My boy - 17. fejezet

17. fejezet

2020. április 09.

Mosolyogjunk…

Mosolyogjunk, hisz épp most teszi tönkre egy hétéves kisfiú életét. Mosolyogjunk, hisz bármily közhelyes… hétéves titokra derül fény. Mosolyogjunk, hisz ezért a képért dollár ezreket kap. Mosolyogjunk, mert ő arra kért.
De nem tudtam se mosolyogni, se megszólalni, csak néztem a férfit, aki vigyorogva kattintott párat a gépével. Még mindig vigyorogva eresztette le a kamerát, majd nevetett a képünkbe.
- És mondják csak, miért nem tudtunk eddig Edwardról? – Piszkosul röhögött, majd előkapott egy noteszt, és vadul jegyzetelni kezdett. - Egy villáminterjút? – kérdezte fel se nézve a lapról. - Gyors leszek, ígérem!
- Anya… Valami rosszat csináltam? – kérdezte Edy, és döbbenten nézte a férfit. Ledermedtem, nem tudtam válaszolni, és hiába néztem Edyre nem tudtam megvigasztalni. Mert akaratán kívül, de rosszat csinált. Visszafordítottam a tekintetem a fotósra, aki mámoros boldogsággal jegyzetelt. Szinte magam előtt láttam, ahogy a gondolatai a pénz körül forognak, nem érdekli semmi és senki, nem foglalkozik semmivel, csak azzal, hogy ezt kinek adja el a sztorit…
- Gyere ide, Edy! – mondta Rob, majd a zsebébe nyúlt és megindult a fotós felé.
Edy felénk jött, Rob meg nyugodtan megállt a fotós előtt.
Bajban voltunk, méghozzá nem is kicsiben… Ha ez tényleg kiderül… Ha lehozzák a képeket. Volt egy olyan sejtésem, hogy ezen még Jeff se tudna segíteni. Ebből nem lehet kimászni… Ezt nem lehet megoldani.
Kiderül. Mindent megtudnak, ha akarom, ha nem. Egy gonosz banya leszek, aki elvette egy férfi fiát. Egy szipirtyó, egy utolsó szörnyeteg…

Egy pillanat alatt történt az egész.

Rob lecsatolta a kamerát a fotós nyakáról, és a földhöz vágta.
Millió darabra tört a gép, a férfi meg leeresztette a kezét, és kiáltozni kezdett.
- MEGŐRÜLT?! – A vigyor már sehol nem volt, helyette tiszta rémület volt a fotós arcán. - MAGA NEM NORMÁLIS!
- Soha nem állítottam az ellenkezőjét – mondta nyugodtan Rob, és kivette a férfi kezéből a noteszét, majd pénzt nyomott a tenyerébe. - Vegyen egy másik gépet…
Hideg volt… Egyszerűen annyira hidegen kezelte az egész helyzetet, hogy lassan azt hittem, ő nem is Rob. A régi, akit ismertem perrel fenyegetőzött volna, és jelenetet csinált volna… Most meg pénzt ad egy paparazzinak…
Rob lehajolt a széttört gépért, majd hátat fordított a férfinek, akinek merő csodálkozás volt az arcán. Semmi más, csak csodálkozás…
Gyorsan közeledett felénk, szinte időt sem adva arra, hogy felfogjuk, mi is történt…
- Menjünk innen – suttogta Rob, majd a géppel a kezében hatalmas léptekkel indult a kijárat felé.
- Gyere, kicsim! – mondtam, majd kézen fogva Edyt mentünk Rob után.
Jó pár lépés távolságból követtük, és majdnem szaladtunk kifelé a vidámparkból.
- Anya! Mi a baj? – kérdezte Edy, mellettem futva… Neki túl gyors volt az én tempóm. Lassítottam, hogy ne kelljen futnia, és egyszerű lépsekkel is tudjon követni.
- Majd a kocsiban elmondom – mondtam közömbösen, és Edyre mosolyogtam. Nem kell még neki is kétségbe esnie. Elég, hogy épp most tudta meg egy firkász, hogy Robbal van egy közös gyerekünk. Innentől kezdve szinte egyenes az út a címlapsztori felé…
Magam előtt láttam a hatalmas betűket, ami elkönyvel hárpiának. Az interjúk, ahol Rob a szegény férfi, én a gonosz dög, Edy meg az áldozat…
Ó a fenébe!
Rob már beült a kocsiba, és türelmetlenül dobolt a kormánykeréken.
Edy a kocsihoz futott és beszállt a hátsó ülésre. Láttam, hogy Rob futólag elmosolyodik, majd újra dühös lesz. Kiabálni fog már megint, méghozzá velem…
Annyira szerettem volna lassítani a lépteimen, azt akartam, hogy ne történjen meg a következő pár perc, hogy ugorjuk át egyszerűen…
Mégis siettem az autóhoz, és gyorsan csaptam be magam után az ajtót. Rob abban a pillanatban indította a motort, majd kilőtt a parkolóból.

Rob csak az utat figyelte, nem szólalt meg, és továbbra is dobolt a kormánykeréken. Miért nem kiabál inkább? Bár azt se akarom, de jobb lenne, mint ez a néma és feszült csönd, amit most még Edy sem tör meg.
El fogja mondani az újságíró egy lapnak. Ebben biztos vagyok… De nincsenek fényképei… Nincsenek bizonyítékok, csak egy feltételezés. Nincsen semmi, amivel alá tudná támasztani az egész történetét.
A műszerfal mellett ott volt a széttört fényképezőgép. Rob elvette tőle… Egyszerűen csak elvette. Elvette, mert védeni akarta Edyt. Elvette, mert ő sem akarta, hogy kiderüljön ez az egész.
A kameráért nyúltam, és kivettem belőle a memóriakártyát. Túl kicsi, és mégis mennyi kárt okozhatott volna! A táskámból elővettem a körömollót, és szétvágtam, majd kidobtam a hamusba. Láttam, hogy Ron a mozdulataimat tekintetével követi, majd újra az útra figyel. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról! Egyszerűen semmit!

- Soha nem mondtad neki, hogy idegenekkel ne álljon szóba? – kérdezte Rob, még mindig az utat figyelve. Felé kaptam a fejem, és döbbenten tudatosodott bennem, hogy nem ordít… Feszült volt, és láttam, hogy dühös. De nem kiabált… Egyáltalán nem.
- Eddig nem volt rá szükség… - mondtam, még mindig az arcélét nézve. - Soha nem mentünk olyan helyre, ahol idegenek lettek volna… Ráadásul eddig nem nagyon érdekelte a firkászokat, hogy mi van velem… És lehetősége nem is volt…
- Most rólam beszéltek? – kérdezte Edy, és a két ülés között kidugta a fejét. - Mert hallom ám, és nem kéne úgy tenni, mintha nem lennék itt!
- Dőlj vissza, Edy! – mondta Rob mosolyogva.
- Miért? Be vagyok kötve! – mondta Edy, és meghúzogatta az övét.
- Ha fékeznie kell az apudnak, akkor előrezuhansz – mondtam, majd a tenyeremmel hátratoltam Edyt. - Hallgass az apádra!
Edy durcásan lebiggyesztette az ajkát, majd keresztbe rakta a kezét, de hátra dőlt. Újra csönd lett, mint nem is olyan rég. De valahogy ez a csönd kellemesebb volt, mint az előző. Könnyebb, és jobb…

- Már az apja vagyok? – kérdezte Rob és rám nézett.
- Mindig is az voltál… - mondtam, és felé fordítottam tekintetem.
Annyira filmes volt a jelenet, és mégis annyira ide illő. Egyszerűen… így kellett lenni. Rob csak nézett, én meg csak néztem, nem tudtam pislogni, nem tudtam felfogni, hogy most mi van körülöttem. Csak Rob…
Talán azóta, amióta újra beszélünk ez volt a… legtisztább percünk. Egyszerűen tökéletes volt…
Csak néztem a szemét, és rá kellett jönnöm, hogy ő akkor is Rob, ha sokat változott. Rob marad! Az én Robom…

- Máris vége a vidámparkozásnak? – kérdezte Jeff, amint beléptünk. Elénk jött, az egyik kezében egy rakat papír, a másikban meg a telefonja, ami épp csörgött… Az arca nyúzott volt, és úgy nézett rám, mintha épp az életét mentettem volna meg. - De őszinte leszek… Kristen! VÉGRE itt vagy! Tudom, hogy egy szabadnapot ígértem neked, de Judith a szereplőkkel zaklat. Nem tud választani két lány közül, de könyörgöm… IKREK! Bökjön rá az egyikre! A Vogue nem hajlandó átrakni a fotózást, mert nem érnek rá csak két hónap múlva. A Love and Rock írója nem akarja elfogadni, hogy nem vállalod el a rockercsaj szerepét, és állandóan zaklat… És a Vanity most hívott, hogy interjút akarnak tőled még ma mint a friss harmincasról! Könyörgöm, segíts!
És mindezt pár másodperc alatt ledarálta. Még a kabátomat se vettem le…
Sóhajtottam egyet, majd szépen elbúcsúztam a szabadnapomtól… Ez úgyse oldódik meg magától. A kezemet a telefonért nyújtottam, majd a konyhába mentem.
Egyszerre csak egyet… Először Judith, utána a forgatókönyvíró, majd az újságok… Minden rendben lesz. Abszolút minden!

- És elégedett az életével?
- Igen. Van családom, a barátaimban mindig bízhatok. Az ügynököm mindig segít, amikor csak szükségem van rá, és persze… - Ott van Edy és Rob. De ezt most nem mondhatom meg, mert pár nap múlva lehozzák… Nem mondhatom meg… Nem szabad. - Persze mindig mellettem volt valaki, aki nagyon fontos az életemben. Talán a legfontosabb…
- Elárulja, hogy ki ez a valaki?
- Nem… Egyáltalán nem szeretném megmondani…
A riporter feljegyzett valamit a noteszébe, majd kikapcsolta a diktafont.
Hét órával, és egy repülőúttal később Judith tudta ki lesz a Reflektor főszereplője. A Love and Rock írója megígértette velem, hogy a következő filmjét elvállalom. És a Vanityvel holnapra egyeztettünk időpontot.
A Vogue éppen kínzott a kérdéseivel, közben meg valami idióta fotós kattintgatta a gépét. Mintha olyan érdekes lennék…
És még csak most jön a tényleges fotózás… Ez nem lehet igaz… el fogok aludni, de komolyan! Ezt nem fogom kibírni…
Nemhogy szabadnapot nem kaptam a szülinapomra, de talán még több dolgot intéztem, mint amennyi eredetileg volt! Ennyit arról, hogy ma pihenek!
Rob otthon maradt Edyvel, én meg magángéppel San Franciscóba jöttem. A Vogue már várt a reptéren, és azonnal hoztak ebbe a terembe, ami elég ijesztő volt a maga nemében. Üres volt, csak a fotós cuccai voltak benne. Üzemi volt az egész… Mintha egy raktár lenne vagy nem is tudom…
Nem ezt szoktam meg, bár nem vallom magam kényesnek vagy követelőzőnek.
Sóhajtottam egyet, majd mosolyt varázsoltam az arcomra, hogy a fotós megint kattinthasson. Az órára néztem…
Talán ha sietünk, akkor még hazaérek Edyhez.

- És mondja csak Ms. Stewart. Így átlépve a 30. évét, nem szeretne gyereket?
- De – mondtam, majd úgy fordultam, ahogy a fotós kérte, jött a fodrász és még jobban feltupírozta a hajam… Na, amíg ezt kiszedem belőle…
Na persze, ők nem tudják, hogy már van nekem Edy… Hogy van egy nem is akármilyen fiam, akitől muszáj távol lennem a szülinapomon, mert ezek nincsenek tekintettel semmire.
- És az a kisfiú, akivel nemrég lefotózták esetleg valami ismerőse?
- Róla nem vagyok hajlandó beszélni – mondtam mosolyogva, majd újra pózt váltottam.
Nah már csak az kéne, hogy Edyről faggassanak! Na tudjátok hova menjetek, ti nyomorult firkászok!

Két óra. Ennyi kellett, hogy belezuhanjak a repülő ülésébe. Én csak aludni akarok… Legalább egy kicsit… Légy szíves…
Megráztam magam, majd a mobilomért nyúltam. Nem aludhatom! Fel kell hívnom a Reflektor forgatókönyvíróját, hogy megvan a főszereplő. És meg kell beszélnem a rendezővel, hogy mikor kezdünk. És még nem kaptam meg a forgatási listát sem… Beszélnem kell Jeffel is…
Én csak egy kis szünetet szeretnék… Csak egy egészen kicsikét, amikor végre nem Kristen Stewart vagyok, hanem egyszerűen Edy anyja…
Annyira könnyű lenne!

- Kris! – Rob integetett és kiabált, hogy észrevegyem. Egyszerre volt a hihetetlen Rob Pattinson, és az én Robom, akit annyira szerettem.
Rob lazán a kocsijának dőlt, mintha csak épp ott járt volna valami véletlen folytán. Bár ez elég valószínűtlen volt, mivel késő este volt, és tudta, hogy jövök… Szóval értem jött!

- Szia! – mondtam, amint közelebb értem hozzá. - Hogy hogy kijöttél értem?
- Miért most tudnál vezetni? – kérdezte nevetve, majd elvette tőlem a kézitáskám. Egyszerre volt természetes és laza meg feszült is. Mintha valami… baj lenne vagy nem is tudom.
- Nem… Nem tudnék…
- Milyen volt a fotózás? – kérdezte Rob, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Remek… - mondtam cinikusan és egy grimaszt vágtam felé. Besüppedtem a puha ülésbe, majd felsóhajtottam… De kényelmes! Milyen könnyű lenne elaludni… Egyszerűen csak lehunyni a szemem… - Edy? – kérdeztem, amint Rob is beszállt a kocsiba.
- Alszik. Megígértem neki, hogy jövő héten állatkertbe megyünk. Ő meg megígérte, hogy nem áll szóba idegenekkel, de főleg olyanokkal nem, akiknek fényképezőgép van a nyakukba… - Rob kuncogott egyet, majd beindította a motort. - Fáradt vagy? – kérdezte, és éreztem, hogy engem néz. Egyszerűen nem tudtam fel fordulni, csak hátra döntöttem a fejem az ülésen.
- Az nem kifejezés – mondtam, majd hátrébb döntöttem az ülést. Bár talán nem kellett volna, így csak még nagyobb lesz a csábítás, hogy elaludjak…
- Kris… - Rob hangja tétova lett, és mintha félt volna valamit elmondani… Vagy mintha nagyon mondani akarna valamit…
- Hmm? – kérdeztem, majd becsuktam a szemem.
- Új filmet kaptam. Nem megyek veletek a Mon ange-ra.
- Semmi baj, Rob… - suttogtam talán fel se fogva mit is mondott.
- Több hónapos forgatás…
- Nem gond… megoldjuk – motyogtam, és bár nem akartam elnyomott az álom.

A semmiről álmodtam… Nehéz volt, sűrű és sziszegett…
Másnap reggel az ágyamban ébredtem fel.

De Rob már nem volt sehol…

My boy - 16. fejezet

16. fejezet

2020. április 09.

Furcsa, hogy az ember, amikor kicsi mennyire várja a szülinapját.

Az ember még gyerekként folyamatosan öregíti magát. Mindig több akar lenni, nagyobb és szabadabb. Nem akarja a korlátokat, nem akarja a kötöttségeket. Egyszerűen nagy és felnőtt akar lenni. Edy se azt mondja, hogy hat éves, hanem hat és fél. Már közel van a héthez, és senki ne nézze kisebbnek, mint amennyi; hisz mindjárt eléri a hetet, és akkor már nagy fiú lesz.
Aztán elkezdünk kamaszodni. Belógunk a bulikba, ha kell, éveket hazudunk, személyit hamisítunk, hogy feltétlenül elkezdjük a nagybetűs Életet. Hamar, gyorsan és mindent akarunk, mert már felnőttek vagyunk, és ne kezeljenek gyerekként, mert nem vagyunk azok! Mindjárt tizennyolcak vagyunk, és nem tizenhatok… Buliról bulira járunk, iszunk, táncolunk, talán még be is rúgunk. Ismeretlenekkel keveredünk kapcsolatba, de kit érdekel, hisz már felnőttek vagy, azt csinálunk, amit csak akarunk.
Aztán betöltjük a huszonegyet, és rá kell döbbennünk, hogy semmivel se több, mint amikor húsz évesek voltunk. Már nem azt mondjuk, hogy huszonkettő leszek, hanem, nemrég töltöttem a húszat… Már legálisan megyünk diszkóba és iszunk alkoholt, eleinte még élvezzük is, aztán rá kell döbbennünk, hogy unalmas. Mindig ugyanazt isszuk, ugyanazokra a helyekre megyünk, és elveszíti varázsát, vagy már egyszerűen csak nem olyan izgalmas, amint a legelején. De akkor is élünk, mert fiatalok vagyunk, élvezni akarjuk az életet, amíg úgy gondoljuk, tényleg megtehetjük, és megérdemeljük. A húszas éveinket tapossuk, és még a harmincadik szülinapunk előtt egy nappal is huszonkilenc évesek vagyunk.
Aztán betöltjük a harmincat, elkönyveljük magad öregnek, és elhisszük, hogy itt a világ vége, semmit nem kezdhetünk az életünkkel, már csak roncsok vagyunk, tragacsok, akik semmit nem értek el, és már „öregek”. Hirtelen és gyorsan kezdünk dolgozni, hogy behozzuk a lemaradást. Beilleszkedünk a társadalomba, és hajtjuk a malmot, mert egyszerűen muszáj. Vezetők akarunk lenni, pillanatok alatt, és nem elégszünk meg a félmunkával. Kocsi kell, ház, és még család is, de rögtön, különben kifutunk az időből.

De én nem ezt hiszem.
Hiszem, hogy mindenki maga alakítja ki a sorsát, maga könyveli el magát egyénnek, és ő dönthet arról, mit is akar, mi akar lenni. Nem kell választani család vagy karrier között, és bár nehéznek, fárasztónak tűnik, mehet a kettő együtt. Hiszem, ha valaki egész életében bulizni akar, akkor bulizni fog. Hiszem, hogy ha valaki komoly szakmát akar, akkor tanulni fog, és nem pazarolja el a fél életét arra, hogy diszkókba járjon. Hiszem, hogy ha valaki akar valamit, akkor megküzd érte, és jobb esetben nem adja fel, legalább megpróbálja.
Én nem könyveltem el magam öregnek. Nem hiszem, hogy csak azért, mert harminc éves lettem vége a világnak, és nem hiszem, hogy muszáj átlagembernek lennem. Nem akarok vezető lenni, nem akarok sokat, csak annyit, amennyit megérdemlek.
Nem tartom magam öregnek, és csak azért, mert ezen a napon születtem, nem leszek rögtön vén…

Nem vártam ezt a napot, és szívem szerint nem is tartanám. Nem azért, mert nem szeretem vagy valami. Inkább azért, mert én ezen a napon semmit, de szó szerint semmit nem csináltam. Nem én szenvedtem, hanem az édesanyám. Nem én kínlódtam, hanem ő. Ennek a napnak az ő napjának kéne lennie, és nem az enyémnek. Ő emlékezhetne rá, és nem én, aki tényleg nem emlékszik semmire. A szülinapról alkotott véleménye a világnak… hülyeség. Nem magadat kéne ünnepelni, hanem a nőt, aki a világra hozott, és akinek köszönheted, hogy élsz.

Az órára néztem, éjfél múlt pár perccel. Megint nem alszom egy percet sem. Semmire nincs időm, és állandóan kínoznak a határidők. Sóhajtva vettem elő a határidőnaplóm, és néztem meg mennyi mindent kell tennem még ezen a napon is.
Judith és a Reflektor írója. Szereplőválogatás, utána interjú. Fotózás és egy szülinapi buli, és addig még két forgatókönyvet kell elolvasnom, egyet Judith-nak egyet meg Jeffnek. Beszélnem kell a gyártásvezetővel, meg kell keresni a rendezőt, és el kell kérni a forgatókönyv átdolgozott változatát is. Teljesen őszintén a legjobb ajándék a mai napra a nyugalom lenne. Ha egy kicsit békén hagynának, és mondjuk senki nem hívna fel, senki nem… zavarna. Ez lenne a legjobb ajándék! Edyvel és Jeffel ünnepelni, és ha nagyon muszáj, akkor Robbal…

Azóta nem beszéltünk…
Amióta megkérte a kezem, majd megint összevesztünk. Egyetlen pillantással beszéltük meg, hogy nem beszélünk róla. Mintha éreztük volna, hogy a másik nem gondolta komolyan, vagy ha komolyan is gondolta Rob az utolsó mondatával, mindent megoldott. Végül is igaza van… Én se akarom még egyszer elveszíteni, és inkább harcolok érte.
Vajon egy párkapcsolat, vagy jelen esetben egy barátságféleség folyamatos harcokból áll? Vagy vannak vesztesek és nyertesek, és mindig csak egy nyer, meg mindig csak egy veszít. Vagy egy kapcsolat kompromisszumok sokasága? Hát az egyszer biztos, hogy a mi kapcsolatunk Robbal minden, csak nem kompromisszum. Harcolunk, veszekedünk, kiabálunk, aztán jobb esetben kibékülünk, és nem is kell hozzá más csak egy mondat. Mondjuk most nem békültünk ki…
És ha őszinte akarok lenni, akkor ne értem miért mondta azokat, amiket mondott. Mi az, hogy soha nem lesz nekem elég jó? Nem bírom felfogni… Egyszerűen nem megy, rákérdezni meg nem merek…
A kapcsolatunk egy hajszálon vagy talán még vékonyabb valami függ… A beszélgetéseink egy sziára és egy viszlátra korlátozódtak, és még véletlenül sem értünk egymáshoz. Néha az igyekezetünk, hogy kikerüljük egymást nevetséges volt… Azóta másról sem beszéltünk. Egyszerűen idegenek voltunk egymásnak, és nem tudtam neki mit elmondani, mit mesélni. Ha átjött Edyhez, akkor vagy elvitte reggel, és este hazahozta, vagy csak beugrott egy pár órára, hogy vele legyen.

Egyébként valami… fantasztikus volt, hogy mindig szakított időt rá. Tudom, hogy milyen elfoglalt és, hogy mennyire fáradt, de mégis volt olyan, hogy hajnalban szállt repülőre San Franciscóból, vagy épp éjszaka Londonból, csakhogy reggelre itt legyen. A ragaszkodása bámulatos volt.
Persze megérhető és természetes is olyan szempontból, hogy az apja, és hét évig nem tudott róla. De ha őszinte akarok lenni, akkor nem ezt vártam Robtól. Nem számítottam rá, hogy valaha ennyire mintaapa lesz. Régen is akart gyereket, sőt, fiatalon akart gyereket… De valami miatt soha nem tudtam elképzelni tényleges apaként. És most mégis itt volt, és valódibb volt, mint eddig bármikor.
Nem tudtam eldönteni, hogy mit is érzek iránta. Hogy utálom, mert egy szemét, és mindig azt mondja, amit nem kéne; vagy tisztelem, mert ő a fiam apja, vagy szeretem… szerelemmel, és nem csak mint barátot.
Nem tudtam megmondani, és nem tudtam megérteni saját magam. Vagy az is lehet, hogy nem akarta megérteni magam, mert féltem a valóságtól.

Sóhajtva vettem elő a forgatókönyvet, majd kezdtem olvasni. Lassan már a Mon ange forgatási listáját is meg kell kapnom, pár hét múlva kezdjük az egészet.

Reggel fél hétre hatalmas karikákkal a szemem alatt végeztem mind a két forgatókönyvvel. Nem vállalom el, amit Jeff adott; a rockercsitri stílusból már rég kijöttem még akkor is, hogy a Nirvana fronténekesének a szeretőjét alakítanám… És nem tudtam elképzelni azt sem, amit Judith nyomott a kezembe. Szóval fölöslegesen voltam fel…
Kiraktam a müzlit az asztalra, majd kávéért nyúltam, elnyomtam egy ásítást, és vártam a végzetem…

Ami meg is jelent durván két óra múlva. Edy már rég kész volt, és majdnem toporzékolva várta Robot, hogy kivigye a játszótérre. Jeff a konyhában ette a müzlit, én meg kávét döntöttem magamban a túlélés érdekében.
- Sziasztok – mondta Rob, majd becsukta az ajtót.
- Apa! – kiáltott Edy, és rohanni kezdett Rob felé. Mentem utána, és vagy két lépésre megálltam tőlük.

Még mindig furcsa volt ezt tőle hallani. Elfogadtam, de még nem szoktam meg. Eddig csak anya volt meg Jeff bácsi. Most meg apa… De jó volt nézni, ahogy mosolyogva veti magát Rob karjai közé, mint valami Hollywood-i jelenetben. Nekem is mosolyognom kellett, hogy Edy mosolyog. Egyszerűen nem lehetett megállni…
Rob mosollyal az arcán hajolt le Edyért, majd kapta fel.
- Szia, kisember! Minden rendben? – kérdezte nevetve, Edy meg egy puszit nyomott Rob arcára.
- Igen. Ma van anyunak a szülinapja, de nem tudtam neki mit csinálni, ezért csak adtam neki egy puszit. Aztán nem tud velünk jönni, mert egy rakat dolga van, és inkább azt a buta forgatókönyvet bámulja, mint hogy kijöjjön velünk. Szerintem ez nem igazságos. Szerinted, apa? – Edy hatalmas szemekkel nézett Robra, aki csak mosolygott a szóáradat hallatán.
- Szerintem se igazságos – mondta, majd rám nézett. Egy pillanat alatt tűnt el a mosoly az ajkáról, és vált közömbössé. Szinte művészet, ahogy csinálja…
- Boldog szülinapot, Kristen! – mondta majd felém hajolt, és az arcomra nyomott egy puszit.
Hűha! Eddig még csak véletlenül se értünk egymáshoz most meg olyan természetesen hajolt hozzám, mintha minden nap ezt csinálná.
És valamikor régen tényleg minden nap ezt csinálta… Majdnem égett az arcom, ahol az ajka a bőrömhöz ért. Egyszerűen felforrósodott a bőröm, és biztos voltam benne, hogy vörös az egész fejem…
- Szia, Rob – mondta Jeff, majd a tállal a kezében kijött a konyhából, és kezet fogott vele. - Kristen szívem, most kéred az ajándékod? – kérdezte, majd rám kacsintott.
- Nem kell ajándék… - mondtam lemondóan, és keresztbe fontam a karom.
- De ezt imádni fogod! – mondta Jeff, majd lerakta a tálat a kezéből. A nadrágja zsebébe nyúlt, és kotorászni kezdett benne. Pár pillanat múlva egy egyszerű lapot húzott ki a zsebéből, és nyújtotta felém. - Nah! Szeretni fogod, hidd el! – mondta, majd megfogta a kezem, én meg fintorogva hagytam, hogy beletegye a lapot. Nem szerettem az ajándékokat…

Majdnem félve nyitottam ki a lapot emlékezve Jeff tavalyi ajándékára, amikor tíz félmeztelen férfi táncolt be a házamba a Happy Birthday-t énekelve.
Egy szabadnap csak neked, szívem…
Felhúztam a szemöldököm és kérdőn néztem Jeffre.
- Minden mai programodat lemondtam, szívem, és átrakattam egy kevésbé zsúfolt napra. Szabad vagy! – mondta mosolyogva, majd magához ölelt. - Boldog szülinapot! – suttogta a fülembe, majd megpuszilta az arcom.
- Szabad vagyok ma? – kérdeztem kábultan, és bamba mosollyal az arcomon.
- Igen – mondta Jeff, majd újra felemelte a müzlis tálat és enni kezdett.
- Akkor jöhetsz velünk, anya! – kiáltott Edy, akit valamikor Rob lerakhatott. - Elmegyünk a vidámparkba meg az állatkertbe, és apa azt mondta, kapok vattacukrot meg hot dogot is! És azt mondta elvisz egy szupertitkos helyre, amit csak ő ismer! Ugye velünk jössz? – kérdezte Edy hatalmas szemekkel kérlelően nézett rám.

Én felemeltem a tekintetem Edyről. Robra néztem, aki mereven nézett rám, semmit nem láttam rajta, miből megállapíthattam volna, mit is gondol. Egyszerűen nem tudtam kivenni…
Mehetek velük is… Vagy maradhatok itthon, fürödhetek egy hatalmas kád vízben, majd aludhatnék, hogy ne kelljen folyamatosan kávét dönteni magamba…
- Kris… - Rob megérintette a kezem, én meg felkaptam a fejem. - Gyere velünk – mondta még mindig hidegen. Ő nem kért, mint Edy, ő csak mondta…
- Anya! Tök jó lesz, majd meglátod! – mondta Edy, majd fogta a táskámat, és a kezembe adta. - Gyerünk, mert elkésünk… - Edy elindult az ajtó felé, Rob meg fordult utána.
Csábító volt a tudat, hogy itthon maradjak… De mikor is voltunk tényleg együtt így hárman? Hogy valóban egy családként viselkedjünk… Még soha…
- Jó megyek, de kéne egy pár perc – mondtam, majd leraktam a táskámat. Sarkon fordultam, és felszaladtam a szobámba. Nem mehetek melegítőbe az állatkertbe… Vagyis mehetnék, de nem akarok… Felkaptam egy farmert, meg valami normálisabb felsőt, és leszaladtam a lépcsőn.
Edy már a kilincset fogta, Rob meg nekidőlt a falnak, és Jeffel beszélgetett.
- Na végre! – mondta Edy, majd kiszaladt a házból.
- Edy, ne rohanj! – kiabáltam utána, majd leszaladtam a lépcsőn. Felkaptam a sportcipőm, majd a táskámért nyúltam.
- Aztán csak óvatosan – mondta Jeff, majd rám kacsintott.
- Bezárnál? – kérdeztem, és meg sem várva a választ kimentem a házból. Rob rögtön jött utánam, és bezárta az ajtót. Edy már beszállt a kocsiba, és bekötötte magát.

- Hova megyünk? – kérdeztem csak azért, hogy megszólaljak, és megindultam Rob kocsija felé.
- Edy a vidámparkba akar menni – mondta Rob és elmosolyodott. - Én is imádtam a vidámparkot…
Erre nem tudtam mit mondani, csak mentem az anyósülés felé, majd beszálltam. Rob is beszállt, és beindította a motort. Akár kínos csönd is következhetett volna, ha Edy nem beszélt volna folyamatosan, hogy mire fog felülni, meg mi mindent szeretne.
Már megint Edy lett az összekötő kapocs, és az a kevés bizalom meg szeretet, ami esetleg kialakult már megint a semmibe volt…

- Felülhetek arra is? – kérdezte Edy egy jó pár órával és vagy hat hullámvasúttal később.
- Menjél – mondtam, majd fáradtan sóhajtottam egyet. Nem aludtam az este most meg Edy mindenhova rohangál minket is maga után húzva. - Mész vele? – kérdeztem Rob felé fordulva.
- Erre nem. Ez tényleg gyerekeknek való – mondta, majd a forgós csészés szerkezet felé intett. Jó, erre tényleg nem kell vele felülnie egyikünknek se. - Igyunk egy kávét? – kérdezte, majd a karikás szememre nézett. - Úgy látom, szükséged van rá…
- Az jó lenne – mondtam majd hálásan Robra mosolyogtam. - Nem aludtam egész este…
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mi most éppen értelmesen beszélgetünk, bár csak tölteléktémákról. És jól esett, hogy végre egymáshoz szólunk. Egyszerűen jól eset…
- Ismerős – mondta, majd ő is elmosolyodott. - Mikor kezdesz forgatni? – kérdezte és beállt a sorba az egyik stand előtt.
- Másfél hónap – mondtam, és a Mon ange-ra gondoltam, aminek még mindig nem kaptam meg a forgatási listáját, így azt se tudom, hogy hol fogjuk forgatni… - És te mikor fejezed be? - Másfél hónap – mondta, majd rám mosolygott. - Úgy látszik váltjuk egymást…
- Hát igen… - mondtam csak úgy, és én is elmosolyodtam.
- Hol lesz addig Edy? – kérdezte, és a fiunk felé nézett, hogy minden rendben van-e. Edy vadul integetett a szerkezet kezelője meg bezárta az ajtaját az egyik csészének.
- Jön velem – mondtam, majd előre léptem a sorban.

Láttam, hogy Rob tétovázik, és kerüli a pillantásom. Ennek vagy nagyon rossz vége lesz, vagy nagyon jó… Remélem az utóbbi…
- Hozzám is jöhetne addig – mondta Rob a cipője orrát nézve, majd megint léptünk egyet.
Igen, valami ilyesmire számítottam… De meg lehet érteni. Vele akar lenni, és nem is lenne annyira rossz megoldás, ha képes lennék búcsút mondani Edynek. De ilyen szempontból önző vagyok, és nem vagyok képes elengedni. Főleg, hogy most egy hónapon keresztül távol lennénk. Edy addig kimarad a suliból, és tanul velem, és legalább mellettem van, amikor nem forgatok. Legalább akkor találkozunk…
Igaza van Robnak, hogy magához akarja venni arra az egy hónapra, de nem gondolom, hogy túl sokat akarok azzal, hogy Edy velem legyen…
Közben Rob végre a stand elejére ért, a kiszolgáló hatalmas szemeket meresztett ránk, majd vigyorogva fordult Rob felé, és kérdezte meg mit is kér. Rob megrendelte a két kávét, majd kifizette, és az eladóra se nézve eljött a standtól.

- Gyere te velünk – mondtam, majd a kávémért nyúltam. Tudtam, hogy hirtelen, és lehet, hogy hülyeség… De ez a logikus. Egyszerűen ez a megfelelő lépés…
Rob megállt a kávé kevergetésében és rám nézett.
- Menjek veletek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Maximum négy hétről van szó… Ki fogjuk bírni, és a szállodának is mindegy, hogy két vagy három személyre vet ágyat – mondtam, majd kortyoltam a kávémból. Nem akartam elengedni Edyt, és tisztában voltam vele, hogy Rob se akarja. Ez a legegyszerűbb megoldás.
- Én úgyis forgatok majdnem egész nap, néha este is – mondtam ész szerűen. - Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy veled van, és nem valami felvigyázóval. Ráadásul így Edyvel lehetsz… - Rob felhúzta a szemöldökét, és kétkedően nézett rám.
- Le fogja hozni a sajtó – mondta Rob, majd ő is beleivott a kávéjába.
- Nem derülhet ki – mondtam, majd Edy felé néztem. - Majd mindent megteszünk, hogy ne derüljön ki, hogy ti is ott vagytok. Nem azért, mert el akarnám titkolni Edyt; azért, mert ő még csak gyerek. Nem kell neki a rivaldafény… - Rob Edy felé nézett, először mosolygott, majd összehúzta a szemöldökét. Arcára aggodalom ült ki, és valami furcsa féltés…
- Szerintem jó ötlet – mondtam, megvontam a vállam, majd én is Edy felé néztem, aki már kiszállt a szerkezetből, és most egy férfival beszélgetett.
Rob elindult Edy felé, és én is abba a pillanatban mozdultam.

A férfi mocskosul vigyorgott, a kezében egy fényképezőgép volt, és csillogott a szeme, ahogy Edyre nézett.
Rohanni akartam, de nem tudtam, kiabálni akartam, de nem mertem.
- És hogy hívják az anyukád? – hallottam meg a férfi hangját. Még gyorsabban kezdtem haladni. Nem mondhatja el… Egyszerűen nem tudhatják meg máris… Ez túl gyors! Edy még csak kisgyerek!
- Kristen Stewart – mondta Edy közvetlenül, és felém intett.
A férfi megfordult, még szélesebben mosolygott, majd Rob felé intett. A kamerát felemelte a kezében, és felhúzta.
- És az a férfi az apukád? Robert Pattinson?
- Edy! – kiáltottam nem érdekelve, hogy ki hallja meg, vagy ki nem… Nem mondhatja el… Egyszerűen nem mondhatja el…
- Igen. Ő az apukám! – mondta Edy majd mosolyogva Robra nézett.
A férfi hatalmas vigyorra húzta a száját, majd a szeme elé emelte a kamerát.

- Mosolyogjanak! Ez címlapra kerül!

My boy - 15. fejezet

18-as karika!!!;D

15. fejezet

2020. március 05.

- Hozzám jössz feleségül?

Hozzám jössz feleségül? Hozzám jössz feleségül? Hozzám jössz feleségül? Hozzám… Hozzám… Hozzám jössz…
Az egyszerű mondat visszhangzott a fejemben. Folyamatosan ismételte magát, mintha megakadt volna a lemez, és nem tudna tovább menni. Egyre csak játszotta a mondatot, és nem hagyta abba. Értettem, mit mond. Felfogtam, mi a lényege. Tudtam, mit kérdezett.
Rob megkérte a kezem… Egyszerűen, tényszerűen Rob megkérte a kezem. Nem először kérdezte ezt tőlem valaki. Ráadásul már Rob is kérdezte ezt tőlem vagy háromszor… De ennyire komolynak soha nem látszott. Soha nem gondolta komolyan, de most igen. Rob megkérte a kezemet… Tényleg…
Elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen Rob várakozó tekintetét látnom. Hátat fordítottam neki. Nem azért, mert nem akartam látni. Egyszerűen így éreztem most jónak.
Tényleg megkérte a kezemet… Azt akarja, hogy a felesége legyek. És együtt élnénk Edyvel? És tényleg család lennénk… Az elképzelt kép egyszerűen mesés volt, és nem tudtam tőle elszakadni. Csodás világ kezdett kibontakozni és nem tudtam megálljt parancsolni gondolataimnak. Pont, mint egy film úgy kezdett el peregni a szemem előtt, milyen is lenne, ha Robbal és Edyvel együtt laknánk, ráadásul még a felesége is lennék… Tudtam, hogy hiba. Tudtam, hogy nem kéne. De nem tudtam megállítani. Túl szép volt…
Visszafordultam Robhoz, ő még mindig feszülten nézett rám.

- Mit csinálnál, ha igent mondanék? – kérdeztem halkan és szinte színtelen hangon.
- Elvennélek – mondta ő is, bármiféle érzelem nélkül.
- Csak így egyszerűen? – kérdeztem megint.
- Igen.
Elvenne. Egyszerűen elvenne…
Én nem tartottam magam romantikus nőnek. Legalábbis kellő mértékben az voltam, hisz ki ne lenne az? De nem gondoltam volna, hogy ha megkérik a kezem, és én komolyan elgondolkodom a válaszon, akkor az ilyen lesz. Nem vágytam arra, hogy letérdeljen, hogy rózsát adjon. Nem vártam még gyűrűt sem…
Tudtam, hogy mi hiányzik nem is kicsit ebből az egészből. A szeretet egymás iránt. Régen szerettük egymást mint barátok. Aztán valami több lettünk, és nem tudunk visszatalálni a régi énünkhöz, a régi kapcsolatunkhoz. Nem tudjuk, mit kéne érezni a másik iránt, nem tudjuk, hogyan kéne viselkedni. Idegenek vagyunk egymásnak. Egy idegen kérte meg a kezemet.
De nem jó szó, hogy idegen, mert ismertem. De nem ezt a Robot, hanem a másikat. Azt, akitől még nem volt egy fiam. Azt a Robot ismertem, és nem tudom, hogy ez az új, mit és miért csinál. Mikor mit gondol, és ha cselekszik valamit, akkor mi áll a hátterében. Már nem volt egy nyitott könyv, mint a régi Rob… Ő sokkal inkább rejtélyes volt, és valahogy… érthetetlen.

- Miért akarsz elvenni? – kérdeztem és felhúztam a szemöldököm. Karomat keresztbe fontam, és értetlenül néztem Robra. - Csak Edy miatt?
- Ő nem elég ok? – kérdezett vissza, majd nekitámaszkodott a bárpultnak.
- Csak miatta elvennél? – kérdeztem hangosabban, mint szerettem volna. Mély levegőt vettem, és lenyugtattam magam. - Érzelmek nélkül? – Hangom monotonon csengett, mintha nem is érdekelne, mit válaszol. Pedig érdekelt…
- Én nem mondtam, hogy semmit nem érzek irántad – közölte tárgyilagosan, még mindig engem nézve. Végigmért. A lábfejemtől egészen a hajamig, egyetlen centit se kihagyva. Kínosan éreztem magam, mintha levetkőztetne a szemével… Aztán tekintete megállapodott az arcomon.
- A gyűlöleten kívül Rob, más is kell egy házassághoz! – mondtam, majd megint elfordultam tőle. Karjaimat leeresztettem, és erősen gondolkodtam, hogy mit felejtettem el. Mert valamit biztos…
- Nem gyűlöllek. Haragszom rád… de nem gyűlöllek – mondta, majd hallottam, hogy elindul felém.
Pár lépésre megállt tőlem, én meg próbáltam egyenletesen szedni a levegőt, és figyelmen kívül hagyni, hogy már megint túl közel van. Hogy érzem a testéből áradó hőt…

- Miért nem elég, amit adni tudok? – kérdezte, majd megérintette a vállamat, és maga felé fordított. Szemével az én tekintetemet kereste. Én nem akartam a szemébe nézni. Most nem…
- Nem mondok igent egy olyan férfinak, aki nem szeret – suttogtam lehajtott fejjel.
Láttam, hogy Rob teste megfeszül, izmai szinte átlátszottak a felsőjén. Talán dühös lett? Vagy csak egyszerűen levegőt vett? Annyira nem ismerem őt! Ezt a Robot nem!
- Nem azt akartad mondani, hogy nem mondasz igent, egy olyan férfinak, akit te nem szeretsz? – kérdezte, és hangjában bujkáló mosolyt hallottam. Mintha mulatna rajtam…
- Szeretlek, Rob – mondtam, és a szemébe néztem. Igazam volt. Tényleg mosolygott, méghozzá rajtam… - Szeretlek, mert te vagy a fiam apja. Szeretlek, mert régen ismertelek, és a legjobb barátom voltál. Ezt nem tudom elfelejteni, és nem is akarom. Így nem tudok rád közömbösen nézni, mert akkor is szeretni foglak, ha épp gyűlöllek… De ezt, aki most vagy nem tudom se megérteni, se elfogadni… Ez nem te vagy… - mondtam, majd hangom elhalt. Miközben beszéltem Rob arcáról szép lassan olvadt le a mosoly, és úgy adta át a helyét a semminek… Nem volt közömbös, és nem volt értetlen… De nem láttam rajta semmit. Egyszerűen semmit.
- Megértem, hogy miért akarsz elvenni – mondtam, majd hátrébb léptem tőle. - És azt is tudom, hogy Edy megérdemli a rendes családot. Sok mindent feláldoznák a fiunkért… De nem megyek hozzád, Rob. Nem akarok hozzád menni – mondtam, majd elindultam a nappali felé.

- Azért nem jössz hozzám, mert nem szeretlek szerelemből? – kérdezte Rob hangosabban, mint eddig. Egyáltalán nem kiabált, de már nem volt se csöndes, se halk.
Visszafordultam felé. Most ő tette keresztbe a kezét, és szinte kihívóan nézett rám.
- Egy jó házasság alapja nem feltétlenül a szerelem, Kristen – mondta, majd leeresztette a karját, és megindult felém. - Sokkal fontosabb a tisztelet, a megértés, és a bizalom. Ezen kívül nem árt a szenvedély, bár az nálunk egyáltalán nem probléma… - mondta, majd féloldalasan rám mosolygott. Én meg átkoztam saját magam, amiért azonnal eszembe jutott az az éjszaka, és tudtam, hogy elpirulok.
A vérem felpezsdült, gerincem bizseregni kezdett. Vágytam még egy érintésre is. Az ő érintésére…
- Én tisztellek téged, te meg engem. Megértjük a másikat, és bár nem egészen bízunk még egymásban, de ez még változhat – mondta, és már egészen közel volt hozzám. Alig egy lépés választott el tőle, de nem bírtam megmozdulni. A levegőt gyorsabban kezdtem szedni, illata az orromba kúszott. Érints meg! Kérlek, érj hozzám!
- Az észérvekre támasztott házasság nem épp a legromantikusabb – mondtam majdnem zihálva, és most én fontam keresztbe a karom.
- Ez igaz. De még mindig jobb, mint egy olyan szerelmi házasság, ami pár hónap alatt kihűl!
- És mire alapozod azt, hogy a mi házasságunk nem hűlne ki? – kérdeztem komolynak szánt hangon, bár valószínű, hogy a heves légvételem nem segített ezen.
- Ezt most komolyan megkérdezted? – nevetett Rob, majd még közelebb lépett. - Amióta ismerjük egymást, ez nem változott semmit, ráadásul hét évig nem is találkoztunk… Ha valami, akkor ez állandó – mondta, majd ajkai közelíteni kezdtek az enyémhez.
- Nem megyek hozzád – mondtam kábán, és nem tudtam elszakítani a pillantásom Rob ajkairól.
- Majd meglátjuk – mondta, majd éreztem, hogy megfogja a derekamat.

Megérintett! Úristen, megérintett! Égett a bőröm a tenyere alatt, még hevesebben szedtem a levegőt, és nem fogtam fel, mi történik körülöttem. Csak Rob ajkát tudtam nézni… Miért van ez? Miért csinálja ezt velem?
Simogatni kezdte az oldalamat gyengéden és birtoklón, mintha azt mondaná, hogy az enyém vagy… Mintha nem akarna soha elengedni.
Én is meg akartam érinteni. De tudtam, hogy amint megteszem annyi még annak a maradék józan eszemnek is, amit még megőriztem. A karomat szorosan keresztbe fontam, és nem engedtem lazításából. Nem szabad… Egyszerűen nem szabad… És ha tudom, hogy ez nem jó, amit most csinálunk, akkor miért nem állítom le Robot, miért nem lépek el, vagy lököm el esetleg messzire? Miért tűröm, amit most csinál?
Másik kezével is átfogta a derekamat, és magához húzott. Csípőnk összesimult, éreztem Rob izgalmát, ami csak még jobban égetett. Hallottam, hogy gyorsabban veszi a levegőt, és zihálássá erősödik légzése.
- Ne… - suttogtam, még maradék józan eszemmel, bár egyáltalán nem akartam, hogy ellökjön.
- Mit ne? – kérdezte mélyebb hangon, és közelebb hajolt.
- Ezt – suttogtam, ajkai csak pár centire voltak az enyémtől.
- Nem értem mire gondolsz – mondta incselkedve, majd megcsókolt.
Egyáltalán nem volt heves vagy szenvedélyes csók. Csak szájával érintett, és valami hihetetlen mesteri módon csókolta az enyéimet. Annyira vágytam rá! Akartam még többet is, mint amit most kaptam. De egy elrejtett énem hangosan kiáltozott, hogy ne engedjek neki, és hiába akartam nem tudtam elnémítani.
Rob továbbra is édesen járatta ajkait az enyémeket el se mélyítve csókunkat. Akartam! Többet és jobban…

Aztán valamit elvágtak, és lassan viszonozni kezdtem a csókját. Ó, hol a fenébe tanult meg ilyen jól csókolni? Rob is megérezhette, hogy ellenállásom lassan alábbhagy, mert nyelvével lassan bebocsátást kért. Nem akartam ellenállni, nem akartam, hogy elengedjen, nem akartam, hogy ennek valaha is vége legyen.
Már készségesen engedtem neki utat. Az én önfegyelmem sokkal rosszabb lehetett, mint a Robé, mert szenvedélyesen és vadul csókoltam az ajkát, nyelvemmel hevesen érintettem övét. Érinteni… érezni… Muszáj! Egyszerűen nem bírom ki…
Hevességem Robra is átragadt, és már nem kedveskedve csókolt, hanem vadul. Gyorsan, és birtoklón bejárva szám minden egyes négyzetcentiméterét, és csak emésztő sóvárgást hagyott maga után. Többet!
Nem bírtam magamnak parancsolni… Karjaimat a kényszerű börtönből elengedtem, az egyiket Rob mellkasán nyugtattam, a másikat meg a tarkójára csúsztattam. Éreztem, hogy Rob a felsőmet gyűri, keresve a szegélyét, hogy végre felhúzhassa. Segíteni akartam neki, de akkor el kell engednem… Azt meg nem tudom megtenni! Nem tudom elengedni…
A levegőnk fogyni kezdett, már szabályosan fulladtam, de nem érdekelt… Ez édes halál lenne. Kezemet tarkójáról a hátára csúsztattam, és olyan izmokat tapintottam, amik régen nem voltak ott. Ismerős volt a teste. Tudtam, hogy mit szeret… Tudtam, hol kell megérintenem… Mégis ismeretlen volt. Más, erősebb, idősebb… férfiasabb.
Rob ajkaival végül elszakadt enyéimtől. Szinte kaptam a levegő után, és hallottam, hogy Rob is zihál. Ajkaival nyakamra hajolt, és tovább ingerelt, keresve azokat a helyeket, amiket annyira jól ismert.

Már kevés volt az érintés ruhán keresztül. A bőrét akartam az enyémen. Azt, hogy úgy érintsen, mint régen, hogy a testünk összesimuljon. Talán még azt is akartam, hogy belém markoljon… Kezeimmel Rob oldalát simítottam végig, majd a szegélyéhez közelítettem. Le akartam róla venni… Hagy érintsem meg…
- És most… Hozzám jössz? – kérdezte két csók között.
Alig fogtam fel, mit mondott. Végre megtaláltam pólója alját, kezemet alá bújtattam. Forró volt a bőre, és égette a tenyerem.
- Nem… - mondtam elfúló hangon, majd magamat is meglepve, hirtelen mozdulattal felrántottam a felsőjét. Ajkaimmal azonnal mellkasára tapadtam felfedezve a régi, mégis új testet.
Nem bírtam megállni… Többet… Még többet… Nem elég ez sem! Egész testem égett, sóvárgott, és nem tudott betelni semmivel… Túl rég volt. Túl rég…
Rob felsóhajtott, majd éreztem, hogy felsőm alá nyúl. Érintett!
Megdermedtem, majd felsóhajtottam élvezetemben, ahogy végre hozzám ért. Ujjai szinte félve és óvatosan haladtak fel az oldalam mentén cirógatva azt, és bizsergetve a gerincem. Megremegtem, éreztem, hogy Rob másik kezével szorosan átfogja a derekam. Még mindig a derekamon járatta a kezét, és akaratlanul, de megvonaglottam.
- Most hozzám jössz? – kérdezte Rob, majd a kulcscsontomra hajolt.
- Nem – mondtam, majd két kezem közé fogtam Rob arcát. Ajkai azonnal találkoztak az enyéimmel, és abban a pillanatban kezdtünk heves csatát.
Le kell állítanom magam… Már nincs messze a pont, amikor nem tudok megállni. Tudtam, és éreztem. És akartam! Mindennél jobban akartam a folytatást, akartam, hogy több helyen érintsen, hogy jobban… Akartam Robot mindenestül! De nem lehet…
Nem! Nem lehet!

Tudtam, hogy nem lehet, mégse álltam le. Teljesen ellenkezően cselekedtem, és még jobban simultam hozzá. Még közelebb, de ezzel csak még rosszabb lett minden. Még hevesebb a vágy, még több szenvedély… Nem tudom abbahagyni… Nem fog menni…
Éreztem, hogy Rob kezei a mellkasom felé közelítenek, és akaratlanul nyögtem bele csókunkba. Érintett… Úgy, mint rég… Én meg élveztem… Talán még jobban, mint rég…
Ujjaimmal oldalát érintettem, úgy, mint ő az enyémet, majd egyik kezem a mellkasára vezettem.
Tenyerével átfogta a mellem, én meg legszívesebben felsikoltottam volna a gyönyörtől… Rob elszakadt tőlem, hogy ajkai újra a nyakamat járják be.
- Most hozzám jössz?
- Nem – mondtam megint, és kezeimet az övére tettem. - Békén hagysz? – kérdeztem vissza, és a nadrágon keresztül kezeimet szemtelenül férfiasságára tettem.
Rob erre felnyögött, majd elrántotta a kezeimet magától.
- Nem – mondta, és száját újra az enyémre tapasztotta.
- Hagyj békén! – suttogtam két csók között, majd újra hevesen csókoltam.
- Nem – mondta, majd kezeivel a felsőm szegélyét kereste.
- Miért nem? – kérdeztem, és elszakadtam tőle.
Mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a szívem őrült iramban vágtázott. Mintha épp futottam volna…
- Mert - mondta, majd megpróbált megcsókolni. Fájt, de elhajoltam tőle, majd kicsit arrébb toltam magamtól.
- Miért nem? – kérdeztem megint.
Hirtelen józanodtam ki, mintha valaki fejbe vágott volna.
Egy pillanat alatt fordultam ki Rob öleléséből, majd léptem hátrább.
Erre Rob felsóhajtott, és végignéztem, ahogy arra a remek felsőtestre visszahúzza a felsőt. Szemei árnyalatokkal sötétebbek voltak, és ő se vette lassabban a levegőt, mint én.

- Miért nem? – kérdeztem megint, szinte már hisztérikusan.
Tudni akartam a választ. A szívem mélyén, de tényleg a legmélyén, reméltem, hogy azt mondja, mert szeret… Vagy, mert szüksége van rám. Vagy, mert akar…
- Mert a fiam anyja vagy – mondta, majd közelebb lépett hozzám. A karját kinyújtotta.
Abban a pillanatban rántottam el a kezem, és léptem hátra vagy kettőt.
- Mert a fiad anyja vagyok… - ismételtem megütközve. - Ezt nem mondod komolyan! – mondtam, majd hátat fordítottam neki. Hajamba túrtam, és mély levegőt vettem.
Nem vagyok neki semmit… Semmit nem jelentek csak egy „lyukat”. Semmi nem vagyok, csak a fia anyja. Nem az ismerőse, nem a kollégája, és még véletlenül sem a barátja. A fia anyja…
Ennyi vagyok.
Összetört bennem valami már megint. Hányszor fog még darabjaimra törni? Miért nem tanulok belőle? Kiabálni akartam, üvölteni… Ordítani és sírni…
Becsapva éreztem magam, és meghazudtolva. Megint csalódtam benne… De miért pont benne kell állandóan és ilyen mértékben csalódnom? Miért nem lehetek több, mint, ami vagyok? Miért nem szeret? Miért nem akar? Miért csak a fia anyja vagyok számára? Bármi mást mondhatott volna! Akármit… Erre…
Nem akar… Tényleg nem akar… Semmire nem vagyok jó neki…
- Menj el, Rob! – mondtam, és felé fordultam. Kiégetten és reményvesztetten tekintettem rá, karjaimat keresztbe fontam. - Menj el, és hagyj végre békén! – mondtam hangosabban, mert meg se mozdult.
Csak állt dermedten, értetlenül és a szemeimet fürkészte.
- Menj már el! – kiáltottam, és éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem.
Nem! Nem fogok miatta sírni! Soha többet! Még egyszer, nem! Soha! Soha többet nem! Pislogni kezdtem, hogy a könnyek eltűnjenek.

Rob csalódottan elhúzta a száját, majd rám nézett.
- Soha nem leszek neked elég jó, ugye? – kérdezte, majd elindult a bejárat felé.
Mindenre számítottam… De erre nem.
- Ezzel meg mit akarsz? – kérdeztem megütközve. Nem ezt vártam… Egyáltalán nem. Még ő van megsértődve! Még… neki áll feljebb!
- Soha nem fogsz elfogadni, ugye? Csak egy pasi leszek a sok közül… Csak egy, aki jön, majd megy… - mondtam megvetően, és dühösen meredt a szemembe. - Soha nem fogsz egyenrangúként kezelni… De tudod, mit? Elcseszted, Kristen! Ennél jobban nem is szúrhattad volna el! – kiáltotta, majd belebújt a cipőjébe.
Mérhetetlen düh. Csak ennyi volt az arcára írva, csak ennyit tudtam felfogni. Dühös már megint, ráadásul ok nélkül!
- Tudod mit? – kérdeztem, és elindultam felé. Nem érdekelt, mennyire bántom meg, nem érdekelt, hogy mit mondok ki. Csak sértsem meg! Csak vágjak vissza! - Tényleg elszúrtam! Te vagy életem legnagyobb hibája! – A hangom akaratlanul lett egyre hangosabb, kiabáltam egyre nagyobb beleéléssel. Annyi gyűlölettel néztem rá, amennyivel csak tudtam, majd egyenesen előtte álltam meg. - Életem legnagyobb tévedése vagy! – mondtam egyenesen a szemébe nézve.
Rob szenvtelen arccal tűrte tekintetem, majd gúnyosan szólalt meg.
- Ne aggódj, szívem, te se vagy egy főnyeremény… - mondtam, majd cinikusan elmosolyodott. - Hiba volt idejönnöm! Hiba volt azt hinnem, hogy megváltoztál legalább egy kicsit! Szórakozz csak a többiekkel. Feküdj le azzal, akivel akarsz Jeffel az élen… - köpte ki a szavakat, majd a kezét a kilincsre rakta.
Hirtelen megértettem, hogy miért szaladt ki reggel. Azt hitte Jeff a szeretőm.
- Jeff meleg, te idióta! – kiáltottam magamból kikelve. - Menj a jó büdös francba! – ordítottam, majd hátat fordítottam neki. Megint veszekedtünk. Hogy akarja, hogy valaha is normális szülei legyünk Edynek, ha folyton és mindenen veszekedünk… Hogy lehetnék a felesége, amikor a legkisebb sértő szóra feszül a másik, és üvöltés lesz a vége?
Fáradtnak, tehetetlennek éreztem magam. Semmi nem olyan, mint régen, és hiába próbáljuk helyre hozni, egyszerűen nem sikerül…
- Ha csak ezért nem akarsz békén hagyni, mert a fiad anyja vagyok, akkor menj a fenébe! – suttogtam már csak magamnak. Úgyse hallja meg… Egyszerűen csak jól esett kimondani saját magamnak. Ha csak ezért kellek neki… Ha semmi mást nem lát bennem…

- Nem akarlak még egyszer elveszíteni – suttogta, majd becsapódott az ajtó.
Most hallucináltam vagy ezt tényleg kimondta? És ha nem akar elveszíteni, akkor én is kellek neki, nem csak Edy! Akkor nem csak a fia anyja vagyok! Akkor valami több… Mint valami balzsam, úgy ápolta ez a mondat, széttört lelkem. Talán egy csepp víz is elég, hogy egy mag kicsírázzon, de ha nem ápolják tovább… Azonnal sarkon fordultam, az ajtóhoz szaladtam és szinte feltéptem azt. Arcomon valami megmagyarázhatatlan mosoly villant fel.
A bejárati ajtó a falnak csapódott, majd visszapattant.
- Rob! – kiáltottam azonnal.

De már csak a kocsiját láttam elhajtani.