Süllyedő valóság - 2. fejezet

2. fejezet

Amerika, 2017.

Kitartás.

Az egyetlen egy dolog, amire szükség van, akkor ha valamit nagyon akarsz. Nem kell a legtehetségesebbnek lenned, ha kitartó vagy és szorgalmas, akkor minden elérhetsz. Lehet, hogy az iskolában, egyetemen nem te leszel a legjobb, de ha gyakorolsz szorgalmasan, kitartóan, akkor te leszel a legjobb.
Minden tanulmány ezt támasztja alá a sportolóktól kezdve egészen az orvosokig. Egy sportoló lehet a legtehetségesebb évtizedek óta, ha egy idő után megunja, amit csinál és abbahagyja. De ha mindennél jobban akarja azt a dolgot, akkor sikerülni fog, és a legjobb lesz.
Ez nem jelenti azt, hogy az út nem lenne nehéz. Nagyon nehéz, és annyival könnyebb lenne abbahagyni. Igazából ezért nem tudom megvetni azokat, akik tényleg abbahagyják. Megértem őket, mert nehéz. És a súlyát csak az érezheti, aki megpróbálta végigcsinálni.
Ráadásul annyi buktató van az úton. És túl sok lehetőség arra, hogy valaki tényleg feladja. Ezért nehéz. Ezért fájdalmas... Ezért adják fel. Megértem, de nem fogadom el.

Én nem voltam a legjobb, nem voltam a legtehetségesebb sem. De kitartó voltam, és a legjobb akartam lenni. De a cél messze van, és én nem akartam feladni.

Most mégis, ahogy ott álltam a hófehér folyosón. Rám tört a késztetés, hogy otthagyjam. De mi lehet odabent, ami ennyire fájna? Semmi. Csak tönkrement embereket, összetört álmokat fogok látni, hallani, érzékelni. Egyeztettem az igazgatóval, majd be kell mennem egy csoportmegbeszélésre. Itt már olyan függők lesznek, akik már fél éve tiszták, így nem ártalmasak. De nehéz lesz végighallgatni, mit adtak fel, mit veszítettek el csak azért, hogy a szenvedélyüknek hódoljanak. Remélem egyszer majd megértem azt a késztetést, ami arra veszi rá őket, hogy drogozzanak. Meg akarom érteni, de nem tudom, hogy sikerülni fog-e.
Az igazgatónő mosolyogva jött felém, amint elém ért a kezét nyújtotta.
- Ms. Stewart örülök, hogy intézményünkben köszönthetem – mondta és megszorongatta a kezemet.
- Én köszönöm, hogy fogadnak – mondtam, majd követtem a nőt, aki határozottan megindult az irodája felé.
- Paul Jensen egy bizonyos szerződést emlegetett, amikor szót váltottunk – folytatta, és egy kényelmes karosszék felé intett, hogy üljek le. Én elő is vettem a bizonyos lapot.
- Igen. Titoktartási szerződés, miszerint nem adhatják ki egyik újságnak sem, hogy itt jártam, sem azt, hogy mit csináltam is. Ez vonatkozik az épület minden dolgozójára, kezeltjére, és a kezeltek családtagjaira.
- Ez megoldható. Cserébe ön is aláír egy szerződést, ami megvédi a betegeket. Intézményünk olyan betegeket is kezel, akik egykor a média szereplői voltak. Nem óhajtjuk a paparazzikat a kerítésünk előtt látni – tette hozzá, majd elővett egy hasonló szerződést, mint amilyen az enyém volt.
Titoktartást és hallgatást követel. Gondolkodás nélkül aláírtam a lapot, az igazgatónő átfutotta a sajátját példányát, majd ő is aláírta az enyémet.
- Most, hogy átestünk a formaságokon, azt hiszem itt az ideje, hogy körbevezessem – mondta Mrs. Lawrence, és a kijárat felé intett.
Én a táskámba rejtettem a megállapodásokat és követtem a nőt.
- Alapjába véve minden elvonókúra ugyanarra épül. Teljes megvonás, hasznos tevékenység és szigorú napi- és étrend. Az intézmény húsz éve létezik, és főleg a drogproblémákra szakosodott, de van AA részlegünk is.
- Anonim alkoholista – tette hozzá mosolyogva, amikor kicsit felhúztam a szemöldököm. - Ez főleg mentor beteg kapcsolaton alapul és csoportterápián. A függők elvonásuk első három hónapjában a legkezelhetetlenebbek, a hatodik hónapra mondhatjuk őket tisztának, de további két és fél év alatt bármikor visszaeshetnek. Akkora akaraterőre van szükség, ami nem mindenkinek adatik meg. Kezeltjeink 80%-át vissza nem esőnek nevezhetjük, ezzel az egyik legjobb eredménnyel az államokban...
És a nő csak mondta és mondta, mik az érdemei a kórháznak. Közben beértünk az ebédlőbe, ahol betegek és ápolónők ettek.

Fontos a kapcsolat.
Hogy a függő érezze, akkor is mellette áll valaki, amikor azt hiszi, már semmit nem ér. Kell a támasz, ami véd és meghallgat. Ez az ápolónő. Egy támasz, amikor más már nincs; aki biztat, hogy ne hagyd abba, ne ess vissza, mert egy értékes ember vagy. A forgatókönyv szerint is az ápolóm áll hozzám a legközelebb.
- A délelőtt a csoportterápiák, egyeseknek az egyéni foglalkozás ideje, ami másfél órán át tart. Majd munka, és egytől ebéd. Utána egy órás családlátogatás, majd munka, vacsora, takarítás és utána takarodó. A szoros napirend segít visszailleszkedni a társadalomba, és elfogadni, hogy egy rendszer szerint kell élni – mondta a nő, majd továbbvezetett egy folyosón.
- Egy csoportterápiára szeretne látogatni vagy egyéni foglalkozásra?
- Csoportra – mondtam, majd a nő biccentve elkísért egy szobába. Ott körben állt vagy harminc szék, és vagy a felén ült már valaki. Nők és férfiak vegyesen foglaltak helyet, néhányan felé fordultak, de én csak csendben leültem a fal mellett. Az igazgató közben odament a kezeltekhez, és mindenkitől egyesével megkérdezte, hogy hogy érzi magát. Ezután felém biccentett, majd elment.
A terem lassan megtelt; volt olyan, aki kísérettel érkezett. Vajon milyenek lehetek ezek az emberek, amikor még nem volt semmi bajuk? Amikor még nem csak egy szellemképek voltak a régi önmaguknak, hanem olyan emberek, akik tele voltak álmokkal.
És mi vitte őket arra, hogy a droghoz nyúljanak? Mi volt a... késztetés, miért volt fontos? Vagy akaratukon kívül lettek függők? És csak egy rossz bulizás eredménye lett az egész? Szerettem volna tudni a válaszokat, de nem biztos, hogy elviseltem volna.
Itt van harminc ember. Harminc ember élete ment tönkre egyetlen egy dolog miatt. Harminc embert bélyegzett meg az állam a függő jelzővel. Harminc ember családja reménykedik otthon, hogy egyszer ez még lesz jobb is. Harminc élet lett más emiatt.

- Eliza vagyok, kilenc hónapja tiszta.
- Szia Eliza! - köszönt mindenki skandálva.
- Csak annyit akarok mondani, hogy a kislányom ma bejön hozzám. Több mint egy éve nem láttam, és örülök, hogy megélhettem ezt a napot – mondta mosolyogva, majd leült a helyére a többiek meg megtapsolták.

- Én Zender vagyok – szólalt meg egy nagyon fiatal fi. Talán, ha tizennyolc éves lehetett. - És három hónapja tiszta. Minden pillanat nehéz. És legszívesebben feladnám... - a hangja elcsuklott, nem tudtam elszakítani róla a tekintetem. - De nem fogom feladni. Nem akarom – mondta, majd egyik karjával átölelte magát. - Segítsetek maradni – fejezte be, majd gyorsan visszaült. A lába továbbra is járt folyamatosan fel és le, megállíthatatlanul, türelmetlenül.
Biztos fájt neki. Biztos nagyon nehéz volt nem felpattanni, vagy valamikor kiszökni innen, amikor senki nem figyelt. De maradt, és ezt tisztelem benne. Kitartott.
Történeteket hallgattam végig. Volt aki unalomból szokott rá. Mert nem volt mit csinálnia, a férje dolgozott, a gyerekei meg már máshol éltek. Pénze meg sok volt. A végére elhagyta a férje, a gyerekei megtagadták, pénze meg nem maradt. És most nem tudja miért, de ki akar józanodni.
Ez a legnehezebb, amikor a semmiért kell kijózanodni. Amikor nem tudod miért, de nem akarod azt, ami volt. De ilyenkor, mintha a semmiért gyógyulnál meg. Amikor a legjobban lenne szüksége támogatókra, akkor otthagyták. És ha senki nincs mellette, akkor miért józanodjon ki? De akarta. Talán az ő helyzetét lenne a legjobb végigkövetni. Megnézni, hogy tart ki valaki, amikor nincs miért csak a saját érdekéért.

Figyeltem, és próbáltam mindent magamba szívni, mint a szivacs. Annyival könnyebb lett volna csak figyelni, és hallgatni a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket. De nem feledhettem el, hogy okkal vagyok itt, nem azért, hogy hallgassak. Meg kell jegyeznem mindent. Hogy felhasználhassam majd később. Ezért vagyok itt. Hogy megértsem.
Az egyetlen, ami zavart, hogy csak olyanokat láttam, akik már leszoktak... Vagyis olyanokat, akik már kijöttek a legrosszabból. Ha beszélek az igazgatóval, akkor remélhetőleg mutatnak valaki olyat, aki még a három hónapon belül van.

- Lehetőség lenne rá, tegnap kaptunk meg egy beteget, de nem vagyok benne biztos, hogy látni akarja.
- Biztos vagyok benne, hogy látni akarom – mondtam határozottan, és fel is álltam, hogy vigyenek hozzá.
- De abban az esetben, ha a beteg...
- Ha zavarom a beteget, akkor eljövök.
- Inkább amiatt aggódom, hogy...
- Mrs. Lawrence! Itt vannak a tizenegy órásak!
Az igazgatónő először rám nézett féltve, majd az ajtó felé, mert tudta, hogy sietni kell.
- Ms. Stewart. Tudnia kell, hogy a beteg...
- Elnézést a zavarásért, de nem tudok várni! - mondta egy sovány kék szemű nő, és benyitott. - Már jobban van? Ó... - mondta, majd döbbenten nézett rám, majd rögtön az igazgatónőre.
- Ms. Stewart, az ápolónő majd elkíséri önt a beteghez – mondta, a titkárnő meg már hívott is valakit.
- Syta, kérem foglaljon helyet – hallottam még félfüllel, hogy az igazgató hellyel kínálja a nőt.

- Jöjjön velem – mondta egy ápolónő, és kísérni kezdett folyosók százain keresztül.
Odaértünk egy lezárt folyosószakaszhoz, majd egy ajtóhoz, ami három zárral volt védve. Az ápoló lassan nyitogatni kezdte a zárakat.
- Ugye az igazgatónő megmondta, ki a beteg? - kérdezte a nő, majd kinyitotta az ajtót.
- Nem, de...
- Robert Pattinson.
A fejemet felé kaptam, és ő volt, de mégse ő.
- Ez nem ő – mondtam, majd közelebb mentem. Az alaknak fehér arca volt, nyakig érő haja, és olyan sovány volt, hogy azt láttam, ahogy dobog a szíve a takarón keresztül.
- Higgye el, hogy ő az – mondta a nővér majd beljebb ment, és a kórlappal kezdett foglalkozni.
Közelítettem én is, és egyre biztosabb voltam abba, amiben nem akartam.
- Robert... - suttogtam, és felé hajoltam. - Ez hogy...? És miért...? És mikor...? - dadogtam, majd megérintettem Rob kezét. Féltem hozzáérni, féltem, hogy a bőre leomlik róla. Olyan papírvékonynak tűnt a bőre. Ez még csak rosszabb volt attól, hogy le volt kötözve a keze, hogy még véletlenül se tegyen kárt magában.
Lassan fogtam fel, hogy mi is ez tulajdonképpen.
- Úristen! - nyögtem fel, és kezemet a szám elé kaptam. Robert... drogozott. És nem is olyan egyszeri alkalommal, ha elvonón van. És a haja hosszából ítélve évek óta... Én miért nem tudtam erről?
Lehet, hogy nem beszéltünk a Twilight óta, de jóban voltunk még akkor. A legjobb barátok voltunk, és most erről se tudtam.
- Robert! - suttogtam, és kicsit megszorítottam a kezét, hogy felkeljen.
Mintha megérezte volna Rob elfordított a fejét, majd lassan kinyitotta a szemét.
Tekintete zavaros és homályos volt, mintha nem is látna semmit.


Amerika, 2017.

A sötét sziszegett és átölelt, a világos meg taszított és beszélt.
Ami furcsa volt, hogy értettem, ami mondott a világos, és tudtam, hogy most fel kell kelnem. Fájni kezdett mindenem... Kiabálni akartam, de nem tudtam kinyitni a szám. Fájt megmozdulni. Megmozdítottam a fejem, az meg esett, mintha a nyakam elengedte volna.
Hirtelen rándult meg a nyakam majd nyitottam ki a szemem.
- Áu... - nyögtem fel, majd megpróbáltam felemelni a kezem, de valami megakadályozott. Pislogtam néhányat, majd lenéztem a kezemre. Ki volt kötve.
Emelgetni kezdtem, remélve, hogy valamikor enged. Oldalra rángattam minden erőmet beleadva. Aztán valamiért ismerős lett a helyzet. Ez már megtörtént, így lassan abbahagytam az övvel való csatát.
A fejem őrült erővel kezdett el lüktetni, mindenem elzsibbadt, és olyan volt, mintha testem minden felületét papírral vágtam volna el.
- Robert – szólított meg egy hang, majd egy női arcra emeltem a tekintetem. - Szia – suttogta, és megérintette az arcomat.- Mi történt? - kérdezte kedvesen.
A keze puha volt és meleg. Nem tudtam volna megmondania, hogy ki az a nő, de tudtam, hogy ismerem.
- Kristen az, te idióta! - szólt hirtelen egy erőszakos hang, és a másik irányba kaptam a fejem.
- Megint itt vagy... - suttogtam fáradtan, és elfordultam tőle.
- Most vagyok itt először – mondta a nő, majd elhúzta a kezét.
- Nem te, hanem ő – mondtam és a másik alak felé intettem.
- Hallucinál – szólalt meg egy harmadik alak.
- Mióta vagyok itt? - kérdeztem és Kristen felé fordultam.
- Nem tudom – mondta, és megint megszorította a kezemet.
- Két napja – mondta a durva hang, és megindult felém. - Vajon mit szólna hozzá anyád, ha így látna? - kérdezte, és az arcom felé hajolt.
- Semmit – mondtam hangosabban, és a másik felé fordultam, hogy lássam az arcát.
Három évvel ezelőtti énem dühös volt. Végtelenül dühös.

- Megvetlek és szánalmas vagy! - köpte, és sértetten nézett rém. - Mit tettél velem?
- Semmit... - nyögtem, és megpróbáltam elfordítani a fejem.
- Mindent tönkre tettél! A életedet, a karriered, a testedet! Mindent!
- Nem igaz... - mondtam fáradtan.
- Mondj egy valamit, ami még ép rajtad!
Csak hallgattam, mert semmit nem tudtam mondani. Talán igaza van.
- Mesélj egy kicsit Alyssáról! - mondta erőszakosan fiatalabb énem.
- Nincs mit! - mondtam és éreztem, hogy a harag kezd előtörni.
- Azt se tudod hol van! Nem is tudsz róla semmit! Legalább rá lennél tekintettel!
- Hagyj békén!
- Már megint... - suttogta az egyik nő, majd szapora lépteket hallottam.
- Annyit mondj, hogy mennyi idős!
- Nem tudom...
- Nem érdemled meg Alyssát!
- ALYSSÁRÓL EGY SZÓT SEM!
- Ki az az Alyssa? - kérdezte egy nő megdöbbenve.
- Nem tudom... - nyögtem fel, majd elfordítottam a fejem.
- Ki az az Alyssa? - kérdezte megint, majd a nő maga felé fordította a fejem.

- A lányom – suttogtam, majd lecsukódott a szemem.





Kedves Olvasók!

Nos lehet, hogy hihetetlen, mégis igaz, ez ugyanis egy fejezet, bár elég rövidke.:)
Tudom, hogy sokat kellett várni rá, elnézést is érte, de azt hiszem rájöttem, mi hiányzott eddig az életemből. És az nem más, mint az írás. És mivel hiányzott, ezért folytatni fogom, remélem még vannak olyanok, akik ennek örülnek.:)
Friss belátható időn belül!;)

Puszil mindenkit: Nee^^ (aki nem tűnik el többet...)