2010. május 27., csütörtök

My boy - 7. fejezet

Sziasztok megint itt egy új fejezet, és előre csak annyit, hogy a későbbiekben megemlített Michael ő lesz! :D Kris ruhái a fik végén!
Jó olvasást!

2020. január 14.

Hogy a jó büdös franc vinné el oda, ahova való!


Kulcsommal kapkodva nyitottam ki a bejárati ajtót, hogy még idejében fel tudjam venni a telefont. Annyira jellemző! Mire odaérek, leteszi. Fogadok egy habcsókban… Vagy kettőben.

Végre bejutottam, ledobtam a táskámat, cipőmet és szaladtam a telefon felé.

Átugrottam a kanapén, és felkaptam a készüléket.

- Mondjad – kiáltottam bele, majd kisimítottam egy tincset az arcomból.

- Szia neked is – mondta félig nevetve Ashley, és hallottam a háttérből Kellant is.

Mikor is költöztek össze? Azt hiszem már évek óta együtt vannak… De egyszerűen nem emlékeztem rá, mikor vettek közösen lakást.

- Bocsi, csak épp most értem haza – közben felkeltem, hogy be tudjam zárni az ajtót, amit még becsapni is elfelejtettem.

- Gondoltuk – Ashley még mindig vidám volt. Jó lenne, ha rám is ragadna valami jó kedv. Komolyan mondom, hogy örülnék neki! - Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, van valamikor kedved találkozni?

A helyére raktam a cipőmet, és felvettem a földről a táskámat is. Épp be akartam csapni az ajtót, amikor egy vigyorgó alak állt meg a küszöbön.

Akaratlanul mosolyodtam el én is, majd intettem Michaelnek, hogy jöjjön be. A Kurva óta jóban vagyunk.

És tulajdonképpen el se lehet képzeli nagyobb olvasztótégelyt, mint amikor ketten együtt játszanak a filmben. Michaellel is ezért voltunk jóban. Nikkivel és Ashleyvel is…

- Rendben, nagyon jó ötlet – mondtam, és becsaptam az ajtót. - Elmehetnénk kávézni – tettem még hozzá, és éreztem a vágyat, hogy most rögtön igyak egy nagy bögrével.

- Mikor érsz rá, Kris? – kérdezte Ashley, majd nevetni kezdett. - Kellan! Kellan! Hagyd már abba! – Ashley röhögni kezdett, majd sikítást hallottam a vonal végéről, és Kellan mély hangját.

- Bocsi, csak Ashley leesett a kanapéról… - szólalt meg hirtelen Kellan.

- Nem estem! Lelöktél – hallottam a háttérből Ashley hangját.

- Gondolom bármikor… Bármikor ráérsz… – folytatta tovább a férfihang, mintha semmi nem történt volna.

- Hát azt nem mondanám – mondtam, és elmosolyodtam a gondolatra, hogy vajon mit csinálhatnak azok ketten egy lakásban… De nem akartam túl sokat képzelni…

- Túl elfoglalt lett a mi kis Kristenünk? – kérdezte Kellan csúfosan, és megint hallottam Ashley sikoltását, és Kellan röhögését.

- Nem csak most lesz a Golden átadó, meg az elővacsora… És van egy pár interjúm meg fotózásom… És két forgatókönyvem is. Meg most kezdtem el egy filmet csinálni… És tudod, hogy van ez. Ha felhívlak titeket, akkor jó? – kérdeztem, majd bementem a konyhába.

Meglepetésemre Michael már ott volt, és épp a kávéfőzőt nézte. Odáig már eljutott, hogy vizet töltsön a kancsóba, de most a filtert nézte értetlenül, és a kávéfőző forgatta…

Odamentem hozzá, és kivettem a kezéből a filtert.

- Hát nem is tudom… Talán hónapok múlva kapunk csak telefont – panaszkodott Kellan, majd hallottam, hogy színpadiasan felsóhajt.

- Nem! Megpróbálok belátható időn belül felhívni titeket – mondtam, majd egy csípőlökéssel arrébb küldtem Michaelt a kávéfőzőmtől. Úgyse tudná használni.

A telefont a vállamhoz szorítottam, és úgy készítettem elő az éltető koffein következő adagját.

- Na jó! Akkor várjuk a hívásod! De aztán tényleg hívj! Vagy mi hívunk – mondta Kellan, majd megint Ashley sikítozását hallottam, majd rögtön a kuncogását. Majd megszakadt a vonal.


Én is letettem a telefont, és Michael felé fordultam.

- Szia! – mondtam, majd sóhajtottam egyet, és odamentem hozzá.

- Látom kicsit elfoglalt vagy – mondta nevetve és csókot nyomott az arcomra.

Elengedett, majd komolyan nézett a szemembe

- Őszinte részvétem, Kris. Annyira sajnálom, ami a mamáddal történt – mondta, és megszorongatta a kezemet.

- Köszönöm – mondtam, és éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szememben.

Pedig nem akartam sírni. Nem akartam rá gondolni! Úgy akartam élni, mint eddig. Könnyedén és lazán. Talán a máról a holnapra.

Akaratlanul nevettem fel… Szinte hisztériás volt… Milyen régen is volt, hogy én nem törődtem a holnappal! Amióta Edy megszületett, vagy egyáltalán, amióta tudok a létezéséről, nincs ma… Csak jövő van, és csak munka. A biztonság, és az otthon neki. Hogy minden rendben legyen, és nyugodt élete legyen neki… Nekünk. Csak ez a fontos.

- És hogy vagy? – kérdezte még mindig komoran.

Hát ha valaki, akkor ő tudja mit érzek… Neki tavaly halt meg a mamája…

- Egész jól – mondtam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- És ti Cotéval? – kérdeztem, és már tényleg szívből mosolyogtam.

A film akkor is összehozza az embereket, ha senki nem akarja Michael is az NCIS alatt ismerte meg Cotét, aztán vagy két éve összejötték és egy fél éve együtt laktak.

- Remekül – mondta, és egy ábrándos kifejezés jelent meg az arcán… Hát ezt már ismerem.

És talán ez hiányzik a legjobban az életemből. A vágy a másik után, és a feltétlen szeretet. A tudat, hogy mindig lesz ki mellett lefeküdnöm, és van, aki mellett felkelhetek. Ez nincs meg, és hiányzik… Nagyon hiányzik…


- Hallottam, hogy Goldenre jelöltek – mondta Michael, és hallottam, hogy kihúzza az egyik bárszéket.

- Igen – mondtam mosolyogva, és elővettem két bögrét.

- Mikor lesz az elővacsi? – kérdezte lazán, és felkelt a székről. Ő cukrot vett elő, én meg előkotortam az utolsó doboz tejet.

- Holnap – mondtam panaszosan. Semmi kedvem nem volt hozzá… - És négy nap múlva az átadó – tettem még hozzá, és felbontottam a tejet.

- Ha nem akarsz elmenni, akkor ne menj el – mondta Michael, és cukrot kanalazott mind a két bögrébe.

- Muszáj. Először is a sajtó kikészítene – mondtam, és csípőm megtámasztva felé fordultam, hogy ujjaimmal mutassam az érveket -, másodszor Jeff kinyírna, amiért nem vagyok ott – kinyújtottam a mutató ujjamat is -, harmadszor a stylistom is kinyírna, amiért nem mutogatom a ruháját – most a középső ujjamra ütöttem -, és negyedszer már kifizettem a dadát – a gyűrűs ujjamra mutatva abbahagytam a felsorolást, és újra a kávémnak szenteltem minden figyelmem.

- Akkor menj el – mondta mosolyogva, és feladva a velem való vitát… Talán tényleg értelmetlen velem vitatkozni…

- Hát el fogok, de nem szívesen – mondtam, és szuggerálni kezdtem a kávéfőzőt, hogy lejöjjön végre.


Belegondolnom is fájdalmas volt, ahogy egyedül végigmegyek a rengeteg ember mellett. Mondjuk ez még csak az elővacsi volt, de ez se volt egy leányálom. Mindenki koktélcsodákban feszeng, és úgy tesz, mintha nem épp a pokol közepére kívánná azt, aki mellett ül. Pedig így szokott lenni.

Michael rávetette magát az abban a pillanatban lejövő kávéra, és majdnem tele töltötte a bögréjét. Meg se várta, hogy hűljön egy kicsit, forrón kezdte el inni.

- Elkísérsz? – kérdeztem hirtelen, és rá néztem. Ő egy hatalmas korty után zavartan nézett rám, majd elvette a szája elől a bögrét.

Én is a kiöntő felé nyúltam, és nem kevés kávét töltöttem magamnak.

- Ez komoly? – kérdezte Michael még mindig engem nézve. Én nyugodtan készítettem a kávém, majd belekortyoltam.

- Persze – mondtam, és rá mosolyogtam.

- Az elővacsira? – kérdezte még mindig mereven.

- Meg a Goldenre is – mondtam, és leültem az egyik bárszékre.

- Nem akarsz mással menni? – kérdezte, és mellém telepedett.

- Ha nem akarsz jönni, akkor nem kell – mondtam, és a bögrém mögé rejtőztem.

- De! Szívesen elkísérlek! – mondtam hatalmas vigyorral az ajkain. - Csak azt hittem Jeffel mész… Vagy… Robbal – tette hozzá, de a végét már alig lehetett érteni, mert szép lassan beletemetkezett a bögrébe.

- Sehova nem megyek Rob Pattinsonnal! – mondtam dühösen, majd kivégeztem a kávém.

- Oké… Akkor holnap érted jövök! – mondta, és a mosogatóba dobta a kiürült bögrét - Nyolcra? – kérdezte meg a biztonság kedvéért… Mintha ő nem tudta volna, hogy kilenckor kezdődik.

- Igen – mondtam, majd mosolyogva tűrtem, hogy csókot nyomjon az arcomra.


Hirtelen fémes csipogás töltötte be az egész konyhát. Már igazán le fogom cserélni a csengőhangom… Ez nagyon idegesítő!

- Szia, Jeff! – szóltam bele a telefonba, ahogy megnéztem a kijelzőn, hogy ki az.

- Drágám! El se fogod hinni, hogy milyen hírt kaptam! – Jeff szinte ordított a telefonba, és annyira mosolyoghatott, hogy valami hihetetlen… Ennyi boldogságot talán soha nem hallottam a hangjában…

- Mondjad – mondtam nevetve Jeff lelkesedésén.

- OSCAR! NEKED! – Jeff röhögni kezdett a vonalba.

- Ez komoly? – kérdeztem boldogan, és mosoly kúszott az ajkaimra.

- Kicsim! Legjobb színésznő! És a Goldent meg fogod kapni! Érzem itt belül! – Jeff lelkesedését egyszerűen nem lehetett nem átvenni…

Én is nevetni kezdtem, majd felpattantam a székről.

- Oscar! – kiáltottam a készülékbe, ahonnan még mindig Jeff nevetését lehetett hallani.

Michael is mosolyogva nézett rám, és láttam rajta, hogy gratulálni akar, ezért gyorsan leráztam Jeffet.

- Le kell tennem… Szeretlek, Jeff!

- Én jobban, aranyom! – kiáltotta ügynököm, és megszakadt a vonal.

- Gratulálok! – kiáltotta Michael, majd felkapott és megpörgetett.

- Elkísérsz, ugye? – kérdeztem, és kérlelő szemekkel néztem rá.

- Persze – mondta széles mosollyal, majd az ő telefonja is csörögni kezdett. Megnézte a kijelzőt, még jobban elmosolyodott, majd kapkodva megpuszilta az arcom.

Pillanatok alatt kiviharzott a konyhából, és a házból is.


- Dögös – mondta Michael, amint meglátott a ruhámban.

- Inkább csak egyszerű – mondtam, és felkaptam a kabátom meg a táskám. Edytől már elköszöntem, és tudtam, hogy már nem lesz fel, amikor hazaérek, szóval jó éjszakát is kívántam neki.

Örültem, hogy ez csak az elővacsi… Erre nem kell annyira kiöltözni. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem lesznek ott fotósok… És mindenki ott lesz, akit jelöltek.

Szinte tudtam, hogy ő is ott lesz. Ez egyszerűen egyértelmű volt. És már csak tényleg az hiányozna, ha egy asztalhoz is ültetnének minket.

Tulajdonképpen utáltam az ilyen vacsorákat. Ahelyett, hogy jól megtömnénk magunkat, és tényleg élveznénk a társaságot, feszengve kérdezgetjük a mellettünk ülőt a gyerekeiről vagy a filmjéről, és alig eszünk, nehogy lehozzák a lapok, hogy sokat eszel, mégis vékony vagy… Azonnal bulémiásnak állítanak be…

Utáltam az egészet!

Michael felém nyújtotta karját, én meg örömmel karoltam belé. Így kényelmesebb.

Ő se öltözött ki nagyon, nyakkendő se volt rajta. Csak kényelmesen, én azt mondom!


Vaku, szőnyeg, és bájolgás. Összesen ennyi itt állni. Se nem érdekes, sem nem kellemes. Sőt! Még fárasztó is állandóan úgy tenni, mintha élveznéd, amikor már fáj a lábad a cipőben, leizzadtál a fényszórók melege miatt, és majd megfulladsz a szoros ruha alatt.

Pocsék! Ahelyett, hogy otthon mesét olvasnék Edynek…

Végre valahára végigmentünk a szőnyegen, és bejutottunk a teremben.

Sehol egy fényképezőgép se! Hála a jó égnek!

- Akkor a következő lesz a feladatod! – mondtam, és mosolyogva Michael felé fordultam. – Ne engedd a közelembe Robot! Még köszönni se akarok neki, rendben?

Michael csak bólintott, majd megkereste a helyünket. Szerencsére a tizenöt méteres körünk robmentes volt; és mivel őnagysága megengedhette magának a késést, ezért nem is találkozunk… Már csak a kivonulás lesz bajos…

Pont olyan volt, amilyenre számítottam. Szörnyű, unalmas, és feszengő.

És még vannak olyanok, akik a mi életünket irigylik… Hát teljesen fölöslegesen, ha engem kérdeztek.

Majdnem reménykedni kezdtem, hogy Robnak nem tűnik fel az ittlétem… De sajnos felolvasták a jelölteket, és bájmosoly kíséretében fel kellett állnom. Azt hiszem egy életre megjegyeztem Rob arcát, amikor én álltam fel. Ennyire még akkor se döbbenhetett meg, amikor meglátta Edyt az újság címlapján! Az álla leesett, a szemei meg döbbenetről árulkodtak.

Mi van Robocska? Csak nem hihetetlen, hogy az Arany Málnás Kristent Goldenre jelölték? Hát akkor, tudod mit csessz meg!

Szinte már őszinte volt a mosolyom, amikor leültem, majd egyenesen Rob szemeibe néztem, és felé villantottam győzedelmes vigyorom.

Szenvedjen, ahogy én szenvedtem… Bár még a töredékét se kapta vissza! Sokkal többet érdemel! És meg is fogja kapni! Kikészítem, ha kell!


- Ne engedd hozzám közel – suttogtam Michael felé, amikor elindultunk kifelé. Gyorsabban mentünk, mint magas sarkúm engedte volna, mégse lassítottam. A mai nap célja, hogy Robbal ne beszéljek… Csak ennyi a kívánságom!

- Elnézést… Szabad lesz? – A hangját hallottam majdnem mögöttünk. Pedig nem voltak olyan tömeg, mint bármelyik sportarénában. Itt kultúrált kivonulás volt… És ő mégis tolakodott.

- Michael, akkor hozzád megyünk, ugye? – kérdeztem hangosan, hogy Rob is meghallja. – Vagy hozzám menjünk?

- Nem is tudom, drágám. Azt hiszem nem bírom ki a te házadig… – Michael kezét éreztem a csípőmön, de tudtam, hogy nem azért csinálja, mert tényleg akar valamit… Szerencsére vette a lapot. Pedig mennyire utáltam ezt az egészet!

- Akkor siessünk – mondtam csábosan, és még gyorsabban haladtunk a kijárat felé.

Ha szemét húzás is volt… De legalább hatásos…


- Már megint? – nyögtem fel, amikor reggel Jeff állt az ajtóm előtt.

- Miért mire számítottál? – kérdezte, és bejött a házba.

Én félig kómásan, fürdőköpenybe mentem a konyha felé, hogy napi méregadagomat magamba töltsem.

A cigiről leszoktam Edy miatt… De, amikor két éves lehetett jött helyette a kávé… Újabb függőség, de talán egészségesebb, mint a cigi…

Én lerogytam a bárszékre, és lefeküdtem a pultra, Jeff meg odarakta a kávét. Amint végzett egy újabb adag újságot terített ki előttem.

- Basszus – suttogtam, mert csak ennyire tellett.

Több újság lehozta, ahogy Michaelre mosolygok, vagy, ahogy együtt nevetünk. Említik a Goldent, anyukám halálát, és piszkos utalásokat, mocskos kis megjegyzéseket tesznek, hogy talán ő a titokzatos kisfiú apja… Szemetek! Erre jobb kifejezés nincs. Nem tudom, mikor fognak leszállni Edyről vagy, hogy valaha leszállnak-e.

Ha máshogy nem, hát a jogaimmal harcolok…

- És vele mész az átadóra is – mondta Jeff, és elém tette a bögrém.

- Igen vele megyek - mondtam, majd felhajtottam a felét. - És eszem ágában sincs kikosarazni, csak azért, mert a sajtó barom, a paparazzik meg egytől-egyig hiénák.

- Én megértelek, de talán jobb lenne, ha bevallanád, hogy ki az apja. Akkor leszállna rólatok a sajtó pár hónap alatt – Jeff komolyan beszélt, és próbált a józan eszemre hatni.


De ha elmondom, hogy Rob Edy apja, akkor rögtön kíváncsi mindenki, hogy mi is történt valójában. Hogy miért nem mondtam el, hogy miért költöztem ide. Elkezdenek komplikálni, és soha nem lesz vége. Azonnal megint együtt leszünk Robbal, pedig nem is állunk egymással szóba… Vagyis ő akar, de én meg nem. Szóval a lehető legrosszabb következne be. Talán még ki is borulnék… És azt most nem engedhetem meg magamnak.

- Nem – mondtam határozottan, majd ennivalót vettem elő a hűtőből… Most jó lesz reggelinek a tegnapi virsli is… - Eszem ágában sincs elmondani az igazat.

- Jó reggelt! – mondta Edy, ahogy belépett a konyhába.

- Szia kicsim – mondtam, és egy puszit nyomtam a fejére.

Jeff felkapta, és felültette a bárszékre, én meg a reggelivel foglalkoztam.

Ez annyira… bonyolult. Erre nincs jobb szó!

Edyt akarom védeni, de akárhogy is igyekszem, amíg nem derül ki róla az igazság, addig minden rólam megjelenő cikkben ott lesz ő is, ha csak utalásszinten is. Lassan mindenki zabigyereknek fogja nézni, akinek nincsen apja, amikor van… És nem is akármilyen… De az apja egy szemétláda! Legalábbis velem az volt… Egyszerűen elveszítette a jogát, hogy valaha is Edyvel legyen, hogy beszéljen vele, talán még azt is, hogy lássa. Semmi köze nincs hozzá!


- Ki az apukám? – kérdezte hirtelen Edy.

Én pillanat alatt fordultam meg, és néztem az Edy kezében lévő újságra. Az ki volt nyitva a rólam szóló cikknél, Edy meg elolvasta. Ez elég egyértelmű.

- Az apukád? – kérdeztem vissza akadozva…

Más se hiányzik, csakhogy még ő is elkezdjen érdeklődni az apja után… Pedig nagyon úgy néz ki, hogy ez most elkezdődött, és nem is fog abbamaradni, amíg meg nem tudja az igazat.

- Az apukám - mondta Edy, és Jeffre nézett - A cikk szerint ez a… bácsi – mondta, és felemelte a lapot, hogy jobban lássa Michael arcát.

- Az apukád… Az apukád… - Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz!

- Én eddig azt hittem, hogy Jeff bácsi az – mondta Edy, és megint Jeffre nézett.

- Bizony én vagyok az apukád – mondta Jeff, és elvette Edy elől az összes újságot. - Méghozzá a jótündér keresztapád! – mondta, és a szemetestől visszafelé egy barackot nyomott Edy fejére. Ő nevetni kezdett, és hirtelen sokkal fontosabb lett, hogy visszatámadjon Jeffnek mint, hogy ki is az apja.

Én zavartan fordultam vissza a reggelihez. Ezt megúsztam… De meddig menekülhetek? Meddig van esélyem egyáltalán, hogy titokban tartsam a nyilvánvalót, és az igazat?


- Dögös a köbön? – kérdezte Michael, amikor meglátott a ruhámban.

Most nem a házamhoz jött értem, hanem a szállodába. Pedig mennyire nem akartam szállodában aludni! Utáltam minden egyes részletét. A címeres törölközőktől a miniszappanig mindent utáltam!

De nem volt más lehetőségem… Egy Golden, mégse egy elővacsora. A stylist se engedte, hogy otthon maradjak, a sminkes és a fodrász se díjazta az ötletet, hogy utazzanak ők két órát, hogy aztán én utazzak két órát, a ruhámban meg mindenemben, hogy időben odaérjek…

Így egyszerűbb volt.

- Te is jól nézel ki – mondtam mosolyogva, ahogy végignéztem Michaelön. Csinos volt angol nyakkendőjében és fekete öltönyében. Jól ment a ruhámhoz…

- Most is ugyanaz a feladatom? – kérdezte rám kacsintva, majd belé karoltam.

- Dupla védelmet kérnék – mondtam nevetve, ahogy beszálltunk a liftbe.

- A múltkor is jól leráztuk – mondta, és megint rám kacsintott.

- Pedig elkapott volna. – Tökéletesre rúzsozott ajkaimat egy halk sóhaj hagyta el. - Kösz hogy gyorsan kapcsoltál – tettem még hozzá, és rá mosolyogtam.

- A mai könnyebb lesz – mondta, és bíztatóan mosolyogott rám. - Túl sokan lesznek ott, és valószínű, hogy meg is kapja a legjobb színészt. Le fogják foglalni a fotósok, ne aggódj – mondta, majd megint rám mosolygott.

Legalább ő bíztatott.


Az egyetlen előnye az osztónak a vacsorával szemben, hogy nem kell enni.

Valamint, hogy nincs bájolgás, mert nem körökbe ültetnek, hanem sorokba… Robot meg három sorral elénk ültették. Így még szebb az élet!

Igazából izgultam. És nem csak azért, hogy ne kelljen Robbal beszélnem. Azért is, mert ha ezt megkapom… Akkor nagy esélyem van az Oscarra. És, ha megkapom, akkor már nem az Arany Málnás Kristen leszek, hanem a Goldesen vagy az Oscar-díjas. Reménykedtem. Úgy, ahogy lehet, hogy nem illett volna.

Bíztam abban, hogy a Kurvát jó filmnek tartják és, hogy tetszett nekik az alakításom. Hogy egyszer nem úgy kerülök az újságok címlapjára, hogy Edyt ölelem, vagy Michaellel nevetek. Hanem, hogy megkaptam a Goldent vagy az Oscart. Hogy valami olyasmi miatt vagyok ott, ami nekem is örömet okoz. Amitől én is jól érzem magam, és nem csak az olvasó. Nem a pletyka miatt, hanem egy díj miatt…

Nem tetszettek a fények. Nem volt felemelő a terem. A színpad egyenesen ijesztő volt. De maga a tudat, hogy ez a Golden Globe átadója, az valami hihetetlen volt.

Talán még nem is voltam ilyen nagyságú átadón. Ennyire komolyan. Persze ott voltak a Scream Adwardsok… És az MTV átadók… De egyik se volt ennyire…rangos.

Az Arany Málnát most nem számítottam. Azon nem is jelentem meg. Nem is lehettem ott…

De jó, hogy nem voltam ott.


Egy pár emberrel beszélgettem, de csak amolyan, mosoly ide, mosoly oda módon. Mintha érdekelne, hogy ki hogy van, amikor csak az volt a lényeges, hogy vége legyen, és végre haza tudjak menni… Nekem az volt a lényeg, a többieknek meg az, hogy megkapják a díjat.

Michael szorgalmasan őrzött, mert tényleg nem volt ár jobb szó. Fogta a derekam a biztonság kedvéért, és ő is beszélt mindenkivel.

Már majdnem jól éreztem magam az egész helyzetben.

- Ne haragudj! Egy pillanat és jövök! – mondta mosolyogva, és a zsebéből előkapva a mobilját elindult kifelé a teremből.

Bólintottam, és tovább beszélgettem azokkal, akikkel éppen bájologtam.

Furcsa volt, hogy alig voltak ismerősök. Nem volt itt se Dakota, se Nikki, egyik rendező sem, akivel együtt dolgoztam… Egyszerűen eltűntek. Mintha kiestek volna a társasági életből.


- Kristen, de örülök, hogy látlak! – szólt hirtelen egy férfihang.

Nem! Ezt akartam megúszni! De nem lehet. Ne fintorogj, ne sóhajts fel, mert akkor azonnal pletykálni kezdenek. Mosolyogva fordultam Rob felé.

- Robert! Már vagy hét éve nem láttalak! – Erősen hangsúlyoztam az időpontot, majd eljátszottuk Robbal a két puszit jelenetet.

Mintha tényleg örültünk volna a viszontlátásnak…

Éreztem az arcvizének illatát, a borostája súrolta az arcom… Egyik keze a derekamra csúszott és durván markolt meg, mintha bántani akarna. Ajkait éreztem arcomon, és akaratlanul jutottak eszembe azok a csókok, amikor ezek az ajkak érintettek.

Csak remélni mertem, hogy nem pirultam el nagyon.


- Igazán gyönyörű vagy, Kristen – mondta csak a látszat kedvéért.

Eléggé ismertem, hogy tudjam csak az udvariassági köröket futja le. Tudtam, hogy a szeme haragtól csillog, és legszívesebben kiabálna velem. Hogy ordítani akar, amiért eltitkoltam előle Edyt.

- Én nem mondom, hogy gyönyörű vagy – mondtam, és kényszeredetten nevettem fel.

Ő is velem nevetett, de csak azért, hogy ne tűnjünk annyira ellenségesnek. Pedig azok voltunk.

Szikrákat szórt a szemem. Meg tudtam volna fojtani itt mindenki előtt. Legszívesebben behúztam volna neki. A magas sarkúmmal ütöttem volna, ahol csak érem.

- Mennyire hiányoztál – mondta megint, és karjait kitárva felém jött.

- Te is! – mondtam, és én is közelebb léptem hozzá.

Hozzásimultam. Komolyan mondom, hogy nem akartam. De egyszerűen nem tudtam mást tenni. Pontosan az ő testébe illettem. Tökéletes volt… Éreztem mellkasomon az övét. Éreztem, hogy légzése egyenetlenné válik. Éreztem, ahogy a szíve gyorsabban kezd el verni… Kezeimet a vállára raktam, és jóval erősebben szorítottam meg, mint ahogy a helyzet igényelte volna.

Ő a derekamat és a vállamat is fogta.

Éreztem, ahogy a lehelete a fülemet csiklandozza.

- Hol van a lovagod, drágám? Csak nem eltűnt? – Odavolt minden udvariasság és mázasság. Ez most az igazi Rob volt. Mérges, és becsapott. - És Edy előtt is azt csináljátok, amit az elővacsorán? – A keze már majdnem fájdalmasan szorította a derekam. De nem szóltam… Akkor vesztettem volna.

- És az ügynököd hogy van, kedvesem? – kérdeztem és a hangom csöpögött a gúnytól…


- Kristen! – szólt Michael, én meg azonnal kibontakoztam Rob karjaiból. Ő készségesen engedett el… Szinte eldobott magától. Én meg menekültem. Méghozzá Michael karjai közé, mert most csak ott vagyok biztonságban, sehol máshol. Csak ő tud megvédeni tőle…

- Michael. Ő itt Rob… Biztos ismered te is. Régi ismerősöm – mondtam még mindig mosolyogva, és betartva az udvariassági szabályokat.

- Michael Watherby – mondta ideiglenes párom és kezet nyújtott Robnak.

- Rob Pattinson – mondta, de cseppet sem kedvesen. Ellenségesen méregette Michaelt, majd ismét rám nézett.

- Még beszélünk, Kristen! – mondta, és még egyszer megölelt.

- Arra akár mérget is vehetsz – suttogta megint a fülembe, ahogy hozzám simult.

- Vegyél te, te rohadék – súgtam vissza, majd mosolyogva köszöntünk el egymástól.


Mosolyom azonnal leolvadt… Elég volt! Ez nekem sok! El akarok menni. Nem akarom ezt végigcsinálni. A színészkedés a munkám, de ez nem azt jelenti, hogy állandóan azt akarom csinálni. De ebben a világban mindenki hazudik. Ez nem normális. Még az egészen általános dolgokban is hazudnak az emberek. Akár abban, hogy hány gombóc fagyit eszik meg… Hogy milyen színű a fogkeféje… Akkor abban miért ne tudna, hogy ki a barátja, és ki nem. Talán ez a legrosszabb…

Semmi nem az, aminek látszik.

- Jól vagy? – kérdezte Michael, majd a helyemre vezetett.

Fel sem tűnt, hogy a terem elsötétedett, és csöndesen ül mindenki a helyén…

Kezdődik.

- Nem – mondtam, majd erősen koncentráltam, hogy csak a következő pár percre tudjak figyelni.

Úgyis mindjárt kiderül, hogy kié a legjobb színésznő, és akkor annyi… Az én szerepem véget ér, és akár el is mehetek. Csak legyek túl rajta.

Legyek túl rajta…

Kamera kúszott az arcom elé, én meg mosolyogtam, mintha tényleg semmi bajom nem lenne. Mintha minden vágyam az lenne, hogy megtudjam, kié a Golden Globe.

De nem. A kezdeti izgalmam eltűnt… Rob úgy tűntette el, mintha nem is lett volna. Csak arra tudtam gondolni, hogy tényleg megcsinálta. Idejött hozzám… Nem nyugszik, amíg nem beszéltünk. Amíg nem láthatja Edyt… Nem fog békén hagyni.


- Az idei Golden Globe gálán a legjobb színésznő díját kapja…

A kamera még jobban az arcomba kúszott, én még jobban mosolyogtam, mintha élvezném, és kíváncsi lennék az enyém-e.

- Kristen Stewart!

Felálltam. Nevetni kezdtem, láttam, ahogy az arcom már a nagy kivetítő közepén van. Fülig érő szájjal mosolyogtam, és bíztattam magam. Még egy kicsit, Kristen! Csak egy kicsit!

Végigmentem a sorok között, felmentem a színpadra. Két puszi az átadónak, aki a kezembe nyomta a Goldent.

Mosolyogj! Örülj! Ezt akartad!

- Köszönöm a rendezőnek, aki engem választott… – Idegen volt a hangom. Sablonos szöveg, amit csak elmond az ember; senkit nem érdekel, mert tényleg mindenki ugyanazt mondja… - Köszönöm az ügynökömnek, Jeffnek… – Tudom, hogy nézi, és azt se tartom valószínűtlennek, hogy épp most pityereg örömében… - És köszönöm édesanyámnak… – Elszorult a torkom, de tovább beszéltem… - Mindig ő biztatott, amikor szükségem volt rá, és kitartott mellettem – tekintetemmel megkerestem Robot a nézőtéren, és egyenesen az ő szemébe néztem -, még a legnehezebb időszakokban is.


Tapsoltak, én meg lejöttem a színpadról…

Már nem voltam Arany Málnás… A Golden Globe díjas Kristen Stewart voltam…

És mégis összeszorult a torkom, alig kaptam levegőt. A gyomrom görcsbe rándult, tudtam, hogy elkezdtem pirulni…


Robert Pattinson! Gyűlöllek! Egyszerűen gyűlöllek!




És a beígért Kris Ruhák :D


Elővacsi ruha és cipő:D

És a Goldenes kemény ruci :D remélem tetszik!!

2010. május 22., szombat

My boy - 6. fejezet

6. fejezet


2020. január 07.

Csend.

Miért olyan zavaró ez mostanában? Miért annyira feltűnő? Miért jelent többet, mint kéne? Miért több, mintha zaj lenne? Egyáltalán… Miért nincs zaj?
Sokkal könnyebb lenne. Valahogy egyszerűbb.
A nappaliban mindenki maga elé meredve ült, és volt egy olyan sejtésem, hogy senkinek sincs még esze ágában se megszólalni. Pedig jó lenne.
Valahogy más ez az egész.

Jobb lenne, ha nem tudtuk volna, hogy ez lesz? Váratlan, az biztos lett volna… De jobb is? Lehet-e jónak nevezni valaki halálát? Lehetett volna jobb is? Persze, hogy lehetett volna! Ha nem hal meg. De fölösleges ez az egész, mert mindenki tudta, hogy meg fog halni.
Majdhogynem semmi esélye nem volt. Mindenféle szépítés nélkül… Semmi lehetőség vagy remény nem volt. Számított ár mindenki, és fel voltunk rá készülve. De ez attól még… Akkor is fáj!
Elképzeled, és eljátszol a gondolattal, hogy milyen lenne ha… Ha máról holnapra nem lenne valamelyik szülőd. Képzeletedben talán könnyen túllépsz rajta. Talán azonnal mosolyogva nézel egy bútordarabra, amihez hozzáért. Talán rögtön nevetsz egy egykori elszólásán. Képzeletedben is le vagy sújtva… De még a valósághoz sem közelít.
A valóságban még az említése is fáj. A valóságban sírni akarsz, amikor csak rá gondolsz. A valóságban össze akarod törni a bútorait, hogy semmi ne emlékeztessen rá. A valóság nem olyan, mint a képzeleted!
A valóság fáj, és megfojt.

- Két nap múlva lesz a temetés – mondta Cameron, majd felemelte a csészéjét az asztalról.
Ő rosszabbul volt. Rosszabbul, mint én. Jobban kötődött anyához. Sőt! Talán a családhoz is! Valószínű, hogy azért, mert csak két éve költözött el itthonról.
Talán jobb is, hogy hamarabb lesz az egész. Hamarabb el lehet engedni. Hamarabb dolgozhatod fel.
- Mama! – Edy kinézett a szobájából. Szomorú volt a szeme, és furcsa volt látni talpig feketében. Általában kék meg zöld ruha van rajta. Most meg csak fekete…
Talán régi hagyomány. Talán elavult, és sokan megszólják… De anyukámnak jár. Ha valakinek, akkor neki jár ez a tisztelet.
- Megyek – mondtam, és felálltam. Bementem régi szobámba, ami teljesen át volt rendezve Edynek.

Néha még ma is meglepődök, hogy a szüleim milyen lelkesen fogadták a hírt, miszerint unokájuk lesz. Szidásra számítottam, és mindenféle jelzőkre a felelőtlentől, be kell, valljam a szajháig. Erre örömmel borultak a nyakamba, és kérdezték meg, hogy átalakíthatják-e neki a régi szobámat. Ők tudták, hogy ki az apja. Még az elején megpróbáltak rávenni, hogy mondjak el Robnak mindent, de aztán letettek róla.
Ebben az egyetlen kérdésben voltam hajthatatlan. Ebben az egyben nem engedtem.
Aztán megtudták, hogy kisfiú, és még jobban örültek. A kis trónörökös…

- Kristen! – A konyhában ültem egy csésze teával, és néztem, ahogy anyukám mosogat.
Szokásos udvariassági látogatásaim egyike volt, amikor egy pár napot itt vagyok, majd megyek haza.
Anyukámra néztem, hogy lássa, figyelek.
- Mi lesz a kicsi neve? – kérdezte, majd a pocakomra nézett. Még kilenc hét…
- Még nem tudom – mondtam, majd tenyeremmel végigsimítottam hasamon.
Pedig tudtam. De egyszerűen még bűntudatot se tudtam érezni, mert hazudtam anyának. Ez az én titkom volt… A kettőnké a kicsivel. Mint valami legjobb barátom, akinek mindent elmondok. Már akkor tudtam mi lesz a neve, amikor még nem voltam biztos benne, hogy kisfiú.
- És a családneve? – kérdezte anyukám, és felém fordult.
- Az én nevemet kapja – mondtam ellentmondást nem tűrve.
- Biztos? – kérdezte anyukám, és próbálta megérteni, hogy miért vagyok ennyire hajthatatlan.
- Egészen biztos – mondtam, majd a csészémet a mosogatóba tettem.
- Kicsim! – Anyukám megfogta a vállamat, és maga fel fordított. Komolyan a szemembe nézett. Szinte már lemondóan tekintett rám. – Tudom, hogy nem szeretnéd; és megértem, ha azt mondod, Robertnek nincs semmi joga… De egy férfinak joga van megtudni, hogy apa lesz! Tudnia kell róla!
Talán lenne joga… Ha nem mondta volna azt, amit. Ha nem tette volna azt, amit. Ha nem viselkedik úgy, ahogy. Ha olyan lett volna, amilyen előtte is volt… Akkor lenne joga. De így… Egyszerűen elveszítette a jogát, hogy valaha is tudjon a kicsiről. Egy férfinak joga lenne megtudni, de Robról ebben a helyzetben inkább a gerinctelen féreg jelző jut az eszembe… Nincs joga! Semmilyen joga nincsen.
- Tudom anya – mondtam, és átöleltem anyukámat -, de nem mondom el neki. Ő nem akarja ezt! – mondtam kihangsúlyozva, hogy nem rajtam múlik igazából… Nem én vagyok a hibás, és nem én vagyok az okolható. Hanem Rob…
- Akkor rendben – mondta anya mosolyogva, majd egy puszit nyomott az arcomra, és megsimogatta a pocakom.

- Mi az Edy? – kérdeztem, ahogy leültem mellé az ágyra.
- Semmi – mondta, majd mellém ület -, csak nem akartam egyedül lenni.
Edy elterült az ágyon és a fejét az ölembe hajtotta. Sajnáltam. Jobban, mint magamat. Ő még kicsi, és nem tudja, hogy mi történt. Nem értheti, hogy mi az a rák, és, hogy miért volt menthetetlen a nagymamája. Nem készíthettük fel őt rá. Őt egyszerűen letaglózta a hír…
- Akkor már soha nem csinál nekem kakaót? – kérdezte Edy csöndesen.
- Ő már nem – mondtam, és ujjaim automatikusan simítottak végig szőke haján.
- És már nem lesz itt, amikor eljövök nyaralni, ugye? – kérdezte még mindig csöndesen.
- Nagypapa itt lesz – mondtam egy kis sóhaj kíséretében.
Annyira gyermeki volt! Persze ő még másképp fogta fel ezt az egészet… De megértette.

Esett az eső.

Fekete esernyők keresztezték egymást, rengeteg ember nézte némán az urnád, Cameron feltörő zokogása hallatszott néha, a pap meg prédikált.
Üres szavak… Egyik pap se tudja megmondani, milyen volt, amikor őszintén és szívből nevetett. Senki nem tudja elmagyarázni, milyen volt a keze érintése. Senki nem írhatja le azt a szeretetet, amivel a gyermekeit és az unokáját vette körül.
Nem lehet hitelesen visszaadni magát az embert egyetlen elbeszélésben sem. Egyetlen megfogalmazás sem túl jó. Egyik sem hibátlan, egyik sem az igazi. Mindegyik üres közhelynek tűnik, és mindegyik csak általánosít…
Könnyek csorogtak az arcomon, és még a fáradságot se vettem, hogy letöröljem őket.
Fölösleges… Úgyis jönnek a következők.

A menet csendesen indult el, az urna némán ereszkedett a sírba. Munkások ásták el édesanyámat pillanatok alatt. Egy élet nyugszik itt…
Semmilyen közhellyel nem írható le. Semmivel nem magyarázható. Nem megmutatható…
Aztán hirtelen zsivaj lett. Mint egy iskolában, ha kicsengetnek.

Takaros sorban indult meg mindenki felénk jövet, és kívántak részvétet. Közhelyes. Csak az mondja szívből, aki már átélt ilyet. Csak az gondolja komolyan, aki tudja, miről is van szó… Ezek az emberek csak azért mondják ezt, mert ez a szokás… Mert így illik…
Nem tudom, hány embernek köszöntem meg, és, hogy hány ember csókoltam arcon…

Meguntam. Talán nem illik, talán nem kellett volna, de már unalmas volt. Ismeretlen arcok, ismeretlen emberek. Cameron és apai ismerősei, és anya régi barátnői…
Nem tudtam nem észrevenni, hogy egyesek mennyire meglepődve néztek Edyre. Pedig most nem ezzel kéne foglalkoznom…
Edy mindenkivel kezet rázott, és mosolytalanul tűrt… Ez a legjobb kifejezés.
Aztán ismerős arcok jöttek. A volt ügynököm, Jack és a mostani is Jeff. Rendezők, és színészek, akikkel együtt dolgoztam. Ott volt Dakota, Uma, és az egész Twilight-stáb. Stephenie, Judith és Mitchell. És ott volt Rob is…

Nem érdekelt… Hidegen hagyott…
Most nem ő a fontos. Nem érdekel.
Hidegen fogadtam részvétét, és néztem, hogy Edyvel kezet ráz.
Akaratlanul vettem észre, hogy félre áll, és mereven néz. Már nem voltak sokan. Ashley Kellanba karolt, és könnycsepp folyt le az arcán. Nikkinek könnyes volt a szeme. Jackson mereven ölelt át.
Vége lett.
Mindenki csöndesen indult el a kijárat felé.

Rob határozott léptekkel indult meg felém.
- Kristen! – megfogta a karom, és nem engedte, hogy tovább menjek. Edy kicsi kezét éreztem az enyémbe. - Tudom, hogy nem ez a legjobb pillanat… De beszélnünk kell! – mondta és komolyan nézett a szemembe.
Nikki, Ashley, Kellan és Jackson megfordultak, és meglepődve néztek Robra. Cameron és apa csak megingatta a fejét majd érdektelenül elmentek.

- Nem. Nem ez a legjobb pillanat – mondtam akadozva, majd kiszakítottam karom Rob kezéből, és elindultam kifelé Edyvel együtt.

2010. május 15., szombat

My boy - 5. fejezet

5. fejezet

2020. január 05.

Életemet még egy fél óra alvásért!

Pedig nem is vagyok annyira fáradt, és még nem is kell fölkelni. Csak egyszerűen jól esne még feküdni.
Álmosan tapogattam ki az ébresztőórát, piros fénye erőszakosan világított szemembe. Reggel fél hét. Edy fél óra múlva kel, addig illő lenne nekem is valahogy kinéznem.
Kimásztam az ágyamból, és bevánszorogtam a fürdőbe. Kócos haj, sápadt arc, félig még csukott szem…
Hú, de szép vagyok!
Elröhögtem magam, ahogy a tükörképem néztem, majd megfogtam a hajkefém és összefogtam a hajam. Megmostam az arcom, fölvettem a köpenyem majd kimentem a konyhába.
Akkor most jöhet a kávé. Bekapcsoltam a főzőt közben elővettem a hűtőből a tejet. Aztán csak ültem, és néztem, ahogy a cseppek egyenként lecsepegnek a tartóba.
Kávéillat töltötte meg az egész lakást, és jó volt érezni. Szerettem az illatát és az ízét is. Félig öntöttem a csészémet, majd tejet öntöttem hozzá, és leültem a pulthoz.
Ez az öt perc csend jár nekem. Ha több nem, hát ennyi feltétlenül.
Kezembe vettem a tegnap itt hagyott forgatókönyvet, és megint olvasni kezdtem. Talán az egyetlen dolog, ami nem tetszett benne a szerző által adott cím… Reflektor.
Mint egy pletykalap címe, vagy nem is tudom. Talán rá tudom venni a szerzőt, hogy nevezzük át.
Már épp kezdtem összeírni a lehetséges címeket, amikor csöngettek.
Nem! Még nem akarok látogatót!

- Kris! Nyisd ki!
Jeff. A fenébe! Szinte futottam az ajtóhoz, és nyitottam ki, hogy Jeff bejöjjön. Az egész nem tartott két másodpercig sem.
- Sajnálom Kris, de azt hiszem jobb, ha tőlem tudod meg…
Jeff a konyhába ment, majd egy köteg újságot terített ki rajta.
Címlapok… Mindegyiken Edy és én…
A titokzatos kisfiú – Kristen Stewart
Kristen Stewart nagy titka
Mit keresett egy iskola előtt? És ki is ez a fiú?
És egyéb hangzatos címek. Az egyiken éppen megöleltem őt, egy másikon puszit adott nekem. Volt egy olyan, ahol már épp a kocsiba szállunk be, és egy kisebb fényképen egyenesen a kamerába nézek, az arcom sápadt a szemeim meg kétségbeesettek.
- Ez nem lehet igaz – suttogtam, és a kezembe vettem a legelsőt. Másfél oldalas cikk. Találgatások és elméletek, hogy ki is Edy. A második csak egy fél oldalt szentelt nekünk. A harmadik kettőt, részletezte a Kurvát, majd áttért Edyre.
- Mindent megpróbáltam, de közterületen voltatok, Kris. Semmi nem volt a kezünkben… - Jeff leült mellé a pulthoz, és kezét az enyémre tette.
- De… Az iskolának nincs valami tanulóvédelmező nem tudom mije? Valami, amivel meg lehetett volna zsarolni őket? Vagy… Nem volt semmi? – A hangom kétségbeesett volt. Ez a hátránya a hírességnek. Nincs egy szabad percem. Ráadásul már nem csak én vagyok a fontos. Itt van Edy, aki csak egy kisfiú…
- Az iskola területén kívül voltatok, Kris. – Jeff elkezdte simogatni a hátam, majd megpuszilta a homlokomat. - Sajnálom, kicsim.

Nem vagyok hajlandó még egyszer elviselni, hogy a média tönkreteszi az életem. Nem hagyhatom egyszerűen. De nem is az én életem a fontos, hanem az Edyé! Csak az övé. Még csak hat éves! Nem lehetnek örökké egy hatéves kisfiú nyomában csak azért, hogy megtudják a fiam-e vagy sem. De ha meg is mondom, hogy a fiam, akkor is jönnek majd a kérdések, hogy ki az apja…
Távoltartási végzés… Nincs jobb ötletem. Nem nekem, hanem Edynek.
Meg kell védenem őt bármitől. Amikor hároméves volt megvédtem az ágya alatt lakó mumustól. Hát most megvédem a kinti mumusoktól, akik sokkal vérszomjasabbak…

Az egész újságkupacot magam elé húztam. Kilenc újság hirdette Edyt és engem. Lehetetlen, hogy nem látja meg. Egyszerűen képtelenség, hogy nem fogja megtudni…
Volt egy tizedik is, aminek más volt a címlapja. Egy sármos és jóképű férfi, amint egy barbie-val pózol.
Robert Pattinson új szerelme
Cseszd meg, te rohadék!
Szívem szerint arcon köptem volna, már csak úgy hobbiból is. De jobb érzés lett volna összetépni vagy elégetni, esetleg mind a kettő? Vagy leönteni savval, és lehúzni a vécén? Élvezni fogom.
- A lány Elena Greene. Bárkivel elmegy, aki eleget fizet, egyszerűen lehetetlen, hogy legyen köztük valami. Talán ez a munkája… Hivatásos vörös szőnyeg felvonuló… De nem azért hoztam az újságot. Nézd csak!
Jeff kinyitotta az újságot az egyik nyúlfarknyi cikknél, és egyetlen mondatra mutatott.

Mr. Pattinson új filmjei forgatása miatt hónapokig San Franciscóba költözik.

- A KURVA ÉLETBE! – kiáltottam fel, pedig tényleg nem akartam. És nem is szoktam. Egyszerűen leszoktam a káromkodásról, de ebben a helyzetben nem találtam kifejezőbb jelzőt.
Felpattantam a székről és az összes újságot a szemétbe vágtam. Felkaptam a csészémet, majd kávéval együtt a mosogatóba dobtam. Hangosan csörömpölt, de nem tört el…
Aztán csend lett. Jeff csak megértően nézett engem. Semmi megvető nem volt a pillantásában.
- Meg fogja tudni, igaz? – kérdeztem halkan, és lemondóan.
- Ehhez kétség sem férhet, aranyom – mondta Jeff majd leugrott a székről és átölelt. - Tudod, túl sok lap hozta le a képeket. És vannak sajtófigyelői. És túl nagy a hasonlóság…

Akkor vége a titkolózásnak, és ezzel a bujkálásnak is. De eszem ágában sincs megkönnyíteni a dolgát… Semmi pénzért sem!
- Pedig már reménykedtem, hogy ennyi idővel utána nem jelennek meg a képek… - mondtam szomorúan, és hozzásimultam Jeffhez.
- Kicsim, a sajtó kiszámíthatatlan, ezt te is tudod. – Jeff újra megpuszilta a fejemet, majd elengedett.
És én is tudtam. És épp ezért nem volt értelme ezen rágódni. Meg fogja tudni. Talán már ma. Meg fog keresni, és beszélni akar majd. Biztos vagyok benne… De ha már ebben biztos vagyok, akkor fölösleges miatta aggódni. Csak rosszabb lenne. Amikor majd itt lesz, akkor majd aggódok. Kétlem, hogy már ma ide jönne…


Aztán az jutott eszembe, hogy mennyire zavarban is lennék, ha Jeff hetero lenne… De így minden annyira könnyebb! Így egyszerűen még lehetőség sincs rá, hogy a kapcsolatunkat valami vonzalom megzavarja. Így csak maradunk Jeff és Kris, a jó barátok.
- Tudod, kincsem, ha bejönnének a csajok, alaposan ráállnék a göncödre – mondta mosolyogva, és hálóingem felé intett.
Nevetni kezdtem, de egyáltalán nem éreztem rá késztetést, hogy akár csak egy kicsivel is összébb húzzam a csipkés pongyolám. Egyszerűen fölösleges…
Csészéket vettem elő a polcról, majd kávét töltöttem mindkettőnknek.
Ha már Jeff volt ilyen kedves, és reggel hozzám rohant elsőnek, akkor legalább kávéval megkínálom.
- És van valami jó híred is a mai napra? – kérdeztem, miközben kenyereket raktam a pirítóba.
- Van – mondta fülig érő mosollyal, és ábrándos tekintettel.
- Ajajj! Én ezt a tekintetet ismerem! – mondtam ironikusan, majd előszedtem a müzlit meg a joghurtot. - Kivel találkoztál már megint?
- Davidnek hívják – mondta, és rázni kezdte a müzlis dobozt. - Már megint fahéjas Kris! Tudod, hogy nem szeretem!
- Bocsi, de Edy ezt szereti – mondtam és tányérokat meg kanalakat tettem az asztalra. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy akárcsak az apja… - De ha jó leszel, akkor talán… - És elővettem egy doboz csokis müzlit.
- Imádlak, kicsim! – mondta, majd egy nagy adagot öntött a táljába. - Szóval David fényképész, és… nagyon cuki!

- Szia, mami! Jeff bácsi! – köszönt Edy álmosan a konyha ajtajából a szemét dörzsölve.
Még mindig a pizsamája volt rajta, és meg kellett állapítanom, hogy kicsi rá, mert a nadrág csak a bokájáig ért.
- Szia, kicsim! Csüccs le! – mondtam, majd ahogy Edy közelebb jött felkaptam, és leültettem egy bárszékre…
Lehet, hogy okosabb lenne az asztalnál reggelizni… Akkor talán nem roppan bele a hátam… A kenyerek kipattantak a sütőből, Edy teleszórt egy tálat müzlivel, én meg leültem melléjük.
Akárcsak egy család…
De erre most nem akarok gondolni.

- Edy! Elkésünk! – kiáltottam, kilenc előtt öt perccel az ajtóban állva.
- Tudom – mondta a fiam halálos nyugalommal, ahogy lassan lépkedett le a lépcsőkön. - De ha már úgyis elkésünk, nem mindegy, hogy mennyit? – kérdezte, majd szaladni kezdett a kocsi felé.
- Nem mindegy! – mondtam, majd gyorsan bezártam az ajtót. - Ha ezt fogod eljátszani minden reggel, akkor mehetsz busszal is – mondtam, ahogy beültem a volán mögé.
- Persze, mami – mondta Edy lemondóan. Ki tudja, hányszor hallotta már ezt a fenyegetést, de még egyszer sem ment busszal…
Pár perccel becsengetés után értünk oda, Edy puszit nyomott az arcomra, majd befutott a kapun. Ha másra nem is, de a szülők zaklatása ellen jó volt ez a kis késés. Mondjuk ők tudják, hogy Edy a fiam…
Bárcsak tartott volna még egy kicsit az a szünet! Akkor nem kéne bemenni dolgozni, és többet lehetnék Edyvel is! Annyira jó lenne!
Felsóhajtottam, majd visszaültem a kocsiba.
Vár a munka!

- Szia Judith! – köszöntem, amikor beléptem az irodába.
- Szia Kristen! Jól vagy? – kérdezte rögtön, majd felpattant, és mellém sétált. A hangja aggódóan csengett, és tényleg látszott rajta, hogy érdekli a helyzet. Annyira kedves, és aranyos lány! Igazán megérdemelné már a szerelmet! Ráadásul még csinos is! Az elmúlt két évben hat pasi dobta idióta indokokkal…
- Persze, semmi baj – mondtam, majd rá mosolyogtam.
Erre ő is felvillantotta harminckét fogas mosolyát, és látszott, hogy megkönnyebbült.
- Beszéltem a forgatókönyvíróval. Tudod, amire annyira tökéletes lenne Dakota!
- A Reflektor írójával – mondtam csak úgy mellékesen, és leültem az egyik fotelbe.
- Igen, igen! Azt mondja, nekünk adja a jogokat, totál ingyen, akkor, ha jó filmet csinálunk belőle! Azt mondja, neki most többet ér, hogy nevet szerezzen, minthogy egy filmért valahány tizedet kapjon! Szóval tök király lenne minden! Csak tőkét kéne találni!
- Na ez valami – mondtam halkan, majd Judith-ra néztem. - Nem lenne jó Dakota a főszerepre – mondtam ki nyíltam, ami annyira bántott tulajdonképpen. Annyira őt szerette volna…
- Miért nem? – kérdezte, és összevonta a szemöldökét.
- Dakota bár remek színésznő, és el tudná játszani a szerepet, nem ebbe a filmbe való. Nem tetszene neki – mondtam ki nyíltan. - Sokkal jobb lenne… Vanessa és Miley nem jó, nem csinálunk belőle Disney filmet… Mackenzie túl idős, Emma túl drága… Azt hiszem, tanácstalan vagyok – mondtam, majd Judith-ra nevettem.
Erre ő is elkezdett nevetni.
- Mégis fel kérne kérni Dakotát – mondta, amikor abbahagyta a nevetést.
- És, ha a férfi lenne híresebb, és kiválasztanánk a nőt? – Nem mintha annyira ellenezném Dakotát. Sőt, a The runaways óta tartottuk a kapcsolatot, de ismerem annyira, hogy tudjam, nem tetszene neki a szerep. Főleg mostanában szívesebben játszik vígjátékokban… Ez meg egy dráma.
- A nő a főszereplő… Nem tudom, hogy jönne össze… - mondta Judith pár perc gondolkodás után. - És a rendező? Azt hiszem előbb a rendezőt kéne megtalálni, és utána a vízözön.
- Az író kit akar? – kérdeztem, mert talán ez volt a legfontosabb.
- Főszereplőnek vagy rendezőnek?
- Rendezőnek.
- Nem érdekli – mondta Judith, és ledobta a magas sarkúit. Felhúzta a lábát maga alá, úgy támasztotta meg a forgatókönyvet. - Ez a kedvenc jelenetem – mondta, és maga elé emelte a halom papírt.

Én meg rögtön tudtam, hogy itt most sírás lesz, ezért inkább kimentem kávét csinálni. Bekapcsoltam a főzőt, majd kinéztem az ablakon.
Annyira nyugodt volt. Annyira kellemes, és szép. És ha csak belegondolok, hogy pár pillanat alatt szét lehet rombolni ezt a tökéletesen nyugodt világot… Talán jobb lett volna, ha maradok producer, és nem kezdek el megint játszani… Lehet, hogy nem kéne aggódnom, mikor ugrik elő egy fotós a bokor mögül…
A kávé lefőtt és két csészével visszamentem az irodába. Tulajdonképpen nem is iroda volt, hanem mini nappali, de azért megtartottuk a hivatalos elnevezést… Mert így hivatalosabb…
- Tessék, kávé – mondtam majd letettem a bögrét az asztalra Judith elé.
- Hogy a fenébe tudja valaki ezt csinálni azzal, aki szeret? – kérdezte hirtelen, majd egy könnyes szemű Judith tűnt fel a forgatókönyv mögül. - Olyan szemét! Annyira… köcsög!
- De a végén minden helyre jön… Legalábbis félig-meddig – mondtam vigasznak szánva, de láttam, hogy nem értem el vele célt.
- Inkább dolgozzunk – mondta Judith, és lemondóan sóhajtott egyet.
Azt hiszem, ő túlságosan beleéli magát, én meg túlságosan nem… Abszolút kívül maradok, ezért nem tud meghatni, amikor a pasi megmérgezi a lányt… Pedig szeretik egymást.
Szegény Judith-nak hány rossz tapasztalat kell még, hogy felnőttként kezeljen mindent? Hogy elfogadja, nincs szőke herceg fehér lovon. Az igaz szerelem csak a mesékben van, és egyetlen kapcsolat sem tökéletesen szuper. Hogy a pasik csak elveszik, ami kell, aztán lelépnek, hogy kihasználnak, és érdemesebb barátságból nősülni, mert így legalább a szeretet állandóan ott lesz, míg a szerelem elmúlik.
Régebben még volt is róla szó, hogy Jeff elvesz, hogy Edynek legyen apja. De aztán Jeff összejött Tommal, így ejtettük a dolgot. Azóta persze kirúgta Tomot, és nem győzünk poénkodni rajta, hogy milyen hülyék voltunk.

- Oké! Nem bírom tovább! Megyek haza – mondtam, majd felvettem a cipőmet meg a blézeremet.
- Holnapra hívom az írót is, rendben? – kérdezte, majd elnyomott egy ásítást.
- Oké – mondtam, majd puszit nyomtam Judith arcára, és kiléptem az irodából.
Azt hiszem néha be kéne iktatnunk valami ebédszünet félét, mert a gyomrom elég hangosan adta tudtomra, hogy üres. És néha a szabadban is dolgozhatnánk, mert szörnyen sápadtnak éreztem magam.
Beültem a kocsiba, majd szépen elhajtottam Edy sulijához.
Még nem jöttek ki a gyerekek, és a szülők is csak lassan gyülekeztek. Akkor még van egy kis időm…
Az ülésemet hátra döntöttem, levettem a cipőmet, és bekapcsoltam a kedvenc CD-met. Egy számot megengedhetek magamnak.
Az ütemre mozgattam a lábfejem, és néha még a kezemet is meglendítettem, aztán rájöttem, hogy túl fáradt vagyok a mozgáshoz, így inkább csak ültem, hallgattam a zenét és próbáltam nem figyelni a kinti zajra.
Két szám múlva már elég hangosnak ítéltem a tömeget, ezért felkaptam a cipőmet, és kipattantam a kocsiból.
Hülye kerítés! Miért nem tud a parkoló mögött lenni!
Még a kerítés is hibás volt a szememben, azért, amiért történni fog. Mert, hogy meg fog történni, affelől kétségem sincs.

Megálltam a szülők mellett, és rájuk mosolyogtam. Mindenki visszamosolygott, és elég tapintatosak voltak ahhoz, hogy ne kérdezősködjenek. Legalább ezt megúsztam…
Nem kellett sokat várni, és a tanárnő megjelent Edyék osztályával. Legelöl jött a fiam a tanító kezét fogva.
Valami baj van? Általában nem elől szokott jönni…
Akaratlanul kezdtem el aggódni még egy ilyen kis semmiségen is.
- Anyu! – Edy kitépte a kezét a tanár kezéből és az utolsó tíz métert futva tette meg felém.
Én mosolyogva lehajoltam érte, majd kaptam fel és nyomtam puszit az arcára.
- Szia, kincsem!
- Anyu! El se fogod hinni, hogy mi történt! Én lettem a főszereplő a tavaszi darabban! Persze csak az előkészítőben, de akkor is! És meg kell tanulnom a szöveget, meg próbákra kell majd járnom, és ez annyira jó… Nem, mami?
- Tényleg? – kérdeztem érdeklődéssel, miközben letettem Edyt a földre.
- Edy valami hihetetlen volt – szólalt meg a tanárnő is, amikor már elég közel volt hozzánk. - Senki nem mondta, milyen hangsúllyal olvassa fel a dialógot, de rögtön ment neki. És teljesen hibátlan volt! A kisfia igazán tehetséges! – mondta a tanárnő, és rám mosolygott. Én visszamosolyogtam, a tanárnő megsimogatta Edy fejét, majd elindult egy másik szülő felé..

Van egy igazán tehetséges fiam… És van egy tippem is, hogy honnan örökölte…
- Mami! Majd kéne jelmezt varrni, meg majd gyakorolsz velem, ugye? – Elindultunk a kocsi felé, de Edynek be sem állt a szája.
Néha szeretnék gyerek lenni, hogy gondtalan, és naiv legyek. Hogy mindenre újként csodálkozzak rá, és minden friss, és élményszerű legyen. Ne berögzült és unalmas…
- Vagy húsz oldal a szövegkönyv, de még nem kaptam meg, mert le kell fénymásolni. És lesz délután is próba, és azt hiszem… - Edy hirtelen elakadt, és nyújtogatni kezdte a nyakát.
- Kié az a hatalmas kocsi, mami? – kérdezte, és egy fekete limuzin felé intett.

Nem! Ilyen hamar? Ez… Még nem akarom!

A limuzin előttünk parkolt el, és meg sem várva, hogy a sofőr kinyissa az ajtót Rob szállt ki hátulról.
Azonnal találkozott a tekintetünk, majd láttam, hogy Rob Edyre néz majd vissza rám. Mérhetetlen düh és megvetés volt a szemében.
Aztán elcsodálkoztam, hogy mennyire megváltozott hét év alatt. Nem a ráncai lettek mélyebbek, hanem az arcvonásai komolyabbak, a tekintete felelősségteljesebb. Sármosabb lett, és úgy éreztem, hogy most sokkal nagyobb veszélyt jelent rám, mint eddig bármikor. A szemei ugyanúgy csillogtak, bár most a haragtól, a haja meg rövidebb lett. A válla sokkal szélesebb, és fogadtam volna, hogy a hasán ruhát lehet mosni… Bár most a megszokott zakó helyett farmer volt rajta sportinggel és edzőcipővel…
De hiába jöttek ezek az érzések, amikor azonnal eszembe jutott az utolsó találkozásunk. Hogy miket mondott, és mit tett. Hogy képes volt otthagyni, egyetlen szó nélkül, csak úgy…
Meg merte tenni! Hirtelen én is dühös lettem. És teljes joggal… Egy nő sincs a világon, aki elviselte volna azt, amit velem tett. Egyetlen egy sincs! Utáltam, látni nem akartam, és azt akartam, hogy tűnjön el!
Megtette hét évvel ezelőtt, most miért olyan nagy kérés? Takarodjon el a puccos kocsijával együtt, és vissza se nézzen. Semmit nincs itt, ami rá tartozik vagy, ami érdekelhetné akár csak egy kicsit is… Tűnjön innen!

Egyenesen felénk jött, láttam, hogy nem egy anyuka fordul a jelenet, vagy épp Rob felé.
És Rob csak egyre közelebb jött, lassan már annyira, hogy éreztem az arcvizének illatát. Ugyanaz, mint hét éve… Ez sem változott. Kétlem, hogy a természete bármiben más lenne.
Közvetlenül előttem állt meg, alig volt köztünk húsz centi, ő lenézett rám, én meg harciasan emeltem fel a fejemet.
Jelentet akar? A rögtönzésben jó vagyok!
- Szervusz, Kris! – mondta, majd kicsit feszülten rám mosolygott.
Hogy merészel rám mosolyogni? Milyen joggal? És, hogy veszi a bátorságot? A szemeim szikrákat hánytak, és legszívesebben egy kanál vízben megfojtottam volna!
- Szia! Én Rob Pattinson vagyok – mondta, és leguggolt Edy elé. A kezét nyújtotta neki, és úgy mosolygott rá, mintha… Mintha a saját fia lenne.
- Helló! Edward Stewart! De szólíts csak Edynek– mondta Edy, és belecsapott Rob kezébe. Rob elbűvölve nézte, és szinte felfalta a tekintetével. De ez most a jó értelembe…

- Edy! Mi lenne, ha beülnél a kocsiba? Mindjárt megyek én is – mondtam, majd tolni kezdtem a fiam a kocsi felé.
Csak így ideállít? Teljesen természetesen? Mintha a hét év meg se történt volna? Mintha nem tette volna azt, amit? Mintha nem is lenne? Hogyan képes ezt megtenni?
Rob felállt, a mosoly eltűnt az arcáról és komolyan nézett a szemembe.
- Beszélnünk kell – mondta. Ez nem kérés volt, hanem parancs. Egy határozott kijelentés.
- Oké! Kezdhetem én? – kérdeztem ironikusan, majd bájosan rá mosolyogtam.
Éreztem, hogy a kezem ökölbe szorul, majd lendül az egész karom. Öklöm Rob állát találta el. Nem dőlt el úgy, mint a filmekben, és nem szisszent fel. De a feje az ütéssel együtt mozgott, majd megdöbbenve nézett rám. Meglepődve és értetlenül.
Kihasználva meglepetését azonnal elfordultam, a kocsimhoz rohantam, és beszálltam az autóba. Még láttam a visszapillantó tükörből, hogy Rob az állát dörzsöli, majd elindul a limuzinja felé.

- Mami? Ki volt ez a bácsi? – kérdezte Edy a hátsó ülésről.
A szemei ragyogtak. Szerintem, ha nem is tudja… De érzi, hogy valami köze van hozzá. Ennyire kisgyerekként, még nem tudhat mindenről… De biztos vagyok benne, hogy Rob úgy vonzza, mint még egyik férfi sem. Tudom, hogy meg akarja ismerni, és beszélni akar vele. Tudom, hogy nem érti, mit keres itt, de természetesnek találja, hogy itt van.
- Csak a mami régi ismerőse – mondtam, és kisfiamra mosolyogtam a tükörben.
Ráléptem a gázra és próbáltam hamarabb hazaérni, mint általában szoktam. Idegesen doboltam a kormánykeréken, és minden egyes piros lámpánál mindent szidtam, ami csak eszembe jutott. Persze csak magamban.
- Mami… Baj van? – kérdezte Edy most már kicsit halkabban.
Megérezte. Pedig nem akartam, hogy ő is tudja, hogy baj van. Nem akartam…
- Csak nem akartam találkozni ezzel a bácsival – mondtam őszintén. Ez legalább igaz volt.
- Nekem tetszett! Én szívesen találkoznék még vele – mondta Edy, és féloldalas mosollyal nézett rám a tükörben.
Ezt is az apjától örökölte…

Szinte szaladtam a bejárati ajtóhoz. Nem akartam tovább kint maradni, mit szükséges volt.
Szinte betoltam Edyt, majd becsaptam az ajtót.
Éppen azon gondolkoztam, hogy bezárjam-e minden lehetséges helyen, amikor csörögni kezdett a telefon.
- Halló! – szóltam bele, ahogy felvettem a kagylót. Edy bekapcsolta a tévét, és a kedvenc meséjével együtt énekelte a főcímdalt.
- Cameron vagyok – mondta bátyám szomorú hangon.
Baj van!
- Mond, hogy jó híred van, kérlek! – mondtam szinte lemondóan, pedig tudtam, hogy semmi jót nem fog most mondani.
- Anya meghalt, Kris – mondta csöndesen, majd hallottam, hogy felzokog a telefon másik végéről.
Nem viccel. Nincs április elseje. Nem érdemes visszakérdezni, hogy ez biztos-e. Tudom, hogy biztos, hogy nem vicc, hogy komoly.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, és követte még egy jó pár…
- Mikor? – kérdeztem kicsit elakadó hangon.
- Tegnap éjjel – mondta Cameron, és hallottam, hogy szaggatottan veszi a levegőt.
- Apa? – kérdeztem még mindig könnyezve.
- Bezárkózott a szobájába, de azt mondta, ő tudta. Felkészült rá. – Cameron hangja megint elcsuklott, és megint szünet állt be a beszélgetésbe.
Láttam, hogy Edy már nem a mesére figyel, hanem engem néz, hogy miért sírok.
Rá mosolyogtam a könnyeim mögül, próbáltam őt megnyugtatni… De nem biztos, hogy sikerült.
- Mikor lesz a…?
- Temetés? – fejezte be a kérdést helyettem bátyám. - Egy hét múlva délben. Los Angeles, dél – mondta, majd megint hallottam őt felzokogni.
- Odamegyünk előbb - mondtam, majd elköszöntem bátyámtól.

Most hogy magyarázzam meg Edynek, hogy meghalt a nagymamája? Hogyan?
Le akartam mellé ülni, de csöngettek. Sóhajtottam egyet, majd kinyitottam az ajtót.
Rob állt ott dühösen villogó szemmel.
- Komolyan mondtam, hogy beszélnünk kell! – kiabálta szinte erőszakosan, majd beljebb lépett.
- Ne most, Rob! – mondtam lemondó hangon, és rá emeltem a tekintetem.

- Mi történt? – kérdezte aggódó hangon, és közelebb lépett hozzám.
Szinte automatikusan léptem hátra vagy két lépést. Túl közel volt… Nem akartam, hogy itt legyen! Nem akarom, hogy nézzen! Nem akarom látni! Még tudni se akarok róla!
- Menj el, Rob! – mondtam, majd kezemet a mellkasának támasztottam, hogy kitoljam az ajtón.
Azonnal elrántottam a tenyerem. Nem… Nem akarom megérinteni.
Helyette az ajtót kezdtem el behajtani, és reméltem, hogy elmegy, ahogy már annyira sokszor. Hivatásos lelépő is lehetne…
- Kristen! Mi a baj? – Nem engedte, hogy bezárjam az ajtót. Keze szinte erőszakosan fogta meg a zárat, az én erőm az övével szemben semminek bizonyult, és kicsit se tudtam megmozdítani az ajtót.
- Nem mindegy?! – kérdeztem, és éreztem, hogy egyre jobban folynak a könnyeim. – Menj már el!
Felzokogtam, és elengedtem az ajtót. Ehhez most nincs erőm…
Kezem a szám elé kaptam, hogy a légvételem ne legyen annyira hangos.
- Mami… - Edy kis kezét éreztem meg a derekamnál, és felé fordultam.
- Semmi baj kicsim – mondtam elcsukló hangon. - Mindjárt megyek utánad, menj be a szobádba, jó – mondtam, majd követtem Edy hátát a szememmel.
Általában nem szokott ennyire hallgatni, de talán tudja, hogy most baj van. Visszakérdez, hogy miért kell bemennie, mikor megyek be, és miről fogunk beszélni.
De most csak csöndesen ment, az ajtaja előtt még rám nézett, és láttam, hogy semmit nem ért.
- Muszáj beszélnünk! – mondta megint Rob, Edy mozdulatait nézve.
- Ne most, Rob! – mondtam lemondóan, majd keresztbe fontam a karomat, és rá emeltem könnyes tekintetem.
- Mikor, ha nem most? Máskor miért lesz alkalmasabb, Kristen? Nem kevés dolgot titkoltál el előlem! – Rob már szinte kiabált, és érezhető volt a belőle áradó feszültség. Ideges volt. Annyira ideges…
- Amikor nem az anyukám temetését rendezem! – üvöltöttem magamból kikelve, és megint felzokogtam.
Rob ledöbbent, csak nézett, majd közelebb lépett. Láttam, hogy lendül a karja, hogy átöleljen. A vállamhoz ért, én meg elfordultam tőle.
Nem akarom, hogy hozzám érjen. Nem akarom, hogy sajnáljon. Nem akarom, hogy bármilyen közöm legyen hozzá…

- Sajnálom, Kristen – mondta Rob, majd hallottam, hogy becsukódik az ajtó…

2010. május 12., szerda

Bocsika lemaradt!

Nos itt van Kris málnás ruhája és cipője :D FRISS pénteken addig is kitartás!Nos tudon ez a szerelés egyáltalán nem illik Kristenhez de vagyétek hozzá hogy ami a fikben a múltban játszódik az nekünk olvasóknak még igencsaj a jövő!

2010. május 11., kedd

Használati utasítás a fichez



A fanfiction 2010 április végén kezdtem el írni, és Iccsi is kidolgozott minden egyes részletet.

Így minden egyes fotózást, interjút, filmet, pletykát és tényt figyelmen kívül hagy, ami ez után a dátum után történt.

Például nem veszi figyelembe az Oprah Show-t, ahol bizony kiderült egy s más…;D

A filmek, amikben Kristent vagy épp Robertet szerepeltetem merően a képzeletem szüleménye, életemben nem hallottam ilyen filmekről; és azok, amik pocsékok, direkt pocsékok…:P

A ficbe beleírt szereplők egy része nem létezik, például Kristen ügynökei és legjobb barátnője sem. A többi szereplő bizony létezik, és szintén színész…

A dátum nagyon fontos!!!

Figyeljétek, mert nem fogjátok érteni, mi is történik. Tudjuk, hogy kicsit kellemetlen ez az időben való ugrálás, de lassan minden ki fog tisztulni, és megértitek, miért is van rá szükség.

A „múltban” zajló események egy része valóban megtörtént, hiteles forrásokat használtam hozzá.

Itt szeretném megjegyezni, hogy az életben Kristen anyja, nem beteg.;D

És most jöjjön a jó rész… Iccsi volt olyan kedves és gyűjtött néhány képet, Kristen jelenlegi házáról, autójáról és egyéb dolgokról…J

A jövőben is meg fogjuk mutatni Kristen ruháit, csak, hogy nem kelljen a képzeletetekre hagyatkozni…;D

Puszil mindenkit:

Iccsi és Nee




Akkor az említett képek: Stewart rezidencia, Kris kocsija és Edy sulija.