My boy - Ahogy Rob élte meg
1. fejezet
2020. január 04.
Volt egy álmom.
Nem olyan, mint Martin Luther Kingnek. Nem volt nagyszabású, nem volt világot megváltoztató. De hatalmas volt. Mi több... óriási. Talán el se tudom mondani, hogy mennyire nagyra vágytam. A furcsa csak az volt, hogy meg is kaptam...
Híres lettem, az maradtam. Mindenki szeretett, és szinte senki nem tudta, hogy mikor mit gondolok igazából.
Amit azért bántam. Néha ordítani akartam. Azt, amit csak én tudok, ami igazából a szívem nyomja. Bármily közhelyes is ez az egész. Kikiabálni mindenkinek, hogy mennyire szánalmas ez az egész. Hogy mennyire hidegen hagy néhány dolog. Csak ordítani, és kiabálni, nem abbahagyni, még ha le is akarnak állítani. Csak folytatni, hogy utána ne maradjon más csak a csend.
A csend, ami egyszerre megdöbbent, és örvendező. Ne maradjon más csak ez... Csak a néma, meredt csend. A csend, amiért ki mertem mondani, amit akartam. A csend, ami nem akarja elhinni, hogy ez mind igaz, amit mondtam. Csak ezt a csendet akartam.
De mindenkinél jobban tudtam, hogy én soha nem fogom kikiabálni, amit tényleg akarok. Nem mert... nem szabad.
Gyűlöltem a tényt, hogy nem szabad. Mintha egy gyerek lennék, akinek meg tudnak tiltani bármit. De néha gyereknek hittem magam, mert minden, ami... igazán jól esett volna, az tilos volt. Soha nem tehettem és mondhattam azt, amit tényleg akartam. És Robert Pattinson vagyok.
Túl sokan figyelnek rám, és túl sokan hallgatnak meg...
Ezért nem lehetek az, aki akarok lenni.
- Robert! - nyávogott egy hang, majd pillanatokon belül egy vékony kar fogta át hátulról a mellkasom. - Robert, szívem, miért bújsz el előlem mindig? - nyavalygott tovább, majd az irritáló hang gazdája csókolgatni kezdte a nyakam.
- Nem bújtam el – mondtam közömbösen, mindenféle érzelem nélkül, majd lefejtettem magamról a kezeket. - Már menned kell, nem? - kérdeztem, és a nő felé fordultam.
A viselkedése alapján hölgynek nem nevezhető nő lebiggyesztette az ajkait és kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Most ugye csak viccelsz, Robert? - kérdezte, és még egy mosolyt is megengedett magának.
- Nem viccelek. Öltözz fel, és menj! - mondtam, majd elfordultam meztelen testétől, és elindultam a konyha felé.
- Köcsög... - suttogta, majd elindult a háló felé.
Én a konyhában nyugodtan ittam a kávémat, és hallgattam a dühös hangokat. Amik alapján épp most törte össze az ágyamat a nőszemély. De nem érdekelt... Valahogy egyszerre volt nevetséges és fájdalmas az egész.
Én nem voltam ilyen. Egyáltalán nem voltam... ilyen, amilyen.
De nem találom. Bármennyire fáj, egyszerűen nem találom meg, amit keresek. És, ami még rosszabb, hogy azt se tudom, hogy mit keresek.
Csak a tény volt meg, hogy egyik lányt se tudtam szeretni. Egyik lány se... Egyik se volt...
Fenébe! Lecsaptam a bögrémet, majd tehetetlenül túrtam bele a hajamba. Mintha valami jobb lenne ettől.
- Elena! - kiáltottam, majd a lány után mentem a hálóba.
Éppen a táskáját próbálta kivenni az ágy alól, a feneke az plafon felé meredt. Amint felállt leporolta a ruháját, és dacosan a szemembe nézett.
A haja szanaszét állt, a ruháján teljesen egyértelműen látni lehetett, azt, amit titkolni kéne... Túl egyértelmű volt minden.
- Ne haragudj... - mondtam, majd hátamat neki vetettem az ajtófélfának.
- Cseszd meg, te szemét! - kiáltotta, majd elindult felém. - Két hónapja játszod ezt velem! Én nem leszek tovább a lábtörlőd! Keress valaki mást te idióta, szemét! - ordította, majd a nyomatékosítás kedvéért a táskáját a mellkasomnak verte.
- UTÁLLAK! - kiáltotta még, majd megindult a bejárati ajtó felé, hogy pillanatokon belül hangosan becsapódjon.
Talán így még jobb is.
Legalább nem nekem kellett megmondani, hogy hagyjon békén. Határozottan így sokkal jobb.
Talán fölöslegesen titkoltam magam előtt, de én is tisztában voltam vele, hogy mi a bajom.
Egy szóban el tudtam mondani: Kristen.
És máris többet mondtam, mint kellett volna. Felsóhajtottam, majd fejemet az ajtónak döntöttem.
Több mint hat éve nem is gondoltam rá... Most meg... Nem megint hazudtam. Gondoltam rá. De nem úgy, mint egy kedves ismerősre, vagy mint egy rég elfeledett kalandra. Dühvel és utálattal gondoltam rá. A sok év, amíg barátok voltunk szinte semminek tűnt az utolsó beszélgetésünk óta. Szinte... semmi volt.
Nem tudtam rá úgy gondolni, ahogy akartam. Csak haraggal... Utálattal.
Viszont nem jutott eszembe minden nap. Most meg elkerülhetetlen, mert még itt Angliában is nagy hírverést kapott a filmje. Az Arany Málnája után azt hittem elfelejthetem. Most meg az egekig dicsérik az új filmje miatt. Talán bántam, hogy most megint híres lett.
Nem irigyeltem. Nekem nem kell a sajtója, semmije nem kell. Csak a tény zavar, hogy minden második plakáton az ő arcát látom. Csak ez zavar...
Ahogy a vörös selymen fekszik meztelenül... Az zavart.
Mert ha akartam, ha nem jöttek az emlékek, jöttek az érzelmek, és nem tudtam elfojtani. Pedig akartam, pedig próbáltam, de nem tudtam.
És ezért talán saját magamat kéne hibáztatnom. Talán az én hibám...
Az órára emeltem a tekintetem. Este fél nyolc. És még el kell olvasnom egy forgatókönyvet...
Ezt a részét nem nagyon kedveltem a színészlétnek. A forgatókönyvek töménysége és sürgetése. Határozottan nem szerettem.
Olvasni szerettem, nem azzal volt a bajom, sokkal inkább azzal, hogy nem volt időm. Soha nem volt rá időm, ezért utáltam. Mert nem volt időm szeretni.
Talán ez is csak valami idióta színész dolog... De, ha már benne van valaki, akkor jobban megérti, mintha kívülről néz mindent. Sokkal jobban meg lehet érteni.
Újabb sóhaj kíséretében elrugaszkodtam az ajtótól majd a telefonhoz mentem.
- Recepció – szólt bele unottan a női hang -, miben segíthetek?
- Rob Pattinson a … Fogalmam sincs melyik szobából. Takarítást szeretnék – mondtam, majd elindultam a dolgozó felé.
A kisasszony elkezdett rötyögni a gépében, majd újra megszólalt.
- Rendeben Uram, küldöm a takarítót. Kellemes estét!
- Jah... - nyögtem bele a készülékbe, majd kinyomtam.
Kellemes estét... Az már el van rontva, semmi jó nem lesz ebben.
Felkaptam a több száz oldalas forgatókönyvet, majd beültem az egyik fotelbe a sok közül.
Pár perc múlva a takarító elnézést kérve beoldalazott, és kitakarított. Elenának még a nyoma sem maradt itt... Kicsit vicces, hogy nagyjából fél órába telt, hogy teljesen eltűnjön az életemből.
De az még viccesebb volt, hogy egyáltalán nem bántam. Majdnem örültem neki...
Keserűen elmosolyodtam csak úgy, majd teljesen a forgatókönyve temetkeztem.
Jó pár óra múlva határozottan tudtam, hogy tetszik a film. Csak azt nem tudtam, hogy el tudom-e játszani. Talán... De nem biztos. Túl sok minden kell hozzá, amit nem biztos, hogy időben meg tudok csinálni.
Vívás... Hát igen, az ügynököm próbált rábeszélni már évekkel ezelőtt is, hogy hasznos lehet. Meg a lovaglás és az úszás. Mindez hiányzik ahhoz, hogy én eljátsszam ezt a szerepet.
Kár érte... Pedig tetszett...
Csak akkor az ügynököm minek küld ilyet, ha tudja, hogy a fele sincs meg ahhoz, ami kell? Nem értem. Pedig már több min tíz év alatt illett volna összeszoknunk.
Ledobtam a papírhalmot, és hátradőltem a fotelben...
Pedig jó...
Felsóhajtottam, majd újra felvettem a könyvet. Tetszik, és talán még azt is bevallhatom, hogy akarom. Akarom ezt a szerepet, csak nem biztos, hogy jogosan.
A telefonom csörögni kezdett, én meg automatikusan a zsebembe nyúltam.
Tetszik a karakter. Sokkal több mint egy elkényeztetett gazdag ficsúr. A telefon nem volt ott, és tovább csörgött. Levettem a szememet a sorokról, majd a fotelből is felálltam. Valakinek nagyon fontos, hogy elérjen...
Az asztalon ott villogott a telefonom, felkaptam, és a kijelzőt meglátva nem is csalódtam.
- Mondjad Kate! - szóltam bele, majd vártam, hogy az ügynököm adathalmazzal árasszon el.
- Azonnal beszélnünk kell! - mondta, és a hangjában hallottam a sürgetést. De talán ez még több is volt, mint puszta sürgetés. Rémület, aggódás és talán még idegesség is... - Most rögtön! Tíz perc múlva nálad leszek!
- Ha a könyvről van szó most olvastam végig, de nem tudom, hogy...
- NEM a könyv! Azonnal ott vagyok, ne aludj el! - mondta, majd hallottam, hogy csapódik egy ajtó, majd a vonal is megszakad.
Nem a könyv... Hát akkor mi a fenének keres? Elena ilyen gyors lett volna és máris kitálalt? De ezen miért húzná fel magát az ügynököm? Semmi köze nincs a magánéletemhez. Azóta az eset óta, ezzel ő is tisztában van, és én se engedem neki, hogy csak úgy bele mászkáljon, és kedvére rendezgessen. Azóta nem...
Megpróbáltam újra a könyve koncentrálni, de nem sok sikerrel. Folyamatosan eszembe jutott Kate, és, hogy mennyire izgatott.
Baj van. Bajnak kell lennie, ha ennyire... ha ennyire... sürgető a dolog. Biztos történt valami. Csak még én nem tudtam, hogy mi.
Fel-alá kezdtem járkálni a lakosztályban, és vártam, hogy végre megcsörrenjen a telefon, vagy Kate berontson. Vártam, mert mást nem tudtam csinálni. Semmi mást.
Be kellett vallanom, hogy ideges voltam. És talán magam se értettem, hogy miért. Van rá okom, van értelme? Van... ésszerűsége most az idegességnek? Mert nem tudtam. Tényleg nem tudtam. Mint mondhat Kate, ami ennyire felkavaró? Semmi érdekeset, nem?
Biztos csak ő kapta fel a vizet... Csak ő kerekít valaminek túl nagy feneket, és igazából nem is történt semmi...
Újabb percek teltek el feszültségben, majd hallottam, hogy a magassarkú cipők kopognak a folyosón.
Meg se vártam, hogy kopogjon, előre mentem, és kinyitottam az ajtót.
Kate zilált volt, földig érő kabátja alatt a pizsamája volt magassarkúval.
Ha nem lett volna annyira kétségbe esett az arca, akkor még nevetni is kezdtem volna azon, ahogy kinézett.
- Azonnal csukd be! - mondta köszönés helyett, és beviharzott a szobába. Egy rakás kinyomtatott színes lapot dobott az asztalra, és csak várt, hogy én is közelebb menjek.
- Mi a baj? - kérdeztem, majd csöndesen csuktam be az ajtót.
- Van egy fiad – mondta egyszerűen, majd halálos komolysággal a szemembe nézett.
Csak nézett, és én nem értettem. Szilárdságot láttam a szemében, és rémületet is.
Valahogy nem értettem... Felfogtam a szavak értelmét, de valahogy megakadtak út közben. Érettem a mondatot, nem kellett megismételni... És mégse tudtam megemészteni. Vagy nem is ez a jó szó. Hogy lenne nekem fiam? Ez nevetséges!
El is mosolyodtam hitetlenül, majd nevetni kezdtem.
Vártam, hogy Kate velem együtt nevetni kezdjem, majd április elsejét kiáltson. Meg azt, hogy bevetted. Vártam, hogy ezt csinálja.
Így csak nevettem, majd amikor felfogtam Kate rémülettől izzó tekintetét abbahagytam a nevetést. A mosolyomat viszont nem tudtam eltüntetni. Hogy lehetne nekem fiam?
- És ezért rohantál ide, Kate? - kérdeztem még mindig mosolyogva mulatva az egész szituáción.
- Felfogtad, amit mondtam, te idióta? - kérdezte, majd turkálni kezdett a rakat lap között. - VAN EGY FIAD! - kiáltotta, majd elkezdett felém lépdelni.
- Nincs fiam... Arról tudnék, ha valakinek az apja lennék, Kate... Inkább menj szépen haza... És aludd ki... - megakadtam a mondat közepén.
Egyszerűen megakadtam.
Mert Kate egy színes fotót tartott a kezében. Azt hiszem erre mondják, hogy leolvad az ember arcáról a mosoly. Úgy tűnt el, ahogy jött. Talán ott se volt. Most sokkal inkább... Kételkedő voltam.
- Ez én vagyok... - mondtam, majd Kate arcára néztem.
- Ha Kristen Stewart járt érted iskolába, akkor tényleg te vagy – mondta majd egy másik képet nyomott a kezembe.
Kristen Stewart...
És egy kisfiú. Együtt álltak egy iskola előtt. És mosolyogtak...
Következő képet csúsztatott Kate a kezembe, ahol Kristen egyenesen a kamerába néz, majd egy újabbon éppen az autójába menekült.
A gyerek...
Én voltam. Erre nem lehet jobb szót találni. Ez én voltam.
Hallottam, hogy Kate motoszkál valamit, majd újra mellém lép.
- Ez meg te vagy hatévesen – mondta, és egy fényképet nyomott a kezembe. Megismertem, ezt tartja édesanyám is magánál.
De kép nélkül is tudtam, hogy teljesen egyformák vagyunk... Mintha csak klónoztak volna. Teljesen... ugyanolyanok vagyunk.
Hatéves... Ha most hatéves... Vagy hét... Akkor...
Nem tudtam utána számolni, de talán nem is kellett... Nem sok éjszaka volt, amit Kristennel töltöttem együtt. Nem kellett sokáig kutatni az emlékezetemben. Akkor fogant. Csak akkor történhetett meg...
- Nem tudtam megszerezni a születési anyakönyvi kivonatot... De van egy tippem, hogy ki áll az apa nevénél – mondta Kate suttogva. Én dermedtem emeltem rá a tekintetem.
- De beszéltem a kórházzal, ahol született... - mondta, majd felém lépett, és a karomra tette a kezét. - Átfaxoltak mindent – mondta, csak nézett rám, majd a rakat papírra intett.
Dermedtség.
Nem találtam jobb szót a viselkedésemre. Egyszerűen lefagytam.
- Van egy fiam... - mondtam, hogy halljam is, ne csak gondoljam. Hogy tudjam ez tényleg így van... De olyan hihetetlen volt...
- Van egy fiam – mondtam ki megint, majd a papírhalom felé kezdtem lépkedni, amit Kate hozott.
Egyszerre volt a dolog végtelenül nevetséges, félelmetes, undorító, nyugtalanító és nagyszerű.
- Apa vagyok? - kérdeztem még mindig alig felfogva a dolgot és Kate felé fordultam.
- Lassan hét éve, Rob! - sóhajtott fel, és csak nézett rám részvétteljesen. Erre nem tudtam jobb szót találni. Így nézett rám.
Apa vagyok!
Van egy hatéves fiam! Ez nem lehet igaz! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Hogy lehetséges? Hogy történhetett meg? Nem kell magyarázat, tudom, hogy hogy történt. De az, hogy történhetett meg, hogy Kristen nem szólt? Ez hogy történhetett meg?
Egyetlen egy éjszakát voltunk együtt! Egyetlen egyet! Terhes lett... Miért nem szólt nekem? Miért titkolta el? Hogy tehette ezt? Egyszerűen...
Nem értem. Nem tudom felfogni. Hat éve az apukája vagyok egy olyan kisfiúnak, akit nem ismerek.
- Azonnal repülök. Intézz el mindent, kérlek! – mondtam és Kate felé fordultam. - És tudd meg, hogy hova jár iskolába a fiam... - mondtam furcsán ízlelgetve a szavakat... Fiam... - És hívj utána! - mondtam, majd felkaptam a kabátom.
- Elintézem – mondta Kate, majd rögtön a telefonjáért nyúlt.
- Köszönöm – mondtam még gyorsan majd rohanni kezdtem. Még ha csak a folyosón is, és csak a liftig...
Van egy fiam!
Minden, amit eddig tudtam, minden, amit eddig hittem... Megváltozott. Mert van egy fiam, akit nem ismerek. Mert van valaki, akinek az apja vagyok. Mert valaki azt mondhatja rám mutatva, hogy ő az apukám... Mert ő belőlem van...
Ez nem lehet igaz!
Terhes lett... Nem tudom felfogni.
Rácsaptam a lift hívó gombjára, majd még egyszer és még egyszer. Egyre dühösebben csak csapkodtam, mert nem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam, mit csinálni...
Az ajtó végre kinyílt, én meg csak bementem.
Nem mondta el... Pedig biztos rájött... Két vagy három hónappal azután. Ehhez nem kellett nagy tudomány. Tudta! Tudta, hogy én vagyok az apa! Tudta, hogy tőlem van a gyerek! Tudta, hogy a miénk... De eltitkolta...
Nem szólt. Elrejtette... Nem szólt... Hogy bírta ezt megtenni? Hogy volt erre képes?
Legszívesebben bevertem volna a lift falát. Dobáltam volna mindent, ami csak az utamba kerül, mert nem bírtam felfogni.
Végtelenül dühös voltam. Van egy fiam! Apa vagyok, és nem tudok róla...
A lift végre megállt, én meg nagy léptekkel mentem kifelé.
- Taxit – mondtam a portásnak, aki csak rám nézett, majd azonnal tárcsázni kezdett. Nem kérdezett, nem mondott semmit.
Hirtelen kíváncsi lettem, hogy milyen lehet az arckifejezésem. De nem is érdekelt igazából... Nem tudott érdekelni. Nem bírtam megérteni...
Eltitkolta!
Hogy tehette ezt? A válasz valahogy csak jött, és annyi volt, hogy azért, mert utál. Azért titkolta el, hogy apa vagyok, mert utál. Mert gyűlöl, mert nem akar az életében.
De itt nem az a lényeg, hogy ő mit akar! Apa vagyok, és nem tudtam róla! Nem tudok róla! Ez, hogy lehet? Hogy a fenébe történhetett meg?
Hogy utálhat ennyire, hogy eltitkolja, hogy van egy közös gyerekünk? Hogy utálhat ennyire? Hogy volt erre képes?
- Itt a taxi, uram – mondta a portás, és kinyitotta előttem az ajtót.
Én csak biccentettem. Féltem, ha kinyitom a szám, akkor ordítani kezdek. De a kiabálást Kristent illeti. Rá fogok kiabálni. Előre tudtam, hogy ordítani fogok, ha kell. Nem tudom megakadályozni, kiáltani fogok, okolni őt mindenért, és igazam lesz! Van egy fiam!
Féltem, hogy robbanni fogok. Hogy nem arra fogok kiabálni, aki megérdemli... Féltem, hogy üvölteni kezdek...
Mély levegőt vettem, majd beszálltam a taxiba... Csak nyugalom... Nyugalom még legalább egy pár óráig. Utána kiabálhatok...
Van egy fiam... Milyen lett volna ha tudok róla? Ha Kristen nem titkolja el? Milyen lett volna? Ott lettem volna, amikor felnő. Vele lehettem volna. Vele akarok lenni. De ezt már semmi nem hozza helyre. Semmi nem fog ezen változtatni. Hat évről lemaradtam. Nem láttam, ahogy felnő. Nem láttam. Nem láthattam...
Újra dühös lettem. Lemaradtam róla... és már soha nem tudom visszahozni! Kristen ellopta tőlem a gyerekem! Ez nem igaz!
Gyűlölni kezdtem őt. Talán mindennél jobban. Mert most nem arról van szó, hogy mit mondtunk egymásnak... A szavak annyiszor hazudnak! Most arról van szó, amit tett. És nem tudom megérteni, hogy tudta elvenni tőlem a gyerekemet!? Hogy tudta ezt megtenni?
Nem bírtam se megérteni, se elfogadni. Csak a tény volt, hogy én... apa vagyok.
De fogalmam sincs, hogy mit jelent apának lenni. Nem tudom, hogy kell, nem tudom mi a lényege. Nem tudom mi az... Apa vagyok, és fogalmam sincs róla, hogy az micsoda.
Tudom, hogy mit jelent. Valakinek én vagyok az apja. És Kristen miatt csak az apja, és nem az apukája. Mert nem lehettem az. Nem tudtam róla! Eltitkolta az egészet!
- Megérkeztünk – mondta a sofőr, majd leparkolt a reptér mellé.
- Köszönöm – mondtam semleges hangon, majd kipattantam a kocsiból. Fel kell szállnom a repülőre. Fel kell szállnia annak a repülőnek minél hamarabb. És ott kell lennem. Hogy Kristen szemébe nézhessek és megkérdezhessem miért csinálta. Mi értelme volt az egésznek? Miért nem tudhattam arról, hogy apa vagyok? Miért nem tudhatta a gyerek, hogy én vagyok az apja? Miért?
A gondolataim csak ismételték önmagukat, nem volt se lényege, se eleje se vége. Csak annyi volt, hogy miért. Mindig ehhez tértem vissza. Miért nem tudok arról, hogy apa vagyok, és miért csinálta ezt?
Tudni akartam, de egyszerűen... Semmit nem tudok.
Semmit nem tudtam. Csak voltam. És semmit... Semmit nem tudtam.
Egy mosolygós légiutas kísérő előre vezetett. A helyemre mutatott, majd ott hagyott. Én csak bevágódtam a fotelbe, és vártam. Vártam, mert nem tudtam mit csinálni.
- Hozhatok önnek valamit? - jött vissza a mosolygós nő.
- Nem – mondtam rá se nézve, és kinéztem az ablakon.
Éjszaka volt. Sötét volt minden, szinte semmi nem lehetett látni.
Általában szerettem az estét. Szerettem, mert akkor Rob voltam. Nem Pattinson, akitől mindenki valami nagyot és rendeset vár. Akkor az voltam, akit édesanyám felnevelt. Rob...
Hogy mondom el az anyukámnak?
A gondolat csak úgy bevillant, és rögtön felsóhajtottam. Fenébe! Van egy unokája hat éve, és nem tud róla! Képtelennek tűnt az egész. És mégis igaz volt. Egyszerűen igaz. És nem tudtam ellene semmit tenni, mert igaz volt. És, ha valami igaz, azon nem tudsz változtatni. Nem lehet.
Nem voltam az az anyukás fiú. Nem voltam anyuci kisfia, soha nem bújtam mögé... Nem volt rá szükség. És most mégis aggódtam az egész miatt. Évek óra rágja a fülemet, hogy unokát akar. Mit fog szólni, ha megtudja, hogy van, csak nem tudtam róla... Még én se, aki pedig az apja! Még én se tudtam róla...
- Mr. Pattinson. Megkaptuk a felszállási engedélyt. Perceken belül indulunk – mondta a mosolygós lány, én meg biccentettem. Rendben. Csak induljunk el. Csak menjünk.
És legyek ott. És majd ott kitalálom, hogy mit is mondok Kristennek. Mert nem tudom.
Egyelőre csak annyi van a fejemben, hogy miért. Csak ennyi. Ezt akarom tőle megkérdezni, csak ennyit! Miért nem tudtam erről a kisgyerekről.
Milyen ironikus... Van egy fiam, és a nevét se tudom...
Keserűen elmosolyodtam, mert ebben semmi vicces nem volt. És mégis mosolyognom kellett. Mégis nevetni támadt kedvem ezen az abszurd helyzeten. Nem tudom a saját fiam nevét. Fogalmam sincs, hogy hogy hívják...
- A felszállást megkezdjük – jött a gépi hang, majd éreztem, hogy lassan gurulni kezd a gép.
Csak szálljunk fel, és akkor telefonálhatok. Amerikában reggel van. Remélem odaérek még mielőtt kiengedik őket az iskolából. Nem akarom, hogy a fiam annyit lásson, hogy épp az anyjával vitatkozok. Pedig fogok. Ez egyszer biztos. Ha valami, akkor ez biztos.
- Elértük a repülési magasságot – szólt megint a gépi hang, én meg kikapcsoltam az övemet, majd járkálni kezdtem a folyosón.
Megint csapkodni akartam. Megint ütni valamit, amíg az tönkre nem megy. Semmi értelme nem volt, még gondolatban sem, és mégis ezt akartam. Nevetséges. Egyszerűen nevetséges.
- Mi lehet a baja? Nem szokása az éjszaka közepén Amerikába repülni...
- Nem tudom, de ennyire feszült elég ritkán szokott lenni...
- Én szívesen enyhítenék a kínjain...
- Nektek nincs jobb dolgotok, mint engem kibeszélni? - kiáltottam hirtelen a két vihorászó nő felé. Erre lesütötték a szemüket, és eltűntek a szemem előtt.
Feszült vagyok. Remek felfedezés hölgyeim! Feszült vagyok! Talán azért, mert van egy fiam! De én nem tudtam róla hat évig! Talán ezért vagyok feszült? De várjatok, nem biztos...
De ez nem jó kifejezés, hogy feszült vagyok, ez nem a helyes, nem az igazi. Ez nem jó szó... Nem feszült vagyok, hanem végtelenül dühös. Megöl a méreg, annyira dühöngök! Kiáltani kéne, talán attól jobb lesz minden. De nem kiálthattam. Itt én most nem... Nem még nem. De majd, ha ott leszek. Ha Kristen előttem áll, akkor kiabálni fogok. Ez egyszer biztos...
A telefon csörögni kezdett, én meg rögtön felkaptam.
- Rob – szóltam bele a készülékbe.
- Szia. Van egy pár érdekes hírem... - mondta Kate a kagylóba, én meg leültem, hogy jobban halljak. - Állami iskolába jár a fiad, most első osztályos – mondta, és hallottam, ahogy a lapok között keresgél. - Az is biztos, hogy Stewart a neve, és nem Pattinson. AZ osztályban két Stewart is van, így nem tudom, hogy hívják a te fiadat... Az egyik David a másik meg Thomas... Nem várj az a középső neve... Az első, az...
- Hát biztos nem így hívják, mert az az én középső nevem is! - kiáltottam hirtelen ak agylóba magamat is meglepve. - Erősen kétlem, hogy rólam nevezte volna el a drágalátos anyuka...
- Rob nyugodj meg! - szólt Kate, és hallottam, hogy megáll a mozdulatsorban. - Biztos van valami magyarázat...
- Persze, hogy van... - mondtam megint, majd újra kinéztem az ablakon, és mély levegőt vettem,
- Az anyádnak már elmondtad? - kérdezte Kate hirtelen.
- Hogy a fenébe, ne? - kiáltottam fel hirtelen, és kínomban felnevettem. - Érdekes beszélgetés lenne... Szia anya! Mondtam már, hogy van egy fiad, aki hat éves... Jah, hogy miért nem szóltam róla, hát mert én se tudtam... De ne aggódj, minden rendben, bár még a fiam nevét se tudom... Nem Kate nem mondtam meg neki!
- Szerintem nem velem akarsz kiabálni... - mondta teljesen nyugodtan, és újra hallottam a motoszkálást a vonal végéről.
Bűntudatom támadt. Nem nem vele akarok kiabálni. De ezt eddig is tudtam... Akkor miért nem tudok végre leállni?
- Bocs – mondtam, majd megint mély levegőt vettem.
- Semmi gond. Több mint tíz éve vagyok veled, már megszoktam... Várni fog a kocsi a reptéren. A címét nem tudom, de az iskolát kiderítettem. Imádkozz, hogy odaérj – mondta Kate, és hallottam, hogy nevet a hangja. Mintha valamit viccesnek tartana.
- Rendben – mondtam, majd megint felálltam a fotelból. - Kösz, Kate – tettem még hozzá, és most tényleg úgy éreztem, hogy hálás vagyok.
- Szívesen, Rob – mondta, majd megszakadt a vonal.
Ma reggel felkeltem. Úgy mint mindig. Rob Pattinson voltam az ünnepelt színész a híres sztár. És lefekszem, mint egy apa... Egy apa, aki semmit nem tud... Semmit.
Valahogy semmit nem ér a hírnév, ha egy ilyen dologról van szó. A sors fintora viszont az, hogy csak azért tudtam me,g egyáltalán, hogy apa vagyok, mert Kristen megint ismert lett. Csak ezért. Ha nem kezd megint ismerté válni, és semmit nem tudok meg. Nem követik a paparazzik, nem fotózzák le őt. Nem jelennek meg a képek, és én semmit nem tudok meg. Talán ha Kristenen múlik soha az életben nem tudom meg, hogy apa vagyok. Ha rajta múlik...
Utáltam a sajtót. Általában gyűlöltem. Most mégis hálás volta neki. Mert csak így tudhattam meg, hogy apa vagyok. Csak így.
- Perceken belül leszállunk Sacramentóban. Kérjük kapcsolja be a biztonsági övet. Reméljük kellemesen utazott – mondta a gépi hang. Én tettem, amit mondott, majd vártam.
Négy óra... Nem tudom mikor végeznek... Nem tudtam, és csak remélni mertem, hogy fél ötkor van vége az iskolának. Csak reméltem, hogy látom a fiamat és Kristent...
- A gép földet ért, én meg türelmetlen lettem. Ha ironizálni akartam volna, akkor azt mondtam volna, hogy fogalmam sincs, hogy miért. Talán ezért, mert életemben először fogom látni a gyerekemet. Mert életemben először... Látom a fiamat. És nem csak egy fényképen.
Az utaskísérő kinyitotta az ajtót, én meg felpattantam a helyemről.
- Kellemes itt-tartózkodást Mr. Pattinson – mondta mosolyogva nő, én meg szóra se méltattam.
Az egész fedélzet hallotta, hogy miért jövök ide. Mindenki tudja, hogy a fiam miatt.
- És tegyék meg azt a szívességet, hogy amit hallottak magukban tartják! Hacsak nem akarják elveszíteni a munkájukat... - kiáltottam be a gépbe, majd lelépdeltem a lépcsőn.
Nem szokásom fenyegetőzni. De ha a fiamról van szó, akkor az lesz. Mert érte megéri. Mert érte kell.
Közvetlenül a gép mellett egy hatalmas limuzin parkolt. Egy egyszerű kocsi is megtette volna, de most nem érdekel. Csak menjen már! Nem vártam meg a sofőrt beszálltam, és rögtön indultunk.
Oda kell érnünk.
A sofőr tudhatta az utat, mert meg se kérdezte, hogy hova megyünk, csak elindult. Ment, és nyomta a gázt, ahogy tudta. Talán ezért is jobb lett volna a kisebb kocsi. Gyorsabban haladtunk volna az egyszer biztos.
Kifelé bámultam az ablakon, és néztem a várost. Értem, hogy miért itt laknak...
Csendes, kicsi és tiszta. Kertváros a kertvárost érinti. Olyan, mintha díszlet lenne. Mintha csak valaki idefestette volna, de jól tudtam, hogy senki nem festett ide semmit. Ez tényleg így van. Hirtelen vágyni kezdtem erre az életre. Erre a nyugalomra, amikor annyi a fontos, hogy elfogyott a tej, és nem az, hogy hat évig nem tudtam a fiamról.
Talán túl sok idő telt el. Talán már megnyugodtam. De már jobban érdekelt az, hogy mi van a fiammal, hogy milyen, hogy hogy hívják egyáltalán, mint az, hogy ordítsak Kristennel. Már jobban érdekel a fiam. Sokkal jobban.
- Megérkeztünk – hallottam hirtelen a sofőr hangját én, én meg kinéztem az ablakon. Állami iskola. Szülők gyülekeztek mindenhol, gyerekek mentek feléjük mosolyogva. És zajos volt minden.
Nem vártam meg, hogy a sofőr kiszálljon, sem azt, hogy rendesen leparkoljon. Kinyitottam az ajtót, és megláttam...
Kristen.
Az eddigi harag teljesen újult erővel ébredt fel. Eltitkolta a gyerekem! Hogy merte megtenni! Majdnem undorodtam a viselkedésétől, majdnem szánalmas volt. Milyen jogon tette ezt? Miért?
Tekintetem a mellette lévő kisfiúra tévedt.
Én voltam. Én voltam, és mégsem... Benne volt valami komolyság. Benne volt egyfajta felnőtt okosság. Engem ilyenkor nem érdekelt semmi, csak az, hogy hogy idegesíthetem fel a szüleimet. De ő okos volt. Látszott rajta. Okos fiam van...
Hogy foszthatott meg a fiamtól? Visszanéztem Kristenre, ő éppen végigmért.
Meg tudom érteni, én is bátorkodtam meresztgetni a szemem. Nem csak én voltam képes a változásra a hét év alatt az egyszer biztos.
Kristen szinte hanyagul nézett ki. Csak farmer volt rajta, trikó és egy felső. Még melltartó se volt rajta, az is biztos. Más volt és mégis teljesen ugyanaz a Kristen. Egyszerűen ugyan az. És, ami furcsa volt, hogy még így is jól nézett ki. Jól állt neki az anyaság, amin nem kicsit lepődtem meg. Ő soha nem volt az az anyás nő... És most mégis az lett.
Megindultam feléjük nem érdekelve, hogy hányan néznek ránk.
Mintha útközben a harag is elpárolgott volna. Utáltam a tényt, hogy Kristen eltitkolta előlem a fiamat. Gyűlöltem... De biztos van magyarázata, nem? Biztos van valami oka.
Ahogy jött szinte, úgy tűnt el ez a gondolat. Milyen ok lehet az, ami miatt nem tudhatok a fiamról? Miért?
Mentséget kerestem neki, még akkor is, ha tudtam, hogy nincs. És nem értettem magam, hogy miért akarok én neki mentséget találni. Nincs olyan ok, ami miatt ez elviselhető... Nincs megfelelő, elfogadható indok. Nincs.
- Szervusz, Kris – mondtam, és megpróbáltam rá mosolyogni.
De nem ment. Nincs mentség arra, amit tett. Egyszerűen nincs!
Leguggoltam a fiam mellé. A fiam mellé, aki nem tudja, hogy a fiam. Csak mosolyogtam rá, és tudtam. Eddig is biztos voltam benne, hogy az enyém. Hogy lehet valami ennyire fájdalmas és örömmel teli? Egyszerre lettem végtelenül boldog. Hisz van egy fiam! Itt van előttem, és még milyen fiú! Csak rá kellett nézni...
És szörnyű volt, mert csak most látom. Miért nem láthattam előbb? Miért nem lehettem vele mindig? Miért?
- Szia! Én Rob Pattinson vagyok – mondtam és a kezemet nyújtottam a fiamnak... Az én fiam...
A fiam belecsapott a kezembe, mint egy igazi felnőtt. Erősen megszorította a kezem, ahhoz képest, hogy még csak gyerek volt. Valami hihetetlen!
- Helló! Edward Stewart! De szólíts csak Edynek – mondta, és a szemembe nézett. Én meg nem tudtam mást csinálni csak mosolyogni. Nem tudtam mást.
Mert a fiam egy remek gyerek. Tudom. Tudom, hogy az, ez nem kérdés. És nem csak azért, mert az én fiam...
Edy. A fiamat Edynek hívják. Valahogy nem is tudtam elképzelni neki jobb nevet.
Nézni akartam addig, amíg csak lehet. Talán még napokig, és csak várni, hogy végre megértsem, hogy elképzeljem vajon milyen volt kisebbként. Milyen lehetett babaként? Milyen volt? Állandóan sírt, mint én, vagy rendes baba volt? Tudni akartam!
- Edy! Mi lenne, ha beülnél a kocsiba? Mindjárt megyek én is – szólalt meg Kristen. Hangjából hallottam, hogy végtelenül dühös. Még palástolni se tudja. De bárcsak megérteném, hogy milyen jogon az, amikor itt nekem van okom a dühre! Csak nekem! Eltitkolta a fiamat! Eltitkolta... Ellopta...
Felálltam, és a mosoly eltűnt az arcomról. Nem tudtam rá mosolyogni. Egyszerűen képtelen voltam Krisre mosolyogva nézni. Pedig valamikor annyira természetesen ment. És most mégse. Aki ilyet tesz... Arra nem tudok mosolyogni. Nem megy.
- Beszélnünk kell – mondtam határozottan és Kris szemébe néztem. Ha itt valakinek joga van a beszédhez, akkor az én vagyok. Nem tagadhatja meg tőlem se a fiamat se a magyarázatot. Kell mind a kettő, hogy legalább egy kicsit megértsem a megérthetetlent. Mert ebben nincs magyarázat, ennek nincsen logikus oka! Nincsen!
- Oké. Kezdhetem én? - kérdezte édesen és rám mosolygott.
Ismertem eléggé. Nem rendesen mosolygott...
A gondolat végére sem értem, és éreztem, hogy apró ökle állon talált. A fejem oldalra mozdult, majd rögtön vissza.
Megütött...
Kristen megütött. Megmondaná valaki, hogy miért? Hogy mi jogon, mi okból? Semmi értelmét nem találtam. Nem ütök nőket, de most nagyon is helyénvalónak éreztem, hogy Kristen felkapjam és megrázzam. Hogy végre mondjon valami ésszerűt is! Mert semelyik cselekedetét nem tudom felfogni! Miért ütött meg, miért dühös? Miért titkolta el a gyerekem?
Szinte öntudatlanul emeltem kezem az államhoz, és néztem, ahogy Kristen a kocsijába menekül. Csak ment, majd azonnal indított.
Megütött.
Megütött Kristen! Hát ez nem lehet igaz! A limuzin felé fordultam, majd beültem a vezető mellé. Minek kellett limuzint hívni? Nem értettem... Ez csak akkor jó, ha valami felvonulásra kell menni... Minta valami különleges lények lennénk, pedig mi is csak emberek vagyunk. Csak híresek.
- Kövesse azt az autót! - mondtam a sofőrnek, majd láttam, hogy indít.
Nem tudtam megmondani, hogy most mit is érzek. Láttam a fiamat! És hihetetlen volt. Egyrészt ott volt még a kételkedés, hogy én apa vagyok. De ott volt a tény, hogy tudom, ez igaz. Egyáltalán nem álmodom. És ott volt a csodálkozás, hogy milyen nagyszerű fiam van. Ott volt a düh, hogy csak most tudtom, hogy egyáltalán van. És ott van a végtelen harag. Amit ha akarok se tudom eltüntetni...
Mert hazudott, becsapott, eltitkolta előlem... Sok minden éreztem most Kristen iránt, és egyik sem volt jóindulatú... Egyetlen egy érzés sem.
Kristen gyorsan vezetett, biztos voltam benne, hogy le akar rázni.
De ebből nem fog enni! Beszélnünk kell, és nem érdekel, hogy mi az éra. Nem kevés dolgot kell átrendezni most az életemben a fiunk miatt és miatta is.
Ha előbb tudom... Ha elmondja, akkor most egyáltalán semmit nem kéne átrendezni! Ha nem titkolózik... Akkor egyáltalán nem kéne ez az egész. Szükségtelen az egész jelenet, értelmetlen!
Dühömbe a műszerfalra csaptam, a sofőr egy pillanatra rám emelte a tekintetét, majd ismét az útra nézett.
- Bizony nehéz megemészteni a tényeket... - dörmögött az orra alatt, rém se nézve. - Az a maga fia volt? - kérdezte, és rám nézett, mintha állandóan beszélgetnénk...
Én megdöbbentem, majd a sofőrre néztem. Ő csak vezetett, nem figyelt rám.
- Az én fiam volt, és igazán boldoggá tenne, ha ezt nem látnám holnap az újságok címlapján! - mondtam és meredten néztem rá, remélve, hogy megérti a célzást.
- Igen, különben az állásommal játszom... Hallottam, Mister... - mondta a sofőr, majd megállt egy ház előtt. - Ez az – mondta, és elmutatott mellettem.
Fejemet elfordítottam, és nem hittem a szememnek. Kristen mikor költözött ide? Mindig is utálta a kertes családi házakat... Most meg egy az övé. Edy miatt tehette. Csak miatta. És még mennyi minden lehet, ami megváltozott... Megváltozott a gyerekért. A gyerekünkért.
Vagy megváltoztatta a gyerek.
A düh újra feltört bennem, és nem tudtam megállítani. Megváltoztatta a fiunk. És el se tudom képzelni, hogy én mennyi mindenről maradtam le, mert nem tudtam Edyről. Lemaradtam hat évről az életéből! Hat éve vele kéne lennem!
Megint gyűlölni kezdtem Krist, és nem bírtam felfogni... Lehet, hogy ehhez én kevés vagyok. Hogy utálhat ennyire? Mit tettem, ami miatt ezt érdemlem?
Kipattantam a kocsiból, majd ruganyos léptekkel mentem a bejáratig.
Semmit nem értek! Magyarázat kell!
Legszívesebben dörömbölni kezdtem volna az ajtón, de csak becsöngettem. A másodpercek óráknak tűntek, amíg Kristen ki nem nyitotta az ajtót. Még ránézni is nehezemre esett... Miért csinálta?
- Komolyan mondtam, hogy beszélnünk kell! - mondtam hangosabban, mint szerettem volna, majd a lábam az az ajtórésbe tettem, hogy ne tudja rám vágni azt. Látnom kell a fiamat, beszélnünk kell, és magyarázatot akarok! Méghozzá most!
- Ne most, Rob! - sóhajtotta Kristen, majd rám emelte a tekintetét.
Aztán már nem haragudtam...
Könnyes volt a szeme, és szinte már könyörgő volt, hogy ne mondjak semmit, és ne kérdezzek. Baj van. Biztos, hogy baj van. És nem is kicsi, ha Kristen sír...
Nem tudtam elfelejteni mit tett, ezt nem lehet csak úgy elfelejteni... És mégis féltettem őt. Mert biztos, hogy történt valami.
Kristen soha életében nem volt egy erős nő. Mindig legyőzték az érzelmei. Az is lehet, hogy csak valami jelentéktelen dolog miatt sír... Régen is csinálta. De mégse tudtam elhinni, hogy most csak a semmiért sír. Túlságosan szenvedő volt a tekintete, hogy csak úgy könnyezzen... Baj van. Biztos, hogy baj van.
- Mi történt? - kérdeztem, és automatikusan léptem hozzá közelebb, hogy átöleljem. Ettől régen is mindig megnyugodott.
De abban a pillanatban ő is hátra lépett. Nem akarja, hogy megérintsem. Nem akarja a vigasztalásom! Hát jó... Ha ő így, akkor én is! Ha tőlem még a vigasz se jó, akkor semmit nem kell adnom...
- Menj el, Rob! - szólt, majd apró kezét megéreztem mellkasomon... De ahogy megérintett, abban a pillanatban rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna.
De rég volt... Rég éreztem az érintését magamon. És valahogy teljesen más volt, mint vártam Hisz ez csak egy érintés... Miért lenne más, mint a többi? Mégis más volt... És valahogy annyira helyénvalónak éreztem...
Elkábultam, és észre se vettem, hogy Kristen közben az ajtót próbálja meg rám zárni. A kilincsért nyúltam, hogy még véletlenül se tudjon kizárni.
- Kristen! Mi a baj? - kérdeztem, tekintetemmel a szemét kerestem, hogy végre lássa, hogy érdekel mi történt. Tudnom kell...
De nem nézett rám, fejét elfordította és kínosan ügyelt rá, hogy ne nézzen rám.
- Nem mindegy? Menj már el! - mondta, majd hangja elfúlt, és kezét a szája elé kapta.
Zokog.
Valahogy annyira szerettem volna megvigasztalni. Most még az se érdekelt, hogy mit tett. Csak, engedje, hogy átöleljem, és, hogy meghallgassam. Én csak meg akarom érteni... Megvigasztalni. Csak ennyit akarok...
- Mami... - jött egy apró hang Kristen derekától.
Azonnal kizökkentem, és Edyre néztem. Értetlen szemekkel nézett Kristenre, olyan borzalommal, amivel csak egy gyerek tud. És a borzalom melett mégis ott volt az a feltétlen bizalom, hogy nem lesz semmi baj... Mert a mama megoldja...
Ezt vette el tőlem! Rám senki nem néz így! Mert még a lehetőséget se adta meg, hogy ez megtörténjen...
- Semmi baj, kicsim... Mindjárt megyek utánad, menj be a szobádba, jó?
De szinte fel se fogtam, csak néztem Edyt. Figyeltem minden egyes lépését, és beittam egész lényét. Az én fiam. Az én fiam, akit nem ismerek!
- Muszáj beszélnünk! - mondtam meredten nézve Edyt, ahogy bemegy a szobájába, majd egy utolsó pillantást vet Krisre, és bezárja az ajtót.
- Ne most, Rob! - suttogta megint, és könnyes szemeivel rám nézett.
De most mégse tudott meghatni. Tisztázni kell a dolgokat, mert semmit nem értek. Egyszerűen minden homályos és érthetetlen... Muszáj tudnom!
- Máskor miért lesz alkalmasabb, Kristen? - kérdeztem dühösen, teljes bizonyossággal, hogy nekem van igazam. - Nem kevés dolgot titkoltál el előlem! - kiáltottam, és legszívesebben berontottam volna a házába. Hogy esélye se legyen nemet mondani, és semmit mást ne tudjon mondani csak az okot, hogy miért... Mert nem bírtam megérteni... Egyszerűen előtört belőlem, amit eddig elfojtottam, és még ha akartam volna, se tudtam volna szabályozni a hangerőmet. Nem ment. Nem most... - Mikor, ha nem most?
- Amikor nem az anyukám temetését rendezem! - zokogott fel Kristen, és kezét újra a szája elé emelte.
Temetést rendez...
Meghalt az anyukája...
Újra elöntött az aggodalom, de már most ott volt a részvét is. Hát ezért sírt... Nem csodálom. Én is ismertem az anyukáját. Biztos megint beteg lett... Fájt így látni. És még jobban, hogy nem tudtam neki segíteni. Most semmiben nem tudok neki segíteni.
Most fontosabb az ő gondja. Nem az enyém a lényeg. Bármennyire is szívesen faggattam volna, tudtam, hogy most nem. Most csak egy olyan valakire van szüksége, aki mellette van. Senki és semmi másra...
Közelebb léptem, majd megérintettem a vállát. Meg akartam vigasztalni. Tényleg akartam.
Elfordult tőlem, csak a hátát láttam.
Hát ennyi.
Semmit nem akar tőlem. Ténylegesen és végérvényesen semmit. Mintha valami undorító dolog lennék, vagy fertőző betegségem lenne. Hogy utálhat ennyire, hogy még a vigasz se kell tőlem? Hogy tud ennyire gyűlölni? Nem értettem a viselkedését, nem értettem semmit.
Én már semmit nem értek...
- Sajnálom, Kristen - mondtam, majd kifordultam a házból, és becsuktam az ajtót.
Megálltam, és csak felnéztem az égre. Kék volt. Gyönyörű kék, olyan, amikor mindenki kint van a szabadban, szaladgál, játszik, ugrál vagy csak sétál. Ez az az idő, ami mindenki szeret.
Mégse tudtam tőle megnyugodni. Nem tudtam úgy nézni erre a napra, mint más. Mert tudtam, ha valamikor, akkor most megváltozott az életem.
És nem azért, mert apa vagyok. Azért is.
Gyökeresen változtak meg a dolgok. Minden, amit hittem eltűnt. Én azt hittem, Kristen csak azért nem szól hozzám, mert szégyelli magát. Vagy valami ilyesmi...
De nem. Fel nem tudom fogni, hogy mi történt, hogy miért történt...
De meg kell értenem.
És addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom. Meg kell tudnom egyszerűen. És ez egyáltalán nem nagy kérés egy apának, aki hat évig nem tudott a fiáról...
Tudnom kell!
Volt egy álmom.
Nem olyan, mint Martin Luther Kingnek. Nem volt nagyszabású, nem volt világot megváltoztató. De hatalmas volt. Mi több... óriási. Talán el se tudom mondani, hogy mennyire nagyra vágytam. A furcsa csak az volt, hogy meg is kaptam...
Híres lettem, az maradtam. Mindenki szeretett, és szinte senki nem tudta, hogy mikor mit gondolok igazából.
Amit azért bántam. Néha ordítani akartam. Azt, amit csak én tudok, ami igazából a szívem nyomja. Bármily közhelyes is ez az egész. Kikiabálni mindenkinek, hogy mennyire szánalmas ez az egész. Hogy mennyire hidegen hagy néhány dolog. Csak ordítani, és kiabálni, nem abbahagyni, még ha le is akarnak állítani. Csak folytatni, hogy utána ne maradjon más csak a csend.
A csend, ami egyszerre megdöbbent, és örvendező. Ne maradjon más csak ez... Csak a néma, meredt csend. A csend, amiért ki mertem mondani, amit akartam. A csend, ami nem akarja elhinni, hogy ez mind igaz, amit mondtam. Csak ezt a csendet akartam.
De mindenkinél jobban tudtam, hogy én soha nem fogom kikiabálni, amit tényleg akarok. Nem mert... nem szabad.
Gyűlöltem a tényt, hogy nem szabad. Mintha egy gyerek lennék, akinek meg tudnak tiltani bármit. De néha gyereknek hittem magam, mert minden, ami... igazán jól esett volna, az tilos volt. Soha nem tehettem és mondhattam azt, amit tényleg akartam. És Robert Pattinson vagyok.
Túl sokan figyelnek rám, és túl sokan hallgatnak meg...
Ezért nem lehetek az, aki akarok lenni.
- Robert! - nyávogott egy hang, majd pillanatokon belül egy vékony kar fogta át hátulról a mellkasom. - Robert, szívem, miért bújsz el előlem mindig? - nyavalygott tovább, majd az irritáló hang gazdája csókolgatni kezdte a nyakam.
- Nem bújtam el – mondtam közömbösen, mindenféle érzelem nélkül, majd lefejtettem magamról a kezeket. - Már menned kell, nem? - kérdeztem, és a nő felé fordultam.
A viselkedése alapján hölgynek nem nevezhető nő lebiggyesztette az ajkait és kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Most ugye csak viccelsz, Robert? - kérdezte, és még egy mosolyt is megengedett magának.
- Nem viccelek. Öltözz fel, és menj! - mondtam, majd elfordultam meztelen testétől, és elindultam a konyha felé.
- Köcsög... - suttogta, majd elindult a háló felé.
Én a konyhában nyugodtan ittam a kávémat, és hallgattam a dühös hangokat. Amik alapján épp most törte össze az ágyamat a nőszemély. De nem érdekelt... Valahogy egyszerre volt nevetséges és fájdalmas az egész.
Én nem voltam ilyen. Egyáltalán nem voltam... ilyen, amilyen.
De nem találom. Bármennyire fáj, egyszerűen nem találom meg, amit keresek. És, ami még rosszabb, hogy azt se tudom, hogy mit keresek.
Csak a tény volt meg, hogy egyik lányt se tudtam szeretni. Egyik lány se... Egyik se volt...
Fenébe! Lecsaptam a bögrémet, majd tehetetlenül túrtam bele a hajamba. Mintha valami jobb lenne ettől.
- Elena! - kiáltottam, majd a lány után mentem a hálóba.
Éppen a táskáját próbálta kivenni az ágy alól, a feneke az plafon felé meredt. Amint felállt leporolta a ruháját, és dacosan a szemembe nézett.
A haja szanaszét állt, a ruháján teljesen egyértelműen látni lehetett, azt, amit titkolni kéne... Túl egyértelmű volt minden.
- Ne haragudj... - mondtam, majd hátamat neki vetettem az ajtófélfának.
- Cseszd meg, te szemét! - kiáltotta, majd elindult felém. - Két hónapja játszod ezt velem! Én nem leszek tovább a lábtörlőd! Keress valaki mást te idióta, szemét! - ordította, majd a nyomatékosítás kedvéért a táskáját a mellkasomnak verte.
- UTÁLLAK! - kiáltotta még, majd megindult a bejárati ajtó felé, hogy pillanatokon belül hangosan becsapódjon.
Talán így még jobb is.
Legalább nem nekem kellett megmondani, hogy hagyjon békén. Határozottan így sokkal jobb.
Talán fölöslegesen titkoltam magam előtt, de én is tisztában voltam vele, hogy mi a bajom.
Egy szóban el tudtam mondani: Kristen.
És máris többet mondtam, mint kellett volna. Felsóhajtottam, majd fejemet az ajtónak döntöttem.
Több mint hat éve nem is gondoltam rá... Most meg... Nem megint hazudtam. Gondoltam rá. De nem úgy, mint egy kedves ismerősre, vagy mint egy rég elfeledett kalandra. Dühvel és utálattal gondoltam rá. A sok év, amíg barátok voltunk szinte semminek tűnt az utolsó beszélgetésünk óta. Szinte... semmi volt.
Nem tudtam rá úgy gondolni, ahogy akartam. Csak haraggal... Utálattal.
Viszont nem jutott eszembe minden nap. Most meg elkerülhetetlen, mert még itt Angliában is nagy hírverést kapott a filmje. Az Arany Málnája után azt hittem elfelejthetem. Most meg az egekig dicsérik az új filmje miatt. Talán bántam, hogy most megint híres lett.
Nem irigyeltem. Nekem nem kell a sajtója, semmije nem kell. Csak a tény zavar, hogy minden második plakáton az ő arcát látom. Csak ez zavar...
Ahogy a vörös selymen fekszik meztelenül... Az zavart.
Mert ha akartam, ha nem jöttek az emlékek, jöttek az érzelmek, és nem tudtam elfojtani. Pedig akartam, pedig próbáltam, de nem tudtam.
És ezért talán saját magamat kéne hibáztatnom. Talán az én hibám...
Az órára emeltem a tekintetem. Este fél nyolc. És még el kell olvasnom egy forgatókönyvet...
Ezt a részét nem nagyon kedveltem a színészlétnek. A forgatókönyvek töménysége és sürgetése. Határozottan nem szerettem.
Olvasni szerettem, nem azzal volt a bajom, sokkal inkább azzal, hogy nem volt időm. Soha nem volt rá időm, ezért utáltam. Mert nem volt időm szeretni.
Talán ez is csak valami idióta színész dolog... De, ha már benne van valaki, akkor jobban megérti, mintha kívülről néz mindent. Sokkal jobban meg lehet érteni.
Újabb sóhaj kíséretében elrugaszkodtam az ajtótól majd a telefonhoz mentem.
- Recepció – szólt bele unottan a női hang -, miben segíthetek?
- Rob Pattinson a … Fogalmam sincs melyik szobából. Takarítást szeretnék – mondtam, majd elindultam a dolgozó felé.
A kisasszony elkezdett rötyögni a gépében, majd újra megszólalt.
- Rendeben Uram, küldöm a takarítót. Kellemes estét!
- Jah... - nyögtem bele a készülékbe, majd kinyomtam.
Kellemes estét... Az már el van rontva, semmi jó nem lesz ebben.
Felkaptam a több száz oldalas forgatókönyvet, majd beültem az egyik fotelbe a sok közül.
Pár perc múlva a takarító elnézést kérve beoldalazott, és kitakarított. Elenának még a nyoma sem maradt itt... Kicsit vicces, hogy nagyjából fél órába telt, hogy teljesen eltűnjön az életemből.
De az még viccesebb volt, hogy egyáltalán nem bántam. Majdnem örültem neki...
Keserűen elmosolyodtam csak úgy, majd teljesen a forgatókönyve temetkeztem.
Jó pár óra múlva határozottan tudtam, hogy tetszik a film. Csak azt nem tudtam, hogy el tudom-e játszani. Talán... De nem biztos. Túl sok minden kell hozzá, amit nem biztos, hogy időben meg tudok csinálni.
Vívás... Hát igen, az ügynököm próbált rábeszélni már évekkel ezelőtt is, hogy hasznos lehet. Meg a lovaglás és az úszás. Mindez hiányzik ahhoz, hogy én eljátsszam ezt a szerepet.
Kár érte... Pedig tetszett...
Csak akkor az ügynököm minek küld ilyet, ha tudja, hogy a fele sincs meg ahhoz, ami kell? Nem értem. Pedig már több min tíz év alatt illett volna összeszoknunk.
Ledobtam a papírhalmot, és hátradőltem a fotelben...
Pedig jó...
Felsóhajtottam, majd újra felvettem a könyvet. Tetszik, és talán még azt is bevallhatom, hogy akarom. Akarom ezt a szerepet, csak nem biztos, hogy jogosan.
A telefonom csörögni kezdett, én meg automatikusan a zsebembe nyúltam.
Tetszik a karakter. Sokkal több mint egy elkényeztetett gazdag ficsúr. A telefon nem volt ott, és tovább csörgött. Levettem a szememet a sorokról, majd a fotelből is felálltam. Valakinek nagyon fontos, hogy elérjen...
Az asztalon ott villogott a telefonom, felkaptam, és a kijelzőt meglátva nem is csalódtam.
- Mondjad Kate! - szóltam bele, majd vártam, hogy az ügynököm adathalmazzal árasszon el.
- Azonnal beszélnünk kell! - mondta, és a hangjában hallottam a sürgetést. De talán ez még több is volt, mint puszta sürgetés. Rémület, aggódás és talán még idegesség is... - Most rögtön! Tíz perc múlva nálad leszek!
- Ha a könyvről van szó most olvastam végig, de nem tudom, hogy...
- NEM a könyv! Azonnal ott vagyok, ne aludj el! - mondta, majd hallottam, hogy csapódik egy ajtó, majd a vonal is megszakad.
Nem a könyv... Hát akkor mi a fenének keres? Elena ilyen gyors lett volna és máris kitálalt? De ezen miért húzná fel magát az ügynököm? Semmi köze nincs a magánéletemhez. Azóta az eset óta, ezzel ő is tisztában van, és én se engedem neki, hogy csak úgy bele mászkáljon, és kedvére rendezgessen. Azóta nem...
Megpróbáltam újra a könyve koncentrálni, de nem sok sikerrel. Folyamatosan eszembe jutott Kate, és, hogy mennyire izgatott.
Baj van. Bajnak kell lennie, ha ennyire... ha ennyire... sürgető a dolog. Biztos történt valami. Csak még én nem tudtam, hogy mi.
Fel-alá kezdtem járkálni a lakosztályban, és vártam, hogy végre megcsörrenjen a telefon, vagy Kate berontson. Vártam, mert mást nem tudtam csinálni. Semmi mást.
Be kellett vallanom, hogy ideges voltam. És talán magam se értettem, hogy miért. Van rá okom, van értelme? Van... ésszerűsége most az idegességnek? Mert nem tudtam. Tényleg nem tudtam. Mint mondhat Kate, ami ennyire felkavaró? Semmi érdekeset, nem?
Biztos csak ő kapta fel a vizet... Csak ő kerekít valaminek túl nagy feneket, és igazából nem is történt semmi...
Újabb percek teltek el feszültségben, majd hallottam, hogy a magassarkú cipők kopognak a folyosón.
Meg se vártam, hogy kopogjon, előre mentem, és kinyitottam az ajtót.
Kate zilált volt, földig érő kabátja alatt a pizsamája volt magassarkúval.
Ha nem lett volna annyira kétségbe esett az arca, akkor még nevetni is kezdtem volna azon, ahogy kinézett.
- Azonnal csukd be! - mondta köszönés helyett, és beviharzott a szobába. Egy rakás kinyomtatott színes lapot dobott az asztalra, és csak várt, hogy én is közelebb menjek.
- Mi a baj? - kérdeztem, majd csöndesen csuktam be az ajtót.
- Van egy fiad – mondta egyszerűen, majd halálos komolysággal a szemembe nézett.
Csak nézett, és én nem értettem. Szilárdságot láttam a szemében, és rémületet is.
Valahogy nem értettem... Felfogtam a szavak értelmét, de valahogy megakadtak út közben. Érettem a mondatot, nem kellett megismételni... És mégse tudtam megemészteni. Vagy nem is ez a jó szó. Hogy lenne nekem fiam? Ez nevetséges!
El is mosolyodtam hitetlenül, majd nevetni kezdtem.
Vártam, hogy Kate velem együtt nevetni kezdjem, majd április elsejét kiáltson. Meg azt, hogy bevetted. Vártam, hogy ezt csinálja.
Így csak nevettem, majd amikor felfogtam Kate rémülettől izzó tekintetét abbahagytam a nevetést. A mosolyomat viszont nem tudtam eltüntetni. Hogy lehetne nekem fiam?
- És ezért rohantál ide, Kate? - kérdeztem még mindig mosolyogva mulatva az egész szituáción.
- Felfogtad, amit mondtam, te idióta? - kérdezte, majd turkálni kezdett a rakat lap között. - VAN EGY FIAD! - kiáltotta, majd elkezdett felém lépdelni.
- Nincs fiam... Arról tudnék, ha valakinek az apja lennék, Kate... Inkább menj szépen haza... És aludd ki... - megakadtam a mondat közepén.
Egyszerűen megakadtam.
Mert Kate egy színes fotót tartott a kezében. Azt hiszem erre mondják, hogy leolvad az ember arcáról a mosoly. Úgy tűnt el, ahogy jött. Talán ott se volt. Most sokkal inkább... Kételkedő voltam.
- Ez én vagyok... - mondtam, majd Kate arcára néztem.
- Ha Kristen Stewart járt érted iskolába, akkor tényleg te vagy – mondta majd egy másik képet nyomott a kezembe.
Kristen Stewart...
És egy kisfiú. Együtt álltak egy iskola előtt. És mosolyogtak...
Következő képet csúsztatott Kate a kezembe, ahol Kristen egyenesen a kamerába néz, majd egy újabbon éppen az autójába menekült.
A gyerek...
Én voltam. Erre nem lehet jobb szót találni. Ez én voltam.
Hallottam, hogy Kate motoszkál valamit, majd újra mellém lép.
- Ez meg te vagy hatévesen – mondta, és egy fényképet nyomott a kezembe. Megismertem, ezt tartja édesanyám is magánál.
De kép nélkül is tudtam, hogy teljesen egyformák vagyunk... Mintha csak klónoztak volna. Teljesen... ugyanolyanok vagyunk.
Hatéves... Ha most hatéves... Vagy hét... Akkor...
Nem tudtam utána számolni, de talán nem is kellett... Nem sok éjszaka volt, amit Kristennel töltöttem együtt. Nem kellett sokáig kutatni az emlékezetemben. Akkor fogant. Csak akkor történhetett meg...
- Nem tudtam megszerezni a születési anyakönyvi kivonatot... De van egy tippem, hogy ki áll az apa nevénél – mondta Kate suttogva. Én dermedtem emeltem rá a tekintetem.
- De beszéltem a kórházzal, ahol született... - mondta, majd felém lépett, és a karomra tette a kezét. - Átfaxoltak mindent – mondta, csak nézett rám, majd a rakat papírra intett.
Dermedtség.
Nem találtam jobb szót a viselkedésemre. Egyszerűen lefagytam.
- Van egy fiam... - mondtam, hogy halljam is, ne csak gondoljam. Hogy tudjam ez tényleg így van... De olyan hihetetlen volt...
- Van egy fiam – mondtam ki megint, majd a papírhalom felé kezdtem lépkedni, amit Kate hozott.
Egyszerre volt a dolog végtelenül nevetséges, félelmetes, undorító, nyugtalanító és nagyszerű.
- Apa vagyok? - kérdeztem még mindig alig felfogva a dolgot és Kate felé fordultam.
- Lassan hét éve, Rob! - sóhajtott fel, és csak nézett rám részvétteljesen. Erre nem tudtam jobb szót találni. Így nézett rám.
Apa vagyok!
Van egy hatéves fiam! Ez nem lehet igaz! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Hogy lehetséges? Hogy történhetett meg? Nem kell magyarázat, tudom, hogy hogy történt. De az, hogy történhetett meg, hogy Kristen nem szólt? Ez hogy történhetett meg?
Egyetlen egy éjszakát voltunk együtt! Egyetlen egyet! Terhes lett... Miért nem szólt nekem? Miért titkolta el? Hogy tehette ezt? Egyszerűen...
Nem értem. Nem tudom felfogni. Hat éve az apukája vagyok egy olyan kisfiúnak, akit nem ismerek.
- Azonnal repülök. Intézz el mindent, kérlek! – mondtam és Kate felé fordultam. - És tudd meg, hogy hova jár iskolába a fiam... - mondtam furcsán ízlelgetve a szavakat... Fiam... - És hívj utána! - mondtam, majd felkaptam a kabátom.
- Elintézem – mondta Kate, majd rögtön a telefonjáért nyúlt.
- Köszönöm – mondtam még gyorsan majd rohanni kezdtem. Még ha csak a folyosón is, és csak a liftig...
Van egy fiam!
Minden, amit eddig tudtam, minden, amit eddig hittem... Megváltozott. Mert van egy fiam, akit nem ismerek. Mert van valaki, akinek az apja vagyok. Mert valaki azt mondhatja rám mutatva, hogy ő az apukám... Mert ő belőlem van...
Ez nem lehet igaz!
Terhes lett... Nem tudom felfogni.
Rácsaptam a lift hívó gombjára, majd még egyszer és még egyszer. Egyre dühösebben csak csapkodtam, mert nem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam, mit csinálni...
Az ajtó végre kinyílt, én meg csak bementem.
Nem mondta el... Pedig biztos rájött... Két vagy három hónappal azután. Ehhez nem kellett nagy tudomány. Tudta! Tudta, hogy én vagyok az apa! Tudta, hogy tőlem van a gyerek! Tudta, hogy a miénk... De eltitkolta...
Nem szólt. Elrejtette... Nem szólt... Hogy bírta ezt megtenni? Hogy volt erre képes?
Legszívesebben bevertem volna a lift falát. Dobáltam volna mindent, ami csak az utamba kerül, mert nem bírtam felfogni.
Végtelenül dühös voltam. Van egy fiam! Apa vagyok, és nem tudok róla...
A lift végre megállt, én meg nagy léptekkel mentem kifelé.
- Taxit – mondtam a portásnak, aki csak rám nézett, majd azonnal tárcsázni kezdett. Nem kérdezett, nem mondott semmit.
Hirtelen kíváncsi lettem, hogy milyen lehet az arckifejezésem. De nem is érdekelt igazából... Nem tudott érdekelni. Nem bírtam megérteni...
Eltitkolta!
Hogy tehette ezt? A válasz valahogy csak jött, és annyi volt, hogy azért, mert utál. Azért titkolta el, hogy apa vagyok, mert utál. Mert gyűlöl, mert nem akar az életében.
De itt nem az a lényeg, hogy ő mit akar! Apa vagyok, és nem tudtam róla! Nem tudok róla! Ez, hogy lehet? Hogy a fenébe történhetett meg?
Hogy utálhat ennyire, hogy eltitkolja, hogy van egy közös gyerekünk? Hogy utálhat ennyire? Hogy volt erre képes?
- Itt a taxi, uram – mondta a portás, és kinyitotta előttem az ajtót.
Én csak biccentettem. Féltem, ha kinyitom a szám, akkor ordítani kezdek. De a kiabálást Kristent illeti. Rá fogok kiabálni. Előre tudtam, hogy ordítani fogok, ha kell. Nem tudom megakadályozni, kiáltani fogok, okolni őt mindenért, és igazam lesz! Van egy fiam!
Féltem, hogy robbanni fogok. Hogy nem arra fogok kiabálni, aki megérdemli... Féltem, hogy üvölteni kezdek...
Mély levegőt vettem, majd beszálltam a taxiba... Csak nyugalom... Nyugalom még legalább egy pár óráig. Utána kiabálhatok...
Van egy fiam... Milyen lett volna ha tudok róla? Ha Kristen nem titkolja el? Milyen lett volna? Ott lettem volna, amikor felnő. Vele lehettem volna. Vele akarok lenni. De ezt már semmi nem hozza helyre. Semmi nem fog ezen változtatni. Hat évről lemaradtam. Nem láttam, ahogy felnő. Nem láttam. Nem láthattam...
Újra dühös lettem. Lemaradtam róla... és már soha nem tudom visszahozni! Kristen ellopta tőlem a gyerekem! Ez nem igaz!
Gyűlölni kezdtem őt. Talán mindennél jobban. Mert most nem arról van szó, hogy mit mondtunk egymásnak... A szavak annyiszor hazudnak! Most arról van szó, amit tett. És nem tudom megérteni, hogy tudta elvenni tőlem a gyerekemet!? Hogy tudta ezt megtenni?
Nem bírtam se megérteni, se elfogadni. Csak a tény volt, hogy én... apa vagyok.
De fogalmam sincs, hogy mit jelent apának lenni. Nem tudom, hogy kell, nem tudom mi a lényege. Nem tudom mi az... Apa vagyok, és fogalmam sincs róla, hogy az micsoda.
Tudom, hogy mit jelent. Valakinek én vagyok az apja. És Kristen miatt csak az apja, és nem az apukája. Mert nem lehettem az. Nem tudtam róla! Eltitkolta az egészet!
- Megérkeztünk – mondta a sofőr, majd leparkolt a reptér mellé.
- Köszönöm – mondtam semleges hangon, majd kipattantam a kocsiból. Fel kell szállnom a repülőre. Fel kell szállnia annak a repülőnek minél hamarabb. És ott kell lennem. Hogy Kristen szemébe nézhessek és megkérdezhessem miért csinálta. Mi értelme volt az egésznek? Miért nem tudhattam arról, hogy apa vagyok? Miért nem tudhatta a gyerek, hogy én vagyok az apja? Miért?
A gondolataim csak ismételték önmagukat, nem volt se lényege, se eleje se vége. Csak annyi volt, hogy miért. Mindig ehhez tértem vissza. Miért nem tudok arról, hogy apa vagyok, és miért csinálta ezt?
Tudni akartam, de egyszerűen... Semmit nem tudok.
Semmit nem tudtam. Csak voltam. És semmit... Semmit nem tudtam.
Egy mosolygós légiutas kísérő előre vezetett. A helyemre mutatott, majd ott hagyott. Én csak bevágódtam a fotelbe, és vártam. Vártam, mert nem tudtam mit csinálni.
- Hozhatok önnek valamit? - jött vissza a mosolygós nő.
- Nem – mondtam rá se nézve, és kinéztem az ablakon.
Éjszaka volt. Sötét volt minden, szinte semmi nem lehetett látni.
Általában szerettem az estét. Szerettem, mert akkor Rob voltam. Nem Pattinson, akitől mindenki valami nagyot és rendeset vár. Akkor az voltam, akit édesanyám felnevelt. Rob...
Hogy mondom el az anyukámnak?
A gondolat csak úgy bevillant, és rögtön felsóhajtottam. Fenébe! Van egy unokája hat éve, és nem tud róla! Képtelennek tűnt az egész. És mégis igaz volt. Egyszerűen igaz. És nem tudtam ellene semmit tenni, mert igaz volt. És, ha valami igaz, azon nem tudsz változtatni. Nem lehet.
Nem voltam az az anyukás fiú. Nem voltam anyuci kisfia, soha nem bújtam mögé... Nem volt rá szükség. És most mégis aggódtam az egész miatt. Évek óra rágja a fülemet, hogy unokát akar. Mit fog szólni, ha megtudja, hogy van, csak nem tudtam róla... Még én se, aki pedig az apja! Még én se tudtam róla...
- Mr. Pattinson. Megkaptuk a felszállási engedélyt. Perceken belül indulunk – mondta a mosolygós lány, én meg biccentettem. Rendben. Csak induljunk el. Csak menjünk.
És legyek ott. És majd ott kitalálom, hogy mit is mondok Kristennek. Mert nem tudom.
Egyelőre csak annyi van a fejemben, hogy miért. Csak ennyi. Ezt akarom tőle megkérdezni, csak ennyit! Miért nem tudtam erről a kisgyerekről.
Milyen ironikus... Van egy fiam, és a nevét se tudom...
Keserűen elmosolyodtam, mert ebben semmi vicces nem volt. És mégis mosolyognom kellett. Mégis nevetni támadt kedvem ezen az abszurd helyzeten. Nem tudom a saját fiam nevét. Fogalmam sincs, hogy hogy hívják...
- A felszállást megkezdjük – jött a gépi hang, majd éreztem, hogy lassan gurulni kezd a gép.
Csak szálljunk fel, és akkor telefonálhatok. Amerikában reggel van. Remélem odaérek még mielőtt kiengedik őket az iskolából. Nem akarom, hogy a fiam annyit lásson, hogy épp az anyjával vitatkozok. Pedig fogok. Ez egyszer biztos. Ha valami, akkor ez biztos.
- Elértük a repülési magasságot – szólt megint a gépi hang, én meg kikapcsoltam az övemet, majd járkálni kezdtem a folyosón.
Megint csapkodni akartam. Megint ütni valamit, amíg az tönkre nem megy. Semmi értelme nem volt, még gondolatban sem, és mégis ezt akartam. Nevetséges. Egyszerűen nevetséges.
- Mi lehet a baja? Nem szokása az éjszaka közepén Amerikába repülni...
- Nem tudom, de ennyire feszült elég ritkán szokott lenni...
- Én szívesen enyhítenék a kínjain...
- Nektek nincs jobb dolgotok, mint engem kibeszélni? - kiáltottam hirtelen a két vihorászó nő felé. Erre lesütötték a szemüket, és eltűntek a szemem előtt.
Feszült vagyok. Remek felfedezés hölgyeim! Feszült vagyok! Talán azért, mert van egy fiam! De én nem tudtam róla hat évig! Talán ezért vagyok feszült? De várjatok, nem biztos...
De ez nem jó kifejezés, hogy feszült vagyok, ez nem a helyes, nem az igazi. Ez nem jó szó... Nem feszült vagyok, hanem végtelenül dühös. Megöl a méreg, annyira dühöngök! Kiáltani kéne, talán attól jobb lesz minden. De nem kiálthattam. Itt én most nem... Nem még nem. De majd, ha ott leszek. Ha Kristen előttem áll, akkor kiabálni fogok. Ez egyszer biztos...
A telefon csörögni kezdett, én meg rögtön felkaptam.
- Rob – szóltam bele a készülékbe.
- Szia. Van egy pár érdekes hírem... - mondta Kate a kagylóba, én meg leültem, hogy jobban halljak. - Állami iskolába jár a fiad, most első osztályos – mondta, és hallottam, ahogy a lapok között keresgél. - Az is biztos, hogy Stewart a neve, és nem Pattinson. AZ osztályban két Stewart is van, így nem tudom, hogy hívják a te fiadat... Az egyik David a másik meg Thomas... Nem várj az a középső neve... Az első, az...
- Hát biztos nem így hívják, mert az az én középső nevem is! - kiáltottam hirtelen ak agylóba magamat is meglepve. - Erősen kétlem, hogy rólam nevezte volna el a drágalátos anyuka...
- Rob nyugodj meg! - szólt Kate, és hallottam, hogy megáll a mozdulatsorban. - Biztos van valami magyarázat...
- Persze, hogy van... - mondtam megint, majd újra kinéztem az ablakon, és mély levegőt vettem,
- Az anyádnak már elmondtad? - kérdezte Kate hirtelen.
- Hogy a fenébe, ne? - kiáltottam fel hirtelen, és kínomban felnevettem. - Érdekes beszélgetés lenne... Szia anya! Mondtam már, hogy van egy fiad, aki hat éves... Jah, hogy miért nem szóltam róla, hát mert én se tudtam... De ne aggódj, minden rendben, bár még a fiam nevét se tudom... Nem Kate nem mondtam meg neki!
- Szerintem nem velem akarsz kiabálni... - mondta teljesen nyugodtan, és újra hallottam a motoszkálást a vonal végéről.
Bűntudatom támadt. Nem nem vele akarok kiabálni. De ezt eddig is tudtam... Akkor miért nem tudok végre leállni?
- Bocs – mondtam, majd megint mély levegőt vettem.
- Semmi gond. Több mint tíz éve vagyok veled, már megszoktam... Várni fog a kocsi a reptéren. A címét nem tudom, de az iskolát kiderítettem. Imádkozz, hogy odaérj – mondta Kate, és hallottam, hogy nevet a hangja. Mintha valamit viccesnek tartana.
- Rendben – mondtam, majd megint felálltam a fotelból. - Kösz, Kate – tettem még hozzá, és most tényleg úgy éreztem, hogy hálás vagyok.
- Szívesen, Rob – mondta, majd megszakadt a vonal.
Ma reggel felkeltem. Úgy mint mindig. Rob Pattinson voltam az ünnepelt színész a híres sztár. És lefekszem, mint egy apa... Egy apa, aki semmit nem tud... Semmit.
Valahogy semmit nem ér a hírnév, ha egy ilyen dologról van szó. A sors fintora viszont az, hogy csak azért tudtam me,g egyáltalán, hogy apa vagyok, mert Kristen megint ismert lett. Csak ezért. Ha nem kezd megint ismerté válni, és semmit nem tudok meg. Nem követik a paparazzik, nem fotózzák le őt. Nem jelennek meg a képek, és én semmit nem tudok meg. Talán ha Kristenen múlik soha az életben nem tudom meg, hogy apa vagyok. Ha rajta múlik...
Utáltam a sajtót. Általában gyűlöltem. Most mégis hálás volta neki. Mert csak így tudhattam meg, hogy apa vagyok. Csak így.
- Perceken belül leszállunk Sacramentóban. Kérjük kapcsolja be a biztonsági övet. Reméljük kellemesen utazott – mondta a gépi hang. Én tettem, amit mondott, majd vártam.
Négy óra... Nem tudom mikor végeznek... Nem tudtam, és csak remélni mertem, hogy fél ötkor van vége az iskolának. Csak reméltem, hogy látom a fiamat és Kristent...
- A gép földet ért, én meg türelmetlen lettem. Ha ironizálni akartam volna, akkor azt mondtam volna, hogy fogalmam sincs, hogy miért. Talán ezért, mert életemben először fogom látni a gyerekemet. Mert életemben először... Látom a fiamat. És nem csak egy fényképen.
Az utaskísérő kinyitotta az ajtót, én meg felpattantam a helyemről.
- Kellemes itt-tartózkodást Mr. Pattinson – mondta mosolyogva nő, én meg szóra se méltattam.
Az egész fedélzet hallotta, hogy miért jövök ide. Mindenki tudja, hogy a fiam miatt.
- És tegyék meg azt a szívességet, hogy amit hallottak magukban tartják! Hacsak nem akarják elveszíteni a munkájukat... - kiáltottam be a gépbe, majd lelépdeltem a lépcsőn.
Nem szokásom fenyegetőzni. De ha a fiamról van szó, akkor az lesz. Mert érte megéri. Mert érte kell.
Közvetlenül a gép mellett egy hatalmas limuzin parkolt. Egy egyszerű kocsi is megtette volna, de most nem érdekel. Csak menjen már! Nem vártam meg a sofőrt beszálltam, és rögtön indultunk.
Oda kell érnünk.
A sofőr tudhatta az utat, mert meg se kérdezte, hogy hova megyünk, csak elindult. Ment, és nyomta a gázt, ahogy tudta. Talán ezért is jobb lett volna a kisebb kocsi. Gyorsabban haladtunk volna az egyszer biztos.
Kifelé bámultam az ablakon, és néztem a várost. Értem, hogy miért itt laknak...
Csendes, kicsi és tiszta. Kertváros a kertvárost érinti. Olyan, mintha díszlet lenne. Mintha csak valaki idefestette volna, de jól tudtam, hogy senki nem festett ide semmit. Ez tényleg így van. Hirtelen vágyni kezdtem erre az életre. Erre a nyugalomra, amikor annyi a fontos, hogy elfogyott a tej, és nem az, hogy hat évig nem tudtam a fiamról.
Talán túl sok idő telt el. Talán már megnyugodtam. De már jobban érdekelt az, hogy mi van a fiammal, hogy milyen, hogy hogy hívják egyáltalán, mint az, hogy ordítsak Kristennel. Már jobban érdekel a fiam. Sokkal jobban.
- Megérkeztünk – hallottam hirtelen a sofőr hangját én, én meg kinéztem az ablakon. Állami iskola. Szülők gyülekeztek mindenhol, gyerekek mentek feléjük mosolyogva. És zajos volt minden.
Nem vártam meg, hogy a sofőr kiszálljon, sem azt, hogy rendesen leparkoljon. Kinyitottam az ajtót, és megláttam...
Kristen.
Az eddigi harag teljesen újult erővel ébredt fel. Eltitkolta a gyerekem! Hogy merte megtenni! Majdnem undorodtam a viselkedésétől, majdnem szánalmas volt. Milyen jogon tette ezt? Miért?
Tekintetem a mellette lévő kisfiúra tévedt.
Én voltam. Én voltam, és mégsem... Benne volt valami komolyság. Benne volt egyfajta felnőtt okosság. Engem ilyenkor nem érdekelt semmi, csak az, hogy hogy idegesíthetem fel a szüleimet. De ő okos volt. Látszott rajta. Okos fiam van...
Hogy foszthatott meg a fiamtól? Visszanéztem Kristenre, ő éppen végigmért.
Meg tudom érteni, én is bátorkodtam meresztgetni a szemem. Nem csak én voltam képes a változásra a hét év alatt az egyszer biztos.
Kristen szinte hanyagul nézett ki. Csak farmer volt rajta, trikó és egy felső. Még melltartó se volt rajta, az is biztos. Más volt és mégis teljesen ugyanaz a Kristen. Egyszerűen ugyan az. És, ami furcsa volt, hogy még így is jól nézett ki. Jól állt neki az anyaság, amin nem kicsit lepődtem meg. Ő soha nem volt az az anyás nő... És most mégis az lett.
Megindultam feléjük nem érdekelve, hogy hányan néznek ránk.
Mintha útközben a harag is elpárolgott volna. Utáltam a tényt, hogy Kristen eltitkolta előlem a fiamat. Gyűlöltem... De biztos van magyarázata, nem? Biztos van valami oka.
Ahogy jött szinte, úgy tűnt el ez a gondolat. Milyen ok lehet az, ami miatt nem tudhatok a fiamról? Miért?
Mentséget kerestem neki, még akkor is, ha tudtam, hogy nincs. És nem értettem magam, hogy miért akarok én neki mentséget találni. Nincs olyan ok, ami miatt ez elviselhető... Nincs megfelelő, elfogadható indok. Nincs.
- Szervusz, Kris – mondtam, és megpróbáltam rá mosolyogni.
De nem ment. Nincs mentség arra, amit tett. Egyszerűen nincs!
Leguggoltam a fiam mellé. A fiam mellé, aki nem tudja, hogy a fiam. Csak mosolyogtam rá, és tudtam. Eddig is biztos voltam benne, hogy az enyém. Hogy lehet valami ennyire fájdalmas és örömmel teli? Egyszerre lettem végtelenül boldog. Hisz van egy fiam! Itt van előttem, és még milyen fiú! Csak rá kellett nézni...
És szörnyű volt, mert csak most látom. Miért nem láthattam előbb? Miért nem lehettem vele mindig? Miért?
- Szia! Én Rob Pattinson vagyok – mondtam és a kezemet nyújtottam a fiamnak... Az én fiam...
A fiam belecsapott a kezembe, mint egy igazi felnőtt. Erősen megszorította a kezem, ahhoz képest, hogy még csak gyerek volt. Valami hihetetlen!
- Helló! Edward Stewart! De szólíts csak Edynek – mondta, és a szemembe nézett. Én meg nem tudtam mást csinálni csak mosolyogni. Nem tudtam mást.
Mert a fiam egy remek gyerek. Tudom. Tudom, hogy az, ez nem kérdés. És nem csak azért, mert az én fiam...
Edy. A fiamat Edynek hívják. Valahogy nem is tudtam elképzelni neki jobb nevet.
Nézni akartam addig, amíg csak lehet. Talán még napokig, és csak várni, hogy végre megértsem, hogy elképzeljem vajon milyen volt kisebbként. Milyen lehetett babaként? Milyen volt? Állandóan sírt, mint én, vagy rendes baba volt? Tudni akartam!
- Edy! Mi lenne, ha beülnél a kocsiba? Mindjárt megyek én is – szólalt meg Kristen. Hangjából hallottam, hogy végtelenül dühös. Még palástolni se tudja. De bárcsak megérteném, hogy milyen jogon az, amikor itt nekem van okom a dühre! Csak nekem! Eltitkolta a fiamat! Eltitkolta... Ellopta...
Felálltam, és a mosoly eltűnt az arcomról. Nem tudtam rá mosolyogni. Egyszerűen képtelen voltam Krisre mosolyogva nézni. Pedig valamikor annyira természetesen ment. És most mégse. Aki ilyet tesz... Arra nem tudok mosolyogni. Nem megy.
- Beszélnünk kell – mondtam határozottan és Kris szemébe néztem. Ha itt valakinek joga van a beszédhez, akkor az én vagyok. Nem tagadhatja meg tőlem se a fiamat se a magyarázatot. Kell mind a kettő, hogy legalább egy kicsit megértsem a megérthetetlent. Mert ebben nincs magyarázat, ennek nincsen logikus oka! Nincsen!
- Oké. Kezdhetem én? - kérdezte édesen és rám mosolygott.
Ismertem eléggé. Nem rendesen mosolygott...
A gondolat végére sem értem, és éreztem, hogy apró ökle állon talált. A fejem oldalra mozdult, majd rögtön vissza.
Megütött...
Kristen megütött. Megmondaná valaki, hogy miért? Hogy mi jogon, mi okból? Semmi értelmét nem találtam. Nem ütök nőket, de most nagyon is helyénvalónak éreztem, hogy Kristen felkapjam és megrázzam. Hogy végre mondjon valami ésszerűt is! Mert semelyik cselekedetét nem tudom felfogni! Miért ütött meg, miért dühös? Miért titkolta el a gyerekem?
Szinte öntudatlanul emeltem kezem az államhoz, és néztem, ahogy Kristen a kocsijába menekül. Csak ment, majd azonnal indított.
Megütött.
Megütött Kristen! Hát ez nem lehet igaz! A limuzin felé fordultam, majd beültem a vezető mellé. Minek kellett limuzint hívni? Nem értettem... Ez csak akkor jó, ha valami felvonulásra kell menni... Minta valami különleges lények lennénk, pedig mi is csak emberek vagyunk. Csak híresek.
- Kövesse azt az autót! - mondtam a sofőrnek, majd láttam, hogy indít.
Nem tudtam megmondani, hogy most mit is érzek. Láttam a fiamat! És hihetetlen volt. Egyrészt ott volt még a kételkedés, hogy én apa vagyok. De ott volt a tény, hogy tudom, ez igaz. Egyáltalán nem álmodom. És ott volt a csodálkozás, hogy milyen nagyszerű fiam van. Ott volt a düh, hogy csak most tudtom, hogy egyáltalán van. És ott van a végtelen harag. Amit ha akarok se tudom eltüntetni...
Mert hazudott, becsapott, eltitkolta előlem... Sok minden éreztem most Kristen iránt, és egyik sem volt jóindulatú... Egyetlen egy érzés sem.
Kristen gyorsan vezetett, biztos voltam benne, hogy le akar rázni.
De ebből nem fog enni! Beszélnünk kell, és nem érdekel, hogy mi az éra. Nem kevés dolgot kell átrendezni most az életemben a fiunk miatt és miatta is.
Ha előbb tudom... Ha elmondja, akkor most egyáltalán semmit nem kéne átrendezni! Ha nem titkolózik... Akkor egyáltalán nem kéne ez az egész. Szükségtelen az egész jelenet, értelmetlen!
Dühömbe a műszerfalra csaptam, a sofőr egy pillanatra rám emelte a tekintetét, majd ismét az útra nézett.
- Bizony nehéz megemészteni a tényeket... - dörmögött az orra alatt, rém se nézve. - Az a maga fia volt? - kérdezte, és rám nézett, mintha állandóan beszélgetnénk...
Én megdöbbentem, majd a sofőrre néztem. Ő csak vezetett, nem figyelt rám.
- Az én fiam volt, és igazán boldoggá tenne, ha ezt nem látnám holnap az újságok címlapján! - mondtam és meredten néztem rá, remélve, hogy megérti a célzást.
- Igen, különben az állásommal játszom... Hallottam, Mister... - mondta a sofőr, majd megállt egy ház előtt. - Ez az – mondta, és elmutatott mellettem.
Fejemet elfordítottam, és nem hittem a szememnek. Kristen mikor költözött ide? Mindig is utálta a kertes családi házakat... Most meg egy az övé. Edy miatt tehette. Csak miatta. És még mennyi minden lehet, ami megváltozott... Megváltozott a gyerekért. A gyerekünkért.
Vagy megváltoztatta a gyerek.
A düh újra feltört bennem, és nem tudtam megállítani. Megváltoztatta a fiunk. És el se tudom képzelni, hogy én mennyi mindenről maradtam le, mert nem tudtam Edyről. Lemaradtam hat évről az életéből! Hat éve vele kéne lennem!
Megint gyűlölni kezdtem Krist, és nem bírtam felfogni... Lehet, hogy ehhez én kevés vagyok. Hogy utálhat ennyire? Mit tettem, ami miatt ezt érdemlem?
Kipattantam a kocsiból, majd ruganyos léptekkel mentem a bejáratig.
Semmit nem értek! Magyarázat kell!
Legszívesebben dörömbölni kezdtem volna az ajtón, de csak becsöngettem. A másodpercek óráknak tűntek, amíg Kristen ki nem nyitotta az ajtót. Még ránézni is nehezemre esett... Miért csinálta?
- Komolyan mondtam, hogy beszélnünk kell! - mondtam hangosabban, mint szerettem volna, majd a lábam az az ajtórésbe tettem, hogy ne tudja rám vágni azt. Látnom kell a fiamat, beszélnünk kell, és magyarázatot akarok! Méghozzá most!
- Ne most, Rob! - sóhajtotta Kristen, majd rám emelte a tekintetét.
Aztán már nem haragudtam...
Könnyes volt a szeme, és szinte már könyörgő volt, hogy ne mondjak semmit, és ne kérdezzek. Baj van. Biztos, hogy baj van. És nem is kicsi, ha Kristen sír...
Nem tudtam elfelejteni mit tett, ezt nem lehet csak úgy elfelejteni... És mégis féltettem őt. Mert biztos, hogy történt valami.
Kristen soha életében nem volt egy erős nő. Mindig legyőzték az érzelmei. Az is lehet, hogy csak valami jelentéktelen dolog miatt sír... Régen is csinálta. De mégse tudtam elhinni, hogy most csak a semmiért sír. Túlságosan szenvedő volt a tekintete, hogy csak úgy könnyezzen... Baj van. Biztos, hogy baj van.
- Mi történt? - kérdeztem, és automatikusan léptem hozzá közelebb, hogy átöleljem. Ettől régen is mindig megnyugodott.
De abban a pillanatban ő is hátra lépett. Nem akarja, hogy megérintsem. Nem akarja a vigasztalásom! Hát jó... Ha ő így, akkor én is! Ha tőlem még a vigasz se jó, akkor semmit nem kell adnom...
- Menj el, Rob! - szólt, majd apró kezét megéreztem mellkasomon... De ahogy megérintett, abban a pillanatban rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna.
De rég volt... Rég éreztem az érintését magamon. És valahogy teljesen más volt, mint vártam Hisz ez csak egy érintés... Miért lenne más, mint a többi? Mégis más volt... És valahogy annyira helyénvalónak éreztem...
Elkábultam, és észre se vettem, hogy Kristen közben az ajtót próbálja meg rám zárni. A kilincsért nyúltam, hogy még véletlenül se tudjon kizárni.
- Kristen! Mi a baj? - kérdeztem, tekintetemmel a szemét kerestem, hogy végre lássa, hogy érdekel mi történt. Tudnom kell...
De nem nézett rám, fejét elfordította és kínosan ügyelt rá, hogy ne nézzen rám.
- Nem mindegy? Menj már el! - mondta, majd hangja elfúlt, és kezét a szája elé kapta.
Zokog.
Valahogy annyira szerettem volna megvigasztalni. Most még az se érdekelt, hogy mit tett. Csak, engedje, hogy átöleljem, és, hogy meghallgassam. Én csak meg akarom érteni... Megvigasztalni. Csak ennyit akarok...
- Mami... - jött egy apró hang Kristen derekától.
Azonnal kizökkentem, és Edyre néztem. Értetlen szemekkel nézett Kristenre, olyan borzalommal, amivel csak egy gyerek tud. És a borzalom melett mégis ott volt az a feltétlen bizalom, hogy nem lesz semmi baj... Mert a mama megoldja...
Ezt vette el tőlem! Rám senki nem néz így! Mert még a lehetőséget se adta meg, hogy ez megtörténjen...
- Semmi baj, kicsim... Mindjárt megyek utánad, menj be a szobádba, jó?
De szinte fel se fogtam, csak néztem Edyt. Figyeltem minden egyes lépését, és beittam egész lényét. Az én fiam. Az én fiam, akit nem ismerek!
- Muszáj beszélnünk! - mondtam meredten nézve Edyt, ahogy bemegy a szobájába, majd egy utolsó pillantást vet Krisre, és bezárja az ajtót.
- Ne most, Rob! - suttogta megint, és könnyes szemeivel rám nézett.
De most mégse tudott meghatni. Tisztázni kell a dolgokat, mert semmit nem értek. Egyszerűen minden homályos és érthetetlen... Muszáj tudnom!
- Máskor miért lesz alkalmasabb, Kristen? - kérdeztem dühösen, teljes bizonyossággal, hogy nekem van igazam. - Nem kevés dolgot titkoltál el előlem! - kiáltottam, és legszívesebben berontottam volna a házába. Hogy esélye se legyen nemet mondani, és semmit mást ne tudjon mondani csak az okot, hogy miért... Mert nem bírtam megérteni... Egyszerűen előtört belőlem, amit eddig elfojtottam, és még ha akartam volna, se tudtam volna szabályozni a hangerőmet. Nem ment. Nem most... - Mikor, ha nem most?
- Amikor nem az anyukám temetését rendezem! - zokogott fel Kristen, és kezét újra a szája elé emelte.
Temetést rendez...
Meghalt az anyukája...
Újra elöntött az aggodalom, de már most ott volt a részvét is. Hát ezért sírt... Nem csodálom. Én is ismertem az anyukáját. Biztos megint beteg lett... Fájt így látni. És még jobban, hogy nem tudtam neki segíteni. Most semmiben nem tudok neki segíteni.
Most fontosabb az ő gondja. Nem az enyém a lényeg. Bármennyire is szívesen faggattam volna, tudtam, hogy most nem. Most csak egy olyan valakire van szüksége, aki mellette van. Senki és semmi másra...
Közelebb léptem, majd megérintettem a vállát. Meg akartam vigasztalni. Tényleg akartam.
Elfordult tőlem, csak a hátát láttam.
Hát ennyi.
Semmit nem akar tőlem. Ténylegesen és végérvényesen semmit. Mintha valami undorító dolog lennék, vagy fertőző betegségem lenne. Hogy utálhat ennyire, hogy még a vigasz se kell tőlem? Hogy tud ennyire gyűlölni? Nem értettem a viselkedését, nem értettem semmit.
Én már semmit nem értek...
- Sajnálom, Kristen - mondtam, majd kifordultam a házból, és becsuktam az ajtót.
Megálltam, és csak felnéztem az égre. Kék volt. Gyönyörű kék, olyan, amikor mindenki kint van a szabadban, szaladgál, játszik, ugrál vagy csak sétál. Ez az az idő, ami mindenki szeret.
Mégse tudtam tőle megnyugodni. Nem tudtam úgy nézni erre a napra, mint más. Mert tudtam, ha valamikor, akkor most megváltozott az életem.
És nem azért, mert apa vagyok. Azért is.
Gyökeresen változtak meg a dolgok. Minden, amit hittem eltűnt. Én azt hittem, Kristen csak azért nem szól hozzám, mert szégyelli magát. Vagy valami ilyesmi...
De nem. Fel nem tudom fogni, hogy mi történt, hogy miért történt...
De meg kell értenem.
És addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom. Meg kell tudnom egyszerűen. És ez egyáltalán nem nagy kérés egy apának, aki hat évig nem tudott a fiáról...
Tudnom kell!
