My boy - 1. fejezet

2019. december 09.

Ha valaki tizenkét évvel ezelőtt azt mondja, hogy ide jutok, akkor nem biztos, hogy hiszek neki.

Talán még a képébe is nevetek, és komolyan kétségbe vonom az értelmi képességét. Vagy aggódni kezdek, hogy mi van, ha igaza van? Mi van, akkor ha ez a sorsom? Egy családi házban végezve, egyszerű farmerban, paparazzik nélkül kibámulni az ablakon, és azon gondolkodni, hogy mit is főzzek másnap…
Tizenkét évvel ezelőtt bohém voltam, és vakmerő; és azt hittem minden olyan simán megy, ahogy én elképzeltem. Hogy minden az ölembe hullik, és nekem nem kell mást csinálnom, csak néhanapján elolvasni egy forgatókönyvet és megmondani, hogy oké vagy nem oké.
Amikor tényleg minden, és mindenki a lábam előtt hevert és többen szerettek, mint utáltak. Amikor egyszerű… nem. Nem volt egyszerű az élet.
Akkor nehezebb volt, mint most, bár kétségkívül gyorsabban ment. Gyorsabban haladt az idő, és úgy tűnt, hogy csak néhány fontos percet tudok megjegyezni. Az összes többi kimaradt. Hiába tanultam meg a forgatókönyveket, és mondtam fel tökéletesen. Ma egyiket se tudnám visszamondani.

Nem tudnám visszamondani az Twilightot. Nem emlékszem, hány napig forgattuk a New moont. Nem tudom, hogy nézett ki az Eclipse díszlete. Nem tudom, melyik szigeten forgattuk a Breaking Dawnt. Leghíresebb szerepem a porba hullt, és szinte egy részletre sem emlékszem.
Bár abban biztos vagyok, hogy csak le kéne emelni a polcról a díszdobozos és minden főszereplővel dedikált DVD-ket és betenni a lejátszóba. Minden egyes részlet eszembe jutna, pillanatok alatt. Tudnám a statiszták neveit, hogy milyen márkájú felsők voltak rajtam. Azt, hogy hányszor próbáltunk el egy-egy jelenetet.
Egyszerűen beugrana, ha nem akarnám, akkor is.

De van egy eléggé meggyőző érvem, hogy miért nem akarom, hogy minden beugorjon.
Mert az a múlt, ami már eléggé régen lezárult. Utoljára nyolc éve játszottam Bella Swant, és már hat és fél éve nem beszéltek rólam úgy, mint a Twilight főszereplőjéről.
Én már csak Kristen Stewart vagyok, egy harmadrangú kis színésznőcske…

Viszont soha nem bántam meg, hogy elvállaltam a Twilightot. Szerettem rajta dolgozni, még akkor is, ha többen nézték meg Edward vagy épp Jacob miatt.
Tulajdonképpen annak köszönhetem a hírnevemet, annak köszönhettem az egykori mesés vagyonnak titulált fizetésemet. És annak köszönhettem sok szerepet is.
Talán a sors fintora, hogy híresből hírhedt lettem, a mesés vagyonból nincsen semmi, a szerepeket meg elfelejtették.
Az ember valahogy könnyebben emlékszik a rosszra, mint a jóra. Gyorsabban megjegyzi, ha valaki megbántotta, vagy megsértette… vagy megalázta.
Pedig sokan és sokszor mondták már, hogy felejtsd el a rosszat, tartsd meg a jót, és akkor boldog ember leszel.
De… ezt csak mondani könnyű. Az ember alapjában véve elégedetlen és ezért boldogtalan.
Ha valami elér, rögtön többet akar, ezért soha nem örül, és így nem boldog.

Pedig én most azt mondom, boldog vagyok.
Boldog vagyok, mert kényelmesen élek. Biztosítani tudok egy szintet, ami állandó. Van munkám, van családom, és jól érzem magam a bőrömben.
Örülök annak, amit elértem, és úgy érzem, nem kell több.
Már sok mindent elértem…
És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék többet. Szeretnék, de nem úgy, hogy kijelentem, hogy csak akkor vagyok boldog, ha megszerzek valamit.
Anyukám mindig azt mondta, hogy az ember mindig egy magasabb célért él, és ha nincs cél, akkor minek él? Kell ösztönző erő, kell valami, ami motivál.
Azt is mondta, hogy reális dolgokat várj az élettől, így, ha megszerzed, akkor tudsz örülni, ha nem, akkor meg nem dől össze a világ.

Sóhajtva emelem tekintetem újra egy forgatókönyvre, amit a munkatársam adott.
Szerinte remek film készülhetne belőle, csak kell neki némi támogatás. És igazat adtam neki. Az első öt oldal után nem bírtam letenni a kéziratot, és biztos voltam benne, hogy jó film lesz belőle.
Másodszorra olvasva, alaposan meg kell fontolni, hogy mit milyen eszközzel, vagy épp trükkel kell megoldani. Hogy melyik helyszínek lennének a megfelelőek.
Az első olvasásnál még olvasó voltam. A másodiknál már producer.
Bár még se Judith, a barátnőm, se a szerző nem tudja, hogy meg akarom venni a megfilmesítési jogokat, de így jobban fel leszek készülve.
Tulajdonképpen az volt a legmeglepőbb, ahogy Judith a kézirathoz jutott.
Egy gyorsétteremben volt, amikor felhívtam, és hangosan kezdett mesélni egy film munkálatairól. Ezt meghallotta az eladó, és azt mondta, hogy ingyen odaad mindent, ha elolvassa a kéziratot.
A barátnőm belement, és mennyire örültem, hogy így tett!
Hiába… Néha még az ilyen furcsa dolgok is aranyat jelentenek.

Megcsörrent a telefonom, és nem kellett kitalálnom, hogy ki hív.
- Szia Judith!
- Mondd, hogy tetszik! – kiáltott mindenféle bevezető nélkül. - Kris! Ez nagyon jó lehetne! Csak kell egy kis turbózás neki! Egy kis lökés!
- Nekem is tetszik – mondtam mosolyogva, és a fülemtől eltartottam a mobilom, hogy Judith ne a fülembe sikítson.
- Akkor megvesszük? – kérdezte, miután abbahagyta a sikítozást.
- Igen, szeretném, ha a miénk lenne – mondtam még mindig mosolyogva.
- Tudtam, hogy tetszeni fog! Annyi ötletem van, és annyi lehetőséget látok benne! A női főszerepre például tökéletes lenne Dakota! Szerinted nem? Apropó! Megnéztem a Kurvát! Basszus Kris, rohadt jó voltál! Tudtam, hogy nem estél te ki a gyakorlatból, csak kicsit jegeled a dolgot. Viszont nem gondoltam, hogy a végén megölöd magad! Annyira tetszettél benne! És ezt nem csak azért mondom, mert a barátnőm vagy! Akkor is ezt mondanám, ha csak közömbös munkatársak lennénk. Annyira bejött az alakításod!
- Köszi, Judith, de ha nem haragszol, megyek. Tudod, hogy dolgom van.
- Oh, bocsi… De tudod, milyen vagyok, ha beindulok egy filmre. Komolyan Kris! A végén még én leszek az elsőszámú rajongód… Na puszi! – Judith nevetett, majd kinyomta a telefont.

Én csak mosolyogva csóváltam a fejem. Eléggé ismertem már hozzá, hogy tudja, minden csoda három napig tart. Utána megnéz egy másik filmet, ami még a Kurvánál is jobban tetszik neki, és ennyi volt a nagy kiolthatatlan szerelem…
De nem hibáztatom. Judith már csak Judith, és ez ellen senki nem tud semmit tenni.
Felnéztem az órára, és elkönyveltem magamban, hogy még van tíz percem.
Bementem a konyhába, és villámgyorsan összedobtam egy szendvicset.
Bár biztos voltam benne, hogy a fele a kukában, vagy a szomszéd kutyájánál köt ki, mégis hatalmas szendvicset csináltam, és kezdtem el enni.
A kis szendvics nem is szendvics. Az élvezet tizenöt centinél kezdődik… És most tényleg a szendvicsre gondoltam…

Hatalmas falatot kaptam be egyszerre, pedig eszem ágában se volt befalni az ételt. Aztán megint fémes csipogás ütötte meg a fülemet. Rágás közben kaptam fel a telefont, és néztem a kijelzőre.
Jeff.
- Mhond-had. – Pedig én tényleg valami szófélét próbáltam elővarázsolni magamból, de csak erre futotta… Nah, mindegy.
- Lógsz nekem egy lábgyantával, édesem! – szólt bele az ügynököm, és hallottam a hangján, hogy fülig ér a szája.
- Mih vahn? – kérdeztem még mindig a falattal küzdve.
- Nem emlékszel a fogadásra, édesem? – kérdezte Jeff, és nem kevés utalás volt a hangjában.
- Nem igaz! – szóltam bele a telefonba elámulva, amikor végre megértettem mire utal Jeff, és a kaját is lenyeltem.
- DE! Goldenre jelöltek a Kurvával, te drága! Legjobb női főszereplő! Még most is remegek! – kiáltotta Jeff, majd elkezdett nevetni.

- Nem hiszem el! – mondtam még egyszer, és csak néztem magam elé.
- HIDD EL! Holnap megkapod a levelet, csak felhívott engem Mary, mivel jóban vagyunk! Szóval! GOLDEN, KRISTEN! Érted? Golden!
- Igen értem – kiáltottam bele a telefonba, és már csak mosolyogni tudtam.
Ennyit a harmadrangú színésznőcskéről…
- Kincsem csinálnod kell valamit! Menj el egy árvaházba, vagy etess meg egy kóbor kutyát, vagy tudom is én! Fogadj örökbe egy kölyköt, de csinálj valamit, rendben? Kell egy kis sajtó, aranyom! És tudod, mit mondanak a Goldenről… Az Oscar előszobája! – mondta Jeff felbuzdulva…
- Rendben csinálok valamit – mondtam még mindig kábán, és még bólintottam is, pedig tudtam, hogy úgyse látja.
- Sietnem kell, kincsem! De holnap beugrom hozzád, oké? Erre ünnepelni kell! – kiáltotta Jeff, majd kinyomta a telefont.

Golden Globe.
Nekem.
Nem Bella Swannak, hanem nekem.
És most nem volt igaza anyukámnak, pedig az utóbbi nyolc évben nagyon is valós volt az elmélete.
Most lehet álmodni. Lehet elvárni, és lehet reménykedni. Mert megéri, és még valóra is válhat.