My boy - 22. fejezet

2013. június 13.

Egy egyszerű plusz...

Egy egyszerű plusz jelet bámultam a vécén ülve. Nem tudtam felállni. Egyszerűen nem ment. Csak néztem a kis ablakban azt a barom jelet, és nem tudtam felfogni... Nevetséges! Én nem vagyok terhes a fenébe!

Nem lehetek...

Rossz a teszt... Biztosan rossz! Vennem kell egy másikat. Nem lehetek terhes. Nem lehet, hogy gyereket várjak. Egyszerűen lehetetlen... Nem feküdtem le senkivel már több, mint három hónapja. Három hónapja is csak Robbal... Lehetetlen, hogy terhes legyek.

Felpattantam a vécéről, lecsaptam a tetejét majd szabályosan bevágtam a szemetesbe a tesztet. Ez... lehetetlen... Nem igaz. Nem lehet igaz a fenébe! Nem igaz!

A tükörbe néztem, és megdöbbentem, mennyire sápadt vagyok. Majdnem rossz volt rám nézni. Lehet, hogy nem ártana valamit enni is, nem csak azt a szar bagót szívni...

Megmostam a kezem, majd az arcom is, és kimentem a fürdőből.

Utáltam a lakásom. Az eddigi lakás, amit szerettem, mert biztonságot nyújtott most egyszerűen beszipolyozott és bezárt. Nem adott teret, és nem hagyott felejteni. Utáltam...

Megutáltam New Yorkot, megutáltam a nyüzsgést és az életet. És már szerepek se voltak, ami miatt itt kellett volna lenni. Fölöslegesen laktam egyedül, és teljesen fölöslegesen voltam itt... És az volt benne a legjobb, hogy nem is akartam itt lenni. De valahogy nem volt meg a késztetés, hogy költözzek... Minek? Meg hova?

Felkaptam a táskámat, majd azonnal a cigimért nyúltam, hogy elszívjak még egy szálat.

Akaratlanul álltam meg a mozdulatban. És ha tényleg terhes vagyok? Akkor ez árt a babának... De ha tényleg terhes vagyok, akkor Robtól! Én meg nem akarom annak a szemétnek még a nevét se hallani, nemhogy gyereket szülni neki!

Leszarom...

Rágyújtottam a cigire, majd kimentem a lakásból. És különben se vagyok terhes! Szar volt az a rohadt teszt...

Lementem a lifttel, majd egyenesen ki az utcára. Talán ezért szerettem egy kicsit a várost. Itt el lehetett bújni, ha nagyon akartál. És én mivel nagyon akartam, ezért nem is találtak meg.

De mivel olyan pocsék vagyok, nem is akartak megtalálni... Baromság azt hiszem... Egyszerűen baromság az egész. Az Arany Málna óta még kaptam egy pár rossz kritikát, még írtak rólam néhány szapuló cikket, aztán annyi volt...

Kábé egy hónapja halott vagyok a sajtó számára. Az elején kellemes volt, mert egyáltalán nem követtek, nem zaklattak. Aztán már valahogy... hiányzott. És én se értettem magam, hogy egy olyan dolog, ami ennyire idegesített, hogy hiányozhatott. Tényleg nem értettem. De ez volt.

Pár háztömb után megálltam a drogéria előtt, és elnyomtam a csikkem.

Egyenesen hátra mentem, az előbb is itt vettem azt a szart... Csak tudnám, hogy minek árulnak hibás terméket... És csak tudnám, hogy én minek veszek megint tesztet, amikor tudom, hogy nem vagyok terhes. Egyszerűen lehetetlen, hogy terhes legyek...

Most a biztonság kedvéért hármat is vettem és különböző márkájúakat... Hagy legyek benn száz százalékig biztos, hogy csak az volt hibás... Úgyis tudom, hogy nem vagyok terhes...

Nem lehetek az...

Miért nincsenek olyan tesztek, amik azonnal megmondják a dolgot? Miért kell várni a fenébe?

Egy örökkévalóságnak tűnik az az öt perc!

De különben se vagyok terhes, szóval nem kéne aggódni... De ha... mégis? Akkor...? Mi a fenét csináljak? Mi a fenét csináljak ezzel a gyerekkel, aki nem is létezik és nem is akarom? Mi a fenét csináljak a nagy Rob Pattinson gyerekével?

Nem lehetek terhes... Lehetetlen, hogy az legyek... Egyszerűen... képtelenség.

Nem akarok terhes lenni. Nem várhatok gyereket. Nem lehet, hogy az vagyok!

Még négy perc...

Miért ilyen rohadtul idegölő a várakozás? Miért kell ennyit várni? Miért nem mehet el az az öt perc úgy, mintha nem is lenne?

Milyen ironikus, hogy lányok ezrei sikoltoznának, hogy Rob teherbe ejtse őket. És tapsolnának örömükben, ha így lenne. Én meg egyszerűen még a gondolattól is rosszul vagyok, hogy valami fatális hiba folytán terhes vagyok attól a szeméttől. Nem hordhatom ki az ő gyerekét. Egyáltalán nem...

Lehetetlen, hogy neki szüljek gyereket! Nem akarok tőle gyereket! Egyáltalán még a haja szálát se akarom látni, nem egy gyereket tőle! Nem lehetek terhes tőle!

Még három perc...

És különben is még csak huszonhárom éves vagyok... Ki akar ilyenkor gyereket. Egyébként meg nem is vagyok terhes, szóval nem is lesz gyerekem, de attól még nagyon fiatal vagyok. És főleg nem így akarok gyereket! Ha valaha szülök, akkor azt akarom, hogy az apa a férjem legyen... Nem így... És különben se vagyok terhes...

Még két perc...

Nem lehetek terhes... Ugye nem vagyok az? Egyszerűen nem lehetek... Én nem tudok felnevelni egy gyereket! Nem tudok gondoskodni róla, ellátni és foglalkozni vele. Nem tudok állandóan vele lenni a nap huszonnégy órájában készen állni arra, hogy ugorjak. Én egyszerűen nem tudom... Nem tudom elvállalni... Nem tudom megcsinálni...

Kínomban majdnem felkiáltottam, de tudtam, hogy annak semmi értelme nem lenne. Semmit nem segítene... Egyszerűen semmit... Idegesen és zavartan bámultam mind a három tesztet, és nem tudtam mit csinálni... Egyszerűen tehetetlen vagyok az idővel szemben. Egyszerűen nem tudok mit csinálni... Miért nem lehet felgyorsítani?

Még egy perc...

Egy örökkévalóság a fenébe! Hogy lehet ebben a modern korban ilyen tesztet csinálni, ahol várni kell? Ezek nem normálisak! De különben se vagyok terhes... Nem vagyok az... Nem lehetek az... Nem lehet gyerekem Robtól... Tőle nem... Egyszerűen nem! Nem tőle és nem most!

Két plusz... És egy kék csík...

Zavartan kaptam fel a dobozokat. Mi van ha a plusz azt jelenti, hogy nem vagy terhes... Biztos azt jelenti! Biztosan...

Néztem a dobozt... És nem értettem... Hogy a fenébe kehet pozitív? Nem lehet az... Biztos ezek is hibásak...

És miért van itt kék csík? Ez biztos azt jelenti, hogy nem... A dobozt néztem, és nem értettem... Nem lehet... Nem lehetek terhes! NEM!

Összeestem a fürdőm padlóján, és sírni kezdtem... Nem lehetek terhes... Nem lehet gyerekem Robtól... Nem lehetek... Nem akarom!

Négy teszt... És mind a négy pozitív... Egyik sem hibás... Mind jó...

Sírva bámultam le a hasamra... Nem lehet... Nem lehetek... Én fiatal vagyok, és egyáltalán nem akarom... Nem lehet a fenébe! Nem lehet!

Mind egy idióta, hirtelen a kezemet a hasamra raktam...

Hülye vagyok... Hogy nem vettem észre? És miért nem akartam észrevenni?

Pörgettem a fejemben az eltelt két hónapot... És valahogy minden világos lett. Hogy miért maradt ki... Hogy miért híztam meg. Hogy miért vagyok ingerlékeny és feszült állandóan... Mindennek értelme lett. Mindennek a fenébe!

Terhes vagyok.

Gyerekem lesz Robtól... Erre a gondolatra hangosan felzokogtam, testemet rázta a sírás. Miért pont tőle? Nem akarom Robot... magamban...

Ez a gyerek... Robnak a fele! Nekem nem kell Rob... Nem akarom látni! Nem akarok hallani róla, nem akarok tudni róla semmit! Miért pont ő? Miért nem más?

Rob... Robnak egy része bennem van... És fejlődik... Undorító... A legutáltabb ember a világon... Én meg egy részét hordozom. Hogy a fenébe lehet ez? És... MIÉRT Ő?

Nem lehet tőle gyerekem... Egyszerűen nem lehet... tőle... TŐLE nem...

Felálltam és a tükörbe néztem. Szánalmasan néztem ki. Az arcom továbbra is sápadt volt, és most már maszatos is a könnyektől. A szemeim a duplájára dagadtak és hihetetlen pirosak voltak. Mintha már órák óta sírnék. Egyszerűen pocsékul néztem ki... Nem volt erre jobb szó.

Nem lehet gyerekem Robtól... Tőle nem...

Elvetetem.

Nem szülök gyereket Rob Pattinsonnak. És meg se kell tudnia, hogy valaha terhes voltam tőle... És nem lesz gyerekünk. Nem lesz! Nem lehet... Egyetlen részét se akarom magamban tudni ennek a köcsögnek!

Hirtelen nyugodtam meg, és szabályosan jobban éreztem magam. Nincs más dolgom csak beszélni az orvosommal. Ő majd elintézi... Ennyi lesz... Még pár hét, és az egész egy rossz álom lesz. Vagy olyan, mintha meg se történt volna az egész.

Mert ez nem történhet meg velem. Én nem lehetek terhes Robtól! Bárki más, csak én ne!

Az összes tesztet a kukába vágtam, majd kimentem a fürdőből.

Csak fel kell hínom azt az orvost... Semmi baj nem lesz... Biztos, hogy minden rendben lesz... A cigimért nyúltam, hogy lenyugtasson legalább egy kicsit.

A számba raktam a bűzölgő rudat, és a gyújtóért nyúltam...

Ártok a babának... Ártok neki... Nem szívhatom el... Bántom. Bántom a babát...

Felsóhajtottam, majd leraktam a nyújtót is és a cigit is... Én nem fogom tönkre tenni még akkor sem, ha elvetetem. Én nem fogom így bántani...

Egyszerűen nem... Nem így...

Nem fogom megtartani, de egyszerűen nem tudok rágyújtani. Nem megy... A cigit kivágtam a szemetesbe, hogy még csak véletlenül se essem kísértésbe. Csak pár hét... Ennyit kell kibírnom és utána akár dobozokkal is elszívhatok naponta, ha nekem úgy tartja kedvem. Akkor csak az én tüdőmről lesz szó, és nem egy másik ember életéről...

Egy másik ember élete... És én megölni készülök ezt az életet... Ha nem Rob gyereke lenne, akkor talán még meg is fontolnám, hogy megtartom. De ez a baba... Robé... És nem tudok ezzel együtt élni. Hogy az egyetlen ember, akit utálok a nap minden percében velem van... Nem tudok ezzel együtt élni.

Felhívtam az orvost, és elvállalt öt nap múlva... Öt nap múlva vége ennek a rémálomnak... Öt nap múlva annyi az egésznek! Öt nap és megint szabad leszek. Öt nap és nem kell többet hallanom arról a valakiről... Öt nap...

Hideg...

Hideg a szék. És idegen. És undorító. Egyszerűen... undorító.

És hátborzongató...

Nem akarok itt lenni. Én tényleg nem akarok itt lenni. De muszáj... Nem tarthatom meg... Nem lehet gyerekem Robtól... Nem tarthatom meg...

Az ajtó hirtelen nyílt ki, és lépett ki rajta az orvos. Mosolyogva jött felém, és én döbbenten vettem észre, hogy a kezemmel a hasamat fogom... Idióta vagyok! Elrántottam a kezem és próbáltam vissza mosolyogni, és felkeltem a székről...

- Miss Stewart... Fáradjon velem! - mondta a mosolygós orvos, majd bevezetett a kezelőbe.

Undorító... Ez is undorító volt... Minden undorító volt... Semmi nem volt... rendben. Semmi.

Nem lehet gyerekem Robtól... Nem lehet!

Feszengtem, féltem és nem bírtam magammal. Ideges voltam, és nem tudtam mit is akarok igazából... Nem tudtam... Egyszerűen nem tudtam.

Felfeküdtem a vizsgálóra, az orvos meg krémet kent a hasamra... Ultrahang. Ultrahangos vizsgálat... Nem akartam... Nem akartam látni. Nem akartam tudni róla... Nem akartam...

Elfordítottam még a fejemet is, hogy nem kelljen néznem azt az elmosódott valamit, ami állítólag Rob gyereke. Nem akartam látni. Nem akartam...

- Nem akarja látni a gyermekét? – kérdezte az orvos, én meg akaratlanul fordítottam a fejem a monitor felé...

Gyermeke...

Ez a gyerek... Nem csak Robé... Az enyém is. Az én felem is, nem csak a Robé... Belőlem is van... Nem csak belőle. És ő nem akar engem. Nem akar minket.

Az enyém ez a baba, és senki másé. Csak az enyém. Nem az övé... Az enyém...

Megtartom. És felnevelem.

Még akkor is, ha fiatal vagyok és felelőtlen. Ha nem akartam, és Robé... Megtartom, mert az én babám... Csak az enyém, mert ő nem akarja...

Anya... Anya leszek... Mosoly terült szét az arcomon. Nagyon régóta először...

My boy - 21. fejezet

2020. július 13.

A reggelek általában fájdalmasak.

Ráébredni arra, hogy fel kell kelni, hogy az álom csak álom volt, és hogy egyáltalán nem történt meg az, amit annyira szépnek találtál fájdalmas. Nagyon is az... Szeretem az álmokat. Szeretem, mert színesek és olyan dolgok történnek meg benne, ami a valóságban soha. Szerettem álmodni.

Mostanában viszont egyáltalán nem álmodtam, valószínű azért, mert túl fáradt voltam, hogy még színes és mozgalmas képeket gyártsak a fejemben. Csak bezuhantam az ágyba, és aludtam, mert úgy volt jó... Talán már el is felejtettem milyen érzés álmodni. Amikor tényleg megteszel mindent, amit csak akarsz, mert tudod, hogy úgyse lesz bajod. Amikor hihetetlen kalandokat élsz át, mert a fejed kitalálja. Jók. Különleges, de egyszerűen jó dolog álmodni.

Vannak olyanok, akik szerint az álmok valójában a jövőt mutatják... Vannak olyanok, akik szerint csak a nap eseményeit játssza vissza, és dolgozza fel az emlékeket. Ami kell azt elraktározza, ami nem kell azt kidobja. Vannak olyanok is, akik szerint az álmok egyszerűen csak a vágyaink, amiket szeretnénk, de nem érhetjük el. Nem tudjuk elérni, mert mondjuk nem vagyunk kalandorok, pilóták vagy titkos kémek.

Minden esetre az álmok érdekesek. Bármi is legyen az álom igazából, egyszerűen jó... Szeretek álmodni.

Ma este is álmodtam.

Ez az álom fájdalmas volt, és egyáltalán nem szórakoztató. Ettől az álomtól majdnem féltem, és örültem, amikor felkeltem. Aztán rá kellett jönnöm, hogy miért álmodtam rosszat... Majd szétrobbant a fejem...

Pislogtam párat, és erősen próbáltam nem szédülni. De nem nagyon ment. Ha még fekve is szédülök, akkor mi lesz, ha felállok... Belegondolni is rossz...

Lassan emelkedtem fel az ágyamról, hogy valamennyire talpon tudjak maradni. Mondjuk ez rossz kifejezés... Még egyáltalán nem álltam fel.

Valaki mondja meg, hogy a bortól, hogy a fenébe lehet így berúgni? Ez csak bor a fenébe!

Végre sikerült felállnom... De valami nem volt jó... Valami itt nagyon nem jó... Valami hiányzik...

Egy pillanat műve volt az egész, és hirtelen minden eszembe jutott.

Őrült simítások, türelmetlen csókok, követelőző mozdulatok... Rob...

Szinte rémültem fordultam hátra, hogy Robot lássam az ágyamban aludni. Magamra néztem... A pizsamám hiányzik. Az hiányzott...

Nem igaz... Mondja valaki, hogy nem vagyok olyan lotyó, amilyennek tűnök! Megint lefeküdtem vele... Miért van az, hogy ha mi ketten alkohol közelébe kerülünk, akkor az ágyba végezzük? Miért a fenébe?

Dühösen rohantam a fürdő felé, és becsaptam az ajtót.

Nem lehet igaz... Amikor már minden normálisan kezdett alakulni. Amikor úgy néztek ki a dolgok, hogy végre lehetünk barátok. Amikor végre valahára... normálisak lehettünk volna. Soha többet nem iszom. Soha többet egy kortyot sem!

Mereven álltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a víz végigfolyjon rajtam.

És most mit csináljak? Most mi a helyes, mi a normális? Mit kéne mondanom? Hogy kéne viselkednem?

Felnyögtem, majd a kezembe temettem az arcom.

Itt nincs helyes viselkedés. Itt nincs jó megoldás. Hülyék vagyunk mi ketten... És soha nem vagyunk ésszerűek vagy logikusak. Idióták vagyunk mi ketten...

Pár perc múlva kiszálltam a zuhanyból. Vajon Rob már felkel? Ha felkelt mit mondok neki? És ha nem, akkor mit csinálok?

Résnyire nyitottam az ajtót, hogy megnézzem Rob még az ágyban van-e. Mintha valami kukkoló lennék a saját szobámban, a saját házamban.

De az ágy üres volt... Rob sehol.

Megkönnyebbültem. Lehet, hogy elment. Valahogy most ez annyira könnyűnek tűnt. Hogy egyszerűen csak lelépett. Legalább nem kell a szemébe néznem... Felsóhajtottam, majd teljesen kinyitottam az ajtót.

- Jó reggelt, Kris! - döbbentem fordultam meg, és Robot láttam az ajtófélfának támaszkodni. Arca mosolytalan, szinte komor volt. Fel volt öltözve... De én ezt egyáltalán nem sajnáltam...

- Neked is... - suttogtam halkan, majd elfordítottam a tekintetem.

És most... Hogy tovább? Valaki... mondja meg... Mit mondjak? Mit csináljak? Mit ne mondjak...?

- Kérsz reggelit? - kérdeztem, majd zavartan indultam el az ajtó irányába.

- Most komolyan ezt fogjuk játszani? - kérdezte Rob keményen én meg megtorpantam. Visszafordultam, hogy Rob szemébe nézzek. Dühös volt. Most meg miért dühös?

- Mit játszanánk? - kérdeztem vissza és próbáltam könnyed lenni, mintha semmi az égvilágon nem zavarna.

- Hogy nem történt semmi! - kiáltott Rob, majd ellökte magát az ajtókerettől és felém indult. - Komolyan ezt akarod, Kris?

Megijedtem. Életemben talán először ijedtem meg Robtól. Félelmetes volt, ahogy dühösen közelített felém. Egyszerűen félelmetes volt...

- Én... Nem tudom mit akarok... - mondtam akadozva, majd újra az ajtó felé indultam. Csak ne legyek vele ennyire kicsi helyen... Most nem tudnék vele lenni... Most nem megy. Szinte szaladtam az ajtó felé, hogy végre kiszabaduljak. Csak ki innen!

- Kris! El ne merj menni! - kiáltott utánam Rob, majd hallottam, hogy hatalmas léptekkel átszeli a kicsi szobám. Én meg hiába gyorsítottam a lépteimen éreztem, hogy megragadja a karom.

- Engedj el! - kiabáltam, majd megpróbáltam elrántani a kezem.

Rob csak még szorosabban fogott, majd maga felé fordított és a falhoz nyomott.

- Mi a fenét csinálsz már megint? - kérdezte egyenesen a szemembe nézve.

- Újdonságban nőket versz? A sajtó el lesz ájulva! - gúnyolódtam, majd mocorogni kezdtem. Rob még erősebben a falhoz nyomott, és már egész testével hozzám simult, hogy ne tudjak mozogni. - Engedj el! - sziszegtem, amikor megéreztem csípőjét az enyémnek nyomódni. - Azonnal engedj el!

- Nem! Miért menekülsz már megint? - kérdezte, és komolyan nézett a szemembe.

- Nem menekülök! - kiáltottam, majd a szemébe néztem.

Szikrákat szórt az övé. És volt egy olyan sejtésem, hogy én se nézek ki jobban... Dacosan emeltem fel az állam, hogy még véletlenül se nézzen le rám. Abból aztán nem kap! Engem nem fog lenézni és nem fog úgy kezelni, mint egy gyereket, aki ha hibát követ el, akkor megbünteti és felelősségre vonja. Én nem vagyok gyerek!

Egymásnak feszülve néztük a másikat, és nem moccantunk. Mintha egy hosszú percig ennyi lett volna a lényeg... Hogy a másikat nézzük...

- Ne most akarj beszélgetni... - suttogtam elakadó hanggal, majd Rob szájára hajoltam.

Láttam rajta, hogy meg akar szólalni. Éppen meztelenül fekszem a karjaiban ő meg beszélgetni akar... Nem ez a jó pillanat, és már gondolkodni se tudtam éppen logikusan.

Vadul téptem Rob ajkát, és lábaimat csípője köré fontam, hogy még közelebb vonjam magamhoz.

- Kris... - Rob mondata nyögésbe fúlt, majd éreztem, hogy belém hatol. Akaratlanul nyögtem fel, és vetettem hátra a fejem, mert ezt diktálta a kéj.

Rob elkezdett bennem mozogni, de nem úgy, ahogy vágytam rá... Nem volt se heves, se gyors, sokkal inkább megfontolt és lassú. Kiáltani akartam, sikoltani, hogy végre rendesen mozogjon, ne ilyen kínzón...

Túl lassú volt, és egyszerűen nem bírtam... Csípőmet előre löktem, próbálva gyorsabb iramra késztetni Robot. De ő csak elmosolyodott, és még lassabban mozgott.

Kínomban a fejemet forgattam, körmeimet Rob hátába vájtam. Ajkamba haraptam, hogy ne kiáltsak fel...

Hirtelen élveztem el, és nem tudtam mit csinálni, felsikoltottam. Talán fel se fogtam mit történt, talán meg se értettem...

De nem is volt rá időm, mert Rob egy pillanat alatt ült fel, és rántott magával engem is. Az ölében ültem, még mindig éreztem merevedését magamban...

Két kezébe fogta arcom és nyílt szájjal csókolt meg. Pihegve szinte kimerülten csókoltam vissza. A szemebe nézett...

Úgy, ahogy még nem láttam... Mintha mondani akarna valamit, csak én túl részeg vagyok ahhoz, hogy megértsem. Elmosolyodott, majd egyik kezét a derekamra rakta...

Én meg mozogni kezdtem rajta, hogy ő is érezze azt, amit én... Akartam. Akartam, hogy neki is jó legyen... Szerettem volna, de én nem tudtam kínozni őt... Gyorsan és követelőzően toltam felé a csípőm, hogy minél többet adjak.

Villámcsapásként és hihetetlen erővel tört rám a második orgazmus... És most már Rob is velem tartott.

Tudtam, hogy elpirultam. Kitisztultak a részletek, világosabb lett minden. És hirtelen mindennél jobban tudatában voltam annak, hogy Rob csípője az enyémnek nyomódik.

- Jó voltam megint egy lyuknak, Rob? - kérdeztem arrogáns hangon, majd megint megpróbáltam ellökni.

- Mi a fenéről beszélsz? - kiáltott, majd ellökte magát tőlem. Mintha csak most tűnt volna fel neki, hogy engem szorongat.

- Nevetséges... Egyszerűen nevetséges... - mondtam, majd kicsaptam a szobám ajtaját. - Csak arra vagyok jó, ugye? - kérdeztem ordítva, ahogy lefelé szaladtam a lépcsőn. Anélkül is tudtam, hogy Rob követ, hogy hátra néztem volna. - Ha épp nincs más, jó vagyok én is... Végül is, csak le kell itatni a szerencsétlent, és biztos beadja a derekát! - kiáltottam, majd lehajoltam a földre Rob kabátjáért, hogy hozzá vágjam.

- Köszönöm, Kristen! Egy percre elfelejtettem, hogy mi is a véleményed rólam... - kiabált vissza Rob, majd felvette a kabátját. - Tudod nagyon sajnálom, hogy nem bírsz messzebb látni az orrodnál... Nem hiszem el, hogy már megint ide lyukadtunk ki... - mondta, majd elfintorodott.

- Mi a fenének kellett? Miért kellett? - kérdeztem már normálisabb hangerővel és a szemébe néztem.

- Mert tegnap este csak én voltam részeg, ugye? - kérdezte cinikusan, majd közelebb lépett. Én abban a pillanatban léptem hátra. Nem jön közelebb! Nem jöhet közelebb! Rob észrevette, hogy hátráltam, felsóhajtott, majd elfordult tőlem.

- Tudod van egy gyönyörű mondás, ami szerint Kettőn áll a vásár... - mondta gúnyosan, de még mindig nem nézett felém...

Talán igaza van. Mi van ha igaza van? Én se voltam egészen normális tegnap este... Én is be voltam rúgva... Én is akartam...

Miért mindig én vagyok a hibás? - kérdezte és felém fordult. - Miért mindig én vagyok a rossz és a szemét? - A hangja már szinte fájdalmas volt... Majdnem elhittem, hogy tényleg bántja... - És ennek miért kell hibának lennie, cseszd meg? - kiáltotta fájdalmasan, és láttam, hogy a kezdeti nyugalom megint semmivé válik. Pedig már majdnem normálisan beszélgettünk...

- Azért, mert én nem akartam! Egyáltalán nem akartam! - üvöltöttem, és egyik kezemet a mellkasomra helyeztem. - Pont most, amikor minden normálisan működött... Amikor már majdnem úgy nézett ki, hogy barátok lehetünk! - kiabáltam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe... De nem akartam sírni... Nincs is rá okom, a fenébe! - Több hónap kellett, hogy végre bízzunk egymásba! De egy éjszaka alatt tönkrement az egész! - ordítottam, majd reménytelenül eresztettem le a kezem...

Rob nem szólt hozzám csak nézett a szemembe. Én erősen próbáltam nem elsírni magam, de így is tudtam, hogy könnyes a szemem, és nem sok hiányzik a tényleges síráshoz.

- Mid vagyok én neked, Kristen? Csak egyszerűen Rob vagyok? Örökre csak Rob maradhatok? Soha nem lehetek több? Van egy gyerekünk, és még mindig csak Rob vagyok neked! Soha nem lehetek több, igaz...? - kérdezte keserűen, majd elfordult és megindult a kijárat felé. - Soha nem leszek elég jó neked, igaz? - kérdezte még mielőtt kinyitotta az ajtót.

Én csak álltam ott, és hagytam, hogy végigfolyjon az arcomon a könnycsepp. Nem bírtam... Már nem bírtam... Az egyetlen ember, akit valaha szerettem kifordult az ajtón.

- Remélem most nem estél teherbe – mondta csöndesen, és visszafordult. - Nem kívánom, hogy egy olyan embertől legyen gyereked, akit megvetsz...

-Mégis mi a fenét hittetek, amikor Rob itt aludt? - kérdezte Jeff két nappal később és rakat újságot dobott elém. - Címlapon vagytok, gratulálok! - tette még hozzá, és tudtam, hogy igazából nagyon is örül... Persze csak magában és próbálja nem mutatni, de tudtam, hogy örül... Mindig is ezt akarta... Nem azt, hogy címlapon legyünk, hanem, hogy együtt legyünk...

- Egyébként gratulálhatok? - kérdezte, és most mosolyogva nézett a szemembe.

- Ha ahhoz akarsz gratulálni, hogy soha többet hozzám se fog szólni, akkor nyugodtan – mondtam, majd elvettem az egyik lapot...

Rob bejön, de nem megy el csak reggel... Szép kis fotók... És még azt se mondhatjuk, hogy egyszerűen csak összevágták a képeket, mert Robon ugyanaz a ruha van...

- Nem hiszem el.. Mi kell még nektek, hogy végre rájöjjetek arra, ami az orrtok előtt van? - kérdezte Jeff reménytelenül. Én nem tudtam rá figyelni.

Két napja már másodszorra hallom, hogy valami az orrom előtt van... Akaratlanul jutottak eszembe Rob szavai. Akaratlanul gondoltam megint arra, hogy elveszítettem már végegesen. Ezt nem lehet helyre hozni. Ebből már nem lehet felépíteni semmit, ami jó. Ez már elveszett... Vége... Annyira vége.

- Semmi nincs az orrom előtt – mondtam letörten, majd átkaroltam a térdemet. - És megköszönném, ha soha többet nem beszélnél Rob Pattinsonról – mondtam, majd elfordítottam a tekintetem.

Éreztem... Megint könnyes lett a szemem, az elmúlt két napban állandóan ez volt. Csak rá gondoltam, és máris elbőgtem magam, mint egy szerelmes tini, akivel szakított a barátja. Ez volt... És nem tudtam megmásítani... Nem tudtam megállítani. Egyszerűen jöttek maguktól, hiába nem hívta senki.

- Óh, kicsim! - sóhajtott fel Jeff, amint meglátta, hogy sírok, majd odajött hozzám és megölelt. - Mi lenne, ha beszélnél vele? Annyira egyértelmű az egész, és annyira buták vagytok mind a ketten – mondta, majd puszit nyomott az arcomra.

- Jeff... Inkább most hagyj békén. Csak hagyj békén... - mondtam, majd kibontakoztam az öleléséből és felmentem a szobámba.

Utáltam a szobámba lenni. Mégis állandóan feljöttem. Robillatú volt az egész ágynemű... És hiába kezdtem el sírni valahányszor magamra terítettem, egyszerűen nem tudtam megállni. Kellett, hogy azt higgyem ott van. Kellett az illúzió. Egyszerűen kellett.

Nem bírtam elengedni, és nem is akartam. De tudtam, hogy kell.

Elrontottuk, annyiszor ahányszor csak lehet, és ezt már nem lehet helyre hozni. Már nem lehet, és már nem is engedni... Ezt már nem érdemes... Már nem lehet...

Bebújtam a takaró alá, és hagytam, hogy Rob illata az orromba kússzon. Csak még egy kicsit és elengedem... Csak még egy kicsit.

Most, amikor akartam álmodni nem tudtam. Annyira kívántam, hogy az egész csak egy álom legyen... Egy rémálom. Egy szörnyű éjszaka, amiből fel tudok kelni, és arra ébredek, hogy ez az egész meg se történt. Annyira akartam, hogy az egész csak álom legyen! Annyira akartam...

De nem volt álom.

És ezt nagyon jól tudtam.

Nahh szivecskéink

Köszönjük szépen hogy kiratottatok és sajnáljuk hogy ennyit kellett várni viszon itt vagyunk és nem tűntűnk el mint annyi más író mostanában ... viszon a jóó hír hogy maradunk is és van még sok történetünk nektek persze csak ha érdekel...

SZÓVAL HA ESETLEG MEGDOBTOK PÁR PLUSZ KOMIVAL HOLNAP MEGINT FRISS:d

SZERETÜNK : ICCSI ÉS NEE