit se kapok érte... Annyit se érdemlek úgymond, hogy esetleg annyit írjatok, hogy "bocs, de ez most gyengus volt..."
Értitek, hogy mi zavar? Hogy miért születik meg ez a kis bejegyzés?

Nem azt várom, hogy ódákat zengjetek írói tehetségemről. Nem foglak titeket fenyegetni, hogy ha nem komizol, akkor nincs friss. Én frisselni fogok, mindig, amíg csak hobbimnak mondhatom az írást.
De szeretnélek megkérni titeket olvasókat, hogy annyira becsüljétek a fáradozásomat, hogy valamit írtok hozzá.
Mert a hobbim nem sokat érne olvasók nélkül. Azok nélkül, akik kíváncsiak a történet folytatására, és érdeklik őket a történet. Valószínű, akkor is írnék, ha nem publikálhatnék. De feleannyi lelkesedéssel sem...:)
Mert én értetek és nektek írok.:)

Remélem senkit nem sértettem meg ezzel a kis bejegyzéssel, és azt is, hogy legalább már értitek, miért nagyon zavaró, hogy a nagyon várt, és tűkön ülős fejezetre... 5 kritikát kapok...

Szeretettel: Nee^^

Süllyedő valóság - Prológus

Prológus

Anglia, 2017.

Egy teljesen átlagos ház lehetett volna.

Hangos zene dübörgött ki belőle, az ablaküvegek ütemesen kopogtak. Néha kitántorgott az ajtón valaki, csak hogy négykézláb essen, és kiadja gyomrából, amit nem bírt.
Hangzavar volt, egyszerre lehetett hallani lányok visítozását, pasik röhögését és kiáltozását. Néha a medence vize is csobbant. Macska nyávogott valahol, és volt, amikor egy kutya ugatott fel. Sziréna szólalt messziről, de senki nem vette észre.
A lakás körül rengeteg kocsi parkolt, sötét volt, de mégis színes volt az egész, a millió lámpától, ami megvilágította a házat, hogy a szivárvány színeiben pompázzon.
A fákra vécépapír volt tekerve, mint valami bizarr májusfára. A ház falára graffiti volt mázolva, egy alak éppen egy másikat csinált nagy lelkesedéssel.
Hirtelen tört ki az ablak üvege és esett egy férfi a fűre.
- Kis taknyos, vissza ne gyere! - ordította egy másik, majd röhögve visszafordult a lakásba.
A fiú, aki kidobtak felkelt, majd elnevette magát. Vérző homlokához nyúlt, kezére vér tapadt. Szeme elé emelte a kezét, és újra nevetni kezdett, mintha valami nagyon nevetséges dolgot látott volna.
Lassan feltápászkodott, majd dülöngélve elindult az egyik irányba, néha lelépve a járdáról az útra.
A házban nevetés hallatszott, testek simultak egymáshoz, mindenki extázisban vonaglott, vagy épp hangosan üvöltözött.

Egyetlen szoba volt ahol semmit nem hallottak ezekből.
Lent a pincében egy kulcsra zárt ajtó mögött Robert Pattinson éppen egy bankkártyával igazította el a fehér port, hogy aztán egy tízdollárossal felszippantsa az egészet.
Szipogott, majd hátradőlt a fotelban, és csak várt.
Várt, hogy végre ne lásson, és ne érezzen. Ne tudjon, ne halljon. Hogy csak legyen abban a világban, ahova már annyiszor elment.
Megváltozott. Haja lenőtt és zsíros volt. Szemei vörösek voltak, alatt meg fekete karikák. Többnapos borosta volt az állán, ruhája végtelenül koszos volt. Lefogyott, szinte csont és bőr volt. Ajkai kiszáradtak és elvékonyodtak, az egész lénye elveszítette azt a sugárzást, ami eddig benne volt. Most tompa volt, sápadt és elesett.
- Látom a szememet... - nyögött fel egy alak, majd maga elé emelte a kezét. - Itt van... - mondta, és megérintette a tenyerét.
- Kiszúrod a saját szemed? - kérdezte egy harmadik ember, aki kicsit sem volt magánál.

Fényeket látott. Rengeteg apró fénygömböt, ami az összes ismerhető színben játszott. A kis gömbök táncot jártak, mintha meg lenne szervezve az egész. Szinte koreográfia volt.
A kis gömbök csak táncoltak, de valahogy nőni kezdtek...
Egyesültek, és a kicsikből nagyobb gömbök lettek. De még így is táncoltak.
Rob kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az egyik gömböt, de az eltávolodott. Rob elmosolyodott, majd felült, és közelebb hajol a képzelt gömbhöz.
- Gyere ide – mondta, és dőlt tovább előre.
Csak hajolt, majd nekiütődött a feje az asztalnak...
- Au... - nyögött fel, majd kezét a fejéhez emelte, és visszadőlt a fotelban. - Menj arrébb, te köcsög! - nyögte még, majd lábával az asztalba rúgott.
Az arrébb csúszott, Rob meg csak dörzsölte a fejét, hogy kevésbé fájjon.
Becsukta a szemét, és csak várt.

A gömbök újra megjelentek, és megint táncoltak, ugyanarra a koreográfiára. Lassan minden egyes pici gömb naggyá vált, és már rengeteg nagy gömb táncolt Rob szeme előtt.
Az egész mindenség hirtelen megindult felé.
- Hagyjatok! - mondta, majd hadonászni kezdett maga előtt, hogy elűzze a nem is létező gömböket.
De a kényszeredett film nem állt meg, tovább repült minden Rob felé, ő meg csak egyre hadonászott maga előtt.

- Hééé! Te vagy az! - kiáltott egy férfi, majd a hadonászó Robhoz mászott. Megfogta a kezeit és Rob arcához hajolt. - Te vagy Edward – nyögte, majd nevetni kezdett. Rob a nevetésre kinyitotta a szemét, és a gömbök eltűntek.
- Igen, én vagyok – mondta csak nézve a másik férfit. Ő is nevetni kezdett, de nem tudta min. - Én vagyok – mondta megint, majd kezét a férfi nyakára tette.
- Mindig is tudni akartam, hogy tényleg hideg vagy-e – mondta a férfi, majd szemérmetlenül Rob ajkára hajolt.
Rob nem akarta, kedve se volt hozzá, valamilyen késztetés miatt mégis viszonozta a csókot. Nem volt hosszú, igazán mély sem, és messze volt az izgatótól. De mégis viszonozta.
- Nem. Te meleg vagy – mondta a pasi és megint nevetni kezdett. Rob is vele nevetett, majd a pasi ügyetlenül felmászott Rob mellé.
- Van valamim – mondta a férfi, majd elővett a zsebéből néhány apró bogyót. - Tutira kiüt... - mondta, majd Rob kezébe nyomott vagy ötöt. - Bepisiltem – mondta a férfi, majd fölállt, és elment valamerre.
Rob csak nézett a kezébe nyomott bogyókra.

- Rémisztő, nem? - kérdezte egy hang, ami túlságosan ismerős volt neki.
- Mi van? - kérdezte és forgatni kezdte a fejét.
- Így kezdődött három éve... Akkor is bogyókat néztél, Rob... - mondta még mindig a hang. Rob csak kapkodta a fejét, nem értette, hogy ki szól, és azt sem, hogy ha valaki beszél hozzá, akkor miért nem látja.
- Ki a fene vagy? - kérdezte, majd felkelt a fotelből.
- Akit ismersz.. Ismertél valamikor régen... - mondta a hang továbbra is, teljesen nyugodtan, töretlenül.
- Régen...?
- Három éve ismertél – mondta a hang, és Robnak úgy tűnt, mintha közelebb jött volna. Sokkal élesebben hallotta, mint eddig.
- KI VAGY? - kiáltotta Rob, majd hevesen forgolódni kezdett maga körül. Tényleg nem értette... Ki a fene beszél hozzá? És mi a fenének jöttek vissza a gömbök!?
- Te vagyok... - mondta a hang halálos nyugalommal.
- Én? - kérdezte Rob, majd hirtelen torpant meg a forgolódásban.
A sarokban állt egy alak.
Arca sima volt, ruhája bár nem elegáns öltöny, de tiszta volt. Haja rövidre vágva, a szeme tiszta volt, és alatta alig voltak karikák.
- Én, te vagyok – mondta a hang, és az alaknak mozgott a szája.
Akkor ő beszélt, állapította meg Rob, majd elindult felé.
- Nem lehetsz én... Te nem vagy én... - mondta, és nevetni kezdett, hogy ez milyen vicces így. A kezében lévő pirulákat a szájához emelte, majd mindet lenyelte egyszerre.
- Szánalmas vagy – mondta az alak.
Rob csak meredt rá, de nem érdekelte, hogy mit beszél. Kit érdekel, hogy mit beszél... Nevetni kezdett teljes szívéből. A gömbök ugrálni kezdtek szeme előtt, és ő is velük együtt.
- Ugrálj te is! - kiáltott Rob, és oda nézett, ahol az előbb az alak volt.
De ott nem volt senki. Helyette most az alak közvetlenül mellette áll.
- Hagyd abba! Józanodj ki! - kiáltotta, majd megragadt Rob vállát.
Erre Rob megtántorodott és elesett. Feje a padlón koppant, kezei természetellenes szögben estek, a lábai meg egymásba gabalyodtak.
- Józanodj ki! - kiáltotta a hang.
- Vérzek... - nyögte Rob a gömböknek, akik hirtelen mind vörössé váltak.
Elveszítette az eszméletét.

Amerika, 2017.

Imádta az életet.

Kristen eldöntötte, hogy igenis szereti az életet, minden egyes percét élvezi, még akkor is, ha éppen nincs ideje aludni a rengeteg forgatástól. Szerette, úgy, ahogy volt minden rosszal és jóval együtt.
És azt sem tagadta, hogy neki az élet alaposan kedvezett.
Természetesen a Twilight után még sokáig volt Bella. De elfogadt, és soha nem utált meg, hogy így nevezik. Annak köszönhette a hírnevét, így nem tudta utálni a szerepet, amit még annak idején eljátszott.
De már egyre többször volt Kristen, mint Bella. És ennek nagyon örült. Olyan volt, mint Leonardo Di Caprio. Ő is sokáig volt Jack a Titanicból. És utána mégis elismert lett.
Bár Tudta, hogy ő még messze van attól a hírnévtől, és még sokat kell dolgoznia, de szerette elhinni, hogy egyszer tényleg olyan lesz, mint ő. Szerette...
Nem tartotta magát nagyképűnek, nem volt egoista. Egészséges önbizalma volt, amit szükségesnek érzett ehhez a szakmához.

Sóhajtott egyet, majd ledobta a forgatókönyvet, amit a kezében tartott.
Ó igen, nagyon is szerette volna. De még mennyire!De nem fogja megkapni. Valahogy tudta, hogy nem kapja meg ezt a szerepet. Az író túlságosan éretlennek fogja tartani hozzá, a rendező meg még mindig Bellázza...
Pedig igazán jó szerep...
Maga elé húzta a telefont, és tárcsázni kezdett. Beszélnie kell az ügynökével.
- Paul.
- Itt meg Kris – mondta, majd hátradőlt a fotelben.
- Elolvastad? - kérdezte az ügynöke, és Kris hirtelen biztos volt benne, hogy mosolyog. Száz százalékig.
- El... De nem fogom megkapni – mondta Kris, és maga is meglepődött azon a furcsa érzésen, ami hirtelen rátört. Ez a tehetetlen akarat. Amikor hiába akarja, nem lesz az övé.
- Megadom az író számát... Hívd fel, és beszélj vele – mondta az ügynöke, és Kris hallotta a motozást.
- És szerinted egy kis rábeszéléstől majd ragaszkodni fog hozzám...
- Vagy ajánl neki fel valamit...
- Nem veszteget meg senkit! - mondta Kris dühösen. Ezt nem szerette az ügynökében. Egy kis lekenyerezést várt mindenkitől, és ő se vetette meg a zsarolást. Bár inkább lefizetést, nem zsarolást. Egy ajándék ide, egy hízelgés oda, és már meg is van...
Ez volt az ő alapja...
- Túlságosan becsületes vagy – nyögött fel Paul, majd belesóhajtott a telefonba. - Megvan a szám! Olvasom, írd! - mondta, majd beolvasott egy telefonszámot.
Kris leírta egy kis papírra, majd elköszönt az ügynökétől.
Csak nézte a telefonszámot, és nem volt benne biztos, hogy fel kéne hívnia.
Mis segít magán, ha az írót zaklatja, és csak beszél és beszél.
Végül is csak egy szerep. Csak az a baj, hogy nagyon jó szerep, amit nagyon szeretne.
Felkapta a cetlit, és forgatni kezdte a kezében.

És mit mondana, bocs Kristen Stewart vagyok és akarom a szerepedet? Nah akkor nézne ki igazán idiótának!
Felkelt, hogy csináljon valamit, majd mégis visszaült. És ha felhívná? Kinek ártana azzal? Csak megkérdezi, hogyan képzelte el a dolgokat, vagy valami hasonló... csak egy hívás lenne.
Felemelte a kagylót, majd tárcsázni kezdett.
De megint meggondolta magát. Az utolsó számnál lerakta a kagylót, majd keresztbe tette a lábát.
Nem, nem. Mit kéne egy forgatókönyvírónak mondania? Kell a szerep ezért mond meg a producerednek, hogy csak engem választhat? Rázni kezdte a lábát, hintáztatni, mint egy kisgyerek.
Ideges volt, és ő se tudta, hogy mitől.
De mit árthat ezzel? Ez csak egy hívás!

Felkapta a számot, a kagylót, majd tárcsázott.
Kicsöngött és csak visszafojtott lélegzettel várt.
- Halló – szólt bele a telefonba egy kellemes női hang.
A fenébe! Minek hívta fel? Ez nem igaz, és most mit mondjon?
- Halló? Ki van ott? - szólt megint a nő egy kicsit türelmetlenebbül.
Nem igaz... Most majd hülyének fogja nézni...
- Kristen Stewart – szólt végül bele, és kifújta a bent tartott levegőt.
- Áh! - jött az egyszerű sóhaj. De ez az a fajta volt, hogy jah már vártam, hogy mikor keresel meg... Ez nem az a meglepődött volt... - Segíthetek? - kérdezte a nő tartózkodó hangon.
- Igazából... igen – mondta Kristen, és csak várt.
- Neked is a szerep kell ugye? - kérdezte a nő, és hangján hallani lehetett a gúnyolódást. - Nem te vagy az első, aki felhív – mondta, majd színpadias sóhajt hallatott. - Te mit ajánlasz érte? Hagy halljam, bár a korzikai úton nem biztos, hogy túlteszel...
Kris megdöbbent. Tágra nyílt szemmel hallgatta a nőt, a nyájas hangját és a lekezelését. Nem volt... tisztességes.
- Én semmit nem akartam ajánlani – mondta Kris megtalálva a hangját. - Csupán kérdéseim lettek volna, hogy miként képzeled el a karaktert, és esetleg bátorkodtam volna megkérdezni, hogy engem alkalmasnak találnál-e a szerepre. De azt hiszem, jobb, ha nem kérdezek semmit. Én nem ajánlok se utazást, és hízelegni se fogok... - mondta, majd lerakta a telefont.

Ennyit a szerepéről. De nem baj. Még ezernyi másik van, amit eljátszhat, ha akar.


A forgatókönyvíró csendesen ült a fotelben, ahol kényelmesen elhelyezkedett azt várva, hogy Kristen Stewart majd az egekig magasztalja a filmet, és, hogy ajándékok ezreivel árassz el.
Ezt várta. De bizony megdöbbent. És tetszett neki, hogy megdöbbent.
Felhívta a producert. Az felvette, és köszöntek egymásnak.

- Kristen Stewartot akarom!

Egy kis meglepetés minden egyes olvasónak!:) A diziért hálás köszönet Nadeennak!:)

My boy - 2. fejezet

Figyelmeztetés! Ez a fejezet kicsit olyan kirakó-szerű, de ne essetek kétségbe, minden a helyére kerül a legvégén.:)

My boy - Ahogy Rob élte meg

2. fejezet

2020. március 03.

Az embernek van egy olyan idegesítő tulajdonsága, hogy mindenben értelmet akar találni.

Vagy ha nem értelmet, akkor magyarázatot keres arra, amire talán nincs is. De mi annyira fájdalmasan racionálisak akarunk lenni, hogy biztosak vagyunk benne, mindenre van logikus magyarázat. Ezt alátámasszuk szép monológokkal, beszédeket tartunk, érvelünk még vitázunk is, ha kell, mert akkor is nekünk van igazunk. Nem lehet, egyszerűen képtelenség, hogy valamire nem lenne logikus magyarázat.
Mert ha valamire nem tudunk választ adni, akkor az a valami... felfoghatatlan. Megérinthetetlen, elfogadhatatlan, elviselhetetlen. Magyarázatot akarunk. Meg akarjuk érteni, hogy egy kis értelme legyen a semminek, hogy valami lényege legyen az ürességnek. Akarjuk, mert emberek vagyunk.
Mindenben logikát keresünk. Minden egyes dologban.
Fölösleges dolgokról szövünk történeteket, és magyarázatot adunk arra, amire senki nem kért. Talán először csak magunkban csináljuk ezt, de utána annyira akarjuk, hogy a másik is elhiggye, hogy a másik is megértse, vagy csak egyszerűen alátámassza az elméletet, hogy elmondjuk, felvázoljuk, és biztosítást kérünk tőlük. Mert biztosak akarunk lenni benne.
Mi lenne, ha valami csak úgy lenne, magyarázat és mindenféle értelem nélkül. Ha csak úgy... létezne.
Akkor valaki gyorsan valami értelmet keresne rajta, és elmondaná a többieknek, hogy ez ezért van. Biztos vagyok benne. Az ember túlságosan racionális, hogy valahogy másképp működjön.
Ennek teljes ellentéteként viszont vannak olyan dolog, amiket képtelenség felfogni. Nem lehet megérteni, és bárki beszélhet róla, akárki megpróbálhatja elmagyarázni, egyszerűen nem fogod megérteni, hogy mégis mit akar ezzel, mi volt az értelme vagy éppen miért.
Százszor elmondhatja, ezerszer megmagyarázhatja. De nem fogod megérteni. Nem, mert nem tudod, vagy nem akarod.

Vagy épp a kettő együtt...

- Kristen, de örülök, hogy látlak! - kiáltottam, amint megláttam az egyetlen személy, aki miatt idejöttem.
Beszélnem kell vele, és nem fog elmenekülni. Még ha akar se fog. Egyszerűen túlságosan régóta várok erre, hogy most futni hagyjam; hogy csak úgy elmenjen. Nem fogom hagyni. Nem mehet el!
- Robert! - kiáltott fel Kristen, majd felém fordult Mióta vagyok neki Robert? Mint valami ismerős a szomszédból. Bár régen mennyit adtam volna azért, hogy ne csak Rob legyek... Én mindig csak Rob voltam neki. Ennyi és semmi más.

Dühösen kaptam fel a kabátomat, és csak meredtem a becsapott ajtóra.
Nem tudok így elmenni. Egyszerűen nem hiszem el...
- Azt hiszed, nekem könnyű? – kiáltottam dühösen, és csak meredtem Krisre, ahogy magatehetetlenül nézte a lábát. Minden kijött. Minden, amit több évig hagytam, hogy forrjon. Minden, egyszerre. - Azt hiszed, hogy könnyű úgy tenni, mintha élvezném az ismétlődő idióta kérdéseket az interjún? Azt hiszed könnyű századszorra is elmondani, hogy csak barátok vagyunk? Azt hiszed könnyű volt téged tegnap megszöktetni? Azt hiszed könnyű Rob Pattinsonnak lenni, IGAZ? Azt hiszed, nem jönnek utánam mindenhova? Tudod, talán azt is tudják, mikor húzom le a vécét!
Valahogy most sokkal inkább keserűséget éreztem, mint diadalt. Egyszerűen nem érti meg... Nem fogja fel. Miért nem érti? Miért kell egy nőnek ennyire nőnek lennie? Miért nem érti meg, hogy nem akarom az interjúkon azt mondani, hogy csak barátok vagyunk. Hogy nem akarok csak mosolyogni, ránézni és fogni a kezét, amikor én meg akarom ölelni, és azt akarom mondania, hogy nem nem vagyunk barátok! Én ezt akarom mondani!
Miért nem érti meg? Miért, egyszerűen miért? Nem látja, vagy nem akarja látni. De miért nem?
- Persze, mert a nagy Robert Pattinson ANNYIRA fontos ember… - mondta gúnyosan, és felém fordult.
Nem hiszem el... Miért csak ennyit tud megérteni. Megérti a mondat végét, de az elejét nem. Miért nem tud figyelni?

- Azt hiszed könnyű a te barátodnak lenni, igaz? - kérdeztem és próbáltam a mérhetetlen fájdalmat gúnyolódásba rejteni. Soha nem fogja megérteni. Nem akarja megérteni... - Hallgatni, hogy mennyire nem jól játszol. Hallgatni a nyávogásod, hallgatni a panaszkodásod! Azt, hogy mennyire rosszul vagy! KRISTEN! Hányszor kérdezted meg az elmúlt egy évben, hogy hogy vagyok? Vagy mit érzek? Hányszor érdekeltelek… ÉN? Neked csak valaki kellett, aki meghallgat, és én véletlenül ÉPP KÉZNÉL VOLTAM!
Már nem tudott érdekelni. Fájt, és bántott, hogy bántom. Elhallgattam mindent. Életének egy bizonyos pontjában szüksége volt rám; használt, ahogy kedve tartotta, de nem voltam több. Nem lehettem több soha a szemében, mert én nem vagyok neki semmi. Csak használt, mint egy papírzsepit, majd eldobott. Talán soha nem érdekeltem, én az ember. Csak magával foglalkozott, és most bárhogy próbáltam, nem tudtam elrejteni a keserűséget.

- Rákos az anyám, TE SZEMÉT! Ha ez nem elég ok arra, hogy figyelmetlen vagyok, akkor nem tudom, mi… - ordította, és láttam, hogy könnyezni kezd.
De már ez sem hatott meg. Az elmúlt évek során százszor láttam ezt... Így mindent megszerez... Mint egy öregember úgy húztam mosolyra a számat, és hagytam, hogy jöjjenek a szavak, amit annyira takargattam. Amit soha nem akartam kimondani. Csak jöjjenek... Már mindegy.
- Mert mindent könnyű az anyukádra kenni, igaz? TÉDEG nem érdekellek! Te nem foglalkozol VELEM! Talán már az is csoda, ha megmondod, hányadikán van a szülinapom… És még csodálkozol, hogy nem akarok veled mutatkozni… - Én mondom az igazat. És fájt, hogy ez az igazság. Annyira szerettem volna, ha ez nem így van. Ha egyszerűen rám kiabálna, hogy nem igaz, és megölelne... Annyira szerettem volna!
- Ne is mutatkozz velem, mert a végén még CSORBA ESIK A HÍREDEN! - kiáltotta dühösen, rám meredve. Nem engem látott. Nem engem, hanem Robert Pattinsont, a színészt. Nem látta az embert, talán nem is érdekelte...

- Tudod mit… nem is fogok! – mondtam lemondóan, tudva, hogy itt most elveszítettem valamit. Valamit, ami nekem nagyon fontos volt, de neki talán semmi.
Csak azt érteném meg, neki hogy lehetett semmi! Annyira szeretném megérteni... miért semmi az egész? Miért nem lehetek én, én a szemében? Miért nem lehetek az ember, és nem a színész? És miért nem lát engem? Azt akarom, hogy engem lásson... Engem, ne a csillogást. Engem szeressen. Ne a fényeket. De nem lát, így nem szerethet.
Nem volt villámcsapás. Nem volt olyan a felismerés, mint egy mennykő. Egyszerűen megértettem. Soha nem jelentettem neki semmit, minden csak a média kedvéért volt. Egyszerűen minden.
- Bárcsak ne jöttél volna el értem tegnap este! Bárcsak ne csókoltál volna meg! Bárcsak NE FEKTETTÉL VOLNA LE! - ordította hisztériásan, és lehajtott fejjel néztem a rongycsomót, ami a hátam mögé hullt.
Kristen... Bárcsak értenéd, hogy mit, miért tettem. Bárcsak ne lennél vak.. Bárcsak érdekelnélek... Bárcsak megértenéd...

- Mert mindenben én vagyok a hibás, igaz? - kérdeztem csöndesen, és csak hallgattam Kristen szipogását. - Bármit csinálok vagy teszek, akkor is csak egy lelki szemetesláda leszek, ugye? Akkor is én leszek a hibás… Szánalmas vagy, Kristen! Annyira szánalmas… - mondtam megvetőnek szánt hangon.
Csak remélni mertem, hogy annyira fáj neki, amennyire nekem. De nem fájhat annyira. Egyszerűen nem érezheti azt, amit én...
- Te meg EGY SZEMÉTLÁDA VAGY! Egy barom, KÖCSÖG, ROHADÉK! Csak tettetted, hogy a barátom vagy! Egy SZEMÉT vagy!
- Tudod mit, Kristen? – kérdeztem, és felé fordultam. - Csak egy lyuk vagy! - mondtam, majd kifordultam a szobából.
Oda üss, ahol a legjobban fáj. Oda üss, ahol a legnagyobb sérülést okozod. Legalább a felét érezze, annak, amit én...

- Már vagy hét éve nem láttalak! - gúnyolódott, majd egymáshoz hajoltunk.
Kezem a derekára siklott, legszívesebben megráztam volna, és magyarázatot követeltem volna mindenért. Mindenért, amit csak mondott, és tett!
Elhajoltam tőle, láttam, hogy elpirult... Kristen, kedves! Te semmit nem változol...

- Basszus, jég hideg vagy, Kris! – kiáltottam fel, amit megérintettem Kris ujjait.
- Miért nem szóltál? – kérdeztem kicsit dühösen, majd szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy teljes felsőtestével hozzám simul. Hegyes kis mellbimbói a mellkasomhoz préselődtek, és egy jó párat nyelnem kellett. Kris... Csak tudnám, miért csinálod ezt...
Hirtelen jött a jéghideg, ahogy kicsi kezeit a hátamra csúsztatta. Bárcsak annyit éreztem volna, hogy hideg a keze! De simogatni kezdett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Elhúztam a számat és igyekeztem nem felnyögni, amitől már egyáltalán nem voltam messze. Mély levegőt vettem, és próbáltam magam lenyugtatni. Mert kellett.

- Nem maradhatunk kint – mondtam, és próbáltam arra a tényre koncentrálni, hogy Kris mindjárt megfagy. - Két háztömbnyire van az ügynököm lakása. Tudom, hogy nem akarsz odamenni… De nincs más ötletem. Vagy visszamehetünk a szállodába… Hátul be tudunk menni, és az sincs messze.
- Kris! Szét fogsz fagyni! – mondtam dühösen, mert éreztem, hogy mellkasomnak támasztott fejét ingatja. - Tulajdonképpen nem nagyon érdekel, hogy mit mondasz – mondtam, és kézen fogva húzni kezdtem. - Ha nem jössz, akkor felkaplak. Akkor lesz okod aggódni a média miatt – mondtam szarkasztikusan.
- E-e-ez csa-csa-csalás!
- Tudom… de szerelemben és háborúban mindent szabad. - A szavak csak jöttek anélkül, hogy felfogtam volna, mit is mondok ki éppen. De nem érdekelt. Most kimondhatom, mert nem fog rá emlékezni. Bárcsak rendesen is kimondhatnám, hogy értse, és válaszolni is tudjon... Annyira szeretném! De most nem lehet. Nem lehet, mert a mamája beteg, mert a karrierje nem éppen a legfényesebb, Most nem kellek neki én is...
Láttam, hogy a homlokát ráncolja. Szinte kívántam, hogy megértse ezt az egészet. Hogy felfogja, és akkor, nem lesz semmi baj... Vagy túl sokat ivott, ahhoz, hogy most ezt megértse.
Pár perc múlva már a szállodában voltunk, és Krist bevezettem a fürdőbe. Csak remélni mertem, hogy a zuhanyzóban nem fullad meg... Bár annyira részeg, hogy az sem lenne meglepő. Benyitottam hozzá, hogy azonnal megbánjam az egészet. Fehérneműben állt a zuhanyzóban, és csak folyt rá a víz. Hátának íve tökéletesen rajzolódott ki, kezemet szinte öntudatlanul nyújtottam felé, hogy azonnal meg is bánjam. Mély levegőt vettem, és próbáltam az egészet fel se fogni.
- Öltözz fel – mondtam, és a száraz ruhákat a radiátorra raktam. Még közelebb léptem, és a csaphoz nyúltam. - Most, hogy megmentettelek a megfagyástól ideje kijózanodnod!
Kristen levegő után kapott, kezét a mellkasához emelte, majd úgy nézett rám, mint egy durcás kislány. Ha nem kötötte volna le a figyelmem Kris dekoltázsa, akkor még viccesnek is találtam volna a jelenetet. A csaphoz nyúlt, és langyosra tekerte, majd kezét hátra nyújtotta.
Szemét becsukta, és a zuhanyrózsa alá tartotta arcát, majd ledobta a melltartóját.
Én csak meredten néztem rá, és megint gondjaim adódtak saját magammal. Még az idegbajba kerget ezen az estén, az egyszer biztos!
Megbabonázva néztem, majd láttam, hogy nyugodtan az alsójához nyúl.
Nyeltem egy nagyot, és csak néztem. A normális énem sikított belül, hogy azonnal menjek innen. De a másik maradni akart. Maradni, belépni a zuhanyzóba, és megölelni. Maradni akartam.
Elkezdte letolni az apró selyemcsodát, én meg hátrálni kezdtem. Nem maradhatok itt...
Becsaptam az ajtót. Majd idegesen a hajamba túrtam. Meg fog őrjíteni... Az egyszer biztos!
Miért van az, hogy ilyen közel van, és mégse lehetne távolabb? Ennél messzebb nem is lehetne tőlem, és én nem ezt akartam... Annyira nem ezt akartam!

- Igazán gyönyörű vagy, Kristen – mondtam, de nem néztem végig rajta. Tudtam, hogy gyönyörű, de nem tudtam olyannak látni, amilyennek megszoktam. Az egészet elrontotta a tény, hogy hazudott nekem, és már nem láttam mást, csak azt a nőt, aki becsapott, és átvert.
Az egész szépet elrontotta egy rossz, és nem tudtam másnak látni, mert ott volt a tudat. Nem tudtam elfelejteni.
Mégis végignéztem az egész lényén, és éreztem, hogy valami megmozdul bennem...
Hiába, én is férfi vagyok. És ezen nem tudok változtatni...

Türelmetlenül álltam az ajtó előtt, és az ujjamat szinte a csengőre tapasztottam. Nyisd már ki, Kristen...
Végre kijött, én meg csak néztem rá, ahogy elegánsan, és piszkosul szexin áll az ajtó előtt.
- Nem mondom, csini, de azért ne ebbe gyere a parkba! – mondtam, és rá mosolyogtam, majd gyorsan beléptem, és magunkra zártam az ajtót.
- Mit keresel itt? – kérdezte, és furcsán nézett egyáltalán nem ünnepi ruházatomon. Közel hajoltam hozzá, bár utólag kicsit megbántam, mert a parfümje az orromba kúszott... De most nem foglalkozhatok ezzel. Nem ezért vagyok itt.
- Elrabollak – mondtam, és mosolyogva néztem rá.
- És mennyi lesz a váltságdíj? – kérdezte ironikusan, és melle előtt karba fonta a kezét. De bár ne tette volna! Akaratlanul tapadtak szemeim a dekoltázsára...
- Azt még nem döntöttem el – mondtam, majd gyorsan a szobája felé kezdtem tolni, hogy ne kelljen látnom. Fenébe, miért ennyire csábító...?
A szobájába érve a lehető legrongyosabb ruhákat vettem elő, és reméltem, hogy ezekben kevésbé fog jól kinézni.
- Öltözz már! – kiáltottam rá, amikor csak dermedten állt a hálója közepén.
- Rob! Nekem mennem kell a díjátadóra! A sofőr is mindjárt itt lesz…
- A sofőr nem fog jönni. Lefizettem – mondtam, majd rá kacsintottam. Kívántam, hogy most csak a barátot lássam benne... Akartam! Gyorsan hozzá léptem, és egy határozott mozdulattal széthúztam a ruháján a cipzárt. Erősen ügyeltem rá, hogy ne érjen a kezem a bőréhez, de a látványtól így se kímélhettem meg magam. - Nem hagyom, hogy elmenj oda – mondtam, majd gyorsan kifordultam a szobából, mielőtt tényleg levette volna a ruhát. Azt még nem bírnám ki....

Türelmetlenül doboltam az ajtón, és próbáltam elhessegetni a képeket, amiket a fejem vetített. Csak jöttek, pedig nem akartam.
Miért nem lehet már Kris csak barát, én se tudom. Csak a tény van meg, hogy nem úgy nézek rá, mint egy barátra. Mert ő nem az, és ha tetszik, ha nem sokkal több. Mennyit tagadtam, hogy nem... Mennyire hitegettem magam, hogy ez nem így van... De csak a puszta igazság maradt. A tény, hogy nem barát. Sokkal több...
- Bemenjek segíteni, Kris? Kicsit lassú vagy!
- Ha le akarod venni a harisnyám, akkor gyere! – kiáltotta vissza, nekem meg akaratlanul jöttek a képek, ahogy tényleg leveszem a harisnyáját. Jó! Vagyis nem jó...
- Hú! Rohanok, kedvesem! – mondtam, és én is felnevettem. Reméltem, hogy csak én érzékeltem, hogy ez inkább keserű és feszengő nevetés volt...
Ha tetszik, ha nem ez sokáig fog tartani. Eljöttem az ajtótól, mielőtt bementem volna, és inkább leültem a kanapéra.

- Kész vagyok! – mondta Kris, ahogy kilépett a szobából.
Legalább így rosszul nézne ki! De nem, még így is remekül kell festeni! Összekötött hajjal, smink nélkül, szakadt ruhában... Melltartó nélkül... Szemeim akaratlanul tapadtak az említett testrészre, majd gyorsan el is fordítottam a tekintetem.
- Már kezdtem aggódni – mondtam, majd Kris kezét megragadva húzni kezdtem kifelé.
Bárhol jobb, csak ne maradjunk ágy közelben!

- Én nem mondom, hogy gyönyörű vagy! - mondta, majd nevetni kezdett. Azon a csilingelő kacagáson, amit annyira megszoktam tőle.
Most ezt a nevetést szabályosan kihívásnak láttam. Mintha rajtam nevetne. Nem tetszett, és egyenesen rosszul voltam tőle. De színház, akkor örülj!
Vele együtt nevettem, és mélyen a szemébe néztem. Nem volt kétség, hogy utáljuk egymást. Csak ránk kellett nézni, a szemében gyűlölet volt, és én is tudtam, hogy nem éppen jó szívvel vagyok vele. Utáltam a hazudozást és az egész cirkuszt, amit a fiam körül rendezett. Jobban nem is utálhatnám...

- Csak saláta van itthon…- kezdtem, és Kristen felé lépkedtem.
- Kristen Stewart!

Na igen! Ennek aztán sok értelme volt! Gratulálok, Rob! Szuper, Kristen! Ennél jobb nem is lehetne! Pár lépéssel Kris előtt álltam, majd kikaptam a kezéből a távirányítót, és kinyomtam a tévét. Mintha bármit is ért volna, amikor már tudja... Tudja, amit mind a ketten sejtettünk.
- Mi a fenének kellett megnézned? – kérdeztem és próbáltam Krisre úgy nézni, minta aki nem tudja, hogy épp most omlott össze. Tudtam, nem kellett mondani. Ettől félt. Annyira félt tőle, hogy talán el se lehet mondani, és most megtörtént.
Híres volt. És most mégis... Nem tudtam megmondani, hogy ő mit érez. Nem tudtam volna felfogni, elmagyarázni, ez milyen. Nem tudtam volna. Én ezt nem érthetem. A legtöbb, amit tehetek, hogy vele vagyok. Csak vele kell lennem...
Kris lassan felállt, mint akit hipnotizáltak kiment a fürdőbe, majd visszajött, és a kezét nyújtotta felém. Követtem minden egyes mozdulatát. Annyira szerettem volna valamit mondani, amitől jobb lesz. Amitől meg tud vigasztalódni. Valami, amitől... jobb.
De talán én is tudtam, hogy ez nem lesz jobb. Egyáltalán nem.
Némán nyúltam a farzsebemhez, majd adtam a kezébe a doboz cigit. Kezét ha csak egy pillanatig is, de kezembe zártam, és próbáltam neki megmutatni... Csak tudatni vele, hogy itt vagyok, ha kell. És beszéljen, ha akar.
Ezt csinálja évek óta. Beszél hozzám... Tudtam, hogy most is fog, csak idő kérdése. Ki fog törni, csapkodni fog maga körül. Mert ő ilyen.
Tovább figyeltem, ahogy kimegy a teraszra, majd egyszerűen lekuporodik a fal tövébe, és egymás után nyújt rá a cigikre.
Talán ez a legrosszabb, nem? Ez a tehetetlen üresség, amikor valamit tenni akarsz, de tudod, hogy nem tudsz. Amikor talán még azt is szégyelled, hogy te híres vagy. Ez az a pillanat, amikor nem kéne Pattinsonnak lennem, csak... valakinek. Csak egy barátnak.
Bár neki én csak egy barát vagyok. Csak Rob. És akármennyire akartam, hogy ez ne így legyen, tudtam, hogy így marad. Így, mert muszáj, hogy maradjon...
Lassan indultam felé. Tudtam, hogy a legkisebb megmozdulásra robbanni fog. Ismertem már. Tudtam, hogy ez lesz...
Letérdeltem elé, kezemet a térdére raktam, és a tekintetét kerestem.
- Gyere be, Kris! Tényleg megfázol…
Szinte csak suttogtam, de úgy kapta fel a fejét, és nézett rám, mintha ordítottam volna. Csak nézett, majd felpattant, és beviharzott a szobába.

- Ne sajnálj, Rob! – kiáltotta magához képes nagyon hangosan, és felém intett kezével. - Ne merészelj szánni engem!
Ezt vártam. Pontosan ezt vártam. Kiabál, hadonászik utána sír, ordítozik, majd megnyugszik és bocsánatot kér. Ez megy évek óta. Már ismertem. Annyira ismertem.
- Nincs szükségem arra, hogy a nagy Robert Pattinson sajnáljon engem. Hogy valaha megessen rajtam a szíve, hogy segédkezet nyújtson! Nincs rád szükségem! - ordította, és mintha dühöt láttam volna megcsillanni a szemében. Dühös rám? Megmondaná, hogy miért? Mit is tettem, amivel megérdemlem a haragját? Lassan indultam el felé, jól tudva, hogy elszalad, ha most odaugrok. Tudtam...
- Dehogynem! Most van rám a legnagyobb szükséged! – mondtam egyszerűen, normális hangerővel.
- Nem! Soha nem is volt, és nem is lesz! - ordította, majd hátrált egy pár lépést. Nem lesz rám szüksége... Csak a harag beszél belőle. Biztos vagyok benne. Csak a tény, hogy Arany Málnát kapott. Nem utálhat. Muszáj, hogy kelljek neki... - És jobb, ha nem találkozunk többet! A végén még csorbul a hírneved, Rob…
- Hülyeségeket beszélsz! – mondtam, és legszívesebben elnevettem volna magam. Ekkora idiótaságot is csak ő tud kitalálni...
- A végén még lehozza a sajtó, hogy az Arany Málnás színésznővel kavarsz!
- Nem érdekel…
- Könnyű neked! Nem te vagy a legrosszabb! Hagyj békén! - közel hajolt hozzám, és szikrázó szemekkel ordított. Hagyjam békén... Ez az egyetlen, amit igazából nem is akar. Nem akarja. Ha most elmennék, akkor tovább hisztizne. Csak én tudom megnyugtatni. Senki más. Nekem kell megnyugtatni.
- Nem hagylak… - mondtam, és átfogtam a derekát, majd magamhoz szorítottam.
- Engedj el! – Kristen csapkodni kezdett apró kis ökleivel. Forgolódott és folyamatosan mozgott. Akaratlanul vettem tudomásul mennyire közel van hozzám, és mennyire jobb lenne, ha ezt ő is észrevenné.
- Nem – mondtam szilárdan, és kezem feljebb csúszott hátán.
- Nem akarom! Engedj! Nem akarom! Nem…! - Keveivel hátra nyúlt, és megpróbálta ellökni az enyémet, de szorosan fogtam, és semmit nem ért el vele.
- Nem engedlek - mondtam, majd kezem lassan felcsúszott a vállán, hogy megnyugodjon.
- Eressz! – kiáltotta még utoljára, és hallottam, ahogy a hangja elcsuklik. Sírt... És ennek talán így kellett lennie. Sírjon, utána talán jobb lesz. Ereje elfogyott, talán ő se volt vele tisztában, de karjai a hátamra fonódtak és magához szorítottak.
- Engedj…! – suttogta, majd arcát a vállgödrömbe temette.
- Engedj…
- Nem engedlek – mondtam halkan, majd megpusziltam.

- Mennyire hiányoztál! - mondtam cinikusan, és kitárt karokkal léptem felé. Mintha tényleg jó barátok lettünk volna...
- Te is! - mosolygott rám, és közelebb lépett.
Megöleltem, pedig legszívesebben messzire taszítottam volna. Rá se akartam nézni. És most mégis ölelem. Éreztem, hogy teste megremeg, én meg gúnyosan elmosolyodtam.
Nem kell értelmező szótár, ahhoz, hogy tudjam, mit jelent. Szándékosan a füléhez hajoltam, és direkt suttogtam... Hagy borzongjon bele. Hagy érezzen valami kínt...
- Hol van a lovagod, drágám? Csak nem eltűnt? És Edy előtt is azt csináljátok, amint az elővacsorán?
- És az ügynököd, hogy van, kedvesem? - suttogott vissza, majd keze hátra nyúlt, és lefejtette az enyémet a derekáról. Fel se tűnt, hogy szorítom...
De hogy jön ide az ügynököm?

- Elnézést… Szabad lesz? – kérdeztem előre furakodva a rengeteg ember között. Mintha megint az iskolában lennék és szaladni kéne előre a sorban. Csak itt most egy rakat híresség van. Nah meg ez az Oscar elővacsorája, és nem az iskola. És, hogy miért kell szaladni, azt én se tudtam... Csak azt, hogy beszélnem kell Kristennel. Muszáj!
- Michael, akkor hozzád megyünk, ugye? Vagy hozzám menjünk? - Kristen hangja áttört a tömegen, és én megálltam. Nem tudtam tovább menni...
Kristennek van valakije...
- Nem is tudom, drágám. Azt hiszem nem bírom ki a te házadig… – A tuskó birtoklóan átölelte Kristen, ő meg a pasihoz simult. Hozzásimult...
- Akkor siessünk – suttogta Kristen, és még el is pirult.
Megdermedtem és csak álltam ott egy helyben. Van valakije... És elég egyértelmű, hogy mit fognak most csinálni. Valahogy fel se fogtam mi van körülöttem. És nem értettem magam... Most ez miért fáj ennyire? Miért ráz ki a hideg arra a gondolatra, hogy az a tuskó hozzá ér... Látja, és beszél hozzá. Miért kell nekem féltékenynek lennem, amikor egyáltalán nem akarok semmit... Semmit, csak magyarázatot. És mégis zavart, hogy hozzá ér. Jobban, mint kellett volna.

- Kristen – szólt a tuskó, és elengedtem Kristen. Nem akarok hozzáérni, csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges. Most valahogy nem...
- Michael! Ő itt Rob... Biztos ismered te is. Régi ismerősöm. - Kristen a tuskó szemébe nézett, annyira utalóan, hogy még egy vaknak is feltűnt volna. Annyira egyértelmű volt a nézése, hogy rémes volt. És még ő színésznő, aki el tudja rejteni az érzelmeit...
- Michael Watherby – mondta a féreg és a kezét nyújtotta nekem. Most komolyan kezet kell vele ráznom?
- Rob Pattinson – köptem ki saját nevem, mintha azt utálnám, pedig csak a pasit. Vagy nem is utálom, csak felfordul tőle a gyomrom...
- Még beszélünk, Kristen! - mondtam és újból kitártam a karom. - Arra akár mérget is vehetsz – suttogtam újra a fülébe, és örömmel konstatáltam, hogy megint megremeg. Örültem neki... Ha másnak nem, hát ennek. Szinte rögtön jött a válasz, és megint suttogva.
- Vegyél te, te rohadék! - suttogta, majd mintha felnyögött volna.
Nem akarok semmit érezni! Nem akarok!
- Viszlát – mondta mosolyogva, amint elszakadt tőlem.
- Hamarosan... - mondtam majd egyenesen a szemébe néztem mosolytanul, hogy nagyon is értse... Beszélni fogunk, ha kell még ma.

Elmenekült. Annyira kristentelen volt az egész. Bár ha jobban belegondoltam mégis rá illett, állandóan ezt csinálja.
Elmenekül minden elől, semmivel nem néz szembe, nem megy neki az árnak. Mert nem akar. Mert fél, vagy mert óvja magát.
Valahol belül egy hang azt suttogta, hogy mi van, ha nem is magát óvja, hanem a fiamat... fiunkat. Majdnem fájt kimondani, hogy nem a fiunk. Tisztában voltam a ténnyel. Nagyon is. De nem tudtam elfogadni Kristent mint anyát. Nem így viselkedik egy anya. Nem... Így nem viselkedhet. El kellett volna mondania. És, amikor megtudtam legalább az esélyt meg kellett volna adnia, hogy megismerjem a fiamat.
Hónapok óta rejtegeti. De ma este nem fog elmenekülni. Beszélni fogunk, ha akar, ha nem. Mert beszélnünk kell! Látnom kell a fiam, akit nem ismerek. Nem érdekel milyen áron! Muszáj!
Majdnem elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, hogy ma este akkor is beszélni fog, ha nem akar. Mert együtt leszünk. Nem kellett sok minden, csak egy telefon, és már el is volt intézve. És ha az az ára, hogy bájolognom kell egy kicsit vele, akkor rendben. Nem sajnálom. De látnom kell Edyt. Már tényleg.
Kiléptem a szállodai szobából, és próbáltam nem arra koncentrálni, hogy mindenhol vakuk fognak villogni. Tudtam, hogy ez lesz, és mennyire utáltam az egészet! Gyűlöltem...
De ez az ára. Csak tudnám, hogy megéri-e...

Pár perc múlva a limuzin leparkolt a vörös szőnyeg előtt, ahol a korai óra ellenére olyan tömeg volt, mint normálisan. Na ebből címlap lesz, hogy egyedül jöttem... Felsóhajtottam, majd kinyitották az ajtót, én meg kiléptem. Csak mosolyogni kell, meg válaszolni néhány kérdésre, és akkor minden rendben is van. Csak mosolyogni kell...
Bájologtam egy sort egy rakat másik színésszel, mosolyogtam és válaszoltam. Amit kell. Ez csak egy szakma a sok közül. Miért látják annyira fényesen mások? Valahogy nem tudtam megérteni.
Egyenesen a kis terem felé mentem jól tudva, hogy ott kell lennem. És ha szerencsém van, akkor már Kristen is itt van, és végre beszélhetünk. Ha szerencsém van, akkor minden rendben lesz!
- Mr. Pattinson! Remek! Alá kell írnia a dokumentumokat, reméljük Miss. Stewart is hamarosan itt lesz! Önök az elsők, szóval, tényleg remek lenne, ha már itt lenne – mondta egy férfi előttem haladva, és idegesen az ajtó felé nézett.
Én csak követtem, de nem néztem hátra. Igen, én is örülnék, ha már itt lenne. De nem vágyom annyira a társaságára...
- Itt írja alá, meg itt... És ez nem a maga mobilja? - kérdezte a férfi, és a rezgő zakómra nézett.
- De – mondtam félvállról, majd elővettem a készüléket.

- Mondjad, Kate!
- Te NORMÁLIS vagy? - kérdezte rögtön, és éreztem, hogy erősen próbál nem kiabálni. Nem sok sikerrel, mert még telefonon keresztül is érzékeltem a dühét.
- Nem vagyok az – mondtam teljesen nyugodtan, jól tudva, hogy most miért is tajtékzik.
- Emiatt nem kapsz díjakat, Rob! - mondta megint, de most sokkal inkább vádló volt a hangja, mint dühös. - Komolyan mondom neked!
- Már megbeszéltük egyszer, hogy a magánéletem neked tabu – mondtam nyugodtan, és félrevonultam, hogy senki ne hallja, mit beszélünk.
- Nah persze... Kristen óta... De Rob, ez már nem normális! - mondta megint idegesen.
- Igen, Kristen óta. Ne szólj bele mit csinálok, Kate!
- De bele kell szólnom, mert teljesen tönkreteszed magad!
- Neked nem ez a dolgod! És ne hívj még egyszer ilyen dolog miatt, mert jól tudod, hogy nem érdekel a véleményed!
- Tönkreteszed magad, és észre se veszed... - suttogta Kate, már inkább csak magának, mint nekem.
- Akkor se szólhatsz bele! Aláírtad a szerződést. Tartsd magad hozzá! - mondtam, majd leraktam a telefont.

Semmi köze hozzá. Egyáltalán semmi...
A terem lassan telni kezdett, csak az nem jött, akit én vártam. De már itt lehetne. A szervező egyre idegesebb lett, lassan már a körmét rágta. Egészen vicces figura. Komolyan még nevetni is jó lenne rajta!
Az ajtó nyílt, az ajtó csukódott. És ott volt ő. Bárcsak örültem volna neki! Tényleg akartam, hogy örüljek, de nem tudtam. Egyszerűen csak ő volt, és a rengeteg hazugság. Nem tudott más lenni.
- Kristen Stewart! Rendben. Jöjjön ide, Mr. Pattinson mellé, kérem. Önök az elsők...
Kristen lassan felém lépkedett, arcán sokkal inkább szenvedés jelei látszódtak, mint örömé. Legalább ebben egyet értünk. De nem fog menekülni. Akkor is meghallgat. Több hónapja játssza ezt velem. Most nincs hova menekülni, nincs kihez futni. Meg fog hallgatni.
- Kristen!
Cinikusan elmosolyodtam a biztos siker tudatában, majd az arcához hajoltam és megpusziltam.
- Mi van lefoglalt a drága Michael-öd? - suttogtam megint a fülébe, és vártam, hogy megremegjen. De nem remegett. Most egyszerűen csak volt.
- Nem annyira, mint a szőke macáid – mondta vissza tömény indulattal.
Látta a képeket. Elhajoltam tőle, és csak néztem rá. Most mi van? Látta a képeket... Ezért mondja, csak ennyi. És neki egyébként sincs joga felemlegetni mit csinálok szabadidőmben... Az én dolgom.
Rá mosolyogtam, pedig semmi örömet nem éreztem.

- Féltékenység? - kérdeztem gúnyosan.
- Inkább hányinger – mondta határozottan és elhúzta a száját.
Csak tudnám kit akar becsapni... És én kit akarok becsapni? Túl jól ismertem már magam, hogy tudjam, mit miért csinálok. Tisztában voltam vele, mint mindenki más. De nem akartam róla tudni... Még nem, amíg van esély az ellenkezőjére. Addig nem akarom tudomásul venni. Csak megérteném, hogy Kristen mit miért csinál! Mennyivel könnyebb lenne minden! Ha érteném őt valahogy minden légiesen könnyed lenne...

- Beszélnünk kell – hajoltam hozzá újra közelebb, és végre láttam, hogy megremeg. Mégse veszett el a varázs! Mosolyra húztam a szám, hogy legalább ebben nekem van igazam.
Abban a pillanatban húzódott el, majd szikrázó szemekkel rám nézett.
- Nem itt fogunk beszélgetni – mondta határozottan, és láttam, hogy el akar menni.
Pár lépést eloldalazott, én meg rögtön utána nyúltam. Nem fogsz elmenni! Most nem, amikor már ilyen közel a cél...
- De itt fogunk! - mondtam, és átfogtam a derekát, majd magamhoz húztam.
- Engedj el! - mondta, és dühösen meredt a szemembe.
- Ugyan, szívem! Ne nevettesd ki magad! - mondtam gúnyosan, majd még közelebb húztam. Azt lesheted, hogy mikor engedlek el, amikor végre beszélni tudunk!
- Tudod, azt még megértettem, hogy nem keresel… Talán azt is, hogy nem veszed fel, ha hív az ügynököm. De egy ilyen dolgot eltitkolni… - Kristenre néztem, hogy lássam mit érez. Csak a szemébe kell nézni, akkor mindent tudni fogok. De dacosan elfordította a fejét, még csak véletlenül sem akart rám nézni.
- Megfosztottál a fiamtól, Kristen! – mondtam, és csak néztem, ahogy döbbenten mered rám. Meglepődött... De min?

- Miss. Stewart, Mr. Pattinson! - A férfi integetni kezdett, én meg erősen tartva Kristent, hogy véletlenül se menekülhessen el, a szervező felé mentem.
- Önök kezdenek rögtön a házigazdák után. Utána fáradjanak a helyükre, kérem – mondta a férfi, és a függöny felé intett, ami elválasztotta a színfalat a teremtől.
Lassan a függöny felé lépkedtünk, majd Kris hirtelen rám kapta a tekintetét.
Nem értettem, felvont szemöldökkel néztem rá, de lehajtotta a fejét. Arca pirosodni kezdett, és tekintete a derekát fogó kezemre tévedt.
Eszébe jutott... Minden eszébe jutott, csak ez lehet a magyarázat. Át tudom érezni a helyzetét.
Még a szememet se kell becsukni, hogy minden egyes mozdulatra emlékezzem. Minden apró rezdülésre, érintésre, simításra. Mindenre emlékszem... Bárcsak ne emlékeznék! Bárcsak az egészet ki lehetne törölni az emlékezetemből...
Nem tudok rá úgy nézni, ahogy szeretnék. Akit én öleltem, az a féreg is ölelte. És ezen nem változtat semmi... Elvették tőlem, a maró féltékenység csak úgy izzott bennem...
Csak azt nem értem, hogy miért voltam féltékeny. Semmit nem adhat nekem Kristen a fiamon kívül, aki kell nekem. Ő már nem az az ember, akit szerettem. Akit szerettem, ő nem viselkedett volna így.
Nem tudom szeretni ezt a Kristent. Képtelen vagyok rá.
Éreztem, hogy izmaim megfeszülnek, és vissza kellett fognom magam, nehogy megint megszorítsam Kristent. Túl kicsi a végén még nyomot hagyok rajta...

- Látni akarom a fiam – mondtam mereven a függönyt bámulva. - Jogom van látni – tettem hozzá majd a szemébe néztem.
De ő nem a szememet nézte, hanem az ajkaimat. Kristen...
Miért csinálod ezt?
- …a Twilight sztárjai…
- Nem. Nincs jogod hozzá – mondta természetellenes határozottsággal, és elfordította a fejét. Mosolyt rendezett az arcára, erre én is követtem a példáját, majd kivezettem a színpadra.

- Hát nem vicces, Kristen, hogy még mindig Twilight-sztárok vagyunk? - kérdeztem a mikrofont tartva, hatalmas mosollyal az arcomon.
- Te beszélsz, Robert Pattinson? - kérdezte Kristen nevetve. - Egymást érik a kasszasiker filmjeid!
A közönség is felnevetett, bár én ezen semmi vicceset nem találtam.
- Te se panaszkodhatsz, Kristen! Elég szépen befutottál! - mondtam negédesen, és csak nevetett mindenki.
Nem értettem, hogy min, de én is mosolyogtam. Mert kellett. Itt van a helye és ideje a mosolygásnak, nevetésnek, viccelődésnek. Mert kell.
Átadtuk a díjat, majd mosolyogva indultunk lefelé a színpadról.

- Kristen! – szólítottam meg komolyan, amikor már biztos voltam benne, hogy egyetlen kamera se követ.
- Ne szólj hozzám, Rob! – vágott a szavamba, majd a helyére ment.

Bárcsak érteném! Bárcsak felfognám! Érteni akarom Kristent, de nem tudom. Miért nem tudom?
Némán a helyemre mentem, majd csak voltam. Tapsoltam, amikor kellett, de igazából fel se fogtam, hogy mi történt. Nem sikerült. Pedig annyira bíztam ebben az egészben, hogy most mindent megbeszélünk. De nem ment.
Nem számítottam rá, hogy ennyire... ellenem legyen. Ennyire nem akarja, hogy lássam a fiamat, vagy csak egyszerűen ennyire utál? Vagy mind a kettő egyszerre? Nem tudtam.
Csak a tény volt meg, hogy egy kicsit se vagyok előrébb, mint kéne.

És ha még tovább játssza ezt az idióta játékot, akkor nem tudom, hogy mit fogok csinálni.

Bizalmatlansági indítványokat az iccsinee@gmail.com címre fogadunk el. Valamint, ha még nem utálsz minket, akkor dobj meg egy kritikával.:)