1. fejezet
Anglia, 2017.
- Felébredt... - suttogta egy hang.
De az is túl soknak tűnt. Fájt a feje. Nagyon fájt. És hányingere volt, és legszívesebben sikított volna, Érezte, hogy valami nincs rendben, de még nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Valami... fájt. Igen fájt. Határozottan fájt mindene.
Bizsergett, és zsibbadt. Rossz volt, de nem ez volt a legjobb szó. Nem találta a helyes kifejezést, de annak tudatában volt, hogy valami nem jó. Nagyon nem jó.
- Rob... Nyisd ki a szemed! - suttogta egy hang, majd nyirkos kezek érintették meg az arcát.
Fájt, ahogy hozzá ért, és kellemetlennek érezte. Elfordította a fejét, majd kinyitotta a szemét.
Nagyon világos volt. És nagyon fájt! Fájt! Valami nagyon nincs rendben! Valami nagyon rossz...
- Rob... - A hang tulajdonosa újból megérintette, és most a hangja sokkal lazábban csengett. Most... mintha örülne valaminek. - Élsz... - suttogta, majd Rob érezte, hogy a fejét erőszakosan elfordítják. Fájt, de hagyta. Úgyse hagyja békén, amíg nem fordítja oda a fejét.
- Nézz rám, Rob! - mondta a hang, majd Rob kinyitotta a szemét.
Egyszerre szúr minden. Túl fényes volt minden, fel sem fogta a rengeteg mindent, ami itt volt, és fájt a szeme. Nagyon fájt.
Fel akarta emelni a kezét, de nem tudta... Még egyszer próbálkozott, de valami megakadályozta ebben. Odanézett... Le volt kötve. Mind a két keze, le volt szíjazva.
- Rob... Mondj valamit... - suttogta megint a nő. Egyértelműen egy nő volt, abban biztos volt.
Nem mondott semmit, csak nézte a lekötött kezeit. Miért kötötték le? Feszegetni kezdte a szíjakat, emelgette a kezeit De azok nem engedtek. Egyre dühösebb lett, legszívesebben, már felkiáltott volna. Érezte, hogy szája elferdül.
- Rob... Hagyd békén! - mondta a hang, de nem hallgatott rá. Tovább küzdött a szíjakkal, de azok csak nem engedtek. Fanatikus módjára meredt a kezét leszorító csatokra, és csak azokkal tudott foglalkozni.
- Rob! - kiáltott rá a hang, majd két kézzel fogta meg a fejét.
Egy szempárt látott.
Hatalmas volt, kék és könnycseppek voltak benne. Rengeteg, apró kis könnycsepp. Az arcán egy vízcsík is volt, jeléül, hogy egy már ki is buggyant.
- Hagyd abba, kérlek – mondta a nő, és tovább tartotta Rob arcát. - Kérlek, nyugodj meg... - mondta továbbra is mélyen a szemébe nézve. Lassan közelebb hajolt hozzá, majd az arcára egy puszit nyomott.
Aztán valahogy minden kivilágosodott. Hirtelen emlékezett vissza mindenre, minden bevillant.
Egy terem, majd bogyók, táncoló körök, és másik Rob, és esés. Majd szirénák. Szirénákra is emlékezett. Próbált megszólalni, de nagyon száraz volt a torka, ezért köhögés lett a vége.
A nő egy pohár vizet nyújtott felé szívószállal, és ivott egy kicsit. Érezte, ahogy lecsúszik a torkán a folyadék, és már jobban érezte magát.
De nem túl jól. Hiányzik neki valami. Nagyon de nagyon hiányzik...
Drog.
Az kell neki. Már tudta, hogy miért volt minden olyan fontos. Nincs drog... A valóságban van, amit utált! Hagyják, hogy elmenjen innen messzire, senki nem szabályozza! Akarja!
- Hol vagyok? - nyögte ki, majd a nő felé fordult. Az ügynöke... Biztos benne, hogy ő, de nem tudott visszaemlékezni, hogy hogy hívják.
- Kórházban – mondta a nő és mosolyogni kezdett. Azzal a fájdalmas örömteli mosolygással, hogy bár itt van, de nem az igazi...
- Mi történt? - kérdezte Rob, mert bár valamennyire emlékezett, de nem mindenre... És talán el sem hiszi addig, amíg nem hallja mástól.
- Túladagolás... - nyögte a nő, de nem nézett Robra. Szinte csak suttogott, talán reménykedett benne, hogy Rob meg se hallja.
- Szégyelld magad! - mondta egy férfi hang.
Rob fordítgatni kezdte a fejét, mert nem értette, hogy honnan jön a hang. Nem is kellett sokáig keresgélni. A fotelben ott ült... ő.
- Mit keresel itt? - kérdezte Rob a fotelba meredve.
- Aggódtam érted... - mondta az ügynöke, majd megfogta a kezét. - Tudom, hogy már nem dolgozol velem... De aggódtam.
- Nem kell Einsteinnek lenni, hogy ezt kitaláld! - mondta a másik Rob a fotelból, majd elmosolyodott, és felállt.
- Karen... - nyögte Rob, és az ügynöke felé fordult.
- Sytának hívják... - mondta a másik Rob, és fintorra húzta a száját.
- Mit szeretnél? - kérdezte a nő egy apró mosollyal, fel sem említve, hogy nem az a neve, ami...
- Syta... - javította ki magát Rob, majd ő is megfogta a nő kezét.
- Igen... - mondta a nő, és ha lehet még jobban mosolygott.
De egyik mosolya sem volt őszinte. Mindegyikben ott volt az a fájdalmas beletörődés. Az aggódás, és a félelem. Egyik sem a boldogság mosolya volt, hanem a szomorúságé. Amikor már annyira reménytelen valami, hogy csak nevetni tudsz rajta. Amikor annyira boldog vagy, hogy elsírod magad. Amikor a bánat helyett, inkább már mosolyogsz, mert minden mindegy. Ez az a fajta mosoly volt.
- Itt van... - mondta Rob, és az ágy másik feléhez intett, ahol még mindig ott állt a másik Rob. - Zavard el! - mondta, majd elfordította a fejét.
- Nem lát – mondta Rob egyszerűen. - Ő nem hallucinál.
- Rob... Ott nincs senki – mondta Syta, és összeráncolta a szemöldökét.
- De ott van! - mondta Rob, majd újra megpróbálta felemelni a kezét.
Újra meglepve nézte a kezét, mintha elfelejtette volna, hogy le van kötve. Felemelte egyik kezét, de az nem engedett.
- Rob... Hagyd – mondta Syta, és megfogta a kezét nyugtatólag.
De Rob még egyszer és még egyszer emelte majd eresztette le a kezét, egyre durvábban.
- Miért vagyok lekötve? - kiáltotta természetellenes hangerővel, majd még dühösebben kezdett csapkodni. - La vagyok kötve! - kiáltott, és olyan erővel kezdte rángatni, ami nem volt ésszerű. Az ágy beleremegett, és csak nem hagyta abba.
- Logikus viselkedésed van neked... - jött a nyugodt hang már pár lépéssel arrébb a másik Rob szájából.
- Te csak fogd be! - kiáltotta, és tovább feszegette a szíjakat. - Eresszetek el!
- Túladagoltad magad, nem tudom, mit vártál... Csoda még, hogy élsz! - mondta Rob, majd még jobban hátrált, és kényelmesen nekitámaszkodott az ablakpárkánynak.
- Nyugodj meg, Rob! - kiáltott Syta, ahogy csak tudott, és megpróbálta lefogni a kezét. De nem ment. Már túl volt azon a ponton, amikor rendesen tudott gondolkodni.
- Elegem van! - üvöltött, és már az egész ágy rázkódott alatta.
Szinte döbbenetes volt, hogy ennyire lefogyva is képes ilyen erő kifejtésére.
- Tönkretetted magad! - vádolta őt Rob, majd keresztbe fonta a kezét.
- Neeem! - kiáltott a másik, és még mindig rázkódott.
- Segítsenek! - kiáltott Syta, majd felrántotta az ajtót, és kiüvöltött rajta.
- Csak azért, mert tönkrement a karriered, te nem harcoltál, hanem az egészet feladtad! Idióta vagy! Ahelyett, hogy küzdöttél volna simán hagytad, hogy vigyen az ár! Mindent elhittél, amit írtak! Harcolnod kellett volna!
- Fogd be! - kiáltott, és már a fejét is forgatta. Olyan volt, mint egy őrült...
- Akkor nem tetted, de akkor tedd most! Harcolj, Rob! Józanodj ki! Légy normális! Hozz helyre mindent! - mondta tovább, megállás nélkül. - Ha nem magadért, akkor tedd meg Alyssáért!
Rob erre a mondatra ledermedt. Szemei kikerekedtek, és dühösen nézett az ablakpárkány felé.
- FOGD BE! - ordította, majd még jobban kezdett el rángani. A műszerek hangosan pittyegtek maga mellett, és végtelenül gyorsan.
- Ne merd még egyszer ezt a nevet kimondani! - kiáltotta, majd egyszerre sokan jöttek be a szobába. Rob semmit nem fogott fel belőle...
- Mr. Pattinson – mondta valaki hűvösen, és a kezébe vette a kórlapját...
- Drogok és alkohol... - motyogta az orvos, és mintha egy mosoly jelent volna meg az ajkai körül.
- Alyssát nem! Alyssát soha TÖBBÉ! - kiáltotta Rob, és fel sem fogta mi van körülötte.
- Oké, akkor legyen tíz milligramm lorazepham, és kössünk be sóoldatot – mondta az orvos, majd rohangálni kezdtek a többiek.
Rob perceken belül abbahagyta a kiabálást és a rángatózást, majd lehanyatlott az ágyára.
- Talán jobb lenne, ha elaltatnánk, Mr. Pattinson? - kérdezte az orvos, és Rob felé fordult. Ő nem válaszolt, csak nézte a másik Robot, aki még mindig ott volt, és kajánul vigyorgott.
- Józanodj ki! - mondta, amikor észrevette, hogy figyeli.
- Háromszáz milligramm trioxazint óránként, tíz órán át. És valaki figyelje a szívritmusát – mondta az orvos fáradtan, majd feljegyzett valamit a kórlapra és kiment a szobából.
Rob már csak feküdt, nézte az ablakpárkányt, de már nem látta ott másik Robot. Pedig... Még jó is volt nézni. Mármint egészséges volt. És jó volt tudni, hogy volt, amikor nem volt ennyire... Ilyen...
Aztán elaludt...
Syta már rég kiment a kórteremből...
Nem bírta felfogni, hogy hogy történhetett ez. Miért tette ezt Rob? Alig ismerte fel, amikor meglátta az ágyban. Arca beesett, bőre halálsápadt. És komolyan azt hitte, hogy meghalt. Hogy már nem él, és csak azért hívják, hogy elbúcsúzzon. Tényleg hitte, hogy csak ezért. De aztán kinyitotta a szemét. És egy pár másodpercig józan is volt...
Syta térdét felhúzva ült a folyosó falának dőlve, és meredt előre. Nem tudott sírni, pedig akart. Lebénult, hogy ez megtörtént.
Segíteni akart Robnak, de tudta, hogy ő ehhez kevés, csak ő nem tud neki segíteni. Valakit meg kell kérnie, hogy segítsen.
Fogta a telefonját, és tárcsázott.
Amerika, 2017.
- Hogy... micsoda? - kérdezte Kris döbbenten.
- Tiéd a szerep – mondta megint a forgatókönyvíró, és Kristen hirtelen biztos volt benne, hogy mosolyog a nő, és nem sok választja el attól, hogy nevessen. - De lenne néhány kérésem...
- Oké, nem probléma – mondta Kris rögtön azzal a buzgó örömmel, amit utánozni nem lehet. Csak érezni.
- A hajadat le kéne vágni... Persze a kopasz jeleneteknél majd sapkát használunk... De nem is értem miért most mondom ezeket... A szerződésedben minden benne lesz – mondta a nő komolyan, de mégis nevetve.
- Rendben. Minden meglesz.
- Szeretném, ha kutatásba kezdenél. Meg kell értened miért lesz nagyon nehéz eljátszanod ezt a szerepet... Ha jól tudom, soha nem voltál elvonón – mondta a nő, és nevetni kezdett.
- Se páciensként, se látogatóba – mondta Kris, és ő is elmosolyodott.
Az igazság az volt, hogy kicsit rettegett ezektől az emberektől. Igen, tudta, hogy ők is emberek. Épp olyanok, mint a többiek, de volt bennük valami rémisztő és taszító.
Nem bírta felfogni, hogy tud valaki ilyet tenni saját magával. Soha senkit nem kényszerítenek arra, hogy drogot szedjen! Saját döntés, teljes egészében. És, hogy nem tud megállni az az akaraterő hiánya. És csak árnyéka marad az embernek az a lenyomat, ami itt marad. Felgyógyulhat...
És Kristen tisztelte azokat, akik meggyógyultak, akik képesek rá! Bár nem tudta igazán értékelni. Fogalma sincs, hogy milyen lehet drogosnak, kigyógyultnak, majd megbélyegezettnek lenni. Nem tudta... De az igazat megvallva, nem is akarta megtudni. Soha nem akar droghoz nyúlni.
- Rendben, akkor kezdetnek ellátogathatnál pár intézetbe. Hogy lásd a legalját, és a végét is... Így legalább valamennyire fel tudsz készülni.
- Semmi baj, szerintem csak egy telefonba kerül – mondta Kris, majd forogni kezdett a telefon mellett, hogy megkeresse a telefonkönyvet. Biztos van pár klinika, ahova elmehet.
Bár nem tudta... Egy drogelvonó szokott hirdetni? Vagy csak tudja valaki, hogy van, és ezért megy oda?
Kristen hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán semmit nem tud a drogosokról. Se azokról, akik már kigyógyultak, se azokról, akik drogoznak. Senkiről, semmit. Hacsak a filmeket, amiket esetleg látott, azokat nem számítja be. De az se valami sok, általában egyáltalán nincs ideje. Nehéz lesz eljátszani, nehéz lesz alakítani, de nem érdekelte. Akarta ezt a szerepet, így mindent meg fog tenni érte.
- Oké. Akkor sok sikert, Kristen. Hamarosan találkozunk! - köszönt el az író, majd egyenletes búgás hangzott a telefonba.
Megkapta.
Kris ajkain egy mosoly szélesedett ki, méghozzá olyan hatalmas, ami ritkán. Sikerült neki! Tényleg sikerült!
Legszívesebben táncolni kezdett volna, méghozzá úgy, ahogy egyáltalán nem szokott. Tapsolni kezdett, és ugrálni egy helyben, mint egy kisgyerek, mindezt mosolyogva, és boldogan. Mert olyan sikerült, amiről már lemondott, és most mégis! Itt van, és igaz, és az övé! Csak az övé!
Valahogy most csodálatosnak találta az életet. Hisz olyan... szép, amikor valamiről lemondasz, és biztos vagy benne, hogy nem a tiéd. De aztán kiderül, hogy mégis... Hogy megkaphatod, és tényleg a tiéd lehet. Szerette. Imádta most ezt az egészet.
Örömét a telefonja csörgése szakította félbe. Csak nézte a pittyegő szerkezetet, és komolyan fontolóra vette, hogy nem veszi fel a telefonját.
Mi lenne, ha most nem tenné meg? Állandóan ott volt, kéznél volt, hát akkor most milyen tragédia származhatna belőle, ha nem venné fel a telefonját? Általában úgyis csak az ügynöke keresi, akit nem nagyon kedvelt.
Mégis magához vette a telefont, csak hogy sejtése bizonyságot nyerjen. Ott villogott Paul neve, kegyetlenül és megmásíthatatlanul.
És bármennyire is akart, nem tudott menekülni.
- Mondjad – szólt bele kicsit jobban elkeseredve, mint azt a helyzet elvárta volna.
- Megkaptad a szerepet! - mondta Paul, és hangja sokkal vidámabb volt, mint általában.
- Tudom, már beszéltem az íróval – mondta Kris, és egy halvány mosoly futott át az arcán.
A vonal végén csend támadt. Néma csend, és az előbbi jókedv valahogy eltűnt.
- Te beszéltél az íróval? - kérdezte Paul csendesen.
- Felhívott – mondta Kris egyszerűen, és teljesen hidegen hagyta az ügynöke rossz kedve.
- Akkor én minek vagyok, ha mindent másodikként tudok meg? - kérdezte Paul.
- Dísznek – motyogta Kris, és remélte, hogy Paul ebből semmit nem hallott. Bár, ha hallotta is volna, akkor se nagyon érdekelné. Ő csak az ügynöke, és még ezer másik van, aki még jobban is dolgozik, mint ő...
- Nah jó. Ebbe most ne menjünk bele – mondta Paul társalgási hangnemben. - Felhívtam néhány magánklinikát. Ashville-ben szívesen várnak, bár én jobban örülnék, ha valami nagyobb városba mennél. Ott nem akkor sztori egy híresség megjelenése.
- Állami intézménybe akarok menni – mondta Kris, és kezdte unni ezt a beszélgetést. Nagyon, nagyon.
Újra elcsendesedtek mind a ketten. Állandóan ez volt. Minden apróságon vitáztak, és ezt... utálta. Kris nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem jó az ügynöke, de nem merte kirúgni. Vagy lehet, hogy nem is akarta, mert nagyon is jól tudta, hogy mi lesz azután, ha kirúgja...
- Az író külön kérte, hogy magánintézménybe menj. Csak akkor garantált a diszkréció.
- Egy magánklinikán erősen kétlem, hogy azt látnám, amit el kell játszanom.
- A drogos az drogos, Kris. Teljesen mindegy, hogy ő fizeti ki a felgyógyulását, vagy az állam szponzorálja. Akkor is drogos.
Drogos... milyen furcsa ez az egész. És mégis. Lehet, hogy igaza van Paulnak. Végül is, kit érdeke, hogy ki fizeti ki a terápiát? Csak annyi a lényeg, hogy szenvedélybetegek legyenek azok, akiket megfigyel. Csak ennyi!
- Talán még jobb is a magánklinika. Azt jelenti, hogy pénzesek. Valamikor gazdagok voltak, így még jobban láthatod a süllyedést. Talán még híres emberrel is találkozhatsz! Na akkor lenne teljes a siker!
- Mostanában nem sok ismerősömre találtak rá bekokózva... - mondta Kris, de már félig megadva magát. Igaza van az ügynökének. Ha tetszik, ha nem... Igaza van.
- Vagy csak te nem tudsz róla – mondta Paul, majd Kris hallotta, hogy valamit lapozgat a kezében.
- Jó – egyezett bele kelletlenül Kris az egészbe. - Akkor kérj nekem időpontot valahol, kérlek! De ne kelljen sokat utazni...
- Visszahívlak – mondta Paul, majd megszakította a vonal.
Kris is lerakta a telefont, majd csak nézett maga elé. Hova tűnt a jókedv és az öröm. Azt ő se tudta. Hogy miért nem boldog még most is? Arra nem tudott választ adni. Nem volt rá képes, vagy ha akart is, egyszerűen nem találta a válaszokat.
Kinézett az ablakon, és csak meredt a fára, ami előtte állt.
Egy telefon, egy kijelentés, és egy lényegtelen vita, és máris... rossz kedve lett. Túlságosan emocionális beállítottságú. Változtatni kéne rajta, ő is nagyon jól tudta. De valahogy ez sokkal lassabban megy, mint illene.
Megtanulta a színészvilágban nincsenek barátok, se rendes szerelmek. Nincsen helye a hisztinek, a gyűlöletnek, a szeretetnek. Nem lehet helye, egyszerűen nem szabad, nem illik, nincs rá idő, nem érdemes.
Egyszerűen fölösleges.
Tapasztalata is van erről elég, hisz mi volt a Twilight után?
Megszerette őket, de csak a forgatás alatt voltak barátok. A saga alatt még mentek is valahova, ha kellett, ha kedvük volt. De utána megszakadt a kapcsolat, és semmit nem tud... senkiről. Pedig Robbal jóban volt. Talán vele a legjobban....
Valami hirtelen ötlettől vezetve felkapta a telefonját, és kikereste Rob számát. Ha még ugyan az, akkor eléri... Nem érdekelte, hogy mit fog neki mondani, hogy milyen okból hívja fel. Valami ellenállhatatlan kényszer hívta, hogy hívja fel Robot. Akkor is tudott vele beszélgetni, akkor most is.
Reménykedni kezdett, hogy ott fogják folytatni, hogy három éve abbahagyták.
Szeretett volna vele beszélni, akart.
Tárcsázott majd várt. Még gyorsabban kezdett dobogni a szíve, amint meghallotta, hogy a telefon kicsöng. Akkor még ugyanez a száma. Akkor még beszélhetnek.
A telefon csak csöngött, és csöngött, de senki nem vette fel.
Kris a sokadik csöngés után lerakta a telefont. Fintorra húzta a száját, majd utána mégis elmosolyodott.
Majd később felhívja. Lehet, hogy más dolga volt.
Alig rakta le a telefonját, már csörgött is rögtön.
- Mondjad – szólt bele egyszerűen.
- Ashville-be holnap után mehetsz reggelre. Lefoglaltam a repjegyedet is.
- Köszi – mondta Kris, majd lerakta a telefont.
Ashville...
A szerző utószava:
Tudom... Még csak mondani se kell...
Egy szemét ígérgetős eltűnős idióta hárpia vagyok...
És bocsánat, hogy ilyen vagyok. És tudom, hogy elvesztettétek a bizalmatokat, mert mindig írom, hogy "mostantól", meg majd a "következő"... De mostantól rendszeres lesz a friss és az intervallum nem csak dísznek lesz. Kicsi bonyolultabb volt az elmúlt egy hónap, mint kellett volna. Ezer bocsánat érte, és remélem tetszett a fejezet!:) A bonyodalom most kezdődik... Vagyis a következő fejezetben...:)
Köszönöm azoknak, akik elolvasták, és hűségesen látogatják az oldalt!:)
Szeretettel és megbánással: Nee^^
De az is túl soknak tűnt. Fájt a feje. Nagyon fájt. És hányingere volt, és legszívesebben sikított volna, Érezte, hogy valami nincs rendben, de még nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Valami... fájt. Igen fájt. Határozottan fájt mindene.
Bizsergett, és zsibbadt. Rossz volt, de nem ez volt a legjobb szó. Nem találta a helyes kifejezést, de annak tudatában volt, hogy valami nem jó. Nagyon nem jó.
- Rob... Nyisd ki a szemed! - suttogta egy hang, majd nyirkos kezek érintették meg az arcát.
Fájt, ahogy hozzá ért, és kellemetlennek érezte. Elfordította a fejét, majd kinyitotta a szemét.
Nagyon világos volt. És nagyon fájt! Fájt! Valami nagyon nincs rendben! Valami nagyon rossz...
- Rob... - A hang tulajdonosa újból megérintette, és most a hangja sokkal lazábban csengett. Most... mintha örülne valaminek. - Élsz... - suttogta, majd Rob érezte, hogy a fejét erőszakosan elfordítják. Fájt, de hagyta. Úgyse hagyja békén, amíg nem fordítja oda a fejét.
- Nézz rám, Rob! - mondta a hang, majd Rob kinyitotta a szemét.
Egyszerre szúr minden. Túl fényes volt minden, fel sem fogta a rengeteg mindent, ami itt volt, és fájt a szeme. Nagyon fájt.
Fel akarta emelni a kezét, de nem tudta... Még egyszer próbálkozott, de valami megakadályozta ebben. Odanézett... Le volt kötve. Mind a két keze, le volt szíjazva.
- Rob... Mondj valamit... - suttogta megint a nő. Egyértelműen egy nő volt, abban biztos volt.
Nem mondott semmit, csak nézte a lekötött kezeit. Miért kötötték le? Feszegetni kezdte a szíjakat, emelgette a kezeit De azok nem engedtek. Egyre dühösebb lett, legszívesebben, már felkiáltott volna. Érezte, hogy szája elferdül.
- Rob... Hagyd békén! - mondta a hang, de nem hallgatott rá. Tovább küzdött a szíjakkal, de azok csak nem engedtek. Fanatikus módjára meredt a kezét leszorító csatokra, és csak azokkal tudott foglalkozni.
- Rob! - kiáltott rá a hang, majd két kézzel fogta meg a fejét.
Egy szempárt látott.
Hatalmas volt, kék és könnycseppek voltak benne. Rengeteg, apró kis könnycsepp. Az arcán egy vízcsík is volt, jeléül, hogy egy már ki is buggyant.
- Hagyd abba, kérlek – mondta a nő, és tovább tartotta Rob arcát. - Kérlek, nyugodj meg... - mondta továbbra is mélyen a szemébe nézve. Lassan közelebb hajolt hozzá, majd az arcára egy puszit nyomott.
Aztán valahogy minden kivilágosodott. Hirtelen emlékezett vissza mindenre, minden bevillant.
Egy terem, majd bogyók, táncoló körök, és másik Rob, és esés. Majd szirénák. Szirénákra is emlékezett. Próbált megszólalni, de nagyon száraz volt a torka, ezért köhögés lett a vége.
A nő egy pohár vizet nyújtott felé szívószállal, és ivott egy kicsit. Érezte, ahogy lecsúszik a torkán a folyadék, és már jobban érezte magát.
De nem túl jól. Hiányzik neki valami. Nagyon de nagyon hiányzik...
Drog.
Az kell neki. Már tudta, hogy miért volt minden olyan fontos. Nincs drog... A valóságban van, amit utált! Hagyják, hogy elmenjen innen messzire, senki nem szabályozza! Akarja!
- Hol vagyok? - nyögte ki, majd a nő felé fordult. Az ügynöke... Biztos benne, hogy ő, de nem tudott visszaemlékezni, hogy hogy hívják.
- Kórházban – mondta a nő és mosolyogni kezdett. Azzal a fájdalmas örömteli mosolygással, hogy bár itt van, de nem az igazi...
- Mi történt? - kérdezte Rob, mert bár valamennyire emlékezett, de nem mindenre... És talán el sem hiszi addig, amíg nem hallja mástól.
- Túladagolás... - nyögte a nő, de nem nézett Robra. Szinte csak suttogott, talán reménykedett benne, hogy Rob meg se hallja.
- Szégyelld magad! - mondta egy férfi hang.
Rob fordítgatni kezdte a fejét, mert nem értette, hogy honnan jön a hang. Nem is kellett sokáig keresgélni. A fotelben ott ült... ő.
- Mit keresel itt? - kérdezte Rob a fotelba meredve.
- Aggódtam érted... - mondta az ügynöke, majd megfogta a kezét. - Tudom, hogy már nem dolgozol velem... De aggódtam.
- Nem kell Einsteinnek lenni, hogy ezt kitaláld! - mondta a másik Rob a fotelból, majd elmosolyodott, és felállt.
- Karen... - nyögte Rob, és az ügynöke felé fordult.
- Sytának hívják... - mondta a másik Rob, és fintorra húzta a száját.
- Mit szeretnél? - kérdezte a nő egy apró mosollyal, fel sem említve, hogy nem az a neve, ami...
- Syta... - javította ki magát Rob, majd ő is megfogta a nő kezét.
- Igen... - mondta a nő, és ha lehet még jobban mosolygott.
De egyik mosolya sem volt őszinte. Mindegyikben ott volt az a fájdalmas beletörődés. Az aggódás, és a félelem. Egyik sem a boldogság mosolya volt, hanem a szomorúságé. Amikor már annyira reménytelen valami, hogy csak nevetni tudsz rajta. Amikor annyira boldog vagy, hogy elsírod magad. Amikor a bánat helyett, inkább már mosolyogsz, mert minden mindegy. Ez az a fajta mosoly volt.
- Itt van... - mondta Rob, és az ágy másik feléhez intett, ahol még mindig ott állt a másik Rob. - Zavard el! - mondta, majd elfordította a fejét.
- Nem lát – mondta Rob egyszerűen. - Ő nem hallucinál.
- Rob... Ott nincs senki – mondta Syta, és összeráncolta a szemöldökét.
- De ott van! - mondta Rob, majd újra megpróbálta felemelni a kezét.
Újra meglepve nézte a kezét, mintha elfelejtette volna, hogy le van kötve. Felemelte egyik kezét, de az nem engedett.
- Rob... Hagyd – mondta Syta, és megfogta a kezét nyugtatólag.
De Rob még egyszer és még egyszer emelte majd eresztette le a kezét, egyre durvábban.
- Miért vagyok lekötve? - kiáltotta természetellenes hangerővel, majd még dühösebben kezdett csapkodni. - La vagyok kötve! - kiáltott, és olyan erővel kezdte rángatni, ami nem volt ésszerű. Az ágy beleremegett, és csak nem hagyta abba.
- Logikus viselkedésed van neked... - jött a nyugodt hang már pár lépéssel arrébb a másik Rob szájából.
- Te csak fogd be! - kiáltotta, és tovább feszegette a szíjakat. - Eresszetek el!
- Túladagoltad magad, nem tudom, mit vártál... Csoda még, hogy élsz! - mondta Rob, majd még jobban hátrált, és kényelmesen nekitámaszkodott az ablakpárkánynak.
- Nyugodj meg, Rob! - kiáltott Syta, ahogy csak tudott, és megpróbálta lefogni a kezét. De nem ment. Már túl volt azon a ponton, amikor rendesen tudott gondolkodni.
- Elegem van! - üvöltött, és már az egész ágy rázkódott alatta.
Szinte döbbenetes volt, hogy ennyire lefogyva is képes ilyen erő kifejtésére.
- Tönkretetted magad! - vádolta őt Rob, majd keresztbe fonta a kezét.
- Neeem! - kiáltott a másik, és még mindig rázkódott.
- Segítsenek! - kiáltott Syta, majd felrántotta az ajtót, és kiüvöltött rajta.
- Csak azért, mert tönkrement a karriered, te nem harcoltál, hanem az egészet feladtad! Idióta vagy! Ahelyett, hogy küzdöttél volna simán hagytad, hogy vigyen az ár! Mindent elhittél, amit írtak! Harcolnod kellett volna!
- Fogd be! - kiáltott, és már a fejét is forgatta. Olyan volt, mint egy őrült...
- Akkor nem tetted, de akkor tedd most! Harcolj, Rob! Józanodj ki! Légy normális! Hozz helyre mindent! - mondta tovább, megállás nélkül. - Ha nem magadért, akkor tedd meg Alyssáért!
Rob erre a mondatra ledermedt. Szemei kikerekedtek, és dühösen nézett az ablakpárkány felé.
- FOGD BE! - ordította, majd még jobban kezdett el rángani. A műszerek hangosan pittyegtek maga mellett, és végtelenül gyorsan.
- Ne merd még egyszer ezt a nevet kimondani! - kiáltotta, majd egyszerre sokan jöttek be a szobába. Rob semmit nem fogott fel belőle...
- Mr. Pattinson – mondta valaki hűvösen, és a kezébe vette a kórlapját...
- Drogok és alkohol... - motyogta az orvos, és mintha egy mosoly jelent volna meg az ajkai körül.
- Alyssát nem! Alyssát soha TÖBBÉ! - kiáltotta Rob, és fel sem fogta mi van körülötte.
- Oké, akkor legyen tíz milligramm lorazepham, és kössünk be sóoldatot – mondta az orvos, majd rohangálni kezdtek a többiek.
Rob perceken belül abbahagyta a kiabálást és a rángatózást, majd lehanyatlott az ágyára.
- Talán jobb lenne, ha elaltatnánk, Mr. Pattinson? - kérdezte az orvos, és Rob felé fordult. Ő nem válaszolt, csak nézte a másik Robot, aki még mindig ott volt, és kajánul vigyorgott.
- Józanodj ki! - mondta, amikor észrevette, hogy figyeli.
- Háromszáz milligramm trioxazint óránként, tíz órán át. És valaki figyelje a szívritmusát – mondta az orvos fáradtan, majd feljegyzett valamit a kórlapra és kiment a szobából.
Rob már csak feküdt, nézte az ablakpárkányt, de már nem látta ott másik Robot. Pedig... Még jó is volt nézni. Mármint egészséges volt. És jó volt tudni, hogy volt, amikor nem volt ennyire... Ilyen...
Aztán elaludt...
Syta már rég kiment a kórteremből...
Nem bírta felfogni, hogy hogy történhetett ez. Miért tette ezt Rob? Alig ismerte fel, amikor meglátta az ágyban. Arca beesett, bőre halálsápadt. És komolyan azt hitte, hogy meghalt. Hogy már nem él, és csak azért hívják, hogy elbúcsúzzon. Tényleg hitte, hogy csak ezért. De aztán kinyitotta a szemét. És egy pár másodpercig józan is volt...
Syta térdét felhúzva ült a folyosó falának dőlve, és meredt előre. Nem tudott sírni, pedig akart. Lebénult, hogy ez megtörtént.
Segíteni akart Robnak, de tudta, hogy ő ehhez kevés, csak ő nem tud neki segíteni. Valakit meg kell kérnie, hogy segítsen.
Fogta a telefonját, és tárcsázott.
Amerika, 2017.
- Hogy... micsoda? - kérdezte Kris döbbenten.
- Tiéd a szerep – mondta megint a forgatókönyvíró, és Kristen hirtelen biztos volt benne, hogy mosolyog a nő, és nem sok választja el attól, hogy nevessen. - De lenne néhány kérésem...
- Oké, nem probléma – mondta Kris rögtön azzal a buzgó örömmel, amit utánozni nem lehet. Csak érezni.
- A hajadat le kéne vágni... Persze a kopasz jeleneteknél majd sapkát használunk... De nem is értem miért most mondom ezeket... A szerződésedben minden benne lesz – mondta a nő komolyan, de mégis nevetve.
- Rendben. Minden meglesz.
- Szeretném, ha kutatásba kezdenél. Meg kell értened miért lesz nagyon nehéz eljátszanod ezt a szerepet... Ha jól tudom, soha nem voltál elvonón – mondta a nő, és nevetni kezdett.
- Se páciensként, se látogatóba – mondta Kris, és ő is elmosolyodott.
Az igazság az volt, hogy kicsit rettegett ezektől az emberektől. Igen, tudta, hogy ők is emberek. Épp olyanok, mint a többiek, de volt bennük valami rémisztő és taszító.
Nem bírta felfogni, hogy tud valaki ilyet tenni saját magával. Soha senkit nem kényszerítenek arra, hogy drogot szedjen! Saját döntés, teljes egészében. És, hogy nem tud megállni az az akaraterő hiánya. És csak árnyéka marad az embernek az a lenyomat, ami itt marad. Felgyógyulhat...
És Kristen tisztelte azokat, akik meggyógyultak, akik képesek rá! Bár nem tudta igazán értékelni. Fogalma sincs, hogy milyen lehet drogosnak, kigyógyultnak, majd megbélyegezettnek lenni. Nem tudta... De az igazat megvallva, nem is akarta megtudni. Soha nem akar droghoz nyúlni.
- Rendben, akkor kezdetnek ellátogathatnál pár intézetbe. Hogy lásd a legalját, és a végét is... Így legalább valamennyire fel tudsz készülni.
- Semmi baj, szerintem csak egy telefonba kerül – mondta Kris, majd forogni kezdett a telefon mellett, hogy megkeresse a telefonkönyvet. Biztos van pár klinika, ahova elmehet.
Bár nem tudta... Egy drogelvonó szokott hirdetni? Vagy csak tudja valaki, hogy van, és ezért megy oda?
Kristen hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán semmit nem tud a drogosokról. Se azokról, akik már kigyógyultak, se azokról, akik drogoznak. Senkiről, semmit. Hacsak a filmeket, amiket esetleg látott, azokat nem számítja be. De az se valami sok, általában egyáltalán nincs ideje. Nehéz lesz eljátszani, nehéz lesz alakítani, de nem érdekelte. Akarta ezt a szerepet, így mindent meg fog tenni érte.
- Oké. Akkor sok sikert, Kristen. Hamarosan találkozunk! - köszönt el az író, majd egyenletes búgás hangzott a telefonba.
Megkapta.
Kris ajkain egy mosoly szélesedett ki, méghozzá olyan hatalmas, ami ritkán. Sikerült neki! Tényleg sikerült!
Legszívesebben táncolni kezdett volna, méghozzá úgy, ahogy egyáltalán nem szokott. Tapsolni kezdett, és ugrálni egy helyben, mint egy kisgyerek, mindezt mosolyogva, és boldogan. Mert olyan sikerült, amiről már lemondott, és most mégis! Itt van, és igaz, és az övé! Csak az övé!
Valahogy most csodálatosnak találta az életet. Hisz olyan... szép, amikor valamiről lemondasz, és biztos vagy benne, hogy nem a tiéd. De aztán kiderül, hogy mégis... Hogy megkaphatod, és tényleg a tiéd lehet. Szerette. Imádta most ezt az egészet.
Örömét a telefonja csörgése szakította félbe. Csak nézte a pittyegő szerkezetet, és komolyan fontolóra vette, hogy nem veszi fel a telefonját.
Mi lenne, ha most nem tenné meg? Állandóan ott volt, kéznél volt, hát akkor most milyen tragédia származhatna belőle, ha nem venné fel a telefonját? Általában úgyis csak az ügynöke keresi, akit nem nagyon kedvelt.
Mégis magához vette a telefont, csak hogy sejtése bizonyságot nyerjen. Ott villogott Paul neve, kegyetlenül és megmásíthatatlanul.
És bármennyire is akart, nem tudott menekülni.
- Mondjad – szólt bele kicsit jobban elkeseredve, mint azt a helyzet elvárta volna.
- Megkaptad a szerepet! - mondta Paul, és hangja sokkal vidámabb volt, mint általában.
- Tudom, már beszéltem az íróval – mondta Kris, és egy halvány mosoly futott át az arcán.
A vonal végén csend támadt. Néma csend, és az előbbi jókedv valahogy eltűnt.
- Te beszéltél az íróval? - kérdezte Paul csendesen.
- Felhívott – mondta Kris egyszerűen, és teljesen hidegen hagyta az ügynöke rossz kedve.
- Akkor én minek vagyok, ha mindent másodikként tudok meg? - kérdezte Paul.
- Dísznek – motyogta Kris, és remélte, hogy Paul ebből semmit nem hallott. Bár, ha hallotta is volna, akkor se nagyon érdekelné. Ő csak az ügynöke, és még ezer másik van, aki még jobban is dolgozik, mint ő...
- Nah jó. Ebbe most ne menjünk bele – mondta Paul társalgási hangnemben. - Felhívtam néhány magánklinikát. Ashville-ben szívesen várnak, bár én jobban örülnék, ha valami nagyobb városba mennél. Ott nem akkor sztori egy híresség megjelenése.
- Állami intézménybe akarok menni – mondta Kris, és kezdte unni ezt a beszélgetést. Nagyon, nagyon.
Újra elcsendesedtek mind a ketten. Állandóan ez volt. Minden apróságon vitáztak, és ezt... utálta. Kris nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem jó az ügynöke, de nem merte kirúgni. Vagy lehet, hogy nem is akarta, mert nagyon is jól tudta, hogy mi lesz azután, ha kirúgja...
- Az író külön kérte, hogy magánintézménybe menj. Csak akkor garantált a diszkréció.
- Egy magánklinikán erősen kétlem, hogy azt látnám, amit el kell játszanom.
- A drogos az drogos, Kris. Teljesen mindegy, hogy ő fizeti ki a felgyógyulását, vagy az állam szponzorálja. Akkor is drogos.
Drogos... milyen furcsa ez az egész. És mégis. Lehet, hogy igaza van Paulnak. Végül is, kit érdeke, hogy ki fizeti ki a terápiát? Csak annyi a lényeg, hogy szenvedélybetegek legyenek azok, akiket megfigyel. Csak ennyi!
- Talán még jobb is a magánklinika. Azt jelenti, hogy pénzesek. Valamikor gazdagok voltak, így még jobban láthatod a süllyedést. Talán még híres emberrel is találkozhatsz! Na akkor lenne teljes a siker!
- Mostanában nem sok ismerősömre találtak rá bekokózva... - mondta Kris, de már félig megadva magát. Igaza van az ügynökének. Ha tetszik, ha nem... Igaza van.
- Vagy csak te nem tudsz róla – mondta Paul, majd Kris hallotta, hogy valamit lapozgat a kezében.
- Jó – egyezett bele kelletlenül Kris az egészbe. - Akkor kérj nekem időpontot valahol, kérlek! De ne kelljen sokat utazni...
- Visszahívlak – mondta Paul, majd megszakította a vonal.
Kris is lerakta a telefont, majd csak nézett maga elé. Hova tűnt a jókedv és az öröm. Azt ő se tudta. Hogy miért nem boldog még most is? Arra nem tudott választ adni. Nem volt rá képes, vagy ha akart is, egyszerűen nem találta a válaszokat.
Kinézett az ablakon, és csak meredt a fára, ami előtte állt.
Egy telefon, egy kijelentés, és egy lényegtelen vita, és máris... rossz kedve lett. Túlságosan emocionális beállítottságú. Változtatni kéne rajta, ő is nagyon jól tudta. De valahogy ez sokkal lassabban megy, mint illene.
Megtanulta a színészvilágban nincsenek barátok, se rendes szerelmek. Nincsen helye a hisztinek, a gyűlöletnek, a szeretetnek. Nem lehet helye, egyszerűen nem szabad, nem illik, nincs rá idő, nem érdemes.
Egyszerűen fölösleges.
Tapasztalata is van erről elég, hisz mi volt a Twilight után?
Megszerette őket, de csak a forgatás alatt voltak barátok. A saga alatt még mentek is valahova, ha kellett, ha kedvük volt. De utána megszakadt a kapcsolat, és semmit nem tud... senkiről. Pedig Robbal jóban volt. Talán vele a legjobban....
Valami hirtelen ötlettől vezetve felkapta a telefonját, és kikereste Rob számát. Ha még ugyan az, akkor eléri... Nem érdekelte, hogy mit fog neki mondani, hogy milyen okból hívja fel. Valami ellenállhatatlan kényszer hívta, hogy hívja fel Robot. Akkor is tudott vele beszélgetni, akkor most is.
Reménykedni kezdett, hogy ott fogják folytatni, hogy három éve abbahagyták.
Szeretett volna vele beszélni, akart.
Tárcsázott majd várt. Még gyorsabban kezdett dobogni a szíve, amint meghallotta, hogy a telefon kicsöng. Akkor még ugyanez a száma. Akkor még beszélhetnek.
A telefon csak csöngött, és csöngött, de senki nem vette fel.
Kris a sokadik csöngés után lerakta a telefont. Fintorra húzta a száját, majd utána mégis elmosolyodott.
Majd később felhívja. Lehet, hogy más dolga volt.
Alig rakta le a telefonját, már csörgött is rögtön.
- Mondjad – szólt bele egyszerűen.
- Ashville-be holnap után mehetsz reggelre. Lefoglaltam a repjegyedet is.
- Köszi – mondta Kris, majd lerakta a telefont.
Ashville...
A szerző utószava:
Tudom... Még csak mondani se kell...
Egy szemét ígérgetős eltűnős idióta hárpia vagyok...
És bocsánat, hogy ilyen vagyok. És tudom, hogy elvesztettétek a bizalmatokat, mert mindig írom, hogy "mostantól", meg majd a "következő"... De mostantól rendszeres lesz a friss és az intervallum nem csak dísznek lesz. Kicsi bonyolultabb volt az elmúlt egy hónap, mint kellett volna. Ezer bocsánat érte, és remélem tetszett a fejezet!:) A bonyodalom most kezdődik... Vagyis a következő fejezetben...:)
Köszönöm azoknak, akik elolvasták, és hűségesen látogatják az oldalt!:)
Szeretettel és megbánással: Nee^^
