My boy - 11. fejezet

11. fejezet

2020. március 04.

- Kristen vagyok – mondtam suttogva.

Féltem. Annyira féltem, hogy mit fog mondani, hogy mit fog csinálni, hogy csinál-e egyáltalán valamit. Rettegtem…
Talán az első pillanattól kezdve csak még magam előtt is titkoltam. Féltem Robtól… Ha éppen nem tartottam volna a fülemnél a kagylót, akkor lehet, hogy még fel is nevetek. Nevetséges. Az egyetlen embertől, akiben valaha megbíztam… Az egyetlen embertől rettegtem, aki nem okozott soha fájdalmat… Bár ez így nem igaz. Egyszer okozott fájdalmat, de az annyira mély seb volt!
Túl mély, hogy valaha még egyszer barátok legyünk…
Nem voltak rémálmaim tőle, de egyszerűen nem tudtam elfelejteni az arcát, és a hangját, ahogy kiköpi, hogy csak egy lyuk vagyok… Nem tudtam elfelejteni mennyire lenéző és mennyire szánakozó volt. Nem tudtam elfelejteni…
És emiatt a sérelem miatt én szenvedtem, Edy apa nélkül nőtt fel, Rob meg nem tudott a fiáról…
Túl sokat kellett fizetnünk mind a hármunknak…

- Kristen… – Rob szintén suttogott a telefonba. Döbbenet és megkönnyebbülés, csodálkozás és meglepődöttség. Mindez egyszerre volt a hangjában… - Úristen! Tényleg te vagy? – De ez nem az a fajta felkiáltás volt, amire azt mondom, hogy jaj de jó! Ez a komolyan felhívtál-fajta hang volt…
- Igen én vagyok – mondtam szinte magamnak. És most, hogyan tovább? Oké, hogy felhívtam, de most mit vár tőlem? Ami kettőnk között történt, azt nem lehet telefonon megbeszélni!
- Örülök, hogy hívtál – mondta ő is, és egyszerre volt a hangjában a tényleges öröm meg a jéghideg utálat. - Azt hittem, már nincs meg a számom – mondta, és szinte magam előtt láttam, hogy egy halvány mosoly jelenik meg a száján. Olyan igazán robosan… És hirtelen hiányozni kezdett, hogy lássam ezt a robos mosolyt… De nem csak ezt, hanem a féloldalasat, azt, ahogy teljes szívéből nevet, ahogy örömmel mosolyog rám… Mindezt látni akartam!
Mi a fene!? A fenét akarom látni! Egyszerűen még a hangjától is rosszul vagyok! Még csak hallani sem akartam róla!
- Én is örülök… - mondtam, és elfúlt a hangom.
De minek is örülök? És ennek van értelme? Oké, felhívom… Oké, elcsevegek vele… De ez nem oldja meg a problémákat.
Nem… És bármennyire is fáj, bármennyire is nem akarom… Beszélnem kell Robbal. Komolyan és úgy, hogy nem kapom fel a vizet… Meg ő sem. Úgy, mint két normális ember. És ha már nem normális az a két ember, akkor megpróbál úgy tenni, mintha azok lennének a fiuk kedvéért. Beszélnünk kell!
És most jön az a rész, amikor én megmondom, minek is hívtam. Na igen… Az a bizonyos minek…

Tulajdonképpen mind a ketten tudjuk, miért hívtam. Muszáj még ki is mondanom? Mint egy csata, amiben a vesztes királynak le kell vennie a koronáját… Nah ennyit az én koronámról…
Nagy levegőt vettem a telefonon történő fegyverletétel miatt…
- Beszélnünk kell – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében.
Nah csak kimondtam! És nem is fájt annyira, bár egy kicsit se volt kellemes…
- Szerintem is – mondta, és biztos voltam benne, hogy most egy pimasz mosoly van az ajkain… Ismertem. Jobban, mint szerettem volna! Annyira ismertem! - Fél óra múlva nálatok vagyok – mondta egyszerűen, mintha minden nap hozzánk járna.
- Micsoda? – kérdeztem vissza, de egyáltalán nem boldogan. Sokkal inkább felháborodottan. Most? Ez… Vagyis ő… komolyan gondolja?!

- Fél óra múlva nálatok vagyok – mondta kihangsúlyozva minden egyes szót. - Éppen a repülőgépen ülök, hozzátok indultam… – tette még hozzá.
A számat eltátottam, mintha épp most jelent volna meg egy troll vagy nem is tudom mi… Megdöbbentem.
Oké, én hívtam fel. Oké, én mondtam, hogy beszélni akarok vele… De nem most! Nem azonnal! Nem most rögtön! Nem itt! Nem akarom, hogy ide jöjjön! Ez az én házam!
- Én is beszélni szeretnék veled – mondta, majd hallottam, hogy suttog valakivel. A hangja szinte már kedves volt. Mennyire szerettem ezt a hangját. Ez olyan volt, amit elég ritkán hallottam még én is… Mintha csak nekem tartogatta volna… Csakis nekem, és senki másnak…
Állj! Kristen mi a fenét csinálsz? Nem vagy te egy szerelmes bakfis! Egy érett nő vagy, aki ellen tud állni a kísértésnek! Hagyd abba!
- Hát… Most? – nyögtem ki, és az utolsó szónál a hangom egy oktávval magasabb lett.
- Kristen! Ennél jobb alkalom úgyse lesz – mondta Rob már nem a kedves hangján. Ez már a rábeszélő, én vagyok a fontos színész te meg egy kis senki vagy-hangja volt… Úgy utáltam! - Megengeded? – kérdezte megint a kedves hangján…
A kis számító! Szóval rá akar beszélni! Manipulálni akar!

Vagy egyszerűen csak beszélni akar velem… Egyszerűen csak ennyi…
- Várlak – mondtam beletörődő hangon, és magam is meglepődtem, hogy szinte várom, hogy itt legyen. Szinte magam előtt láttam, ahogy ott ül a konyhában egy bögrével a kezében és beszélgetünk. Szinte láttam…
- Köszönöm, Kristen – mondta, majd lerakta a telefont. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Úgy viselkedik, mintha hét éve erre a telefonra várt volna… És ha őszinték akarunk lenni, talán így is van…
Az órára néztem megint, és vártam, hogy elteljen a fél óra.
- Anya! Nézed velem a tévét? – kérdezte Edy, ahogy feltérdelt a kanapén és rám nézett.
- Persze – mondtam, majd átmásztam Edy mellé, hogy valami agyzsibbasztó mesét nézzek.
De úgy őszintén oda se figyeltem rá. Nem is fogtam fel, hogy mit nézek.
És Edy mit fog mondani, hogy beállít az apja? Tudni fogja, hogy ő az apja? Sejti egyáltalán? Vagy csak egy… bácsi lesz, aki meglátogatja őt néha, és kedves hozzá?
Ennek talán nincs is logikus, és ésszerű magyarázata… Vagy nem is magyarázata, hanem megoldása.
- Mindjárt jön hozzánk… valaki – mondtam, és Edyre mosolyogtam.
Ő elszakította a tekintetét a képernyőről, és rám nézett.
- Jeff bácsi? – kérdezte és felhúzta a szemöldökét.
- Nem – mondtam és felálltam, hogy a konyhába menjek. Nem bírtam ülni. Csak ülni, és várni, hogy megszólaljon a csengő. Hogy beengedjem Robot, és beszéljünk arról, hogy a fia, hogy lehetne igazán a fia. Egyszerűen nem bírtam várni… Nem bírtam ülni. Mennem kell! Talán még futnom is… Főzök valamit. Nem tudom mit… Valamit…
- Oké – mondta Edy, és megint a tévét nézte…
Talán baj, hogy túlságosan hozzá van szokva az idegenekhez? Hogy a lakásunk vagy az otthonunk szinte egy átjáró ház, ahol napjában többször megfordulnak idegenek?
Lehet, hogy baj… De nem tudom. Nem tudok én semmit…

Még húsz perc…
A konyhában kinyitottam a hűtőt. Hát nem sokat ettek a fiúk a héten.
Rutinosan csaptam össze valami kaját, amit már sokszor csináltam. Legalább az idő elment vele… És Edy is végre többet eszik, mint kekszet!
Olyan lesz, mint régen is mindig? Itt lesz, átölel és még meg is puszil? Rám mosolyog, és nevetve leülünk beszélni? Nem. Egyértelműen nem lehet ilyen. Zavartan állunk majd a küszöbön, mint két idegen. Eszünkbe jut az utolsó találkozás, hogy mennyi mindent vágtunk egymás fejéhez. Talán az is megfordul majd mindkettőnk fejében, hogy a másik komolyan gondolta, és most fölöslegesen van itt… Zavartan és feszülten állunk majd egymással szemben, mint két ellenség, vagy még rosszabb…
Pocsék lesz! Előre tudtam, hogy nem csak a találkozás maga, hanem a beszélgetés is pocsék lesz… És csak remélni mertem, hogy veszekedni nem fogunk. Legalább Edy előtt ne!
Egyáltalán, hogyan mondjuk meg Edynek, hogy ő az apja?
Döbbenten vettem észre, hogy nem egyes számot használtam még magamban se… Már nem csak az én fiam volt Edy. Már a Robé is, és a vele kapcsolatos döntések rá is tartoznak. Már nem én döntök… Mi döntünk…
Bekapcsoltam a kávéfőzőt, és levettem a tűzről a spagettit. Gyors és fimon… Megfelel a célnak.
- Edy! Gyere enni! – kiáltottam ki a fiamnak, és az asztalra pakoltam a tányérokat.
- Anya! Nem baj, ha Rob bácsi is velünk eszik? – kérdezte Edy, és belépett az étkezőbe.

De nem csak ő jött, hanem ott volt mögötte Rob is. Tekintetünk azonnal találkozott, és most valami más is volt benne, mint utálat… Talán egy kevés hála? Vagy legalább egy kis… köszönöm, hogy végre beszélek vele? Hirtelen kicsinek éreztem az étkezőt. Túl kicsi ez kettőnknek!
Tudtam, hogy jön, mégis szidtam magam. Saját magam csak azért, mert… Nem is tudtam, hogy miért. Talán, mert beszélt Edyvel? Mert tényleg leültek beszélgetni, és életemben először nem csak én leszek neki, hanem osztoznom kell rajta? Mióta van itt egyáltalán Rob? És miért nem tűnt föl a hangja? Ennyire… elmerültem, hogy még a csengőt se hallottam meg? Ennyire kizártam a külvilágot? Ennyire figyelmetlen lettem?
Szidtam saját magam a semmiért! Ennyit nem ér az egész.
- Persze, hogy nem – mondtam, elszakítottam a tekintetem Robról és Edyre mosolyogtam. Visszamentem a konyhába még egy tányérért, majd a pultnak támaszkodtam… Itt van! Az én házamban… Átjön beszélni, erre meg itt eszik! Nem mintha sajnálnám… De ez most nagyon családias lesz! És talán fájni is fog… De ki tudja? Együtt kellene már ennünk hét éve! Egy családnak kéne lennünk!

És hirtelen rádöbbentem, hogy tényleg akarom, hogy egy család legyünk. De én nem ezt a Robot akarom, aki dühös rám. Nem akarok rá haragudni, el akarom felejteni, hogy valaha csalódtam benne! A régi Robot akarom! A régi Robot… a családomnak! Edyvel együtt!
Megfordultam a terítékkel együtt, és Robba ütköztem.
Túl közel van, és már a konyha is kicsi volt! Betölti a teret egyszerűen, és minden helyet elfoglal… Egyszerűen túl… jelentős személy. Nem lehet nem rá figyelni, nem lehet nem észrevenni. És most nem azért, mert ő Rob Pattinson. Azért, mert ő Edy apja! Ezért nem tudok úgy viselkedni vele, mintha csak átjött volna. Ő nem csak valaki, aki itt van. Ő… Rob! Ő az apja Edynek.
- Szia, Kristen! – mondta, és rám mosolygott. Bár halvány volt és zavart, de tényleg mosoly volt. - Köszönöm… – suttogta, és elvette tőlem a terítéket.
Most a terítéket köszöni, vagy hogy átjöhetett? Vagy hogy itt ehet?
- Szia… - mondtam, és döbbenten vettem észre, hogy elfúlt a hangom… Már megint? Mi a fene! El is fordult tőlem, és már ment is vissza az étkezőbe.
Hülye vagyok! De komolyan! Rob egyetlen pillantása elég… ehhez? Majdnem rosszul vagyok… magamtól! Én utálom őt! Megvetem, és annyira… fáj, amit tett! Erre meg… Nem értem saját magam! Nem értem!
Elindultam én is az étkezőbe. Edy és Rob beszélgettek és nevettek, és tényleg úgy viselkedtek, mintha éveken át ismerték volna egymást.
Az asztal közepére raktam a spagettit, és leültem Edy mellé. Zavarban voltam. Csak tudnám, hogy minek?!
Majdnem nevetséges volt a helyzet, ahogy közrefogtuk Edyt. De mégsem volt… furcsa. Talán még természetes is volt, hogy együtt eszünk. Mint egy család…

- Köszönöm, finom volt! – mondta Edy, és a mosogatóba rakta a tányérját.
- Te főzted, Kristen? – kérdezte Rob, és rám vigyorgott. Kétszer is szedett magának, amin nem kicsit lepődtem meg… - Régen nem tudtál főzni – tette még hozzá, és ő is leszedte a tányérját.
- Az régen volt – mondtam, de nem néztem Robra. - Közbeszólt a természet, és nem tehettem ellene semmit… Muszáj volt főzni – mondtam, és Edyre néztem.
Igen, sok mindent tettem érte… Nem ittam alkoholt, leszoktam a dohányzásról. Kertvárosba költöztem, megtanultam főzni. Más munkát vállaltam, hogy többet lehessek vele…
Gyökeresen változott meg az életem miatta. És ha őszinte akarok lenni, akkor nem is bántam. Egy kicsit se!
- Kávét? – kérdeztem, és edényekkel megrakva mentem a konyhába.
- Igen, köszönöm – mondta Rob, és jött utánam, mint valami kiskutya…
Nem értettem… És még mindig zavarba voltam. Egyszerre volt a helyzet abszurd és természetes. Egyszerre tudtam, hogy mit akarok, és voltam teljességgel tanácstalan.
Az edényeket én is a mosogatóba raktam, majd bögréket vettem elő.
Két cukor, rengeteg kávé… ha jól emlékszem.
Döbbenetemre Rob szivacsot fogott, és mosogatni kezdte az edényeket… Ezt komolyan gondolta? Majdnem elnevettem magam… A nagy Rob Pattinson mosogat! Hát ez… egyszerűen képtelenség, és ha nem látom, akkor lehet, hogy el se hiszem. Na most jöjjenek ide a paparazzik! Ez megér egy misét…
- Te most komolyan mosogatsz? – kérdeztem, és megdermedtem.
- Hát… gondolom igen – mondta Rob, és vizet engedett a tányérokra.
Én még mindig nem értettem… Először szid, utál, ki nem állhat. Most meg elmosogatja az edényeimet… Elég értetlen arcot vághattam, mert magyarázni kezdett.
- Edy előtt nem beszélgethetünk – mondta, és a fiunk felé intett, aki bement a szobájába.
- De beszélhetünk, ugyanis bement a szobájába – mondtam, és elzártam a csapot.
- Meghallhatja – mondta, és újra mosogatni kezdett.
- Rob! Mi a fenét csinálsz? – kérdeztem, mert már sok volt…

Rám emelte a tekintetét. És nem tudtam volna megmondani, hogy mit is gondol. Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni, hogy most dühös, vagy egyszerűen csak hálás, vagy még mindig haragszik, esetleg nevet magában, hogy ennyire… naiv vagyok. Nem tudtam! Annyira idegesített! Nem értettem őt, nem értettem magamat.
De sokkal inkább a viselkedését nem tudtam ép ésszel megérteni. Ez egyszerűen… érthetetlen. Hónapokig szabályosan zaklat, hogy beszéljünk; és, amikor itt a lehetőség, amikor végre tényleg megbeszélhetnénk mindent, akkor elkezd mosogatni! Hát logikus ez? Van értelme? Vagy ez csak valami kellemes kis előjáték a vihar előtt? Megint kiabálni fog? Ordítani, és kijelenti, hogy elpereli tőlem Edyt?
Annyira… nem értettem.
- Elmosogatok – mondta, és a koszos edények felé intett -, te meg kávét csinálsz – mondta, és a bögrék felé intett, amik még mindig a kezemben voltak.
- Nem így értettem – mondtam jelentőségteljesen.
- Tudom – mondta könnyedén és tovább súrolt egy edényt.
Feladom. Komolyan feladom, hogy valaha megértsem Rob Pattinsont!
- Két cukor? – kérdeztem csak a formalitás kedvéért. Már kitöltöttem a kávét, és épp a cukrot szedtem elő.
- Emlékszel? – kérdezte, és láttam a szemem sarkából, hogy megint rám mosolygott.
- Mindenre – mondtam, de nem néztem rá.
Mert ez a minden kicsit többet foglalt magában, nem csak azt, hogy emlékszem, hogy issza a kávét…

- Anya! Átmehetek Josh-hoz? – kérdezte Edy a konyha előtt állva. Láttam, hogy Rob is abbahagyja a mosogatást, és Edy felé fordul. Csípőjével a pultnak támaszkodott és még fél szemmel is láttam ábrándos kifejezését… Tényleg szereti Edyt. Tényleg és nagyon…
- Persze – mondtam, és az órára néztem. - Hatra legyél itthon.
- Hét? – kérdezte Edy, és féloldalasan rám vigyorgott.
- Fél hét – mondtam, majd rá nevettem.
- Szia Rob bácsi, szia anya! – mondta, majd rögtön hallottuk az ajtó csapódását.
- Nem Rob bácsi… apa… - suttogta Rob, és volt egy olyan sejtésem, hogy nem akarta, hogy meghalljam.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és a kezébe nyomtam a bögre kávét.
- Most már beszélhetünk – mondtam, és leültem a pulthoz.
Rob lerakta a bögrét, és megint a mosogatóhoz fordult.
- Úgy igazából csak az érdekelne, hogy mikor költözik hozzám Edy – mondta, és tovább rakosgatta a tányérokat a csöpögtetőre.
Hangos koppanással tettem le a bögrémet, és dühösen meredtem Rob hátára.
- Micsoda? – kérdezte, és annyi mérget sűrítettem a hangomba, amennyit csak tudtam. Rob abbahagyta a mosogatást, és újra a pultnak támaszkodott.
- Edy. Mikor költözik hozzám? – kérdezte teljes nyugalommal, és komolyan nézett rám. Megint más volt. Újra dühös, mérges, és annyi megvetést láttam a szemében!
Nem értettem a hangulatváltozásait, nem értettem őt magát. Idejön, megköszöni, hogy itt lehet, eszik, elmosogat, most meg… el akarja venni a fiam!
Igazam lett… Még az is lehet, hogy elpereli tőlem Edyt… Van hozzá joga? Elperelhetné? Elveheti tőlem a fiam? Van hozzá joga?
- Nem költözik hozzád! – mondtam, és felálltam.
- Pedig ez lenne a legegyszerűbb – mondta és belekortyolt a kávéba.
- Minek költözne hozzád? – kérdeztem a kelleténél több éllel a hangomban.
- Mert ha nem… Akkor legfeljebb Rob bácsi maradok, aki meglátogatja őt, és játszik meg beszélget vele. De ha mindig mellettem lenne… lehetnék az, aki vagyok. Az apja – mondta, és a mosogatóba rakta az üres bögrét.
- Nem gondolhatod komolyan, hogy csak így elveszed tőlem! Ő az én fiam is, Rob! És eszem ágában sincs megengedni, hogy hozzád költözzön! Azt hiszed, hogy csak, mert hét évig nem tudtál róla, mindenhez jogod van? Hát meg fogsz lepődni, de ehhez nincs! Ő az én fiam! – kiáltottam, és közelebb léptem Robhoz.
Nem veheti el tőlem Edyt… Egyáltalán, hogy jut ilyen az eszébe!?
- És az én fiam is Kristen, de valamilyen véletlen folytán nem tudtam róla… És tudod, hogy kellett megtudnom, hogy egy hétéves kisfiú apja vagyok? A sajtófigyelőm szólt! Érted ezt? Egy teljesen idegen szólt, hogy apa vagyok! Fel tudod ezt fogni, Kristen? Meg tudod érteni, hogy miért fáj ez ennyire, főleg tőled? – kérdezte és most sokkal inkább megvetés volt a hangjában, mint fájdalom.
- Még csodálkozol, hogy nem szóltam róla, amikor… azt csináltad!? – vágtam vissza rögtön, és keresztbe fontam a karom.
- Ez nem elég ok, arra, hogy eltitkold őt! – kiáltotta, és a bezárt ajtó felé intett.
- Meg foglak lepni, de több, mint elég! Ha rajtam múlik, soha az életben nem tudod meg, hogy Edy létezik!
- És te nevezed magad anyának? Amikor még arra se vagy képes, hogy szólj az apának, hogy bocsi, de gyerekünk lesz!
- Ez nem befolyásolja azt, hogy jó anya vagyok-e!
- Nem is kicsit, Kristen! Amikor az apjával se tudsz őszinte lenni, akkor kivel vagy az?
- Sajnálatos módon a fiam apja egy ÉRZÉKETLEN BUNKÓ!
- A fiunk, Kristen! És ezen nem változtathatsz!
- Pedig szívesen megtenném!
Dühösen meredtünk egymásra, alig húsz centi volt köztünk. Rob lenézett rám minden megvetésével én meg harciasan emeltem fel az állam. Szemeim szikrákat szórtak, és egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani!
Mi az, hogy csak így el akarja tőlem venni Edyt? Hét évig nem kellett neki se ő, se én! Miért pont most? Miért pont én? Miért… bánt ennyire? Miért nem tud olyan rendes apa lenni, akinek elég hetente egy látogatás? Neki tökéletesen megfelelne! Még többet se érdemel!
- Hét évig nem kellettem neked Rob… Most miért? – Bár kiabálni akartam mégis fájdalmasan halkan suttogtam. Valahogy erőtlennek éreztem magam.
Fájt, hogy csak Edyt akarja. Fájt, hogy semmit nem akar tőlem, hogy csak azért van itt, mert el akarja venni Edyt. Nem mintha azt vártam volna, hogy a karjaimba omlik… Vagy valami ilyesmi… Nem vártam, hogy magához húzzon és megöleljen. De legalább annyit elvártam, hogy tisztelettel bánjon velem… Hogy… figyeljen rám, és ne csak a fia anyját lássa. Akartam, hogy Kristen legyek, és nem csak… egy anya.

- Hét éve is kellettél… – suttogta ő is, és elment mellettem. - Mindig is kellettél volna… De tönkrement minden.
Neki is fáj? Neki is… hiányoztam? És bár még magamnak se vallottam be, de hiányzott. Tényleg hiányzott az a Rob, akit ismertem. Az, akit szerettem. Hiányzott, és én is hiányoztam neki.
- Jól elcsesztük, nem? – nevettem fel kényszeredetten, és megint felé fordultam. Háttal állt nekem, és láttam, ahogy a hajába túr.
- A lehető legjobban – mondta, és felém fordult.
Zavartan rám mosolygott, és én is. Talán először mosolyogtunk egymásra azóta… Először néztem a szemébe, és néztem rá… valami örömmel. És furcsa volt. Nem rossz, de furcsa.
- Üljünk le a nappaliba – mondtam, és elindultam.
Éreztem a hátamban a tekintetét, és tudtam, hogy minden lépésemet figyeli.
Leültem a kanapéra, Rob meg mellém ült. Túl közel… Kicsit arrébb ültem, de csak annyira, hogy ne legyen feltűnő… Nem akartam…
Én se tudom mit nem akartam…
- Nem költözik hozzád Edy – mondtam normális hangerővel. - Bármikor meglátogathatod, szívesen látunk. De nem engedem, hogy Edy hozzád költözzön!
- Ki beszélt itt csak Edyről? – kérdezte és felhúzta a szemöldökét. Zavartan nézett a szemembe, és nagyon úgy látszott, hogy félreértettük egymást.
- Akkor… - zavartan néztem rá… Én már tényleg nem értek semmit…

- Mind a ketten hozzám költöztök – mondta természetesen.






Ezernyi bocsánat emberek a késésért, viszont költözködtünk és most jutottunk el odáig hogy a gépek is be legyenek kapcsolva... sorry viszont a jó hogy valószínűleg kedden megint friss hiszen Nee megy felkészítő táborba szerdán szal, ennek most tessék örülni :d
Kritiknek mindig örülünk :P

Puszi Iccsi és Nee