My boy - 20. fejezet

20. fejezet

2007. április 13.

Szív, fúj, füst...

Szív, fúj, füst... Lélegezz! Szív, fúj, füst... Levegőt! Lélegezz! Vegyél már levegőt a francba!

Csak néztem a füstkarikákat, amiket én csináltam, és szidtam magam, amiért csak ezt szívom. Nem vettem levegőt, csak a büdös dohányt szívtam. Pedig már ideje lenne tiszta levegőt is szívni, nem csak ezt a szart...

A csikkemet eldobtam, majd mély levegőt vettem. Köhögnöm kellett. Túl tiszta volt a levegőt... Túlságosan is ahhoz képest, amit az előbb lélegeztem. Utáltam, de mégse tudtam tőle megszabadulni... Ezért szerettem. Talán nem volt más választásom. Hát kellett nekem rászokni... Tulajdonképpen az én hibám. Csak az enyém, senki nem kényszerített.

- Kris! Csörög a mobilod! - kiáltott egy pasi, én meg visszaindultam a közös öltözőnk felé. A kis költségvetésű filmek hátránya... Kevés szolgáltatás, sok munka, és talán még siker sem... Talán ezt utálom a legjobban a színészetben. Legalábbis per pillanat...

Mit tudnak azok a nagy színészek, amit mi nem? Miért jobbak, mint a kicsik? Miért játszhatnak igazán jó filmekben? És nekünk, kicsiknek, miért kell elviselni a lenézést? Ki tudja lehet, hogy egyszer én is nagy leszek... Na akkor majd röhöghetek rajtuk, igaz? Meg lesz nekem engedve?

- Halló – szóltam bele a mobilomba, és nekitámaszkodtam a beépített fésülködő asztalnak.

- Kristen Stewart? - kérdezte egy idegen női hang. Na ez is klassz! Minek hív, ha azt se tudja ki vagyok?

- Igen... - mondtam tétován.

- Catherine Hardwork vagyok... - A következő gondolatom az volt, hogy ez engem minek kéne, hogy érdekeljen? Miért fontos? - … a Twilight című film rendezője. Szeretnék veled találkozni. - Na jó... Talán mégis érdekel, hogy ki ő.

- Rendben – vágtam rá gondolkodás nélkül, majd kimentem az öltözőből, ugyanis a munkatársam erősen figyelt. Ami meg engem zavart.

- Hallottál már a Twilightról? - kérdezte Catherine, és hallottam, hogy vigyorog a másik vonal végén. Na tessék! Tőlem kér időpontot, ő keres meg, erre meg kinevet!

- Nem, de ez problémát jelentene? - kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy csak nekem tűnt föl kicsit ellenséges hangom.

- Dehogy! - nevetett fel Catherine, és én is akaratlanul mosolyodtam el. - Mikor érnél rá, Kristen?

- Hétvégén. Inkább szombaton – mondtam, és magamban megsirattam azt a csodás szabadnapot, amit elterveztem. A habfürdőt meg az egész napos tévé bámulást is.

- Rendben. Akkor szombaton délután kettőkor megfelelne? Esetleg elmehetnék hozzád...

- Éppen forgatok, de ha idejössz, akkor rendben... - mondtam, és megadtam a címét a forgatás helyének.

- Rendben.

Elköszöntünk egymástól, majd felsóhajtottam. Miért is mondok igent mindenre? Direkt csinálom, hogy véletlenül se legyen időm? Hülye vagyok... Komolyan hülye vagyok...

- Kristen! Látogatód érkezett! - kiáltott egy kellékes, én meg elfordultam a rendezőtől. Egy szőke mosolygós nő nézett rám olyan érdeklődéssel, mint valami biológus egy bogarat. Nah, tessék! Hirtelen rovarrá tettem magam!

- Elmentem – mondtam a rendezőnek, aki csak bólintott. - Hétfőn jövök – tettem hozzá, és megindultam a nő felé.

- Kristen – mondtam, amint elé értem és arcon pusziltam.

- Catherine, de nyilván ezt tudod – mondta, majd elengedtük egymást.

- Bemegyek a táskámért, és jövök, rendben? - kérdeztem, majd megindultam az öltöző felé.

- Itt várlak – mondta, én meg elfordultam tőle.

Fáradt voltam. Úgy igazán fáradt. Legszívesebben aludtam volna vagy leültem volna a földre, hogy ott is maradjak. Hogy fel se keljek, és csak üljek. Mondjuk csak egy kicsit néznének hülyének... Csak egy egészen kicsit... Ráadásul most itt van Catherine is, szóval főleg nem lenne érdemes csak úgy leülni, és lenni...

Kezemet a vállamra raktam, majd a fejemmel köröztem egyet. Máris jobb! Legalábbis szeretném ezt hinni, hogy máris jobb!

Bementem a táskámért, majd visszaindultam vadiúj ismerősömhöz. Kíváncsi vagyok, hogy mit fogunk csinálni...

Catherine ugyanott és még mindig mosolyogva várt. Mintha nem is tudna mást csinálni csak mosolyogni... Mondjuk ez jó! Legalább valaki pozitívan látja a világot...

- Mikor fejezed be a forgatást? - kérdezte, amint odaértem. Elindultunk valahova, de hogy hova azt még én se tudtam... Valahova.

- Még hat hét.

- És mikor jön ki a film?

- Még másfél év – mondtam, majd elmosolyodtam... Kicsit szürreálisak ezek a dátumok... Mintha több munka lenne a filmmel színészek nélkül...

- Hallottál már Stephenie Meyerről? - kérdezte, és olyan gyorsan tette fel egymás után a kérdéseket, mintha otthon gyakorolta volna... Mintha egy komplett lista lenne a fejében, és csak arra várna, hogy mindet megkérdezhesse tőlem.

- Nem... - mondtam, majd rá néztem. Ő még mindig mosolygott, majd elővett egy jobb időket is látott könyvet. Az nem volt kifejezés, hogy elnyűtt volt...

- Twilight-saga, írta Stephenie Meyer – mondta, majd a kezembe nyomta a könyvet. Én különösebb érdeklődés nélkül a kezembe vettem, mert nyilván ezt várta el tőlem.

Semmi érdekes nem volt a könyvön. Egy egyszerű kéz, ami az almát szorongatja... Hát lehetett volna valami jobb borítót is tervezni...

Elolvastam a hátoldalán az ismertetőt.

- Ez egy vámpíros Rómeó és Júlia – közöltem vele, amint végeztem az olvasással.

- Igen – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - De valahogy mégsem... Többet is ki lehet belőle hozni, ha sikerül megtalálni a megfelelő színészeket, és valami csoda folytán megszáll engem is az ihlet. Akkor jó film lehet – mondta lelkesen. - Ebben a könyvben több van, mint egy egyszerű szerelmes regény... Ez több is lehet!

- Ez az első filmed? - kérdeztem, mert nagyon úgy tűnt, hogy igen. Túl lelkes, és mintha nem is a valóságban mozogna... Mintha egy kis világban élne, amit ő maga alkotott. Ahol nincs költségvetés, nincsenek határidők és nincs olyan, hogy ez a jelenet nem jó, forgassuk újra!

- Nem... - mondta, majd felnevetett. - Már van egy filmem, és már egy forgatókönyvet is írtam. A forgatókönyv közös munka volt Nikki Readdel, aki Rosalie-t játssza majd ebben a filmben – mondta és könyvre bökött.

- Már megvannak a színészek? - kérdeztem és visszaadtam neki a könyvet.

• Nagyjából. A két főszereplő természetesen hiányzik, és még nincsen Carlisle-om, se Esmém. És néhány mellékszereplő is hiányzik, de nagyjából már megvagyunk...

- És miért hívtál fel? - kérdeztem, mert igazából ez érdekelt. Oké, hogy most találkozunk és elcsevegünk, de azért valami értelme is legyen ennek, nem?

- Láttalak egy filmben... És szeretném megnézni, hogy te hogy képzeled Bellát... – mondta, majd bizakodóan mosolygott rám.

Hát nehezen képzelhetem bárhogy is, mivel se a könyvet nem olvastam, se a forgatókönyvet nem láttam...

- Akkor ez tulajdonképpen egy meghallgatás – mondtam leegyszerűsítve a dolgokat.

- Igen – mondta ő is, majd megint rám mosolygott. - Tudod a főszereplőket a legnehezebb megtalálni...

- Elhiszem, hogy nem könnyű – mondtam csak azért, hogy mondjak valamit.

Akkor tulajdonképpen azért vagyok itt, hogy megnézze jó vagyok-e egy szereplőnek. Ezért keresett meg, és nem csak azért, mert milyen klassz lenne látni valakit... Szóval ez egy meghallgatás...

- Ha nem szeretnéd, akkor megértem – mondta Catherine, és újabb köteg lapokat vett elő a táskájából. Mintha feneketlen lenne... - De megpróbálni megérné, nem? - kérdezte majd rám nézett.

Én csak néztem a rakat lapot, ami nagyon is úgy nézett ki, mintha egy forgatókönyv lenne. Végül is... Miért ne? Ráérek, és ez is egy lehetőség...

- Kristen! Ma ide tudnál jönni? Meg kéne nézni az Edwardokat – mondta Catharine a telefonba.

Én még éppen csak hogy felkeltem, máris csörgött a telefonom.

- Persze. - Préseltem ki magamból, majd az órára néztem. Dél múlt pár perccel... Utálom az éjszakai forgatásokat... - Mikor legyek ott? - kérdeztem és kimásztam az ágyból.

- Kettőre nálam – mondta, majd hallottam, hogy lapozgat a papírjai között. - Három befutós van, velük kéne eljátszani a 36-os jelenetet...

- Miért pont azt? - kérdeztem nagyon jól tudva, hogy az melyik jelenet...

- Tudnom kell, kivel csapkodnak a szikrák, édesem... - nevetett fel Catherine. - Mennem kell. Kettőkor nálam! - mondta, majd lerakta a telefont.

- Neked is viszlát – suttogtam még, majd bevánszorogtam a fürdőbe.

Kellett nekem még elmenni Michaellel bulizni... Azt hiszem nem volt egy logikus lépés. De hát meg kellett ünnepelni, hogy vége az egyik forgatásomnak és szabad vagyok!

Hat hete, hogy Catherine nekem adta Bella szerepét. Össz-vissz két jelenetet játszottam el neki, aztán valahogy a parkba keveredtünk és elkezdtük kergetni a galambokat. Ezután mondta azt, hogy enyém Bella szerepe.

Egyszerre voltam meglepett, megkönnyebbült és kicsi ijedt is. Végül is... Melyik rendező az, aki azért adja nekem a szerepet, mert jól kergetem a galambokat?

De persze örültem is, mert van egy újabb munkám. Legalább most nem nekem kell keresni...

Gyorsan felöltöztem és előkerestem a forgatókönyvet.

Kell nekem állandóan az ágy alá rúgni mindent! Kihalásztam a Twilight-ot, majd gyorsan megkerestem a 36-os jelenetet... Nincs sok szövegem... Ennyit talán meg tudok jegyezni...

Közben rávettem magam, hogy a könyveket is elolvassam, hogy teljes képet kapjak Belláról.

Őszinte legyek? Egészen... pozitív karakter. De hogy hogy szerethet bele Jake-be, azt sajnos nem értem meg. Ott van neki Edward! A megtestesült tökéletesség! Mondjuk ilyen szempontból Edward se egészen normális... Kell neki elhagyni Bellát...

Az első rész még teljesen oké minden, leszámítva az idióta James-et... Ne mindegy.

Felöltöztem, majd összerámoltam egy táskába.

Catherine egy kicsit messze lakik... Inkább előbb érek oda, minthogy késsek.

- Itt vagyok! – kiáltottam, amint betoppantam a lakásba.

- Ülj le, Kris, még van egy kis dolgom – kiáltott Catherine valahonnan. Én levettem a cipőmet meg a kabátomat is, és beljebb mentem a lakásba.

A nappaliban már ült egy fiú. Zavart volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy mindjárt elalszik... Nyilván ő az egyikük...

- Helló... Kristen Stewart – mondtam, amint elé értem. - Bella... - tettem hozzá, majd elmosolyodtam.

- Robert – mondta, majd kezet fogott velem. - Edward-jelölt – tette hozzá, majd elmosolyodott. Fáradt volt. Nagyon fáradt... Karikák voltak a szemei alatt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki kicsattan az energiától. De valahonnan ismerős is volt. Néztem az arcát, és próbáltam rájönni, hogy hol láttam már... Mert valahol biztos.

- Nem ülsz le? - kérdezte hirtelen, én meg zavartan vettem tudomásul, hogy csak álltam Robert felett és úgy néztem, mintha valami különleges dolog lenne...

- De... - mondtam, majd leültem mellé a kanapéra. - Már valahol láttalak – mondtam, és még mindig az arcát néztem.

Robert erre csak felsóhajtott, és megint a kezét nyújtotta nekem.

- Cedric Diggory, Harry Potter négy, örvendek – mondta, és rám mosolygott.

- Tényleg! - kiáltottam fel, majd újra kezet ráztam vele, és nevetni kezdtem. - Kicsit nyúzottnak tűnsz – jegyeztem meg, majd felé fordultam.

- Tegnap még Londonban voltam – mondta, és fáradtan hunyta le a szemét. - Az ügynököm kanapéján, alvásnak nem nevezhető tevékenységet folytattam, és az se tudom, hogy milyen nap van az időeltolódástól – mondta majd rám nézett. - Nevess nyugodtan! - mondta, amikor látta, hogy erősen próbálok nem nevetni.

Mintegy végszóra kitört belőlem a nevetés akaratlanul és megállíthatatlanul. Pedig nem is volt annyira vicces ez az egész...

- Édes színész élet – ironizáltam, amikor már meg tudtam szólalni.

- A hab a tortán... - tette hozzá és akaratlanul nevettem még jobban.

Pedig tényleg nem volt vicces. Semmi nem volt nevetséges az egész szituációban. De egyszerűen muszáj volt nevetnem...

- Olvastad a könyveket? - kérdeztem csak hogy végre abba hagyjam a nevetést...

- Még nem... - mondta, és újra lehunyta a szemét. - Te?

- Igen – mondtam, majd hallottam, hogy megszólal a kapucsengő.

- Kris! Kinyitnád? Egy perc, és megyek!

Felpattantam Robert mellől, és a bejárati ajtóhoz mentem. Két újabb pasi lépett be, az egyik túl idő volt... Szerintem. Senki nem hinné el róla, hogy tizenhét éves!

- Te vagy Catherine? - kérdezte az egyik, és engem nézett mosolyogva.

- Jó vicc – mondtam, majd a kezemet nyújtottam. - Kristen. Én vagyok Bella.

- Akkor téged kell megcsókolni – mondta a pasi, majd rám kacsintott... Nem volt szimpatikus... Egy kicsit se volt szimpatikus...

- Oké... - szólalt meg Catherine a hátam mögött. - A hálóban fogjátok eljátszani a jelenetet... Ott van megfelelő ágy – tette hozzá és elindult felfelé a lépcsőn. Én is követtem őt, és visszanéztem, hogy Robertnek feltűnt-e, hogy jönni kell... Valószínű, hogy igen, mert felpattant, mintha semmi baja nem lenne, és utánunk szaladt.

Az első pasi eljátszotta a jelenetet, de Catherine szerint is túl idős volt. Egyet kellett vele értenem... Egyszerűen túl öreg... A második állandóan elfelejtette a szöveget, amikor alig három sort kellett megjegyezni, és folyamatosan húzta a hajam. Be is ütöttem magam miatta, és biztos voltam benne, hogy reggelre klassz kis foltom lesz az oldalamon...

És utána jött Robert. Még mindig fáradtan, és még mindig nyúzottan, de ott volt.

- Ismered a jelenetet? - kérdezte Catherine mosolyogva.

- Igen – mondta Robert, és az ablakhoz állt.

- Rendben, akkor kezdhetitek – mondta, és beletemetkezett a papírjaiba.

Én eljátszottam, hogy anyukámmal telefonálok, majd Robert direkt lecsapta az ablakot. Eljátszottam, hogy meglepődök, majd tényleg meglepődtem...

Rob mintha nem is lenne fáradt! Olyan... furcsa volt...

- Hogy jutottál be? - kérdeztem csak a látszat kedvéért.

- Az ablakon – mondta, és úgy mosolygott, mintha tényleg szerelmes lenne... Hát ez nem igaz! Hogy képes valaki hulla fáradtan ilyesmire?

A szemem sarkából láttam, hogy Cathrine felnéz az irataiból.

- Van valami, amit már rég ki akartam próbálni – suttogta Rob még mindig mosolyogva. - Ne mozogj!

Ajakival lassan közelített az enyém felé. Én csak azért is megmozdultam...

- Ne mozogj! - mondta megint, de már egyáltalán nem mosolyogva. Már komoly volt...

Na jó... Totálisan Edward. Erre nem tudok mit mondani... Abszolút Edward... És ha ő Edward, akkor én Bella.

Edward ajkai az enyémekhez értek, pedig teljesen tisztába voltam vele, hogy ő Robert és nem Edward.

Szinte önfeledten csókolóztunk, de nagyon úgy nézett ki neki az eszében van, mit kell tenni, mert pillanatok alatt az ágyon találtam magam.

- Remek! Ő lesz Edward! - kiáltott fel Catherine, Robert meg elszakadt tőlem.

Hoppá... Erre nincs jobb szó... Csak...

Hoppá.

My boy - 19. fejezet

19. fejezet

2020. július 12.

Nah jó...

Valaki mondja meg, hol hagytam el négy hónapot, és, hogy az a négy hónap miért tűnik mondjuk... Négy órának.

Tulajdonképpen semmit nem csináltam. Csak forgattam. Semmit! Egyszerűen eltűnik az idő, mert neki olyan kedve van. Miért van az, hogy az idő egyszer lelassul, mert neki gy tartja úri kedve, majd egyszer az sem tűnik fel, hogy hónapok telnek el, pillanatok alatt...

Rohadt idő. Mi a fenének van belőle túl kevés? És miért nem lehet időt venni? Milyen vicces is lenne... Kérek egy kenyeret egy tejet... Jah és egy hónapot is legyen szíves... És ha lehet, akkor március legyen...

Szívás. Annyira szívás, hogy egyszerűen csak úgy eltűnnek a hónapok, ha nekik így tetszik. Még csak annyit se mondanak, hogy viszlát, vagy szia elmentünk... Csak eltűnnek...

Elterülve feküdtem az ágyamon, és erősen koncentráltam. Mintha valami hiányozna. Fölkeltem, és azonnal rájöttem, hogy micsoda... Az ébresztőóra... Nem húztam fel, ezért nem költött. Szuper! Még csak ez hiányzott, hogy elaludjak!

Azonnal kipattantam az ágyból, hogy bevetődjek a fürdőmbe. Oké... Öt perc. Nem kell nekem ennél több. Kapkodtam, és sietve mostam meg a fogam. Egy hajgumival összefogtam a hajam... Hát így se volt éppen szuper, de jobb volt, mint kiengedve...

Beleugrottam az első ruhába, amit találtam, majd lerohantam a lépcsőn. Talán még van egy kis időm, hogy megigyak egy kávét... Az mindig belefér! Berontottam a konyhába...

- Kicsim, mégis hova sietsz ennyire? - kérdezte Jeff teljesen nyugodtan egy gőzölgő csésze fölött. Nagyon idióta képet vághattam, mert elnevette magát, majd felém tolta a bögréjét. - Édesem, vasárnap van... Neked meg szabadnapod! - mondta vigyorogva, én meg azonnal leálltam.

A vállaim leereszkedtek, hatalmasat sóhajtottam, és szinte lerogytam az egyik székre.

- Talán túl sokat dolgoztál mostanában, kincsem... Egy kicsit nyúzott vagy... - mondta Jeff, majd felkelt egy másik bögre kávéért. Én nem szóltam semmit, csak ültem ott, mint valami szerencsétlen idióta... Vasárnap van a fenébe! Edy meg a nagyapjánál van, nekem meg a következő hetem szabad... De ez a szabad se olyan szabad, amilyet én szeretnék... Hat forgatókönyv vár a dolgozóban és két forgatási lista... - Mondjuk lehet, hogy megérte annyit dolgozni... - mondta Jeff, majd leült velem szembe vigyorogva. - Láttam a Mon ange nyerskockáit... Baromi jó!

- Örülök – préseltem ki magamból, majd megtámasztottam a fejem a tenyerembe. Valamiért olyan nehéz a fejem... Egyszerűen... nehéz...

- Lehet, hogy jobb lenne, ha hagynálak aludni – mondta Jeff, majd megint felkuncogott. - Tessék! - mondta, majd egy halom újságot dobott elém. - Megint címlapon vagy.

Nem érdekelt. Annyira nem érdekelt, hogy már megint milyen mesét találtak ki ezek a hülye firkászok! Annyira nem érdekelt, hogy Edy most per pillanat mondjuk az eltitkolt nővéremnek a gyereke, aki kokós volt, és meghalt és most én nevelem az ő gyerekét. Annyira nem érdekelt az egész!

- Robbal együtt, édesem. És komolyan nem értem, miért nem vagytok együtt. Még a kamera is szeret titeket! - mondta Jeff elmélázva és maga elé vette az egyik újságot.

- Nem érted, Jeff? Tényleg nem érted? - kérdeztem fáradtan, de cinikusan is, majd magam elé húztam az egyik újságot.

- Nah jó, értem... De nem kéne neki megbocsátanod, édesem? Olyan szépek vagytok! - mondta, és egy lapot emelt maga elé, amin épp Robbal együtt pózoltunk. - És még gyereketek is van! - tette hozzá, majd szinte könyörgően nézett rám.

- Jeff! - mondtam normális hangerővel, és elfordítottam a tekintetem. - Tűnj el!

- Na, most miért? Csak mert én végre kimondom az igazat? - Jeff hisztizni kezdett, de elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam ez nem igazi düh. Ez csak színészkedés.

- Menj el, Jeff! - mondtam, majd fogtam a bögrém és felvonultam a szobámba.

Túl fáradt voltam, ahhoz, hogy tényleg haragudjak. Túl sokat dolgoztam, és túl sokat kell még dolgoznom, hogy most gondolkodni kezdjek azon, amit Jeff mondott. Én ehhez most kevés vagyok.

Bár szeretem Jeffet, de most túl sok nekem... Szeretem a fiamat is, de most örültem, hogy nincs itthon. Most túl fáradt vagyok mindenhez... Egyszerűen nincs energiám semmihez.

Letettem a bögrét az éjjeli szekrényemre, majd ruhástól visszazuhantam az ágyra. Aludni... Csak egy kicsit...

- Kris!

Valaki kiabált... Valaki a nevemet kiabálta, de nem érdekelt. Biztos csak álmodom. Egyszerűen csak álmodom, hogy valaki hív...

- Kris! Itthon vagy? - A hang közelebb jött. Ismertem, hogy ki az. Tudtam kié... Csak nem jutott eszembe...

- NEM! - ordítottam, majd a másik oldalamra fordultam. Hagy pihenjek... Semmi kedvem felkelni.

- Kristen?! - Valaki kopogott az ajtómon, majd hallottam, hogy halkan kinyílik. - Kris... - Az a valaki végre már csak suttogott, de még ez is túl hangos volt. Hagyjon már békén!

- Nem vagyok itt – nyögtem, majd a takarót is magamra húztam a hatás kedvéért. Hallottam, hogy az a valaki felkuncog.

- Hol van Edy? - kérdezte az a valaki. Erre én kinyitottam a szemem. Nem akar elmenni. Túl szép lett volna, ha megfordul és kimegy. Fáradtan fordultam meg, hogy Robbal találjam szembe magam. Már meg se lepődök. Egyedül ő képes csak így idejönni, és Edyt keresni...

- A nagyapjánál... nyaral – mondtam, majd ledobtam magamról a takarót. Talán most áldom az eszem, amiért ruhában feküdtem le. Kétség kívül kényelmetlen volt a farmer, de most milyen szuper, hogy Rob nem látja a báránykás pizsamámat!

- Oh – Rob csalódottan sóhajtott fel, majd hajtotta le a fejét. Rá emeltem a tekintetem. Már meg se lepődtem... Egyedül ő képes ennyire... érzéki lenni miközben simán csak az ajtófélfát támassza. Pedig egyáltalán nem akartam érzékinek találni. Se szexisnek, pedig az a farmer nem volt semmi! A fenébe! Egy pillanat alatt kaptam el a tekintetem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem éppen azt csináltam volna, amit. A fenébe! Én végigmértem Robot!

- Bocs, hogy nem telefonáltam, hogy jövök... - szólalt meg Rob, amitől az arcára vonta a figyelmet. Fáradt volt! Annyira fáradt... - Csak most fejeztük be a forgatást, és már hónapok óta nem láttam Edyt... Gondoltam itthon van.

- Nemrég lett vége az iskolának. Ilyenkor mindig a nagyapjánál van – mondtam, majd felkeltem az ágyból. Legalább tűnjön úgy, minta éber lennék... Bár egyáltalán nem voltam az...

- Értem – mondta Rob csalódottam, majd rám nézett. - Fáradt vagy? - kérdezte és egy kicsit elmosolyodott.

- Én is nemrég fejeztem be egy forgatást... Csak a szokásos, Rob – mondtam, majd elindultam felé.

Nem! Egyáltalán nem akarom megérinteni. Csupán le akarok menni a nappaliba. Nehogy kísértésbe essek, hisz itt ez a hatalmas franciaágy, én meg még mindig elég fáradt vagyok. Nem lenne szerencsés megint elaludni... Bár kellemes az egyértelműen az lenne...

- Kérsz egy kávét? - kérdeztem, majd szélesebbre tártam az ajtót, hogy ki tudjak menni. Kisurrantam Rob mellett, és majdnem lefutottam a lépcsőn.

- Igen, köszönöm – mondta, majd hallottam, hogy lassan ő is követ.

Rob nyúzottan ült le az egyik székre, majd támasztotta meg a fejét. Pont úgy, mint én reggel. A szemét félig becsukta, és nagyon úgy nézett ki, bármelyik percben elaludhat.

- Meddig forgattatok? - kérdeztem, ahogy feltettem a kávét.

- Nem tudom – mondta, majd láttam, hogy megrázza a fejét. - Az utolsó két-három nap kicsit egybefolyt... - mondta, majd megkísérelt egy mosolyt, nem éppen sok sikerrel.

- Miért nem haza mentél? - kérdeztem, és néztem, ahogy a kávécseppek szép lassan lefolynak a tárolóba. Hülye kérdés volt... Tudtam miért nem haza ment, de talán jobb, ha nem itt alszik el...

- Látni akartam Edyt – mondta, majd sóhajtott egyet.

- Értem – mondtam csak úgy, majd felé nyújtottam egy bögrét.

- Köszönöm – mondta, majd egy hajtásra megitta az egészet.

Ezt a részét igazán utáltam a színészvilágnak. Hajtanak, ameddig csak tudnak, nem alhatsz a forgatás érdekében és nem gondolnak arra, hogy valami véletlen folytán te is csak egy ember vagy... Emberi szükségletekkel.

- Ha akarsz itt is aludhatsz... - mondtam, de szinte rögtön megbántam, ahogy kimondtam. Nagyon remélem nem úgy hangzott, mintha... az én ágyamba hívtam volna meg... - Ha már eljöttél idáig... És Edy sincs itthon... Nem szállj megint repülőre... London kicsit messze van... És biztos fáradt is vagy – hadartam, magyarázkodtam és dadogtam is... A francba!

Rob meglepetten nézett rám, majd felsóhajtott.

- Az remek lenne – mondta, majd rám mosolygott.

Kristen! Örömmel jelentem, hogy megástad a sírodat! Óhajtasz esetleg bele is feküdni?

Komolyan mondom, hogy hülye vagyok! Ez nem normális, amit én csinálok! Elvileg utálom Robot! Gyakorlatban lehet, hogy nem is! Most meg meghívom, hogy nálam aludjon!? Én nem vagyok normális...

- Oké... - mondtam, majd majdnem zavartan kezdtem hátrálni a kijárat felé. - Most lezuhanyzok... - A fenébe! Miért is érdekelné Robot, hogy én lezuhanyzok? Nem vagyok normális! - Addig csinálj... amit akarsz... - dadogtam, majd kifordultam a konyhából.

Ez az Kristen! Fél lábbal már bent is vagy! Esetleg szeretnéd magadat el is temetni? Hogy lehetek ekkora idióta? Csinálj, amit akarsz. Most biztos odalent nevet rajtam... Mondjuk meg is érdemlem, hogy lehet ennyi baromságot összehordani, amennyit én össze tudtam alig tíz perc alatt? Szánalmas...

Megnyitottam a csapot, majd alá álltam. Rob most épp odalent van...

Nem akartam erre gondolni. Mégis valahogy befurakodott az elmémbe, hogy odalent van... És vár, vagy ki tudja mit csinál. Én meg idefent vagyok meztelenül... Bezártam az ajtót? Remélem, igen...

És ha utánam jönne, azt mondanám, hogy menj a fenébe, vagy egyáltalán nem... Talán kicsit féltem, hogy nem azt mondanám, amit akarok... Rohadt hormonok! Vagy nem is a hormonok... Mi a fene bajom van?

Dühösen csaptam rá a csapra, majd szálltam ki a zuhanyból. Szánalmas, szörnyű, kiéhezett nő vagyok... Ez az igazság...

Fogadd el, Kristen, és tessék itt egy ásó! Most már betemetheted magad!

Felfrissülve mentem le a lépcsőn, és még a normális énem kívánta, hogy Rob ne legyen ott. Pedig nagyon is ott lesz, ebben biztos vagyok... És a nem normális énem, majdhogynem tapsolt és ugrált örömében...

- Megnézzük? - kérdezte Rob mosolyogva, amint leértem a lépcsőn, és egy DVD-t dobott felém.

Reflexből nyúltam a doboz után, majd döbbenten meredtem a DVD-re.

- Szó se lehet róla! - kiáltottam, és én is meglepődtem, hogy milyen dühösen cseng a hangom. - Nem! Egyáltalán nem!

- Kristen... - Rob átmászott a kanapén és megállt előttem. - Na... Légyszi... Ha már itt ragadtam Sacramentóban, és nem tudok hazamenni...

- De haza tudnál menni... - vetettem ellene, és hátrébb léptem. Túl közel van...

- De meghívtál! - mondta Rob pimaszul, majd elvette tőlem a DVD-t. - Tudod milyen rég nem láttam? - kérdezte és csak láttam, ahogy merengve nézi a borítót. - Nem is emlékszem már rá...

- Dehogynem emlékszek! És eszem ágában sincs megnézni! - mondtam majdnem dühösen, majd elindultam a dolgozó irányába. Mi az, hogy velem akar filmezni? Nem elég, hogy itt ragadt, de még szórakoztassam is? Hallottam, hogy Rob követ. De minek követ?

- És különben sincs rá időm... Rengeteg dolgom van – mondtam, és a halom papírra böktem az asztalomon. Láttam, hogy Rob arca elsötétül, és megint megtámaszkodik az ajtófélfában. Már egyáltalán nem vigyorgott... - Tudod van egy produkciós irodám. Muszáj vezetni! És még mindig nincs meg a lány a Reflektorra! Azt hittük, hogy igen, de terhes lett! A Reflektor főszereplője, nem lehet terhes! És kaptam egy rakat forgatókönyvet... Már megint! És nincs időm leülni megnézni, mert valaki itt dolgozik is kettőnk közül, a fenébe! - kiabáltam. Kiabáltam, pedig nem akartam... Ordítottam, és egyszerűen csak dőlt a szó megállás nélkül, mint egy csapból, ami nem akar elzáródni. Csak ömlött és ömlött... - És nem hagynak békén az újságok! Hónapok óta nem szállnak le rólam meg Edyről! És folyamatosan zaklatnak! Tudod te ez milyen, Rob? - kérdeztem, majd hadonászni kezdtem a kezemmel. - És felhívott az a paparazzi, akinek eltörted a gépét! Perrel fenyegetőzik és 10 millió dollárt akar, azért, hogy hallgasson. Van fogalmad róla, hogy az mennyi? - kiáltottam hisztérikusan, majd levegő után kaptam. Mikor fogyott le egyáltalán? És miért nem tűnt fel, hogy elfogyott?

Láttam, hogy Rob közelebb lép, majd éreztem, hogy megragadja a vállam.

- Nyugodj meg! - mondta, majd komolyan a szemembe nézett. - És ne kiabálj velem...

- De dolgozni kell Rob... Valakinek muszáj... Különben miről csámcsognak majd a rohadt firkászok? - kiáltottam, majd elfordítottam a tekintetem. Túl közel volt már megint...

- Csukd be a szemed! - mondta Rob, majd az arcomat kezdte fürkészni...

- Mi bajod van? - kérdeztem, és megpróbáltam kifordulni a kezéből. Égette a vállamat az érintése, mintha nem is lenne rajtam felső. Mintha a csupasz vállamat szorítaná.

- Azt mondtam csukd be a szemed – mondta, majd még erősebben tartott és visszafordított maga felé.

Egyik részem ujjongott. Most meg fog csókolni? Most ezért kell ez az egész? Csak azért, hogy megcsókoljon? Egyszerűbben is megtehetné... Nem kell ez a szemcsukósdi... A másik felem viszont megijedt. Ne érjen hozzám. Túl közel van... Ne csókoljon meg... Túl közel van...

Rob mégis olyan komolyan nézett a szemembe, hogy hagytam magam. Vállaim leengedtem és lassan becsuktam a szemem.

- Képzelj el egy házat... Verandája van, és ott van egy nagy hintaágy... - Na sok mindenre számítottam, de erre nem. Zavartan nyitottam ki az egyik szemem, de rögtön találkozott Rob tekintetével. Mint a gyerek, akit cukorka lopáson kaptak, úgy csuktam be a szemem, és hagytam, hogy egy veranda foglalja el a képzeletem színterét.

- Ott ülsz öregen... - hallottam, hogy Rob felkuncog. - Fogatlanul, teljesen őszen és ráncosan. Ott ülök melletted én is... Öregen, fogatlanul, hajatlanul...

- Impotensen? - szúrtam közbe csak a poén kedvéért.

- Impotensen – kuncogta Rob, majd tovább mesélt. - Ott ülünk mind a ketten nagyon öregen, hintázunk, mert épp nincs jobb dolgunk. Megvan ez a kép, Kris?

- Meg – mondtam, és próbáltam nem elengedni a képet. Valahogy békés és nyugodt volt. Mintha a két öregember, akik most az emlékeimben voltak, midig is öregek lettek volna... És mindig ilyen békésen üldögéltek volna a hintaágyban...

- Jól jegyezd meg... Egyszer lesz időnk, Kris! Egyszer mindenre lesz időnk... - sóhajtott Rob, majd elengedte a vállam, és hallottam, hogy kifordul a dolgozószobából.

Bárcsak igaza lenne! Bárcsak tényleg lenne idő mindenre, amire csak akarnánk... De egyszer tényleg lesz időnk, ugye? Tényleg fogunk ülni egy hintaágyban, mert épp nincs jobb dolgunk? Fogjuk még egymás kezét fogni csak azért, mert érezni akarjuk a másikat... Ugye fogjuk?

Sóhajtottam egyet, majd visszamentem a nappaliba. Rob éppen a DVD-s vitrin előtt állt, és nézte milyen filmeket tartok. A másik DVD, amit ő akart nézni le volt dobva a kanapéra. Felkaptam a filmet, és nem sok kellett, hogy ne nyögjek fel...

- Na jó... Nézzük meg! - mondtam, majd felé dobtam a Twilight első részének dedikált példányát. Rob elkapta, és meglepetten nézett rám. - De én ezt csak alkohollal vagyok hajlandó elviselni! - mondtam, majd vigyorogva belibegtem a konyhába, hogy keressek valamit.

Pár perc múlva visszamentem, és épp megcsodálhattam, ahogy Rob elkap egy műBambit a tévében. A kezemben lévő borra néztem, és határozottan biztos voltam benne, hogy nem lesz elég az egy üveggel...

- Nem hiszem el... - nyögtem fel, amikor épp előadtam a nagyjelenetet az erdő közepén. Eltakartam a szemem, hogy ne lássam, mert nagyon is idegesítő volt...

- Na várd csak meg, amíg én jövök... - sóhajtott fel Rob, majd nevetni kezdett. - Úgyse tudsz elmenekülni előlem! - ironizált, majd megint nevetni kezdett.

- Biztos, hogy végig nézzük? - kérdeztem kuncogva, majd a két kiürült üvegre néztem a asztalon.

- Határozottan, édesem – mondta Rob, majd rögtön röhögni kezdett, amint felkapott a hátára és bamba képpel szaladni kezdett a hegy tetejére...

- Akkor hozok még bort – mondtam és felkeltem a kanapéról. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni... És ezt szerették az emberek évekig?

Még két üveg bor után már az is vicces volt, amikor Bella az anyjával telefonált.

- ...és védekeztek...?

- Úristen! - kiáltottam fel, majd röhögőgörcsöt kaptam... Hogy lehet ennyire... Ilyen? Tudtam, hogy nem egészen vagyok normális. Nem kevés alkohol volt már bennem, és be is csíptem... Nagyon úgy éreztem, hogy ebben a percben minden vicces. Egyszerűen nevetséges az egész világ!

- Most jön a jó rész, Kris! - kiáltott Rob, majd hatalmas vigyorral meredt a képernyőre. Nem. Határozottan nem voltunk józanok... De ki mondta, hogy azok akarunk lenni...?

- Hányszor vettük fel ezt a jelenetet? - kérdezte Rob kicsit kómásan, majd Bellára és Edwardra nézett, ahogy épp csókolóznak.

- Sokszor... - mondtam, majd erősen próbáltam nem a képernyőre koncentrálni... Túlságosan el tudtam képzelni, hogy milyen lenne most ugyanezt csinálni...

- Tudod már sokkal jobban csókolok, mint akkor – szólalt meg hirtelen Rob, és vigyorogva a szemembe nézett.

- Ezt ki mondta neked? - nevettem fel, majd én is rá néztem

- Nem hiszed? - kérdezte Rob, és felém hajolt. - Megmutassam? - kérdezte, és még közelebb jött.

Elfújták. Erre... nincs jobb szó. A józan eszemet elfújták vagy valami álnok szörnyeteg elrabolta. Vagy lehet, hogy csak a bor teszi.

- Nem hiszem – mondtam komolyan, majd Rob felé fordultam egész testemmel.

- Megmutatom – mondta Rob pár centire az ajkaimtól.

- De nem akarom, hogy megmutasd... - suttogtam bágyadtan, és a testem egyáltalán nem hallgatott rám. Mást akart, mint ami logikus lett volna... Teljesen mást. Közelebb araszoltam Robhoz, éreztem, hogy az oldalunk összeér. Még ez a semmilyen érzés is jól esett. Egyszerűen fantasztikus volt!

- Szerintem akarod... - mondta Rob, alig egy centire.

- Nah jó... Akarom – mondtam, és józan énem sikoltani kezdett, hogy mi a fenét csinálok. Egyáltalán miért mondom ezt neki? És miért letten hirtelen ilyen... nem normális?

Aztán elfújták a józan eszem. Erősen kételkedtem benne, hogy valaha volt. Rob ajka az enyémhez ért, én meg szabályosan letámadtam.

Nem hagytam időt, nem hagytam üresjáratot. Szorosan hozzásimultam és az ölébe ültem, a kezem egy pillanat alatt a nyaka köré fonódott, és mohón csókoltam őt. Kell nekem... Nem tudtam másképp megfogalmazni. Kell, mint másnak a levegő. Egyszerűen kell.

Heves tempót diktáltam, és eszem ágában se volt leállni.

Éreztem, hogy Rob is elveszti az eszét, és türelmetlenül simítja kezét a felsőm alá. Követelőző volt. Már nem elégedett meg csak csókkal. Nem akart megelégedni annyival.

Nem érdekelt, hogy mit csinálok. Nem érdekelt, hogy be voltunk csípve mind a ketten. Őt akarom! Kell nekem...

- Basszus! - sóhajtott fel Rob, amint elszakadt tőlem, majd felkelt a kanapéról. A lában halkan érte a földet, és bizony nem kis erőfeszítésbe került állva maradnom.

Éreztem, hogy Rob átfogja a derekam, hogy ne essek el. Én hozzá simultam, és tudtam, hogy nekem annyi. Nincs normális gondolkodásom, és mindennél jobban akartam most Robot. Értelmetlen ezzel foglalkozni... Most legalábbis az!

Rob hátrálni kezdett én meg vele együtt léptem. Éreztem, hogy felhúzz a felsőm én meg türelmetlenül bújtam ki belőle.

Felhúztam Rob felsőjét, és ajkaimmal mellkasára tapadtam. Élveztem, mint még talán semmit. Jobban akartam, mint eddig bármit... Akartam... Kellett...

Rob keze a hátamat fogta át, elnyílt szájjal csókoltuk egymást olyan mohón, mint régen. A hátam hirtelen a falnak ütődött, és rögtön utána Rob simult hozzám. Csupasz mellkasunk egymásnak simult, és olyan jó érzéssel töltött el a meztelen bőrének érintése... Akaratlanul nyögtem fel, hogy aztán elszakadjak Robtól.

Levegő után kapkodtam, láttam, hogy Rob is azt teszi.

- Még mindig gondba vagy a kapcsokkal? - kérdeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy ez úgy is hangzott, ahogy én elképzeltem. Hátranyúltam, és kikapcsoltam a melltartóm... Rob erre csak elmosolyodott, majd ajkával rögtön a szegycsontomat kezdte csókolgatni.

Felnyögtem, majd éreztem, hogy gerincem megfeszül. Ez nem elég! Több kell, méghozzá rögtön!

Izgatottan nyúltam Rob nadrágjához, hogy kikapcsoljam minden gombját. Közben éreztem, hogy Rob is ezt teszi az én nadrágommal.

Talán életemben először átkoztam azt a rengeteg lépcsőt a hálóm felé...

Valahogy mégis kevésnek tűnt, mert már csak arra emlékszem, hogy eldőltünk az ágyamon. Hogy hogy került le rólam a bugyim azt nem tudom...

Csak a tényvolt meg, hogy meztelenül simultunk egymáshoz és szemérmetlenebbül viselkedtem, mint eddig bármikor...

Vágyakozva dörgöltem csípőm Rob ágyékához, hogy végre megadja, amire vágyom.

És megadta...

My boy - 18. fejezet

18. fejezet

2011. március 23.

Ó a fenébe!

Nem lehet igaz, hogy még mindig itt vagyunk! Nem lehet igaz, hogy még mindig ezt csináljuk! Mikor lesz már csak egy nap szünetem?! Én nem akarok sokat! Csak egy napot! Egy rohadt napot, amikor senki nem mondja nekem, hogy figyelj, hogy hagyd abba meg, hogy még egyszer! Csak egyetlen egy napot akarok a fenébe is!

De nem kapok. Egyszerűen nem kapok egyetlen egy napot sem, mert nincs rá idő, mert nem lenne akkor kész az a rohadt film. Mert akkor a rajongók csalódnának, és mert elvárják, hogy pontosak legyünk. Ha nem vagyunk azok, akkor szidnak, utálnak, és akkor kevesebb lesz a bevétel... És ez katasztrófa! De most komolyan!

Amit eddig összegyűjtöttem, abból boldogan megélhetnék az életem végéig anélkül, hogy dolgoznék vagy bármit csinálnék. Egyszerűen ez a tény. És a többiek is, hiszen nem kevés pénzt szedtek össze csak azzal mondjuk, hogy kiválasztották a ruhát, amiben forgatunk. Az öltöztető is százezreket keres... Szóval én tényleg nem értem. De ez a rajongók igénye. Erre vágynak, és ezt meg kell adni. Még akkor is, ha nem akarjuk…

- Még egyszer! Nem jó a büdös francba! – kiáltott a rendező, majd a földhöz vágta a könyvet, ami épp a kezében volt. - Nem igaz, hogy nem bírod megcsinálni, Rob!

- Elnézést… - mondta Rob, majd fáradtan hátravetődött a hatalmas franciaágyon. Én felültem, majd kezeimmel átfogtam a térdem. Fáztam, éhes voltam, aludni akartam. Minden bajom volt, amit csak el lehetett mondani… De egyszerűen minden!

- Valaki adjon már egy takarót Kristennek, A FENÉBE IS! - ordított, majd egy fáradt nő szaladt oda hozzám egy hatalmas takaróval. - Két szó, Rob! Két szó! Nem igaz, hogy nem bírod megjegyezni...

- Hajnali háromtól forgatunk... Mit vársz tőlem?

- Hogy megjegyzed a szöveget!

- Nem megy... Egyszerűen nem megy... - mondta Rob, majd a kezébe temette az arcát.

Én beburkolóztam a takaróba, és próbáltam nem annyira vacogni, amennyire tényleg vacogtam. Forgattunk, és már mindenki nagyon unta... Fel kellett venni Bella és Edward nászéjszakáját, azért mindenki korán kelt. Úgy volt, hogy korán is fekszünk, de a forgatókönyvíró az utolsó percben módosított... Kellett a jelenet, de kell még egy és még egy és még egy... Ha már két részes a negyedik rész, akkor adjuk meg a nézőknek, amit akarnak alapon... És forgattunk folyamatosan, nem állhattunk meg egy percre se... Pedig annyira jó lett volna!

- A fenét nem megy! Ezt meg kell csinálni, Rob! Egyszerűen muszáj! Nincs olyan, hogy nem! Oké... - A rendező hirtelen megfordult, és újranézte a jelenetet. Én még mindig próbáltam úgy tenni, mintha nem fáznék, de a fogaim mindig összekoccantak...

Vajon le lehet harapni így a nyelvem? Biztos... Szóval jobb lenne vigyázni.

- Tíz perc szünet! - kiáltott a rendező, majd kiszaladt a szobából.

Rob felsóhajtott, majd hallottam, hogy forogni kezd az ágyon. Csak egy kicsit volt ironikus egy hatalmas franciaágyon feküdni Robbal... Nem mintha akartam volna valamit. De mégis az volt...

Én is hátra dőltem, és magamra terítettem minden takarót, ami az ágyon volt. Mondjuk nem sokat értem vele, mert selyem volt, de a tudat megvigasztalt, hogy én mindent megtettem a siker érdekében.

- Fázol? - kérdezte Rob, és felemelte a fejét a párnáról, hogy rám nézhessen...

Karikás volt a szeme, és éppen most kente el a gondosan rápakolt vakolatot. Éjjel tizenegy volt, és én komolyan nem értettem, hogy miért nem hagyjuk abba a forgatást. De most komolyan.

- Igen – mondtam, majd felhúztam a térdeimet a mellkasomhoz.

- Pedig nincs is annyira hideg – suttogta, és lehunyta a szemét. Ha most békén hagynánk legalább öt percre, akkor már rég aludna. Na kinek van kedve fogadni?

- Nem te vagy meztelen – mondtam még mindig vacogva, bár már sokkal kevésbé, mint eddig...

Rob elmosolyodott, bár ez csak halvány másolata volt annak, amit megszoktam tőle.

- Ott a pont – mondta, majd kinyitotta a szemét... - Hozok neked valami meleget... - mondta, majd feltápászkodott az ágyról.

Fáradt volt... Annyira fáradt! És én annyira együtt éreztem vele. Egyszerűen majd össze szakadt mindenki. De talán ő még fáradtabb volt, mint mi, mert Londonból repült ide még tegnap... Szívás. Annyira szívás... És nem értettem, ha mindenki ennyire fáradt, akkor minek forgatni? Talán holnap nem lesz nap? Vagy becsapódik egy meteor? Vagy mi? Nem értettem, miért létfontosságú, hogy ma leforgassuk ezt a jelenetet. Tényleg nem...

Pár pillanat alatt jelent meg Rob egy bögrével a kezében, és egy cigivel a szájában.

- Forrócsoki – mondta, majd leült az ágyra, és felém nyújtotta a bögrét. - A kávéhoz már túl késő lenne... Remélhetőleg mindjárt aludhatunk...

- Köszi – mondtam, majd kidugtam a kezem a takaró alól, és fölültem egy kicsit... A bögre forró volt, a csoki meg meleg. Pont jó... Éreztem, ahogy a bögre átmelegíti a z ujjaimat, és már majdnem eldobtam, annyira meleg volt. De jól esett. - Te nem fázol? - kérdeztem és nem éppen fedett ruhája fel intettem.

- Már nem érdekel... - mondta, majd kifújta a füstöt. - Csak ezen legyek túl... Csak ezen... - nyögte, majd megint szívott egyet a cigijéből.

- Ha ezen túl vagyunk szívem, mehetsz egy másik forgatásra – mondtam majd rá mosolyogtam.

- Fogd be, Kristen! - mondta, majd rám vigyorgott. - Épp most feküdtünk le, erre meg itt csesztetsz!

- Bella és Edward feküdt le, édesem... Mi soha nem fogunk! - mondtam, és elfordítottam a fejem.

- Fogadjunk? - kérdezte és rám vigyorgott.

- Le akarsz velem feküdni? - kérdezte kicsit döbbenten, és felé kaptam a fejem.

- Nem. De ha egyszer azt mondod, a házassági ajánlatomra, hogy igen, én meg elveszlek, akkor muszáj lesz lefeküdnünk... - mondta, mintha ez annyira egyértelmű lenne.

- Mikor kérted te meg a kezem? - kérdeztem értetlenül és próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor hangzott el az a bizonyos kérdés...

- Mindig, amikor fáradt vagyok – mondta, majd vigyorogni kezdett. - Apropó, Kristen! Hozzám jössz feleségül? - kérdezte, és felém fordította az arcát.

- Nem – mondtam, majd én is rá vigyorogtam.

- Mindig kosarat kapok – panaszkodott tettetett sértődöttséggel, és újra szívott egyet a cigijéből.

- Ne reménykedj, nem igazán fogod tőlem azt hallani, hogy igen... - mondtam, majd a bögrémbe temetkeztem.

Csend lett. De ez nem az a fajta csend volt, amit szívesen elviselek, és majdnem szeretek... E súlyos és komoly csend volt, mintha valami rosszat mondtam volna. Mintha ez nem csak baráti csipkelődés lett volna, hanem valami komoly.

Nem akartam Robra úgy gondolni, mintha szeretném vagy szerethetném.

Nem tehetem meg, és sokkal inkább a barátság gátolt abban, hogy tényleg szeressem, minthogy nem akarom szeretni... Szánalmas volt, és mégis igaz.

Talán féltem is szeretni, hisz, akkor ez, ami most van, nem lesz. Nem lehetünk barátok, ha egyszer már valami többet jelent... Nem lehetünk egymásnak mindenei... Mégis túl sokat jelentünk a másiknak.

Ez volt a legrosszabb. Nem szerethettem, pedig szerettem. Talán nem voltam szerelmes, de az akartam lenni; talán nem Robot akartam szeretni, mégis ő volt itt. Talán nem kellett volna, mégis így volt...

- Na gyerünk! - kiáltott hirtelen a rendező, és tapsolt hozzá egyet. A sminkes azonnal odajött hozzánk. Megigazította Rob elkenődött vakolatát, rám meg púdert rakott. Egy másik lány elvitte a takarómat is... Pedig már annyira megszerettem!

- Két mondat, Rob! Menni fog? - kérdezte a rendező cinikusan, majd választ sem várva elment.

Utáltam. Az összes Twilight rendező közül őt utáltam a legjobban. Nem igaz, hogy semmi emberi nincs benne... Semmi normális, semmi, amire azt lehetne mondani, hogy kedves. Egy szemétláda, az az igazság.

- Kapd be, te köcsög! - suttogta Rob, majd eldobta a csikkjét. - Gyerünk, Kris - fordult felém mosolyogva -, mutasd, hogy kell alvást színlelni!

- Vajon mennyire utálnának, ha tényleg elaludnék? - kérdeztem, és hátradőltem az ágyon. A díszlettervező azonnal odajött és elrendezgette a takarót olyan szögben, ahogy neki tetszett.

- Nagyon, szívem – mondta Rob, majd rám villantott egy mosolyt.

Én lehunytam a szemem, és próbáltam úgy tenni, mintha aludnék. Ez igazából nem is volt annyira nehéz, mert olyan szinten fáradt voltam, hogy el tudtam volna aludni...

Vajon tényleg kinyírnának, ha elaludnék? Tényleg utálnának? Nem tudom... De olyan kényelmes ez az ágy. Vajon direkt csinálták ilyennek? Hívogató, és szinte vonzza az álmot. De most tényleg... Vajon direkt van? Azért csinálták, hogy én egyszerűen elaludjak. Hogy hagyjam, hogy minden besötétedjen, és minden eltűnjön. Hogy a szavak, amiket Rob mond egyszerűen kifolyjon a fejemből, és fel se tűnjön, hogy beszél. Hogy elnyeljen egy hatalmas semmi, és ne engedjen el... Hogy egyszerűen aludjak... álom nélkül és pihentetően. Csak aludjak...

Csak aludtam. Elaludtam.

- Fogd már be! Nem látod, hogy alszanak?

- De látom... És emiatt az elalvás miatt nem tudtuk felvenni a jelenetet.

- Hagyd már őket békén a fenébe! Nem dolgoznak eleget?

- Hozd a kamerát! Azonnal!

Álmodtam. Az álom átölelt, és melegített. Az álom szuszogott egyenesen az én fülembe. Semmi kedvem nem volt otthagyni az álmot. Nagyon kényelmes és kellemes volt.

Az álom szuszoghat? Az álomnak van súlya? Az álom át tud ölelni? Nem... Az álom nem egy ember. De egy ember ölelt, és nem engedett. Egy ember szuszogott a fülembe.

Felkaptam a fejem. Az ember felnyögött, majd még jobban magához vont. Rob szorított magához szorosan, és olyan békésen aludt, mint még eddig soha. A fenébe...

Nem mintha bánnám. Jó itt feküdni egyszerűen és kényelmesen. Jó itt lenni. De nem lehet... Annyira nem lehet.

- Rob... - suttogtam, és megráztam a vállát. - Rob, ébredj! Elaludtunk!

- Nah... - suttogott, majd elengedett és a másik oldalára fordult.

- Rob! - Már normális hangerővel beszéltem, és átmásztam a másik oldalára, hogy a szemébe tudjak nézni. - Kelj már fel! Ki fog nyírni a rendező!

- Nem érdekel – mondta, és karjait újra a derekam köré fonta. - Aludj, Kris!

- Rob! - sikoltottam fel, majd kapálózni kezdtem. - Rob! Fel kell kelni!

- Dehogy kell! - Szorosan fogta a derekam, és nem engedett el. Mintha a börtönében lettem volna. Nevetni kezdtem, pedig semmi nevetséges nem volt az egészben.

Ő is felkelt, és már szabályosan harcoltunk a franciaágyon. Nevettünk én sikoltottam, és biztos voltam benne, ha ezt látná valaki, őrültnek tartana...

De nem nagyon érdekelt, mert egyszerűen jó volt. Mintha gyerekek lennénk... Különösen idióta gyerekek.

- Remek! Ez lesz az egyik jelenet! - kiáltott a rendező mi meg lefagytunk. - Kell bele valami, ami bizonyítja, hogy Edward és Bella fiatal. Ez tökéletes... Persze a legelejét, amikor Edward alszik, azt kivágjuk....

Eltűnt a nevetés, már nem birkóztunk... Egyszerűen odalett a pillanat.

- Rob aludt... Nem Edward... - mondtam, és tudtam, hogy ez mennyire hülyén hangzik.

- A film érdekében akármit, édesem! - mondta gúnyosan Rob, majd felpattant az ágyról és kiviharzott a szobából.