2021. április 24.
Eltűnhet-e valaki csak úgy?
Lehetséges, hogy valaki egyik pillanatban még ott van, aztán a következőben már sehol? El lehet tűnni ténylegesen? Lehet láthatatlanná válni, és megszűnni a világ számára? El lehet tűnni?
Sokan mondták, hogy nem. Régen. Még régebben. Hogy ez egy nagy hülyeség, egyszerűen lehetetlen úgy eltűnni, hogy senki nem tud rólad. Pedig sokan próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. Rendőrök, forgatókönyvírók, orvosok. De nem hittem nekik. Hiába mondták, hogy tumorok szívódnak fel csak úgy, hogy a megírt történet csak úgy eltűnt, hogy emberek ezreiről nem tudnak semmit. Mert eltűntek.
Egyszerűen... eltűntek.
De nem hittem nekik. Ez hülyeség, nem? Ha valaki létezik, ha valaki él gondolkodik és lélegzik, akkor legalább egy valakinek kell lennie a világon, aki tudja, hogy hol van, hogy mit csinál. Legalább egyetlen valaki van, akit tudja, hogy hova tűnt az ember, miért szívódott fel a daganat, hova tűnt a megírt forgatókönyv.
Mindre van magyarázat. Logikus és értelmes. A forgatókönyv esetében valaki biztos ellopta... A tumor esetében orvosi műhibát szoktak emlegetni.
De az embernél? Az ember nem tűnhet el csak úgy. Valakinek muszáj tudnia, hogy hol van az eltűnt személy. Valakinek muszáj tudnia, mi történt vele.
És most mégis...
Edy eltűnt. Felszívódott, mintha soha nem is lett volna, pedig nagyon is tudom, hogy van, hogy létezik. És mégse tudok róla semmit...
Eltűnt.
- Mindannyian tudjuk, hogy ez egy nehéz helyzet, de ne aggódjanak. Valamikor úgyis előkerül a gyerek! - mondta egy nyomozó és biztatóan rám mosolygott.
Én először fel se fogtam, hogy mit mondott. Aztán leesett. Mosolyra húztam a szám, amiben semmi öröm nem volt.
- Hallod, Rob? Ne aggódjunk! - idéztem ironikusan, és felé fordultam. - Ne aggódjunk, mert valamikor úgyis előkerül! Hátha évek múlva szembe jön velünk az utcán! FÖLÖSLEGES AGGÓDNI! REMEK HÍR, NEM? - üvöltöttem, és a végére a nyomozó felé fordultam, hadonásztam a kezemmel és feldöntöttem a székem, amin ültem.
A férfi csak elhűlten nézett rám, majd kifordult a konyhából.
- Kris... - suttogta Rob, és felállt a helyéről. - Ezzel csak magadat idegesíted – mondta, majd éreztem, hogy a kezét a vállamra rakja.
Szembe fordultam vele, és csak néztem rá értetlen szemekkel. Nem fogtam fel. Nem tudtam megérteni.
- Már hat napja nem történt semmi – mondtam, és csak néztem rá. - Hat napja nem csinálnak semmit!
- Nem tudnak mit csinálni! - mondta Rob egyenesen a szemebe nézve.
- De én igen – mondtam, majd kimentem a konyhából.
- Kristen! - Rob szinte lemondó hangja követett, és jött utánam, ahogy bementem a dolgozóba. - Mit akarsz csinálni? - kérdezte, majd a hátát neki vetette az ajtófélfának.
Fáradtan, nyúzottan és szinte lemondóan nézett rám. Mintha már úgyse tudna mit csinálni, hát hagyja, hogy csináljam, amit akarok. Hagy csináljam, és jöjjek rá én magam, hogy mekkora kárt okozok...
- Eladom a házat... - mondtam, és keresni kezdtem az ingatlanos címét. Már többször meg akarta venni a házam, de nem adtam. Hát most adom.
- Miért adnád el? - kérdezte Rob, majd kezét a mellkasa elé fonta.
- A száz millióért – mondtam, majd végre megtaláltam a telefonszámot. - És a kocsikat meg a céget is eladom. Úgy lesz elég pénzem – mondtam, majd tárcsázni kezdtem. - Judith biztos megérti majd...
Rob hirtelen lépett mellém, majd kapta ki a kezemből a telefont.
- Megtennéd, hogy gondolkozol mielőtt cselekszel? - kérdezte, egyenesen rám nézve.
- Miért honnan akarsz pénzt szerezni? - kérdeztem, majd a kezem nyújtottam a telefonért.
- És te hol akarsz lakni miután megvan Edy, és semmid nincs?
- Majd nálad – mondtam egyszerűen, és újra a telefon után nyúltam. - Úgyis most akartál ide költözni.
Rob megdöbbent, karját maga mellé ejtette. Nem tudtam, hogy miért döbbent meg. Eddig is úgy volt, hogy összeköltözünk, és amint meglesz Edy, akkor is össze fogunk. Csak legyen meg!
Döbbenetét a telefonja csörgése szakította meg. Odakapott a zsebéhez, majd elővette a mobilját. Másik kezében még mindig az én telefonom volt, így elég viccesen nézett ki, bár eszem ágában se volt nevetni.
- Pattinson – mondta a telefonba, majd figyelmesen hallgatott. - Rendben. Köszönöm – mondta, majd lerakta a telefont.
- Megvan a pénz – mondta egyenesen rám nézve, majd elindult kifelé.
- Megvan a pénz – ismételte most a tömérdek rendőrnek és nyomozónak, aki a nappaliban tolongott. - Délután megyek érte.
- Köszönjük a fáradozását, de erre az esetre megvan az állam tartaléka – mondta az egyik nyomozó, majd felállt a helyéről.
- A fiamra bármikor van pénzem – mondta Rob egyenesen a nyomozónak.
- Nem vihet majd be igazi pénzt. Az FBI-nak remek hamisítványai vannak, így teljesen fölöslegesen fáradozott – mondta a férfi és a végére már majdnem nevetett.
Nem értettem, hogy ezen a helyzeten mi annyira nevetséges. Hogy miért kell nevetni csak azért, mert Rob megtette az egyetlen dolgot, amit meg tudott tenni.
Valahogy és hirtelen szánalmasnak éreztem magam. Egy gyereknek több kell a pénznél. Nem csak ennyire van szüksége. És most még pénzt se tudunk neki adni. Szánalmas. Haszontalannak éreztem magam, tehetetlennek. Mintha csak lennék a semmiért.
Rob felém fordult, én meg csak halványan bólintottam. Hallgassunk. Ez az egyik, amit megtanultam ezalatt az egy hét alatt. Hallgassunk a nyomozókra, mert azok tudják, mit csinálnak. Nagy átlagban... Jutott hirtelen eszembe az előbbi eset. Még, hogy ne aggódjunk...
Leültem a telefon mellé, és vártam. Hívnia kell megint. A nyomozók szerint úgyis hívni fog, hogy mikor és hova kell vinnem a pénzt. Szóval várok. Egyszerűen vártam.
Rob felsóhajtott, majd leült mellém és megfogta a kezem. Amikor már csak ennyi vigaszom van, az már majdnem szánalmas.
Kifejezéstelen arccal néztem körbe a nyomozókon.
Nekik ez semmi más csak munka. Nekik ez... egy feladat, amit meg kell oldani, akár a matekpéldát az iskolában. Csak itt nem az a veszély fenyeget, hogy a tanár rajta kap, hogy valójában amőbázol a padtársaddal, hanem az, hogy meghal valaki.
Meghalhat valaki...
Az én fiam.
Azt hiszem könnyű volt az iskolában.
Csak körök és ikszek. Ennyi volt a lényeg. Aztán ha veszítettél, akkor kezdjük elölről, semmi gond.
Talán, ha le lehetne egyszerűsíteni az életet körökre és ikszekre, akkor minden jobban menne. De az élet nem ennyi. Nem lehet betanulni a szövegeket, nem lehet mindenre reakciónk. Egyszerűen... Nem lehet minden rendben.
Túl tökéletes volt. Már tudom, hogy ez volt a baj. Túl tökéletes volt az életem egy héttel ezelőtt. Túl hibátlan és remek. Túlságosan... boldog.
Talán, ha megint összevesznék Robbal, akkor visszakapnám Edyt.
Azt hiszem nem vagyok normális.
- Kris...
- Igen – kaptam a fejem Rob felé. Elbambultam. Nem figyeltem és kizártam mindent, ami talán most nem is baj. Nem akarok tudni a külvilágról, a világ se akar tudomást venni rólam.
- Jól vagy? - kérdezte és vállamnál fogva maga felé fordított.
- Nem – mondtam, és fejemet elfordítottam tőle. Idióta kérdés. Hogy lennék jól, amikor a fiunk ki tudja hol van, és ki tudja mit csinál vele az az idióta? - Te jól vagy? - kérdeztem vissza kis éllel a hangomban utalva arra, hogy mekkora idiótaságot kérdezett.
- Nem – mondtam, és elmosolyodott jelezve, hogy megértette a célzást. - Tényleg hozzám költöznétek? - kérdezte, majd elfordította a fejét, és hirtelen nagyon érdekes lett a cipője. Mint a gyerek, aki zavarban van.
- Jobb lenne, ha te költöznél – mondtam, és rá emeltem tekintetem. - Edy szeret itt lenni – tettem hozzá, és elmosolyodtam. - És én is.
- Nem most akartam elmondani, de talán jobb ha kimondom... – kezdte, és felemelte a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
Komoly volt. Komoly. Elszánt, és egyszerűen... aranyos.
És hirtelen érdekelni kezdett, hogy mit is akar mondani. Napok óta először valami más is érdekelt nem csak az, hogy hol van Edy.
De nem tudta kimondani, mert csörögni kezdett a telefonom.
Csettintésre lett néma csönd az egész házban, és meredt mindenki a telefonra.
- Beszéltesse – mondta a nyomozó, majd a telefon felé intett, hogy vegyem fel.
Remegő kézzel nyúltam a kagylóért, és erősen bíztam benne, hogy tényleg a rabló az... Nem tudom miért. De akartam, hogy ő legyen, és nem az apukám vagy a bátyám, hogy érdeklődjön felőlünk...
- Halló – szóltam bele, és riadtan vettem tudomásul, hogy a hangom is remeg.
- Megvan a pénz? - kérdezte az erőszakos hang.
Én majdnem megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy vége a várakozásnak.
- Százdolláros bankókban jó lesz? - kérdeztem majdnem cinikusan. Nem tudtam honnan jön ez az egész, nem tudtam, miért jön... Csak jött. - Vagy legyen ezres?
- Szarok rá, aranyom – mondta a pasi, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Ha engem kérdez, akkor a százdolláros a jobb... Sokkal kevésbé feltűnő, mint az ezres. De mondja csak, maga mit is dolgozik? Mert tudja nem mindegy, hogy mi a szakmája. Ha mondjuk valami nagy fejes, akkor tényleg rendben van az ezres. De ha valami kis munkája van, akkor adunk inkább tízdollárosokat, ha...
- FOGJA BE! - ordította a pasi idegesen. Felidegesítettem.
Hirtelen egyáltalán nem tűnt jó ötletnek ez az egész. Mi van, ha most csak azért, mert én hülye voltam bántja Edyt, hogy levezesse a feszültséget. Hülye vagyok! Annyira hülye!
- Beszélni akarok a fiammal – mondtam, és a hangom megint remegni kezdett.
- A pénzt San Franciscóba kérem. Ma este tizenegykor a Ford régi gyárába.
- A fiammal akarok beszélni! - mondtam erőszakosabban.
- Kölyök! Nyögj valamit az anyádnak! - kiáltott a férfi, majd hallottam, hogy lépked.
- Anya! Jól vagy? - kérdezte Edy vékony hangján.
Én szám elé kaptam a kezem, és éreztem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon.
- Jól vagy, Edy? - kérdeztem vissza, és próbáltam nem sírni. EZ most nem segítene.
- Jól, de... - megszakadt a vonal.
- Edy... Edy! - És már hiába kiáltoztam a kagylót markolva senki nem szólt bele, senkit nem érdekelt, hogy én kiáltozom... - EDY!
- Hallottad, Edyt, Kirs... Jól van – mondta Rob, majd kivette a kezemből a telefont.
- Azt mondta, jól de... Van egy de, Rob! Van egy DE! - kiáltottam, majd felálltam a helymről.
- Nem volt elég hosszú a hívás – lépett oda a nyomozó mind a kettőnkhöz. - De azt tudjuk, hogy este hol lesznek... San Francisco, Ford gyár. Hogy semmi újat nem tudnak ezek a rablók kitalálni... Mindig csak gyárak... - motyogott a nyomozó, és elfordult tőlünk.
- Oké, induljunk – mondtam, majd az ajtó felé fordultam.
- Miss. Stewart! - szólt utánam az egyik nyomozó, és megtorpantam. - Délelőtt tíz óra van. A gép egy óra alatt San Franciscóban van, és még egy óra autóút. A rabló, ha jól emlékszem este tizenegyet mondott. Elárulná, mit csinálna a maradék tizenegy órában? - kérdezte szarkasztikusan, és felém lépett.
Én csak álltam ott, és hirtelen semmit nem tudtam. Most... mi van?
Azt kéri, hogy üljek, mint eddig, amikor már tudjuk, hogy hol lesznek este. Azt kéri, hogy csak legyek...
- Magának nincsen gyereke, ugye? - kérdeztem, és közömbösen néztem a nyomozó szemébe. - Biztosan nincs, mert fogalma sincs, milyen érzés csak ülni, nem tudni a gyermekéről semmit, és elfogadni azt, amit mások mondanak. Magának fogalma sincs, milyen érzés az egyetlen dolgot elveszíteni, amiért még az életét is feláldozná. Az ÉN fiamról van szó! - mondtam már sokkal hangosabban, mint kezdtem.
Megijedtem magamtól. Féltem az érzéseimtől, nem tudtam irányítani, nem tudtam, hogy mikor mi fog történni. És ha én nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, akkor kinek kéne tudnia? Irányíthatatlan vagyok. Egyszerűen irányíthatatlan.
- Az én fiammal - aki csak hétéves - egy idióta szórakozik, és fenyegetőzik, hogy megöli! Az ÉN fiamat, csak azért, mert pénz kell neki. Az ÉN fiamat! Maga azt nem értheti meg, hogy milyen érzés megesküdni, hogy mindentől megvédi az életben; hogy milyen érzés ébren feküdni, arra gondolni, hogy mit rontott el; és milyen érzés elveszíteni. Úgyhogy ne merjen kioktatni azért, mert tenni akarok valamit, és nem csak ülni, mint egy szobor, aki nem fogja fel, mi történik körülötte, világos? - kiáltottam, majd mély levegőt vettem.
- Kicsim... Gyere velem – mondta Rob, majd kézen fogott, és mint egy kisgyereket felvitt az emeletre.
- Nem értik, Rob... Senki nem érti... - suttogtam, és hagytam, hogy Rob a fürdőbe vigyen.
- Tudom. De meg kell nyugodnod! Holnap ilyenkorra Edy itthon lesz – mondta egy kis mosoly kíséretében, majd kibújtatott a felsőmből.
- Megígéred, ugye? - kérdeztem, és a vállába kapaszkodtam, ahogy levette rólam a nadrágot.
- Megígérem – mondta, majd betolt a zuhany alá, és ő is utánam jött.
Csak rajta... Rajta volt a ruha...
- Rendben, szóval az épületnek három kijárata van. Itt, itt és itt – mutatott egy tervrajzot a férfi, és intett a lap felé.
- Maga bemegy a pénzzel együtt ezen az ajtón, és majd itt is jön ki – intett Rob felé a rendőr.
- Mi az, hogy ő megy be? - vágtam közbe értetlenül. - Engem hívogatott az az idióta, miért ő menne be?
- Maga nem stabil érzelmileg. És mivel Mr. Pattinson az apa, elég logikus, hogy szólt neki – oktatott ki a nyomozó, majd visszahajolt a tervrajzhoz. - Természetesen mindennel felszereljük, amivel csak lehet. Kap még egy távirányítót, ha úgy érezné, hogy veszélyben van ön vagy a gyerek, akkor jelez és a mesterlövészek kilövik. Bemegy, kéri a gyereket. Egyszerre kell cserélniük, nehogy bántson valakit. Maga azonnal kijön az épületből a fiával együtt, és várjuk, hogy az emberünk melyik ajtót válassza... És egyenesen a karunkba fut. Tervtől eltérni tilos! Nincs magánakció Mr. Pattinson!
A nyomozó hátrébb ment, én meg csak álltam, és meredtem Robra.
- Te mész be? - kérdeztem kihangsúlyozva minden egyes szót.
- Kristen... - mondta Rob, és közelebb jött. - Nem akarom, hogy valami bajod essen. Nem akarom, hogy te menj be...
- És szerinted én akarom, hogy neked legyen bajod? - kérdeztem éles hangon, ami már majdnem átcsapott hisztériába.
- Szívem! - Rob elém lépett, és a vállamnál fogva magához húzott. Szorosan tartott, én meg görcsösen kapaszkodtam a hátába.
A pólóját összegyűrtem, és már megint sírni kezdtem. Pedig nem akartam.
- Nem mehetsz be... Te nem... - mondtam, majd éreztem, hogy puszit ad a homlokomra.
Talán igaza van... Igaza lehet a nyomozónak. Nem vagyok stabil érzelmileg. Zokogok, hisztizek, kiabálok, majd olyan vagyok, mint akit semmi nem érdekel. Talán igaza van, és tényleg nem vagyok stabil.
Tönkre mentem. Már nem vagyok... normális.
De én az akartam lenni. Akartam a biztonságot, a nyugalmat. De amíg Edyt nem kapjuk vissza, addig erre képtelen vagyok. Kell a nyugalom! Annyira kell!
- Vigyázol magadra, ugye? - kérdeztem, amit kicsit megnyugodtam, és felemeltem a tekintetem.
- Persze – mondta Rob, majd rám mosolygott. - És Edy is velem lesz! Még pár óra, és elfelejthetjük ezt az egészet – mondta, majd megint megölelt.
Pár óra. Csak pár óra.
Mégis idegtépően lassan telt az idő. Nem normális. Az idő nem normális. Túl lassan mozog. Nem lehet, hogy még csak este tíz van. Lehetetlen. Ez azt jelenti, hogy még több mint egy órát kell várni. Túl soknak tűnt.
De ha a másik szögből nézzük, hogy már egy hete erre a napra várunk, akkor az egy óra már semmi, nem igaz? Az már nem annyira sok. Egyáltalán nem.
Egy óra múlva Edy itt lesz. Egy óra múlva Rob bemegy, és beszélni fog azzal az idiótával. Egy óra múlva...
- Mr. Pattinson! - szólt az egyik férfi, majd Rob felállt mellőlem, és elment. Én is utána mentem, nem akartam egyedül maradni. Félelmetes volt a kamionnak a belseje, ahogy teljesen át van alakítva. Még ha csak hátra is mennek, akkor se akartam egyedül maradni.
- Vetkőzzön le! - mondta a férfi.
- Ha nem tudnám, hogy miért kéri, eléggé félreérthető lenne a parancsa – mondta Rob cinikusan, majd kibújt a felsőjéből.
- Vetkőzzön le, hogy magára aggathassuk a karácsonyfa díszeket – mondta ugyanaz a férfi, és most Rob felé mosolygott egy cseppnyi öröm nélkül.
- Ez se sokkal jobb – mondta Rob, és a nadrágját is levette.
A nyomozó fáradtan sóhajtott, majd intett egy másik alaknak.
Robra idióta baromságot aggattak. Golyóálló mellényt, mikrofont, kamerát és még egy rakat kütyüt, aminek én nem tudtam a nevét.
- A távirányító – mondta a vezető, és Rob kezébe nyomott egy pecsétgyűrűt. - Csak megnyomja, és kész – mondta, majd elővett egy kisebb pisztolyt. Ezt meg tényleg csak vészhelyzetre – mondta a férfi, majd Robra erősítette a fegyvert.
Mire végeztek Rob egészen úgy nézett ki, mintha semmit nem csináltak volna vele. Én legalábbis nem láttam különbséget.
- Nincs magánakció! - mondta megint a férfi, majd Rob kezébe adta a táskát tele pénzzel.
- Nem lesz – mondta Rob, majd felém fordult.
Én meg mintha csak erre vártam volna felé indultam, és a nyakába borultam. Szorítottam, és igyekeztem nem tudomásul venni, hogy most éppen hova megy. Hogy miért megy. Ő is erősen szorított, és éreztem, ahogy a kütyük egyike a mellkasomhoz nyomódik. De nem érdekelt. Most nem.
- Még pár perc... - mondta Rob majd a szemembe nézett.
- Pár perc – ismételtem én is, és elmosolyodtam. Pedig egyáltalán nem akartam.
Pár perc múlva véget ér a rémálom. Mintha csak felébredtem volna. Végre felkelek, minden rendben lesz, Rob velem lesz, Edy is. És minden csodálatosan szép lesz. Ezt akartam. Hogy végre minden rendben legyen.
Éreztem, hogy Rob az ajkamra hajol és egy csókot nyom rá. Ha csak pillanatokra is, de elhittem, hogy minden rendben van, és, hogy ez az egész meg se történt. Csak pillanatokra, de elhittem És jó volt hinni.
Közelebb húztam Robot magamhoz, hogy még erősebben csókoljam. De eltolt magától, majd homlokát az enyémnek támasztotta.
- A másik felét, majd ha kijöttem megkapod – mondta, majd kilépett a kamionból, és a kocsi felé ment.
Felét. Csak a felét. Van miért visszajönnie. Muszáj visszajönnie.
Ez nem búcsú volt. Ha búcsú lett volna, akkor nem mond semmit, és csak elmegy. Tudom. Ezért csinálta, hogy tudjam, visszajönnek.
Mégis aggódtam. Nagyon aggódtam.
Kapkodva ültem a rengeteg monitor elé, és kerestem meg azt, ahol Rob éppen vezetett. Csak az utat lehetett látni, semmit nem lehetett hallani. Semmi érdekes nem volt rajta. Mégse tudtam elszakítani a tekintetem erről a képernyőről. Csak néztem, ahogy vezet, és halad a fiunk felé.
Amikor visszajön, akkor már mind a ketten itt lesznek és semmi baj nem lesz. Semmi baj nem lesz. Semmi baj nem lesz!
Percekig vezetett még, aztán kanyarodott. Gyár. Elhagyatott hatalmas épület. Valamiért félni kezdtem tőle. Ez nem normális. Az életem hirtelen túlságosan hasonlítani kezdett egy filmre, aminek valamiért a forgatókönyvét nagyon elcseszték. Én nem akarok sok mindent. Csak nyugalmat, és csöndet. Mindenki hagyjon békén. Én csak ennyit akarok...
Rob leállította a kocsit, láttam, hogy a táskáért hajol, majd, hogy kiszáll. Bárcsak telne gyorsabban az idő. Látni akarom Edyt! Meg akarom ölelni, azt akarom, hogy mind a ketten itt legyenek!
Tördeltem a kezemet, és feszülten néztem, hogy teszi meg a lépéseket a bejárat felé.
Lehet, hogy jobb lenne, ha nem nézném. Nem biztos, hogy végig tudom nézni. Ez egyáltalán nem biztos.
De ha nem nézném, akkor meg abba őrülnék bele. Én ezt nem értem. Nem akarom a fenébe is! Nem akarom!
Rob benyitott, majd haladt tovább előre.
Három lámpa világította meg a nagy teret, és nem volt sehol senki.
- Nincsenek ott – suttogtam magam elé, és néztem tovább a monitort, hátha észre veszek valamit, ami érdekes. Vagy Edyt. Edyt akarom látni.
- Várjunk... - mondta a nyomozó, és a kamera Rob testéve együtt leereszkedett a földre, majd rögtön fel is kelt. Letette a táskát a földre.
- De nincsenek ott – mondtam megint, és tovább néztem pislogás nélkül a képernyőt. Ott kéne lenniük. Ott kell lenniük!
- Miért nem a tyúk jött? - hallatszott hirtelen a hang a nagy semmiből. De nem a kamionból szólt, hanem a monitorból. Ott vannak!
Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben csak azért, hogy rögtön tovább aggódjam. Hol van az a valaki? És miért csak a hangját lehet hallani?
- Kicsit rosszul van – mondta Rob a nagy semmibe.
- Persze... Rosszul... - jött a groteszk hang, majd lépések hallatszottak. - Nektek fogalmatok sincs arról, hogy mi a rossz! - köpte a hang, majd lassan egy test kezdett kibontakozni a sötétből. - Nektek mindenetek megvan. Soha semmiben nem szenvedtek hiányt. Hát, hogy lehettek rosszul? - kérdezte a férfi, majd teljesen belépett a fénybe.
- A paparazzi – suttogtam, ahogy felismertem az alakot. És így utólag annyira logikus az egész.
- Most nem a színésznő van rosszul, hanem az anya... - mondta Rob merev testtartással. - Hol van a fiam? - kérdezte megkeményítve a hangját.
- Szóltatok a zsaruknak? - kérdezte a férfi, és mint egy paranoiás elkezdte forgatni a fejét, mintha kamerát akarna találni.
- Nem. A pénz itt van – intett Rob a táska felé. - Hol a fiam? - kérdezte megint, és a férfi felé lépett.
Erre a másik rögtön hátrált vagy két lépést, és kezét felemelte. Az egyikben egy távirányító volt.
- Rendben. Edy a 134-es szobában van ebben a motelben – mondta a pasi, és egy borítékot tett le a földre maga mellé. - A kulcs is benne van – mondta, majd ellépett a borítéktól. - És azt hiszem jobb, ha szólok, hogy a motelbe bomba van. Ha bárki követne robbantom a kócerájt, és szarok a tetves kölyködre! - kiabálta a pasi, majd kézfejével megtörölte a száját.
- És ha nincs ott Edy? - kérdezte Rob, és lehajolt a táskáért.
- Ebben az esetben kénytelen vagy bennem bízni – mondta, majd nevetésbe kezdett. Mintha ebben tényleg valami vicces lenne.
- Rendben – mondta Rob, majd elindult a férfi felé.
- Állj meg! - kiáltott a pasi, és megint hátrálni kezdett. - A táskát leteszed! - mondta, és felemelte a távirányítót, mintha robbantani akarna. Rob abban a pillanatban torpant meg, én meg kaptam levegő után.
Rob letette a táskát, majd a férfi közelebb ment.
- Kezeket fel, vagy lövök! - mondta a paparazzi elvékonyítva a hangját. Rob felemelte a kezét, majd hátrálni kezdett.
- Te szépen teszel balra egy kört, én meg jobbra. És félúton felszedjük, ami nekünk kell... - mondta a pasi, majd röhögni kezdett. Rob is elindult és a férfi is.
Félúton tényleg ott volt a boríték. Rob azonnal kinyitotta, egy kulcs esett ki belőle és egy cím. Rob felsóhajtott, majd felemelte a fejét. A férfi éppen a pénz szagolgatta és ölelte magához. Olyan boldog volt az arca, mintha egész életében erre várt volna.
- Rendben – mondta Rob, majd elrakta a borítékot. Erre a férfi is, mint akit ámulatból keltenek fel, úgy kezdte el pakolni a pénzt, majd kapta fel a táskát. - Akkor remélem soha többé nem találkozunk.
- Ha elfogy a pénz jelentkezem – mondta a férfi, és vigyorogni kezdett.
- Ajánlom, hogy a szállodában legyen a fiam, különben megtalálom! - mondta Rob, majd határozottan elindult a férfi felé. Alapos távolságot megtartva kikerülte, majd futni kezdett a kocsi felé.
Amint beszállt, rögtön indított, majd kilőtt a parkolóból.
- Rendben kövessétek a férfit. Ne támadjatok! - kiáltott az egyik nyomozó a telefonba. A hajába túrt, majd újabb utasításokat adott. - Messziről, te idióta! Ne tapadj rá! Maradj kapcsolatban a többiekkel, és megbeszélitek, hogy mikor váltotok!
De engem nem érdekelt a pasi. Nem érdekel, hogy mi van vele. Engem Edy érdekel...
Rob közben előszedte a címet.
- PalMotel – olvasta be, majd láttam, hogy a sebességmutatója vészesen növekedni kezd.
- Indulás emberek, nyomás, gyerünk!
Körülöttem mindenki nyüzsgött. Mindenki csinált valamit. Telefonált, pakolt, vagy éppen üvöltözött. Szaladgált térképekkel a kezében. Mindenki csinált valamit...
Én meg csak ültem, és néztem, ahogy Rob vezet.
- Indulunk! - kiáltott egy hang majd az egész kamion meglódult.
Leültem, és tovább néztem az utat, ahol Rob haladt el.
Percek teltek el, kiáltozva, én meg még mindig csak ültem, és néztem.
Percek múlva Edy megint itt lesz. Percek kellenek. Csak percek...
Nem vert át a férfi, nem adott hamis címet. Edy ott lesz. Megkapta, amit akart. Edy ott lesz. Biztos vagyok benne, hogy Edy ott lesz.
Nem tudtam megmondani, hogy mit érzek. Talán türelmetlen voltam. Türelmetlen, hogy végre Edy itt legyen. Féltem, hogy nincs ott. Aggódtam, hogy Robnak valami baja lesz. És Edy teljesen egyedül van egy motelszobában... Ez nem igaz... Mindjárt vége. Vége a rémálomnak, csak ennyi volt. Ennyi volt.
Újabb percek múlva Rob lefékezett egy külvárosi motelnél. Kipattant a kocsiból, majd szinte szaladt felfelé a lépcsőn.
- Idióta! Azt mondtam, hogy hagyd békén! - üvöltött az egyik nyomozó! - Megmondtam, hogy beszélj! Azonnal kanyarodj le, te barom!
A szobát kereste. 134-es szoba... Már nem sok, és vége. Vége van! Szaladt végig a folyosón, minden egyes szoba ajtaját megnézve, hogy ő azt keresi-e vagy sem.
A szívem gyorsabban dobogott, nem kaptam levegőt.
131... Meredten bámultam, ahogy a monitoron suhannak a képek, az ajtók, ahogy Rob fut.
132...
Pislogni nem tudtam, megmozdulni sem. Semmire nem voltam képes, csak a nézésre. Hallottam, ahogy a vérnyomásom az egekbe szökik. Hallottam a vér dobogását a fülemben.
133...
Közelebb hajoltam a képernyőhöz, hogy egyetlen egy pillanatot se szalasszak el. Látnom kell. Egyszerűen látnom kell!
- Megmondtam, hogy figyelj oda, NEM? Idefigyelj, ha itt valami történik, akkor...
134...
Nyelni próbáltam, de nem tudtam. A torkom kiszáradt, semmire nem voltam képes. Rob a kulcsot a zárba helyezte, majd kinyitotta az ajtót.
- Apa! - kiáltott fel Edy, majd felpattant az ágyra, ahol éppen hason feküdt és rajzfilmet nézett.
Felnyögtem, majd kifújtam a levegőt, ami eddig bennszorult.
Mert ott volt Edy. Rob hozzá szaladt, és láttam, ahogy megöleli. Ott van. Edy itt van.
Örömömben felnevettem, és mosolyogtam, ahogy már régen nem.
Nem bántották. Mosolyog, mint régen, nevet, mint régen. Él és egészséges és senki nem bántotta. Kiáltozni akartam örömömben, táncolni vagy sikoltozni.
Vagy mind a hármat. A hát alatt felgyűlt feszültség egy pillanat alatt repült el, mintha tényleg ott se lett volna.
Felpattantam a székből, hatalmas mosoly volt az arcomon, és szívem szerint tapsolni kezdtem volna. Mégse tapsoltam, csak néztem a képernyőt. Hagy lássam Edyt... Túl rég nem láttam...
- Mondta a bácsi, hogy valamelyikőtök jön értem! Azt mondta ő a bébiszitterem, de én nem nagyon hittem neki... Ugye, hogy nem volt a dadám?
- Nem nem volt a dadád – mondta Rob, hallottam, hogy mosolyog, és még mindig ölelte Edyt.
- Meg ha a dadám lett volna, akkor maradhattunk volna a házban, és nem itt kell lenni egész nap... Azt mondta elutaztatok. De én nem nagyon hittem neki, mert...
- AZONNAL TŰNJENEK ONNAN! - kiáltott a nyomozó a mikrofonba, ami Robhoz volt szerelve.
Rob elengedte Edyt, majd pillanat alatt kapta a kezébe, és kezdett el rohanni.
Arcomról leolvadt a mosoly, hirtelen nem is értettem, hogy mi történik. Láttam, ahogy Rob szalad, hallottam, hogy a nyomozó kiáltozik.
Majd robbant...
- Nem... - nyögtem, és csak néztem, ahogy a eltűnik Rob, eltűnik Edy és csak fekete-fehér pöttyök maradnak meg zúgás.
- Nem... - mondtam megint, és közelebb léptem az egész berendezéshez.
- Nem. Nem! NEM! - üvöltöttem, majd csapkodni kezdtem magam körül. - NEM! - ordítottam, ahogy csak tudtam, és éreztem, ahogy a könnycseppek csak úgy záporoznak a szememből.
- NEM! - ordítottam megint, és éreztem, hogy valaki megpróbált átfogni. Kiszakítottam magam a kezéből és a hátsó ajtóhoz mentem. Ütni kezdtem a kezemmel, hogy végre kinyissa valaki.
- NEM! - üvöltöttem, és belerúgtam. Csapkodtam, és ütöttem...
Ez nem történt meg... Ez nem történt meg...
A kamion megállt, és nyílt az ajtó.
- Nem... - mondtam megint, majd kiszaladtam a kamionból.
Nem volt sötét...
Hatalmas lángcsóvák csaptak fel a motel egyik emeletéről, és világította meg a sötétséget.
- Nem – nyögtem megint, majd szaladni kezdtem.
Hallottam, hogy rögtön utánam jönnek a következő léptek, majd éreztem, hogy elkapnak a derekamnál fogva.
- Megőrült? - kérdezte egy férfi, majd elkezdett húzni a másik irányba.
- NEM! - kiáltottam, és ütni kezdtem a férfit, ahol csak tudtam. - Engedjen el! - ordítoztam. - Engedjen el! Engedjen el!
- Valaki azonnal hívja a tűzoltókat! És a mentőket is!
- NEM! - kiáltottam megint, és tovább csapkodtam a férfit... Majd elájultam...
Ez nem történt meg. Nem történhetett meg... Még hogy Rob és Edy bennragadt egy tűz közepén... Nevetséges...
Ez nem történt meg.
Edyt el se rabolták. Ilyen butaságot... Ez nem történt meg. Egyszerűen nem történhetett meg...
Ilyen nem létezik...
Mindjárt felkelek otthon leszek az otthonomban, Edy jön majd ugrálni az ágyamon, Rob is megjelenik. Jeff odalent szitkozódik, mert nincs csoki müzli...
Minden így lesz. Biztos vagyok benne. Nem történt semmi. Ez nem történt meg.
Ez egy nagy... hülyeség!
- Magához tért... - mondta valaki, akinek nem ismertem fel a hangját. Gépek pittyegtek. Mindenhol dobozok voltak, és kötszerek...
- Nem... - nyögtem, majd felkeltem.
- Feküdjön vissza, kisasszony! Sokkot kapott! - mondta egy nő, és megpróbált visszatolni az ágyra.
Sokkot kaptam... Nem kaphattam sokkot... Lehetetlen...
Lekaptam a fejemről az oxigénmaszkot, majd fellöktem az ápolót. Kiszaladtam a mentőautóból.
Kiáltoztak... Sikítoztak... Ordítoztak...
Mindenhol szaladgáló tűzoltósok voltak. A mentősök az emberekkel foglalkoztak, akik éppen kijöttek a motelből. Pokrócokat osztogattak, és mindenkire azonnal oxigénmaszkot adtak.
- Hol van Rob? - kérdeztem bele a semmibe, pedig tudtam, hogy senki nem fog válaszolni. - Hol van Rob és a fiam? Hol van Edy?
Senki nem válaszolt. Talán észre se vették, hogy ott vagyok. Egyre közelebb mentem a tűzhöz. Fel kell mennem Edyékhez. Muszáj látnom őket! Muszáj!
- Itt van valaki! - kiáltott az egyik tűzoltó.
Odakaptam a fejemet. Az első emeletről kiáltott. Van ott valaki... Edy az. Biztos, hogy Edy az, és semmi baja nincs. És Rob is ott van, és neki sincs semmi baja! Én tudom.
- Kisasszony maga nem lehet itt! Menjen az egyik mentőautóhoz! - mondta az egyik tűzoltó, majd tolni kezdett kifelé.
- Bent vannak... - suttogtam, és tisztában voltam vele, hogy úgyse hallgat meg, úgyse érdekli, hogy mit mondok. Tudtam. - Látnom kell.
A férfi megjelent a lépcsőn. Karjában egy kicsi kis testet tartott, ami nem mozdult...
Nem... Ez nem velem történik...
- Kislány, csúnya égések a felkarján... - mondta a tűzoltó, aki lejött az első emeletről, majd futott vissza.
Nincsenek...
Eltűntek... Hol vannak? Itt kéne lenniük! Annyira itt kéne lenniük! Kétségbeesetten néztem fölfelé. Élniük kell. Biztos, hogy élnek. Nem halhatnak meg...
De mi van, ha meghaltak? Ha... már nem élnek? De élniük kell! Muszáj élniük!
Nem tudok nélkülük élni. Nincs nélkülük világ. Egyszerűen nincs...
Én vagyok a hibás. Azért, mert hagytam, hogy ő menjen be. Mert összevesztem Edyvel... Én vagyok a hibás. Ha most meghalnak, én leszek a hibás. Csakis én és senki más. Csak én...
- A fenébe! - üvöltött valaki az emeletről. - Itt még vannak emberek!
Vannak... Nekik kell lenniük. Egyszerűen muszáj, hogy ők legyenek.
Reménykedni akartam, amikor már nem is bíztam. Közel voltak a robbanáshoz... Tudom, hogy közel voltak hozzá...
De nincs semmi bajuk, ugye? Nem történhetett nagy baj...
- Egy férfi... - mondta a tűzoltó, és egy égett testet tartott a kezében... - Nem élte túl – mondta, majd visszafordult.
Nem élte túl...
Meghalt... Odamentem, és csak néztem a testet, ami már kicsit sem hasonlított ahhoz, amit ismertem. Meghalt az egyetlen. Meghalt anélkül, hogy mondtam volna, hogy szeretem.
Csak nyeltem a könnyeimet, de így is homályosan láttam tőlük.
Meghalt Rob...
Én vagyok a hibás. Csakis én...
Ordítson a világ, forduljon ki a helyéről... Mert az egyedüli halt meg. Az egyetlen, aki valaha is jelentett valamit.
És ha Rob nem élte túl, akkor... Edy sem...
Egy héttel ezelőtt boldog voltam, mindenem megvolt... Most csak én vagyok... Megöltem a családomat...
Meg akarok halni. Nincs értelme az életemnek! Nincs értelme ennek az egésznek!
- Meghalt! - kiáltottam, majd zokogni kezdtem.
Nem bírtam ott maradni, és várni, hogy mikor hozzák ki Edyt is... Nem akartam... Tönkretettem a családom, már nincs is családom.
Megöltem őket. Csakis én vagyok a hibás.
Elveszítettem, és már nem is kerülnek elő többet. El lehet veszíteni valamit egyik pillanatról a másikra. Én elveszítettem az egész családomat... Az én hibámból. Csakis az enyémből.
Azt hittem menni fog, és, hogy minden rendben lesz... Annyira rosszul hittem! Annyira!
- Anya, gyere gyorsan! Apának valami baja van!
- Ne most, Edy... Hagyj...
- Edy...
A fejemet oldalra kaptam. Edy rángatta a felsőmet.
- Gyere már anya! - mondta megint, és húzni kezdett.
- EDY! - kiáltottam, majd letérdeltem és megöleltem. Él! Edy él! Életben van! - Semmi bajod nincs? Úristen! Edy! - puszilgatni kezdtem az arcát. Mindenhol, ahol csak értem.
Életben van! Életben van! ÉL! Él a fiam! Sírni kezdtem megint, de most már inkább az örömtől. Lemondtam a családomról, majd visszakaptam a fiamat!
- Anya! Na puszilgass! Gyere, majd apa...
- Rob... - nyögtem, majd kicsit eltoltam magamtól Edyt.
- Szerintem eltörte a lábát... De gyere már! - mondtam majd húzni kezdett.
Ez tényleg Edy... Nem egy illúzió. Nem álmodom? Biztos? Ebben teljesen biztos lehetek? Nem lehet, hogy elájultam, és már megint hülyeségeket gondolok? Nem lehet?
- Ébren vagyok? - kérdeztem miközben futottam Edy után.
- Anya... Elég pocsék rémálom lenne, ha ez álom lenne... - mondta Edy, majd odaért valakihez.
- Rob... - nyögtem fel, majd még közelebb mentem. - ROB! - kiáltottam, majd a nyakába borultam.
- Az hittem meghaltatok... - suttogtam, majd öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Újra sírni kezdtem, már én se tudtam, hogy miért.
Már nem volt értelme, mert élnek... ÉLNEK! Mind a ketten. És élhetünk végre együtt, úgy ahogy kell. És minden hibát ki lehet javítani. Mindet!
Élnek! Hogy lehet az egyik pillanatban mindent elveszíteni, majd hirtelen visszakapni? Nem értettem... Nem tudtam megérteni, de talán nem is akartam. Most nem!
- Egy pillanatig én is... - nyögte Rob, és szorosan tartott ő is. Még szorosabbra fontam a karom, erre Rob felszisszent.
- Azt hiszem eltört egy pár csontom... - mondta Rob, majd mosolyogni próbált.
- Szerzek orvost – mondtam hatalmas vigyorral az arcomon, majd felkeltem... - Edy maradj...
- Mi történt? - jött hirtelen a hivatalos hang, és mentősök kezdtek el vizsgálni minket.
- Uram maga egy emeletet zuhant? - kérdezte az orvos, amint meglátta Rob sérüléseit.
- Nem. Ugrottam – mondta Rob, majd megint mosolyogni próbált.
- Nekem nem kell orvos! Hagyjanak már! - kiáltott Edy, ahogy megpróbálták megvizsgálni.
- Ez kórházba megy... - mondta a mentős, és Robra rakott egy vörös cetlit. - Most azonnal!
- Mi is mehetünk? - kérdeztem, és szorosan a hordágy mellé álltam.
- Csak ha családtagok... - mondta a mentős fel se nézve a blokkjából.
- Ennél jobban nem is lehetnénk családtagok... - jött hátulról Edy hangja, majd mellém állt, és megfogta a kezem.
Furcsa játék az élet. Egyik pillanatban még a pokolban vagy, utána a mennyországnál is boldogabb vagy. Furcsa... De mindennél jobb.
Megvan a fiam... Egy hét után végre magamhoz ölelhetem, megpuszilhatom.
És itt van Rob is. Jól van. Semmi baja nincs. Semmi baja nincs!
Minden más lesz. Most már biztos vagyok benne, hogy minden más lesz. Nem hagyom még egyszer elveszíteni a családom. Nem fogom. Elmosolyodtam, ahogy mentünk a mentő felé Rob mellett.
- Tudod szeretnék egy sokkal alkalmasabb pillanatot... De talán jobb lenne elmondani... - mondta Rob, és rám nézett.
- Igen? - kérdeztem és fogtam a kezét, ahogy beszálltunk a mentőbe.
- Szeretlek – mondta, és rám mosolygott.
Nevetni kezdtem, és megint potyogni kezdtek a könnyeim.
- Én is szeretlek – mondtam félig nevetve, félig sírva, majd fölé hajoltam és megcsókoltam...
- Muszáj ezt pont most? - kérdezte Edy, majd elfordította a tekintetét.
Kedves Olvasók!
Remélem sikerült meglepni titeket.:) Hamarosan jön az Epilógus, amelyben kiderül egy s más...;P
