My boy - 2. fejezet

Tudjuk, hogy csak két hét múlva ígértük, de ha már kész van, akkor minek porosodjon a gépen, nem de bár?;D
Egy kis szolgálati közlemény még: Az egész történet Kristen szemszöges, és a dátum nem dísznek van, figyeljétek, mert nagyon fontos!;D

2. fejezet

2013. január 15.

Basszus, basszus, basszus!

Ez nem lehet igaz! Miért van ez az egész, és miért pont velem? Én ezt nem akarom! Hogy a jó büdös…
Eldobtam az újságot. Nem akartam olvasni, nem akartam látni és legfőképpen nem akartam tudni róla. Nem érdekelt az egész, hogy mit is hordanak össze rólam. Nem érdekelt, hogy már megint összehoztak valami pasival…
És bármennyire is győzködtem magam, hogy nem érdekel, tudtam, hogy dehogynem érdekel… És pontosan ezért remeg a kezem, és ezért nem bírom meggyújtani azt a rohadt öngyújtót…
Cigivel a számban léptem az ablakhoz még mindig az öngyújtót kattogtatva. Sokadszorra végre sikerült meggyújtani a cigimet, és mélyen tüdőztem le a füstöt. Akartam, hogy nyugtasson, és, hogy adjon valami békességet… De nem nyugtatott meg, csak arra volt jó, hogy a kezeim remegése látványosak legyenek…
Önkéntelenül és keserűen nevettem fel. Na most látná valaki a nagy Kristen Stewartot! Lefogyva, remegő kézzel és szakadt göncökben. Mint egy lepukkant drogos kurva…
Elhúztam a függönyöm, hogy egy pillantást vessek a paparazzikra, akik a lakásom előtt álldogáltak. Nyugodtan állt mindegyik, mintha ez lenne a legizgalmasabb tevékenység a tél közepén.
Visszaejtettem a függönyt, és egy sóhaj kíséretében ledobtam magam a fotelbe.

Leáldozóban Kristen csillaga! Hol van már a tavalyi hó?

Pedig én nem akartam… Én tényleg nem akartam észrevenni az újságot. Már egyszer végigolvastam, és akkor sem találtam benne semmi… Hát nevezzük nevén a gyereket. Semmi dicsérőt nem mondtak rólam.
Legyünk őszinték!
Lehordtak a büdös francba! Újra meg újra felemlegették a Twilightot, meg Robot. Vicces megjegyzéseket tettek, hogy visszasírják a love storyt, mert ott legalább volt valami játékom, és nem csak egy bábu voltam, aki próbál színésznek tűnni.
És az az egészben a legrosszabb, hogy igazuk van, a fenébe is!
Semmi… indíttatást nem éreztem magamban, hogy eljátsszam Karent abban a szarban! Nem akartam megint horrort forgatni. De az ügynököm rábeszélt, és most szó szerint megszívtam. És jöhetne a szöveg, hogy én megmondtam, hogy nem akarom eljátszani… Hogy mondtam, hogy rossz a sztori, és szinte baromság az egész. Én megmondtam.
Rosszul játszottam. Semmi nem volt eredeti abban a megformálásban, egyik jelenetre se mondtam azt, hogy na ez jó lett. Egyikben sem éltem át azt a félelmet vagy épp szenvedélyt, amit kellett volna. Mű lett az egész és mesterkélt.
És ha csak egy szóval akarjuk kifejezni az egészet, akkor: szar.
Egy pocsék film, pocsék szereposztással és pocsék színészi játékkal.

A telefonom csörögni kezdett. Nem akartam felhívni. Vagy az ügynököm az, hogy szóljon a kritikákról, amiket már olvastam, vagy… Nincs más ötletem ki hívhatna. Jackkel meg most semmi kedvem beszélgetni.
Haragudtam rá és mérges voltam. Én vagyok a színész a fenébe is! Én döntöm el, mit vállalok, és mit nem! És nem befolyásolhat, ahogy csak tetszik neki! És nem erőszakolhat rám egyetlen szerepet sem, ha én nem akarom!
Hagytam, hogy a telefon tovább csörögjön, és elnyomtam a csikket a hamutartóban. Már a tizedik volt, és még csak reggel fél nyolc.
Erről is le kéne szokni…
A konyhában elővettem az egyetlen üveg alkoholt, és megittam egy nagy pohár rumot. Pedig én nem is szerettem. Köhögni kezdtem az alkoholtól, ahogy marta a torkom, de nem érdekelt… Ennél már csak jobb lehet.
Újabb pohárral töltöttem, és megint megittam. Újra rányújtottam.

És a pillantásom a még el nem olvasott újságokra vetődött. Most lepődjek meg? Abban is lehordanak a sárga földig, kritizálják mindenemet a játékomtól kezdve a szemem színéig…
Nem akartam elolvasni.
Újabb kortyot ittam meg a romból, majd megint szippantottam egyet a cigiből.
Úgy néztem az újsághalomra, mintha valami ellenség lenne. Csak épp nem személyes, hanem átvitt. És nem közvetlen, hanem közvetett.
Persze egyik kritikus se merné a szemembe mondani a véleményét, ugye? Senki nem mondaná ki kereken, hogy: „Kris… Szar vagy.” Szemetek.
Újra csörgött a telefon. Na mi van Jack, ennyire kellek?
Csak azért se veszem fel! Nem adom meg neki azt az örömet. Hagytam, hogy harmadjára és negyedszerre is kicsöngjön a telefon. Nem akartam vele beszélni. Egyszerűen képtelen lettem volna.
De megint hívott, és már idegesített a csörgés. Közben remek kis beszédet dolgoztam ki a fejemben, hogy hogyan is ordítom le a fejét, és hogy miket vágok hozzá.
Felkaptam a telefont, és nagy levegőt vettem, hogy üvölteni kezdjek…
- Baszd meg Kristen! A füleden ülsz? – Egy nagyon dühös hang üvöltött a fülembe…
- Cameron? – Már nem voltam dühös. Inkább meglepődött.
- Miért mit gondolsz ki vagyok? – A hangja már nem volt annyira mérges. Inkább már beletörődő.
- Baj van? – kérdeztem kicsit kétségbeesett hangon.
- Miért bajnak kell lennie, ha fel akarom hívni a húgomat? – Próbált viccelődni. Baj van! Méghozzá nem is kicsi!
- Mi történt? – félni kezdtem. Cameron nem szokott csak úgy felhívni. Nem tartjuk a szoros testvéri kapcsolatot, és csak karácsonykor találkozunk. Mintha nem is lennénk rokonok…
- Nem tudlak becsapni, igaz? – Beletörődő lett a hangja… Basszus! - Anyának kiújult a rákja.

A fenébe… Nem lehet igaz… Pedig az orvosok azt mondták, hogy vége! Hogy minden rendben lesz, és, hogy tíz százalék az esély arra, hogy kiújuljon! Azt mondták, hogy nem történhet meg! Azt mondták, hogy minden rendben lesz!
- Azt mondják a dokik, hogy áttétes. A beleinek a negyven százaléka fertőzött. – Cameron halkan beszélt és vontatottan…
- Odamenjek? – kérdeztem, és az órámra néztem, felhajtottam a maradék rumot, és letettem a poharam az asztalra.
Már csak egy órát hordtam a háromból. Robbal már nem kell annyira szoros kapcsolatban állnunk. A vancuveri időre meg semmi szükségem nem volt.
- Nem fontos, ha nincs időd. De anya örülne neked.
- Jó. Ha tudok, akkor megyek. – Kínos csönd keletkezett. Talán ezért nem voltunk mi soha annyira jóban a bátyámmal. Nem tudunk miről beszélni. Őt nem érdekli a színészi karrierem, engem meg nem érdekelnek a hídtervei… - Köszönöm, hogy szóltál – mondtam csöndesen majd elköszöntünk. Elnyomtam a csikkem a hamutartóba, és tárcsázni kezdtem.

Hét óra negyvenöt perc.
A lehető legpocsékabb kritikákat kaptam. Az anyukámról kiderült, hogy megint rákos, és nem tudok jegyet szerezni Los Angeles-be!
Vajon igaz az, hogy, aki a gödör fenekén ül, az csak feljebb mehet? És vajon már ülök annyira a gödör fenekén, hogy végre elinduljak fölfelé?
Annyira reméltem, hogy igen, és, hogy innentől már csak a jó dolgok jönnek! Akartam, és szerettem volna.
Csak azt tudnám, hogy miért nincs jegy egyetlen járaton sem! Nem olyan nagy tehetség New Yorkból valakit Los Angelesbe repíteni!
Miért nem maradtam otthon? Miért kellett nekem az ország másik végére költözni? Annyira szánalmas!

Megint csörgött a telefonom. Egyszerűen felvettem, és minden lelkesedés nélkül szóltam bele.
- Stewart.
- Itt meg Jack! – szólt egy morcos és mély hang. Miért van az az érzésem, hogy úgyis olyat mond, amit már tudok? A háló felé indultam és útközben elővettem a bőröndöm.
- Most nem érek rád! – kiáltottam a telefonba minden kedveskedés nélkül. Ehhez most nincs hangulatom! Forogni kezdtem saját magam körül, hogy mit is kell magammal vinnem. Fél kézzel fogtam a telefont a másikkal meg feldobtam a bőröndöt az ágyamra.
- Arany Málnára jelöltek – közölte Jack száraz hangon.

Megálltam a mozdulatomban. Reméltem, hogy rosszul hallok. Annyira reméltem. De nem kellett visszakérdeznem, így is biztos voltam benne, hogy azt hallottam.
- Legrosszabb női főszereplő – mondta Jack kötelességtudóan. - A Ciánért.
Ledermedtem.
A Ciánt tavaly novemberben mutatták be. Egy hete volt egy másik filmem bemutatója… Már a Ciánért se kaptam jó kritikát…
- A szar szerepeid miatt van, basszus! – kiáltottam a telefonba, és felkaptam az első dolgot, ami a kezembe került, hogy jó messzire elvágjam. Egy bekeretezett kép a falon darabokra tört, és hangos csörömpöléssel esett le a földre.
Tudtam, hogy rosszul játszom. De azt nem, hogy ennyire…
- Azért van, mert szarul játszol, aranyom! – kiáltotta Jack, és a gúny szinte csöpögött a hangjából.
- Igen? Szarul játszom? Akkor van egy meglepetésem! Ki vagy rúgva, te rohadék! Nem én akartam eljátszani Karent meg Hollyt! Te erőszakoltad rám, baszd meg!
- Te meg elvállaltad! – Jack hangja szenvtelen volt, és semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle bejelentésem. – És felmondok! Nem rúghatsz ki!
- Menj a fenébe! – üvöltöttem, majd a telefont is a képkeret után dobtam.

Aztán zokogni kezdtem és összecsuklottam a hálóm padlóján.

My boy - 1. fejezet

2019. december 09.

Ha valaki tizenkét évvel ezelőtt azt mondja, hogy ide jutok, akkor nem biztos, hogy hiszek neki.

Talán még a képébe is nevetek, és komolyan kétségbe vonom az értelmi képességét. Vagy aggódni kezdek, hogy mi van, ha igaza van? Mi van, akkor ha ez a sorsom? Egy családi házban végezve, egyszerű farmerban, paparazzik nélkül kibámulni az ablakon, és azon gondolkodni, hogy mit is főzzek másnap…
Tizenkét évvel ezelőtt bohém voltam, és vakmerő; és azt hittem minden olyan simán megy, ahogy én elképzeltem. Hogy minden az ölembe hullik, és nekem nem kell mást csinálnom, csak néhanapján elolvasni egy forgatókönyvet és megmondani, hogy oké vagy nem oké.
Amikor tényleg minden, és mindenki a lábam előtt hevert és többen szerettek, mint utáltak. Amikor egyszerű… nem. Nem volt egyszerű az élet.
Akkor nehezebb volt, mint most, bár kétségkívül gyorsabban ment. Gyorsabban haladt az idő, és úgy tűnt, hogy csak néhány fontos percet tudok megjegyezni. Az összes többi kimaradt. Hiába tanultam meg a forgatókönyveket, és mondtam fel tökéletesen. Ma egyiket se tudnám visszamondani.

Nem tudnám visszamondani az Twilightot. Nem emlékszem, hány napig forgattuk a New moont. Nem tudom, hogy nézett ki az Eclipse díszlete. Nem tudom, melyik szigeten forgattuk a Breaking Dawnt. Leghíresebb szerepem a porba hullt, és szinte egy részletre sem emlékszem.
Bár abban biztos vagyok, hogy csak le kéne emelni a polcról a díszdobozos és minden főszereplővel dedikált DVD-ket és betenni a lejátszóba. Minden egyes részlet eszembe jutna, pillanatok alatt. Tudnám a statiszták neveit, hogy milyen márkájú felsők voltak rajtam. Azt, hogy hányszor próbáltunk el egy-egy jelenetet.
Egyszerűen beugrana, ha nem akarnám, akkor is.

De van egy eléggé meggyőző érvem, hogy miért nem akarom, hogy minden beugorjon.
Mert az a múlt, ami már eléggé régen lezárult. Utoljára nyolc éve játszottam Bella Swant, és már hat és fél éve nem beszéltek rólam úgy, mint a Twilight főszereplőjéről.
Én már csak Kristen Stewart vagyok, egy harmadrangú kis színésznőcske…

Viszont soha nem bántam meg, hogy elvállaltam a Twilightot. Szerettem rajta dolgozni, még akkor is, ha többen nézték meg Edward vagy épp Jacob miatt.
Tulajdonképpen annak köszönhetem a hírnevemet, annak köszönhettem az egykori mesés vagyonnak titulált fizetésemet. És annak köszönhettem sok szerepet is.
Talán a sors fintora, hogy híresből hírhedt lettem, a mesés vagyonból nincsen semmi, a szerepeket meg elfelejtették.
Az ember valahogy könnyebben emlékszik a rosszra, mint a jóra. Gyorsabban megjegyzi, ha valaki megbántotta, vagy megsértette… vagy megalázta.
Pedig sokan és sokszor mondták már, hogy felejtsd el a rosszat, tartsd meg a jót, és akkor boldog ember leszel.
De… ezt csak mondani könnyű. Az ember alapjában véve elégedetlen és ezért boldogtalan.
Ha valami elér, rögtön többet akar, ezért soha nem örül, és így nem boldog.

Pedig én most azt mondom, boldog vagyok.
Boldog vagyok, mert kényelmesen élek. Biztosítani tudok egy szintet, ami állandó. Van munkám, van családom, és jól érzem magam a bőrömben.
Örülök annak, amit elértem, és úgy érzem, nem kell több.
Már sok mindent elértem…
És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék többet. Szeretnék, de nem úgy, hogy kijelentem, hogy csak akkor vagyok boldog, ha megszerzek valamit.
Anyukám mindig azt mondta, hogy az ember mindig egy magasabb célért él, és ha nincs cél, akkor minek él? Kell ösztönző erő, kell valami, ami motivál.
Azt is mondta, hogy reális dolgokat várj az élettől, így, ha megszerzed, akkor tudsz örülni, ha nem, akkor meg nem dől össze a világ.

Sóhajtva emelem tekintetem újra egy forgatókönyvre, amit a munkatársam adott.
Szerinte remek film készülhetne belőle, csak kell neki némi támogatás. És igazat adtam neki. Az első öt oldal után nem bírtam letenni a kéziratot, és biztos voltam benne, hogy jó film lesz belőle.
Másodszorra olvasva, alaposan meg kell fontolni, hogy mit milyen eszközzel, vagy épp trükkel kell megoldani. Hogy melyik helyszínek lennének a megfelelőek.
Az első olvasásnál még olvasó voltam. A másodiknál már producer.
Bár még se Judith, a barátnőm, se a szerző nem tudja, hogy meg akarom venni a megfilmesítési jogokat, de így jobban fel leszek készülve.
Tulajdonképpen az volt a legmeglepőbb, ahogy Judith a kézirathoz jutott.
Egy gyorsétteremben volt, amikor felhívtam, és hangosan kezdett mesélni egy film munkálatairól. Ezt meghallotta az eladó, és azt mondta, hogy ingyen odaad mindent, ha elolvassa a kéziratot.
A barátnőm belement, és mennyire örültem, hogy így tett!
Hiába… Néha még az ilyen furcsa dolgok is aranyat jelentenek.

Megcsörrent a telefonom, és nem kellett kitalálnom, hogy ki hív.
- Szia Judith!
- Mondd, hogy tetszik! – kiáltott mindenféle bevezető nélkül. - Kris! Ez nagyon jó lehetne! Csak kell egy kis turbózás neki! Egy kis lökés!
- Nekem is tetszik – mondtam mosolyogva, és a fülemtől eltartottam a mobilom, hogy Judith ne a fülembe sikítson.
- Akkor megvesszük? – kérdezte, miután abbahagyta a sikítozást.
- Igen, szeretném, ha a miénk lenne – mondtam még mindig mosolyogva.
- Tudtam, hogy tetszeni fog! Annyi ötletem van, és annyi lehetőséget látok benne! A női főszerepre például tökéletes lenne Dakota! Szerinted nem? Apropó! Megnéztem a Kurvát! Basszus Kris, rohadt jó voltál! Tudtam, hogy nem estél te ki a gyakorlatból, csak kicsit jegeled a dolgot. Viszont nem gondoltam, hogy a végén megölöd magad! Annyira tetszettél benne! És ezt nem csak azért mondom, mert a barátnőm vagy! Akkor is ezt mondanám, ha csak közömbös munkatársak lennénk. Annyira bejött az alakításod!
- Köszi, Judith, de ha nem haragszol, megyek. Tudod, hogy dolgom van.
- Oh, bocsi… De tudod, milyen vagyok, ha beindulok egy filmre. Komolyan Kris! A végén még én leszek az elsőszámú rajongód… Na puszi! – Judith nevetett, majd kinyomta a telefont.

Én csak mosolyogva csóváltam a fejem. Eléggé ismertem már hozzá, hogy tudja, minden csoda három napig tart. Utána megnéz egy másik filmet, ami még a Kurvánál is jobban tetszik neki, és ennyi volt a nagy kiolthatatlan szerelem…
De nem hibáztatom. Judith már csak Judith, és ez ellen senki nem tud semmit tenni.
Felnéztem az órára, és elkönyveltem magamban, hogy még van tíz percem.
Bementem a konyhába, és villámgyorsan összedobtam egy szendvicset.
Bár biztos voltam benne, hogy a fele a kukában, vagy a szomszéd kutyájánál köt ki, mégis hatalmas szendvicset csináltam, és kezdtem el enni.
A kis szendvics nem is szendvics. Az élvezet tizenöt centinél kezdődik… És most tényleg a szendvicsre gondoltam…

Hatalmas falatot kaptam be egyszerre, pedig eszem ágában se volt befalni az ételt. Aztán megint fémes csipogás ütötte meg a fülemet. Rágás közben kaptam fel a telefont, és néztem a kijelzőre.
Jeff.
- Mhond-had. – Pedig én tényleg valami szófélét próbáltam elővarázsolni magamból, de csak erre futotta… Nah, mindegy.
- Lógsz nekem egy lábgyantával, édesem! – szólt bele az ügynököm, és hallottam a hangján, hogy fülig ér a szája.
- Mih vahn? – kérdeztem még mindig a falattal küzdve.
- Nem emlékszel a fogadásra, édesem? – kérdezte Jeff, és nem kevés utalás volt a hangjában.
- Nem igaz! – szóltam bele a telefonba elámulva, amikor végre megértettem mire utal Jeff, és a kaját is lenyeltem.
- DE! Goldenre jelöltek a Kurvával, te drága! Legjobb női főszereplő! Még most is remegek! – kiáltotta Jeff, majd elkezdett nevetni.

- Nem hiszem el! – mondtam még egyszer, és csak néztem magam elé.
- HIDD EL! Holnap megkapod a levelet, csak felhívott engem Mary, mivel jóban vagyunk! Szóval! GOLDEN, KRISTEN! Érted? Golden!
- Igen értem – kiáltottam bele a telefonba, és már csak mosolyogni tudtam.
Ennyit a harmadrangú színésznőcskéről…
- Kincsem csinálnod kell valamit! Menj el egy árvaházba, vagy etess meg egy kóbor kutyát, vagy tudom is én! Fogadj örökbe egy kölyköt, de csinálj valamit, rendben? Kell egy kis sajtó, aranyom! És tudod, mit mondanak a Goldenről… Az Oscar előszobája! – mondta Jeff felbuzdulva…
- Rendben csinálok valamit – mondtam még mindig kábán, és még bólintottam is, pedig tudtam, hogy úgyse látja.
- Sietnem kell, kincsem! De holnap beugrom hozzád, oké? Erre ünnepelni kell! – kiáltotta Jeff, majd kinyomta a telefont.

Golden Globe.
Nekem.
Nem Bella Swannak, hanem nekem.
És most nem volt igaza anyukámnak, pedig az utóbbi nyolc évben nagyon is valós volt az elmélete.
Most lehet álmodni. Lehet elvárni, és lehet reménykedni. Mert megéri, és még valóra is válhat.

Üdvözlünk!

Sziasztok!

Mint látjátok megnyitott ez a honlap is, amelyen nemsokára Robstenes történetek kapnak majd helyet! Sajnos egyenlőre erre még várni kell de lesznek meglepetések ezen a honlapon is!
Nos addig is puszi mindenkinek!!!