Süllyedő valóság - 3. fejezet

3. fejezet

Amerika, 2017.

- Ki az az Alyssa? - kérdeztem megint Robtól, és rászorítottam a kezére. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ezzel tisztában volt.
- A lányom – suttogta, majd elaludt.

Egy percig dermedten néztem Rob arcát. Szeme beesett, arca hófehér. Most akár Edward szerepét is eljátszhatta volna smink nélkül. Amennyire vicces volt, annyira rémes is. Hogy képes valaki ennyire tönkre tenni magát, amikor annyira sikeres volt?
Drogozott.
Hogy lehet, hogy nem tudtam róla? Hogy lehet, hogy megtette egyáltalán? A régi Rob, akit én ismertem, ő soha nem nyúlt volna ilyen szerekhez. Rendben cigizett. De ki ne cigizett volna a színészvilágban? Mindenki ezzel volt elfoglalva. Vagy ez nem jó kifejezés. Mindenki ennek a szokásnak hódolt. Hiába volt káros.
Egyszerre éreztem valami megvetést, és szánalmat. Sajnáltam, és megvetettem. Miért süllyedt le, és miért nem kért segítséget? Miért nem segített neki senki? És miért kell ilyen állapotba látnom?
Kifordultam a szobából rá se néztem az ápolóra és egyenesen a kijárat felé indultam.
El kell mennem. Elmenni, és talán vissza se jönni. Nem értettem semmit, nem akartam elfogadni, hogy ilyen lett. Túl sok volt a kérdés, és egyetlen választ se kaphatok. Robon kívül senki nem tudott volna válaszolni, ő meg most nem volt olyan állapotba, hogy válaszoljon.
De Rob nem tehet róla! Ő csak egy színész volt, aki rossz helyre keveredett! Nem lehet igaz! Hogy a fenébe keveredett ebbe bele?
Kiértem a parkolóba, majd a kocsikulcsomért nyúltam. Haza kell mennem. Rendesen, és nem csak ide a szállodába. Haza kell mennem!

Miért pont Rob? Ő ennél sokkal erősebb volt! És olyan sokan támogattál! Hogy lehet, hogy mindenki elfordult tőle? Vagy ő fordult el mindenkitől? Akkor a többiek miért hagyták? Nem értettem! Teljesen és száz százalékosan semmit nem értettem.
Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ez lett belőle!
Régen mindig mesélt a terveiről, az álmairól, mindenről csak arról nem, hogy drogozni fog. Ez soha nem volt a tervei között. De van-e valaki, aki eldönti, hogy akkor drogozni fog?
És miért keveredett bele?
Bármennyire is próbáltam másra gondolni... De nem is próbáltam másra gondolni, és mindig oda jutottam, hogy miért keveredett bele? Miért? MIÉRT?
Miért nem hagyta az egészet, miért nem mondott nemet?
Mentségeket akartam neki. Rengeteget, hogy nem az ő hibája. Akartam, hogy ne ő legyen a felelős.
De akkor ki más? Ő volt ott! És ő...

Teherbe ejtett valakit. Van egy lánya!
Jobban a gázra léptem, és hajtottam, szlalomoztam a többi kocsi között, és csak mentem. Vagy talán menekültem minden elől, hogy semmiről ne kelljen tudnom. Nem akartam!
De van egy lánya. Robnak van egy kislánya, aki... Hány éves lehet? Kicsi. Még kisgyerek. Egy vagy kétéves.
És miért nem vigyázott rá Rob? Miért nem figyelt rá?
Hol van a gyerek? Az anyjánál? Vagy Rob anyjánál? Hol van a gyerek?

De nekem nem is kéne vele törődnöm. Nem az én gyerekem.
Akkor mégis miért nem hagy nyugodni a gondolat, hogy bajban van Alyssa. Lelki szemeim előtt Alyssa egy árvaház kiságyában sírt egyedül, és senki nem figyelt rá. Rosszul volt, senki nem törődött vele. Senki nem akart vele törődni.
De biztos nem így van!
Biztos ott van az édesanyjánál, aki nagyon kedves, aranyos és törődő! Biztos így van.
Megráztam a fejem, és kicsit lelassítottam, mert már túl gyorsan mentem. A baba jól van. Az anyja is jól van. És Rob is jól lesz. És egyszer együtt lesz a családjuk úgy, ahogy kell.

De miért kellett ezt csinálnia? Robert.
Felsóhajtottam, lemondóan, keserűen, úgy, ahogy csak egy csalódott ember tud. Mert csalódtam benne.
Jobban nem is lehetett volna. Vajon miért fordult el tőle mindenki, amikor a legnagyobb szüksége lett volna barátokra? És miért hagyták a barátok, hogy elmenjen? Elsétáljon, mintha nem is érdekelné az egész. Mintha a barátokat nem érdekelné az egész.
Most Rob a hibás, vagy mindenki más? Vagy csak én keresek valaki mást, hogy Rob áldozat legyen?
Talán inkább a második. Rob áldozat, de saját maga miatt lett az. Nem más miatt hibázott akkorát, hanem saját magát sodorta ilyen helyzetbe!
És most leépült, valahol van egy babája, és olyanokat pletykálnak róla! Ami végül is igaz lett. Bárcsak nem lenne az!

A reptéren leadtam a kölcsönautót, majd megindultam megvenni a jegyemet.
Van egy lánya. Mi van, ha rosszul van a kislány? Ha tényleg az a rémkép az igazi, amit nem akartam elfogadni? Mi van, ha... Ez az eredeti?
- Kisasszony? - kérdezte a mosolygós eladó.
- Londonba egy jegyet – mondtam határozottan.

Több óra repülőút után fáradtan szálltam le a gépről.
De mégis tettre késznek éreztem magam. Az egész út alatt Alyssán gondolkodtam, és kész tervvel álltam elő
Keresek egy hotelt, hívok egy magánnyomozót és megkeresem Alyssát. Ha az édesanyjával él, és jól van, akkor hazamegyek; ha nem akkor valami mást kitalálok. Feltétlenül, és gyorsan.
A baj csak az volt, hogy semmit nem tudtam kislányról.
Annyit, hogy Alyssa a keresztneve, és, hogy Rob az édesapja. Nem lehet minden Alyssa nevű gyereket rávenni az apasági tesztre. De ez majd a nyomozó dolga. Ő biztos, hogy tudja, hogy kell megkeresni egy kislányt. Ha legalább még a korát tudnám! De még abban sem vagyok biztos.
De nem baj.

Megtalálom!

Anglia, 2016.

- Rob Pattinson? - üvöltött fel egy lány, majd abban a pillanatban akaszkodott a nyakamba.
- Igen, én lennék! - mondtam kicsit kábán.
- Ugye hívhatlak Edwardnak! Én olyan szerelmes voltam beléd! Annyira szerettem a kőkemény Edwardot! - mondtaa lány, majd szemérmetlenül kezdte el simogatni midnenemet.
- Állj le! - mondtam erőtlenül, és megfogtam a kezét.
Szédülni kezdtem, és semmi nem volt biztos. Talán nem kellett volna bevenni azt az utolsó tablettát.
- Ó, szóval te az a régimódi fajta vagy... - kuncogott a lány, majd hozzám dörgölőzött. - Akkor hát legyen. Mary Allison vagyok – mondta, majd két puszit nyomott az arcomra. - Szeretem a filmeket, a zenét, és színésznő leszek – hadarta, majd húzni kezdett magával. - És már ismersz, szóval, ez egy ragyogó lehetőség... erre – mondta a lány, és behúzott egy sötét szobába.
A szobában nők simultak férfiak csípőjére. Nem kevés férfiasságot és meztelen mellet látott. Akaratlanul moccant meg bennem is valami, és hagytam, hogy Mary a falnak döntsön majd lerángassa rólam a nadrágom.
Akkor rendben, nekem végül is mindegy.

Mary Allison állítja: Lefeküdtem Rob Pattinsonnal!

A szalagcím csak úgy világított, ahogy ott álltam az újságosbódé előtt. Akaratlanul néztem egy kicsit körül, majd húztam magasabbra a kabátom, hogy ne nagyon vegyenek észre.
Az a kis boszorkány! A fenébe, hogy nem volt jobb dolga, mint kitálalni! De már egyáltalán nem vagyok olyan fontos személy, hogy bárki is felfigyeljen erre. Végül is kit érdekelnék?

Terhes vagyok! A gyerek apja Rob Pattinson!

Hogy mi van?



U.I.: Bocsi a nagyon rövid fejezetét, de a következő már tényleg hosszabb lesz. Kicsi zsúfoltabb a napom/hetem, mint szeretném.
Ettő függetlenül holnap My boy - Rob szemszög!:D

Süllyedő valóság - 2. fejezet

2. fejezet

Amerika, 2017.

Kitartás.

Az egyetlen egy dolog, amire szükség van, akkor ha valamit nagyon akarsz. Nem kell a legtehetségesebbnek lenned, ha kitartó vagy és szorgalmas, akkor minden elérhetsz. Lehet, hogy az iskolában, egyetemen nem te leszel a legjobb, de ha gyakorolsz szorgalmasan, kitartóan, akkor te leszel a legjobb.
Minden tanulmány ezt támasztja alá a sportolóktól kezdve egészen az orvosokig. Egy sportoló lehet a legtehetségesebb évtizedek óta, ha egy idő után megunja, amit csinál és abbahagyja. De ha mindennél jobban akarja azt a dolgot, akkor sikerülni fog, és a legjobb lesz.
Ez nem jelenti azt, hogy az út nem lenne nehéz. Nagyon nehéz, és annyival könnyebb lenne abbahagyni. Igazából ezért nem tudom megvetni azokat, akik tényleg abbahagyják. Megértem őket, mert nehéz. És a súlyát csak az érezheti, aki megpróbálta végigcsinálni.
Ráadásul annyi buktató van az úton. És túl sok lehetőség arra, hogy valaki tényleg feladja. Ezért nehéz. Ezért fájdalmas... Ezért adják fel. Megértem, de nem fogadom el.

Én nem voltam a legjobb, nem voltam a legtehetségesebb sem. De kitartó voltam, és a legjobb akartam lenni. De a cél messze van, és én nem akartam feladni.

Most mégis, ahogy ott álltam a hófehér folyosón. Rám tört a késztetés, hogy otthagyjam. De mi lehet odabent, ami ennyire fájna? Semmi. Csak tönkrement embereket, összetört álmokat fogok látni, hallani, érzékelni. Egyeztettem az igazgatóval, majd be kell mennem egy csoportmegbeszélésre. Itt már olyan függők lesznek, akik már fél éve tiszták, így nem ártalmasak. De nehéz lesz végighallgatni, mit adtak fel, mit veszítettek el csak azért, hogy a szenvedélyüknek hódoljanak. Remélem egyszer majd megértem azt a késztetést, ami arra veszi rá őket, hogy drogozzanak. Meg akarom érteni, de nem tudom, hogy sikerülni fog-e.
Az igazgatónő mosolyogva jött felém, amint elém ért a kezét nyújtotta.
- Ms. Stewart örülök, hogy intézményünkben köszönthetem – mondta és megszorongatta a kezemet.
- Én köszönöm, hogy fogadnak – mondtam, majd követtem a nőt, aki határozottan megindult az irodája felé.
- Paul Jensen egy bizonyos szerződést emlegetett, amikor szót váltottunk – folytatta, és egy kényelmes karosszék felé intett, hogy üljek le. Én elő is vettem a bizonyos lapot.
- Igen. Titoktartási szerződés, miszerint nem adhatják ki egyik újságnak sem, hogy itt jártam, sem azt, hogy mit csináltam is. Ez vonatkozik az épület minden dolgozójára, kezeltjére, és a kezeltek családtagjaira.
- Ez megoldható. Cserébe ön is aláír egy szerződést, ami megvédi a betegeket. Intézményünk olyan betegeket is kezel, akik egykor a média szereplői voltak. Nem óhajtjuk a paparazzikat a kerítésünk előtt látni – tette hozzá, majd elővett egy hasonló szerződést, mint amilyen az enyém volt.
Titoktartást és hallgatást követel. Gondolkodás nélkül aláírtam a lapot, az igazgatónő átfutotta a sajátját példányát, majd ő is aláírta az enyémet.
- Most, hogy átestünk a formaságokon, azt hiszem itt az ideje, hogy körbevezessem – mondta Mrs. Lawrence, és a kijárat felé intett.
Én a táskámba rejtettem a megállapodásokat és követtem a nőt.
- Alapjába véve minden elvonókúra ugyanarra épül. Teljes megvonás, hasznos tevékenység és szigorú napi- és étrend. Az intézmény húsz éve létezik, és főleg a drogproblémákra szakosodott, de van AA részlegünk is.
- Anonim alkoholista – tette hozzá mosolyogva, amikor kicsit felhúztam a szemöldököm. - Ez főleg mentor beteg kapcsolaton alapul és csoportterápián. A függők elvonásuk első három hónapjában a legkezelhetetlenebbek, a hatodik hónapra mondhatjuk őket tisztának, de további két és fél év alatt bármikor visszaeshetnek. Akkora akaraterőre van szükség, ami nem mindenkinek adatik meg. Kezeltjeink 80%-át vissza nem esőnek nevezhetjük, ezzel az egyik legjobb eredménnyel az államokban...
És a nő csak mondta és mondta, mik az érdemei a kórháznak. Közben beértünk az ebédlőbe, ahol betegek és ápolónők ettek.

Fontos a kapcsolat.
Hogy a függő érezze, akkor is mellette áll valaki, amikor azt hiszi, már semmit nem ér. Kell a támasz, ami véd és meghallgat. Ez az ápolónő. Egy támasz, amikor más már nincs; aki biztat, hogy ne hagyd abba, ne ess vissza, mert egy értékes ember vagy. A forgatókönyv szerint is az ápolóm áll hozzám a legközelebb.
- A délelőtt a csoportterápiák, egyeseknek az egyéni foglalkozás ideje, ami másfél órán át tart. Majd munka, és egytől ebéd. Utána egy órás családlátogatás, majd munka, vacsora, takarítás és utána takarodó. A szoros napirend segít visszailleszkedni a társadalomba, és elfogadni, hogy egy rendszer szerint kell élni – mondta a nő, majd továbbvezetett egy folyosón.
- Egy csoportterápiára szeretne látogatni vagy egyéni foglalkozásra?
- Csoportra – mondtam, majd a nő biccentve elkísért egy szobába. Ott körben állt vagy harminc szék, és vagy a felén ült már valaki. Nők és férfiak vegyesen foglaltak helyet, néhányan felé fordultak, de én csak csendben leültem a fal mellett. Az igazgató közben odament a kezeltekhez, és mindenkitől egyesével megkérdezte, hogy hogy érzi magát. Ezután felém biccentett, majd elment.
A terem lassan megtelt; volt olyan, aki kísérettel érkezett. Vajon milyenek lehetek ezek az emberek, amikor még nem volt semmi bajuk? Amikor még nem csak egy szellemképek voltak a régi önmaguknak, hanem olyan emberek, akik tele voltak álmokkal.
És mi vitte őket arra, hogy a droghoz nyúljanak? Mi volt a... késztetés, miért volt fontos? Vagy akaratukon kívül lettek függők? És csak egy rossz bulizás eredménye lett az egész? Szerettem volna tudni a válaszokat, de nem biztos, hogy elviseltem volna.
Itt van harminc ember. Harminc ember élete ment tönkre egyetlen egy dolog miatt. Harminc embert bélyegzett meg az állam a függő jelzővel. Harminc ember családja reménykedik otthon, hogy egyszer ez még lesz jobb is. Harminc élet lett más emiatt.

- Eliza vagyok, kilenc hónapja tiszta.
- Szia Eliza! - köszönt mindenki skandálva.
- Csak annyit akarok mondani, hogy a kislányom ma bejön hozzám. Több mint egy éve nem láttam, és örülök, hogy megélhettem ezt a napot – mondta mosolyogva, majd leült a helyére a többiek meg megtapsolták.

- Én Zender vagyok – szólalt meg egy nagyon fiatal fi. Talán, ha tizennyolc éves lehetett. - És három hónapja tiszta. Minden pillanat nehéz. És legszívesebben feladnám... - a hangja elcsuklott, nem tudtam elszakítani róla a tekintetem. - De nem fogom feladni. Nem akarom – mondta, majd egyik karjával átölelte magát. - Segítsetek maradni – fejezte be, majd gyorsan visszaült. A lába továbbra is járt folyamatosan fel és le, megállíthatatlanul, türelmetlenül.
Biztos fájt neki. Biztos nagyon nehéz volt nem felpattanni, vagy valamikor kiszökni innen, amikor senki nem figyelt. De maradt, és ezt tisztelem benne. Kitartott.
Történeteket hallgattam végig. Volt aki unalomból szokott rá. Mert nem volt mit csinálnia, a férje dolgozott, a gyerekei meg már máshol éltek. Pénze meg sok volt. A végére elhagyta a férje, a gyerekei megtagadták, pénze meg nem maradt. És most nem tudja miért, de ki akar józanodni.
Ez a legnehezebb, amikor a semmiért kell kijózanodni. Amikor nem tudod miért, de nem akarod azt, ami volt. De ilyenkor, mintha a semmiért gyógyulnál meg. Amikor a legjobban lenne szüksége támogatókra, akkor otthagyták. És ha senki nincs mellette, akkor miért józanodjon ki? De akarta. Talán az ő helyzetét lenne a legjobb végigkövetni. Megnézni, hogy tart ki valaki, amikor nincs miért csak a saját érdekéért.

Figyeltem, és próbáltam mindent magamba szívni, mint a szivacs. Annyival könnyebb lett volna csak figyelni, és hallgatni a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket. De nem feledhettem el, hogy okkal vagyok itt, nem azért, hogy hallgassak. Meg kell jegyeznem mindent. Hogy felhasználhassam majd később. Ezért vagyok itt. Hogy megértsem.
Az egyetlen, ami zavart, hogy csak olyanokat láttam, akik már leszoktak... Vagyis olyanokat, akik már kijöttek a legrosszabból. Ha beszélek az igazgatóval, akkor remélhetőleg mutatnak valaki olyat, aki még a három hónapon belül van.

- Lehetőség lenne rá, tegnap kaptunk meg egy beteget, de nem vagyok benne biztos, hogy látni akarja.
- Biztos vagyok benne, hogy látni akarom – mondtam határozottan, és fel is álltam, hogy vigyenek hozzá.
- De abban az esetben, ha a beteg...
- Ha zavarom a beteget, akkor eljövök.
- Inkább amiatt aggódom, hogy...
- Mrs. Lawrence! Itt vannak a tizenegy órásak!
Az igazgatónő először rám nézett féltve, majd az ajtó felé, mert tudta, hogy sietni kell.
- Ms. Stewart. Tudnia kell, hogy a beteg...
- Elnézést a zavarásért, de nem tudok várni! - mondta egy sovány kék szemű nő, és benyitott. - Már jobban van? Ó... - mondta, majd döbbenten nézett rám, majd rögtön az igazgatónőre.
- Ms. Stewart, az ápolónő majd elkíséri önt a beteghez – mondta, a titkárnő meg már hívott is valakit.
- Syta, kérem foglaljon helyet – hallottam még félfüllel, hogy az igazgató hellyel kínálja a nőt.

- Jöjjön velem – mondta egy ápolónő, és kísérni kezdett folyosók százain keresztül.
Odaértünk egy lezárt folyosószakaszhoz, majd egy ajtóhoz, ami három zárral volt védve. Az ápoló lassan nyitogatni kezdte a zárakat.
- Ugye az igazgatónő megmondta, ki a beteg? - kérdezte a nő, majd kinyitotta az ajtót.
- Nem, de...
- Robert Pattinson.
A fejemet felé kaptam, és ő volt, de mégse ő.
- Ez nem ő – mondtam, majd közelebb mentem. Az alaknak fehér arca volt, nyakig érő haja, és olyan sovány volt, hogy azt láttam, ahogy dobog a szíve a takarón keresztül.
- Higgye el, hogy ő az – mondta a nővér majd beljebb ment, és a kórlappal kezdett foglalkozni.
Közelítettem én is, és egyre biztosabb voltam abba, amiben nem akartam.
- Robert... - suttogtam, és felé hajoltam. - Ez hogy...? És miért...? És mikor...? - dadogtam, majd megérintettem Rob kezét. Féltem hozzáérni, féltem, hogy a bőre leomlik róla. Olyan papírvékonynak tűnt a bőre. Ez még csak rosszabb volt attól, hogy le volt kötözve a keze, hogy még véletlenül se tegyen kárt magában.
Lassan fogtam fel, hogy mi is ez tulajdonképpen.
- Úristen! - nyögtem fel, és kezemet a szám elé kaptam. Robert... drogozott. És nem is olyan egyszeri alkalommal, ha elvonón van. És a haja hosszából ítélve évek óta... Én miért nem tudtam erről?
Lehet, hogy nem beszéltünk a Twilight óta, de jóban voltunk még akkor. A legjobb barátok voltunk, és most erről se tudtam.
- Robert! - suttogtam, és kicsit megszorítottam a kezét, hogy felkeljen.
Mintha megérezte volna Rob elfordított a fejét, majd lassan kinyitotta a szemét.
Tekintete zavaros és homályos volt, mintha nem is látna semmit.


Amerika, 2017.

A sötét sziszegett és átölelt, a világos meg taszított és beszélt.
Ami furcsa volt, hogy értettem, ami mondott a világos, és tudtam, hogy most fel kell kelnem. Fájni kezdett mindenem... Kiabálni akartam, de nem tudtam kinyitni a szám. Fájt megmozdulni. Megmozdítottam a fejem, az meg esett, mintha a nyakam elengedte volna.
Hirtelen rándult meg a nyakam majd nyitottam ki a szemem.
- Áu... - nyögtem fel, majd megpróbáltam felemelni a kezem, de valami megakadályozott. Pislogtam néhányat, majd lenéztem a kezemre. Ki volt kötve.
Emelgetni kezdtem, remélve, hogy valamikor enged. Oldalra rángattam minden erőmet beleadva. Aztán valamiért ismerős lett a helyzet. Ez már megtörtént, így lassan abbahagytam az övvel való csatát.
A fejem őrült erővel kezdett el lüktetni, mindenem elzsibbadt, és olyan volt, mintha testem minden felületét papírral vágtam volna el.
- Robert – szólított meg egy hang, majd egy női arcra emeltem a tekintetem. - Szia – suttogta, és megérintette az arcomat.- Mi történt? - kérdezte kedvesen.
A keze puha volt és meleg. Nem tudtam volna megmondania, hogy ki az a nő, de tudtam, hogy ismerem.
- Kristen az, te idióta! - szólt hirtelen egy erőszakos hang, és a másik irányba kaptam a fejem.
- Megint itt vagy... - suttogtam fáradtan, és elfordultam tőle.
- Most vagyok itt először – mondta a nő, majd elhúzta a kezét.
- Nem te, hanem ő – mondtam és a másik alak felé intettem.
- Hallucinál – szólalt meg egy harmadik alak.
- Mióta vagyok itt? - kérdeztem és Kristen felé fordultam.
- Nem tudom – mondta, és megint megszorította a kezemet.
- Két napja – mondta a durva hang, és megindult felém. - Vajon mit szólna hozzá anyád, ha így látna? - kérdezte, és az arcom felé hajolt.
- Semmit – mondtam hangosabban, és a másik felé fordultam, hogy lássam az arcát.
Három évvel ezelőtti énem dühös volt. Végtelenül dühös.

- Megvetlek és szánalmas vagy! - köpte, és sértetten nézett rém. - Mit tettél velem?
- Semmit... - nyögtem, és megpróbáltam elfordítani a fejem.
- Mindent tönkre tettél! A életedet, a karriered, a testedet! Mindent!
- Nem igaz... - mondtam fáradtan.
- Mondj egy valamit, ami még ép rajtad!
Csak hallgattam, mert semmit nem tudtam mondani. Talán igaza van.
- Mesélj egy kicsit Alyssáról! - mondta erőszakosan fiatalabb énem.
- Nincs mit! - mondtam és éreztem, hogy a harag kezd előtörni.
- Azt se tudod hol van! Nem is tudsz róla semmit! Legalább rá lennél tekintettel!
- Hagyj békén!
- Már megint... - suttogta az egyik nő, majd szapora lépteket hallottam.
- Annyit mondj, hogy mennyi idős!
- Nem tudom...
- Nem érdemled meg Alyssát!
- ALYSSÁRÓL EGY SZÓT SEM!
- Ki az az Alyssa? - kérdezte egy nő megdöbbenve.
- Nem tudom... - nyögtem fel, majd elfordítottam a fejem.
- Ki az az Alyssa? - kérdezte megint, majd a nő maga felé fordította a fejem.

- A lányom – suttogtam, majd lecsukódott a szemem.





Kedves Olvasók!

Nos lehet, hogy hihetetlen, mégis igaz, ez ugyanis egy fejezet, bár elég rövidke.:)
Tudom, hogy sokat kellett várni rá, elnézést is érte, de azt hiszem rájöttem, mi hiányzott eddig az életemből. És az nem más, mint az írás. És mivel hiányzott, ezért folytatni fogom, remélem még vannak olyanok, akik ennek örülnek.:)
Friss belátható időn belül!;)

Puszil mindenkit: Nee^^ (aki nem tűnik el többet...)