My boy - 21. fejezet

2020. július 13.

A reggelek általában fájdalmasak.

Ráébredni arra, hogy fel kell kelni, hogy az álom csak álom volt, és hogy egyáltalán nem történt meg az, amit annyira szépnek találtál fájdalmas. Nagyon is az... Szeretem az álmokat. Szeretem, mert színesek és olyan dolgok történnek meg benne, ami a valóságban soha. Szerettem álmodni.

Mostanában viszont egyáltalán nem álmodtam, valószínű azért, mert túl fáradt voltam, hogy még színes és mozgalmas képeket gyártsak a fejemben. Csak bezuhantam az ágyba, és aludtam, mert úgy volt jó... Talán már el is felejtettem milyen érzés álmodni. Amikor tényleg megteszel mindent, amit csak akarsz, mert tudod, hogy úgyse lesz bajod. Amikor hihetetlen kalandokat élsz át, mert a fejed kitalálja. Jók. Különleges, de egyszerűen jó dolog álmodni.

Vannak olyanok, akik szerint az álmok valójában a jövőt mutatják... Vannak olyanok, akik szerint csak a nap eseményeit játssza vissza, és dolgozza fel az emlékeket. Ami kell azt elraktározza, ami nem kell azt kidobja. Vannak olyanok is, akik szerint az álmok egyszerűen csak a vágyaink, amiket szeretnénk, de nem érhetjük el. Nem tudjuk elérni, mert mondjuk nem vagyunk kalandorok, pilóták vagy titkos kémek.

Minden esetre az álmok érdekesek. Bármi is legyen az álom igazából, egyszerűen jó... Szeretek álmodni.

Ma este is álmodtam.

Ez az álom fájdalmas volt, és egyáltalán nem szórakoztató. Ettől az álomtól majdnem féltem, és örültem, amikor felkeltem. Aztán rá kellett jönnöm, hogy miért álmodtam rosszat... Majd szétrobbant a fejem...

Pislogtam párat, és erősen próbáltam nem szédülni. De nem nagyon ment. Ha még fekve is szédülök, akkor mi lesz, ha felállok... Belegondolni is rossz...

Lassan emelkedtem fel az ágyamról, hogy valamennyire talpon tudjak maradni. Mondjuk ez rossz kifejezés... Még egyáltalán nem álltam fel.

Valaki mondja meg, hogy a bortól, hogy a fenébe lehet így berúgni? Ez csak bor a fenébe!

Végre sikerült felállnom... De valami nem volt jó... Valami itt nagyon nem jó... Valami hiányzik...

Egy pillanat műve volt az egész, és hirtelen minden eszembe jutott.

Őrült simítások, türelmetlen csókok, követelőző mozdulatok... Rob...

Szinte rémültem fordultam hátra, hogy Robot lássam az ágyamban aludni. Magamra néztem... A pizsamám hiányzik. Az hiányzott...

Nem igaz... Mondja valaki, hogy nem vagyok olyan lotyó, amilyennek tűnök! Megint lefeküdtem vele... Miért van az, hogy ha mi ketten alkohol közelébe kerülünk, akkor az ágyba végezzük? Miért a fenébe?

Dühösen rohantam a fürdő felé, és becsaptam az ajtót.

Nem lehet igaz... Amikor már minden normálisan kezdett alakulni. Amikor úgy néztek ki a dolgok, hogy végre lehetünk barátok. Amikor végre valahára... normálisak lehettünk volna. Soha többet nem iszom. Soha többet egy kortyot sem!

Mereven álltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a víz végigfolyjon rajtam.

És most mit csináljak? Most mi a helyes, mi a normális? Mit kéne mondanom? Hogy kéne viselkednem?

Felnyögtem, majd a kezembe temettem az arcom.

Itt nincs helyes viselkedés. Itt nincs jó megoldás. Hülyék vagyunk mi ketten... És soha nem vagyunk ésszerűek vagy logikusak. Idióták vagyunk mi ketten...

Pár perc múlva kiszálltam a zuhanyból. Vajon Rob már felkel? Ha felkelt mit mondok neki? És ha nem, akkor mit csinálok?

Résnyire nyitottam az ajtót, hogy megnézzem Rob még az ágyban van-e. Mintha valami kukkoló lennék a saját szobámban, a saját házamban.

De az ágy üres volt... Rob sehol.

Megkönnyebbültem. Lehet, hogy elment. Valahogy most ez annyira könnyűnek tűnt. Hogy egyszerűen csak lelépett. Legalább nem kell a szemébe néznem... Felsóhajtottam, majd teljesen kinyitottam az ajtót.

- Jó reggelt, Kris! - döbbentem fordultam meg, és Robot láttam az ajtófélfának támaszkodni. Arca mosolytalan, szinte komor volt. Fel volt öltözve... De én ezt egyáltalán nem sajnáltam...

- Neked is... - suttogtam halkan, majd elfordítottam a tekintetem.

És most... Hogy tovább? Valaki... mondja meg... Mit mondjak? Mit csináljak? Mit ne mondjak...?

- Kérsz reggelit? - kérdeztem, majd zavartan indultam el az ajtó irányába.

- Most komolyan ezt fogjuk játszani? - kérdezte Rob keményen én meg megtorpantam. Visszafordultam, hogy Rob szemébe nézzek. Dühös volt. Most meg miért dühös?

- Mit játszanánk? - kérdeztem vissza és próbáltam könnyed lenni, mintha semmi az égvilágon nem zavarna.

- Hogy nem történt semmi! - kiáltott Rob, majd ellökte magát az ajtókerettől és felém indult. - Komolyan ezt akarod, Kris?

Megijedtem. Életemben talán először ijedtem meg Robtól. Félelmetes volt, ahogy dühösen közelített felém. Egyszerűen félelmetes volt...

- Én... Nem tudom mit akarok... - mondtam akadozva, majd újra az ajtó felé indultam. Csak ne legyek vele ennyire kicsi helyen... Most nem tudnék vele lenni... Most nem megy. Szinte szaladtam az ajtó felé, hogy végre kiszabaduljak. Csak ki innen!

- Kris! El ne merj menni! - kiáltott utánam Rob, majd hallottam, hogy hatalmas léptekkel átszeli a kicsi szobám. Én meg hiába gyorsítottam a lépteimen éreztem, hogy megragadja a karom.

- Engedj el! - kiabáltam, majd megpróbáltam elrántani a kezem.

Rob csak még szorosabban fogott, majd maga felé fordított és a falhoz nyomott.

- Mi a fenét csinálsz már megint? - kérdezte egyenesen a szemembe nézve.

- Újdonságban nőket versz? A sajtó el lesz ájulva! - gúnyolódtam, majd mocorogni kezdtem. Rob még erősebben a falhoz nyomott, és már egész testével hozzám simult, hogy ne tudjak mozogni. - Engedj el! - sziszegtem, amikor megéreztem csípőjét az enyémnek nyomódni. - Azonnal engedj el!

- Nem! Miért menekülsz már megint? - kérdezte, és komolyan nézett a szemembe.

- Nem menekülök! - kiáltottam, majd a szemébe néztem.

Szikrákat szórt az övé. És volt egy olyan sejtésem, hogy én se nézek ki jobban... Dacosan emeltem fel az állam, hogy még véletlenül se nézzen le rám. Abból aztán nem kap! Engem nem fog lenézni és nem fog úgy kezelni, mint egy gyereket, aki ha hibát követ el, akkor megbünteti és felelősségre vonja. Én nem vagyok gyerek!

Egymásnak feszülve néztük a másikat, és nem moccantunk. Mintha egy hosszú percig ennyi lett volna a lényeg... Hogy a másikat nézzük...

- Ne most akarj beszélgetni... - suttogtam elakadó hanggal, majd Rob szájára hajoltam.

Láttam rajta, hogy meg akar szólalni. Éppen meztelenül fekszem a karjaiban ő meg beszélgetni akar... Nem ez a jó pillanat, és már gondolkodni se tudtam éppen logikusan.

Vadul téptem Rob ajkát, és lábaimat csípője köré fontam, hogy még közelebb vonjam magamhoz.

- Kris... - Rob mondata nyögésbe fúlt, majd éreztem, hogy belém hatol. Akaratlanul nyögtem fel, és vetettem hátra a fejem, mert ezt diktálta a kéj.

Rob elkezdett bennem mozogni, de nem úgy, ahogy vágytam rá... Nem volt se heves, se gyors, sokkal inkább megfontolt és lassú. Kiáltani akartam, sikoltani, hogy végre rendesen mozogjon, ne ilyen kínzón...

Túl lassú volt, és egyszerűen nem bírtam... Csípőmet előre löktem, próbálva gyorsabb iramra késztetni Robot. De ő csak elmosolyodott, és még lassabban mozgott.

Kínomban a fejemet forgattam, körmeimet Rob hátába vájtam. Ajkamba haraptam, hogy ne kiáltsak fel...

Hirtelen élveztem el, és nem tudtam mit csinálni, felsikoltottam. Talán fel se fogtam mit történt, talán meg se értettem...

De nem is volt rá időm, mert Rob egy pillanat alatt ült fel, és rántott magával engem is. Az ölében ültem, még mindig éreztem merevedését magamban...

Két kezébe fogta arcom és nyílt szájjal csókolt meg. Pihegve szinte kimerülten csókoltam vissza. A szemebe nézett...

Úgy, ahogy még nem láttam... Mintha mondani akarna valamit, csak én túl részeg vagyok ahhoz, hogy megértsem. Elmosolyodott, majd egyik kezét a derekamra rakta...

Én meg mozogni kezdtem rajta, hogy ő is érezze azt, amit én... Akartam. Akartam, hogy neki is jó legyen... Szerettem volna, de én nem tudtam kínozni őt... Gyorsan és követelőzően toltam felé a csípőm, hogy minél többet adjak.

Villámcsapásként és hihetetlen erővel tört rám a második orgazmus... És most már Rob is velem tartott.

Tudtam, hogy elpirultam. Kitisztultak a részletek, világosabb lett minden. És hirtelen mindennél jobban tudatában voltam annak, hogy Rob csípője az enyémnek nyomódik.

- Jó voltam megint egy lyuknak, Rob? - kérdeztem arrogáns hangon, majd megint megpróbáltam ellökni.

- Mi a fenéről beszélsz? - kiáltott, majd ellökte magát tőlem. Mintha csak most tűnt volna fel neki, hogy engem szorongat.

- Nevetséges... Egyszerűen nevetséges... - mondtam, majd kicsaptam a szobám ajtaját. - Csak arra vagyok jó, ugye? - kérdeztem ordítva, ahogy lefelé szaladtam a lépcsőn. Anélkül is tudtam, hogy Rob követ, hogy hátra néztem volna. - Ha épp nincs más, jó vagyok én is... Végül is, csak le kell itatni a szerencsétlent, és biztos beadja a derekát! - kiáltottam, majd lehajoltam a földre Rob kabátjáért, hogy hozzá vágjam.

- Köszönöm, Kristen! Egy percre elfelejtettem, hogy mi is a véleményed rólam... - kiabált vissza Rob, majd felvette a kabátját. - Tudod nagyon sajnálom, hogy nem bírsz messzebb látni az orrodnál... Nem hiszem el, hogy már megint ide lyukadtunk ki... - mondta, majd elfintorodott.

- Mi a fenének kellett? Miért kellett? - kérdeztem már normálisabb hangerővel és a szemébe néztem.

- Mert tegnap este csak én voltam részeg, ugye? - kérdezte cinikusan, majd közelebb lépett. Én abban a pillanatban léptem hátra. Nem jön közelebb! Nem jöhet közelebb! Rob észrevette, hogy hátráltam, felsóhajtott, majd elfordult tőlem.

- Tudod van egy gyönyörű mondás, ami szerint Kettőn áll a vásár... - mondta gúnyosan, de még mindig nem nézett felém...

Talán igaza van. Mi van ha igaza van? Én se voltam egészen normális tegnap este... Én is be voltam rúgva... Én is akartam...

Miért mindig én vagyok a hibás? - kérdezte és felém fordult. - Miért mindig én vagyok a rossz és a szemét? - A hangja már szinte fájdalmas volt... Majdnem elhittem, hogy tényleg bántja... - És ennek miért kell hibának lennie, cseszd meg? - kiáltotta fájdalmasan, és láttam, hogy a kezdeti nyugalom megint semmivé válik. Pedig már majdnem normálisan beszélgettünk...

- Azért, mert én nem akartam! Egyáltalán nem akartam! - üvöltöttem, és egyik kezemet a mellkasomra helyeztem. - Pont most, amikor minden normálisan működött... Amikor már majdnem úgy nézett ki, hogy barátok lehetünk! - kiabáltam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe... De nem akartam sírni... Nincs is rá okom, a fenébe! - Több hónap kellett, hogy végre bízzunk egymásba! De egy éjszaka alatt tönkrement az egész! - ordítottam, majd reménytelenül eresztettem le a kezem...

Rob nem szólt hozzám csak nézett a szemembe. Én erősen próbáltam nem elsírni magam, de így is tudtam, hogy könnyes a szemem, és nem sok hiányzik a tényleges síráshoz.

- Mid vagyok én neked, Kristen? Csak egyszerűen Rob vagyok? Örökre csak Rob maradhatok? Soha nem lehetek több? Van egy gyerekünk, és még mindig csak Rob vagyok neked! Soha nem lehetek több, igaz...? - kérdezte keserűen, majd elfordult és megindult a kijárat felé. - Soha nem leszek elég jó neked, igaz? - kérdezte még mielőtt kinyitotta az ajtót.

Én csak álltam ott, és hagytam, hogy végigfolyjon az arcomon a könnycsepp. Nem bírtam... Már nem bírtam... Az egyetlen ember, akit valaha szerettem kifordult az ajtón.

- Remélem most nem estél teherbe – mondta csöndesen, és visszafordult. - Nem kívánom, hogy egy olyan embertől legyen gyereked, akit megvetsz...

-Mégis mi a fenét hittetek, amikor Rob itt aludt? - kérdezte Jeff két nappal később és rakat újságot dobott elém. - Címlapon vagytok, gratulálok! - tette még hozzá, és tudtam, hogy igazából nagyon is örül... Persze csak magában és próbálja nem mutatni, de tudtam, hogy örül... Mindig is ezt akarta... Nem azt, hogy címlapon legyünk, hanem, hogy együtt legyünk...

- Egyébként gratulálhatok? - kérdezte, és most mosolyogva nézett a szemembe.

- Ha ahhoz akarsz gratulálni, hogy soha többet hozzám se fog szólni, akkor nyugodtan – mondtam, majd elvettem az egyik lapot...

Rob bejön, de nem megy el csak reggel... Szép kis fotók... És még azt se mondhatjuk, hogy egyszerűen csak összevágták a képeket, mert Robon ugyanaz a ruha van...

- Nem hiszem el.. Mi kell még nektek, hogy végre rájöjjetek arra, ami az orrtok előtt van? - kérdezte Jeff reménytelenül. Én nem tudtam rá figyelni.

Két napja már másodszorra hallom, hogy valami az orrom előtt van... Akaratlanul jutottak eszembe Rob szavai. Akaratlanul gondoltam megint arra, hogy elveszítettem már végegesen. Ezt nem lehet helyre hozni. Ebből már nem lehet felépíteni semmit, ami jó. Ez már elveszett... Vége... Annyira vége.

- Semmi nincs az orrom előtt – mondtam letörten, majd átkaroltam a térdemet. - És megköszönném, ha soha többet nem beszélnél Rob Pattinsonról – mondtam, majd elfordítottam a tekintetem.

Éreztem... Megint könnyes lett a szemem, az elmúlt két napban állandóan ez volt. Csak rá gondoltam, és máris elbőgtem magam, mint egy szerelmes tini, akivel szakított a barátja. Ez volt... És nem tudtam megmásítani... Nem tudtam megállítani. Egyszerűen jöttek maguktól, hiába nem hívta senki.

- Óh, kicsim! - sóhajtott fel Jeff, amint meglátta, hogy sírok, majd odajött hozzám és megölelt. - Mi lenne, ha beszélnél vele? Annyira egyértelmű az egész, és annyira buták vagytok mind a ketten – mondta, majd puszit nyomott az arcomra.

- Jeff... Inkább most hagyj békén. Csak hagyj békén... - mondtam, majd kibontakoztam az öleléséből és felmentem a szobámba.

Utáltam a szobámba lenni. Mégis állandóan feljöttem. Robillatú volt az egész ágynemű... És hiába kezdtem el sírni valahányszor magamra terítettem, egyszerűen nem tudtam megállni. Kellett, hogy azt higgyem ott van. Kellett az illúzió. Egyszerűen kellett.

Nem bírtam elengedni, és nem is akartam. De tudtam, hogy kell.

Elrontottuk, annyiszor ahányszor csak lehet, és ezt már nem lehet helyre hozni. Már nem lehet, és már nem is engedni... Ezt már nem érdemes... Már nem lehet...

Bebújtam a takaró alá, és hagytam, hogy Rob illata az orromba kússzon. Csak még egy kicsit és elengedem... Csak még egy kicsit.

Most, amikor akartam álmodni nem tudtam. Annyira kívántam, hogy az egész csak egy álom legyen... Egy rémálom. Egy szörnyű éjszaka, amiből fel tudok kelni, és arra ébredek, hogy ez az egész meg se történt. Annyira akartam, hogy az egész csak álom legyen! Annyira akartam...

De nem volt álom.

És ezt nagyon jól tudtam.

Nahh szivecskéink

Köszönjük szépen hogy kiratottatok és sajnáljuk hogy ennyit kellett várni viszon itt vagyunk és nem tűntűnk el mint annyi más író mostanában ... viszon a jóó hír hogy maradunk is és van még sok történetünk nektek persze csak ha érdekel...

SZÓVAL HA ESETLEG MEGDOBTOK PÁR PLUSZ KOMIVAL HOLNAP MEGINT FRISS:d

SZERETÜNK : ICCSI ÉS NEE