My boy - 14. fejezet

2020. március 05.

Az ember sokszor mondja azt, hogy elege van.

Még többször, hogy nem bírom tovább. Talán még azt is, hogy ezt nem bírom ki. De vajon komolyan gondoljuk, vagy csak úgy mondjuk ezeket, hogy megszólaljunk? Hol van az ember tűrőképessége? Mikor mondjuk teljesen komolyan azt, hogy állj! Mikor van elegünk, és nem bírunk ki már semmit? Mikor… sok valami? Vagy valaki?
Amíg meg nem hal valaki, addig ezek csak üres szavak. Csak mondjuk, mert nem tudunk parancsolni a szánknak? Egyszerűen megszoktuk, hogy beszélünk… Hogy kimondjuk ezeket a gondolatokat. Pedig nem gondoljuk komolyan!
Egyáltalán nem, hisz és a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ha valamire azt mondom, hogy nem tudom megcsinálni, utána megcsinálom. Talán emberi kishitűség. Vagy reménytelenség, és boldogtalanság… Nah meg egy nagy adag elégedetlenség.

Most is azt mondtam, hogy elegem van Robból. Hogy nem akarom soha többet látni. De egy nagyon mélyre elásott részem meg várja, hogy végre becsengessen azon az ajtón. És nem tudom hogy, de az életem része lett, hirtelen és akaratlanul.
Még csak meg se próbáltam elhitetni magammal, hogy nem fog visszajönni, mert tudtam, hogy akkor is itt lesz, ha én nem akarom. És még rosszabb, hogy tényleg muszáj itt lennie! Mármint a muszáj az nem jó szó! De… joga van itt lennie.
Hogy utáltam mostanában ezt a jog szót! Túlságosan sokat foglalt magában…

Csak ültem a bárszéken, és néztem, ahogy az óra mutatója egyre közelít a heteshez. Nem aludtam semmit. Túl nagy zavart hagyott Rob maga után, hogy aludjak. Túlságosan felkavart. A gondolataim cikáztak, a szívem akaratlanul vert hevesebben, amint rá gondoltam. A testem miért is nem hallgat az eszemre? Hiába akarnám ellökni magamtól, amikor nem engedelmeskednek a karjaim…
A bögre kávéra néztem, majd ittam belőle. Itt lesz megint. És itt is marad.
Nem tudtam eldönteni, hogy azért félek, hogy itt lesz, mert beszámíthatatlan hatással van rám, vagy azért, mert akkor megint közelebb kerül Edyhez. Nem tudtam megmondani, mi fáj jobban, melyiktől félek… Nem. Rettegek jobban.
Újra az órára néztem. Még tizenkét perc és hét óra. Megittam az utolsó csepp kávét is, majd egy sóhaj kíséretében felálltam a székről. A mosogatóba raktam a bögrét, majd feltűnt, hogy még mindig az a ruha van rajtam, amiben tegnap a repülőn utaztam… Talán okos dolog lenne átöltözni.
Halkan mentem fel a lépcsőn, Edy nehogy felébredjen. Vasárnap mindig sokáig alszik. A szobámba sóhajtva néztem a szétdobált ruhákra, és a félig tele bőröndre. Ó, de utálok utazni!
Direkt hátat fordítottam a romhalmaznak, majd bementem a fürdőbe. A zuhany alá álltam, és megfürödtem.

Miért van ez? Miért akarom Robot, és miért nem akarom, hogy elmenjen, amikor tudom, hogy utálom? Amikor még a jelenlététől is rosszul leszek? Legalábbis ezt mesélem be magamnak… De akkor elég egyértelműen nem így van, ha várom… akarom, hogy itt legyen. Ha hozzám hajolna úgy, mint régen, és hülyeségeket súgna a fülembe. Lehelete csiklandozná a bőröm, az illata az orromba kúszna. Utána nevetni kezdene, ragyogó, gyöngyöző kacagással… Megölelne, érezném őt…
A fene! Dühösen csaptam a csapra, hogy elálljon a víz. Olyan… idióta vagyok! Hogy vágyhatom rá? Miért kell ő, amikor csak egy „lyuk” vagyok neki? Amikor nem kellettem neki? Miért vágyom rá?
Egy törölközőt tekertem magam köré majd visszamentem a szobámba. Kéne valami ruha… A földön heverő ruhákat átléptem, és a szekrényem elé álltam.

És miért hitettem el magammal évekig, hogy utálom? Miért kellett bemesélnem magamnak, hogy egy kiállhatatlan szemétláda, amikor vágyom a közelségére. Mi értelme volt becsapnom saját magamat? Talán, mert így könnyebb volt. Egyszerűbb volt elhitetnem magammal, hogy utálom, minthogy szembenézzek azzal, hogy, akit én akarok, az nem akar. Nincs más magyarázat.
Előkotortam egy farmert, majd felvettem. Fogtam az első felsőt, ami a kezembe akadt, majd elkezdtem rendet rakni.
Fölösleges azon rágódnom, mi volt. Azzal kéne foglalkoznom, hogy mi lesz. És tudtam, hogy hülyeségeken gondolkodom, de nem tudtam leállítani magam. Csak a múlt, ahelyett, hogy azon gondolkodnék, hogy mondjuk el Edynek, hogy Rob az apja. Mert, hogy nem lesz egy könnyű dolog, az biztos. Az egyik nap még azt se tudja, hogy létezik, aztán meg ő az apja…
A szennyest bevittem a fürdőbe, majd megint lementem a konyhába.
Csakhogy a konyha nem volt üres…

- Jó reggelt! – mondta Rob olyan természetesen, mintha mindig a konyhámban ülne. - Nyitva volt az ajtó, és hallottam, hogy zuhanyzol. Nem akartam felmenni – mondta, majd elhúzta a száját.
Aztán nem tudtam nem észrevenni, hogy végigmér. A tekintete megváltozott, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy nem akart feljönni, miközben zuhanyoztam. Sőt! Biztos, hogy fel akart jönni.
- Szia – mondtam, de meg se tudtam mozdulni. Tudtam, hogy itt lesz. De nem számítottam rá, hogy a tekintete ennyire perzselni fog. Hogy a vágy egyszerűen lerí róla. Nem… Erre nem számítottam.
Vajon rólam is ennyire könnyű leolvasni mindent? Vagy csak nekem egyértelmű, hogy Rob… hogy Rob nem éppen barátságot akar kettőnk között.
- Soha nem zárod be az ajtót? – kérdezte Rob, majd felkelt, és kávét töltött.
- Itt nem kell – mondtam, majd tettem egy lépést felé.
Zsugorodni kezdett a tér. Már megint! A fenébe, pedig csak egy lépést tettem! Egyet! És még hol van a pult… De most nem érdekelt. Edy nemsokára felkel. Vasárnap palacsinta… Rob nekitámaszkodott a konyhapultnak, és követett a tekintetével.

Pár méterre tőlem nézte, ahogy előveszem a tálat, a lisztet meg minden mást.
- Te sütsz? – kérdezte őszinte csodálkozással.
- Vasárnap palacsinta – osztottam meg vele is a szokást, majd kicsit több alapanyagot raktam bele, mert sejtettem, hogy ő is itt eszik.
- Tudsz sütni? – kérdezte, majd közelebb jött.
A kezem abban a pillanatban megremegett. Azonnal leraktam a fakanalat, és ökölbe szorítottam a kezem. Pedig nem ért hozzám, még az illatát se éreztem… Csak a tudat, hogy közelebb lépett egyszerűen kikészített! És ha még közelebb lépne…
- Tudok – mondtam, és reméltem, hogy a hangom egyáltalán nem remegett annyira, amennyire nekem tűnt…
- Segíthetek? – kérdezte, és feltűrte ingének ujját.
Szemem tágra nyílt, még azt is elfelejtettem, hogy éppen majd megveszek, annyira vágyom egy érintésére.
- Te? – kérdeztem, és néztem, ahogy megmossa a kezét.
- Látsz itt más szimpatikus Rob Pattinsont? – kérdezte, majd féloldalasan rám mosolygott.
Még közelebb lépett, majd elvette előlem a tálat. Keverni kezdte a masszát, pont úgy, mintha először csinálná. Amiben valószínű semmi meglepő nincs, mert először lehet a kezében fakanál…
Legyőzve önmagam közelebb léptem hozzá, és tejet öntöttem a masszára. Rob erre lassabban kezdete keverni a tésztát, és már egyáltalán nem tűnt annyira szerencsétlennek, mint eddig.
- Mikor van a szülinapja? – kérdezte komolyan, de tekintetét még véletlenül se szakította el a palacsinta tésztától.
- November 28-án – mondtam, majd elővettel a palacsintasütőt.
- Hamarabb született… - mondta suttogva, szinte csak magának.
- De csak egy héttel. Egészséges baba volt – mondtam, és merőkanalat vettem elő.

Rob a pultra támaszkodott és csak nézte, ahogy a tésztát a sütőbe öntöm. Szinte szomorú volt a tekintete, és már inkább fájdalmat láttam rajta, mint vágyat. Valahogy megváltozott a légkör. Már nem éreztem a szikrákat, nem vettem észre tekintetét magamon. Most csak közömbösséget éreztem…
- Mi a baj Rob? – kérdeztem, de nem néztem a szemébe. Túl sok lett volna…
- Nehéz volt? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a kérdésem. Hangja keményebb volt, mint eddig bármikor. Mintha számon kérne.
- Mi? – kérdeztem vissza, majd felhúztam a szemöldököm, és rá néztem.
- Nélkülem felnevelni.
Hogy lehet a hangjában egyszerre számonkérés, fájdalom, aggódás, és megvetés? Hogy képes erre? Mert, hogy mindet kihallottam, az biztos!
- Bizonyos értelemben igen – mondtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire dühös… Hogy mennyire érzékeny témát is feszegetünk éppen, és hogy milyen hamar mehet át a barátságos beszélgetés kiabálásba… Olyanok voltunk, mint valami időzített bomba. Mintha egy pillanat alatt szétomolhatna az, amit tegnap felépítettünk.
- Nagyon sokan támogattak, Rob – mondtam, és egyenesen a szemébe néztem. - Édesanyám mindig ott volt mellettem, amikor segítségre volt szükségem. Itt volt nekem Jeff is – mondtam, és láttam, hogy Rob tekintete megkeményedik. - És Ashley meg Kellan is sokat segített.
Rob az utolsó mondatnál felkelt a pultról. Felém magasodott, és hirtelen nagyon kicsinek és törékenynek éreztem magam… Mintha bármelyik pillanatban összetörhetne.
- Szóval bárkinek elmondtad, hogy gyereked van tőlem, csak nekem nem! – mondta megvetően, majd zavartan túrt a hajába. A hangja megbántottsággal volt tele, és mégis annyira fenyegető volt, hogy szabályosan megijedtem.
Hogy lett hirtelen megint ennyire dühös, amikor tegnap már egészen… normális volt? Örökké szálka marad, hogy eltitkoltam Edyt? Ezt még meg se kell kérdezni. Egyértelműen igen. Soha nem fogja elfelejteni, soha nem fog elsiklani felett, soha nem fog megbocsátani.
Üres tekintettel néztem rá, ő meg direkt kerülte az én tekintetem.
- Nem mondtam el se Ashley-nek, sem Kellannak, hogy Edy létezik – mondta monoton hangon, beletörődve az elkerülhetetlenbe. Soha nem leszünk barátok. Egyszerűen csak szülőtársak vagyunk… - Átjöttek hozzám, amikor már Edy két hónapos volt. Nem válaszoltam se a hívásaikra, és nem találkoztam velük. Aztán beállítottak, és Edy épp akkor kezdett el sírni, amikor ajtót nyitottam. Véletlenül jöttek rá… És nem tudták, hogy te vagy az apa…

Nehéz csönd telepedett a konyhára, és csak a palacsinta sercegése hallatszott. Soha többet nem leszünk barátok. Soha többet nem fogunk egymás felé bizalommal fordulni. Soha többet nem mondom el neki a titkaimat. Már csak közömbös ismerősök lehetünk, akiknek véletlenül közös gyerekük van.
Szinte szomorúan fordultam vissza a sütőhöz és fordítottam meg a palacsintát.
- Bocsánat – mondta halkan, majd közelebb lépett. - Nem akartalak megbántani – mondta, és tétován emelte fel a kezét.
Elhúzódtam tőle, nem akartam, hogy megérintsen. Pedig mindennél jobban vágytam rá! Rob mégse hátrált meg, ahogy elvárta volna az ember; hanem még közelebb jött, alig pár centi volt köztünk, és a vállamat megragadva maga felé fordított.
- Mit vársz tőlem, Kristen? – kérdezett, és a szemembe nézett. - Azt, hogy azonnal átlépjek azon, hogy eltitkoltad előlem a fiamat? Hogy örvendjek a hazugságodnak? Hogy pillanatok alatt beletörődjek? Ezt várod?
- Már hét éve nem várok tőled semmit – suttogtam fájdalmasan.
Erre Rob szorítása a vállamon elgyengült, én meg elléptem mellőle.
- Rosszkor jöttem? – kérdezte egy hang, majd rögtön utána valaki kopogni kezdett. A konyha előtt, a falnak támaszkodva Jeff állt, és zavartan nézett hol rám, hol Robra. - Kicsit mintha paprikás lenne a hangulatod, haver! – intett Rob felé, majd odalépett hozzám, és átölelt.

Jeff! Mint valami megmentőre úgy néztem rá! Végre nem kell Robbal együtt lennem! Megkönnyebbültem, és egy mosoly jelent meg az ajkaimon! Pontosan rá van szükségem! Hogy megnyugodjak, és kicsit jobb kedvem legyen… Én szorosan kapaszkodtam belé, majd olyat tettem, amit eddig soha. Egy puszit nyomtam Jeff nyakára.
Jól esett a közelsége, jól esett, hogy itt van, és nem kell ebben a fájdalmasan kicsi konyhában kettesben lennem Robbal. Nem akartam veszekedni, nem akartam vele lenni… A sors fintora, hogy muszáj volt. Itt már semmi nem kedv kérdése. Itt már minden… más. Talán érdemes lenne szembenézni a valósággal, és akkor nem kéne senkinek sem megvigasztalnia. Az élet valahogy pocsékabb, mint ahogy el van képzelve. Ezért csalódunk, sírunk, összetörünk, megzuhanunk…
- Jeff vagyok – mondta az ügynököm, majd Rob felé nyújtotta a kezét. Jeff továbbra is a derekamat fogta.
- Rob – mondta lekezelően, és kezet fogott Jeffel.
- Meghívtad, szívem? – kérdezte Jeff, majd újra rám nézett. Én lefejtettem a karját a derekamról, és a palacsintákhoz léptem. Soha nem lesz kész, ha csak nézzük…
- Nem kellett hívni, jött magától – mondtam, majd tésztát öntöttem a serpenyőbe.
- Értem – mondta Jeff nevetősen, majd hallottam, hogy kihúz egy széket. - A Mon ange rendezője Karen Hann lesz. Német, és még nem volt igazán nagy filmje, és úgy igazából nem is értem Tom miért adta neki a forgatókönyvet, de majd meglátjuk.
- Oké – mondtam színtelen hangon.
Kiégettnek, elveszettnek éreztem magam. Mintha valamit összetörtek volna bennem, amit nem lehet megragasztani… Ennyire reménykedtem a Robbal való barátságomban? Ennyire akartam? És most ez ennyire… fáj?

Jeff beszélni kezdett, és meg néha egy alkalmas pillanatban beszúrtam egy ahát, vagy igent… De igazából nem figyeltem rá. Nem is fogtam fel, mit mond. Rob se szólt egy szót se, csak a pultnak támaszkodva meredt a cipőjére.
Húsz palacsintával később megütötte egy kérdés a fülemet.
- Hogy is mondjátok el Edynek, hogy Rob az apja? – kérdezte Jeff könnyedén. A szeme sarkából láttam, hogy Rob felkapja a fejét, én meg Jeff felé fordultam.
- Nem tudjuk – mondtam, majd elzártam a gázt.
Mennyivel könnyebb lenne, ha mondjuk Jeff lenne az apja! Bár ezt nem kívánom, mert akkor Edy nem Edy lenne… És mennyivel könnyebb lenne, ha Rob az elejétől fogva tud Edyről.
Elfordultam és a hajamba túrtam tehetetlenségembe, majd felsóhajtottam.
- Szívem, azért ez nem annyira vészes! – mondta Jeff, és hallottam, hogy kitolja a székét. A hátam mögé lépett, és kezeit a vállamra tette. - Edy klassz kissrác! – Megmasszírozta a vállam, majd el is lépett tőlem. A szekrényből elővette a tányérokat.
- Itt eszel? – kérdezte Jeff Robot felhúzott szemöldökkel.
- Nem – mondta Rob, majd kiviharzott a konyhából. Pillanatokon belül hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó.
- Valami rosszat mondtam? – kérdezte Jeff zavartan, és kérdőn nézett rám.
- Robnál soha nem lehet tudni – mondtam, majd a palacsintát az asztalra raktam.

Létezhet-e olyan, hogy valami egyszerre hiányzik, de közben imádkozol is, hogy soha többet ne lásd? Létezhet-e olyan, hogy valakit a pokolba kívánsz, mégis mindennél jobban akarod?
Egyszerre akartam, hogy Rob visszajöjjön és, hogy soha többet ne lássam.
Szinte hipnotizálva néztem, ahogy Edy a harmadik palacsintának kezd neki, és megint megdöbbentem a hasonlóságon.
Mit örökölt tőlem, ha teljesen úgy néz ki, mint Rob? Mintha a kicsinyített klónja lenne, nem is a közös fiunk.
Jeff nevetett és viccelődött Edyvel, én meg az ételre se tudtam nézni.
- Te Edy, mit szólnál egy apához? – kérdezte Jeff kertelés nélkül. Azonnal felé fordultam, és felháborodva csaptam a karjára. De a levegő megfagyott. Mintha Edy is értené, hogy ez egy fontos pillanat, mintha tudná, hogy nem csak viccelődésről van szó.
Edy felhúzott szemöldökkel nézett Jeffre, majd rám emelte tekintetét.
- Örülnék neki – mondta, majd elmosolyodott. - Összeházasodtok? – kérdezte huncut mosollyal a száján. A dermedt hangulat egy pillanat alatt tört meg, és adta át a helyét valami megkönnyebbült és nevetséges hangulatnak.
- Dehogy! – kiáltottam az abszurd felvetést hallva.
- De akkor, hogy leszel az apukám? – kérdezte Edy még mindig mosolyogva, és Jeff felé fordult.
Edy Jeffet akarja apjának. Ez most komoly? De… Miért is lepődtem meg, amikor ő volt mellette mindig? Ő volt az… apaminta. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam megállítani Jeffet, pedig lehet, hogy jobb lett volna. És az az igazság, hogy talán nem is akartam megállítani.
- És ha nem én lennék az apukád? – Jeff könnyed hangja mögött kihallottam a komoly szándékot is.
- Akkor kicsoda? – kérdezte Edy, majd egy hatalmas falatot emelt a szájához.
- Mit szólnál Rob bácsihoz? – kérdezte Jeff, én meg felpattantam a székről. Ezt nem kéne végighallgatnom.
- Rob bácsi az apukám? – kérdezte Edy hatalmasra tágult a szemmel.
- Szeretnéd, hogy ő legyen az apukád, Edy? – kérdezte Jeff még mindig szemtelenül.
Miért nem állítottam le még akkor, amikor lehetett? És miért nem tudok megszólalni, és most leállítani? Így kellene egyáltalán megtudnia, hogy Rob az apja? És mi lesz, ha Edy az mondja, nem szeretné Robot az apukájának? És mi van, ha akarja Robot apjának? Mi van, ha az mondja, rendben? És elfogadja valaha rendes apjának, vagy marad az a kedves idegen, aki meglátogatta már egyszer?

Feszült csend volt, Edy összevonta szemöldökét, és hol Jeffre nézett, hol rám. Nem tudtam milyen az arckifejezésem. A kétségbeesést, a reménykedést, az értetlenséget, az elszörnyedést és borzalmat ki lehet fejezni egyszerre? Mert mind éreztem!
Egyáltalán van ennek értelme? Ráadásul nem is tőlem tudja meg, hogy ki az apja? Nem is Robtól… Jefftől.
Agyam egy része hangosan ordított, hogy szólaljak meg, ne hagyjam, hogy válaszoljon. Egy másik meg várta a választ. Kíváncsi volt, hogy mit akar.
De egyikünk se tudta meg, hogy mit mondana Edy, mert csöngettek.
Egyszerre kaptuk oda a fejünket mind a hárman, és a feszült várakozás eltűnt. Szétesett a feszültségbuborék, és a semmi maradt a helyén.
- Kinyitom. Úgyis lépek! – mondta Jeff majd egy puszit nyomott az arcomra, Edy haját meg összeborzolta. - Szerintem fontold meg, kisöreg! Rob bácsi tök jó fej! – mondta Jeff, majd kiszáguldott a konyhából.

- Épp rólad volt szó! – hallottam Jeff hangját. - Menj csak be, épp kajálnak! Talán még jut neked palacsinta…
Rob. Visszajött.
Most nem számítottam rá, de kellett volna. Hát persze, hogy nem hagyja annyiban az egészet! Miért is hagyná?
Hallottam, ahogy a konyhához ér. Edy megfordult a széken, és várta, hogy Rob megjelenjen. Én is csak néztem boltív felé, és vártam, hogy feltűnjön Rob ismerős alakja.
Egy eldugott részem megint örülni kezdett, hogy itt van, de ideges voltam. Miért ment el egyáltalán az előbb? Mi oka volt, hogy vissza se nézve elmenjen, majd pár óra múlva visszajöjjön?

Rob megállt a bejáratnál, és vállával a falnak dőlt.
- Sziasztok – mondta, majd Edyre mosolygott. Edy csak zavartan nézte Robot, én meg megint nem tudtam mit mondani.
- Te vagy az apukám? – kérdezte Edy mindennemű kertelés nélkül, és összehúzott szemöldökkel vizsgálta Robot. Erre ő is felhúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám.
Eltűnt a harag! Eltűnt a vádaskodás, most csak döbbenet volt…
Én elindultam Rob felé, majd megálltam mellette. Most nem érdekelt a vágy, nem érdekelt, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről… Most nem.
- Edy… Mi lenne, ha… Rob lenne az apukád? – kérdeztem, és szinte azonnal meggondoltam magam. Hülye kérdés! Ezt nem lehet csak így megkérdezni! Ezt nem lehet jól elmondani! Erre nincsenek jó vagy helyes szavak! Zavarban voltam és féltem. Rettegtem a választól, amit mindennél jobban akartam hallani.
- Ő az apukám? - Edy még mindig összehúzta a szemöldökét, és Robot nézte. Rob odament Edyhez, és komolyan a szemébe nézett.
- Lehetek az apukád, Edy? – kérdezte Rob teljesen komolyan, és Edyre mosolygott.
Hirtelen valami meleget éreztem mellkasom tájékán. Nem akartam úgy tenni, mintha nem tudnám, miért. Egyszerűen fel se fogtam, hogy mit csináltam… Edy apa nélkül nőtt fel! Miattam… Szörnyeteg vagyok! Komolyan egy szörnyeteg!
- Szeretnél az lenni? – kérdezte Edy elkerekedett szemekkel. Edy vágyakozó tekintetét soha nem fogom elfelejteni. Ahogy szinte sóvárogva nézi Robot, és várja, mit mond. Ahogy Rob nézi a fiát, hogy ő mit válaszol. Ahogy egymásra mosolyognak, és látni lehet a szemükben az örömöt.
A szívem összeszorult, és éreztem, hogy könnyek homályosítják el a látásom. Pedig én nem vagyok az az érzelgős fajta!
- Mindennél jobban – mondta Rob, és teljes szívéből Edyre mosolygott.
- És eljössz majd néha értem az iskolába? – kérdezte Edy egy bujkáló mosollyal a szája sarkában.
- Amikor csak akarod – mondta Rob még mindig mosolyogva.
- Akkor igen, szeretném, ha az apukám lennél! – mondta Edy, és vigyorogva átölelte Rob nyakát.
Nézni akartam őket, mert ilyen… szépet nem látok minden nap. De mégse tudtam, mert egy kósza könnycsepp csorgott le az arcomon. Kézfejemmel letöröltem, majd elfordultam tőlük. Azt hiszem piros szemeimmel, most nem vagyok éppen szalonképes.

- És szólíthatlak apának? – kérdezte Edy megint, és hangjából olyan vidámság csengett ki, amit ritkán hallottam.
- Szeretném, ha így hívnál – mondta Rob.
Visszafordultam hozzájuk. Rob arcán olyan boldogság volt, amit még nem láttam. Hihetetlen… Még mindig tud újat mutatni. Még mindig van más arca, pedig már régóta ismerem! Még mindig okoz meglepetéseket! Még mindig tud más lenni, ha akar!
- És akkor elveszed anyát? – kérdezte megint Edy.
- Miért venne el? – kérdeztem, majd Edyre néztem mosolyogva. Reméltem, hogy egyáltalán nem könnyes a szemem, és nem nézek ki úgy, mintha épp allergiám lenne.
- Mert ha valakinek van egy anyukája – mutatott felém Edy -, meg egy apukája – most Robra mutatott -, akkor azok általában össze vannak házasodva.
- Ezt ki mondta neked? – kérdeztem, és zavartan elmosolyodtam.
- Az osztályban mindenkinek össze van házasodva az anyukája meg apukája – mondta Edy, majd olyan pillantással nézett rám, mintha ez annyira magától értetődő lenne. Lassan Rob felé fordította a fejét és rá mosolygott
- Elveszed anyut? – kérdezte vigyorogva. Rob nem válaszolt, csak elnevette magát és lehajtotta a fejét.
- Átmehetek Josh-hoz? – kérdezte Edy, majd felpattant a székről.
- Át – mondtam zavartan, majd Edy elszaladt mellettem.
- Szia anya! Szia apa! – kiáltott, majd csapódott az ajtó.

Állj! Edy azt mondta, hogy apa… Életében először valakinek azt mondta, hogy apa… Ráadásul az apjának!
Robra néztem. Nagyon úgy látszott, hogy neki is feltűnt, mert mosolyogva nézte az ajtót, majd rám nézett. Azt vártam, hogy leolvad ajkáról a mosoly, de még mindig vigyorgott.
Milyen érzés lehet? Azt tudom, hogy amikor Edy először hívott anyának, majd kiugrott a szívem örömömben! Leírhatatlan érzés volt!
- Apának hívott – mondta Rob még mindig mosolyogva, majd felém lépett. - Kristen! A fiam apának hívott! – kiáltotta örömtől mámoros hangon. Hatalmas vigyorát semmi nem törölhette volna le onnan.
- Igen – mondtam, és én is rá vigyorogtam.
- Apának hívott! – kiáltotta megint, és kitárt karokkal lépett hozzám a lehető legközelebb. Nevetni kezdett pont úgy, mint régen, amikor csak ketten nevettünk. Akaratlanul nevettem vele én is.
Felkapott, és megpörgetett a levegőben, mint valami romantikus filmben, én meg még fel is sikítottam meglepetésemben. Pár pillanat múlva Rob lerakott, még mindig vigyorogva.
- Apa… - suttogta, és volt egy olyan sejtésem, hogy inkább csak magának, mint nekem. De jó volt hallani, hogy ennyire… boldog. Hogy ennyire örül valaminek.
Nem értettem ezeket a hangulatingadozásokat. Az egyikben kiabál velem, amiért nem mondtam el neki Edyt. A következőben kirohan a házamból. Az előbbi jelenetet meg még Nicholas Sparks is megirigyelhette volna!

Hirtelen nagyon is tudatában lettem, hogy egy centire se vagyunk egymástól. Túl közel volt, ahhoz képest, hogy elvileg haragszunk egymásra… Túl közel!
De az is feltűnt, hogy Rob keze a derekamon egyáltalán nem akar elengedni és, hogy közelebb lép hozzám.
- Kristen… Igaza van Edynek – suttogta Rob és a szemembe nézett.
Engem szinte babonázott ő maga. Az illata, a hangja, a szemei! Bár most épp az ajkát néztem. Akaratlanul jutott eszembe milyen volt, amikor megcsókolt, amikor hozzám ért. Alig hallottam, mit mond és talán fel se fogtam.
Testem felhevült, és még többet akartam, bár tudtam, hogy hülyeség. Tudtam, hogy nem kéne akarnom. Tisztába voltam vele, mit tett, és, hogy utálnom kellene. Tudtam! De nem bírtam ki… Mintha nem én irányítanám… magam.
- Miben? – kérdeztem kábán, amikor felfogtam mit is mondott Rob.
- Edynek család kell – mondta, és ellépett tőlem. Kezei még mindig öleltek, de nem szorosan. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy túl messze van… Felsóhajtottam volna, hogy ennyi volt a romantikus hangulatnak… De nem tettem.
- Van családja – mondtam, és ajkairól végre elszakítottam a tekintetem, és a szemébe néztem.
- De ez nem elég – mondta Rob tényszerűen, és leengedte a kezét a teste mellé. Nem lépett távolabb, de már egyáltalán nem ért hozzám.
Akkor ennyi volt a… nem tudom mi. Ennyi volt az érintésekből, és én hülye hiába akarok többet, úgyse kapok. Nem érdemlek meg többet… Elfordítottam az arcom, hogy legalább ne kelljen nézni, mit nem kapok meg… Így is tisztában vagyok vele, mit veszítek.

- Kristen! – Rob az államnál fogva finoman maga felé fordította a fejem, és komolyan nézett a szemembe.

- Hozzám jössz feleségül?




Ezt a fejezetet nagyon sok szeretettel ajánljuk szannikának és Vikinek, valamint Irmának, nagyon lelkes chatelőinknek!;D Puszi nektek: Iccsi és Nee^^

My boy - 13. fejezet

2009. április 15.

Áu! Fáj a fejem, a fenébe!

Csak tudnám, hogy minek. Vagy, hogy miért!

Oda se figyelve, hogy mennyi dolgot döntök fel az asztalomon elővettem leghátulról a gyógyszert. Kell nekem leghátra tenni ezt a vackot, amikor minden nap eszek belőle…

Felpattintottam a doboz tetejét, majd lenyeltem egy pirulát. Csak hatna már!

Majdhogynem visszasírtam azokat az időket, amikor nem kellett bogyókon élnem, és nem rakták még azt is címlapra, hogy vettem egy doboz tampont… De csak majdnem!

Tulajdonképpen boldog voltam. Csak utáltam, hogy ennyire süt a nap! És jön a front is, ezért kell az a bogyó. Nem mehettem ki, mert azonnal leégek, és akármilyen elváltozás végzetes hiba lehet, ahogy a gyártásvezető annyira szívesen hangsúlyozza.

Mondjuk szarabb volt Robnak, mert ő már vagy két hete nem volt napon, hogy feltétlenül sápadt legyen… Nevetséges komolyan! Fogják szépen a púdert, és leöntik vele Robot… Ennyi! Nem kell ide napmegvonás meg mit tudom én micsoda…

Hátradöntöttem a fejem, és a szöveget próbáltam felidézni magamban. „Élek...! Most már nem kell hibásnak érezned magad!...”

Miért van olyan érzésem, hogy nem így van?

Sóhajtva kaptam fel a szövegkönyvet, és olvastam el még párszor az én részemet. Naná, hogy nem úgy volt!

Csak lenne már vége ennek az egész olaszországi forgatásnak! De komolyan! Egyszerűen utálom a napot!

- Még öt perc! – kiabált be valaki kopogtatva az ajtómon…

Jól van. Öt perc… Felpattantam és elővettem egy kólát. A torokfájásom már úgy, ahogy elmúlt, de sajnos nincs idő újra leforgatni minden jelenetet, ezért a rajongóknak bele kell törődniük, hogy a hangom változni fog, abban a két órában…

Érdekes lesz, az egyszer biztos!

„Élek...! Szóval már ne érezd magad hibásnak...!

Nem! Ez nem így van!

Dühösen csaptam ki az öltöző kocsim ajtaját. Mi a fenének nem bírom megjegyezni ezt a szart? Rob kocsija felé vonultam, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a rajongókat, akik vagy ötven méterről sikoltoztak. Nah szuper! Most majd lefotózzák, hogy bemegyek Rob kocsijába, és gyönyörű kis történeteket kerekítenek ki belőle… Ahogy mindig is!

Kivágtam a kocsi ajtaját és hívás nélkül bementem.

- Szia, Kris! – szólt oda Rob, majd mosolyogva felém bólintott.

- Nem megy ez a szar szöveg! – mondtam, majd ledobtam magam a kanapéra.

Rob tele volt fekete pöttyökkel, és a sminkes a mellkasát szemlélte, hogy kellőképpen fehér-e, és eléggé sima-e.

- Ugyan már! – vigyorgott rám Rob féloldalasan, majd rám is kacsintott.

- Jah! Nekem van több mondanivalóm, te szemét! – mondtam áldühvel, majd újra a forgatókönyvet kezdtem el olvasni.

- Még három perc! – szólt be a lány Rob ajtaján.

Senki nem mondta, hogy köszönöm, vagy, hogy rendben. Nem fogom megköszönni azt, hogy végzi a munkáját. Úgy, ahogy nekem a színészkedés, neki ez a munkája, ezért kap fizetést… Nem fogom megköszöni.

- Végszavazzak? – kérdezte Rob, és felemelte a kezét, hogy a sminkes ott is megnézze a púdert.

Akaratlanul állt meg a pillantásom Rob hasfalán. Még jóindulattal se lehetett izmosnak nevezni, de… más volt. Határozottan más. A tekintetem a selymes szőrt vizsgálgatta, ami eltűnt a nadrág alatt… Vajon mindenhol ilyen? Megráztam a fejem, és elfordítottam a tekintetem.

- Lefogytál… - jegyeztem meg, majd újra a szöveget kezdtem nézegetni.

- Jah, tudom – mondta, és láttam, hogy elfintorodik. - Már vagy két hete nem ettem semmit, amire a normális ember azt mondja, kaja.

Újra felemeltem a fejem, és döbbenten néztem rá.

- Mert? – Ezt tényleg nem értettem. Mi az, hogy nem eszik?

- Mert félmeztelenül kell szambáznom milliók előtt. Tiszta kisebbségérzetem van Taylor mellett – mondta, majd újra elfintorodott. - Amint vége ennek a forgatásnak teletömöm magam sült krumplival, meg hamburgerrel – mondta, és megint vigyorgott.

- Attól még nem kéne éhezned, mert félmeztelenül szerepelsz. – Az óráimra néztem, majd elkezdtem egyesével levenni őket. - Rohadt időeltolódás…

- Nem éhezek, csak nem eszek – mondta, majd a sminkes késznek nyilvánította Robot. Ráadta a felsőjét, majd hozzám lépett és igazgatni kezdte az alapozót. Tök fölösleges, úgyis leizzadom ebben a melegben…

- Imádkozz, hogy a felsőd ne kenje szét ezt a maszlagot! – mondtam, majd a telepúderezett mellkasa felé intettem.

- Még egy perc! – kiáltott be megint a lány, és elindultunk mind a ketten.

- Na gyerünk! – mondta Rob és a kezét nyújtotta nekem. - Hagy lássam, hogy ugrasz a karjaim közé! – vigyorgott rám, majd felrántott a kanapéról.

- Kecsesen és csinosan… Na meg vizes gatyában… - mondtam, és már előre sajnáltam a nadrágom meg a cipőm, pedig még nem is volt vizes.

- Átölelnélek, de elkenem a maszlagot – mondta, és rám kacsintott.

- Ó, de kegyes… - effektáltam, majd a szökőkút felé mentem. Úgyis ott vár Chris.

- Gyerünk már gyerekek! – kiáltott a rendező, és erősen integetett a kezével! Mi gyorsabban kezdtünk lépkedni. - Szóval Rob. Mostantól Edward vagy… Meghalt a szerelmed Bella… Érted? Annyira magad alatt vagy, hogy meg akarsz halni. Te Kris, próbáld átadni a kétségbeesettséget! Edward meg akarja ölni magát… És te ezt nem akarod hagyni, mert szereted, de közben az is ott legyen, hogy elhagyott! Oké? - Nem várta meg még valamelyikünk is bólint vagy int, hanem egyből utasított. - Na gyerünk! Kristen a kék szalagtól indulsz – mondta, és valahova messzire intett.

Na szuper, még szaladhatok is!

Oké… Itt az ideje átérezni a dolgokat! Bella vagyok! Edwardot szeretem, és Edward meg akarja ölni magát. Elhagyott, de szeretem, és meg akarom menteni… Végül is, nem sok ez egyszerre…

Egyenletes tempóban mentem a kék szalag felé. Amint odaértem elkezdtem nyújtani a lábam… Jobb lenne nem elesni, hiába csak futni kell…

- Világítás! – kiáltott Chris jó pár méterről. - Rob! – Valahova az árnyékba nézett. - Statiszták! – A rengeteg vörös köpenyes alak felé intett, akik erre elhelyezkedtek szabályos csoportokba… - Kristen! – felém nézett, és csak bólintottam, majd beálltam futásra készen. – Csendet! – kiáltott Chris megint. Erre néma csönd lett… Szinte idegesítő. - És felvétel!

Én meg azonnal szaladni kezdtem. Lökdösődtem, ziháltam… Pedig nem is voltam fáradt… Az órára nézet odafent… Tovább futottam… Szökőkút. Hol a fenébe van?

Fáradt vagyok… Nekem jöttek. Többen talán direkt nekem ütköztek. Nah jól nézünk ki!

Tovább futottam…

- Ennyi! – a mágikus szóra mindenki egyszerre kezdett el beszélgetni. Mindenki mással foglalkozott. A statiszták legyezni kezdték magukat, láttam, hogy Rob az árnyékban a falnak dől… - Az eleje jó volt, de gyorsabban haladj, Kristen! És látszódj fáradtabbnak! Még végigszaladtad a fél várost! – utasított Chris, majd sóhajtva indultam vissza a kék szalaghoz… - Alapzajt kérek! Beszélgessen mindenki! – kiáltott, majd megint kérdőn rám nézett.

- És felvétel! – kiáltott, majd megint futni kezdtem Próbáltam gyorsabban haladni, ahogy mondta. De egyáltalán nem volt könnyű. A statiszták már üvöltöztek is egyenesen a fülembe… Nem, egyáltalán nem volt kellemes… Szaladtam, ziháltam…

A szökőkút… Hol a fenébe van?

Lökdöstem mindenkit, aki csak hozzám ért. Végre láttam a végét az egésznek. Már nincs sok… Még gyorsabban szaladtam.

Ott a szökőkút!

Rohantam egyenesen a pereme felé… Láttam, hogy Rob elkezdi levenni a felsőjét…

Én meg elröhögtem magam. Valahogy hihetetlenül… nevetséges volt Rob látványa, ahogy holtra vált arccal gombolja a felsőjét… Egyszerűen nem bírtam ki.

- Ennyi! – kiáltott Chris, amint nevetni kezdtem. - Kristen, kérlek! – kiáltott rám, én meg elszégyelltem magam. Most miattam állt le az egész… - Sminket! – A sminkes odaszaladt hozzám, én meg csak tartottam az arcom, hogy megigazítsa az elfolyt alapozót. Láttam, hogy Rob fáradtan gombolja vissza a felsőjét majd áll vissza az árnyékba.

- Még egyszer! – kiáltott, én meg visszafelé indultam… - Két óránk van erre a jelenetre, Kristen, nem több, úgyhogy próbálj meg nem röhögni! – kiabált rám, én meg csak bólintottam merev arccal.

Oké, én is haza akarok menni. Nekem is melegem van… Ráadásul Rob éhes…

A kék szalaghoz álltam. Megint futhatok… A végére ez a zihálok teljesen hiteles lesz, annyit próbáljuk…

- Csendet!... És felvétel! – kiáltott Chris, én meg megint futni kezdtem.

Szökőkút… Ziháltam, rohantam. Most kevesebb embernek mentem neki. Ha kikerülöm az embereket, akkor gyorsabban haladok. Próbáltam szaladni, de nem nagyon ment… Nekem jöttek… Most nem én mentem nekik, hanem ők nekem…

De nem érdekelt, csak szaladtam tovább.

Nekiütköztem a szökőkútnak, és próbáltam döbbentnek tűnni, ahogy Rob leveszi az ingét. Gyorsan szedtem a levegőt, majd a víz felé néztem…

- Ennyi! Remek volt, de próbáljuk meg újra! – kiáltotta Chris, én meg sóhajtva fordítottam hátat mindennek.

Nem baj… Csak ezen legyek túl! Ezután jön a kaszkadőr, nekem meg szünetem van. Végre rágyújthatok.

A biztos tudatban, hogy már nem sokáig szenvedek indultam a kék szalaghoz.

- Csendet! És felvétel! – Megint szaladtam, megint lökdösődtem, megint ziháltam. Ha még sokszor veszsük fel ezt a jelenetet teljesen hibátlan és élethű lesz a zihálásom!

Szökőkút… Megint nekiütköztem, és megint végignéztem, ahogy Rob leveszi a felsőjét… Majd a vízre néztem…

- És ennyi! Remek volt! Kopírozzuk! – kiáltott Chris.

Sóhajtottam egyet, majd elindultam a rendező felé.

- Kérem a kaszkadőrt! Sminket Robra! – kiáltott, majd észrevette, hogy fel tartok. - Te meg pihenj… És tanuld meg a szöveget! – mondta, majd visszafordult a többiekhez.

Tanuljam meg a szöveget… Honnan tudja, hogy nem tudom? Ez nem igaz! Kicsaptam az öltöző ajtaját, majd cigit vettem elő. Hol a fenébe van a szövegkönyvem?

Na persze, hogy Robnál hagytam!

Rágyújtottam, és éreztem, hogy megnyugszom… Hiába méreg, egyszerűen nem tudtam nélküle élni… Nem is tudom elképzelni az életemet úgy, hogy ne dohányoznék! Egyszerűen ez a mindennapi lételemem!

Újra kimentem a többiekhez, és most oldalról néztem tovább az egészet. Rob elindult a nap felé. Lassan, de határozottan. A kaszkadőr csak úgy szelte a vizet… Talán nem is lesz annyi időm, amennyire számítottam.

- Fene! – sóhajtottam fel. Rob felém nézett.

- Ennyi! Rob tedd meg azt a szívességet, hogy nem esel ki a szerepedből! – kiáltott David. – Adjatok száraz ruhát a kaszkadőrre!

Odamentem Robhoz.

- Bocsi – mondtam, majd nekitámaszkodtam a falnak.

- Nem gond – mondta, majd kivette a kezemből a cigim. Mélyet szívott belőle, majd ő is a falnak támaszkodott. – Már nincs sok! – mondta, és mosoly terült szét az arcán.

- Nem akarlak elkeseríteni, de aztán jön a kapualjas jelenet… - mondtam, és visszavettem a cigim.

- Forgassátok le nélkülem! – mondta és rám vigyorgott. - Egyszerűen éhen halok! – mondta, majd vágyakozó pillantást vetett a svédasztal felé.

- Edward-Bella jelenet, Edward nélkül… Nem is tudom… - mondtam ironikusan, majd és is rá vigyorogtam.

- A felében úgyis csak csókolózunk, szóval semmi gond…

- Helyére mindenki! – kiáltott a rendező, én meg azonnal eljöttem Robtól. Van egy olyan sejtésem, hogy nem nagyon díjazza, hogy itt vagyok. De már mindegy.

- Csendet! És felvétel!

A kaszkadőr újra végigszaladt a szökőkúton, Rob megint szemezett egyet a napfénnyel…

- És ennyi! Kopírozzuk! – kiáltott Chris. - Kristen! – Nézett rám, én meg menetem a szökőkút felé.

Belemásztam, és éreztem, hogy a cipőmet átjárja a nedvesség. Nah, ha ettől nem kapok megfázást semmitől… Rúgtam benne egy párat, hogy úgy nézzen ki, mintha futottam volna, majd kimásztam oda, ahol a kaszkadőr is állt pár perccel ezelőtt.

- Csendet! És felvétel! – kiáltott megint, én meg szaladni kezdtem.

- Edward! – kiáltottam, és szaladtam tovább… Néztem Robot, aki egyre közelebb ért a naphoz… - Rob!

- Ennyi… - szólt lemondóan Chris, majd rám nézett. - Edward jó… Nem Rob… Újra!

Visszamentem a szökőkúthoz, majd próbáltam lenyelni a nevetésem… Végül is, nem is lenne rossz. Nem Edward-Bella, hanem Robert-Kristen… Na mindegy.

Újra felöltöttem a holtra vált arcot, majd vártam. Láttam, hogy Rob is vigyorog az egészen, majd ő is próbál úrrá lenni az arcizmain.

- Csendet! – kiáltott a rendező, de még mindig nem bírtam abbahagyni a mosolygást… - És felvétel! – kiáltott Chris.

Mint egy varázsütésre az arcom döbbentté vált. Rob meg megint szenvedő Edward volt…

- Edward! – kiáltottam és futottam tovább. - Edward!

Robot egyre jobban megvilágította a mesterséges nap.

- Edward! – ordítottam, és futottam tovább. - Ne! – kiáltottam, majd neki ütköztem.

- Gyorsabbak, mint képzeltem – suttogta, majd Rob simogatni kezdte az arcom… Megint elképzeltem mi lenne, hanem csak színészkedés lenne az egész. Pedig nem direkt! Ha ezt az érintést nem Bella kapná, hanem én…

- Menj be a fényről, Edward! – kiáltottam, majd éreztem, hogy Rob ajkai az enyémre tapadnak.

Összeillettünk… Úgy, mint két darab a puzzle-ban. Mintha mindig is így kéne lennie az egésznek.

Hagytam, hogy ne Bella legyek, hanem Kristen. Hagytam az egészet, és nem érdekelt, hogy nem kéne ennyire elengednem magam. Hevesen viszonoztam Rob csókját, bár tudtam, hogy nem is az övé, hanem Edwardé. Éreztem, hogy tenyere a derekamat és hátamat simítja, és magához szorított. Két kézzel tartott, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék, vagy mintha az ő élete függne attól, hogy tart-e vagy sem…

- És ennyi! – kiáltott valaki…

De nem érdekelt.

Egyáltalán nem érdekelt, hogy mi van most… kívül. Mintha csak Rob lett volna meg én. Éreztem, hogy Rob még szorosabban von magához, és meg még jobban préselődtem hozzá. Csókunk önálló életre kelt, és nem akart abba maradni.

Éreztem, hogy Rob hátrálni kezd, majd a hátam a falnak nyomódott. Szorosan éreztem testemen a Robét, és téptük egymás száját… Nem… Ebből nem elég.

De fogyni kezdett a levegőm. És éreztem, hogy a Robé is, mert pillanatokon belül ellépett mellőlem.

Zihálva kapkodtam levegő után, a falnak dőltem, és nem bírtam megmozdulni. Nah ez meg mi volt? Lassan emeltem tekintetem Rob arcára, ahol ugyanolyan értetlenség volt. Zavartan túrt a hajába, majd rám vigyorgott. De nem robosan. Sokkal inkább zavartan, és úgy, mintha nem tudná mi is volt ez most… Ne aggódj! Együtt érzek veled.

Aztán feltűnt, hogy csend van… Méghozzá nem is akármilyen, hanem néma csend. Mindenki meredten állt egy helyben, és csak néztek minket, mintha épp… meztelenre vetkőztünk volna, vagy nem is tudom…

- Imádkozzatok, hogy ezt senki nem fotózta le! – mondta a gyártásvezető vigyorogva, majd elindult a kis tévé felé, hogy újranézze a jelenetet.

- Sminket! – kiáltott Chris, és cinkosan Robra kacsintott. - Vegyük fel még egyszer…

Visszaindultam a szökőkút mellé. Furcsa volt… És mi a fene volt ez az egész?

Nem értettem… De mondjuk, nyilván csak elragadott a hév… Ennyi az egész…

De ez nem magyarázza azt, hogy miért hiányzott Rob ajka az enyémről…

Nah, sziveink eljött ez a fejezet is most egy hétre eltűnünk de észre se veszitek és már itt is leszünk nektek...

a VÉGSZAVAZÁS: pedig nem mást mikor egy párbeszédben az egyik szereplő kimondja a saját szerepének utolsó szavait így a másik szereplő tudja hogy ő jön (Iccsi nem tudta mi az, de most már tudja, és így ti is tudjátok :P)

ÉS A LÉNYEG EZT A FEJEZETET IRMÁNAK AJÁNLJUK :P

Puszi

My boy - 12. fejezet

2020. március 04.

- Mind a ketten hozzám költöztök – mondta természetesen.

Félelmetesen természetesen. Mintha ez annyira magától értendő lenne. Mintha azt mondaná: szültél egy gyereket, hát akkor muszáj nálam laknod. Ez annyira… hímsoviniszta! Eddig még nem is láttam Robnak ezt az oldalát. Azt amelyik akarnok, és felháborítóan parancsolgató. Ezt még soha nem láttam.

- Azt hiszem rosszul értettem – mondtam, és egy zavar mosoly kíséretében megráztam a fejem. - Azt akarod, hogy költözzünk hozzád? – elmosolyodtam, mert annyira nevetséges volt a feltételezés! Ez egyszerűen abszurd!

- Nem értettél semmit rosszul, Kristen. Mind a ketten átköltöztök hozzám – mondta, majd felállt, és elindult vissza a konyhába. Én is felpattantam és rögtön mentem utána.

- Rob bocs, de te normális vagy? – kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban. A mellem előtt keresztbe fontam a karom, és átkoztam magam, amiért nem öltöztem át. Kényelmetlen volt a felsőm, és túlságosan rám simult…

Rob zavartalanul vett elő egy poharat meg a vizet a hűtőből. Mintha mindig is itt lakott volna…

- Teljesen normális vagyok – mondta, és ivott a vizéből. - Az apja akarok lenni a fiunknak, nem „Rob bácsi” – mondta szinte undorodva, és a mosogatóba rakta a poharat.

- Rob! Nem várhatod el tőlem, hogy mindent itt hagyjak! Itt van a cégem! Miattam költözött ide Jeff, meg Michael meg Cote is! És itt van Judith! Itt vannak a barátaim, az ismerőseim. Nem vagyok hajlandó mindezt feladni! – mondtam kicsit nyugodtabban. Bár még messze voltam a tényleges nyugalomtól. Azt akarja, hogy csak egyszerűen menjek, és vissza se nézzek? Csak azért, hogy vele lakjak? Azért, hogy együtt legyünk?

Jó persze, ennek az egésznek Edy a lényege, de nem tudok mindent itt hagyni! Egyszerűen képtelenség!

Rob komolyan nézett rám, kifejezéstelen arccal. Mintha meggondolná azt, amit mondok. Talán békén hagy… Még ő sem gondolhatta komolyan ezt az egész marhaságot!

- Rob… Pár órát alig bírunk ki egymás társaságában veszekedés nélkül… Mi lenne, ha együtt élnénk? Még te sem akarhatod, hogy Edy csak veszekedni lásson minket – mondtam már sokkal halkabban. Nem, még nem voltam nyugodt. De már messze voltam a zaklatottól.

- Igazad van – mondta a szemembe nézve. - Edy tényleg nem láthatja a szüleit veszekedni – mondta, majd leült az egyik bárszékre.

Kifújtam a bent tartott levegőt, majd leeresztettem a karomat. Én is leültem az egyik székre, majd halvány mosoly jelent meg az arcomon.

- Reméltem, hogy megérted. Nem költözhetünk hozzád, csak így…

- Akkor jön Edy! – mondta megint, és már megint úgy beszélt, mintha ez annyira magától értendő lenne.

- Rob! – kiáltottam, és szabályosan felpattantam a székről. Mintha valami megcsípett volna. - Most mondtam, hogy nem mehetünk veled!

- A munkád és a barátaid idekötnek, megértem. De Edy miért nem jöhetne velem? – kérdezte, és most ő fonta keresztbe a karját.

- Itt jár iskolába – mondtam, és valahova messzire intettem a karommal. Mintha tudná, hol van az iskolája.

- Átíratjuk. Remek magániskolák vannak Londonban – mondta még mindig nyugodtan.

Kikészít! Komolyan mondom, kikészít. Miért ennyire nehéz felfogású? Miért nem gondolja tovább a dolgokat? Miért csak a saját oldalát látja?

- Egy magániskola…? – kérdeztem, és felhúztam a szemöldököm. - Egy magániskola!?

- Miért vagy ennyire meglepődve? A magániskolák a legjobbak – mondta, és egyik kezével beletúrt a hajába.

- Igen a sznoboknak, Rob! Edy nem véletlenül jár állami iskolába!

- Egy magániskolában a képességeinek megfelelő tanítást kapja. Mi a gondod ezzel? – kérdezte, majd kezével rátámaszkodott a pultra.

- Itt is a legjobb oktatást kapja. Nem mehet el! Edynek itt vannak az osztálytársai!

- Még csak fél éve jár suliba.

- Itt vannak a tanárai!

- Jobb tanárok vannak Londonban.

- Most kapott szerepet a színdarabban! Nem kérheted tőle, hogy hagyja itt! – kiabáltam.

Már megint. Pedig nem akartam. Annyira nem, de egyszerűen nem tudtam megállítani saját magam. Rob el akarja vinni Edyt, csak így. Magániskolába akarja íratni, és nem érdekli semmi, csak az, hogy maga mellett tudhassa…

- Edy színdarabban játszik? – kérdezte és őszinte csodálkozás ült ki az arcára.

- Főszerep – mondtam kicsit se kedvesebben, de már nem ordítottam. Akár még gorombának is lehetne mondani.

Erre Rob elmosolyodott. Azzal a büszke mosollyal, amit csak az apák tudnak. Amire csak ők képesek.

- És most őszintén Rob. Szerinted nem lenne furcsa Edynek, hogy most lát életében másodszor, de magaddal viszed Angliába? Hogy egyszerűen csak jössz, és szabályosan elrablod, mintha ez annyira természetes dolog lenne… És szerinted el lehet szakítani egy gyereket az anyjától? – kérdeztem és megint keresztbe fontam a karom.

- Engedd meg, Kristen – mondta Rob cinikusan, és egy pimasz mosollyal rám nézett. - Egy kisbabát… egy fiút… el lehet szakítani az apjától csak úgy? Tudom, hogy nekem akartál fájdalmat okozni, de ezzel Edyt is bántottad! Ebbe belegondoltál már? – kérdezte és felállt a székről.

Megint túl sok helyet foglalt. A konyha elkezdett összemenni, én megint kicsi lettem ő meg hatalmas.

- Most nem erről van szó! És nincs jogod elvenni a fiamat! – mondtam normális hangerővel.

Igen, belegondoltam! Igen, tudom, hogy rosszul cselekedtem. De ez van, és nem tudom visszaforgatni az időt. Nem tudok mit csinálni, úgyhogy abból kell gazdálkodnom, amim van. És az se sok…

- Dehogynem! Nem akarod, hogy Edy velem legyen, amikor te loptad el tőlem, és hét évig rejtegetted. Ha valakinek, akkor nekem itt most elég sok mindenhez van jogom – mondta egyszerűen.

Tudom. Annyira tudtam… Tudtam, hogy nem csak Robot bántottam, bár csak őt akartam. Tudom, hogy Edy apa nélkül nőtt fel, tudom, hogy neki se lehetett könnyű. Tudom! De nem teheti meg velem. Nem veheti el tőlem a fiam, nem viheti magával! Szó sem lehet róla!

- És hol laknánk? A lakásod kicsi hármunknak – mondtam félig beletörődve. Ha Edy megy, akkor én is. Ezen nincs mit vitázni…

- Hidd el, hogy elég nagy – mondta és ajkain győztes mosoly villant fel. - Még konditerem is van – mondta egyenesen a szemembe nézve.

- Neked? – kérdeztem, és rá mutattam. - A lustaság királyának? – kérdeztem, majd akaratlanul húzódott mosolyra a szám.

- Több, mint öt éve edzek – mondta csak úgy egyszerűen.

Ezzel most hencegni akar vagy csak egyszerűen bizonyítani, hogy már nem lusta? Nem értettem, és szinte észrevétlenül robbant ki belőlem a nevetés, ahogy elképzeltem Robot a súlyzók alatt. Ő nem az a fajta ember, aki önszántából edzeni kezd.

- A filmek megkövetelték – tette hozzá magyarázatként, és felém küldött egy mosolyt.

- Megértem – mondtam akadozva. Abbahagytam a nevetést, de még mindig vigyorogtam az abszurd képtől. Ez valami hihetetlen!

- Mikor költöztök? – kérdezte Rob, majd kinézett az ablakon.

Cég, Judith, barátok, Jeff, színészkedés, Edy iskolája. Mindezt csak úgy adjam fel? Mindent hagyjak itt?

Azonnal leolvadt a mosoly az arcomról, és fanyarul elfintorodtam.

- Nem fog menni, Rob – mondtam, és minden meggyőző képességemet latba vetettem. - Egyikünk sincs olyan helyzetben, hogy csak úgy elköltözzön. Se Edy, se én.

- Akkor nem látok más megoldást… Én költözöm ide – mondta, és egyenesen a szemembe nézett.

MICSODA?

- Rob, te jól vagy? – kérdeztem haragosan megint, már sokadszorra a mai este.

- Kristen! Az apja akarok lenni! Az, aki több mint hét éve vagyok, de miattad nem lehettem az. Az a minimum, hogy segítesz nekem tényleg az apjává válni! És ha ehhez az kell, hogy itt lakjak, akkor se te, se én nem tudunk mást csinálni.

Igaza volt. Igen, tudom. Segítenem kell neki, ha máshogy nem, hát akkor úgy, hogy támogatom vagy valami ilyesmi. Hogy segítenek neki jó apának lenni. Hogy megtanulok osztozni Edyn. Ez a minimum, amit elvárhat tőlem, ha már ennyit titkolóztam előtte…

De más részről ott volt, hogy ő akkor is Rob! Akkor is az a férfi, akivel folyamatosan veszekedem. És hiába Edy apja, hiába akarok neki segíteni, ha egyszerűen így nem tudok…

- De… - És mégis mit mondjak? Miért nem? - De… de…

- Nincs több de, Kristen! – mondta a lehető legkomolyabban. - Nincs már megoldás, így le kell nyelned a keserű pirulát, ha tetszik, ha nem. Edy kedvéért – mondta, és közelebb lépett hozzám.

- És szerinted Edy nem találná furcsának, hogy egyszerűen csak ideköltözöl? Még nem ismer téged. Az is lehet, hogy megrémülne tőled! És mond csak, hány filmet forgatsz egyszerre? – kérdeztem keményen, és láttam, hogy Rob arca megdermed. - Mégis meddig tudnál Edy mellett lenni? Hetente talán egy-két órára tudsz elszabadulni, Rob! Akkor minek idegesítenénk Edyt és engem is? És ráadásul nem is itt forgatsz, hanem San Franciscóban! Mondd meg őszintén! Van ennek értelme? Fenekestül felkavarni mindannyiunk életét, amikor így is csak annyi lehetőséged lehetne Edy mellett lenni, amennyit egyébként is idejönnél? Van ennek értelme? – kérdeztem elkeseredetten, remegő hanggal. Még magamat is megleptem. Majdnem elkezdtem sírni, pedig tényleg nem éreztem rá indíttatást.

Nem bírnám ki. Nem azért, mert nem akarom. Én komolyan meg akarom próbálni! Akarom, hogy Rob a rendes apja legyen Edynek. Elképzeltem, hogy hozzá költözünk, de nem bírom… Egyszerűen lehetetlen…

Nem bírnám ki, hogy felkeléskor ő legyen az első, és lefekvéskor ő legyen az utolsó, akit látok. Egyszerűen képtelen vagyok rá! Persze nem egy szobában aludnánk, de akkor sem…

Hátat fordítottam Robnak és mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam magam. Nem akartam, hogy lássa az arcom, úgysincs rajta most semmi értelmes… Legfeljebb csak a kétségbeesés és a megbánás, amit már így is elég sokszor látott…

Rob hangosan fújta ki a levegőt, majd hallottam, hogy felém lépked. Egyre közelebb jött.

- És ezt tényleg ennyire nehéz vagy csak ennyire szörnyű elképzelni, hogy velem együtt lakj? – kérdezte halkan. Mély és bársonyos volt a hangja. Olyan, amit már rég hallottam, és még így is beleborzongtam. Pedig én komolyan nem akartam!

- Mind a kettő – mondtam csöndesen, és megfordultam. Rob közelebb volt, mint gondoltam, és a mellkasához ütköztem. Én megtántorodtam, ő meg elkapta a derekam, hogy ne essek el.

- Tényleg olyan rémes lenne együtt lakni? – kérdezte és közelebb hajolt hozzám. - Vagy csak félsz, hogy több is lehetne kettőnkből? – kérdezte még mindig halkan, és veszélyes közelségben az ajkaimhoz. - Pedig nem kellene ennyit veszekednünk… Sokkal jobban összeillünk, mint mutatjuk… Csak félsz, Kristen… Annyira félsz.

Nem bírtam se elfordulni, se megmozdulni. Fel se fogtam, hogy mit mond, egyszerűen kirepült a fejemből. Egyszerűen csak Rob karjainak támaszkodtam, hagytam, hogy magához szorítson, és a szemét néztem.

Őszinteség volt benne. Rengeteg őszinteség, és vágy is, amit nem biztos, hogy látni akartam… Főleg az ő szemében nem! De mégis valahogy jól esett, hogy ott van. Mert tudtam, hogy nekem szól mindannak ellenére, ami történt. Talán mégis lehetne belőlünk valami… Valami több, mint amit megengedünk magunknak, és aminek mutatjuk magunkat… Valami több és valami veszélyesebb.

Aztán végre felfogtam, hogy mit mondott, és ellöktem magamtól.

- Nem félek! – kiabáltam, és megigazítottam a ruhám, pedig nem is gyűrődött össze. - És egyáltalán nem illünk össze – tettem még hozzá harciasan, és megint haragudtam.

De most nem csak rá, hanem magamra is, hogy hagytam, hogy elvarázsoljon. Mintha lenne valami… képessége, amivel magába bolondít mindenkit akarata ellenére…

- Nem várom, hogy hozzám költözzetek, és én se költözök – mondta Rob, majd felsóhajtott. Zavartan a hajába túrt, majd elfordult tőlem. - Igazad van. Túl elfoglalt vagyok mostanában.

- Köszönöm – mondtam, és elmosolyodtam. Még akkor is, ha ez a mosoly csak Rob hátának szólt, akkor is.

- De pár hónap múlva vége a forgatásaimnak, és akkor nem leszek ennyire könnyen meggyőzhető – mondta, és felém fordult. Volt valami a szemében, ami bizonyította, hogy komolyan is gondolja, nem csak mondja… Valami elszántság, amit ritkán láttam nála.

Leolvadt a mosoly ajkaimról. Hiába nyertem meg a csatát, ha a harc még hátra van! Hiába beszélek most neki, amikor nem elfogadta a dolgokat, csak elnapolta…

- Megjöttem! – kiáltott Edy majd hallottunk az ajtó csapódását.

Én megrezdültem, Rob arcán meg egy mosoly jelent meg. Edy pillanatok alatt megjelent a konyha ajtajában. Vajon mit lát majd, amikor bejön? Tulajdonképpen semmit…

- Szia Rob bácsi! Szia anya! Megyek fürdeni! – mondta, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan fordult ki a konyhából, és szaladt fel az emeletre.

Rob Edy után nézett még mindig ugyanazzal a bamba mosollyal. Tett pár lépést a lépcső felé, majd nem messze tőlem magállt. Én automatikusan léptem hátra, nehogy megint a karjai közt kössek ki…

- Minek a rövidítése az Edy? – kérdezte hirtelen és rám nézett.

Tudtam, hogy egyszer megkérdezi. Hogy egyszer érdekelni fogja, és tudtam azt is, hogy rá fog jönni miért… De nem számított. Talán mér rég nem…

- Az Edwardnak – mondtam, és egyenesen a szemébe néztem.

Ajkairól eltűnt a mosoly, és megdöbbenve nézett rám. Nem kellett magyaráznom, nem kellett indokokat adnom. Tudtam, hogy megérti.

- Tényleg? – kérdezte még mindig döbbenten.

- Edward Thomas Stewart – mondtam és elfordultam tőle. Elővettem a hűtőből a tejet a polcról meg a kakaót.

- Mit csinálsz? – kérdezte Rob.

- Edy nem alszik el kakaó nélkül – mondtam, majd elővettem egy hatalmas bögrét.

Aztán rádöbbentem, hogy tulajdonképpen semmit nem tud Edyről. Tényleg semmit nem tud róla… Csak annyit, hogy a fia. Szörnyű érzés lehet, hogy egy olyan kisfiúnak vagy az apja, aki tulajdonképpen idegen.

- Nyolckor fekszik hétköznap, kakaó és mese, egyedül fürdik – kezdtem sorolni automatikusan, és közben kiöntöttem a tejet. - Kilenckor fekszik hétvégén, akkor meséket nézünk együtt. Szereti a dinókat, gyűjti a figurákat is – mondtam és a bögrét a mikróba raktam. - Szeret tanulni is, nagyon ügyesen olvas. Legújabb mániája a színjátszó kör, de úszik is, és jobban szereti a kutyát a macskánál. Régen volt egy hörcsögünk, de meghalt. Nem szereti a kelbimbót, és utálja, ha Edwardnak hívják. Jobban szeret tengerparton lenni, mint strandon, és a kedvenc mesefigurája Po a Kung Fu Pandából. Az iskolában nemrég szóltak, hogy Edy tehetséget mutat a zongora iránt. És ha őszinte akarok lenni, akkor nem is lepődtem meg – mondtam, és Robra mosolyogtam. - Biztos még rengeteg dolgot mondhatnék, de egyelőre ennyi jut eszembe – mondtam, majd kivettem a bögrét a mikróból és kakaót raktam bele.

Rob csak állt, és mereven nézett rám. Aztán nekitámaszkodott a pultnak közvetlenül mellettem.

- Hogyan mondjuk meg neki, hogy az apja vagyok? – kérdezte lehajtott fejjel.

Megdermedtem a mozdulatomban, majd Robra emeltem a tekintetem.

- Nem tudom – mondtam még mindig Robot nézve. Ő felemelte a fejét, és tekintetét az enyémbe fúrta.

Annyi fájdalmat még nem láttam… Talán soha. És az volt benne a legrosszabb fogalmam se volt, hogyan lehetne helyrehozni a dolgokat, mert itt egy olyan dolgot vesztettük el, amit képtelenség megtalálni. Az egyik dolgot, amit nem lehet visszaforgatni, nem lehet csak úgy… találni… Időt vesztettünk.

Méghozzá rengeteget…

- Maradj itt még egy kicsit, és mutatok valamit – mondtam egy halvány mosollyal Robra nézve, majd kezemet a karjára tettem. És most nem érdekelt, hogy bőre égeti a tenyeremet. Nem érdekelt… Nem foglalkoztam azzal, hogy megint megborzongtam, hogy legszívesebben hozzá simulnék, és kívánnám, hogy magához szorítson, mint az előbb… Most nem érdekelt.

Láttam, hogy Rob a kezemet nézi, majd tekintetét újra az enyémbe fúrta. De ez már túl bensőséges és túl intim volt… Elvettem a kezem, aztán fogtam a bögrét és megindultam az emelet felé.

- Anya! Csörög a telefonod! – kiáltott Edy, amint felértem az emeletre.

Én szaladni kezdtem a hálóm felé, és keresni kezdtem az apró kütyüt, ami még mindig csipogott. Néha utáltam, mint például most is…

Nem tudtam, mit csináljak Robbal. Nem tudtam, mit kéne egyáltalán csinálni. Hogy mi lenne a jó, a helyes… Nem tudtam. Azt se tudtam, hogy utálom-e… Bár valószínűleg nem, mert nem akartam, hogy szomorú legyen. Talán régen igen, de most nem akartam, hogy miattam boldogtalan legyen.

Szanaszét dobáltam a bőröndöm tartalmát, és átkoztam magam, amiért nem a kis táskámba raktam a telefont. Mégis mi értelme volt a bőröndbe pakolni? Tipikus női táska… Naná, hogy a legalján van az a kis rohadék…

- Mondjad – kiáltottam bele a telefonba.

- Forgatókönyv! Most! – mondta Jeff, és hallottam, hogy izgatott a hangja. - Faxolom szívem! Három órád van elolvasni, és megmondani, hogy oké, vagy nem oké. – Hallottam a vonal végéről, hogy a fax kattog, ahogy másolja a forgatókönyvet.

- Jeff… Ne most… - mondtam lemondóan, és a bögrével a kezembe leültem a padlóra.

- Sajnálom kicsim, de ez egy Tom Stoppard. Engem hívtak először… Ha te nem mondod most, hogy igen, akkor holnap meghirdetik az egészet… Szóval gyerünk már! Tedd meg értem, szívem! – Jeff szinte már könyörgőre fogta a dolgot, és szabályosan nyafogni kezdett a vonalba.

- Kristen, minden rendben? – kérdezte Rob, ahogy benézett a szobámba.

- Csak nem egy pasi miatt nem akarsz elolvasni egy pár oldalt? – kérdezte Jeff huncutul a mobilban.

- Jól vagyok – suttogtam Robnak. - Hány oldal? – kérdeztem, és hallottam, hogy odalent megindul az én faxom is… Nah ez gyors volt…

- Egy pillanat – hallottam, hogy Jeff a papírokkal csörög. - Százhuszonhat. Hamar végzel vele, kincsem!

- Jól van – mondtam beletörődően, majd felálltam a padlóról. - Majd hívlak. Jó éjt, Jeff!

- De még nem mondtad el ki az a pasi, aki nálad van! Tudni… - Lecsaptam a telefont majd sóhajtva Rob felé néztem.

- Jeff – mondtam, majd sóhajtva elindultam kifelé. - Forgatókönyvet küld, és három órám van elolvasni meg dönteni… És még Edy is le kell fektetnem. Ráadásul hétvége van, szóval mese is van! – mondtam, majd megráztam a fejem. - De nem panaszkodom – mondtam, majd mosolyt erőltettem ajkaimra.

Még belegondolni is rossz volt meddig leszek fel… Rohadt forgatókönyv!

- Lefektetem én Edyt – mondta Rob, majd a kakaóért nyújtotta a kezét.

Döbbentem Robra néztem, majd szinte óvva átfogtam a másik kezemmel is a bögrét.

- De… Ez biztos?

- Az apja vagyok. Meg tudok ennyit csinálni – mondta, majd közelebb lépett hozzám.

Zavartan átnyújtottam a bögrét, majd mind a ketten kimentünk a szobámból.

- Anya! Lehet ma az a varázslós mese? Azt szeretem! – Edy épp a felsőjébe bújt be, és úgy jött kifelé a fürdőből.

- Most Robbal néztek meg egy mesét, jó? – kérdezte és Edyre mosolyogtam. - Meg ő fektet le, jó? – kérdeztem, majd letérdeltem mellé.

- Nem érsz rá? – kérdezte Edy, és felhúzta a szemöldökét.

- A mamát kicsit leterhelik mostanában, nem gondolod, Edy? – kérdezte Rob drámai arccal, majd közelebb jött.

- Egyetértek – mondta, majd Robra mosolygott. - Tiszta fárasztó ez az egész színészesdi…

- Jó éjt, kicsim! – mondtam, majd egy puszit nyomtam Edy arcára. Edy átölelte a nyakam, majd ő is adott egy puszit.

- Jó éjt, anya! – mondta, majd Rob megfogta a kezét, és elindultak lefelé a lépcsőn. Én meg csak álltam és néztem, ahogy a színész világot szidva lemennek a lépcsőn.

Elkezdődött. Tényleg elkezdődött. Mostantól osztoznom kell rajta, mert van egy apja is. És talán kicsit… fájt. Rossz volt a tudat, hogy most már nem csak az én fiam, hanem a mi fiunk. Eddig is tisztában voltam vele, hogy ez lesz. De átélni más volt. Bár nem bántam… de rossz volt.

Én is gyorsan lementem utánuk a lépcsőn és bevágódtam a dolgozóba.

A fax csak úgy ontotta magából a lapokat megállíthatatlanul. Ó a fene… Sóhajtva kapcsoltam fel a villanyt, majd vettem kézbe vagy ötven lapot.

Mon ange

Francia. Lefordítva Angyalom. Kicsit sem érdekes cím…

Két és fél óra múlva már értettem, hogy miért az a cím, amit most már jónak találtam, és elhittem, hogy kell… Jó volt. Sőt! Nem jó… fantasztikus! Egyszerűen lenyűgöző és elvarázsoló… Nem lehet rá jobbat mondani.

Tárcsáztam Jeff számát, és közben a forgatókönyvet néztem. Már értettem… Mindent értettem…

- Akarom – mondtam, amint Jeff felvette

- Ugye mondtam, hogy jó… - mondta Jeff, majd ásított egyet. - Akkor felhívom a készítőket, hogy vállalod. Szóval ki is van nálad? – kérdezte, és kihallottam a hangjából a huncutságot…

- Senki – mondtam határozottan, majd újra a forgatókönyvre néztem - Kit játszanék? – kérdeztem csak úgy mellékesen. Persze, hogy tudtam, kit kell játszanom.

- Rose-t – mondta Jeff, és megint ásított egyet.

- Gondoltam – mondtam csak úgy mellékesen. - Leteszem, mert mindjárt elalszol. De hívd fel őket! – mondtam, majd kinyomtam a telefont.

Edy vajon már alszik? Biztos… És Rob még itt van?

Leoltottam a villanyt, majd kimentem a szobámból. A nappaliban ki volt kapcsolva a tévé, senki nem volt ott. Felnéztem az emeletre, ott se égett villany. Talán elment… Elindultam a konyha felé. Láttam, hogy ég a villany, így rögtön tudtam, hogy nem ment ő el sehova. És furcsamód egy kicsit megkönnyebbültem, hogy még itt van. Rendesen örültem neki.

A pultnak dőlt és egy könyvet olvasott. Amikor bementem, rám emelte a tekintetét és rám mosolygott.

- Edy mindig ennyit beszél? – kérdezte, majd bezárta a könyvet.

- Általában – mondtam, és én is elmosolyodtam. - Gyere! – mondtam, majd a nappali felé mentem.

Hallottam, hogy követ, majd a nappaliba érve lehuppant mellém a kanapéra.

Elővettem egy rakat fényképet. Nem tudtam az időt visszatekerni. Erre egyszerűen képtelen vagyok… De talán elmesélhetem, hogy mi történt a hét év alatt. Lehet, hogy ez is kevés, de ennyi telik tőlem. Sorban adogattam neki a képeket, ő meg elragadtatva nézte mindegyiket.

- Tényleg fekete volt? – kérdezte egy képét nézve. Edy még csak pár napos volt rajta, és a kórházban készült a kép.

- Igen – mondtam, és inkább elhallgattam előle, hogy reméltem is, hogy fekete marad, és akkor talán soha nem jön rá, hogy Edy az ő fia. Nem, ezt jobb, ha nem tudja.

Most örültem neki igazán, hogy nagyon sok mindent leírtam és, hogy a fényképek hátulja ott volt a dátum.

Talán órákig ültünk ott, és én folyamatosan meséltem Edyről. Csak meséltem mindent, ami eszembe jutott. Ennyivel tartozom…

- Kristen! – Rob kihalászott a hatalmas kupacból egy képet. A kórházban volt az is. Edy a mellkasomon feküdt, én meg őt néztem. - Hogy hogy nem vetetted el? – kérdezte hosszas hallgatás után, majd a képet, amit tartott a zsebébe rakta.

- Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltam rá – mondtam, és néztem, ahogy Rob arca megrándul, majd még vagy öt képet a zsebébe rak. - Utáltalak, és nem akartam semmit, ami te vagy… És mivel a baba félig te voltál, őt se szerettem az elején. – Rob rám meredt, láttam, hogy megdöbbent. - De aztán valahogy… nem tudom hogy, minden letisztázódott. Hülyeségnek tűnt az egész, és képtelenségnek, hogy elvetessem Edyt. Utána már nem a te feled volt, hanem az én egészem. Egyedül az enyém, és senki másé!

Rob csak nézett, a beállt csendben majd lassan elfordította a fejét.

- Örülök, hogy meggondoltad magad – mondta, majd megint elővett egy pár képet.

- Na azt nem viheted el! – kiáltottam fel félig nevetve, és kivettem a kezéből a képeket. - Ezeken nem is Edy van!

- Jó, de ha az anyám megkérdezi, hogy ki az anyja a fiamnak, akkor legyen rólad képem – mondta Rob, majd visszavette a képeket.

- És olyanokat akarsz neki mutatni, ahol hatéves vagyok? Egyáltalán hogyan kerültek ezek ide? – kérdeztem és megint megpróbáltam tőle elvenni a képeket. De a kezét messzire tartotta, hogy még véletlenül se érhessem el. Na most átkoztam magam, amiért ilyen kicsi vagyok!

- Rob! Add vissza! – kiáltottam nevetve, és feltérdeltem a kanapén.

- Nem, nem! Szó sem lehet róla! – mondta ő is nevetve, és még messzebbre nyújtotta a kezét.

- Rob! Nem viheted el! – kiáltottam nevetve. Teljesen Rob fölé hajoltam, és megpróbáltam kivenni a kezéből a képeket, de egyszerűen nem értem el.

Hirtelen Rob elkapta a derekam, és ledöntött a kanapéra. Mind a ketten nevettünk, és nem bírtuk megállni vigyorgás nélkül. Talán még az sem zavart, hogy Edy az emeleten alszik…

Aztán a nevetés abba maradt, és feltűnt, hogy Rob szinte rajtam fekszik, és meg teljesen hozzá vagyok préselődve. Ő is abbahagyta a nevetést, és szabályszerű zihálásnak adta át a helyét. Túl közel volt… Éreztem leheletét az arcomon, éreztem, ahogy a szíve gyorsabban kezd el dobogni, éreztem az illatát. Túl közel…

Én is gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, és kicsit se segített a helyzeten, hogy Rob szemébe néztem. Sötétebb volt…

- Azt hiszem, jobb ha most megyek – mondta mélyebb hangon, majd közelebb hajolt hozzám.

Megint megbénultam, még a fejemet se tudtam elfordítani. Egyszerűen nem bírtam. Azt hittem megcsókol. Szinte már vártam, hogy ajka az enyémhez érjen. Tényleg azt hittem, és én hagytam volna. Egyszerűen akartam…

De csak egy puszit nyomott az arcomra, majd felkelt, és lassan kiment a házamból.

Én meg csak feküdtem ott, és vártam, hogy normálisan lélegezzem. Nem tudtam megmagyarázni mi történt. Nem értettem saját magamat. Nem értettem Robot… Nem értettem én már semmit…

Tényleg nem. És ami furcsa volt…

Hiányzott.

My boy - 11. fejezet

11. fejezet

2020. március 04.

- Kristen vagyok – mondtam suttogva.

Féltem. Annyira féltem, hogy mit fog mondani, hogy mit fog csinálni, hogy csinál-e egyáltalán valamit. Rettegtem…
Talán az első pillanattól kezdve csak még magam előtt is titkoltam. Féltem Robtól… Ha éppen nem tartottam volna a fülemnél a kagylót, akkor lehet, hogy még fel is nevetek. Nevetséges. Az egyetlen embertől, akiben valaha megbíztam… Az egyetlen embertől rettegtem, aki nem okozott soha fájdalmat… Bár ez így nem igaz. Egyszer okozott fájdalmat, de az annyira mély seb volt!
Túl mély, hogy valaha még egyszer barátok legyünk…
Nem voltak rémálmaim tőle, de egyszerűen nem tudtam elfelejteni az arcát, és a hangját, ahogy kiköpi, hogy csak egy lyuk vagyok… Nem tudtam elfelejteni mennyire lenéző és mennyire szánakozó volt. Nem tudtam elfelejteni…
És emiatt a sérelem miatt én szenvedtem, Edy apa nélkül nőtt fel, Rob meg nem tudott a fiáról…
Túl sokat kellett fizetnünk mind a hármunknak…

- Kristen… – Rob szintén suttogott a telefonba. Döbbenet és megkönnyebbülés, csodálkozás és meglepődöttség. Mindez egyszerre volt a hangjában… - Úristen! Tényleg te vagy? – De ez nem az a fajta felkiáltás volt, amire azt mondom, hogy jaj de jó! Ez a komolyan felhívtál-fajta hang volt…
- Igen én vagyok – mondtam szinte magamnak. És most, hogyan tovább? Oké, hogy felhívtam, de most mit vár tőlem? Ami kettőnk között történt, azt nem lehet telefonon megbeszélni!
- Örülök, hogy hívtál – mondta ő is, és egyszerre volt a hangjában a tényleges öröm meg a jéghideg utálat. - Azt hittem, már nincs meg a számom – mondta, és szinte magam előtt láttam, hogy egy halvány mosoly jelenik meg a száján. Olyan igazán robosan… És hirtelen hiányozni kezdett, hogy lássam ezt a robos mosolyt… De nem csak ezt, hanem a féloldalasat, azt, ahogy teljes szívéből nevet, ahogy örömmel mosolyog rám… Mindezt látni akartam!
Mi a fene!? A fenét akarom látni! Egyszerűen még a hangjától is rosszul vagyok! Még csak hallani sem akartam róla!
- Én is örülök… - mondtam, és elfúlt a hangom.
De minek is örülök? És ennek van értelme? Oké, felhívom… Oké, elcsevegek vele… De ez nem oldja meg a problémákat.
Nem… És bármennyire is fáj, bármennyire is nem akarom… Beszélnem kell Robbal. Komolyan és úgy, hogy nem kapom fel a vizet… Meg ő sem. Úgy, mint két normális ember. És ha már nem normális az a két ember, akkor megpróbál úgy tenni, mintha azok lennének a fiuk kedvéért. Beszélnünk kell!
És most jön az a rész, amikor én megmondom, minek is hívtam. Na igen… Az a bizonyos minek…

Tulajdonképpen mind a ketten tudjuk, miért hívtam. Muszáj még ki is mondanom? Mint egy csata, amiben a vesztes királynak le kell vennie a koronáját… Nah ennyit az én koronámról…
Nagy levegőt vettem a telefonon történő fegyverletétel miatt…
- Beszélnünk kell – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében.
Nah csak kimondtam! És nem is fájt annyira, bár egy kicsit se volt kellemes…
- Szerintem is – mondta, és biztos voltam benne, hogy most egy pimasz mosoly van az ajkain… Ismertem. Jobban, mint szerettem volna! Annyira ismertem! - Fél óra múlva nálatok vagyok – mondta egyszerűen, mintha minden nap hozzánk járna.
- Micsoda? – kérdeztem vissza, de egyáltalán nem boldogan. Sokkal inkább felháborodottan. Most? Ez… Vagyis ő… komolyan gondolja?!

- Fél óra múlva nálatok vagyok – mondta kihangsúlyozva minden egyes szót. - Éppen a repülőgépen ülök, hozzátok indultam… – tette még hozzá.
A számat eltátottam, mintha épp most jelent volna meg egy troll vagy nem is tudom mi… Megdöbbentem.
Oké, én hívtam fel. Oké, én mondtam, hogy beszélni akarok vele… De nem most! Nem azonnal! Nem most rögtön! Nem itt! Nem akarom, hogy ide jöjjön! Ez az én házam!
- Én is beszélni szeretnék veled – mondta, majd hallottam, hogy suttog valakivel. A hangja szinte már kedves volt. Mennyire szerettem ezt a hangját. Ez olyan volt, amit elég ritkán hallottam még én is… Mintha csak nekem tartogatta volna… Csakis nekem, és senki másnak…
Állj! Kristen mi a fenét csinálsz? Nem vagy te egy szerelmes bakfis! Egy érett nő vagy, aki ellen tud állni a kísértésnek! Hagyd abba!
- Hát… Most? – nyögtem ki, és az utolsó szónál a hangom egy oktávval magasabb lett.
- Kristen! Ennél jobb alkalom úgyse lesz – mondta Rob már nem a kedves hangján. Ez már a rábeszélő, én vagyok a fontos színész te meg egy kis senki vagy-hangja volt… Úgy utáltam! - Megengeded? – kérdezte megint a kedves hangján…
A kis számító! Szóval rá akar beszélni! Manipulálni akar!

Vagy egyszerűen csak beszélni akar velem… Egyszerűen csak ennyi…
- Várlak – mondtam beletörődő hangon, és magam is meglepődtem, hogy szinte várom, hogy itt legyen. Szinte magam előtt láttam, ahogy ott ül a konyhában egy bögrével a kezében és beszélgetünk. Szinte láttam…
- Köszönöm, Kristen – mondta, majd lerakta a telefont. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Úgy viselkedik, mintha hét éve erre a telefonra várt volna… És ha őszinték akarunk lenni, talán így is van…
Az órára néztem megint, és vártam, hogy elteljen a fél óra.
- Anya! Nézed velem a tévét? – kérdezte Edy, ahogy feltérdelt a kanapén és rám nézett.
- Persze – mondtam, majd átmásztam Edy mellé, hogy valami agyzsibbasztó mesét nézzek.
De úgy őszintén oda se figyeltem rá. Nem is fogtam fel, hogy mit nézek.
És Edy mit fog mondani, hogy beállít az apja? Tudni fogja, hogy ő az apja? Sejti egyáltalán? Vagy csak egy… bácsi lesz, aki meglátogatja őt néha, és kedves hozzá?
Ennek talán nincs is logikus, és ésszerű magyarázata… Vagy nem is magyarázata, hanem megoldása.
- Mindjárt jön hozzánk… valaki – mondtam, és Edyre mosolyogtam.
Ő elszakította a tekintetét a képernyőről, és rám nézett.
- Jeff bácsi? – kérdezte és felhúzta a szemöldökét.
- Nem – mondtam és felálltam, hogy a konyhába menjek. Nem bírtam ülni. Csak ülni, és várni, hogy megszólaljon a csengő. Hogy beengedjem Robot, és beszéljünk arról, hogy a fia, hogy lehetne igazán a fia. Egyszerűen nem bírtam várni… Nem bírtam ülni. Mennem kell! Talán még futnom is… Főzök valamit. Nem tudom mit… Valamit…
- Oké – mondta Edy, és megint a tévét nézte…
Talán baj, hogy túlságosan hozzá van szokva az idegenekhez? Hogy a lakásunk vagy az otthonunk szinte egy átjáró ház, ahol napjában többször megfordulnak idegenek?
Lehet, hogy baj… De nem tudom. Nem tudok én semmit…

Még húsz perc…
A konyhában kinyitottam a hűtőt. Hát nem sokat ettek a fiúk a héten.
Rutinosan csaptam össze valami kaját, amit már sokszor csináltam. Legalább az idő elment vele… És Edy is végre többet eszik, mint kekszet!
Olyan lesz, mint régen is mindig? Itt lesz, átölel és még meg is puszil? Rám mosolyog, és nevetve leülünk beszélni? Nem. Egyértelműen nem lehet ilyen. Zavartan állunk majd a küszöbön, mint két idegen. Eszünkbe jut az utolsó találkozás, hogy mennyi mindent vágtunk egymás fejéhez. Talán az is megfordul majd mindkettőnk fejében, hogy a másik komolyan gondolta, és most fölöslegesen van itt… Zavartan és feszülten állunk majd egymással szemben, mint két ellenség, vagy még rosszabb…
Pocsék lesz! Előre tudtam, hogy nem csak a találkozás maga, hanem a beszélgetés is pocsék lesz… És csak remélni mertem, hogy veszekedni nem fogunk. Legalább Edy előtt ne!
Egyáltalán, hogyan mondjuk meg Edynek, hogy ő az apja?
Döbbenten vettem észre, hogy nem egyes számot használtam még magamban se… Már nem csak az én fiam volt Edy. Már a Robé is, és a vele kapcsolatos döntések rá is tartoznak. Már nem én döntök… Mi döntünk…
Bekapcsoltam a kávéfőzőt, és levettem a tűzről a spagettit. Gyors és fimon… Megfelel a célnak.
- Edy! Gyere enni! – kiáltottam ki a fiamnak, és az asztalra pakoltam a tányérokat.
- Anya! Nem baj, ha Rob bácsi is velünk eszik? – kérdezte Edy, és belépett az étkezőbe.

De nem csak ő jött, hanem ott volt mögötte Rob is. Tekintetünk azonnal találkozott, és most valami más is volt benne, mint utálat… Talán egy kevés hála? Vagy legalább egy kis… köszönöm, hogy végre beszélek vele? Hirtelen kicsinek éreztem az étkezőt. Túl kicsi ez kettőnknek!
Tudtam, hogy jön, mégis szidtam magam. Saját magam csak azért, mert… Nem is tudtam, hogy miért. Talán, mert beszélt Edyvel? Mert tényleg leültek beszélgetni, és életemben először nem csak én leszek neki, hanem osztoznom kell rajta? Mióta van itt egyáltalán Rob? És miért nem tűnt föl a hangja? Ennyire… elmerültem, hogy még a csengőt se hallottam meg? Ennyire kizártam a külvilágot? Ennyire figyelmetlen lettem?
Szidtam saját magam a semmiért! Ennyit nem ér az egész.
- Persze, hogy nem – mondtam, elszakítottam a tekintetem Robról és Edyre mosolyogtam. Visszamentem a konyhába még egy tányérért, majd a pultnak támaszkodtam… Itt van! Az én házamban… Átjön beszélni, erre meg itt eszik! Nem mintha sajnálnám… De ez most nagyon családias lesz! És talán fájni is fog… De ki tudja? Együtt kellene már ennünk hét éve! Egy családnak kéne lennünk!

És hirtelen rádöbbentem, hogy tényleg akarom, hogy egy család legyünk. De én nem ezt a Robot akarom, aki dühös rám. Nem akarok rá haragudni, el akarom felejteni, hogy valaha csalódtam benne! A régi Robot akarom! A régi Robot… a családomnak! Edyvel együtt!
Megfordultam a terítékkel együtt, és Robba ütköztem.
Túl közel van, és már a konyha is kicsi volt! Betölti a teret egyszerűen, és minden helyet elfoglal… Egyszerűen túl… jelentős személy. Nem lehet nem rá figyelni, nem lehet nem észrevenni. És most nem azért, mert ő Rob Pattinson. Azért, mert ő Edy apja! Ezért nem tudok úgy viselkedni vele, mintha csak átjött volna. Ő nem csak valaki, aki itt van. Ő… Rob! Ő az apja Edynek.
- Szia, Kristen! – mondta, és rám mosolygott. Bár halvány volt és zavart, de tényleg mosoly volt. - Köszönöm… – suttogta, és elvette tőlem a terítéket.
Most a terítéket köszöni, vagy hogy átjöhetett? Vagy hogy itt ehet?
- Szia… - mondtam, és döbbenten vettem észre, hogy elfúlt a hangom… Már megint? Mi a fene! El is fordult tőlem, és már ment is vissza az étkezőbe.
Hülye vagyok! De komolyan! Rob egyetlen pillantása elég… ehhez? Majdnem rosszul vagyok… magamtól! Én utálom őt! Megvetem, és annyira… fáj, amit tett! Erre meg… Nem értem saját magam! Nem értem!
Elindultam én is az étkezőbe. Edy és Rob beszélgettek és nevettek, és tényleg úgy viselkedtek, mintha éveken át ismerték volna egymást.
Az asztal közepére raktam a spagettit, és leültem Edy mellé. Zavarban voltam. Csak tudnám, hogy minek?!
Majdnem nevetséges volt a helyzet, ahogy közrefogtuk Edyt. De mégsem volt… furcsa. Talán még természetes is volt, hogy együtt eszünk. Mint egy család…

- Köszönöm, finom volt! – mondta Edy, és a mosogatóba rakta a tányérját.
- Te főzted, Kristen? – kérdezte Rob, és rám vigyorgott. Kétszer is szedett magának, amin nem kicsit lepődtem meg… - Régen nem tudtál főzni – tette még hozzá, és ő is leszedte a tányérját.
- Az régen volt – mondtam, de nem néztem Robra. - Közbeszólt a természet, és nem tehettem ellene semmit… Muszáj volt főzni – mondtam, és Edyre néztem.
Igen, sok mindent tettem érte… Nem ittam alkoholt, leszoktam a dohányzásról. Kertvárosba költöztem, megtanultam főzni. Más munkát vállaltam, hogy többet lehessek vele…
Gyökeresen változott meg az életem miatta. És ha őszinte akarok lenni, akkor nem is bántam. Egy kicsit se!
- Kávét? – kérdeztem, és edényekkel megrakva mentem a konyhába.
- Igen, köszönöm – mondta Rob, és jött utánam, mint valami kiskutya…
Nem értettem… És még mindig zavarba voltam. Egyszerre volt a helyzet abszurd és természetes. Egyszerre tudtam, hogy mit akarok, és voltam teljességgel tanácstalan.
Az edényeket én is a mosogatóba raktam, majd bögréket vettem elő.
Két cukor, rengeteg kávé… ha jól emlékszem.
Döbbenetemre Rob szivacsot fogott, és mosogatni kezdte az edényeket… Ezt komolyan gondolta? Majdnem elnevettem magam… A nagy Rob Pattinson mosogat! Hát ez… egyszerűen képtelenség, és ha nem látom, akkor lehet, hogy el se hiszem. Na most jöjjenek ide a paparazzik! Ez megér egy misét…
- Te most komolyan mosogatsz? – kérdeztem, és megdermedtem.
- Hát… gondolom igen – mondta Rob, és vizet engedett a tányérokra.
Én még mindig nem értettem… Először szid, utál, ki nem állhat. Most meg elmosogatja az edényeimet… Elég értetlen arcot vághattam, mert magyarázni kezdett.
- Edy előtt nem beszélgethetünk – mondta, és a fiunk felé intett, aki bement a szobájába.
- De beszélhetünk, ugyanis bement a szobájába – mondtam, és elzártam a csapot.
- Meghallhatja – mondta, és újra mosogatni kezdett.
- Rob! Mi a fenét csinálsz? – kérdeztem, mert már sok volt…

Rám emelte a tekintetét. És nem tudtam volna megmondani, hogy mit is gondol. Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni, hogy most dühös, vagy egyszerűen csak hálás, vagy még mindig haragszik, esetleg nevet magában, hogy ennyire… naiv vagyok. Nem tudtam! Annyira idegesített! Nem értettem őt, nem értettem magamat.
De sokkal inkább a viselkedését nem tudtam ép ésszel megérteni. Ez egyszerűen… érthetetlen. Hónapokig szabályosan zaklat, hogy beszéljünk; és, amikor itt a lehetőség, amikor végre tényleg megbeszélhetnénk mindent, akkor elkezd mosogatni! Hát logikus ez? Van értelme? Vagy ez csak valami kellemes kis előjáték a vihar előtt? Megint kiabálni fog? Ordítani, és kijelenti, hogy elpereli tőlem Edyt?
Annyira… nem értettem.
- Elmosogatok – mondta, és a koszos edények felé intett -, te meg kávét csinálsz – mondta, és a bögrék felé intett, amik még mindig a kezemben voltak.
- Nem így értettem – mondtam jelentőségteljesen.
- Tudom – mondta könnyedén és tovább súrolt egy edényt.
Feladom. Komolyan feladom, hogy valaha megértsem Rob Pattinsont!
- Két cukor? – kérdeztem csak a formalitás kedvéért. Már kitöltöttem a kávét, és épp a cukrot szedtem elő.
- Emlékszel? – kérdezte, és láttam a szemem sarkából, hogy megint rám mosolygott.
- Mindenre – mondtam, de nem néztem rá.
Mert ez a minden kicsit többet foglalt magában, nem csak azt, hogy emlékszem, hogy issza a kávét…

- Anya! Átmehetek Josh-hoz? – kérdezte Edy a konyha előtt állva. Láttam, hogy Rob is abbahagyja a mosogatást, és Edy felé fordul. Csípőjével a pultnak támaszkodott és még fél szemmel is láttam ábrándos kifejezését… Tényleg szereti Edyt. Tényleg és nagyon…
- Persze – mondtam, és az órára néztem. - Hatra legyél itthon.
- Hét? – kérdezte Edy, és féloldalasan rám vigyorgott.
- Fél hét – mondtam, majd rá nevettem.
- Szia Rob bácsi, szia anya! – mondta, majd rögtön hallottuk az ajtó csapódását.
- Nem Rob bácsi… apa… - suttogta Rob, és volt egy olyan sejtésem, hogy nem akarta, hogy meghalljam.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és a kezébe nyomtam a bögre kávét.
- Most már beszélhetünk – mondtam, és leültem a pulthoz.
Rob lerakta a bögrét, és megint a mosogatóhoz fordult.
- Úgy igazából csak az érdekelne, hogy mikor költözik hozzám Edy – mondta, és tovább rakosgatta a tányérokat a csöpögtetőre.
Hangos koppanással tettem le a bögrémet, és dühösen meredtem Rob hátára.
- Micsoda? – kérdezte, és annyi mérget sűrítettem a hangomba, amennyit csak tudtam. Rob abbahagyta a mosogatást, és újra a pultnak támaszkodott.
- Edy. Mikor költözik hozzám? – kérdezte teljes nyugalommal, és komolyan nézett rám. Megint más volt. Újra dühös, mérges, és annyi megvetést láttam a szemében!
Nem értettem a hangulatváltozásait, nem értettem őt magát. Idejön, megköszöni, hogy itt lehet, eszik, elmosogat, most meg… el akarja venni a fiam!
Igazam lett… Még az is lehet, hogy elpereli tőlem Edyt… Van hozzá joga? Elperelhetné? Elveheti tőlem a fiam? Van hozzá joga?
- Nem költözik hozzád! – mondtam, és felálltam.
- Pedig ez lenne a legegyszerűbb – mondta és belekortyolt a kávéba.
- Minek költözne hozzád? – kérdeztem a kelleténél több éllel a hangomban.
- Mert ha nem… Akkor legfeljebb Rob bácsi maradok, aki meglátogatja őt, és játszik meg beszélget vele. De ha mindig mellettem lenne… lehetnék az, aki vagyok. Az apja – mondta, és a mosogatóba rakta az üres bögrét.
- Nem gondolhatod komolyan, hogy csak így elveszed tőlem! Ő az én fiam is, Rob! És eszem ágában sincs megengedni, hogy hozzád költözzön! Azt hiszed, hogy csak, mert hét évig nem tudtál róla, mindenhez jogod van? Hát meg fogsz lepődni, de ehhez nincs! Ő az én fiam! – kiáltottam, és közelebb léptem Robhoz.
Nem veheti el tőlem Edyt… Egyáltalán, hogy jut ilyen az eszébe!?
- És az én fiam is Kristen, de valamilyen véletlen folytán nem tudtam róla… És tudod, hogy kellett megtudnom, hogy egy hétéves kisfiú apja vagyok? A sajtófigyelőm szólt! Érted ezt? Egy teljesen idegen szólt, hogy apa vagyok! Fel tudod ezt fogni, Kristen? Meg tudod érteni, hogy miért fáj ez ennyire, főleg tőled? – kérdezte és most sokkal inkább megvetés volt a hangjában, mint fájdalom.
- Még csodálkozol, hogy nem szóltam róla, amikor… azt csináltad!? – vágtam vissza rögtön, és keresztbe fontam a karom.
- Ez nem elég ok, arra, hogy eltitkold őt! – kiáltotta, és a bezárt ajtó felé intett.
- Meg foglak lepni, de több, mint elég! Ha rajtam múlik, soha az életben nem tudod meg, hogy Edy létezik!
- És te nevezed magad anyának? Amikor még arra se vagy képes, hogy szólj az apának, hogy bocsi, de gyerekünk lesz!
- Ez nem befolyásolja azt, hogy jó anya vagyok-e!
- Nem is kicsit, Kristen! Amikor az apjával se tudsz őszinte lenni, akkor kivel vagy az?
- Sajnálatos módon a fiam apja egy ÉRZÉKETLEN BUNKÓ!
- A fiunk, Kristen! És ezen nem változtathatsz!
- Pedig szívesen megtenném!
Dühösen meredtünk egymásra, alig húsz centi volt köztünk. Rob lenézett rám minden megvetésével én meg harciasan emeltem fel az állam. Szemeim szikrákat szórtak, és egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani!
Mi az, hogy csak így el akarja tőlem venni Edyt? Hét évig nem kellett neki se ő, se én! Miért pont most? Miért pont én? Miért… bánt ennyire? Miért nem tud olyan rendes apa lenni, akinek elég hetente egy látogatás? Neki tökéletesen megfelelne! Még többet se érdemel!
- Hét évig nem kellettem neked Rob… Most miért? – Bár kiabálni akartam mégis fájdalmasan halkan suttogtam. Valahogy erőtlennek éreztem magam.
Fájt, hogy csak Edyt akarja. Fájt, hogy semmit nem akar tőlem, hogy csak azért van itt, mert el akarja venni Edyt. Nem mintha azt vártam volna, hogy a karjaimba omlik… Vagy valami ilyesmi… Nem vártam, hogy magához húzzon és megöleljen. De legalább annyit elvártam, hogy tisztelettel bánjon velem… Hogy… figyeljen rám, és ne csak a fia anyját lássa. Akartam, hogy Kristen legyek, és nem csak… egy anya.

- Hét éve is kellettél… – suttogta ő is, és elment mellettem. - Mindig is kellettél volna… De tönkrement minden.
Neki is fáj? Neki is… hiányoztam? És bár még magamnak se vallottam be, de hiányzott. Tényleg hiányzott az a Rob, akit ismertem. Az, akit szerettem. Hiányzott, és én is hiányoztam neki.
- Jól elcsesztük, nem? – nevettem fel kényszeredetten, és megint felé fordultam. Háttal állt nekem, és láttam, ahogy a hajába túr.
- A lehető legjobban – mondta, és felém fordult.
Zavartan rám mosolygott, és én is. Talán először mosolyogtunk egymásra azóta… Először néztem a szemébe, és néztem rá… valami örömmel. És furcsa volt. Nem rossz, de furcsa.
- Üljünk le a nappaliba – mondtam, és elindultam.
Éreztem a hátamban a tekintetét, és tudtam, hogy minden lépésemet figyeli.
Leültem a kanapéra, Rob meg mellém ült. Túl közel… Kicsit arrébb ültem, de csak annyira, hogy ne legyen feltűnő… Nem akartam…
Én se tudom mit nem akartam…
- Nem költözik hozzád Edy – mondtam normális hangerővel. - Bármikor meglátogathatod, szívesen látunk. De nem engedem, hogy Edy hozzád költözzön!
- Ki beszélt itt csak Edyről? – kérdezte és felhúzta a szemöldökét. Zavartan nézett a szemembe, és nagyon úgy látszott, hogy félreértettük egymást.
- Akkor… - zavartan néztem rá… Én már tényleg nem értek semmit…

- Mind a ketten hozzám költöztök – mondta természetesen.






Ezernyi bocsánat emberek a késésért, viszont költözködtünk és most jutottunk el odáig hogy a gépek is be legyenek kapcsolva... sorry viszont a jó hogy valószínűleg kedden megint friss hiszen Nee megy felkészítő táborba szerdán szal, ennek most tessék örülni :d
Kritiknek mindig örülünk :P

Puszi Iccsi és Nee